Benina: A boszorka fénye ajánló

2010. június 21., hétfő

Claire White nem mindennapi tinédzser. Claire White Boszorka, méghozzá az Utolsók egyike, vagyis tisztavérű, akikből már alig él a világon, mert a varázslattal bíró teremtésekkel a boszorkányüldözők parancsára különös lények, a Zsoldosok kegyetlen módon végeznek sorba. Mivel a tizennyolc éves Claire szülei meghaltak, a nagybátyjánál lakik, és emberek között és akként is nő fel. Nehezen fogadja el másságát, egyszerű, átlagos tinédzser szeretne lenni. Aztán Gideont, egykori mentorát és jó barátját a szeme láttára öli meg az egyik legkönyörtelenebb Zsoldos menekülés közben, és Claire élete innentől kezdve megváltozik.

A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú, titokzatos, „sötét” srác töri meg. De miért érdekelné a félig démon, félig boszorka Kellan Blacket, hogy Claire-t ráébressze, mekkora varázserővel rendelkezik? És miért akarja megvédeni őt akár az élete árán is? Hogyan kénytelen szembesülni Claire a barátság mélységeivel, a szerelemmel, az árulással, a gyűlölet intenzivitásával, az önmagában vetett hittel és a saját erejével? A fenyegetettség folyamatosan ott lebeg a lány feje felette, mint valami ködös, csúszós árny… Ám csak egy valaki tudja, hogy a legnagyobb veszély egyre közeledik és a tűz ereje mindent beburkol majd.

benina lendületes, izgalmas és lebilincselő misztikus regénye a varázslatok birodalmába kalauzol mindenkit. Az írónő ért a szavakhoz, ez nem vitás. Épp ott és akkor játszik a latin varázsszavakkal, a nagynevű elődök idézeteinek említésével, ahol, és amikor épp szükséges. A Boszorka Fénye méltó versenytársa a külföldi alkotásoknak, sőt, magasabban jobb, mint a legtöbb angol bestseller. Izgalomban sincs hiány, az események mindvégig pörögnek, és ha nem éppen a romantika, akkor az akció köti le a figyelmünket. Olvasás közben mindent magunk előtt látunk, mindent átélünk. Egyszerűen csodálatos.

Egy kis ízelítő:

"Összezavarodva néztem fel rá, először láttam tisztán izzani fekete szemeit, melyekkel már engem figyelt. Az arca ebből a közelségből veszedelmesen vonzónak tűnt, tökéletes ívű ajkának szegletében egy pillanatra újra feltűnt az a gunyoros mosoly, amit már megmutatott párszor. Zavartan félre akartam fordulni, de a pillantása rabul ejtett.
Csöndesen, majdhogynem suttogva szólalt meg.

– Mondd: vulnus curatio! – szólított fel, mintha valami parancsnok lenne, én pedig más esetben talán bosszúsan hátat fordítottam volna neki, de ezúttal képtelen voltam.
Nem értettem, mit akar ezzel, és az egész szituáció nevetségesen képtelen volt, mégis engedelmeskedtem neki.

– Vulnus curatio.

Szavaimra izzani kezdett a kezem. Éles fájdalommá erősödött az eddigi tompa sajgás, én pedig kétségbeestem. Lint kerestem a tekintetemmel, de nem bírtam elszakadni tőle, közben végig Kellan sötét szemeit néztem."


"A bibliai csapások sűrítménye vagyok. Az ördöggel a sarkamban döbbenek rá, hogy én magam vagyok a megtestesült gonoszság. A könnyeim gyilkosan maró savak, és a szeretteim tartják sáros glóriámat, miközben én szíven döföm őket. Jobb lenne, ha egyszerűen nem léteznék."

További részletekért nézzetek be Beninához.

Richelle Mead: A Halál Csókja

2010. június 11., péntek

Hogy akadtam rá: Nézegettem a YA fantasy sorozatokat, gondoltam ezt is el kéne olvasni, mire eljutottam odáig, az Agave kiadta.

Úgy általában az egészről: Íme a Vámpírakadémia 3. kötete. Rose mindjárt 18 lesz, és hamarosan kezdődik a terepgyakorlat, ami az előfeltétele az érettséginek. Aztán pedig Rose végre Lissa testőre lehet Dimitrijjel együtt. De hát ugye mind tudjuk, hogy milyen nehézkes is Dimitrij és Rose kapcsolata és a többi. Ha ez még nem is lenne elég, akkor bekerül a képbe, hogy Rose barátját, Masont kezdi látni. Ami ugye tudjuk, hogy miért is gond... mivel Mason meghalt. Feltehetjük a kérdést, hogy Rose akkor csak a bűntudat miatt kezdi látni őt? Kezd megőrülni? Vagy valami más húzódik a háttérben? De persze ez azon nem változtat, hogy ez megkérdőjelezi az alkalmasságát testőrként. Óh, és még valami: Rose véletlenül sem Lissát kapja terepgyakorlatra, hanem Christiant.

Mit mondjak erről a kötetről? Hozta a színvonalat, amit eddig is, megérdemli az öt pöttyöt, és felüdítő volt olvasni. Bár mondjuk Gaiman után ilyet bevágni az olvasólistámba... (Gaiman nálam túl magasra helyezi a mércét.) De visszatérve a könyvre, bár meglepődtem, hogy vastagabb, mint az eddigi kötetek, a történet sodor magával, izgalmas és soha nem laposodik el a sztori. Ezért jár a piros pötty Meadnek. Kellőképpen van benne romantika (bár nem vagyok valami nagy Dimitrij/Rose rajongó) és az izgalom. A nyomozós szál, avagy a nagy rejtély számomra nem okozott meglepetést, sem Rose "képességének" felfedezése, valahogy már lehetett sejteni eddig is, és csodálkoztam, hogy a szereplőink nem veszik észre.

A hiba talán a kötetben annyi volt, hogy ISMÉT végig kellett hallgatnunk, mi az a mora, striga, védőbűbáj, etető, dampyr, vérszajha és a többi. Egyszerűen Mead nem bízik bennünk, hogy értjük ezeket, azért jobban becsülhetné az olvasóit ennél. Még egy kis bökkenő, amit húgom is megemlített, hogy a végén, amikor futnak visszafelé haza, akkor nem értettem én sem, hogyan élték túl, hogy hogy nem támadták meg őket. Gondolom, a kötet már nem arra akart összpontosítani, volt nekünk más is, ami miatt szomorkodhattunk.

És akkor jöjjön még pár jó pont: Rose karaktere fejlődött, és Mead ügyesen is bánik ezzel, logikus és következetes, szóval gratula. A másik, hogy ismét bebizonyította, hogy egy karakter sincs biztonságban és én ezt nagyra értékelem benne. Viszont elég merész dolgot követett el a végén, és nem tudom, milyen irányba viszi tovább. Lehet belőle nagyon jó, akkor örülni fogok, de ha elnyálazza a végét, akkor csalódnék a sorozatban és az írónőben. De mivel az eddig megjelent köteteket Nancy imádta, ezért bízok benne, hogy Mead ügyesen tovább görgeti innen a szálat.

A karakterekről is essen szó: Rose még mindig szarkasztikus, Dimitrij nekem nem egy nagy pasi, eddig se tartottam annak. Imádtam Christiant és Adriant, mindkettőt simán el tudnám képzelni Rose-zal, viszont miért kapnak négy pontot a karakterek? Lissa miatt és persze Rose és a szeretem a külsőmet viselkedés miatt (ez nem baj, csak én nem tudok vele azonosulni). Lissa a végén szerintem oktalanul és végtelenül önző volt, és ez zavart...

Mellékmegjegyzés húgomnak: Nem sírtam a végén, nem, ez nem volt számomra megható. Gaiman igen. :D Ez nem.

És akkor jöjjön az, ami nem Mead hibája, de sokat levon a könyvből: A FORDÍTÓ. Vannak benne elgépelések? Biztos, bár nem vettem észre őket. Vannak benne elfordítások? Vannak. Vannak benne hülye mondatok? Igen. Például a szórendek néhol hülyén jönnek ki, de a legrosszabb, hogy a könyv szerint Rose a mora királynővel kavar... mikor éppen Adrianre gondolt Mead. És a nap nyugaton kel, és a strigák a napnyugtától félnek? Este van vagy reggel? Erre azért oda lehetett volna figyelni. És a kedvencem a "lett légyen" vagy "hamuba holt" kifejezés. Nem hiszem, hogy Rose nagyon ilyen kifejezéseket használna. Egyik barátnőm meg is jegyezte, hogy néhol ómagyar kifejezések vannak benne. A fordító kapott egy negatív pöttyöt... pedig imádom az Agavét és a munkájukat.

Kedvenc karakter: Christian, Adrian

Ami kifejezetten tetszett: Hogy Mead elhitette velem, hogy hozzá mer nyúlni a szereplőkhöz ismét

Ami nem tetszett: Egy kis írói erőltetés

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Díj

2010. június 8., kedd

Sayitame-től kaptam egy újabb díjat. Ilyenkor mindig nagyon meglepődöm és majd' kiugrom a bőrömből. :) Valahogy meglep, hogy ennyien olvassák a blogom és olyan jó érzéssel tölt el. No, de tovább kéne adnom 10 embernek. Meglátjuk mennyit hozok össze. :)


Most így rögtön csak két embernek tudnám továbbadni. :)

Húgom: Akit Cassandra Clare könyve miatt ismertem meg és elképesztő, hogy mennyire jóban lettünk. :) Nem mellesleg ő is könyvblogos, a már oly' sokszor említett FFG.

Nancy: Akire úgy bukkantam, hogy keresgéltem csak úgy össze-vissza, majd meglepve tapasztaltam, hogy egy halom angol könyvet olvasott, amit én is. :) Nem csak, hogy Nancynek jó ízlése van, de angolul is olvas, és mindig öröm ilyen emberrel "találkozni."

Neil Gaiman: A Temető Könyve

2010. június 5., szombat

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman fanatikus vagyok, és már alig vártam ezt a kötetet. :)

Úgy általában az egészről: Senki Owens, barátainak csak Sen, teljesen átlagos kisfiú. Leszámítva persze, hogy a családját meggyilkolták, jó maga pedig egy temetőbe keveredett a szerencsés véletlenek folyamán, az ott lévő szellemek pedig befogadták, így persze megkapta a Temető védelmét, és ott nő fel. Családja gyilkosa, Jack viszont keresi, mivel végeznie kell a fiúval, ám egy temetőbeli idegen szépen eltereli a figyelmét. Ő Silas, Senki gyámja, a titokzatos figura, aki se nem élő, se nem halott.

Senki szép lassan cseperedik a Temetőben, természetesen egyre kíváncsibb a Temetőn kívüli világra, így persze bajba keveredik, különféle kalandokban vesz részt, amikben vannak vámpírok és még vérfarkasok is.

Mit is lehetne mondani még erről a kötetről? Mesének indul, legalábbis az eleje nagyon úgy van írva, de ez valami több, ez valami szebb és nagyon megragadó. A történetvezetés Gaimanes, sok szál van benne, és ez lassan, pókhálószerűen fut össze. A megszokott gaimani zsenialitás itt is megmutatkozik.

Rengeteg szeretni való karakter van, hiszen egy egész temetőt bemutat nekünk. Minden korból, mindenféle ember van itt, gyerek, felnőtt, fiú, lány. És mindnek még a születési dátumát és a sírfeliratát is látjuk, ami igazán szívderítő. Morbid, persze, hogy halottakról van szó, legalábbis lehetne az, de mind békésen eléldegélnek, mintha a temető egy külön kis város lenne.

Az eleje meseszerűen indul, látjuk Sent felcseperedni és én tényleg arra számítottam, hogy ez egy nagy összefüggő történet. Félreértés ne essék az is, de vannak benne mellékszálak, illetve egy-egy fejezet, egy-egy apró történet Sen életéből, amit izgalmas volt olvasni. Sen sem a megszokott főhős, hiszen kb. másfél éves korától látjuk a fejlődését, Gaiman pedig ritka jól eltalálta a gyerekek bizonyos korabeli gondolkozását. Sen persze jó, hiszen a főhősünk, elvárjuk tőle, viszont azért mégis látok benne egy kis potenciált másfelé, és Gaiman ügyesen mutatja be, hogy a karakterek emberiek, mindenkinek van jó és rossz oldala.

A történet a vége felé átcsap más hangulatba, és ott már nyoma sincs a humornak. A vége számomra végtelenül szomorú, keserédes ízt hagy maga után, és nekem őszintén a szívembe markolt. Egyszerűen tökéletes könyv, nem lehet tovább magasztalni.

Kedvenc karakter: Sen, Silas, Liza, a disznó :D

Ami kifejezetten tetszett: Az egész temető bemutatása, Sen karaktere, a vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.