Walter Simonson: World of Warcraft vol. 1 (A Háború Világa)

2011. június 28., kedd

Hogy akadtam rá: Egy szó: Warcraft

Úgy általában az egészről: Miután Vérszem Vörösököl, a nagy gladiátor bajnok meghalt, Rehgarnak, az ork sámánnak új csapatot kell összehoznia a Dire Maulban megrendezett éves versenyre. Az új csapat nem áll másból, mint Broll Medvebundából (kénytelen voltam magyarítani a nevet, annyira tetszik :D), egy agresszív és megtört éjtünde druidából és Valeera Vérzőből, a vértündéből. Ám kell még persze még egy tag is, akit szerencsés véletlen útján találnak meg, egy embert, aki Durotar partjain ébred és nem emlékszik semmire az életéből csak arra, hogy bizony ő harcolni tud. Így hát a három faj különböző képviselője, amiből ugye akad itt Szövetséges és Hordás is, kénytelenek összefogni, hogy túléljék a szolgasorsot és a véres versenyt.

Noha Warcraft univerzum ez is, és a gyengepontom, mégsem vagyok ezzel a kötettel teljesen elégedett. Tehát lehet azt mondani, hogy a szívem csücskével sem lehet úgy elvakítani, hogy ne vegyem észre a bődületes hibákat. Az az igazság, hogy eddig javarészt csak Vertigo képregényt olvastam (kivéve manga ugye), és azoknak volt egy minősége: eszeveszett bonyolult, izgalmas sztorik, jó karakterek, isteni humor és pöpec hangulat. Nos, itt csalódtam, bár értelemszerűen nem horror fantasyt vártam, hanem egy jó kis warcraftos középkori kalandozós sztorit és valamiért nem teljesen ezt kaptam.

Maga a történet lehet, hogy jó lenne, sőt, érdekel és olvasom tovább, bár ugye kifejezetten fantasy klisés, de hát az ember nem is vár többet. Viszont az eleje szerintem nagyon félrevezető. Adott ez az arénázós-gladiátoros-harcolós dolog, amit személy szerint, mint témát utálok (bármilyen filmben/sztoriban), de gondoltam adok neki egy esélyt. És az a gond, hogy az első 2-3 fejezetben ez áll a középpontban, hogyan harcolnak, hogyan tanulnak (amit igen gyorsan lerendeznek azért, ahhoz képest, hogy utána azt mondják mekkora kiképzést kaptak ott), és hogyan vesznek részt ezen a versenyen. Mégsem ez a főszál, sőt még csak nem is alappillére a történetnek, egyszerűen annyi kellett, hogy három más fajú lény, lehetőleg Hordás és Szövetséges is valahol találkozzon, ahol kénytelenek együttműködni. Ezt hívják írói erőltetésnek, ha valami ennyire átlátszó.

Másfelől nagyon nagy vérző sebe az egésznek, hogy Simonson nem döntötte el, kicsoda is a közönség. Bárki vagy csak hardcore Warcraft fanok? Példának okáért olvastam én olyan gamer könyvet, amihez semmi közöm nem volt és élveztem a regényt, vagy ott van a Napkút trilógia, ami Warcraftos és gyönyörűen lehet érteni a játék nélkül is. Itt ez hiányzik, ugyanis hiába írja le, óh ez X az Y törzs fővárosa, egyszerűen mindent párbeszédben akar megmutatni, ami persze alap a képregényben, de ne csak tömör szöveg legyen akkor már, hanem visszaemlékezés. Használjuk már ki, hogy KÉPregény és van vizuális eszközünk is. És ezen nem csak azt értem, hogy rajzoljunk bugyiban harcoló szexi tündéket. (Nem, ezért nem jár csillaglevonás, mert ez is egy közönség megfogó erő… ez van.) Egyszerűen nem tudtam átérezni az éjtündék és a vértündék közötti feszültséget, mármint én értettem, de szerintem egy nem világjártas olvasónak ez semmit nem fog mondani, ahogy a mágia addiktív jellege sem, hogy miért baj az, ha a vértündék arkán mágiát használnak.

A cselekményvezetés miatt ezért az eleje szerintem lassú, és nyögvenyelősek a párbeszédek is, van ami teljesen életszerűtlen és nem oda illő, de úgy a 3. vagy 4. „fejezet” táján sikerült belerázódnia az írásba Simonsonnak és rájött, hogy pl. humor az mindenhova illik. A karaktereknek van múltja, és valamennyire felépítettek, de picit báboknak érzem még őket, remélem, hogy a következő kötetekben ez ki lesz javítva és megszeretem őket. Másfelől van egy rejtélyes gonosz karakter, akit bedobott két képkocka erejéig Simonson, de jobban is bánhatott volna vele.

A nagy cselekmény, hogy vajon az ismeretlen emberünk, később Szellemfarkasként elkeresztelt kicsoda is végül, az már érdekesebb, bár picit klisés. Mégis a suta cselekményvezetés miatt úgy éreztem, mintha csak véletlenszerűen dobta volna be ezt az elemet, pedig nyilván ugye, ha már az elején amnéziás ez lett volna a főszál.

Az apró hibái ellenére is lekötött és élveztem, és jó volt látni a halom ismerős tájat és a sok lényt (sárkányokat, nagákat, hárpiákat), és emellett pedig gyönyörű a rajzolása. Warcraft fanoknak ajánlom, a többieknek nem nagyon.

Kedvenc karakter: Valeera

Ami kifejezetten tetszett: a világ (nyilván)

Ami nem tetszett: a háttértörténetek magyarázata, a cselekményvezetés

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: WildStorm

Kiadás dátuma: 2009. szeptember 1.

Oldalszám: 176 oldal

Sansa és FFG lecsap ránk...

2011. június 27., hétfő

Az az Sansa és FFG új ötlettel rukkoltak elő, aminek én személy szerint, mint kezdő író nagyon örülök. A lényege hasonló, mint az én blogomon által meghirdetett pályázatnak. (Önreklám: erre is lehet ám még jelentkezni.) Csak ők sokkal nagyobb vizekre eveznek.

A lényeg az, hogy a kezdő írók beküldhetik a kéziratukat és ott híres-neves bloggerek jelentkezhetnek érte, ha felkeltette érdeklődésüket és majd írnak róla kritikát, ezzel segítve a kiadók dolgát a válogatásban.

BŐVEBB INFORMÁCIÓ AZ OLDALUKON

Őszintén örülök ennek a kezdeményezésnek és remélem, hogy tényleg jó pár kiadó szemet vet majd rá, mert én is, mint nagyon sok hazai olvasó, szeretnék magyar, kortárs íróktól szórakoztató irodalmat olvasni. (Jó, ez az én bűnöm, hogy én inkább a szórakoztató irodalomban mozgok.) Lehet majd rettegni, én biztosan részt veszek majd ezen az eseményen, mint blogger. :D

Libba Bray: Az az édes, távoli harang

2011. június 22., szerda

Hogy akadtam rá: A Könyvmolyképzősök újdonsága volt, de nem volt kedvem elolvasni először, mondván, hogy nem a mondern időkben játszódik. De a húgom ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Gemma Doyle és társai a Spence Akadémián készülnek az első báljukra, hogy utána végre a társadalom szemében is felnőtt nők legyenek. De persze nem mindegyiküknek adatik meg ez a sors, hiszen Ann-nek az unokatestvéreinél kell nevelőnőnek lennie, míg Pippa élőhalottként tengetni napjait a Birodalmakban. Felicity csak bizonyos feltételek mellett kaphatja meg az örökségét, hogy ne kelljen az édesapjával élnie, míg Gemma családjának jó híre is veszélybe kerül, hiszen apja ópium függőségéről terjengnek a pletykák. Emellett persze ott vannak a Birodalmak és a mágia is, mindenki az erőt akarja magának, de Gemmának van fontosabb dolga is, minthogy valamiféle békét teremtsen a másik világban.

Ez a Gemma Doyle trilógia vége, és mivel zárókötet, talán túl sokat vártam tőle, pláne azért, mert ölni lehetne ezzel a könyvvel olyan vastag. Na már most nekem semmi bajom nincs a hosszú könyvekkel, nem az oldalszám alapján ítélem meg, de elvárom, hogy ha 800 oldalas egy sztori, abban történjen is valami, hogy végig lekössön, elvégre azért ilyen hosszú, mert túl sok mondanivalója volt az írónőnek, nem?

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük azzal, hogy én imádtam az első részt, a másodikkal már voltak gondjaim, de ugyanúgy egy napos olvasmány volt. Hát ez nem. Egyrészt a hossza miatt, másrészt, mert folyamatosan le kellett tennem.

A történet maga nem nagy durranás, ugyanaz, mint eddig, látjuk a 19. század világát és a Birodalmakat. És ez a jó pontja az egésznek: a 19. század, pedig én viszolygok a történelmi regényektől, mégis Bray kézen fogott és berántott magával, és teljesen átéreztem az egész helyzetet, hogy milyen is volt akkor a nők helyzete. Nemcsak hogy hihető a korfestése, de élvezetes is, még olyan számára is, aki nem szereti a témát. Ennek oka főleg az, mert olyan főhőssel van dolgunk, aki lázad ezek ellen a gátak ellen, amit ez a kor húz a nők köré, és a történetben ez is szerepel, hogy a nők jogaiért küzdenek, bár ez csak halványan.

Ami még jó Brayben, hogy olyan, mint egy horrorfilm író. Eleve nagyon szépen lefesti a tájakat, az egész Birodalmakat kristálytiszta pontossággal látjuk magunk előtt, szinte látjuk a virágokat és érezzük az illatukat. Ehhez jön az, hogy van pár borzongató jelenet, (nem, szerintem nem félelmetes), de főleg a látomások és a nyomozás néhol ezt a horror-gótikus érzést keltik, ami kellemes.

Van mögöttes tartalma is a könyvnek, amit mindig nagyon díjazok. Itt nem másról szól, hogy milyen az, amikor eleve el van rendelve valami, és milyen küzdeni a saját életünkért, ezt min a négy főhősünkkel együtt átérezzük. Ott van az, hogy mind felnőnek, legalábbis a társadalom szemében ezt a bál teszi lehetővé, azért a való életben ez máson múlik, és az eddig oly’ annyira gyűlöletes, felszínes, kicsinyes szereplőink egy kicsit felnőnek. Nem mindenki lesz szerethető, ugyanúgy nagyon sok hibájuk van, és ettől sosem lesznek a kedvenceim, de nagyon emberiek és esendők, és ezt is akarja bemutatni Bray. És persze a fantasy vonalon ott van a már jól megszokott „nagy hatalommal nagy felelősség jár.”

Ezek voltak a jó pontok, hát jöjjenek a rosszak: Bray nagyon nem tud fantasyt írni. Valahogy az a vonala kevésbé érdekfeszítő, amikor a Birodalmakbeli háborúról és/vagy béketárgyalásokról ír. Bármi, ami a Birodalmakhoz vagy a mágiához köthető cselekmény szál (ki a főgonosz, ki ölt meg egy kentaurt) annyira átlátszó, hogy nagyon fájdalmas, mivel 300 oldallal előbb tudjuk ezt, mint a főhősök. És ez a baj, hogy nem pár oldallal előbb, nem pár fejezettel előbb, hanem több száz oldallal előbb, és úgy vezeti ezeket az elemeket elő Bray, mintha azt várná, hogy ezen hanyatt esve lepődjünk meg. Mellesleg a nyomozás és a látomások nagyon-nagyon egyszerűek és ezért nekem unalmasak voltak.

836 oldalas a könyv, tehát nem egy napos olvasmány, hanem mondjuk, kettő. Mégis nem éreztem feltétlen szükségesnek ezt a hosszúságot és nem azért, mert mi előbb rájövünk a dolgokra, hanem mert Bray rossz dolgokat fejtett ki. Van egy tucatnyi „Óh, a Birodalmakban táncolunk” jelenetünk, ahol semmi, de semmi lényeges nem történik, mégis ki van fejtve, ugyanez azzal, hogy Gemma vendégségbe megy, Gemma most bálozik. Semmi lényegi, és karakterábrázolási dolog nem volt benne, és ezért haragszom is picit Brayre, mert a fontos dolgokat meg elfelejtette leírni. A végén a nagy csata túlságosan egyszerű és rövid és van egy nagyon érzelmes jelenet, amivel bőgetni lehetne sokakat. Erre Bray HÁROM MONDATBAN írja le és elvárja, hogy szomorúak legyünk, mikor elfelejti, hogy nem elég a tényközlés, érzelmet is kéne festenie, főleg, hogy E/1-es a történet. Másfelől van egyetlen egy szál, amit szerintem nem zárt le és érdekelt volna engem nagyon.

Mivel minden lezáró kötetnél megy a vita, hogy most ez nyitott vagy nem, megfelejt-e sorozat zárásnak vagy nem, ezért én is idebököm erről a véleményem. Szerintem tökéletes befejezés és az én ízlésvilágomnak való, bár az epilógus-féle utolsó 4 fejezet kicsit rontja az amúgy sem tökéletes érzelmi hatást, mert mint említettem Bray leír valamit, aztán azt el is felejti, és nem ér el semmilyen katarzis hatást, nem hagy maga után semmit nagyon a kötet, nem gondoltam rá azóta sem könnyes szemekkel. DE! Teljesen lezárt (a fent említett mikroszkopikus szálon kívül) és végül is érdemes elolvasni a sorozatot, mert egy délutánra biztosan kikapcsol, ha nem is fogok érte őrülten rajongani. Bónusz, hogy van benne Végzet Ereklyéi és Curse Workeres utalás.

Jó volt ez a három év együtt ezzel a sorozattal, meggyőzött, hogy igenis lehet történelmi regényt érdekes megírni, de azért Bray még gyakorolhatna történetvezetésileg, mindenesetre, ha a többi könyveit is látjuk magyarul, én biztosan megveszem.

Kedvenc karakter: Simon, Tom

Ami kifejezetten tetszett: a kor leírása, a humor, a horror részek

Ami nem tetszett: az elnyújtás, a nagy nyomozás, a fantasy szál csattanója

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. június 2.

Oldalszám: 836 oldal

Matthew Sturges & Bill Willingham: House of Mystery - Room and Boredom (A Rejtélyek Háza - Szoba és Unalom)

2011. június 16., csütörtök

Hogy akadtam rá: Vertigo sorozatokat kerestem.

Úgy általában az egészről: Köszöntelek a Rejtélyek Házában! Ülj le egy italra, és meséld el életed történetét! Hidd el, a sok dimenzióból érkezett vándor, csakis rád kíváncsi.

Káin és Ábel vígan élnek az Álmok földjén (Sandman – az Álmok fejedelme), egyik testvér a Rejtélyek, míg másik a Titkok Házában. Ám egy napon Káin háza, a Rejtélyek Háza eltűnik. Viszont előkerül, nem kell aggódni, a kietlen puszta közepén, a dimenziók kereszteződésénél. Valamilyen oknál fogva, átalakult egy világok közötti fogadóvá, ahova bármelyik dimenzióból érkező fáradt utazó beülhet egy italra, persze csak, ha történettel fizet, mert mindenki szeret egy jó kis mesét, nem igaz?

Erről a házról álmodik Fig, aki a mi világunkból való átlagos egyetemista, ha nem számítjuk az, hogy megrögzötten rajzolja a Rejtélyek Házának alaprajzát. Miután két szellemalak üldözi, és felgyújtják a házát, véletlenül bekerül ő is Rejtélyek Házába. A bökkenő? A Ház valakiket nem enged el csak úgy, nekik örökkön örökké ott kell maradniuk, pedig Fig másra se vágyik, csakhogy hazamehessen.

Nem akartam szeretni ezt a sorozatot, nem és kész, van elég sorozatom már. De egyszerűen vonzott, főleg Káin és Ábel miatt, ki nem szereti őket? De mit is kaptam ettől?

Először is horror fantasy, tehát adott egy élő ház, ami a kedvenc horror témáim egyike. Van itt brutális, véres, morbid jelenet, amitől este kirázott a hideg. Természetesen akad történet is, ami pörgős, és izgalmas, mindig akad egy-egy infó morzsa, ami a rejtély felfedéséhez vezet minket, egyszóval letehetetlen.

Mindezt megfejeli a szerzőpáros humorral és jól kidolgozott, szerethető karakterekkel. Adott nekünk Cressida, egy minden pasi fejét elcsavaró nő, Harry, a pultos, aki jó hallgató közönség, Ann, a badass kalóz.

Sokan panaszkodtak rá, hogy érthetetlen, mert sokat ugrál a történet időben és térben. Való igaz, sok a váltás, hiszen minden fejezetben látunk egy-egy mellékkaraktert is, akik előadják életük sztoriját.

Miben rejlik mégis ennek a kötetnek a varázsa? Hogy amellett, hogy szórakoztató és borzongató, még van benne mögöttes tartalom is, ami elgondolkoztat minket. Egyszerűen arról szól, milyen embernek lenni, milyen elfogadni magunkat, a saját korlátjainkat, és így élni, mert még ha nehéz is az élet, mindig menni kell tovább.

A rajzok gyönyörűek, ámbár erős 18-as könyv, tehát brutális horroros, véres és erotikus képekre is kell számítani. Mégis teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy a Rejtélyek Házának misztikus világa magába szippantott és új szerelmem született.

Kedvenc karakter: Ann, Költő

Ami kifejezetten tetszett: az élő ház, az alapsztori, a karakterek, a humor, a mögöttes tartalom

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Vertigo

Kiadás dátuma: 2009. január 20.

Oldalszám: 128 oldal

Claudia Gray: Afterlife - Az életen is túl

Hogy akadtam rá: Egy "Mit olvassunk az Alkonyat után" cikkben leltem.

Úgy általában az egészről: Bianca lidérc lett, Lucas pedig vámpír, a két ellentétes faj. Eddig mondjuk vámpír-vámpír vadász felállásban küzdöttek szerelmükért, most pedig mindketten halottak és úgy tengetik utóéletüket. Viszont Lucas nehezen kezeli a vérszomjat, és nincs más ötletük, minthogy visszatérjenek az Örökéj Akadémia falai közé.

Befejező kötet ez, és mint olyan, sokat vár tőle az ember, noha ez a sorozat sosem volt a szívem csücske, a vámpírok miatt elolvastam. Nos, Claudia Grayről bebizonyosodott, hogy ha akarna, tudna írni, de megsínylette az Evernight azt, hogy ez az első könyve. Nincs karakterizálás, és az első könyv E/1-es csattanója, hogy a feléig elfelejtette velünk közölni Gray, hogy ők vámpírok, nagyon lehúzta a dolgot. De kezdjünk bele a negyedik kötet elemzésébe.

Összességében úgy érzem, hogy a történet maga megállta volna a helyét az én mércémen. Nehéz kifejezni ezt úgy, hogy ne legyen csalóka. Nem azt mondom, hogy ütős, dehogy, nem azt mondom, hogy tetszett, csak azt, hogy láttam benne valami potenciált. Ugyanis végre Gray komolyan vette azokat a dolgokat, amit eddig elhanyagolt és elbaltázott: a vámpírság kérdése és a nemi erőszak. Végre Lucas úgy viselkedik, mint egy igazi vámpír, és tényleg nehezére esik annak lennie, ami nem akart, akiket utálva felnőtt. Bár nem ábrázolja annyira tökéletesen, hiszen a regény egy kicsit kidolgozatlan számomra, mégis értékelem, hogy ami Biancánál és a többieknél nem volt meg, az Lucasnál igen. Raquel és a nemi erőszak dolga is végre valamennyire értékelhetően van leírva, de még mindig nem az igazi.

A karakterek sem javultak nagyon, és ez minimum egy pontot levon a könyv értékéből, mivel a történetek alappillére a jó karakterizálás, ami nagyon hiányzott ebből a kötetből. Balthazar lenne még az egyetlen, akire azt mondanám, hogy érdekes, de ő is nagyon felszínesen összedobott karakter. Csak remélni tudom, hogy Gray tanult a hibáiból.

Habár azért akadt végre a könyvben egy kis humor, ami feldobta az olvasását. Nem egetverően nagy, de jóízűen fel-felkacagtam. Hozzáteszem, hogy Lucas és Balthazar között több vonzódást láttam (igen, romantikus értelemben), mint Bianca és a pasik között. Sőt, még Ranulf és Vic között is. És ez nem hiszem, hogy csak az én hibám, hanem a rossz karakterizálás és suta fogalmazás oka.

A történet maga nem akkora, mint amire a fülszöveg utal, semmi vámpír vs. lidérc háború nincs, és ez csalódást is okozott, hogy megint csak a marketingfogás volt nagy. Viszont ennek ellenére úgy érzem, hogy végre jelentősége is volt a történetnek, végre normálisan felépítette, megvolt mindennek az ok-okozata. Viszont mégis ez a gyengepontja valahol, hogy mindenegyes dolog ennyire átlátszóan fontos. Ez olyan, mint egy gyenge fanfiction, vagy egy 14 éves író műve. Egyszerűen minden utalás, minden apró nyom szájbarágósan van elénk téve, mintha Gray félne attól, hogy nem értjük meg, hogy „úúúú, ez az első részben kapott kitűző fontos, úúúú ezek az álmok jelképesek és fontosak.”

Vannak apró logikai bakik is, mert miért ne lennének? De mégis kevesebb, mint eddig volt. Lucas vámpír, ám mikor találkozik az édesanyjával meg a vámpírvadászokkal, azok először észre se veszik, hogy vámpír… Pedig ugye milyen penge vadászok is ők. Ezt már a harmadik részben megállapítottuk, hogy elég gyenge. Bianca pedig mindig odamegy, ahol nyilván neki rossz lesz, vagy veszélyes, és ez nem bátorság, ez szimpla hülyeség és írói erőltetés, hogy márpedig veszélybe helyezem a főhőst, hogy legyen valami cselekmény. Kedves, Gray, ezt meg lehetett volna oldani kicsit körmönfontabban is. Aztán ugye Lucas vámpír, Bianca lidérc, két ellentét, halálos ellenségek és van minden bizonnyal oka is, így annyira hihetetlen volt, hogy Lucas véletlenszerűen beleiszik Bianca vérébe… hiszen az lidérc is (hogy is van vére akkor?) Az egész egyszerűen olyan, hogy szinte látjuk, ahogy az író kézzel belenyúl, és bökdösi a szereplőit, ahogy a cselekmény megkívánja és ettől lesz az egész olyan mű, ettől nem lehet élvezni, mint regényt.

Alapvető hiba benne, hogy a párbeszédek és életszerűtlenek, nem lehet elhinni, hogy bárki ilyet mond. És ez a legnagyobb hibája az egésznek. Akar egy mögöttes tartalmat behozni Gray, ami szép és jó és fontos. Itt az lenne, hogy le kell győznünk az előítéleteinket, főleg a melegekkel és a kisebbségi népcsoportokkal szemben, mert mind emberek vagyunk, érzünk, a szexuális beállítottságunk és a nemzetségünk ezen mit sem változtat. Teljesen egyetértek a mondandóval, viszont úgy kilátszik a lapok közül, hogy szinte mintha egy zöldségfőzeléket dugna a szánkba és azt mondja nekünk: egyétek meg gyerekek, mert ettől lesztek okosak és erősek. És a körítés mellé, az erőltetett párbeszédek olyan élvezetesek, mint az egy hetes száraz kenyér. Nyögvenyelősen lehet ezt csak lenyelni, és nem esik jól. Az érzelmeket Gray nem megmutatja, hanem leírja hatszor, hogy „ők nagyon szeretik egymást.” Ezt inkább meg kéne mutatnia tettekkel, hiszen ez a karakterizálás alappontja, Graynek pedig ez nem jön össze.

Összességében számomra lezárt volt a kötet, és az a baj vele, hogy az előző három rész teljesen felesleges volt hozzá, ha írt volna elé még pár fejezetet, amiben összefoglalja az első három rész történéseit, simán elment volna ez a könyv. Nem kellett ennek a sorozatnyújtás, mert látszik, hogy mindent ebben a részben akart elmondani Gray. Akinek tetszett az első rész, ezt is imádni fogja, de nem hozott nagy színvonalat Gray. Örülök, hogy vége a sorozatnak, bár a spin-off Balthazaros részt be fogom próbálni.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a sok írói erőltetés

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. június 2.

Oldalszám: 340 oldal

Alyson Noel: Dark Flame - Sötét Láng

2011. június 11., szombat

Hogy akadtam rá: Megtetszett a borítója amazon.com-on.

EZ A HETEDIK KÖNYV, AMIT A LOBO ÁLTAL MEGHIRDETETT CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM!

Úgy általában az egészről: Ever Bloom halhatatlan, szép, és szőke, és több pasi is kajtat utána, mégsem tökéletes az élete. Hogy miért is? A legjobb barátnőjét halhatatlanná változtatta, ami már csak azért is gond, mert Haven eddig szürke kis egér volt, feltűnési viszketegséggel és végre megkapta, amire vágyott, gyönyörű lett és hatalma is van. Nem érti, miért kellenek szabályok, ha egyszer örökké élhet. Ha ez még nem elég, ott van az a kis varázsige, amit Ever elrontott, és nem Romant kötötte magához, hanem fordítva. És nem tehet róla, egyszerűen vágyakozik a mi rosszfiúnk után, akár egy sötét láng a lelkében ez az érzelem, kiolthatatlan.

Kezdjük ott, hogy én imádtam az első rész minden sorát. Nem azt mondom, hogy teljesen tökéletes volt, de istenit, végre egy olyan sorozat, ahol nem tudtam, milyen lények vannak, ahol végre reinkarnációs szerelem volt! És aztán Noel belesett a hibába, hogy nem tudja, mi az a fantasy és mi az a tini irodalom szőke lányoknak. Mert az egy dolog, hogy Noel a szőke lányos irodalommal futott be, de ha már fantasyba vágja a fejszéjét, rájöhetne, az teljesen más konfliktusokat és felépítést igényel.

Nem is tudom leírni, mekkora csalódás volt számomra ez a rész, mivel tényleg szerettem az alapötletet meg az első és a harmadik részt… ez pedig annyira gyenge, hogy én, mint sorozat rajongó sem tudtam értékelni.

Kezdjük azzal, hogy valaki fejbe verte Noelt és elfelejtett írni, vagy nem tudom, mi a kifogás erre a szövegre, ami nekem nem is regény már. Se nyelvtani helyesség, se szép (vagy csak simán értékelhető) fogalmazás nincs benne. Tele van szlenggel, Roman szövegeit meg ne is emlegessük, hogy próbál angol úriember lenni, majd belekáromkodik egyet, szörnyen sántított az egész. És ami még dob az egészen negatív irányba, hogy megpróbál Noel úúú, de ügyesnek tűnni azzal, hogy ha már nem is használ összetett mondatokat, de teledobálja felesleges jelzőkkel, így akár Dament egy mondaton belül 8 (AZAZ NYOLC) jelzővel jellemzi, ami inkább felsorolás hatását kelti, nem leírásét.

Természetesen 312 oldalon nem történik semmi, hiszen minek, ugye egy negyedik részben. Amit Ever a harmadik részben elrontott varázslat az áll a középpontban, de olyan sután, hogy csak téptem a hajam. Ever nem csinál semmit, csak ide megy, oda megy, itt sír, ott sír, amott nyivákol, és bevallom, végiguntam a kötetet, mert csak nagy konfliktus sincsen ebben a részben, ami persze eddig sem sikerült Noelnek. Hát most fogta, és kiírta a vége-harc jelenetet. Talán túl sok szappanoperát vagy Disney Channeles sorozatot nézett Noel, mert kb. itt a fordulatok, történetelemek olyan szinten vannak, és ezért vagyok rá leginkább mérges, mert a könyv felénél felbukkan egyetlen jó ötlet, de azt is elveti egy mondatban Noel, nem használja ki, amit nyújtana az egész sorozat potenciálja. Most legalább nem felszínes vásárlásokra megy el a dolog, csak Ever sír menthetetlenül, vagy épp smárol és olvadozik, mert már három pasiért is dobog a szíve.

Aztán jöjjenek a logikai bakik is, mert abból is akad bőven, olyan, amitől szerintem a szerkesztőnek minimum sírva kellett volna fakadnia. Jude megsérül, a csontjáig felvágják, de persze össze se varrják, meg bent sem tartják kórházban, pedig elég súlyosan vért vesztett. Nem tudom, Noel ezt pl. honnan szedte, Jude most akkor végtelen vérkészlettel rendelkezik, mint a Vámpírnaplókban Matt? Másfelől pedig, két szereplő egymással szemben áll, majd az alábbi mondat hangzik el: „Haven állt mögöttünk.” Most melyikük mögött? HOL?

Ezek ilyen apróságok, de vannak olyan cselekményelemek, amik egyszerűen banálisak, és ettől lett leginkább kínzóeszköz az egész könyv. (Szívesen alkalmaznám ezt a saját íróján, de gondolom, nem lenne rá nagy hatással.) Havennek elmondják, hogy „hé, figyelj, halhatatlanná tettelek, ez eléggé necces, és sajnálom,” Haven reakciója pedig kb. az alábbit tartalmazza: „de hát ez tök szupcsi meg coooool, meg szupcsi, meg coool.” És ez csak az első két fejezet, én nem tudom, hova lett Noel szókincse, de visszavásárolhatná a zaciból. Mellesleg Roman meg is mérgezte Havent a harmadik részben, de a csaj úgy bele van esve, mint vak ló a gödörbe, és észre se veszi, hogy Roman gonosz? Ez mennyire hihető már? Leginkább semennyire, ahogy kb. Damen és Ever kapcsolata. Mert ezt is sikeresen elrontotta Noel, a harmadik részben megutáltam Dament, de most megint megváltozott a mi fiú főhősünk, és nem is baj, de most ő lett sötét, mint a vakablak. Ever szintén nem valami okos, hiszen elmondják neki ötvenszer: NE VARÁZSOLJÁL! NEM SZABAD! NE HASZNÁLD AZT A KÉST! Ever jó kislány módjára fütyülve, dalolászva azt a kést használja varázsigéhez. Na már most ez olyan, mintha leülnénk egy embert nézni, ahogy megy a vonatsíneken. Egyszer biztos, hogy elütik, csak idő kérdése, ennyire volt kb. ez a könyv is élvezetes és meglepő. Ha ez nem lenne elég, a vége utolsó mondatokban akkora utalás van, hogy szinte olyan fájdalmat okozott, mintha téglával vertek volna fejbe, amire előtte gondosan ráírták alkoholos filccel, hogy „LÁTHATATLAN, KÖRMÖNFONT UTALÁS ARRA, HOGY MI LESZ A KÖVETKEZŐ RÉSZBEN.”

Az emberi kapcsolatokat Noel nagyon rosszul ábrázolja. Azok a karakterek, akik megváltoznak, mind rossz vagy jó irányba egyáltalán nem hihetőek. Egyszerűen csak kijelentik: „Helló, XY vagyok, most már jó/rossz.” Ezt nem lehet átélni/átérezni/elhinni, legalább ne így csinálná, ha már muszáj ilyen pálfordulást beleírnia. Ha már emberi kapcsolatok: Damenről és Everről nem hiszem el, hogy szerelmesek. Hatszor kiemelik, hogy ők lelki társak több száz éve, de Ever SEMMIT nem mond el Damennek, hanem Jude-tól várja a segítséget, esetleg Ava-tól, vagy a sarki boltostól, esetleg a kóbor macskától. Ez nem azt mutatja, hogy mennyire bízol a társadban, a szerelmedben, mellesleg Evernek beindulnak a hormonjai és a szexualitást annyira rosszul vázolja fel Noel, hogy őt szívesen cenzúráznám. Ne akarjuk szexszel feldobni a dolgokat, ha nem értünk a megírásához. Ever egyetlen pozitív barátjaként pedig Miles-t mutatják be… Nos, amit ő is lerendez, azt sem hívnám a tökéletes barátság mintaképének, ha Noelnek ilyen barátai vannak, akkor csak sajnálni tudom.

Van még két extra olyan baki a könyvben, amit csak faarccal tudtam végigolvasni, és közben azon töprengtem, „ez most komoly?” Az egyik, hogy egyszer úgy éreztem, hogy valami kiesett a könyvben: a varázslat nagy hatása az volt, hogy Ever Roman felé is vonzódik, mégis hirtelen leírja, hogy Ever lefogyott meg pattanásos, ergo kezd nem halhatatlan lenni, de ez nincs is így kifejtve… Egyszerűen egy nagy zagyvaság volt az egész. Ehhez meg hozzájön az is, hogy eddig benyeltem, hogy a Nyárvidék pogány vallásokból van, meg minden miszticizmus, de erre bedob helytelenül bele görög mitológiát, amire tudjuk, hogy Goddess Test óta még allergiásabb vagyok.

A másik extra vicc, hogy töpreng az ember, mi is az a „sötét láng.” Nos, a könyv első felében ezt nem tudjuk meg, majd egyszer csak Ever a gonosz varázslatot kezdi el így hívni: „Sötét láng lobogott bennem, amit ki kéne oltanom.” Aztán innentől kezdve ivós játékot lehetett volna rendezni, annyiszor szerepelt ez a kifejezés. Értem én, hogy szép, és rejtélyesnek hat, de van egy mérték, amit nem kéne áthaladni az ilyen jól hangzó hasonlatokkal/metaforákkal, tekintve, hogy amúgy a fogalmazás nem éri el ezt a szintet, hogy komolyan tudjam venni a sötét lángozást. (Annyit tudnék mondani, hogy akkor venném komolyan a címet, hogy ha a karakterekre utalna, hogy azok sötétek. – Mint a moly. :D Ugye?)

Legyen még egy harmadik extra vicc is, ami az egész történetet bontja darabjaira. Ugye Damen és Ever nem tudnak egymáshoz érni, nagyon sok rajongó ezen van kiakadva, hogy szegények nem tudnak szexelni. Kérdem én, miért ne tudnának? Eleve szinte érezhetetlen mágikus energiaóvszert húznak maguk köré, smárolnak, ölelkeznek. Ettől a szeretkezés sem áll olyan távol, és jó esetben oda is kéne eleve óvszer is. Szóval akkor, mire fel ez az egész ellenszerkeresés?

Az alapsztori érdekelne, de sajnos Noel, mint író nálam ezzel a kötetével leszerepelt, és nem sokat várok a másik két résztől már.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a fogalmazás, a nulla történet, LOGIKAI BAKIK TÖMKELEGE

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. június 2.


Oldalszám: 312 oldal

Melissa Marr: Graveminder (Sírgondozó)

Hogy akadtam rá: Szívlelem Melissa Marrt.

Úgy általában az egészről: Rebekkah Barrow miután az édesanyja újraházasodott, kénytelen volt Claysville városkájába költözni, ahol egészen jól kijött mostoha testvérével, Ellával és annak fiújával, Byronnal. Egészen addig, amíg Ella öngyilkos nem lett, a mostoha apja meg nem halt, és édesanyja elhurcolta magával máshova. De Bek ezt nem is nagyon bánta, mivel Byronnal volt egy kis kapcsolatuk, és a főhősünk nem éppen arról híres, hogy jól bírja a kötöttségeket, no meg ott van a halott testvére miatt érzett bűntudat is. Ám Bek kénytelen visszatérni Claysville-be és mindennel szembenézni, ugyanis nagyanyját rejtélyes körülmények között megölték. Ha ez nem lenne elég, mi az, ami miatt senki nem tud elszakadni a várostól, ami miatt egyszerűen nem tudnak máshol létezni? Másfelől pedig, a helyi rendőrség miért nem akar nyomozni Barrow nagyi ügyében?

Ez Melissa Marr első felnőtt regénye, bár néhány helyen ifjúságinak van sorolva, ez senkit ne tévesszen meg. Viszont fellelhetőek benne a Marr-ra jellemző elemek, ami egyáltalán nem rossz, sőt! Kezdjük azzal, hogy iszonyatosan jó világot épít fel Marr, és egyszerűen magával ragad. Van mitológia alapja, mint ahogy megszokhattuk ennél az írónőnél, teljesen utána jár a dolgoknak, viszont persze be is újít, módosít azon. Ez így teljesen tökéletes. Az a csoda Marrban, hogy képes egy olyan világot alkotni, aminek szinte érezhető/tapintható/ízlelhető hangulata van, és bár nem használ oldalnyi hosszúságú leírásokat, egyszerűen olyan remekül választja meg a szavakat, hogy teljesen kitekint a világ a lapok közül. És mivel ez egy zombis, dark fantasy, így a hangulat a kellemes horroros kisvárosos történeteket idézi elő.

Ami Marr-ra jellemző íróként még, az a sors és a szabad akarat kérdése, mindez az eleve elrendeltetett kapcsolatokkal, ezt már a Tündérvilágban is megszokhattuk és itt is nagyon szépen ezzel játszik. Teljesen át lehetett érezni a szereplők tépelődését.

Noha inkább elmélkedős és érzelmes regény lenne, főleg a gyász feldolgozásán van a hangsúly, és még néhány háttértémán, attól ez a könyve cseppet sem lapos, és cseppet sem unalmas. (Valljuk be, a Tündérvilág sorozata néhol eléggé vontatott volt.) Ez köszönhető annak, hogy E/3-ban nagyon sok nézőpontban olvasható, (összesen 10 karakteren át vezeti a történetet) és úgy csepegteti az információkat Marr és úgy választja meg, hogy épp melyik karakter mesél, hogy nem lesz semmi unalmas, nem tudunk előre nagyon semmit. Nem, a történet nem meglepő, de nagyon sokszor a váltott nézőpont egyenesen unalmassá teszi a mesélést (lásd Végzet Ereklyéi 4. rész), Marr pedig ezt gyönyörűen kivédte.

Ami negatív pont, hogy az elején két család kapcsolatát felvázolja ugyan, és a karaktereknek ez tök természetes, nekünk viszont nyakatekert és jegyzetelni kell. Ha már karakterek: Marrnál az előző könyveinél azt tapasztaltam, hogy bizony volt Mary-Sue (tökéletes karakter), volt nem reális kidolgozás. Nos itt, hiába Rebekkah nem egy könnyen szerethető karakter és tele van hibákkal, teljesen jól felépített, csak úgy, mint Byron. Ő sem lopja be magát az ember szívébe egyből, sőt, de teljesen reális, egyszerűen mindenki emberi, mivel megvan a maguk gondjai, és negatív tulajdonságaik, amikkel meg kell küzdeniük. Ellenben az összes többi karakter mind teljesen megszerethető (igen, még a zombik is, mert zombi szemszög is van!) és pont emiatt görbült sírásra a szám, hogy bezzeg ezekkel a karakterekkel nem lesz több könyv, mert ez egy önálló regény.

A befejezés nem az én szájízemnek való. Lezárt, persze, de akkora potenciál van a karakterekben, olyan dinamikájuk van együtt, amiből én még akartam volna nagyobb konfliktusokat. Akartam, hogy többet megtudjak Mr. D-ről (aki magyarban Mr. H lenne), a kedvenc karakteremről, mert egyszerűen annyira jó háttérsztorit talált ki Marr neki. A vonzalom egyes karakterek között olyan, hogy vártam volna még köztük valamit, többet, és nem csak kínzó morzsákat, amikkel az én szívemet csak nyúzta Marr. (Röviden: nem bánnám, ha írna hozzá folytatást, ehhez nem bánnám. :D)

Látszik ezen, hogy felnőtt könyv, ugyanis van egy kis háttértartalmunk is. Szól ez arról, hogy milyenek azok a kapcsolatok, ahol megvan a vonzódás, a vágy, és a többi, és jó is szép is, mégis úgy érezzük magunkat, hogy megfojt a partnerünk közelsége, vagy csak félünk letelepedni, komoly kapcsolatot kialakítani. (Ez tipikusan felnőtt téma, nekik fog kedvezni, egy tinédzser ezt teljes erővel nem tudja értékelni/átélni.) Bizonyos történetelem, fantasy elem tekinthető az öngyilkosság metaforájának és ettől lesz nagyon szép a kapcsolat és jó pár mondat Byron és Rebekkah között. Emellett persze szól a gyászról, egy szerettünk elvesztésének elfogadásáról. Milyen az, amikor meghalt valaki, és csak szép emlékeket akarunk róla őrizni, de nagyon is tudjuk, hogy nem voltak végletekig kedves emberek. Ilyenkor merjünk rosszat gondolni róla? Tiszteletlenség halottra haragudni? És persze mivel két család van a történet középpontjában, ezért feszegeti a családi összetartás témáját is. Mit jelent családnak lenni? Kell-e feltétlen a vérszerinti kötelék, vagy elég a szeretet?

Összességében Marr fanoknak kötelező, csalódni ebben nem fognak. Akiknek nem tetszett a Tündérvilág 1, de szemeznek ezzel, mert felnőtt fantasy, azoknak ajánlom, bár ne számítsatok nagyon zombis dologra. Nem véres, inkább egy kicsit borongós, sötét hangulatú történet ez. Marr, biztos nem akarsz folytatást írni? Légyszi, légyszi, légyszi!


Kedvenc karakter: Mr. D

Ami kifejezetten tetszett: a világ, az alapötlet

Ami nem tetszett: picit bonyolult családfelvezetés

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: William Morrow

Kiadás dátuma: 2011. május 17.


Oldalszám: 336 oldal

Laurell K. Hamilton: Fogat Fogért

2011. június 6., hétfő

Hogy akadtam rá: Gimnáziumban nyomták a kezembe.

Úgy általában az egészről: Anita Blake, a vámpírvadász bizarr meghívót kap Las Vegasba: egy becsomagolt fejet. Nem más lepi meg ezzel, mint Vittorio, a vámpír (nem, nem az Anne Rice-os), aki még a Lidérces Álmok kötetben szökött meg főhősnőnk elől. Így Anita nem tud mit tenni, hiába tudja nagyon is jól, hogy ez neki felállított csapda, belesétál és eltökéli, hogy bizony ő fog innen kijönni győztesen. Segítségére lesz Edward, Olaf és Bernardo is, a régi nagy csapat, szóval Anitának van esélye, nem?

Kezdjük azzal, hogy ez a kötet végre visszahozta a régi Anita Blake érzetet, de azért mégis látszik rajta, hogy ez nem lesz már olyan, mint az első részek. Egyrészt sok minden történt azóta, és sok képessége van Anitának, másrészt a szexuális felhangot már lehetetlen kitörölni a sorozatból, engem pedig ez egyáltalán nem zavar.

Végre van cselekmény, nyomozás, lövöldözés, és ezt imádtam, viszont számomra egy picikét el volt húzva ez az egész. Két kötetre van bontva a magyar kiadás, tehát jó hosszú, és most nincs benne nagy orgiázás, mégis, feleslegesnek éreztem benne egy pár jelenetet, főleg az elején. Úgy indultam neki, hogy nosza felkapom én is a vámpírölő felszerelésem meg a keresztem és már pezsgett bennem az adrenalin, mint Anitában, erre egy halom frusztráló, „jajj, elég tökös vagyok, hiába vagyok nő” jelenettel találtam magam szemben. Amit értem én, hogy reális, csak túl sok volt és mentem volna már vámpírt ölni. Teljesen logikus, hogy megkérdőjelezik Miss Blake képességeit és hűségét a rendőrséghez, de a már megszokott huzavona ment, ami egy picit lassított a kötet ütemén. De utána pörög minden, panasz nem lehet az akció részre, és csak kétszer szakítja ezt meg egy-egy apró ardeur jelenet.

Ismét elvarázsolt ugyanaz a világ, amit Hamiltontól megszokhattunk, a teljesen jól kidolgozott sötét hangulatú fantasy, ahol elhisszük, hogy tényleg létezhetnek vámpírok, vérfarkasok, zombik, és követelik a jogaikat. Ugyanazzal a természetességgel ír, mint eddig, és végre megint a világ felépítése volt előtérben, így magával tudott ragadni. Ezt megfejeli Hamilton azzal, hogy új lényeket hoz be, végre foglalkozik annyira a fantasy elemekkel, hogy újfajta oldalait mutassa meg a már megszokott Anita univerzumunknak.

Teljesen jól elszórakoztatott és kikapcsolt ez a rész, és ez köszönhető Edward-Olaf-Bernardo hármasának, és még ha a nyomozás nem is haladt, imádtam az ő párbeszédüket. Az Edward rajongók örülhetnek, pár apró dolgot megtudunk kedvencünkről, és Olaf a már megszokott sorozatgyilkos énjével borzolja a kedélyeket/szórakoztat minket.

Ami nagyon nagy piros pont a könyvnek, hogy most nagyon kevés és tényleg csak szükséges szex jelenetek voltak benne. Emellett pedig Anitát is sikerült megint megkedvelnem, ugyanis végre úgy kezelte a karakterét Hamilton, ahogy illett volna eddig is. Elgondolkozik Anita, hogy most mégis kiben van a hiba, miért csúszik szét az élete. Rájön, hogy ennyi pasival járni, nem felhőtlen dolog, hogy talán mégsem annyira boldog mindenki, ahogy elsőre látszott, és örültem, hogy egy részt Anita megint távol töltött a pasijaitól, és szeretném, ha ez a karakterfejlődés meglátszana a többi részeken is. Aztán végre Anita nem sír és szenved, hogy milyen sok ereje van, hanem eltöpreng rajta, hogy mit is lehetne ezzel kezdeni, hogy mennyire önmaga ez, és a többi, és nagyon jól jött már a főhősünknek ez a kis lélekelemzés. Ahogy azon is elgondolkozik és visszatérő motívum a könyvben, hogy mennyire jófiú is ő, hiszen bármilyen vámpírt/egyebet kivégezhet, és mi van ha ártatlanok, mekkora bűn az, ami ténylegesen halálbüntetést érdemel. És igenis ez az erkölcsi dilemma már kellett, és most normálisan kezeli a témát Hamilton, és nálam ez is nagy húzóerő volt a könyvben.

Az erotika része, mert hát ez mindig is lesz most már a sorozatban, sem volt rossz, és engem nem zavart, végre elérte Hamilton, amit akart, hogy megborzongjak/elborzadjak a szexuális természetű gyilkosságokon. (Túl sok Különleges Ügyosztályt nézek, na.) Szóval lesznek olyan elemek a könyvben, ami másnak sok/ízléstelen, engem viszont cseppet sem zavart, mert Hamilton jól bánt vele.

El tudnám ezt a kötetet képzelni a befejező Anita Blake résznek, hiszen olyan lezárt érzést hagyott maga után, és fogalmam sincs, ezek után mihez kezd majd Hamilton, de félek, hogy nem lesz olyan rész a többi rész, mint mondjuk ez. A könyvben a nagy finálé és a gonoszok legyőzése nekem picit túl hirtelen jött, elfért volna nagyobb-véresebb csata is.

Ugyanakkor hiába vannak negatív pontjai a könyvnek (lassú felvezetés, mindenki Anitát akarja, Mary-Sue főhősnő), engem ugyanúgy magába szippantott ez a sötét hangulatú fantasy világ, mint a legelső kötetnél és megvolt benne minden, ami nekem most kellett, humor, komorság, vér, erotika. Nem hiába, Hamilton nálam örök kedvenc marad ebben a témában.

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!

Kedvenc karakter: Edward, Jean-Claude

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a karakterek, Anita karakterfejlődése, EDWARD

Ami nem tetszett: lassú felvezetés

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2011. június 2.


Oldalszám: 557 oldal

Laurell K. Hamilton: Fekete Vér

2011. június 2., csütörtök

Hogy akadtam rá: Gimnáziumban nyomták a kezembe.

Úgy általában az egészről: Anita barátjának, Jasonnek nagy problémája akad. Történetesen haldoklik az apja, akivel sosem volt jó viszonyban, és haza kell látogatnia elbúcsúzni, viszont el kéne hitetnie az apjával, hogy ő bizony heteroszexuális, így Anitának vele kell tartania, mint álbarátnő.

Sokszor álltam ennek a résznek neki, és hiába vagyok nagy Anita Blake fanatikus, nekem is betett a három fejezetnyi BDSM szex jelenet. Legalább ne így indítana a történet. Ráadásul már az elején fogjuk a fejünket Ms. Blake attitűdjén. Azt mondja, az nagyobb probléma, hogy csak misszionárius pózban szexeltek Jasonék, minthogy az apja haldoklik, akivel bonyolult kapcsolata van. Hát gratulálok, Hamilton, meg Anita! Ennél ellenszenvesebb hozzáállás már nem is lehetne.

De a kötet mentségére legyen szólva, már nem volt annyi szex jelenet benne, viszont most megint előkerült a mágikus nemi erőszak, és nagyon nem tetszett, ahogy ezzel a témával bánik Hamilton. Persze, nem olyan érzéketlenül csinálja, mint a legtöbb írjunk bele menő témát a könyvembe stílusú író, meg Anita kemény meg minden, de akkor is. Valahogy hiányoltam, hogy ezt jobban kifejtse, ha már úgy is a könyv nagy része csak lelki szenvedés.

Mert hiába nincs nagy origázás, történet nagyon nem akad. Persze, most ez nem rendőrségi ügy, de azért mégis belecseppennek a hőseink valami veszélyesbe. Nos, ennél nevetségesebb történetet ki nem lehetett volna találni. Szerintem Hamilton is most csak pihentette valahol a múzsáit, mert ez annyira egyszerű valami volt, hogy egy Disney vígjátékban talán elmegy. Történetesen az a nagy bonyodalom, hogy egy helyi bajkeverő gyereket összekevernek Jasonnel. Ha most ebből nem esik le senkinek sem a könyv csattanója, az vessen magára. Nem tudom, hogy Hamilton hova tette a rejtélyes, csavaros történeteit, de igazán elővehetné azt a zsákocskát.

És nem csak ettől lesz az egész egy nagy paródia. Oké, hogy a cselekmény siralmasan egyszerű, de persze ezt úgy vázolja fel Hamilton, hogy mintha azt várja el tőlünk, hogy ezen hasra essünk. Ott van még az a nagy felhajtás, amit az újságírókkal meg a sztárolással csinál. Engem se a Gyémántfiú, se az Árnyékvilág nem tudott meghatni ezzel, Hamilton se fog. Bármilyen is szörnyű, ha az emberről pletykálnak, ezen is csak nevetni tudtam. (Igen, rólam is szoktak pletykálni, mert miért ne, de engem nem ez lenne életem sztorijának a főcselekménye.) Emellett még ott van, hogy megjelent Richard, mert miért ne jelenne meg, és ismét hozta a nevetséges, szinte paródia fanfictionbe illő mondatait. „Enyém vagy, Anita, utállak, Anita, csak téged akarlak, Anita.” Ezt úgy ásítások és önmagam fojtogatása közben olvastam, és vártam, mikor csapkodja meg már valaki egy kaktusszal a vérfarkas alfánkat.

Anitát pedig eddig megtűrtem, de most már elegem lett belőle, annyira érzéketlen volt és picsogós az egész könyvben. Persze, jajj, de nehéz hatvan jó pasival együtt lenni, aki mindenki monogám felé, de ő bárkivel összefeküdhet. Ha ez nem lenne elég, még az egyik karakter, Gretchen rá is mutat, innen látszik, hogy mintha már Hamilton is csak figurázná magát. Vagy csak akart egy kötetet írni a „hatedomnak” is. (A hatedom olyan emberek csoportja, akik azért olvassák a könyvet, hogy szidják.)

Összességében nem egy egetverően rossz kötet ez, de nem nagy durranás, és a Harlekin után pedig vártam már egy javuló tendenciát. Remélem, a 17. rész jobb lesz.

Kedvenc karakter: Jean-Claude

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a karakterek

Ami nem tetszett: hülye történet, Anita nyivákolása

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2010. június 3.


Oldalszám: 359 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.