Kevin Williamson, Julie Plec: Stefan's Diaries - Bloodlust (Stefan Naplói - Vérszomj)

2011. február 27., vasárnap


Hogy akadtam rá: Szeretem a sorozatot, a könyveket nem igazán, de mivel ez a tévésorozaton alapul, gondoltam, adok neki egy esélyt.

Úgy általában az egészről: Stefan és Damon Salvatore nemrég lettek vámpírok, és ezt Katherine-nek, közös szerelmüknek köszönhetik. Ám miután átváltoztak, és rájöttek, hogy Katherine halott, Damon hiába akart meghalni, Stefan ráerőltette, hogy vért igyon és ezzel véglegessé tegye az átváltozás folyamatát. Stefan vámpír és élvezi, öl, iszik, öl, iszik, nem érez bűntudatot, míg Damon csak siránkozik, hogy milyen rossz is az utóélete. Stefan végül meggyőzi testvérét, hogy nosza menjenek el az apjuk temetésére, ami megjegyzem igen hülye dolog, mert ott van Jonathan Gilbert és a hírhedt vámpír iránytű. Mondanom se kell, a testvérpár lebukik, és menekülniük kell Mystic Fallsból, és így kötnek ki egy New Orleansba tartó vonaton. De mi vár ott rájuk? Vajon a két testvér kibékül? (Hát, ugye aki látta a sorozatot, és nekik íródik, halvány sejtéssel azért rendelkezik, hogy mi fog történni.)

Nos, köztudott, hogy utálom L. J. Smith írásait, oké, miért olvasom ezt a sorozatot? Mert az első része egész tetszett. Tűrhető volt, és reméltem, hogy miután szakítanak a sorozatból jól ismert múlttal, valami olyat tárnak elénk, ami nem ütközik a sorozat történéseivel, így élvezhető kis múlt epizódra számítottam Stefan életéből. NEM EZT KAPTAM! Ez a 2. évad 14. rész (ha jól emlékszem) átírása. Gyakorlatilag azt mutatja be, hogy Lexi, hogyan változtatta meg Stefant, így a Lexi rajongók örülhetnek, megtudjuk a háttértörténetét a szőke vámpírunknak. Az a gond csak, hogy amikor megjelenik Lexi, nekem le se esett, hogy ő, amíg be nem mutatkozott, csupán ennyire nem karakter hű a dolog. Lexi sosem volt vega vámpír, nem ment neki, itt egyből az, sőt itt néha egy kicsit gonosz beütése van, ja, és ellenzi az emberekkel való kapcsolatokat. Persze... (Jogos, mondhatjuk, hogy Lexi akkor ellenezte, majd később karakterfejlődött, de a vega vámpírság akkor is nagy baki.)

Ha ezen túllépünk, hogy a sorozat alapjait felbontja, akkor sem élvezhető a történet. A fogalmazáson látszik, hogy más írta, mint aki az első részt, ez sem lenne gond, mert a mondatok élvezetesen vannak leírva, de a történet...

A könyv első háromnegyedében nem történik semmi, Stefan öl, Damon sír, csak a szokásos, de hiszen ezt már mi tudjuk a sorozatból... Mikor feltűnik a főcselekmény, akkor elfogja az olvasót a csalódás. A fülszöveg vámpírvadászokat ígért, itt pedig egy cirkusz stábja a főgonosz. Úgy bizony... Damont elkapják és cirkuszi attrakció lesz belőle. Teljesen nevetséges, hogy pár ember túljár Damon eszén, majd Stefanén, és amikor azt hittem, hogy ennél nevetségesebb nem lehet a történet, akkor az író, bárki legyen is az, bemutatott egy gyengén felvázol szerelmi szálat, Stefan és egy ember között. Stefan ismét két nap után belezúg valakibe, és az egészet nem is lehet romantikus regénynek nevezni, hiszen annyira kidolgozatlan minden, hogy át nem lehet élni.

Akad egy-két baki még a könyvben, amitől tényleg csak egy pénzlehúzó marketing fogásnak tartom, hogy ennyire nem nézték át a dolgokat. A neveket úgy választották a karaktereknek, hogy én is nevettem rajta, mint egy kis lelkes kezdő író, minden neki jól hangzó nevet bedob, amit valahol olvasott. (Persze, nem lehet új nevet kitalálni, de például amikor egy testvérpárt Laviniának és Sarah-nak hívnak ott azért elgondolkozik az ember, hogy mit ivott az író.) A másik ilyen dolog az összevisszaság. Stefan hol szerelmes az ember lányba, hol pedig gyerekként tekint rá. Stefan 17 éves, ha ő gyermekként tekint valakire, de szerelmes belé, arról nekem leginkább a pedofília jut eszembe. Nem ezt akarta az író kifejezni, de én elég meghökkent arccal olvastam a sorokat.

Az egész azt mutatná be, hogyan lesz Damon gonosz, hogyan lesz Stefan jó, hogyan cserélődik fel a két testvér szerepe, de hiába akarja magyarázni az író, egyszerűen elveszik a saját sorai között is. Hol azt írja, hogy Stefan halálosan szerelmes volt Katherine-be, hol hogy nem, és szintúgy igaz ez Damon hangulatváltozásaira is.

Biztos van olyan, aki élvezni fogja a könyvet, főleg, hogyha Ian Somerhaldert és Paul Wesley-t képzeli el főhősöknek, de nekem teljes csalódás volt.

Kedvenc karakter: Damon

Ami kifejezetten tetszett: ---

Ami nem tetszett: elvárják, hogy a 2. évad 14. részig minden részt ismerj betéve, erre ők bakiznak, néhány karakter OOC (azaz nem karakterhű), nevetséges alaptörténet

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: HarperTeen

Kiadás dátuma: 2011. január 4.

Oldalszám: 256 oldal

Jane Rogers: Island (Sziget)

2011. február 20., vasárnap


Hogy akadtam rá: Lesz belőle film! :D

Úgy általában az egészről: Nikki Black köszöni szépen jól van, de persze ez nem az édesanyja érdeme, ugyanis kiskorában lerakták egy kartondobozban egy szál törölközővel. Így egész életét úgy töltötte, hogy egyik nevelőotthonból költözött a másikba, egyik családtól a másikhoz.

Nikki úgy érzi, hogy az édesanyja tehet mindenről, minden, amit ő tesz, csak reakció arra, hogy az anyja elhagyta. Hogy végre szabad lehessen, és élhesse az életét, csak pár dolgot kell tennie, legalábbis erre a következtetésre jut: megkeresnie az anyját, megkérdezni miért mondott le róla, majd nézni, ahogy meghal. Ám amire nem számít, mikor megérkezik a kis szigetre, hogy nem csak a szülőjét találja meg, hanem bizony az öccsét is.

Kezdjük ott, hogy ez a könyv nem az izgalmas cselekmény miatt kitűnő olvasmány. A prológus, az első mondat, sőt a fülszöveg is lelövi a főpoént: Nikki édesanyja bizony meg fog halni, és még csak a hogyan sem kérdéses. (Prológusként egy újságcikkünk van Phillys Lovage haláláról.) Az első ötven oldalon Nikki magyarázza a bizonyítványát, azaz elmeséli, hogy miért manipulálja az embereket, miért kegyetlen, miért hazudozik, lop és csal. Mert ő ilyen, mert legalább nem mutatja magát kedvesnek, minek, amikor az élet sem volt vele az. Bárki könnyen megutálhatná a főhősünket, de iszonyatosan érdekes (és felettébb felkavaró néha) az ő fejében lakni. Én személy szerint teljesen tudtam vele azonosulni, és megértettem, hogy miért olyan amilyen, de mégis néhol elborzadtam rajta, hogy ugyan csak nem lehet ennyire szívtelen. Nem mellesleg főhősünk cseppet paranoid, és ráférne egy pszichiáter, de ettől csak még inkább emberibb lett a karaktere.

Az egész történet arról szól, hogy többféleképpen lehet látni a dolgokat. Minden történetnek sok oldala van, minden szereplő máshogy éli meg az adott sztorit. Nikki kegyetlenségének szöges ellentéte Calum, az öccse jósága, és derűlátása, aki mindennek tud örülni és mindenkivel kedves. A közös pont a testvérpárban, hogy mindketten imádják a meséket, míg Nikkit a régi népmesék kötik le, addig Calumot a sziget mondái és a tündérek és angyalok történetei. Nehéz kifejezni, hogy mennyire jól vannak ezek a részek leírva. Nem csak mi kapunk kis történetek, legendákat, hanem látjuk Calum mit szűr le egy meséből és Nikki mit és ezek jellemzik őket, ezeken keresztül látjuk a főhősünk fejlődését, aki az elején még a Table Rock nevű mondából valami teljesen kegyetlen dolgot vesz ki, míg a végén egy kedves (ámbár vérfertőző) történetet. Ezenfelül az egyes mesék illenek a szereplőkre és magára a történetre, nem mellesleg Nikki lelkesen hiszi, hogy a vihar, amibe került az olyan, mint az azonos című Shakespeare műben.

Jane Rogers bámulatosan bánik a szavakkal, és egy igazi sötét mesét tesz elénk, amit nem lehet eléggé dicsérni. Remekül megoldja Nikki karakterének bemutatását, és szívfacsaró, ahogy látjuk, hogy a főhősünk bármennyire is kegyetlen, elgyengül attól a gondolattól, hogy milyen lehet egész életében egy házban felnőni, milyen lehet rongyosra hordani egy ruhát, milyen lehet monogramos törölközőket kapni. Az olvasó előbb észreveszi, hogy akármilyen szívtelenül is tervezgeti Nikki az édesanyja halálát (leszúrja? megmérgezze? felgyújtsa a házzal együtt? megfojtsa?), attól még igenis vérző szívű karakter, és bármilyen banálisan is hangzik, csak szeretetre vágyik.

A könyv szépsége abban is rejlik, amit megjegyzett egy "kedves" kritikaíró, hogy a szöveg koherenciája Nikki épelméjűségével együtt változik. Ha Nikki nyugodt, múlt időben folynak az események, ha rájön a pánikbetegség, akkor akár a vesszők, pontok is eltűnnek és jelen időben mesél. Valaki ezt nem találta érthetőnek, számomra teljesen nyomon követhető volt az egész. Sőt, ez tette teljessé.

A történet sötét hangulatú, hiába van megtöltve esti mesékkel. Egy kis borongós szigetre kalauzol el minket egy kegyetlen, beteges szereplő fejében, de ugyanakkor talán Nikkinek is van még remény, ahogy mindenkinek, aki rossz helyzetben van. Aki el akar mélyülni egy sötét hangulatú, lelkizős sztoriban, annak szívből ajánlom. Figyelmeztetés: nem egy darab vérfertőzéses kapcsolat van a könyvben. (NEM EZÉRT KAP HAT PONTOT, TÉNYLEG! :D)

Kedvenc karakter: Nikki, Calum

Ami kifejezetten tetszett: A kivitelezés, a kapcsolat a két testvér között

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Overlook Hardcover

Kiadás dátuma: 2000. november 6.

Oldalszám: 261 oldal

Díj, pedig megígértem, hogy nem

2011. február 17., csütörtök

Mivel nem akartam elárasztani a blogot különféle díjas bejegyzésekkel, ezért egy ideig nem tettem ki őket. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem, mindig meglepődök és örülök, ha valakitől kapok, csak nem akarom ezzel elárasztani az oldalt, de mivel most egy ideje lecsendesült a díjeső, ezért most ezt kirakom és itt is megköszönöm.


A díjjal kapcsolatos szabályok:
1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek
2 ,Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Lapozótól kaptam ezt a díjat, és köszönöm ismételten. :)

És akkor akiknek én adnám tovább:

Nancy
, az én kis mackóm (bocsi, muszáj volt :D) - Mert ő is sokat olvas angolul, és hasonló az ízlésünk, bár ugye a Csitt, Csittel örökké fogjuk egymást piszkálni.
FFG, nemcsak azért mert a húgom, hanem mert tényleg bízok a véleményében, annyira hasonló az ízlésünk.
Ivett, aki bár szeret piszkálni és esküszik a Csitt, Csittre (úgy látszik ez a könyv nálam a főellenség XD), nagyjából mindig egyetértünk és ő beszélt rá Nalini Singh-ra, amit innen is köszönök.
És a két törpém, akik fiatalkoruk ellenére rendkívüli kritizáló képességgel rendelkeznek:
Kikissz és Ailey
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.