Dia Reeves: Slice of Cherry (Egy Szelet Cseresznye)

2011. március 31., csütörtök

Hogy akadtam rá: Dia Reeves megvett engem örökre a Bleeding Violettel.

Kedvcsináló idézet: "- Én vagyok a Csontfűrészes Gyilkos lánya - suttogta. - Miből gondoltad, hogy én jó lennék?"

Úgy általában az egészről: Kit és Fancy, a két testvér, imádja egymást, és bármit megtennének egymásért. Utálják a város többi lakóit, csak egyedül édesanyjuk érti meg őket. Kinézik őket, hiszen édesapjuk akkora bűnt követett el. A két lány alig várja, hogy végre belevágjanak a nyárba és azt tegyék, mint mindig, de édesanyjuk jól kitolt velük, ugyanis beíratta őket nyári órákra, ráadásul külön! És ha ez nem lenne elég, még a Cherry tisztásra is ki kell menniük az évente megrendezett ünnepségre, amire most lett elég idős (tizenöt éves) Fancy.
Hogy mégis mi olyan különleges ebben? Kezdjük elölről.
Van Kit és Fancy, akiknek édesapja a hírhedt Csontfűrészes Gyilkos, aki több tucat embert vágott apró darabokra és ásott el szanaszét a kis, texasi városkában. Mindenhol utálkozó tekintetekkel találkozik a két lány, de ők attól még szeretik apjukat, és alig bírják elviselni, hogy most a halálsoron van. Fancy, aki nem átlagos tizenöt éves lány, az a vágya, hogy visszamehessen az időben, és szóljon apjának, hogy ne gyilkoljon. Fancynek ugyanis megadatott a látás képessége, és így elegendő nagy víz képében más helyeket tud látni, sőt nem csak ezen a világon létező helyeket! És ha ez nem lenne elég, el kell menniük az évente megrendezett ünnepségre a Cherry tisztáson, ahol Cherry, a két lány őse, szellemként járkál és teljesíti Portero lakosainak kívánságát. De persze jön a jól ismert mondás: vigyázz, mit kívánsz!

Legelőször is ezt kell megjegyeznem a történetről: TE ATYAÚRISTEN! Oké, haladhatunk tovább. A fogalmazása másabb, mint a Bleeding Violeté, az írónő másik könyvéé, de hiszen ott egy mentális beteget láttunk E/1-ben, itt E/3-ban követjük Fancyt. Ugyanolyan precízen válogatja a szavakat Dia Reeves, és ezzel véglegesen bekerült a nagyon nagy kedvenc íróim közé.
Ami még megemlítendő, hogy minden fejezet elején Fancy álomnaplójából látunk lapokat, mindennap leírja, hogy mit álmodik a hősünk, és néha bizony igencsak előre vetíti, hogy mit várhatunk, vagy éppen, hogy mi zajlik Fancy lelkében.

Ugyanis ez a könyv nem izgalmas, nem annyira, mint a Bleeding Violet. Persze, itt is vannak emberevő szörnyek végig, de Fancy és Kit kemény csajok, ők maguk a szörnyek, hiszen imádnak felszabdalni és belezni.

Végig az egészet fekete humor fűszerezni, hiszen hahó! Két sorozatgyilkosról szól a könyv! Ez nem andalgós romantikus! Itt a fiúk áldozatokat hoznak a csajoknak ajándékba! Szóval érzékeny lelkűeket óva intek eme jól kidolgozott könyvtől. Nem, nem undorító és nem részletes, de fűrészelnek, darabolnak, felvágnak, kibeleznek, felrobbantanak embereket, lesz itt szemkidurrantás, agykiszedés, fülgyűjtés befőttesüvegben.

Szintén behozza a kemény témákat említésszinten Reeves, van itt nemi erőszak, Stockholm-szindróma, vérfertőzés, családon belüli erőszak és nekrofilia is. Tinédzser könyv, igen, ezért nem olyanra kell gondolni, mint Ellen Hopkins, ugyanis ez nem úgy komoly könyv. Ennek csak a mondanivalója az, de a körítésben jön a megszokott humor és a horror, és ehhez kell tényleg valami furcsa befogadóképesség, hogy annyira élvezni tudja az ember, mint például én.
A mögöttes tartalom itt szintén a szeretet, hogy a másikban mit el nem fogadunk. És megint a gyilkossággal mutatja be Reeves, egy igen extrém esettel, hogy igen, ha a másik öl, attól még ugyanúgy tudjuk szeretni. Ugyanakkor, ahogy a borítón lévő szlogen is mondja „Akit szeretsz, azt a legkönnyebb bántani.” Erről is szól. Meg a kapcsolatokban előforduló változásokról, mert az egész történet Kit és Fancy mindent legyűrő testvéri szeretetét mutatja be, de igen ám, Kit szerelmes lesz, és megtörténik az elkerülhetetlen, meg kell osztani az idejét a szerelme és a testvére/barátja között. Bármelyik barátságra rámondható az a hullámvölgy, amit Kit és Fancy átél és feldolgoz, és ettől olyan jó az egész sztori. Fancy pedig a felnőtté válás nehézségeivel küzd.
Mire számíthatsz, ha ezt a könyvet felveszed? Feltétlenül sok fekete humorra, belezésre, véres gyilkosságokra, és még azt is megtudhatod, mi a legjobb fogamzásgátló. (KIZÁRÓLAG DÉMONOKNAK!)

Kedvenc karakter: Fancy, Ilan

Ami kifejezetten tetszett: hogy fekete humorral tálalja YA fantasyban a nehezebb témákat, de mégis könnyed, SOROZATGYILKOSOKRÓL SZÓL

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2011. január 4.

Oldalszám: 512 oldal

Dia Reeves: Bleeding Violet (Vérző Viola)

Hogy akadtam rá: Böngésztem neten és megtetszett a borítója.

Kedvcsináló idézet: "- Honnan tudod, hogy mulandó vagyok? - kérdeztem a legidősebb lánytól, aki semmit sem tudott rólam.
Egy pillantásával végigmért, aztán visszafordította a figyelmét, hogy kitöltse a gyümölcslevet.
- Világos, hülye ruhák. Semmi látható sebhely. De leginkább a szemed miatt. Mindig meg tudod mondani valaki szeméből. A tiéd még sosem látott semmi valósat."


Úgy általában az egészről: Hanna Järvinen megunta, hogy senki sem szereti. Apja halála után a tizenhat éves lány a nagynénjéhez kerül, aki mindenáron meg akar tőle szabadulni. Mit tehet egy bipoláris/mániákus depressziós lány, aki gyakorta hallucinál? Felkeresi édesanyját, aki gyerekkorában elhagyta, aki édesapja szerint semmilyen érzelemre se képes. De mégis mi rejtőzik a texasi kisváros, Portero utcáin, amitől minden épeszű ember sikoltozva rohan haza? Szerencséjére Hanna nem éppen tartozik az épeszű emberek közé.

Sok negatív kritikát olvastam erről és előre féltem. Azt mondták, unalmas, értelmetlen és furcsa. Ebből a furcsának igazat adok, de ezt egyáltalán nem negatívan értem. A főhős mentális beteg, hallucinál, néha nagyon kell figyelni, hogy mi tényleges fantasy elem, és mi a lány képzelgése.

Bár nincsen sok leírás, Reeves piszok jól bánik a szavakkal és mindent filmszerűen látunk magunk előtt. Egy fejezeten belül már úgy elénk tárja a főhőst a kis lila, fodros, véres ruhájában, hogy nincs olyan, aki ne zárná szívébe a mi Hannánkat.

Az egész történet picit gaimanes. Az egészre jellemző a sötét téma (a főhős annyira megtört lélek), sokszor van benne öngyilkossági kísérlet, belezés és vér, mégis vicces és szívfacsaró is egyben. Van egy mögöttes tartalma is, hogy mit meg nem tesz az ember a gyerekéért (akár ölni is képes érte), mit meg nem tesz az ember, hogy kiérdemelje a szülei elismerését/szeretét, és hogy van kiút az öngyilkosságból, hogy egyetlen kapcsolat sem tökéletes, és hogyha igazán szeretünk valakit, megbocsátunk neki bármit, még ha történetesen minket is bántott meg. Ugyanakkor szól ez a történet a félelemről, hogy mennyire sebezhető az ember, ha valakit feltétel nélkül szeret, hogy milyen könnyen megsérülhetünk ilyenkor. Vajon megéri a kockázatot?

Az egész kicsit odavág az Alkonyat sablon könyveknek. („Vámpír vagy?” „Nem, azok bénák.” És „Kinek kell egy szörnyeteg fiú, magamat is meg tudom védeni.”) Végül is van a történetben szerelem, még sem nyálas, és itt nem a tipikus gonosz ex képe jelenik meg, hanem az, akitől nehéz elválni, mert ott a barátság, csak a romantika része nem jött össze. A romantikaszál erősen szexuális, és vannak meztelen jelenetek, noha egy 18-as rész sincs benne. Itt még sem lógott ki, mert nem erőltették, nem csináltak a főhősből buta libát vele.

Ha egy átlag, jajj-új-helyre-költözöm-és-a-szexi-pasi-belém-szeret típusú könyvre vágysz, tedd le. Ha zavar az öngyilkosság, a nemi erőszak (csak említésszinten), a horror kisvárosok, tele emberevő szörnyekkel, a belső szervekben turkálás, akkor szintén nem neked való ez a könyv. Ha nem értetted Tonya Hurley: Szellemlány című regényét, akkor ezt sem fogod értékelni. Ha egy dark fantasyra vágysz, fekete, morbid humorral, érdekes finn kajákkal, sok lila ruhával a szeretet nehézségéről, akkor ne habozz, a Bleeding Violet a te könyved!

Kedvenc karakter: Hanna, Wyatt, Ragsie, Runyon

Ami kifejezetten tetszett: a mentális betegség hű ábrázolása, az hogy fekete humorral tálalja YA fantasyban a nehezebb témákat, de mégis könnyed

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2010. december 7.

Oldalszám: 480 oldal

Anne Rice: A Testtolvaj Meséje

Hogy akadtam rá: A kedvenc vámpíros filmem az Interjú a vámpírral. Aztán sok-sok év után leesett nekem, hogy ez egy könyvsorozat első része is.

Úgy általában az egészről:

Lestat, a vámpír, aki tökéletes szépség, szőke, kék szemű francia. Akinek olyan ereje van, hogy csak igen kevés vámpír győzhetné le, hiszen ivott Akasha, a vámpíristennő véréből. Tud gondolatokban olvasni, tud tüzet gyújtani csupán az elméjével, és tud repülni. Lestat, aki rövid ideig, de volt rocksztár, aki megírta két könyvét, felhívva a figyelmet a vámpírokra. Lestat, aki azt teszi, amit akar, és most… leginkább meg akar halni. Még barátja, és újdonsült, nem tudom hanyadik szerelme, David Talbot, a Talamasca egyik tagja sem tudja erről lebeszélni.

Nos az első három Vámpírkrónikákat imádtam. Ezt… kevésbé. Nem tudom, nem azért, mert ekkora kihagyással olvastam. Imádtam Lestatot, mint karaktert a régi kötetekben, de itt ebben a részben Rice tényleg elhúzott a bizonyos kétéltű hátsórésze alá színvonalban. Legalábbis karakter kidolgozásilag. Úgy éreztem, hogy Lestat önmaga paródiája, ugyanis oké, beleszeretett Nicki-be anno, ő meghalt, beleszeretett a mi Louis-nkba, oké, aztán tovább lépett és Akashában ragadta meg valami. Most pedig David Talbotban, aki hetvennégy éves, és alig van neki hátra valami. Persze, imádtam az elején, ahogyan azok elbeszélgetnek és nem is zavart volna, hogy Lestat ismét szerelmes, de aztán Lestat elszakadt Davidtől, és találkozott egy apácával, akibe kitaláljátok? IGEN! Megint beleszeretett. Egyszerűen így megy ez nála, meglátja, megszereti, rájön, hogy nem tud egyhelyben maradni, de azért még mindig szereti őket.

Ez lett volna a kisebbik baj, lényegében a másik nagyobb hibája Lestat karakterének, hogy végig bőg. Kb. mint Damon a Vámpírnaplókban, és ez bizony nagy szó. Sír, mert félnek tőle, sír, mert ő a gonosz, de két lap múlva, már abban dúskál, hogy milyen szívtelen. Értem, én, hogy csak magát vigasztalná, de olyan nevetséges helyzetekben képes könnyeket hullajtani, hogy már én is sírtam… csak kínomban.

A történet lényegében nem szólt semmiről, nagy történések eddig sem voltak a kötetekben, de mégis le tudtak kötni. Ez nem. A fülszöveg lelőtt mindent előre, a könyvben sokkal, de sokkal lassabban bontakozik ki minden. És persze, mindent ki lehet találni.

Mivel a történetvezetés ismét olyan, mintha Lestat írná naplószerűen, néha (mit néha, MINDIG) elkalandozik, ami van, amikor zavaró, főleg, amikor órákig írja le a szőnyegek mintáját, vagy valamire visszaemlékszik. Amikor viccesen előre megjegyez valamit, az kevésbé zavaró, sőt még fel is dobja a könyvet.

Humor akad, persze, ami kárpótol, de itt már nem vámpírregényről van szó, hanem, hogy Lestat ember lesz, és mit kezd vele. Nem hiszem el, hogy kétszáz év alatt elfelejtette volna, hogyan kell „vizelni” és „üríteni” és hogy ezen miért kell ennyire megbotránkozni. És miért ez a fő része az egésznek? Olyan, mint egy rettenetesen rossz vígjáték, ahogy Lestat a nemi szervével foglalkozik, hogyan pisil, hogyan szeretkezik, és a többi.

Persze megvan a Rice-féle „Mi végre ez az egész teremtés” feszegetés, de a Kárhozottak Királynőjében is utáltam, hogy mennyire az olvasó szájába rágja, „A VALLÁS ROSSZ!” Most ott tartunk, hogy nincs Isten, képesek a karakterek erről órákat beszélni, és nem is zavarna, ha finom hitgondolkozás lenne. De nem, itt nem a karaktereket akarja meggyőzni Rice, itt minket akar meggyőzni a maga igazáról.

Szóval van itt nekünk valami halovány történet, egy jól felépített vámpíros világban cirkalmas fogalmazással, de elfedik a kérdések, hogy mi van a halál után, miért élünk, Isten miért teremtett minket. Aki nem akar még több filozófiával szembenézni, főleg az erőltetett félével, az inkább ne kezdjen bele. Nem rossz könyv, de túlságosan érezni rajta, hogy ezt elsősorban nem szórakoztatásra szánták.

Kedvenc karakter: Lestat

Ami kifejezetten tetszett: a megoldás, hogy úgy van megírva, mintha ebben a világban játszódna

Ami nem tetszett: hogy szinte semmi sem történt

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Dáin kiadó

Kiadás dátuma: 2004.

Oldalszám: 408 oldal

P. C. Cast & Kristin Cast: A Kiválasztott

Hogy akadtam rá: Csak úgy böngészgettem bookline-on és mintha előtte is láttam volna valahol amazon.com-on. Végül ez a sorozat nyert a szavazáson. Erre voltak a legtöbben kíváncsiak. Az első részt nem tartottam nagy számnak, de hát van, amikor a sorozat későbbi részekben indul be, így adtam neki esélyt.

EZ A HARMADIK KÖNYV, AMIT A LOBO ÁLTAL MEGHIRDETETT CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM!

Úgy általában az egészről: Zoey Redbird immár harmadik hónapja jár az Éjszaka Házába. Utálja, hogy pont Szentestén született, és hát minden barátja csupa nem éppen kedvére való ajándékkal lepi meg, kivéve az élőhalott-halott barátját, Stevie Rae-t és Heath, a nem is olyan expasiját. Az, hogy Stevie Rae valami félresikerült zombi, az nem annyira lényeges, minthogy hóemberes nyakláncot kapunk születésnapunkra.

Gondoltam, adok a sorozatnak még esélyt, hiszen csak van valami titka, amiért ekkora bestseller, amiért ennyire nagyágyú. Nos, a fogalmazás még mindig nevetséges, a szöveget teljesen logikátlanul bontja fel zárójellel, és hát a szókincsről és a szlengről, káromkodásokról ne is beszéljünk. Ez maradt megint ugyanolyan.

Megint előjött az, hogy Zoey istenadta tehetség, és olyan különleges, hogy minden szereplő ódákat zeng az erejéről és a szépségéről, sőt még önmaga is. Amúgy meg lehet a különleges erőt jól is írni, lásd Harry Potter, de ez itt annyira a tipikus Mary-Sue vázolás, hogy erősen felötlik bennem, talán csak paródia az egész sorozat.

És milyen főhős az olyan, aki bár váltig állítja, hogy az élőhalott-halott legjobb barátnője mennyire fontos neki, és közben a legfontosabb dolga az, hogy azon sírjon és vinnyogjon, hogy hóemberes nyakláncot kapott? Sőt, az egész Stevie Rae vonal borzalmas. A többiek érzelmi viszonya is kb. egy 13 éves kezdő író tehetségével van ábrázolva, így inkább csak kínunkban sírunk rajta. Nem is említve azt, hogy a főhősünk nem az emberölést veszi rossz néven a barátnője újdonsült formájában, hanem hogy egy hajléktalant akarna megölni, aki "büdi." Ugyanakkor főhősünk is érzékelteti Stevie Rae-vel, hogy bizony az sokkal nagyobb probléma, hogy három pasival is "ribanckodik," mint az, hogy legjobb barátnője nem éppen élő, legalábbis nem éppen természetes életforma.

Próbálnak valami történetet felvázolni a Castok. A hangsúly azon van, hogy próbálnak. Lenne az, hogy a keresztény hitű emberek, főleg Zoey szülei, elenne vannak a vámpíroknak, és ez előrevetít egy ember vs. vámpír háborút. Na már most történetesen a vámpíroknak wicca vallása van és Zoey szüleinek keresztény. Értem én, hogy itt a Hit Embereit "totálba" másként, túlzottan és radikálisan állítja be, de a két vallást nagyon gyermekien mutatja be, és úgy tűnik, mintha csak valami cselekményelemnek dobná be, de nem igazán tudja elhitetni velünk, hogy a vallás fontos lenne. (Amúgy mellékmegjegyzés, édesanyám élettársa Jehova Tanúja, én wicca, mindkét vallásról van pöpp fogalmam.)

Ugyanez, hogy próbálnak romantikus valamit írni, de inkább a hárem fiction-ök hangulata jön át, ami ha jól lenne megírva, és nem 17 évesekről szólna, még jó is lenne. Erik először is isteníti Zoeyt az ereje miatt, mert mi más miatt, és még csak semmit sem szól, hogy összekötötte magát Heath-tel. Még Erikhez tartozik, hogy olyan csodálatosan van jellemezve: "jó színész, tud énekelni is, biztos nem árulna el egy titkot." Ja hát kérem, ha ez ebből következik... Heath megjegyzi, hogy szívesen megosztja Zoey-t, de neki elnézhetjük a kötelékük miatt. Viszont a pedofil tanár is szívesen elnézi mindkét pasit, de ez a nagy elnézés nem akadályozza meg Zoeyt, hogy azon agonizáljon, mennyire olyan lett, mint Aphrodité, aki mellesleg megjegyzem a kötet legbarátságosabb és legszerethetőbb karaktere, nem csak ő adja az egyetlen humorfoltot, amiket tényleg fel lehet nevetni, hanem ő az egyetlen, aki karakter fejlődik is.

Ami még sutább volt az, hogy megsérül két gyerek, nem spoilerezek, de komoly témaként van felvetve, mégis elintézik minden nagyobb visszhang nélkül. El se mondják, legalábbis ebben a részben, hogy mi lett velük. Ha komolynak kéne vegyük ezt, akkor legalább megtanulhatná a két írónő úgy leírni.

A lehető legrosszabb írói utalás a könyv vége. Zoey érzi, hogy "valami nincs rendben." Mi pedig már kb. a következő könyv nagy csavarját is tudjuk. Remélem, hogy azért mást is tartogatnak a következő részben, mert talán végre beindulhatna már a cselekmény. Úgy tűnik, hogy nagyon vázlatosan tudták, hogy miről fog szólni ez a sorozat és csak uccu essünk neki alapon álltak neki megírni, amit igazán díjazok.

Már csak két megjegyzésem lenne: 1) Az idétlen Romeo és Júlia utalás, amiért ölni tudnék. 2) A geek-ekkel, amit csinált a két írónő, azt nem hiszem el. Az "geek"ség, hogy valaki Harry Pottert olvas? NEM! Az geekség, ha valaki cosplayel, rpg-zik és a többi, Zoey-t még csak fiktív geekként sem akarom a köreimben tudni.

Talán, talán a negyedik részben már megtudom, mitől üt ez a sorozat.

Kedvenc karakter: Aphrodite

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a vámpír ráerőltetés, a fogalmazás, a hárem fic érzet, Mary-Sue főhős, nulla karakterizálás, nulla történet

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Kelly kiadó

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 266 oldal

P. C. Cast & Kristin Cast: Elárulva

2011. március 10., csütörtök

Hogy akadtam rá: Csak úgy böngészgettem bookline-on és mintha előtte is láttam volna valahol amazon.com-on. Végül ez a sorozat nyert a szavazáson. Erre voltak a legtöbben kíváncsiak. Az első részt nem tartottam nagy számnak, de hát van, amikor a sorozat későbbi részekben indul be, így adtam neki esélyt.

EZ A MÁSODIK KÖNYV, AMIT A LOBO ÁLTAL MEGHIRDETETT CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM!

Úgy általában az egészről: Zoey Redbird épp, hogy egy hónapja jár az Éjszaka Házába, ahol az Átváltozáson áteső ifjú vámpírkáknak kell járnia. Ugye tudjuk, hogy a vámpírok élete nem csak játék és mese, mert bármelyik percben vérben fulladozva meghalhatnak. Ha ez nem lenne elég, Zoey-val az édesanyja és a mostoha-lúzere még mindig lekezeli, és csak Neferet és a nagyanyja és a barátai vannak ott neki, mint "család." Emellett Aphrodite tervezget Zoey ellen, legalábbis a szülei erre buzdítják a lányt, hogy legalább valami hatalma legyen, ha már vámpír lett belőle. Óh, és akkor még az új szexi és kicsit sem pedofil tanárt nem is említettük.

Kristin Cast és P. C. Cast most igazán bemutatták, hogyan nem kell regényt írni. Kezdjük azzal, hogy a fogalmazás rémes. Az első részben még a tájleírásokat imádtam, itt semmi sincs. Új szereplő? Leírás? Minek? Az egész szinte csak párbeszéd, vagy pedig a főhős belső monológja, ami "totálisan" szlengben van írva. Egy egészséges embert szerintem ez képes mentális intézményekbe küldeni. És nem, nem a 24 éves Kristin Cast hibája ez, P. C. Cast az erotikus regényeiben (ami a középkorban játszódik) is ugyanígy ír több kritika szerint is. MIÉRT? Mert ez ifjúsági irodalom akar lenni? Vagy ettől akar menő lenni?

A párbeszédeknél folyamatosan annyi van írva "mondta," "mondta," "mondta," amitől az egész teljesen nevetséges lesz, nem is beszélve arról, hogy néha nem lehet követni ki az, aki beszél. A szöveget állandóan félbeszabdalja az idióta zárójeles megjegyzéseivel és bár kevesebb sztáros utalás volt, nem, ettől nem lesz menőbb a sztori.

Nem is tudom, hol kezdjem, hogy mi nem tetszik még. A történet gyakorlatilag semmiről sem szól, érződik, hogy átvezető rész, de nem hogy nem izgalmas, de magával sem ragad benne semmi, én végiguntam az egészet. Ahogy belép a színre a "gyilkos," már tudjuk, hogy ki, mert Zoey-nak megérzése van, ami neki sem esik le. Nem mellesleg megálmodja a "gyilkos" kilétét, de még mindig nem koppan.

Ugye itt van Zoey-nak ez az isten(nő)adta megérzése, és ilyen olyan képességei. Az első ötven oldalon csak azt lehet hallani, hogy "jajj, Zoey, te annyira, de annyira, de annyira különleges vagy," hogy legszívesebben kerestem volna egy vödröt, hogy kitegyem az ebédemet. Rendben, felfogtuk, megáldották, hogy mind az öt elemhez tud szólni, de miért kell két percenként kiemelni? Vagyis Zoey Redbird, ahogy a neve is sugallja, tökéletes Mary-Sue, amit ő mond, az csak jó, amit ő csinál, az mindig helyes. Nem érdekel, hogy az istennő súgja neki, az egész történetben végig csak röhögcséltek, és az a nyálas érzése támadt az embernek, hogy Zoey majd engem is jól megment. Az egészet nem lehet máshogyan jellemezni, mint "rosszul megírt fanfiction."

Habár az első rész teljesen hajazott a Harry Potterre, a bentlakásos suli és a hülye macska (ott bagoly) megoldás miatt, itt már csak azon a jeleneten tud nevetni az ember, mikor szerencsétlen új gyerek megcsodálja Zoey sebhelyét a homlokán... akarom mondani tetoválását, TETOVÁLÁSÁT!

Az egész tetoválásos vámpír dolgot, ha félretesszük, akkor jön az, hogy a görög mitológiát és a wicca szertartásokat is meggyalázza. Számomra legalábbis. Az, hogy a gorgók vámpírok, oké, de hogyha két főisten (vagy legalábbis az isten férfi és női aspektusait jelképező) szertartást csinál, vehetné a fáradtságot és ne csak Nüxöt írná bele bármelyik írónő, aki kitalálta ezt a csodás dolgot.

Vannak apró értelmetlen mozzanatok még, ezek közé tartozik, hogy az európaiaknál a Castok szerint a gyerekek is isznak bort, kb. mint a kólát, és az, hogy a rendőr, aki abban a világban nőtt fel, nem tudja, hogy a vámpírok este vannak ébren. De más apróbb ilyen bakik is tarkítják az egész könyvet, ami főleg a kedvenc főhősünkben fedezhető fel.

Amikor meg kell mentenie egy halom embert, fogja, mit csinál? Elmegy shoppingolni, mert az aztán kell a cselekményhez, sok helyen ez volt nagyon zavaró. Annyira teljesen természetellenesen hatott az írónők vonalvezetése, hogy csak az olvasó csak fogja a fejét, hogy oké, fanfictionben elmegy, de ez egy regény, legyünk már logikusan. Ilyen ez, amikor jön a főhősünknél 10 évvel idősebb tanár, és első látásra, egyből letapizza és verseket ír neki, meg flörltöl vele. Ez tipikusan inkább pedofil dolog, nem tudom, hogy Cast a lányának hogy enged meg ilyen képzelgéseket (mind tudjuk, hogy a főhős Kristin Castról és az ő vágyairól van mintázva).

Zoey felszínesnek hívja a saját barátait, mikor ő maga sem jobb. (Az más kérdés, hogy a barátai csak papírmasé figurák azért, hogy Zoey még jobban tudjon tündökölni - tipikus Mary-Sue írási fogás.) Nincs benne sok empátia sem, hiszem amikor meghal egy gyerek, azt mondja "úúú de undi." És nem csak az, hogy ellenszenves karaktert akartak csinálni, mert nem! Aphrodite lenne az ellenszenves lány, akit állandóan ribancoznak, mikor Zoey van három pasival, és szerinte ez így jó, és így normális. Nem vagyok a szexualitás és a szerelmi háromszögek ellen, de itt olyan rosszul van felvázolva, megírva, hogy leginkább azt súgja, hogy okés bárkivel elutazni South Carolinába (vagyis bárkivel összefeküdni). Ne legyen már ez a normális, ne fogadjuk már el ezt!

Olvasni fogom továbbra is a sorozatot, mert ez amolyan "guilty pleasure." Ha az ember 24 órája nem aludt, és nincs jobb dolga, le tudja kötni, mert könnyedén olvasható, de garantáltan okoz némi fejfájást.

Kedvenc karakter: Aphrodite

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a vámpír ráerőltetés, a fogalmazás, a hárem fic érzet, Mary-Sue főhős, nulla karakterizálás, nulla történet

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Kelly kiadó

Kiadás dátuma: 2009.

Oldalszám: 282 oldal

Lauren Oliver: Delirium

2011. március 8., kedd

Hogy akadtam rá: Lauren Oliverrel a Before I fall trailere óta szemezek, ez a könyve előbb került a mancsaimba.

Úgy általában az egészről: Lena Haloway alig várja, hogy végre 18 éves legyen és megkaphassa a kezelést, amit mindenki más az ő világában. Ugyanis egy halálos betegség szedi az áldozatait, nem akármilyen vírus ez, eléri, hogy az ember másképp gondolkodjon, és sokszor öngyilkossághoz vezet (például főhősünk anyja esetében.) Ez a betegség nem más, mint az amor deliria nervosa, más néven SZERELEM.

Lena csak arra vágyik, hogy végre ne súgjanak össze a háta mögött, mert az édesanyja öngyilkos lett, arra vágyik, hogy ne kelljen mindig attól tartania mikor csap le rá a deliria, vagyis azt akarja, amit mindenki: egyszerű, boldog életet, előre elrendelt férjjel és gyerekszámmal. De ha ez így van, akkor Lena miért mondja a rossz válaszokat az értékelésén, amitől függ az egész élete? Miért mondja, hogy a kedvenc színe a szürke, a kék helyett? Vajon a szerelem tényleg betegség?

Disztópiás regényről van szó, így nem várjuk, hogy cukros, romantikus valamit kapjunk, és nem is ezt teszi elénk Oliver. A világ számomra nem volt annyira drasztikusan sötét, mint az eddigi disztópiás olvasmányaimban, túl nagy szabadságot fedeztem fel, legalábbis az elején. Hiszen Hana, a főhős legjobb barátnője, olyan lázadó típus, már a könyv elején megkérdőjelezi az egész rendszer, a cenzúra és mi egyéb jogosságát. De ahogy olvastam a történetet, rájöttem, hogy csak Lena nem látja sötétnek a világot, hiszen 17 évnyi agymosáson esett át. Így a végén néhol már nekem is sikerült elborzadnom.

Az alap téma, hogy a szerelmet/szeretetet betegségnek tekintik, hiszen az embereket mi mindenre rá nem veszi, amit épelméjű, racionálisan gondolkodó egyed nem tenne. Ezért a tudósok kitalálják a gyógyírt, mivel azonban az agy 18 éves korig fejlődik, ezért csak akkor lehet túlesni azon a bizonyos kezelésen. Az, hogy néha mentális betegséget okoz, vagy hogy néhány anya képtelen a gyerekét szeretni, ezért megöli őket? Mit számít, hiszen amúgy mindenki tökéletesen boldog. A szerelemmel/szeretettel együtt eltűnik a vágy és a szenvedély is (ezeket is rossz dolgoknak tartják), így míg tegyük fel tinédzser korban az itteni emberek űznek valamilyen hobbit, barátkoznak egymással, az mind el fog tűnni. Az egész történet a szeretet mibenlétéről szól, mi lenne velünk nélküle, mennyit érne a világ. Választanánk-e a fájdalom és érzelemmentes világot a szeretet és az érzések helyett?

Ugyanakkor bár romantikus regénynek van feltüntetve (lásd fülszöveg), a történet feléig ez fel sem tűnik, inkább szól a családról és a barátokról, és ez például nagyon tetszett benne. Amin Hana és Lena keresztül mennek, az a hullámvölgy szerintem a disztópiás világon kívül is, bármelyik barátságra rámondható, és pont ezért volt jó a közöttük lévő kapcsolatról olvasni.

Ami pozitívuma a könyvnek, hogy Oliver tökéletesen ír, és bár a könyv jelentős része csak flashback, még így se untam, és könnyen olvasható, noha nagy dolgok nem történnek benne. Oliver annyira fantáziadús volt, hogy a disztópiás világbeli kézikönyvből (amit mindenki megkap a történetben), az ottani Bibliából, szórólapokról és gyerekversekből idézett minden fejezet elején, így még inkább bepillantást nyerhettünk abba a felfogásba. Különösen tetszett, hogy az állam a lázadókat a vámpírokhoz és a vérfarkasokhoz hasonlítja (annyira nevetségesnek akarják feltüntetni, hogy léteznek egyáltalán lázadók.)

Ami a negatívum, hogy a főhőst nehezen zártam a szívembe, tudom, hogy agymosott, elnyomott tinédzser, de más disztópiás könyvben nem volt bajom a főhőssel, még ha naiv is volt, itt valahogy akkor kezdtem érezni, hogy esetleg meg tudom kedvelni, mikor végre Hana segítségére sietett. A vége igazi akciódús jelenet, az utolsó pár oldalon át előkerülnek a fegyverek, de számomra túlságosan suta megoldás volt, és hiába érzem, hogy ez lett volna a nagy finálé, csak morogni tudtam rajta, ugyanis nemes egyszerűséggel "véletlenül" nem találják el őket, pedig igen szerintem nagy túlerővel néznek szembe. Az elején még egy kicsit úgy éreztem, hogy más az írást, mintha Oliver egy kicsit sután kezdett volna bele, majd később lendült bele a mesélésbe, konkrétan arra gondolok, hogy az elején Gracie-t leírja Lena így, majd pár fejezettel később elárulja, hogy "ja nem, mégsem."

Ezektől az apró számomra hibáktól eltekintve teljesen élvezhető ifjúsági, disztópiás regénnyel állunk szemben, és bár engem zavart, hogy annyira nem modern világ, mégis imádtam a könyvet, annyi szép gondolat van benne. Ez a Delirium trilógia első része, és be kell valljam, messze van még február, mire megjelenik a második rész.

Kedvenc karakter: Alex

Ami kifejezetten tetszett: Az idézetek a fejezetek elején, a szeretetről/szerelemről szóló gondolatok, elmélkedések

Ami nem tetszett: a vége jelenet, a főhős

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2011. február 1.

Oldalszám: 448 oldal

Nalini Singh: Vonzódás

2011. március 4., péntek


Hogy akadtam rá: Ivett beszélt rá az Angyali vadász sorozatra, ami tetszett, azok után Singh másik könyvére is kíváncsi voltam.

Úgy általában az egészről: Sascha Duncan mentál, ami azt jelenti, hogy ahhoz a fajhoz tartozik, ami uralja a világot, akik nem éreznek érzelmeket, csak a tökéletességre törekednek, és emellett különleges képességekkel rendelkeznek. Lucas Hunter alakváltó, azon belül is leopárd. A két faj ki nem állhatja egymást, de 2079-ben törékeny békében élnek egymás mellett, ám ritka, hogy üzleti kapcsolatba lépnének egymással.

Ám ez mégis megtörténik, mikor a Duncan család feje, főhősünk anyja úgy dönt, hogy ideje alakváltóknak építeni egy lakóparkot, ezzel akarva-akaratlan Lucas Hunter és Sascha Duncan együttműködésre kényszerül. Ami bonyolítja az egész helyzetet, hogy Lucas egy kegyetlen mentál sorozatgyilkost keres, és bármit megtenne, hogy megszerezze az ehhez szükséges információt. Sascha pedig nem egészen olyan, mint a többi mentál, születése óta érez, amit kénytelen elrejteni, hiszen amúgy a biztos halál várna rá.

Nalini Singh tud írni, ezt az előző sorozatánál is bizonyította, mesterien bánik a szavakkal, gyönyörűek a leírásai és teljesen élvezhető. Emellett pedig gazdagon felépítette világai vannak, és ez itt sincs másképpen. Én jómagam utálom az alakváltós könyveteket (ha csak róluk van szó), de itt a mentálok-alakváltók-és-emberek világa teljesen lekötött, és imádtam minden egyes apró részletét. Először kicsit furcsának éreztem, hogy a történet a jövőben játszódik, de hála az égnek Singh nem megy annyira bele a technikai részletekbe, így hamar megszoktam.

Ugyanolyan jól kidolgozott karakterei vannak, mint az Angyali vadászban, ugyanúgy megvan mindenkinek a maga háttere, erősségei, gyengeségei. Viszont az egész könyv emlékezteti az olvasót az Angyali Vadász kötetekre. A két főhős közötti kapcsolat, a világ felépítés, egy-két elem a történetben, a gyilkosság, minden hajaz az írónő angyalos történetére, de mégis figyelmen kívül lehet ezt hagyni, annyira jól van megírva és annyira élvezhető az egész.

Jobban felépítette ezt a történetét, mint az Angyalcsókot vagy az Angyalvért, és nem értem, hogy lehet, hogy ez Singh régebbi könyve, mégis kifejezhetetlenül minőségibb, mint a másik sorozata. Bár a gyilkost egyből ki lehet találni, hogy kicsoda, ahogy színre lép, a főhős érzelmekkel való küzdelme, a világ bemutatása, és a jól megírt romantikus-erotikus történetszál kárpótol a fordulatok hiánya miatt.

Egy biztos: ez a sorozat is már a muszáj-megvenni kategóriába tartozik. Nagyon várom a következő részt!

Kedvenc karakter: Lucas, Sascha, Dorian, Tamsyn

Ami kifejezetten tetszett: A világ felépítés, a karakterek.

Ami nem tetszett: ---

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2011. március 3.

Oldalszám: 352 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.