Lisa Papademetriou: Siren's Storm (A szirén vihara)

2011. augusztus 29., hétfő

Hogy akadtam rá: Böngésztem a friss megjelenések között.

Reklámszöveg: A bosszú örökké él...

Úgy általában az egészről: Will élete nem könnyű (ki vette észre, hogy hányszor kezdek ezzel kritikát? Vagy átlagos az életük vagy nem könnyű), hiszen egy éves évfordulója közeleg a borzalmas tragédiának, amikor is elveszítette bátyját. Egy szép napon a két testvér, Tim és Will hajókázni mentek, de valami balul sült el, ugyanis a hajó kigyulladt és csak arra emlékszik Will, hogy a parton találtak rá eszméletlenül, nem tudja, mi történhetett.

A kisvárosban, ahol lakik sok a turista, mivel tengerparti város. (Bár magam sem értem, hogy Amerikában vajon minden tengerparti város ekkora turista forgalomnak örvend, még ha légypiszoknyi pötty is a térképen?) És Gretchen is ezek közé a turisták közé tartozik, aki elvált apjával, a menő zenésszel él együtt. Gretchen minden nyarát a Nem Jut Eszembe A Neve kisvárosban töltötte, ezért jól ismerte Timet is és Willt is. Annyira jól, hogy szerelmes Willbe, bár nem meri neki elmondani, ezért egy nagyon menő pasival összeruccan hágni néha. Ha ez nem lenne elég Gretchenbe még szerelmes Will legjobb barátja is.

De persze nem csak szappanoperába illő drámák vannak itt, találnak egy hullát, aki elvileg a vízbe fulladt, de olyan, mintha széttépték volna, bár cápáknak nyoma sincs. A város bolondja, Kirk, valamiről hadoválni kezd és nagyon sokszor meresztgeti Gretchenre a szemét, emellett pedig egy ősi furulya is feltűnik a színen, ami borzalmas titkokat rejteget.

Óh, jajj, ez volt a második szirénes/sellős könyvem (itt úgy van megírva, hogy minden sellő az szirén és vízi nimfa is egyben), és nem tetszett. Kezdek attól félni, hogy nincs egy darab normális sellős könyv sem, hogy ez is olyan lesz, mint az angyalos téma, hogy szép és jó és érdekes, de normálisan nem dolgozzák fel.

Kezdjük azzal, hogy Papademetriou odakint nem elsőkönyves, ő bizony kasszasikeres sorozatokat ír… 10 éveseknek. Itt a bökkenő szerintem, mert egy 10 évesnek, vagy esetleg 10-14 évesnek ír az ember, akkor elmegy a tőmondat és a leírás hiány, azaz igazi mesés feeling. Nos itt, ami 14 éven felülieknek szól (mert ám szexelünk is), itt ez nem tett jót a könyvnek. 290 oldalon összetett mondat nincs is szinte, csakis tőmondat. Nem tudjuk, ki hogyan néz ki, mert nincs leírás, se tájleírás, csakis akkor kezd el monologizálni az írónő, ha a vetésről van szó. Márpedig rohadt unalmas a trágyázási szokásokról olvasni öt oldalon át, sőt a lekvárbefőzési tippeket sem szeretem.

Óh, és az írási sutaság nem merül ki ennyiben, ugyanis a bébi utónév könyvét Papademetriou az A betűs részlegnél felejtette nyitva, ugyanis a FELE karaktergárdának A betűs neve van, ami igen zavaró, ha összesen kb. van 16 karakterünk. Van itt Angel, Ansell, Angus, Adeleaine, Arthur, Akers, Asia (ez a kedvencem, pedig Európából származik a csaj, mégis Ázsiának hívják).

De Papademetriou mestere ám a hasonlatoknak, és nem elég, hogy a fejezetek elejét kagylók, meg csigaházak meg hínárok képei díszítik, még ezeket is megkapjuk:
„A lány bőre olyan sápadt és sima volt, mint egy kagyló belseje.”
„Az emlékezete olyan volt, mint egy üres kagylóhéj.”
„A nyelve lassan mozgott, mintha alga borította volna.”
„Tengeri csikó volt, aki egy helyre volt kötve, de a hullám mégis elsodorta.” – ez valami érzelem leírás akarna lenni.
„Egy pillanat erejéig teljesen egymásra hangolódtak, de aztán a lány bezárkózott, mint egy kagyló.” – Az szirén, nem kagyló, biológia egyes.
„Elszökött, mint egy hal.”
„Az agya zavaros volt, mintha belegázolt volna egy tiszta folyóba, felkavarva a homokot.”
„Akers olyan csendes lett, mint egy kagyló.” – Ennyi erővel csiga is lehetett volna, az is csendes.
„A szomorúság a hangjára nehéz súlyként nehezedett – mint egy vasmacska, amit a tenger fenekére dobnak.”
„Kirk úgy tűnt, hogy összehúzza magát egy kicsit a pillantása miatt, mint egy teknős, aki visszahúzódik a teknőjébe.”

Természetesen van nagyon eredeti fejezet előtti újságkivágás és versidézet is. A versidézetek szépek, szirénesek, kitaláljuk eleve egyből, hogy szirénekről van szó, hiszen a cím ellövi, a fülszöveg meg ellövi, hogy bizony Asia (Európa xD) a szirén. No meg ha nem olvassuk a fülszöveget, akkor is tele van az egész utalásokkal (SZIRÉNES FESTMÉNY VAN VÉLETLEN A VÁROSKA ULTRANAGY GALÉRIÁJÁBAN – kérdés: mióta van egy kisvárosban galéria?) Az újságkivágások feleslegesen, arról szólnak, hogy épp takarítást rendeznek a városban, épp vihar volt. Néha van egy-kettő, ami a történethez kapcsolódik, de inkább csak valami helykitöltő akart lenni, hiszen tizennégy szirénes verset nem talált a kedves írónő.

Legyen szó a mitológiáról, ami teljesen rendben van felőlem, hogy egybegyúrja a sziréneket, a sellőket és a vízi nimfákat. Rámutat arra, hogy a szirének meg a sellők nem ugyanazok mitológiában, de azért elmondja, hogy igazából egyek és ugyanazok a világban. Nem is lenne igazából ezzel baj, csak nincs nagy fantasy elem itt. Elmeséli az Odüsszeiát másképpen, majd ehhez még csatlakozik kettő múltbéli sztori. Ami szép és jó, imádom a régi naplóbejegyzéses írásokat, de itt egybe ránk zúdítja a végén, ahol inkább epikus harcnak kéne lennie. Hogy addig mit csinálunk? Eszünk, iszunk, dolgozunk, alszunk.

Nem romantikus regény ez, mert a nevetséges hárem fiction felállás mellett nincs vonzalom egyáltalán. Senki nem csókolózik (kivételre majd kitérek), senki nem csinál semmit szerelemből, mégis epikus, romantikusnak van beállítva (mert nyomozás aztán végképp nincs itt – max annyi, hogy az olvasónak meg kell találni a fülszöveget a könyv hátulján, hogy megtudjuk, miről szól a sztori). Elvileg a főhősbe szerelmesek négyen, vagy öten, a főhős pasiba ketten, és keresztbe-kasul mindenki mindenkivel érez valamit, DE! Itt jön az, hogy van, amikor az írók nem értenek ahhoz, hogy leírják a vonzódást (angol szóval chemistryt) és ilyenkor születnek olyan dolgok, hogy a testvérével nagyobb vonzódás van köztük vagy az ellenségével, amit nyilván az író nem akart. Itt az a gond, hogy Will két csajának EGYMÁSSAL van igazi vonzódása és bármilyen kapcsolata… Ilyeneket gondolnak egymásról a lányok. „Gyönyörű, mesés, szép, csodás, szeretem.” Nem vagyok homofób, de szerintem nem ezt akarták kifejezni. Ugyanez Will és a legjobb barátja között (aki nagyon nem reális fiúkarakter, mert mindig ennyi mond „haver, öcsém, haver”) nagyobb vonzalom van, pedig mindketten ELVILEG másik lányba szerelmesek. Mégis megbeszélnek randevút és úgy izgul előtte Will, mintha lánnyal menne…

Akik csókolóznak (itt a kivétel), az Jason és Gretchen. Nos, Gretchen szexi exe Jason, és dúsgazdag és szép és arrogáns… Viszont Jason talán az egyetlen kidolgozott karakter, ugyanis igazán bunkó, de csak azért, mert szar volt az élete, ezért nem éppen bánik tiszteletre méltóan egy lánnyal, amit Gretchen tud, mégis vele marad, pedig Willbe szerelmes. Vele megy el random szexelni és amikor egyszer az életben nemet mond Jasonnek, rosszul érzi magát, hogy nem hagyta, hogy megfektessék… megint. Milyen üzenetet küld ez a könyv?

A történetet nagyon sok visszaemlékezés is szétszaggatja, ami szimpla hülyeség, hiszen elsőre tudjuk, hogy mi történt akkor, amikor Tim meghalt. (Hahó, szirénes sztori, víz, hajó, na vajon mi történt?) És van, amikor emlékezésben emlékez vissza, hogy visszaemlékezett arra, amikor akkor történt. Ez kicsit zavaró csak. Ugyanígy Gretchen nagyon sokat mondó rémálmai is zavarosak, mert egyszerűen nincs elég leírás.

Vannak logikai bakik (a csávót kirángatják az ágyból és úgy mennek kajáldába, ezek szerint a fiú pizsamában mászkál a városban?), vannak benne értelmetlen képzavarok („Gretchenre pillantott, de a karmok már visszahúzódtak a tekintetében”), vannak benne hülye infó kitakarások az olvasó elől (Gretchen végig tud valamit, ami iszonyatosan lényeges, és iszonyatosan egyértelmű, mindenki tud róla, az olvasónak ezt az utolsó előtti fejezetben véletlenszerű beszélgetés közben árulják el, és onnantól kezelik tényként), sőt akadnak hihetetlen dolgok (rá akarja Gretchen beszélni a világ legszigorúbb anyját, hogy legyen piercingje, ahogy randira hívja a srác Gretchent az egyből úúú de helyes), és hogy mindenki örüjön ALKONYAT LOPÁS is van (kórházas jelenet a szívcsipogással, és bár itt nem autó elől van megmentés, de ugyanazok a párbeszédek játszódnak le).

Összességében nem értem, hogy erre miért kellett papírt pazarolni. Egy összeollózott, nagyon rossz regény (RÁADÁSUL SOROZAT!). A végén nincs megoldás, függővége van, de mégis üres érzést hagy maga után, mert egyszerűen annyira nem szól semmiről. De még reménykedem, hogy egyszer olvasok jó sellős regényt.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: rövid

Ami nem tetszett: AZ EGÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉSZ!

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Knopf Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2011. július 12.

Oldalszám:
288 oldal

Richelle Mead: A végső áldozat

2011. augusztus 28., vasárnap

Hogy akadtam rá: Nézegettem a YA fantasy sorozatokat, gondoltam ezt is el kéne olvasni, mire eljutottam odáig, az Agave kiadta.

Úgy általában az egészről: Rose Hathaway börtönben van, és nem is akármiért, hanem királynőgyilkosságért. Ugyanis valaki megölte Tatjanát, és Rose-ra kente. Mivel annyi bizonyíték van a lány ellen, az apja Abe és barátai nem tudnak mit tenni, mint megszöktetni. És onnantól indulhat a nyomozás, ki az igazi gyilkos, és ki az utolsó Dragomir, aki szavazati jogot adhat a Tanácsban Lissának?

Ez a Vámpírakadémia utolsó része, és valljuk be, a sorozat utolsó kötetein mindig nagy a nyomás. Jónak kell lennie, érzelmileg elsöprőnek, pörgősnek, egyszerűen jobbnak, mint az összes többi rész, hiszen minden ide vezetett. Erre építettük a feszültséget a többi részen át, jelen esetben öt köteten át.

Bevallom, úgy érzem, hogy kicsit egyedül vagyok a véleményemmel, mert főleg molyon, csak pozitív, istenítő kritikákat láttam, mindenki élvezte és oda volt érte, engem pedig végtelen nagy csalódás ért. Nem állítom, hogy rossz könyv ez, dehogy. Mead hozza a formáját és a Vámpírakadémia hatodik része is magasan ível az ifjúsági fantasyk egén: logikusan felépített, kidolgozott mitológiával és külön világgal, szórakoztató, jól megírt, alaposan kidolgozott karakterekkel, tehát az alapok megvannak ahhoz, hogy ez is ütős könyv legyen. A Végső Áldozat jó könyv, de valami nagyon hiányzott belőle, amitől nem tudok, csak négy csillagot rá adni.

Kezdjük azzal, ami tetszett benne a fent említetteken kívül. Mead még mindig igényesen ír, és ez jó. Végre Lissa karaktere, akit én személy szerint ki nem állhattam, fejlődik és felnő, és jó volt látni, hogy végre a sarkára áll és nem nyavalyog, hanem tényleg bebizonyítja, hogy ő is komolyan gondolja a barátságát Rose felé. Imádtam végül is, hogy minden karakterre támaszkodhatott Rose, és átjött az az igazi barátság érzése, mikor mindegy mi történik, ott vagyunk egymásnak.

Emellett Mead jelesen vizsgázik a politikai és társadalmi felépítésből, hiszen nemcsak beledobott valami titkos világot a könyvébe, hanem szépen ki is dolgozta. A politikai huzavonák, a törvények értelmezése és a kiskapuk kihasználása, kicsit rámutat arra, (bár nem egy nagy velős társadalomkritika), hogy a jogi szövegértelmezés mennyit számíthat. Van, amikor érezzük, hogy mi lenne a helyes dolog, de ezt nagyon nehéz megfogalmazni törvényben, hiszen mindig lehet csavarni az értelmezésen. Avagy mit lehet tenni, ha elavultak a törvények. Nincs ez olyan erőteljesen jelen a könyvben, nem erőltetett, de szerves részét képezi azért a Vámpírakadémia világának.

Viszont a történet nekem gyenge volt, és erre nincs jobb szó. Alig vártam, hogy meg tudjam, mit rejteget az utolsó kötet Rose-ék számára, bár már az ötödik részben tudtam, hogy ki az elveszett Dragomir (csak annyi utalás van rá.) Az első egy-két fejezet pörgős, és imádtam a cselekményt, ahogyan halad, majd belassult az egész, és az utolsó két fejezetig végig csak csigalassúsággal folydogált. Ez talán nem is lenne nagy gond, ha A) nem befejező kötet lenne (és a spin-off sorozat most nem számít), B) ha lenne, ami kárpótol érte. Itt valahogy elmarad a már megszokott humor és csak Sydney és Abe egy-két során mosolyogtam egy jót, de semmi több. Értem én, hogy komoly könyv ez, de annak pedig nem éreztem benne elég feszültséget. Ugyanis a nagy nyomozás, mindkét oldalról túl egyszerű és a nagy bebizonyítások hihetetlenek. Én pedig csak értetlenül állok Mead előtt, hogy ez volt a legjobb, amivel elő tudott állni? Pár nap leforgása alatt felfednek egy olyan titkot, amit 15 éve rejtegetnek, mindezt pofon egyszerűen, és a királynőgyilkosság nyomozása is hasonló izgalmaktól mentesen történik. Fájdalmasan egyértelmű volt számomra, annyi utalás volt, viszont talán a gyilkos kiléte még nem annyira átlátszó, mint az utolsó Dragomiré, mégis elkövet Mead egy akkora bakit, ami miatt tényleg nem tudnék öt csillagot adni. Végre már a főhősöknek is leesik, hogy ki a gyilkos, erre Mead másfél fejezeten át úgy beszélteti őket, hogy mindegyik csodálkozik a gyilkos kilétén, de a nevét nem árulják el. Ez az információ kizárás egy nagyon suta megoldás volt ide, őszintén csak hatásvadászatnak ment el.

Ha az alaptörténetet kivesszük, akkor is van egy halom írói erőltetés benne, amin meglepődtem, hogy Mead használja. Sosem volt meglepő a Vámpírakadémia, én ezt tudom, de élveztem, és szórakoztató volt, és logikusan volt felépítve, ami nagy kulcsszó, most viszont, ahogy minden apró darabka a helyére illett, én néhol már csak a hajam tudtam tépni, ugyanis MINDENKINEK (értsd mindenkinek) köze volt a nagy sztorihoz, és ettől nem szövevényes lesz, hanem egy picit számomra túl erőltetett. Nem lehet ezt kifejteni nagyobb spoilerek nélkül, és félreértés ne essék, valahol tetszett, hogy mennyi szereplő összefügg, de van egy határ, ahol már nem lesz hihető, és Mead súrolja ezt.

Ugyanakkor, amit hiányoltam, azok az érzelmek. Bár nem szerettem sosem Rose-t és Lissát, mert annyira távol állnak tőlem, és persze, esendőek, emberiek, és tele vannak hibákkal, mégis szerethetetlenek, eddig legalább átéreztem a helyzetüket, főleg Rose-ét. Nem szerettem a Dmitrij/Rose párost, de Mead elhitette velem, hogy ők tényleg szerelmesek, és átéreztem mindenegyes problémájukat. Itt nem. Túlságosan klisés volt, amit Dmitrij csinált már az ötödik részben is, és bár megértettem, nem tartottam annyira fényes ötletnek, hogy ezt így írta bele Mead, mert jól kell vele bánni, amit még az előző részben meg is tett, itt már nem. És ez volt az, ami igazán idegesített a kötettel kapcsolatban, hogy Dmitrij és Rose kapcsolata picit szintén a hihetetlen határát súrolja, és csöpögött a szivárvány és a csillám a könyvből. És nem csak a főszerelmi kapcsolatnál éreztem az érzelmek hiányát, egyszerűen a kötet nagyobb sokkot, izgulást, semmit nem váltott ki, és mikor végre elolvastam, semmit nem hagyott maga után, csak ürességet.

Vannak a könyvben apró bakik, amiket nem tudtam elhinni, például, hogy nem ismerik fel a régi királynőjüket, de mégis a kötet legnagyobb betegsége nem ez volt, hanem bár a szereplők váltig állítják, hogy az élet nehéz, hogy az élet rossz, én ezt nem láttam. Kényelmesen mindenkinek rózsaszín vége lesz, kivétel azoknak, akik a Bloodlinesban. Valahogy úgy éreztem, hogy Mead nem mert igazán hozzányúlni már a karakterekhez és a mellékszálakat is nyalóka meg unikornis kísérte. (Aki tiltakozik az gondoljon a Dragomir papa és a szeretője kapcsolatára, mennyi a valószínűsége, hogy egy herceggel való kapcsolatnak ez lesz a vége? Vagy hogy mi lett Mihaillal.)

Összességében én a sorozatot még mindig az ifjúsági fantasy egyik krémjének tartom, és szeretem, és örültem, hogy elolvastam, mert kellemes élményt nyújtott három éven át. Viszont nem érzem azt a sokkot, amit kéne egy jó sorozat befejezésénél, valószínűleg azért, mert a következő sorozat főszereplőinek sorsa egyáltalán nem lett lezárva, és mind lóg a levegőben. Röviden: a Vámpírakadémia folytatásért kíván, amit boldogan fogok kézbe venni, mert a kedvenc szereplőim kerülnek reflektorfénybe.

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak.







Kedvenc karakter: Christian, Adrian, Abe, Sydney

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a romantika része, a végkifejlet

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2011. augusztus 18.

Oldalszám: 430 oldal

Minden irodalom jó irodalom

2011. augusztus 24., szerda

Nancyvel elhatároztunk valamit. No nem kell félni, nem akarjuk átvenni a világuralmat (még), csak simán könyves dologgal készülünk. Rájöttünk, hogy mi ketten az ifjúsági fantasykat szeretjük, abból is a mostaniakat és hát a lányos irodalmat, a romantikusat. Persze, olvasunk mást is, de 90%-a az olvasmányainknak ifjúsági regény, és ebből következik, hogy sok tinédzser olvassa a blogunkat.

Sok könyvben (az Alkonyatban, példának okáért) vannak utalások a klasszikus regényekre, ami nem is mind kötelező, főleg nem Magyarországon. Jómagam sokat nem is olvastam ezek közül, mert valahogy kimaradt az eddigi életemből. Őszintén bevallom, hogy kevesebb klasszikust olvastam, mint kortárs irodalmat, és valahol bánom is, hiszen mennyi jó könyvélményből maradhattam ki. Ezért is döntöttünk úgy blogangyalommal, Nancyvel, hogy bizony több klasszikust fogunk olvasni, és úgymond "reklámozzuk" őket a blogon. Eleve írnánk kritikát bármiről, amit olvasunk, de úgy gondoltuk összegyűjtjük őket (közös címkékkel és a fenti képecskével ellátva), és ez lesz a mi közös kis projektünk.

Egyfelől magunkat is akarjuk művelni, legalábbis én magamat biztosan (ezzel arra utalok, hogy Nancy műveltebb nálam :D), hiszen olvastam már klasszikust és van, amelyik jól is esett. Másfelől pedig a fiatalabb olvasóinkat akarjuk buzdítani, mert én hiszek abban, hogy a klasszikusok is csak ízlések és pofonok kérdései, persze, hogy képviselnek valami örök értéket, de nem mindenkinek fog mindegyik tetszeni. Ezért is vetemedünk arra, hogy a hasonló ízléssel megáldott olvasóinknak támpontot nyújtsunk, hogy melyik klasszikus nyerné el a tetszésüket. (Tisztába vagyok vele, hogy van olyan nálam fiatalabb, aki több klasszikust olvasott, nem általánosítottam.)

Mandy Hubbard: Ripple (Hullám)

Hogy akadtam rá: Böngésztem a friss megjelenések között.

Reklámszöveg: A víz elátkozta a lelkét, vajon megmenthetik a szívét?

Úgy általában az egészről: Lexinek sötét titka van: nappal átlagos lány, éjjel pedig szirén. Minden este kénytelen vízben úszni és énekelni, különben elviselhetetlen fizikai fájdalmai lesznek. Mindez a tizenhatodik születésnapján kezdődött, amikor is megölte azt a fiút, akibe szerelmes volt, Stevent. Ugyanis a szirének férfiakat csábítanak a hangjukkal a vízbe. Mivel Lexi nem akarja, hogy bárkinek megint baja essen miatta, ezért mindenkit ellök magától, beleértve a legjobb barátait, és mivel mindenki őt gyanúsítja Steven halála miatt, ezért az iskolában kiközösítik. Ám egy napon Steven legjobb barátja, Cole úgy dönt, hogy ideje Lexivel beszélnie, mert nem bírja tovább nézni a lány csendes szenvedését.

Ez az első sellős/szirénes könyvem, bár mindkettő ugye külön lény, sokszor keverik a kettőt, és egybemossák a mitológiát. Itt teljesen jól meg van magyarázva a mitológia, az eredeti szirének is meg vannak benne említve, úgyhogy a világkidolgozásra csillagos ötöst kap, mivel saját fajta felépítése van a szirénekhez, a vonzó hangon kívül semmit nem használ az eredeti mitológiából, de ez cseppet sem zavaró.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy kicsit kiegyensúlyozatlan. Nem olvastam semmit még Hubbardtól, ezért nem tudtam, mire számíthatok. Happy end lesz-e, rózsaszín, vagy merész lesz? Hubbard még Amanda Grace néven is ír (eredeti neve amúgy Amanda Hubbard), és azok a könyvei durva témákról szólnak, ezért reméltem, hogy fantasyban is mer valami eredeti véggel előállni, főleg, hogy sok külföldi kritikus írta, hogy meglepő a vége.

És ettől lesz olyan felemás érzésem a könyvvel kapcsolatban, mert az elején Lexi visszahúzódó, és igen komor hangulata van a könyvnek, hiszen megölt valakit, bár nem szándékosan, ráadásul szerette is ezt a valakit és a gyász nagyon jól van ábrázolva a könyvben. Mindezt keserédessé teszi a visszaemlékezésekkel, ahogy látjuk időben össze-vissza, hogy mi is történt Lexi és Steven között, hogyan is bontakozott volna ki a kapcsolatuk, hiszen egy nem beteljesedett szerelemről van szó.

Aztán a könyv felénél megjelenik Erik, akit kár volt ellőni a fülszövegben, mert mi csak a középénél találkozunk vele, de már tudjuk, hogy micsoda. Na onnantól átvált a könyv egy nagyon romantikus tinédzser regénybe, teljesen rózsaszín lesz. Előtte finoman olvasztotta fel Lexi lelkét Cole és szólt arról, hogy a barátaival, hogyan békül ki. Aztán hirtelen vágás és az egész egy potenciállal rendelkező, nem-tudom-milyen-vége-lesz regényből átesik a ló túloldalára, azaz azt a hatást kelti, hogy úgy-is-minden-jó-lesz.

És ezért kell, hogy levonjak egy pontot, mert a vége felé egyáltalán nem élveztem már a könyvet. Erik megjelenésével az egész belassul, arról szól, hogy hányszor mennek milyen randira. Míg az elején egy olyan igazi ifjúsági regény érzetét keltette, tehát annyira nem a fantasy volt előtérben és el is fogadtam, addig a végén már sántított a dolog.

A meglepő fordulat, amit annyian emlegetnek nem meglepő, de legalább jól van megírva. Nagyon lehet tudni, hogy ki lesz a főgonosz, bár a motivációja meglepetésként ért, és tetszett a karaktere. Emellett persze még a főhősnek is jó karaktere van, a visszahúzódó, gyászoló, komor Lexivel könnyen lehet azonosulni, bár a többiek (kivétel Erik) nekem nem voltak annyira kidolgozottak, vagy csak nem szerepeltek annyit, nem tudom.

Összességében egy nagyon rövid, nagyon átlagos fantasy regény ez, csak új lényekkel (amik nekem újak, igazából már betört a piacra a sellőzés), egyszer olvasós, nyári, strandregény. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de ez csak mese habbal, az egésznek egy olyan Disney mesés beütése van. Olyan mintha a Szépség és a Szörnyeteget keresztezték volna A kishableánnyal. (Természetesen nem az eredeti verziójukkal, ahol Ariel meghal.)

Kedvenc karakter: Erik

Ami kifejezetten tetszett: a mitológia

Ami nem tetszett: olyan kis átlagos, kiszámítható

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Razorbill

Kiadás dátuma: 2011. július 21.

Oldalszám:
260 oldal

Megan McCafferty: Bumped (Felkoppintva)

2011. augusztus 22., hétfő

Hogy akadtam rá: Böngésztem a friss megjelenések között.

Reklámszöveg: Két nővér. Két kaland. Egy meglepő jövő.

Úgy általában az egészről: 2036-ban az emberiséget megtámadta egy vírus, ezért nagy általánosságban 20 éves kor felett mindenki nemzésképtelen. Ami azt eredményezi, hogy minden házaspár béranyákat keres, vagy véletlenszerűen már megszületett gyerekekre licitálnak, vagy SzaPrókat (Szaporodási Professzionális munkásokat) bérel fel, hogy a kívánt génállománnyal rendelkező gyereket tudják megvenni. Természetesen az állam ezt támogatja, kifejlesztették a Tocint, ami amolyan drogféle, amitől jobban érzi magát az ember, és felfűti a szexuális hangulatát is. Viszont ezek mellett még a nagyon amatőrök járnak TömegSZEXpartikra, ami hát… ki lehet találni miről szól.

Ebben a világban él Harmony és Melody, az egypetéjű ikerpár, akiket születésükkor elválasztottak egymástól, és mindkettejüket más család nevelte fel. Harmonyt az Egyház fogadta örökbe, akik szigorú szabályok szerint élnek kint a várostól messze a Jóföldjén. Minden lányt megtanítanak főzni és egyéb házimunkára, amolyan kommunában élnek, és csak földig érő, mindent takaró ruhát hordanak, kesztyűvel és fátyollal. Ráadásul még ki is jelölik, hogy kihez menjenek feleségül. Az Egyház természetesen megveti a világban burjánzó gyerekkereskedelmet, ezért is megy Harmony megtéríteni Melodyt, mikor megtudja, hogy van egy elveszett testvére.

Melodyt egy neves doktorival rendelkező házaspár fogadta örökbe, és mindent megadtak neki. Egész életében arra képezték ki, hogy élete szerződését megkösse, hiszen a lány annyira szép és páratlan genetikailag… Legalábbis egészen addig, amíg meg nem érkezik Harmony. Bár mindkét lánynak megvannak a maguk kételyei, hiszen Harmony egyedül érzi magát, hiába van ott neki Isten és a többi hívő, a fogadott testvérei és a szülei, míg Melodynak pedig a legjobb barátnője megőrült, mikor fel kellett adnia a gyerekét.

Lehet, hogy úgy tűnik sokat írtam a történetről, de nem, ennél a fülszöveg jóval többet elárul, és ez tényleg csak az alaphelyzet. Annyira akarom magasztalni ezt a regényt és próbálom megtalálni a megfelelő szavakat. Mi is ez? Disztópiás regény, ehhez kétség sem férhet, hogy bár van a lányoknak választási lehetősége, mégis, olyan nincs, hogy valaki nem szül és adja el a gyerekét, ez a norma, ami elfogadott. Viszont a disztópiástól azt várjuk, hogy elborzasszon és valahol sötét hangulata legyen, de ahogy a borító is mutatja (picit rózsaszín), ez könnyed, vicces, gyorsan olvasható, tini regény. Átlagos gondjaik vannak átlagos tiniknek, csakhogy nem ebben a világban, és pont ettől mond nekünk valamit, ettől lesz olyan sokrétű üzenete, anélkül, hogy a szánkba rágná, lenyomná a torkunkon, és anélkül, hogy nagyon elkeserítene minket. Mégis valahol van benne egy kis komolyság, és igenis néha szívszorító, de nem annyira, hogy a véresen komoly kategóriába soroljam.

Nem lehet leírni a Bumped hangulatát rendesen, de annyi biztos, hogy McCaffertynek van humora. Melody, bár nem annyira szimpatikus először, hiszen egy elkényeztetett, gazdag lány, lassan kibontakozik, hogy mennyire ő sem kapja meg a családi szeretetet, és mégsem olyan, mint amilyennek elsőre tűnik. Emellett pedig szarkasztikus humora is van. Kiemelendő nagyon a négy főszereplő, Harmony, Melody, Zen és Jondoe, ugyanis mindegyik nagyon szépen kidolgozott és érdekes, és mindet szerettem! Harmonyval azonosultam először, bár nem vagyok vallásos (mármint keresztény), sokakat zavart külföldön, hogy Harmony mindig csak zsoltárokat idézget meg Bibliát olvas, de így nőtt fel, pont ezt a világszemléletet akarja bemutatni. Esetlen és naiv, mégis nagyon kedves személyiség, és ezért zártam azonnal a szívembe. Ő volt az, aki rácsodálkozik a másik világra, velünk együtt undorodik a terhesség és a nők lekezelésétől, mégis ki kell törnie a saját világnézetéből is, hiszen az a másik véglet, és ettől lesz, bármilyen törékenynek is tűnik, egy nagyon erős karakter. Melody ezzel szemben eleinte nagyon ellenszenves volt, főleg, hogy állítása szerint kihasználja majd Harmonyt, mégis neki is a neveltetését lehet felhozni mentségül. A két fiú karakter pedig a maga nemében mindig vicces volt, nekik voltak a legjobb szövegeik.

Ami kiemelendő még a felépítésben és az írásban: négy részből áll, mindegyik elején a világban lévő kis plakát, dalszöveg idézettel, ami még inkább megismerteti velünk, hogy milyen is az alapfelfogás ott. Emellett pedig Harmony és Melody felváltott nézőpontjaival látjuk az eseményeket, és szerettem, hogy jól bánik McCafferty a váltásokkal, mindig ott hagyja abba a jelenetet, hogy nagy feszültséget váltson ki.

És elérkeztünk a legnehezebb dologhoz, miért vitatott ez a könyv. Nagyon le van odakint pontozva, és el is mondom, szerintem miért. Mert nem értik. Mert az amerikaiakat én nem nézem le, hiszen felteszem amerikai az írónő is, hanem egyszerűen nagyon sokan egy átlagos, agynélküli ifjúsági regényt vártak. Ami nem gond, hiszen azokat is szeretem, nem kell, hogy mindennek üzenete legyen, őszintén ettől nem is vártam.

Az a „baj,” hogy nem szájbarágós a mögöttes tartalma, ezért is „mögöttes” ugye, és mivel olyan könnyed, mer viccelődni, ezért elég furán érintheti az olvasót, aki nem igazán szeret egyszerre két fajtát olvasni, de nekem ettől lett olyan különleges a hatása. Hát nézzük, miről szól is ez:

Természetesen arról, hogy milyen, mikor valaki család nélkül nő fel, a két lány mind másképp nézi az örökbefogadó családját, és hát mi olvasók látjuk, hogy egyiküknek sem rózsás az élete. Mindkettőjüknek meg kell küzdeni azzal, hogy kitörjön abból, amit beleneveltek, hiszen egyik sem „jó” nézőpont. Akkor ott van Harmony, aki a túlzott vallásosság mintaképe. Mert igenis ez létező probléma, bár engem személy szerint nem érint, de nagyon sok szekta van, akik képesek Bibliával eladni valamit, ha másképp magyarázzák. És erről szól ez, az igazi hitről, ami nem feltétlen az, hogy vasárnap mindig misére menjünk, hogy folyton kesztyűt hordjunk meg gyapjú ruhát, amit az Egyház előír. Ennek következménye az is, hogy hogyan tekintenek az ilyen vallási fanatikusok a homoszexuálisokra, ez is benne van.

Szól a testvéri és a családi feltétlen szeretetről, noha egyik lánynak sincsen jó családi háttere, mégis szívbemarkolóan jó volt látni, hogy egymásban megtalálják az áhított családot, míg azért megjegyzem, hogy Jondoe családja tényleg rendesen funkcionál és a két szélsőség közötti arany középutat mutatja be.

Van itt még szó a média hatásáról, hiszen mennyit befolyásol manapság minket is, meg főleg a fiatalokat, hogy mit találnak neten, tévében, bárhol. Amit nem állítanak be meghökkentőnek egy idő után természetesnek veszi az ember, pedig nem az. Itt ebben a világban, álhasakat lehet venni divatból, a lányoknak azt beszélik be, hogy az a szexi, ha terhesek. Ilyen pólókat tartanak divatosnak, amin ehhez hasonló feliratok vannak: „Tedd a dolgod! Azért születtem, hogy szaporodjak!” És még a popdalok szövege is mind arról szól, hogy pénzért terhesnek lenni, majd eladni a gyerekünket jó. Ha már média, akkor bemutatja, hogy milyen hatással van az emberekre a sok közösségi oldal, nevezetesen a facebook és a twitter. Nem, nem ellene van a könyv, és én sem vagyok ellenük, de egy bizonyos szinten szerintem mindenki volt már úgy, hogy valaki túl sokat osztott meg twitteren. Itt mindenki fel van kapcsolódva az AgyNetre, így bármikor felpattanhatnak megnézni a twitter profiljukat és akár gondolattal frissíthetik az állapotukat. Az egész azt mutatja be, hogy mennyire elvadulni tud egy-egy dolog, mik tudnak „trendelni.” Meg mennyi mindent meg lehet tudni egy emberről a profilja alapján, és vajon hol van ebben a határ. Mellesleg szól a celebitásról is, és a sztárvilág nehéz oldaláról. (Hejhó, Gyémántfiú.) De nem viszi túlzásba McCafferty, csak az agyatlan fangirlöket mutatja be, és hogy mennyire tud egy-egy celeb hatni a befolyásolható tinikre.

Ha már befolyásolhatóság, szól erről is, hogy vajon egy tettnek milyen következmény lehet. Mert például Melody aláírja az első professzionális szerződését, ő az iskolájában az első, aki 14 évesen már pénzért akar szülni, aztán divat lesz belőle. Shoko, a barátnője, az első, aki amatőr szülőből (véletlen becsúszott gyereket árverezett el) lesz professzionális, és utána sok amatőr belevág a pro munkába. Míg Freya 11 éves és terhes… ő az első, vajon lesz több is? Vajon ez követendő példa? Honnan tudja egy átlagos ember bármilyen világban, hogy ami korszakalkotó, abból mi az, ami tényleg követendő?

És itt a könyv nagy témája: a tinédzser terhesség. Aki azt hiszi, hogy ezt azt hirdeti, vegye le, kérem, a szemüvegét és törölje meg. Ez arról szól, hogy 18 év alatt az ember nem felkészült erre. Ez nem csak biológiai változásokat hoz az ember életébe, ez pszichológiailag, lelkileg is hat ránk. És ettől lesz durva, hogy ezek a lányok minden gondolkozás nélkül ELADJÁK a saját gyerekeiket, hogy majd el tudjanak menni egyetemre, és ha már készen állnak a családalapításra, vehessen maguknak gyereket. Szól arról, hogy mennyire felelőtlenül fekszenek le akárkivel a tinédzserek, mennyire semmit nem jelent, mert a média ezt sugallja, mennyire semmibe veszik páran az abortuszt. Hogy képesek alkohol és drog hatása alatt lefeküdni akárkivel és nem gondolják nagy dolognak.

Ebből jön a következő téma, hogy „a lányokat inkább az alapján ítélik meg, hogy mi van a lábuk között, nem hogy mi van a fülük között.” Vagyis mennyire tárgyként bánnak a lányokkal, és el kell ismerni, igen, volt idő, mikor lenézték a nőket, és van, aki még mindig így tekint a nőkre.

Emellett van egy cseppnyi politikai elgondolás is, hogy vajon mibe kerül megváltoztatni a világszemléletet, hogy az új generációk talán jobban látják az adott kor problémáját, és valljuk be, ez mindig aktuális marad.

Persze van ennél lágyabb dolog is benne, ami mindig is elgondolkoztató dolog, hogy egy-egy tettünk mennyit változtat, egy-egy döntésünk hogyan befolyásolhatja a sorsunkat. Ezt nagyon szépen levezeti McCafferty a két lány különböző életével. Természetesen benne van az is, hogy bár egypetéjű ikrek és a DNS-ük lehet ugyanolyan majdnem, mégis a személyiségük is számít, mert az teszi őket igazán egyedivé.

Aki azon akad fent, hogy Harmonynak és Melodynak hívják őket, ne tegye. Nagyjából minden karakternek fura, jövőbeli neve van, ami disztópiásnál nem gond és nem zavaró, viszont van ám ok Harmonyék nevére. (Az anyjuk éppen be volt drogozva, mikor elnevezte őket.) Igazából nem ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, mert van benne tinédzser terhesség (nyilván) és sokat említik a szexet és beszélnek róla, bár az aktuális tényleges szex jelenet ki van vágva, tehát tinik kezébe is adnám, hiszen elsősorban nekik készült. Emellett van benne utalás mentális betegségre, drogokra és öngyilkosságra is, szóval hiába a vidám, vicces külső, ehhez kell egyfajta befogadóképesség.

ÉS A FÜGGŐVÉG! A FÜGGŐVÉG! Ezt nevezem függővégnek, ami kellően feszült és jól elhelyezett. Nem tudom elképzelni, hogy fogom kibírni, míg megjelenik a 2. rész, mert annyira frusztráló helyen lett vége.

Szóval, ha elég bátornak érzed magad, és érdekel egy kellemesen fura könyv, ami elgondolkodtat, HAJRÁ!

Kedvenc karakter: Melody, Harmony, Zen, Jondoe

Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Balzer + Bray

Kiadás dátuma: 2011. április 26.

Oldalszám:
336 oldal

Lisa Schroeder: I Heart You, You Haunt Me (Szeretlek, Te Pedig Kísértesz)

2011. augusztus 21., vasárnap

Hogy akadtam rá: A kedvenc kiadóm adja ki.

Reklámszöveg: Néhány kapcsolatnak egyszerűen nincs vége.

Úgy általában az egészről: Ava élete nem könnyű, ugyanis mindent elborít a gyász az életében, mikor a fiúja, Jackson meghal. Hiába vannak ott a barátai, Cali, Jessa és Zoe és a szülei, mégis magába fordul, hiszen elvesztette szerelmét. Ezen az sem segít, hogy magát hibáztatja Jackson haláláért és lassan mindenhol látni kezdi a fiút, és szentül hiszi, hogy Jackson szelleme őt kísérti.

Mit is lehetne erről a regényről mondani? Teljesen gondban vagyok tényleg. Először is, szerintem nem árt tisztázni, hogy ez versregény, azaz szabad versekben van írva az egész. Tehát mire lehet számítani? Hogy nincsenek benne összetett mondatok, tájleírások, és nagyon sok párbeszéd se. Illetve nincsenek nagyobb monológok. A versregények valahogy az érzelmekre hatnak, mivel rövid, ritmusos kifejezéseikkel tényleg jobban ragadják meg az érzéseket, a hangulatot, mint bármi mást.

Tehát nincs nagy cselekmény és karakterizálás, ez nem arról szól. Egyszerű, de valahol mégis összetett regény ez. Egy apró történet, hiszen csak 240 oldalas, versekben, ami magáról az életről szól őszintén és meghatóan. Nyilván szól a gyászról, hiszen meghalt Ave szerelme, de mégis, valahogy annyira többrétű. Imádtam benne, hogy a barátokat külön-külön kiemeli a történet folyamán, hogy melyikkel hogyan találkozott a főhős, és melyikük milyen, miért barátok. És TÉNYLEG barátok, nem csak álbarátok, mint a legtöbb ifjúsági fantasyban, és ez is nagy plusz pont. Ugyanez vonatkozik a szülőkre is.

Másfelől szólhat ez a szerelemről, hogy van, amikor el kell valakit engedni, nem feltétlenül azért mert meghalt, és ezt több kapcsolaton át is bemutatja Schroeder. Van itt megcsalásos dolog, van itt „szeretlek, de te nem szeretsz engem,” van itt „szeretnélek szeretni, de túl bonyolult most a lelkem a kapcsolatokhoz” dolog. Mint mondtam nagyon rövid idő alatt zongorázza le ezeket, mégis mind-mind igazul csendül meg a történet folyamán, és szíven üt.

Emellett ha nagyon úgy akarjuk nézni, még a fantasy elem lehet szimplán hasonlat is egy nem működő, abuzív kapcsolatra, hiszen Jackson más, mint az a Jackson. Lehet csak egy szimpla párhuzam egy nem működő kapcsolatra, ahova szeretnénk belelátni, hogy igenis működhet, és ámítjuk magunkat, miközben ez belülről emészt fel minket.

A történet közben látjuk, hogy régen mi is történt, hogy milyen is volt a régi, könnyed élete Avának, és szerintem ezt mindenki át tudja élni, hiszen mindannyiunknak volt egy könnyedebb időszaka, amit visszasírunk.

Külön pozitív pont Schroeder zenei ízlése: van itt Green Day, Sugarcult, Evanescence és 3 Doors Down is.

Összességében egy nagyon elgondolkoztató, szívszorító kis történet, ami mellőzi az ifjúsági kliséket, tehát a végén talán még lesz olyan, aki meg is lepődik. Nagy örömmel olvastam, és hiába ilyen rövid, nagy élményt nyújtott, és Schroedert egyből felírtam a kedvenceim közé.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a megvalósítás, a téma, a vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2008. január 8.

Oldalszám:
240 oldal

Karen Marie Moning: Álom és valóság

2011. augusztus 20., szombat

Hogy akadtam rá: Megszámlálhatatlanul sokan ajánlották.

Úgy általában az egészről: MacKayle Lane élete fenekestül felfordult, ahogy megérkezett Dublinba, hogy a nővére gyilkossága után nyomozzon, vagy legalábbis erre buzdítsa a rendőrséget. Megtudta, hogy a mi világunk mellett létezik a tündérek világa is, és hogy ezek nem azok a szép, kis lények, akikről a mesék szólnak, hanem inkább a horrorfilmek szörnyei. Bár a Seelie tündérek elzárták az Unseelieket, mégis egyre többen jutnak át az emberi világba a Nagyúr segítségével, aki a Tündérek Ereklyéire pályázik, mint sok mindenki más is. Mac mivel a nővére rábízta, hogy keresse meg a Sinsar Dubh, ezért ő is beszáll az ereklyevadászatba, Barrons társaságában, akiről szinte semmit sem lehet tudni.

Persze Mac nemcsak békésen ereklyét keres, van ám több gondja is. Valahogyan Barrons könyvesboltjába bejutnak az Árnyak, és meg akarják ölni Macet, és nincs más ott, aki segítsen neki, mint V’lane, a Seelie tündérherceg és egyben szextündér is. Így kénytelen kelletlen Mac alkut köt vele, aminek ki tudja, milyen következményei lesznek. Barrons persze sok mindent rejteget, és ezek közül fel is fedez valamit Mac. És ha még ez sem lenne elég, a nővére ügyén dolgozó nyomozó meghal és Mac az első számú gyanúsított.

Az a baj, hogy olyan nehéz valami frappánsat és jót írni erről a könyvről. Hiába mondom, hgy jó, az nem adja vissza, amit éreztem közben. Mert végre ez egy minőségin megírt könyv, egy igazi urban fantasy, ahol nem a romantika a lényeg, hanem a nyomozás, és a cselekmény, és már nagyon hiányzott egy ilyen az életemből.

Még mindig megvan Mac humora, ami végigvezeti a könyvet, és ez is feldobja, ettől is lesz olyan jó és élvezetes olvasni. Macre sokan mondják, hogy szőke cica (milyen szépen fogalmaztam), de szerintem nem. Még az első rész legelején is csak egy naiv kislány volt, de volt valamilyen rálátása a világra, nem volt önző és beképzelt, hiába tudja, hogy szépen néz ki, és hiába öltözködik túl nőiesen, nem lesz plázacica. Teljesen különbözik tőlem Mac, mégis a szívembe zártam, mint karaktert és érdekel a sorsa. Nem idegesít cseppet sem, pedig láttunk már arra példát, hogy a hiú főhősnő idegesített engem, itt pedig nem. Egyszerűen Mac személyisége olyan, amit könnyen meg lehet szeretni, hiába nem vagyunk olyanok, mint ő. Valahol mindannyiunkban volt egy nagy adag naivság valamikor, amikor az élet szép volt és rózsaszín, és ezt vedli le folyamatosan Mac, valahol azt mutatja be, hogy milyen is felnőni és szembesülni azzal, hogy a világban vannak komoly és rossz dolgok, amik sajnos bármikor lecsaphatnak bárkire. Nem filozófiai elemezgetem a könyvet, de akár lehet az egész tündéres világ dolgot hasonlatnak venni, és valahogy ettől lesz olyan hihető a könyv felépítése.

Mac karaktere az, ami nagyon sokat dob számomra a könyvön, mert nem elég, hogy nagyon szerethető, de értelmes és mintapéldány is, és több ilyen főhősnőt akarok látni a fantasy piacon. Nem függ a pasiktól, nem függ senkitől sem, hanem megy és saját maga is szerez információkat, nem bízik meg feleslegesen senkiben, és Barronsszal szemben is kiáll önmagáért.

A történetben bár már nem játszik nagy szerepet a gyász leírása, és nem lesz tőle olyan igazán depressziós a hangulat, de Moning jól bánik ezzel az elemmel is, és nem felejti el hirtelen, hogy héé, a főhős nővére meghalt, ezért is jár a piros pont. A cselekmény többi része ugyanolyan jó, mint az előző részben, talán itt már az elejétől kezdve jobban pörög, hiszen Mac már tud a természetfeletti lényekről, és ezt díjaztam, de nekem ugyanazt a szintet hozta, mint az első rész, ugyanannyira szerettem. És ez a jó, hogy a második rész hozta a szintet, Moning tudatosan ír sorozatot, ez nem egy egy rész/egy történet sorozat, ez nem egy sablon fantasy romantikus sorozat, hanem egy nagy nyomozós fantasy, és ehhez mérten ír. Bár van egy nagyobb rejtély erre a részre, mégsem ez a lényege, hanem ugyanúgy tovább viszi a felépített világ nagy kérdéseit, elénk dob pár morzsát a sidhe-látók világáról, de még több kérdést is felkavar, és nem is igazán kapunk válaszokat, bár engem cseppet sem frusztrált, hiszen van még bőven részünk és teljesen lekötött ez a rész is.

Ami külön pontot érdemel még, hogy nem lehet tudni, ki a jó és ki a rossz, ki áll a háttérben, és hogy felvetette a fekete/fehér avagy szürke minden témát Moning. Ugyanis sok fantasyban, sőt, sok bármilyen sztoriban azért lesz minden unalmas és hihetetlen, mert a jó az jó, a rossz az rossz, és nem nagyon jellemző való életben ez az abszolútság, itt pedig ez jól tükröződik akár Macen is.

Még kiemelendő, hogy imádtam, ahogy Moning és Mac rámutatott dolgokra. Például, hogy ez nem egy átlagos romantikus ponyva, pornó könyv, bármennyire is ezt sugallja a fülszöveg. Nem tudom, ki írta a fülszöveget, de nagyon félrevezető és ezért sem akartam elolvasni ezt a sorozatot, ugyanis a V’lane-nel látott jelenet pont, hogy humorból van írva, nem pedig azért, hogy szexszel eladják a könyvet. És bár igen van egy darab erotikus jelenet, nem erről szól ez.

Összességében nagyon örülök neki, hogy elkezdtem ezt a sorozatot és alig várom, hogy a harmadik résznek is nekiessek (még tartalékolom egy kicsit). Bízom benne, hogy továbbra is tartja Moning a színvonalat, most belépett a kedvenc íróim közé.

Kedvenc karakter: Mac, Barrons

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a humor, a minden

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Kelly

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 300 oldal

Elizabeth Chandler: Angyalok és emberek

Hogy akadtam rá: Odakint a kedvenc kiadóm adja ki.

Reklámszöveg: A szerelmük sosem hal meg. (angol kiadáson)

Úgy általában az egészről: Két hónap telt el mióta Ivy a sínekre lépett. Mindenki azt hiszi, hogy öngyilkos akart lenni, mert nem bírta, hogy szerelme Tristan meghalt. De tudjuk, hogy igazából Gregory drogozta be, mivel picit pszichopata. Mivel Ivy nem emlékszik semmire és ő maga is azt hiszi, hogy véget akart vetni a saját életének, ezért elhiszi, hogy megőrült, és a csínyek, amiket Gregory játszik vele, teljesen összezavarják.

Tristan próbálja elérni Ivyt, de a lány még mindig nem hisz az angyalokban. Ezért Tristan kénytelen Willt és Bethet megkeresni, akik ugye művészek, tehát biztosan látják a szellem/angyalokat. Ivynek eközben megint rejtélyes álmai lesznek, amik most már megint egy újabb rejtélyt fednek fel. Suzanne pedig még mindig féltékeny arra, hogy talán Gregory és Ivy között nem csak testvéri viszony van. Ivy és Will pedig talán kezdenek összemelegedni, hiszen mindkettejüket veszettül piszkálja Tristan.

Ez a kötet lett volna a végleges befejező rész, legalábbis még 1995-ben, aztán az írónő felbuzdulva azon, hogy most sikere van a YA fantasyknak, újra kezdte írni eme „csodálatos” könyvét. Értem én, hogy Chandler négy sorozatot is ír és ő mennyire nagymenő írónő kint, de számomra akkor is rejtély marad, minek 16 év után folytatni egy regényt, ezzel főleg az akkori olvasókat csapja be, legalábbis szerintem.

Nos Chandler írásmódja nem javult, tőmondatok, leíráshiányok, párbeszédek tömkelege jellemzi az egészet, és nekem ez így nem elég igényes írásmód, hogy elhiggyem, amit akar írni. Mivel cselekmény nem sok van, főleg mert Ivy még a harmadik részben sem tud a természetfelettiről, ami fantasy regényben számomra erőltetett, és az érzelmek lennének a központban, ezért kéne leírás, de hát minek azt. Túl sok mindent hagy a képzeletre Chandler, és ezzel nem olvasói értelmezési szabadságot hagy, hanem üres érzést maga után. És ez a legrosszabb egy regénynél, amikor nem is vagy rá annyira dühös, mert pocsék volt, és semmilyen pozitív érzetet nem kelt.

A karakterek bénák, nem reálisak, és ez nagy sebet ejt a könyvön. Amikor Beth és Will véletlenszerűen az első oldalakon megtudják, hogy Tristan gyakorta szállja meg Willt és úgy szokott mozgolódni, akkor mi a reakció? „Úristen szellem!” „Úristen, megőrültünk!” ??? Nem, a reakció ez: „Menj már, Tristan.” Egyszerűen a nagy katartikus pillanat elmarad, pedig két könyv óta erre várunk, hogy mi lesz a reakciójuk arra, hogy hé, vannak angyalok/szellemek. (Mert ezeket a lényeket én sosem fogom angyalnak nevezni, mert egy darab szárnyuk sincs.) Másfelől Suzanne karaktere úgy változik, hogy az hihetetlen. Egyszer ő a nagy barátnő, majd már megint féltékeny, majd már megint jóban vannak, aztán persze amikor Ivy majdnem leesik valahonnan, az első gondolata, hogy ő bizony hágni akar Gregoryval. Nem az a baj, hogy Suzanne önző, hanem, hogy Chandler rosszul ábrázolja a karaktereket és így nem lehet elhinni, hogy Suzanne ilyen instabil, ebből az jön le, hogy maga Chandler nem tudta eldönteni, hogy milyen is ez a lány. Ebben a részben végre nagyobb szerepet (vagyis szöveget) kapott Ivy anyja is. Eddig a háttérből utáltuk, mert a női alárendelt szerepet reklámozta (a kussolsz, a konyhában a helyed effektust), most viszont a saját lányát kérdőjelezi meg, szintén nem hihetően. Elmondják neki, hogy Gregory veszélyes, erre az a nagy reakciója, hogy „lányom, te hülye vagy.” Valóban! És ha ez nem lenne elég Ivy igazi testvére is benyögi a „jajj, de szexi” vagy dolgot, ami értem én, hogy miért van ott, de abszolút hülyeség.

A szerelem része még mindig hihetetlen az egésznek, hiszen az első részben pont azt vágta ki Chandler, ahol együtt voltak Tristanék, így nem nagyon hisszük el, hogy ők annyira epikusan szeretik egymást. Ehhez most párosul a többi páros is, főleg a Will/Ivy, akik úgy lesznek egymásba szerelmesek (halálosan), hogy szinte nem is beszélgetnek. Elhiszem, hogy ennyire szép Ivy, de igazán lehetne a külsőn kívül valami más ok is arra, hogy minden pasi belészeret. Bár Lacey rámutat erre, mégsem látom azt, hogy Chandler annyira kifigurázná magát ezzel, inkább csak azzal a párbeszéddel is azt akarta belénk sulykolni, hogy Ivy annyira különleges (pedig ő a legüresebb karakter). Aztán persze, megint csöpögött a nyál a lapok közül, de most az utolsó jelenetnél volt minden gagyi, romantikus vígjátékot is megszégyenítő mozzanat. És emellett az új Lacey-s szerelmes szál és ahhoz tartozó párbeszédek is egy zs kategóriás filmet idéznek elő.

És ez a baj ezzel a könyvvel. Most a nagy nyomozást megint Ivy álmai szolgáltatják, és a nagy gyilkos Gregory is egy kis szappanopera gonoszra emlékeztet. (Az, hogy Gregory a gyilkos abszolút nem spoiler, már a 2. rész végén kiderült.) Egyszerűen minden motiváció, minden lépés egy nagyon gyenge Pretty Little Liars (a tévésorozat) részre emlékeztet, vagyis vannak ezek a szép, gazdag tinik, akik körül zsongnak a pasik, és annyira banális helyzetekbe kerülnek, hogy csak nevetni lehet rajta. Mindig ott van a véletlen, mindig ott van, hogy „úúú biztos te vagy a gonosz,” mert a főhős annyira buta, hogy nem lát az orra elé, és minden újonnan érkező karaktert meggyanúsít. Nem tudom, hogy az ilyen írók mit gondolnak, mert igazi feszültség nélkül „a mindenki gyanús” cselekményelem nevetségessé válik, és mi mondogatjuk Lacey helyett, hogy „ugyan, kéééérlek.”

Mellesleg most már a drog- és alkohol függőség mellett behozta témának az öngyilkosságot és a mentális betegséget, sőt a szexuális bántalmazást is. Chandler is csak divatból dobálta ezeket bele, hogy azt higgyük komoly regény, de annyira nem tud bánni ezekkel a témákkal, hogy felesleges volt megemlítenie is. (És ismét megjegyezném, ez a könyv fogalmazásilag, történetileg 14 év körül és alatt élvezhető, mégis ilyeneket rosszul ábrázol benne.)

Az egész nagy cselekmény a macska körül forog, a macskát kínozzák, a macskának rossz. Kiderül, hogy a fotelt az első részben nem a macska karmolta össze, hanem valaki más. Na már most, amikor fantasy könyvben ez a főcselekmény, én nem tudom felfogni, miért kellett fantasy regényként megírni. Az emberi világ szereplői csak most tudják meg, hogy fantasy világban élnek, és ezt eléggé nyújtásnak érzem, mert ha az olvasó tisztán tudja, hogy milyen lények lesznek az első kötetben, és ilyen címmel tisztán tudjuk, akkor nem azt várjuk, hogy esetleg a harmadik részben le is esik nekik. Másfelől meg én minden fantasy regényben fantasy főgonoszt várok, itt az nincs, és ezért vágta el magát ez a könyv, ugyanis ezt az egész fantasy elemet úgymond divatból tette bele érzéseim szerint Chandler. Egyszerű chick litnek elment volna a regény, de akkor hozzá sem nyúlok, így aki az utóbbi kategóriát szereti, annak lehet, hogy elnyeri a tetszését a könyv, de a fantasy fanokét nem biztosan.

Félek előre is, hogy mit hoz az új, 16 évvel később írt trilógia ehhez, de hát folytatom. Hátha van még remény.

Kedvenc karakter: Gregory, Will

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a fogalmazás, a karakterizálás, hogy NEM TÖRTÉNIK AZ ÉGVILÁGON SEMMI!, a hülyeség, ahogy bizonyos témákkal bánik

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - Szeretném kiemelni, hogy a kiadó csodálatos munkát végzett, nagyon nagy piros pont nekik.

Kiadó: Dark Egmont

Kiadás dátuma: 2011. augusztus 12.

Oldalszám:
232 oldal

Sorozatok fogságában 3. rész N-től W-ig

2011. augusztus 17., szerda

Volt már szó kedvenc sorozatokról, és rossz sorozatokról, meg miért jó sorozatokat olvasni és írni. Most egy szimpla összefoglaló cikk sorozat jön, hogy miket is olvasok, miket is gondolok róluk. Nem fogom odaírni a kötetek neveit, ugyanis oldalt sorozatok cím alatt, meg lehet találni az összes bejegyzést. Hetente egy ilyen összefoglaló várható, és majd a végén egy kis statisztikával, hogy ugyan hány sorozatot olvasok, és hányat fejeztem be, hányat élvezek és hányat nem, plusz, hogy mikbe akarok még belekezdeni, mert sorozatból sosem elég. :D Nem mellesleg pedig Nancyt is rávettem, hogy csináljon ilyen posztot, ő is örvendeztet majd titeket ezzel. Hát essünk neki a 2. résznek!

41. Napkút trilógia
Miért kezdtem el olvasni? Mert Warcraft mániás vagyok.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert izgalmas és pörgős történet volt.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 3 részes, mind megjelent, mindet olvastam. BEFEJEZTEM!
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

42. Possession (Megszállás)
Miért kezdtem el olvasni? Mert disztópiás volt, kedvenc kiadóm adta ki, és friss ropogós megjelenés csodás borítóval.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert nincs megszokott ifjúsági regényes vége, és mert tetszik a világfelépítés és a humor.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? A 2. része jövőre jelenik meg, elvileg mások lesznek a főszereplők, de választ kapunk arra, hogy mi lett a többiekkel. Nem tudom, hány részes lesz, de sokat el bírnék viselni.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

43. Sandman - Az Álmok fejedelme
Miért kezdtem el olvasni? Neil Gaiman írta képregény.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert imádom a világot és Halál karakterét.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 75 rész jelent meg külföldön, ebből olvastam 73-mat, magyarul megjelent 20.
Mióta olvasom? 2010.
A sorozat átlagos pontszáma: 6

44. Stefan Naplói
Miért kezdtem el olvasni? Mert nem L. J. Smith írja, hanem no name, nem kredielt írók. És mert a tévésorozathoz íródik, reméltem, jó lesz.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Igen.
Miért olvasom tovább? Mert mazochista vagyok.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? Odakint megjelent 3 rész, 6 részesre tervezik, itthon talán ősszel jön az első, 3 részt olvastam.
Mióta olvasom? 2010.
A sorozat átlagos pontszáma: 3

45. Swoon (Ájulás)
Miért kezdtem el olvasni? Mert a kedvenc kiadóm adta ki, és elvileg nagyon-nagyon-nagyon rossz könyv.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert ez az év egyik legjobb romantikus könyve, ahol valósan ábrázolnak mindent, és nagyon megszerettem a főszereplő párost, pedig elvileg nem is lett volna sorozat.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? A második része idén októberben jön.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

46. Szellemlány
Miért kezdtem el olvasni? Mert felpiszkálta a fantáziámat a sok reklám molyon.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert kifejezhetetlenül jó. Ez nem átlagos történet, nem arról szól, hogy egy lány összejön egy fiúval. Egy pöpp kis morbid, abszurd paródia ez az élethez, az életről.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 3 rész jelent meg odakint, elvileg csak 3 részes lesz, de az utolsó részben is felvillan a "Vége?" felirat. 2 rész jelent meg magyarul, én mindhármat olvastam. BEFEJEZTEM!
Mióta olvasom? 2010.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

47. Sötét Erő trilógia
Miért kezdtem el olvasni? Mert kellett valami angol olvasmány az Alkonyat után és ezt találtam egy cikkben.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert ez lett a kedvenc ifjúsági fantasym, jól felépített a világ, a karakterek, és inkább a nyomozás és a menekülés van előtérben, mint a romantika. De a romantika szál is nagyon hihető.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 3 rész jelent meg kint, annyit is olvastam, 1 rész jelent meg itthon. FIGYELEM! ENNEK FOLYTATÁSA A DARKNESS RISING TRILÓGIA!
Mióta olvasom? 2009.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

48. The Dark Divine - A Fekete Bárány
Miért kezdtem el olvasni? Mert szép volt a borító, érdekes, sejtelmes volt a trailer és a fülszöveg.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Igen.
Miért olvasom tovább? Mert mazochista vagyok.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? Talán 3 részesre tervezik, kint megjelent 2, itthon 1, ezt olvastam csak.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 2

49. The Goddess Test (Az Istennő Próbatétel)
Miért kezdtem el olvasni? Mert beleszerettem a borítóba, Cassandra Clare ajánlotta és imádom a görög mitológiát.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Igen.
Miért olvasom tovább? Mert mazochista vagyok.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? Elvileg 3 részes lesz, 1 jelent meg odakint.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 1

50. The Hollow (A Völgy)
Miért kezdtem el olvasni? Mert a kedvenc kiadóm adta ki és azt hittem dark fantasy.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Igen.
Miért olvasom tovább? Mert mazochista vagyok.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? Odakint ősszel jön ki a 3. része, a többi 2-t olvastam. Remélem, csak 3 részes lesz.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 2

51. The Unwritten (Az Íratlan)
Miért kezdtem el olvasni? Mert kedvenc íróm írja, és eléggé Tim Hunternek néz ki a főhős (direkt amúgy).
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert egyrészt Mike Carey, másrészt nagyon tetszik a szövevényes sztori a háttér mondanivalójával együtt. Irodalmi kritika kicsit.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? Odakint megjelent 28, és ennyit is olvastam.
Mióta olvasom? 2010.
A sorozat átlagos pontszáma: 6

52. Twilight saga/Alkonyat
Miért kezdtem el olvasni? Mert tetszett a film trailer.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert lekötött, mert romantikus, és nem akar nagyra törni.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 4+1. Négyet olvastam, plusz egyet sosem akarom.
Mióta olvasom? 2008.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

53. Tündérkrónikák
Miért kezdtem el olvasni? Sokan ajánlották, de nem akartam még egy romantikus ponyvát, főleg most nem. Erre kiderült, hogy nem romantikus, és mindenki dicsérte. Amikor Nima is jókat írt róla, elkezdtem töprengeni.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert abszolút isteni könyv, annyira magával ragadott, hogy nem lehet azt visszaírni. Végre egy vérbeli urban fantasy!
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? Odakint megjelent 5 része, idehaza 3, 1-et olvastam még csak.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

54. Tündérvilág
Miért kezdtem el olvasni? Mert csodaszép borítója van.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert Melissa Marrnak rettentő jó hangulat- és világfelépítése van, hiába is látszik rajta, hogy nagyon elsőkönyves (lásd a sorozat összértékét.) Én attól még élvezem, és a most megjelent könyvének már szinte semmi hibája sincs. (Bár az nem ehhez a sorozathoz tartozik.)
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 5 részes lesz, kiegészítő novellákkal, ebből 3 rész jelent meg magyarul, és azokat olvastam csak.
Mióta olvasom? 2009.
A sorozat átlagos pontszáma: 3

55. Vámpírakadémia
Miért kezdtem el olvasni? Mert ifjúsági vámpíros.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert jó a világfelépítés és minőségien megírt.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 6 részes lesz, van spin-off sorozata, holnap jelenik meg a 6. része magyarul.
Mióta olvasom? 2009.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

56. Vámpírkrónikák
Miért kezdtem el olvasni? Mert az egyik kedvenc filmem az Interjú a Vámpírral.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert sötét, borongós, lelkizős, vámpíros.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 12 részes, ebből olvastam 4-et.
Mióta olvasom? 2006.
A sorozat átlagos pontszáma: 4

57. Vámpírnaplók
Miért kezdtem el olvasni? Mert szeretem a tévésorozatot.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Igen.
Miért olvasom tovább? Mert mazochista vagyok.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 10 részesre tervezik, idén ősszel jön odakint a 8. része, 7 részt olvastam.
Mióta olvasom? 2009.
A sorozat átlagos pontszáma: 2

58. Warcraft
Miért kezdtem el olvasni? MERT WARCRAFT! :D
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert jó a világfelépítés.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? Odakint megjelent 12 rész, idehaza talán 8 vagy 10, nem tudom biztosan. 1-et olvastam.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

59. Wicked Lovely - Desert Tales (Tündérvilág - Sivatagi Mesék)
Miért kezdtem el olvasni? Mert Melissa Marr Tündérvilágához külön kis manga.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert jó a hangulat és a világfelépítés.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 3 részes és 2-t olvastam.
Mióta olvasom? 2010.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

60. Witch sorozat (Boszorkány sorozat)
Miért kezdtem el olvasni? Mert Cassandra Clare ajánlotta.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem.
Miért olvasom tovább? Mert könnyed, szórakoztató, időutazós sztori.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 2 része van, nem tudok folytatásról, ezért BEFEJEZETTNEK nyilvánítom.
Mióta olvasom? 2010.
A sorozat átlagos pontszáma: 5

61. World of Warcraft (A Háború Világa)
Miért kezdtem el olvasni? Mert WoW.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? Nem tudom még.
Miért olvasom tovább? Mert jó a világfelépítés, noha nagyon klisés a sztori, és a cselekményvezetéssel sem vagyok teljesen elégedett.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 25 részes, ebből olvastam 7-et.
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 4

62. Angyali szerelem
Miért kezdtem el olvasni? Mert angyalos, és szép a borító, és odakint a kedvenc kiadóm adja ki.
Megbántam-e, hogy belekezdtem? IGEN!
Miért olvasom tovább? Mert mazochista vagyok.
Hány rész jelent meg, mennyit olvastam? 6 részes lesz, odakint 4, itthon 3 jelent meg, 2-t olvastam. A harmadikat a cikk írása közben olvasom. (Ennyire jó ez a rész is.)
Mióta olvasom? 2011.
A sorozat átlagos pontszáma: 2

ÉS JÖJJÖN EGY KIS ÖSSZESÍTÉS, SZÁMADÁS ÉS MIEGYMÁS!

Összesen 63 sorozatot olvasok/olvastam. (Igen, elrontottam a számolást, két 36-os van. :DDD Jellemző.) Ebből befejeztem 13 sorozatot, vagyis jelenleg 50 futó sorozatot olvasok. Összesen 15 sorozatot olvasok/olvastam puszta mazochizmusból. Csak idén kezdtem bele 25 sorozatba, és ez a szám még nőni fog. Tervezek elkezdeni még idén 14 sorozatot. Név szerint: Kerstin Gier - Rubinvörös, Melissa De La Cruz - Kékvérűek, Becca Fitzpatrick - Csitt, Csitt, Sophie Jordan - Firelight, Rachel Hawkins - Hex Hall, Karen Chance - Cassandra Palmer, Carrie Ryan - Kezek és Fogak Erdeje, Richelle Mead - Bloodlines, Rachel Vincent - Soul Screamers, Jeanine Frost - Cat és Bones, Mary E. Pearson - Jenna Fox Krónikák, Maureen Johnson - Scarlett, George R. R. Martin - Tűz és Jég Dala, Charlaine Harris - True Blood.

Még szemezek angol idei megjelenések közül 22 sorozattal. Név szerint: Bumped (őszintén szerintem magyarul leginkább a "Felcsinálva" illene rá, de az olyan durva), Horsemen of the Apocalypse (Az Apokalipszis Lovasai), Falling Under (Zuhanás), Night Creatures (Éjszakai Teremtmények), Revenants (Élőhalottak), Starcrossed (Elátkozott szerelmesek) Shadow Falls (Árnyékváros - mondjuk), Blood Journals (Vérnaplók - mekkora jó címe van már?), Wildefire (Most elsőre Futótüzet mondanék rá, de azt nem teljesen így írják, viszont a szlogenje is tűzre utal), Keepers of Life (Az élet őrzői), Mer Tales (Hableány mesék), Anna Dressed in Blood (Vérbe öltözött Anna), Medusa Girls (Medúza lányok), Witch Eye (Boszorkányszemek), The Mephisto Covenant (A Mephisto Testvériség), The Half-Light City (A homályos város - ha-ha-ha, nagyon jó vagyok most este fordításból), Lharmell, Carrier (A hordozó), The Eve Trilogy (Eve trilógia), House of Comarré (Comarré háza), Hellhounds (Pokolkutyák).

Természetesen még raktáramon van 9 Simon Pulse-os sorozat: Fury (Fúria), Thirst (Szomjúság), Crusade (Keresztes Háború), Shade (Árnylélek), Gods & Monsters (Istenek és Szörnyek), Remember Me (Emlékez rám), Vampire Beach (Vámpír-part, igen, baromi szegényesen hangzik, de vicces lehet :D), Wicked (Gonosz/Bájos/Bűbájos/Varázslatos/Szinte Bármi Lehet), Seven Deadly Sin (Hét Főbűn - habár ez nem fantasy, de már csak a címe miatt is.)

És persze még van egy jó pár sorozat, amik csábítanak. :D

Az olvasás hét hete - Hetedik hét

Ez a heti bejegyzésem rövid lesz, mert most tényleg alig tudtam valamit összekaparni a témákról, de azért az utolsó hetet sem akartam kihagyni eme csodálatos eseményből. Még egyszer köszönöm a lehetőséget, hogy sok könyves témáról pötyöghettem! :D

Olvasási szokások változása

Kiskoromban kezdtem a Harry Potterrel, ami elég meghatározó volt, így jött az, hogy ifjúsági fantasykat olvasok. Valahogy a mitológia azelőtt is lekötött, ezért élveztem, hogy mindenféle lény életre kel a lapokon.

Aztán egy kis időugrás (három év) után éles kanyart vett a dolog: erotikus fantasy krimiket kezdtem olvasni, vagyis Anita Blake-et. Sok mindent lehetne mondani, hogy 14 évesen mi a fene vehetett rá erre, de egyszerű, azt mondták jó. Nem is tudom, hogy tudott lekötni, hiszen akkor még az erotika tőlem nagyon távol állt, bár tudjuk, az első Blake-ekben ez nem is nagyon kapott szerepet. Valahogy mindig is szerettem a nyomozós dolgokat, erre az ébresztett rá, mikor barátnőm a kezembe nyomott Agatha Christie-t (nagy rajongó), és le tudott ugyanúgy kötni, no meg mert élveztem minden nyomozós műsort egy időben. (Most már csak egyet nézek, mert igen, kb. mind átlátszó és unalmas.) Szóval valahogy innen jött, hogy elkezdtem vadászni ezeket a nyomozós felnőtt fantasykat is.

Aztán jött Gaiman és a Csillagpor, ami után Gaiman iránti elvakultságom miatt belekezdtem a képregényekbe, és a gyönyörűségtől a szívem is elállt. Rájöttem ugyanis, hogy nem hiába kapnak ezek a képregények irodalmi díjakat, hogy bizony nem jelent semmit, hogy „úúú, szép színes képek.” Ezek szólnak valamiről, megríkatnak, szívet facsarnak, reményt adnak, elgondolkoztatnak, merészek, szókimondóak. ÉS IGEN! TÖBB ilyen képregény van! NEM EGY! Azóta képregény párti is vagyok, mert rájöttem, hogy igényes fantasyt, ott is kaphatok.

Aztán mivel szomorú, emós alkat vagyok (legalábbis sokak szerint), mert az élet ilyen lapokat osztott nekem, elkezdtem ilyen lelkizős realistic fictionöket is olvasni. Aztán ki tudja, mit hoz még a jövő.

Olvasási szokások: hol, mikor olvas szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Mindig és mindenhol. Legalábbis ez röviden. :D Amíg iskolába jártam, addig az volt az első, hogy a két és fél órás utamon végig olvastam, ez tartalmazott révet, gyalogtúrát, buszt, hévet és villamost. Ha épp nyaralni mentünk, akkor szintén mindenhol, állva, ülve, fekve. Otthon akár a fürdőszobában is, akár tévézés közben (igen, úgy szoktam filmet is nézni, hogy közben olvasok), akár evés közben is (kizárólag saját könyvvel), akár az udvaron. Este lefekvés előtt, este alvás helyett, reggeli kávé közben, ebédfőzés közben, konyhai tűz eloltása közben, kutyafésülés közben, sétálás közben, vásárlás közben, öltözködés közben. :D Azt hiszem ezzel mindent elárultam.

Elizabeth Chandler: Angyali oltalom

Hogy akadtam rá: Odakint a kedvenc kiadóm adja ki.

Reklámszöveg: Csak egy angyal szerelme mentheti meg Ivyt... (angol kiadáson)

Úgy általában az egészről: Egy hónap telt el, mióta Tristan meghalt, de az élet megy tovább, mindenki más épp a nyári szünetét tölti, és Ivy sem tesz másként, mint a barátaival partizik és partizik, néha még egy kicsit partizik is. Persze közben egyre jobban összemelegedik Gregoryval, a testvérével, ne aggódjon a kedves olvasó, kicsit van csak vérfertőzésnek beállítva, hiszen nem vértestvérek, csak erősen testvérként tekintenek egymásra, hiszen a szüleik összeházasodtak. De persze Ivy szép és szőke (mellesleg jellemtelen), ezért bukik rá még a bunkó, állat Eric, és a rejtélyes, szomorkás Will is. Mit tehet egy lány, aki ennyire a figyelem középpontjában van, de a halott szerelme után sóhajtozik? Természetesen a megoldás: PASIZNI KELL!

Emellett azért Tristan még angyalként próbálja figyelmeztetni Ivyt, hiszen rájött, hogy bizony az autóbalesetnél elvágták a féket, ergo meg akarták vagy őt, vagy Ivyt ölni. De Ivy tesz arra, hogy Tristan a zongorán keresztül akar üzenni neki, és ugyanúgy tesz az öccsére, Philipre, aki váltig állítja, hogy valami csillogó-világító alak követi.

Azt hittem, hogy talán, talán lesz valami minőségi fejlődés, de hát sajnos nem. Az elején nem is annyira rossz, egész élveztem, mármint miután agyilag lezsibbadtam kellőképpen az első résztől. Olyan kellemes volt, mint egy lobotómia, és néhol már Chandler elkezdett használni összetett mondatokat, sőt tájleírást, és kezdtem örülni, hogy ez az, végre, lesz itt valami! De aztán megint jött egy halom oldal, ahol semmi más nincs, csak párbeszéd. Itt szeretnék reagálni az előző kritikámhoz írt kommentre, miszerint így is lehet látni, hogy a szereplők között milyen viszony van. Látni lehet, annyira nem vagyok kókusz, hogy ne lássam, de szeretném érezni is, ami a lapokon van. Az írónak az a dolga, hogy meséljen, bevezessen, kivétel, ha gyerekmese, mert ott elég a rövid karakterjellemzés és leírás.

De ez nem gyerekmese, és nem is 12-14 éveseknek szóló ifjúsági könyv. Tudjátok miért? Mert kemény drog- és alkoholhasználat van benne, sőt, én elmegyek odáig, hogy szerintem vannak benne még durvább dolgok is. Nos, az ilyet egyrészt jól kell kezelni, másfelől meg nem szabad használni 12-14 éveseknek való ifi könyvben. Igen, tudom, én írtam pont a tini könyvek cenzúrázásának problémájáról cikket, de azt a 14 éves feletti korszaknak való könyvekre értettem. Ugyanis 14 év alatt, ha nincs szájbarágósan megmagyarázva, nem írnék bele se szexet, se droghasználatot, főleg nem úgy, hogy totál menőnek van beállítva, aminek nincs következménye, csak annyi, hogy vicces képeket lát az ember. Én ezt a saját gyerekem kezébe nem merném adni anélkül, hogy el nem magyaráznám neki, hogy ez rosszul van megírva, mert míg nem kell szájbarágósan odaírni, hogy „úúú a drog rossz,” valahol érzékeltetni kell, hogy morálisan romlott karakterekről van szó. Itt ez hiányzik és minden negatív dolog, ami sokkoló lenne, pozitívan jön le.

Az egész könyv tudom, miről akar szólni. Arról hogy tovább kell tudni lépni, hogy a gyászon túl lehet jutni. Én értem, mit akar, de úgy kilóg a lapok közül, hogy nem lesz hiteles és kényelmetlenül éreztem magam, hogy valamit ilyen átlátszóan akarnak nekem közölni, sőt erőszakosan. És ettől lesz száraz és unalmas az egész, bár értékelném, hogy megpróbál valami háttértartalmat beleszőni, de inkább hagyta volna. Ez tipikusan példa arra, amikor az író azt hiszi, hogy valami morális témával (A Fekete Bárány például, Bree DeSpaintől…) okosnak tűnhet. Nem kell feljebb tenni a lécet magunknak, előbb tanuljunk meg élvezetesen vezetni egy sztorit. Ugyanis itt egy hónap után már azzal jönnek a főhősnek, hogy „hágjál már mással,” „kit érdekel, hogy életed szerelme meghalt egy hónapja.” Na már most szakítás után is egy hónap után az ember nem fog egészséges kapcsolatot létesíteni mással, ha tényleg nagy szerelme volt, nem hogy ha meghalt az illető. Szóval azt hisszük Ivy majd gyászol, mi? A fenét! Majdnem hág a mostani testvérével… és flörtöl egy másik pasival is. El kell ismerni, hogy a testvér szerelem jelenetek nagyon szexik voltak, és bevallom ez az egy dolog jutatott át a könyvön. Persze, nem kezeli jól a témát Chandler, a csók leírásai is ilyenek: „Megfogta a kezét. Aztán csókolóztak finoman, gyengéden. Jó volt.” Nem szó szerinti idézet, de a lényeg átjön belőle.

Amúgy a nagy nyomozás mind Ivy, mind Tristan részéről nagyon nevetséges. Tristan hirtelen megtanulta megszállni az embereket, mert az angyalok ezt tudják, (meg erőtérrel lepkéket irányítani, EZ NEM VICC!), Ivy pedig hirtelen elkezd álmodni! És az álmai a nyomok! Nem természetfeletti okozza ezeket a rejtélyes álmokat, hanem csak úgy a tudatalattija, hát jó neki.

A nagy izgalmas, fülszövegben ellőt jelenet, hogy Ivy majdnem meghalt, olyan, hogy röhögő görcsöt kaptam olvasás közben, ugyanis pont azt a részt rontotta el az író és a szerkesztő. Zavaros lett a leírás és Ivy ezért igen mulatságos helyzetbe keveredik. Emellett ilyen ékes mondat is van. Épp szemezik egy pasival: „A szem a lélek tükre, egyszer ezt olvasta. És a szemei most nyitva voltak.” Hát nem, majd csukott szemmel beszélget veled a pasi, nyilván.

Emellett ott van a jól ismert nyál dolog is, mivel a könyv angol címe The Power of Love, az angolok legalább nem kaptak sokkot a mogorva pasi hirtelen nagy nyálas szerelmi vallomásától. Én kerestem a kis rózsaszín hányós vödrömet, és kiadtam magamból egy adag szivárványt meg csillámot.

Természetesen kliséktől sem mentes a könyv, ráadásul rosszul bánik vele Chandler, ezért az ilyen „úristen leöntöttél kávéval, mikor összeütköztünk” és „idd meg a finom teát, mi dehogy raktam bele drogot, úúú, hogy ez a könyv vége és valami izginek kell lennie, áh nem, ez tényleg nyugtató tea,” dolgokon csak nevetni lehet.

A vége? Függővég, a lehető legnagyobb. Pont az a jelenet van elvágva, ahol érzed, hogy végre történik valami, erre snitt és vége. Aki azt hiszi, hogy látja majd az epikus jelenet végét, az téved, elkezdtem a harmadik könyvet, két hónappal utána játszódik. Hát ennyit erről.

Kedvenc karakter: Gregory, Will

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a fogalmazás, a karakterizálás, hogy NEM TÖRTÉNIK AZ ÉGVILÁGON SEMMI!, a hülyeség, ahogy bizonyos témákkal bánik

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - Szeretném kiemelni, hogy a kiadó csodálatos munkát végzett, nagyon nagy piros pont nekik.

Kiadó: Dark Egmont

Kiadás dátuma: 2011. augusztus 12.

Oldalszám:
184 oldal

Elizabeth Chandler: Akit egy angyal megcsókolt

2011. augusztus 14., vasárnap

Hogy akadtam rá: Odakint a kedvenc kiadóm adja ki.

Reklámszöveg: Vajon a fiú halála után megvédi a szerelme ereje a lányt? (angol kiadáson)

Úgy általában az egészről: Ivy az a tipikus átlagos lány, nem akar pasizni, de barátnői, a mindig romantikus, Beth és a hormontúltengésben szenvedő, Suzanne váltig állítják, hogy a suli leghelyesebb fiúja, és tehetséges úszója, Tristan fülig szerelmes Ivy-ba, ezért megpróbálják a két fiatalt összehozni. Ivynak kisebb gondja is nagyobb annál, ugyanis édesanyja újraházasodik, és az öccse nem igazán bírja az új családot.

Ugyanis nem más lesz a mostohatestvére Ivynak, mint Suzanne nagy, elérhetetlen szerelme, a szuper gazdag, szuper helyes Gregory. Eközben Tristan tényleg menthetetlenül szerelmes Ivyba, mert ő az egyetlen lány, akit nem kaphat meg, no meg szép szőke haja van, és tengerzöld szeme. Ezért képes még Ivy édesanyjának esküvőjére is elmenni, ahol sajnos hülyét csinál magából. Vajon a két szerelmes egymásra talál? És vajon miért volt az első jelenet a könyvben egy autóbaleset, amiben Ivy és Tristan megsérül és/vagy meghal?

Kezdjük azzal, hogy a fogalmazás rémes, mint egy 14 éves, írni tanuló kislány. Nincsenek leírások, főleg az elején, és leginkább párbeszédek töltik ki a könyvet, ami azért jó, mert gyorsan lehet olvasni. És azért nem jó, mert senkiről nem tudjuk, hogy néz ki, a környezetből sem látunk semmit. Nem kell azt mondani, hogy de hát a fantáziánkra bízza, mert az a lényege az írónak, hogy bevonjon minket a maga kis világába, és mivel ez egy érzelmekre alapozó könyv lenne, jó lenne, ha azokat is leírná, de persze nem. Nem tudom, hogy ez 1990-es divat-e vagy csak az írónőnek van ilyen stílusa, de nekem ez kevés volt. Az elején első fejezetben (NEM IS PROLÓGUSBAN), látjuk, hogy Tristan és Ivy totálba szerelmesek egymásba, olyan hányós vödröt keresően, de hopp, Tristan meghal autóbalesetben, aztán hopp, egy évvel ezelőtt vagyunk, majd 6 hónappal ezelőtt, majd megint vissza egy évvel ezelőttre, mindezt 6 oldalban. Főleg az elején nagyon zavaró, hogy állandóan kizökkent minket Chandler az idősík váltogatásaival. Ez aztán az 50. oldaltól feloldódik, de néha előjön ez a zavaró visszaemlékezése.

Azt várná az ember, hogy ha Ivy és Tristan nagy egymásra találása a főtéma, akkor ezt nem vágná ki Chandler, pedig ezt csinálja. Első csók után, máris több hónappal odébb repülünk, és annyira nem lehet átérezni emiatt a kapcsolatukat, hiszen előtte, nem is beszéltek egymással, csak egyszer vadul smároltak. Ráadásul Tristan volt az, aki megszállottan követte mindenhova a főhősnőnket, (MIKÖZBEN KÉT MÁSIK CSAJJAL RANDIZOTT!), mert Ivy tett Tristanra. És itt bukik el az egész könyv, hogy az érzelmeket nem ábrázolja, viszont cselekmény sincs benne. Az Alkonyatban legalább az érzelmeket kifejtette Meyer, azért nem zavart, hogy nem történik semmi, itt Chandler az érzelmeket is kiírja és egyszerűen ülünk egy 250 oldalas semmi felett, mert…

Mert a fülszöveg szó szerint ellő mindent, az utolsó mondatot talán nem, de az utolsó előttit igen. Tehát ne várjunk itt semmi nagy halált az elején, mert ez csak Ivy és Tristan nagy szerelméről szól, meg macskákról meg részeg pasikról…

Merthogy itt a nagy főcselekmény az, hogy a macska összekarmolta a fotelt és el kell ajándékozni, de jajj, hát azt nem akarjuk. *SPOILER* Tök felesleges volt erre több tíz oldalt elpazarolni, mert a macskát visszakapja a főhős, miután Tristan meghalt. Tanulság: ha meghal valakid, akkor a szüleid annyira sajnálnak, hogy megtarthatod a macskát. *SPOILER VÉGE* Ezen felül még csodás cselekményelem, hogy a víztől félő főhősnek dráma órán az ugródeszkán, a medencénél kell verset felmondani, mert ez totál logikus és hihető, és nem, dehogy írói erőltetés, hogy behozzuk Tristant! Aki nagyon egy elcseszett karakter, nem lehet szépen fogalmazni. Tristan a nagy helyes pasi, aki menő, minden lány szekrényében az ő képe van, és tud is róla, de nem képes elhívni Ivyt randira, mert… Mert nem tudni miért. Egyszerűen csak követi, és némán néz rá néha a folyosón. Ez aztán a menő csávó!

De nem csak Tristan karakterhibás és hihetetlen, hanem mindenki egytől egyig. A már jól ismert „Van hobbim = Jól felépített karakter vagyok” egyenletet vezette be Chandler. Ivy angyalszobrokat gyűjt és hozzájuk beszél (igen, ez a nagy angyalmitológia, hurrá!), Beth romantikus ponyvákat és/vagy pornót ír, Suzanne mindenáron hágni akar, Gregory iszik és partizik, Tristan úszik, Will rajzol, Philip meg szereti a baseball kártyákat. És ők a mi kis karaktereink! Egyedül talán Gregorynak és Lacey-nek van valami karaktere, amiket lehet élvezni, de…

De az egész könyvnek oltári rossz üzenete van, ugyanis, ha azon voltunk fennakadva, hogy Edward Cullen abuzív pasi, akkor itt még inkább, ugyanis Gregory tényleg az. Tényleg erőszakos, iszik, Eric drogozik (ja, neki ez a hobbija), és nem elrettentő példának festi ezt fel Chandler, nem! Vegyük pl. Andrew-t, aki az ideális férje Ivy anyjának, ő is abuzív, erőszakos állat, és Ivy anyjának teljesen alárendelt szerepe van, de ez így jó! Tristan megcsalt két meg nem nevezett lányt, miközben Ivyért nyálazott, de ez így jó! Tristan a nagy példakép. Nem arról van itt szó, hogy esendőek a karakterek, hogy emberek, és mind egytől egyig romlott karakter, neeem, arról van itt szó, hogy komoly témát akarna bedobni színesítőnek Chandler, de nem jön össze, és teljesen pozitívan ábrázolja őket.

Sokan azért fogják megvenni ezt a könyvet, mert angyalosnak hiszik. HÁT NEM AZ! Tristanból igazából szellem lesz, hiába mondják, hogy „Nem szellemek vagyunk, édes.” Ha a befejezetlen ügyedet kell elintézni, ha nem tudsz, csak nagy erővel megérinteni tárgyakat, médiumokon át kommunikálsz, amúgy láthatatlan vagy és mindenen átsiklasz, akkor a megfejtés angyal? Szerintem nem. Aki szárnyfétises, csak úgy, mint én és szereti az angyalmitológiát, annak ezt nem ajánlom, és nem csak azért, mert ezek az angyalok csak a könyv utolsó 50 oldalában tűnnek fel, hanem mert ezeket nem lehet angyaloknak nevezni.

Összességében nem tudom, hogy ez csak azért ilyen rossz, mert 1995-ben adták ki, és az akkori trendnek szól-e? Bár kétlem, hogy akkor ennyire buták lettek volna az emberek, mint ahogy a könyv ábrázolja. Akinek az Alkonyat nem tetszett, ez sem fog, annak ajánlanám, aki szerette a Vámpírnaplókat, mert nagyon hasonló érzést kelt.

Kedvenc karakter: Gregory, Will

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a fogalmazás, a karakterizálás, hogy NEM TÖRTÉNIK AZ ÉGVILÁGON SEMMI!, a hülyeség, ahogy bizonyos témákkal bánik

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - Szeretném kiemelni, hogy a kiadó csodálatos munkát végzett, nagyon nagy piros pont nekik.

Kiadó: Dark Egmont

Kiadás dátuma: 2011. augusztus 12.

Oldalszám:
232 oldal

Carolyn MacCullough: Always a Witch (Mindig Boszorkány)

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Tamsin Greene 17 évig élt abban a tudatban, hogy nincs semmilyen Tehetsége, hogy ő az egyetlen, aki embernek született egy hatalmas boszorkánycsaládban. Ám miután a családjuk ősi ellensége, a Knightok megpróbálták visszaszerezni az erejüket, amit a Greenek kötöttek meg, Tamsinnak rá kell jönnie, hogy bizony tényleg különleges. Ám miután megtudja, hogy bárki más erejét le tudja másolni, a családja is más szemmel néz rá, eddig azért beszéltek a háta mögött, mert ember, most már félnek tőle. Vagyis Tamsin helyzete még mindig nem fényes odahaza, ehhez csak adódik a bűntudat, hogy legjobb barátnőjének, Agathának hazudnia kell a kilétéről. De nem csak ilyen piti dolgokkal kell foglalkoznia, a család jövőjét megjósoló könyvben eltűnik a Greene család, mintha valaki kitörölte volna őket, és rá kell jönniük, hogy Alistair visszament az 1800-as évekbe, hogy figyelmeztesse a Knightokat, nincs mit tenni, mint Tamsinnak is vissza kell mennie az időben, hogy megmentse a családját.

Azt kell, hogy mondjam, örültem, hogy a kiadó berendelt a Once a Witchnek egy második részt, hiszen annyira ott volt az, hogy Tamsinnak döntenie kell, valami drasztikust, és nem használta ki igazán MacCullough ezt. Egy egyszerű, könnyed kis regényt írt, amit jó volt olvasni. Nos itt, végre belemert nyúlni a komolyabb dolgokba, de mégsem lett az a véresen brutális könyv, megtartotta a szórakoztató, kikapcsoló hangulatát.

Adott nekünk Tamsin, a család fekete báránya, akinek tökéletes testvére van. Nagyon jól ábrázolja MacCullough a családot, a vitákat, a nézeteltéréseket, de hogy ezen felül is összetartozunk és azért szeretjük egymást. Az egész tarka család, a hóbortos nagybácsikkal, részeges nagynénikkel tényleg jól meg van írva, és öröm volt olvasni. Tamsin szarkasztikus narrációja pedig szintén a könnyed hangulat megalapozásához járult hozzá.

De valahogy mégis úgy éreztem, hogy ez a rész sokkal komorabb, ha ránézünk a borítóra, ott is látjuk, hogy a sötét színek uralkodnak. A Knight család rémtettei tényleg rémesek, és beleborzong az olvasó, ha jobban belegondol. Végig tényleg átérzi az ember, hogy itt életek forognak kockán, és komolyan lehet venni a történetet, de azért a humor a könyv első felében megmarad, plusz mindig ahol Gabriel jelen van.

Külön örömet jelentett, hogy mivel sorozat második része és a főhősnek van pasija, mégsem ez áll az előtérben. Gabriel és Tamsin semmi nyálas „szeretlek,” „nem, én jobban” beszélgetés nem vág le, hanem reálisan mutatja be a kapcsolatukat, és szinte egyetlen egy nagyon romantikus jelenet sincs, az egész a kis időutazásos nyomozásra összpontosít.

Még ki kell emelni, hogy Tamsin szerethető karakter és nem buta, nem sötét, és a jól ismert énkeresős problémával küzd. Igenis ő volt az egyetlen egy, akit nagyon tudtam értékelni, a többiek, mind a jó család, mind a rossz család kidolgozott, de nem lopták be magukat a szívembe, kivétel Liam, őt is szívesen látnám még jó sokszor. Jó volt látni, hogy MacCullough játszott a témával, miszerint nincs fekete és fehér, hanem minden szürke, tehát a jó karakterekben is volt rossz, megvetendő tulajdonság, és a rosszakban is láttunk egy szemernyi „jóságot.” Vagyis mindenkinek van motivációja, és ez ritka, hiszen a legtöbb ifjúsági regényben tesznek a mellékkarakterek kidolgozottságára.

Viszont nagyon rövid kis könyvről van szó, és hibát nem lehet benne találni, és kedvenceim közé is bekerült, ez nem több mint egy délutáni, szórakoztató könyv. Olyan, mint egy sorozat egyik epizódja, szóval ettől a könyvtől nem fog senki fansikoltozva ugrálni, viszont egy jót szórakozhat rajta. Nem mondom, hogy rossz, de ez csak egy kis limonádés, időutazásos, boszorkányos történet, nagyobb érzelmi hatás nem várható tőle, viszont MacCullough nem is ezért ír, ő csak szórakoztatni akar és azt csillagos ötössel teljesíti is. Én még szívesen látnék Tamsin kalandjaiból egy-kettőt.

Kedvenc karakter: Tamsin, Liam

Ami kifejezetten tetszett: könnyed kis regény, nem akar többnek látszani, LIAM

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Clarion Books

Kiadás dátuma: 2011. augusztus 1.

Oldalszám:
288 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.