Ellen Hopkins: Triangles (Háromszögek)

2011. november 29., kedd


Hogy akadtam rá: Ellen Hopkins fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Hollynak jó az élete, három gyereke van és szerető férje, mégis úgy érzi, hogy nincs semmi, amit ő maga elért volna az életben. Állandóan nyughatatlan, bár lehet, hogy ez azért is van, mert nem találta meg a biológiai szüleit. De talán jobban érzi magát attól Holly, hogy miután az utolsó gyerekét is megszülte, leadta a felesleges kilóit, és elég dögösen néz ki, ezt kihasználva, flörtöl, akivel csak tud, sőt… Úgy gondolja, hogy ha erotikus regényeket akar írni, itt az ideje, hogy egy picit félrelépjen.
Andrea, Holly barátnője, aki elszörnyedve nézi, hogyan teszi tönkre a tökéletes házasságát Holly. A bökkenő, hogy Andrea arra vágyik, ami Hollynak megadatott, egy normális párkapcsolatra, ugyanis ő elvált és egyedül neveli a tizenhárom éves lányát.

Marissa pedig Andrea testvére, akinek több dologgal is meg kell küzdenie. Férje a munkába menekült otthonról, és már régóta külön hálószobában alszanak, de a gyerekek miatt maradtak együtt, akiknek megvan a maguk problémája is. Shane, Marissa fia meleg, és Shelby, a lánya pedig négy éves és halálos beteg. Nem sok ideje van hátra, és ezzel szembenézni egy anyának, szinte lehetetlen.

Ez Ellen Hopkins első felnőtt regénye, és sok panasz érkezett rá, miszerint nem hozza a színvonalat, miszerint ez nem is jó felnőtt könyv, ezért tartottam tőle, hogy most nagyot fogok csalódni, de hála az égnek a sok negatív kritika alaptalannak bizonyult. Ugyanis persze ez nem egy komoly témával foglalkozó könyv, mint Hopkins többi regénye, tehát nem olyan, hogy végig sírja az ember, de igenis jó könyv.

Nagy cselekmény nincs, egy átlagos könyv ez, ami nőkről szól, elsősorban nőknek. Nem akar most elborzasztani minket Hopkins, hogy de rossz a drog, nemi erőszak és a többi, egyszerűen felvázolja, milyen az élet, főleg egy negyvenéves nő szemszögéből. Mert ugye, ha az ember az élete felénél tart, elgondolkozik, hogy mit ért el eddig, mit akarunk egyáltalán elérni ebben az életben, ezt példázza Holly önkeresése, akinek mindene megvan, míg a körülötte lévők szenvednek, ő mégsem érzi magát teljesnek.

Szól arról, hogy milyen törékeny az élet, és ezt mi mind fel kell, hogy dolgozzuk. Van itt régen meghalt barátnő, vannak itt halott szülők, és hát, Marissa halálosan beteg gyereke. Milyen feldolgozni azt, hogy valakinek Isten (már ha hiszünk benne) még tíz évet se adott ebben a világban. Ezen a szálon, én bevallottam sírtam, Shelby, aki ugye beszélni is alig tudott a legtüneményesebb karakter volt az összes többi között.

Vannak ám itt apróbb megemlített problémák, ami átlagosan az életben előfordulhat, de persze nem mindenkire igazak: ilyen az alkoholizmus, amibe Marissa férje menekül, a bántalmazott és megerőszakolt emberek hogyan élik túl a traumájukat, látunk egy negatív példát (Sahara), egy pozitív példát (Alex). Akad tinédzser terhesség is, no meg, hogy milyen, hogy ha valakit örökbe fogadtak, mennyire határozza meg az az embert, hogy kik nevelik fel, és mennyire van szükségünk arra, hogy ismerjük az igazi gyökereinket.

De végül is ezek csak háttérmorzsák és a központban a kapcsolatok állnak: a barátság és a szerelem, pontosabban a házasság. Látjuk Marissa és Andrea szüleit, akiknek szintén nem volt tökéletes házassága, de együtt maradtak és most már csak azért is eléldegélnek egymás mellett. Van itt házasságtörés, több szálon is, és bemutatja, milyen annak, aki megcsal, és akit megcsalnak. És vajon meg lehet-e az ilyet bocsátani, érdemes-e egyáltalán, ha mást nem a gyerekek miatt.

De persze szól ez a barátságról, hiszen Andrea és Holly között, hiába annyira mások is, igazi barátság van, no meg a tinédzser lányok között is, és párhuzamosan látjuk, hogy a tinédzserek hogyan reagálnak egy-egy szituációra és hogyan a negyvenéves nők. Elgondolkodtat azon, hogy érdemes-e bármilyen kapcsolatba erőt fektetni, avagy hány év szünet után is lehet ugyanott folytatni, ahol abbamaradt minden. És ugyanakkor bemutatja egy anya feltétel nélküli szeretetét a gyereke iránt: legyen az akár halálos beteg, meleg, vagy terhes, drogos és a többi.

Nem én voltam ennek a regénynek a célközönsége, mert nyilván nem vagyok annyi idős, házasság, gyerek még a láthatáron sincs nekem, de mégis lekötött és érdekelt a három nő sorsa, akiknek így vagy úgy, de kereszteződött az életük és hatottak egymásra. Nem ajánlanám ezt a könyvet 18 év alattiaknak, mivel erotikus tartalommal bőven el van látva, és hiába verses regény, és hiába az érzelmekre hat ilyen leírással, mégis erősek az erotikus jelenetek, és Holly szexuális kalandozásait részletekbe menően olvassuk, ami tartalmaz orgiát is. (Én szóltam előre.)

Maga a regény végig magáról az életről szól, átlagos problémák, átlagos nőkről, mégis magával ragadott. Viszont a vége az, ami igazán ütött, legalábbis szerintem. Bár Hopkins elénk lógatja a megoldásokat, mégis keserédes minden szál, ugyanis nem mondhatjuk el, hogy igenis mindenkinek boldog vége lett, olyan, mintha egy vihar előtti tájképet tenne elénk. Látjuk a fellegeket gyülekezni, tudjuk, hogy még sok problémájuk lesz a szereplőknek az életben, amit már a mi nézőközönségünk nélkül kell leküzdeniük, ezzel emlékeztetve minket is arra, hogy küzdeni kell végig, mert erről szól az élet.

Szerintem jól sikerült Hopkins első felnőtt regénye, és a többit is fogom olvasni, bár itt is lehetett érezni Hopkins saját életrajzi elemeit, de pont ettől lett jó. Megjegyzés: elvileg lesz ennek folytatása, ami viszont ifjúsági könyv lesz, kíváncsi vagyok rá, mert a tinédzser karakterekbe is rengeteg a potenciál.

Kedvenc karakter: Shelby, Shane

Ami kifejezetten tetszett: a megvalósítás, az érzelmek ábrázolása

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Atria Books

Kiadás dátuma: 2011. október 18.

Oldalszám: 544 oldal

Suzanne Collins: A kiválasztott

2011. november 27., vasárnap

Hogy akadtam rá: Már angolul szemeztem vele, aztán mire észbe kaptam, kiadta az Agave.

Úgy általában az egészről: Miután kimenekítették Katnisst az arénából, szörnyű veszteséggel kell szembenéznie: a Tizenkettedik Körzet nem létezik többé és Peetát is elfogták a Kapitólium emberei. Így Katniss kénytelen a Tizenharmadik Körzetben élni, és felkészülni a Fecsegőposzáta szerepére, már ha elfogadja, hogy ő lesz az az arc, aki egyesíti a körzeteket a Kapitólium ellen. De vajon megbízhat-e bennük?

Én azok közé a kaktuszok közé tartoztam, akiknek elég lett volna az első rész, és nem értették, minek ennek folytatás, sőt, a 2. részre „csak” négy csillagot adtam, mert voltak benne erőltetések, és feleslegesnek éreztem, mint kötetet, szóval félve vettem fel ezt, főleg, mert mindenki ódákat zengett róla. Most én is beállok az ódát zengő tömegek közé. Suzanne Collins fogta a kis törékeny lelkem, felültette egy hullámvasútra, ami leginkább egy arénára emlékeztetett, és összezúzta, minél kegyetlenebb csapdákkal.

Annyira hatással volt rám ez a könyv, hogy még most is, másnap, szótlanul ülök felette, és kétlem, hogy ez le fog valamikor ülepedni, így nem vállalok felelősséget a kritika összefüggőségéért.

A kötet hangulata egyértelműen sötét, és ezért is ragadott meg engem annyira. Hiszen eleve az a világ, amit Collins elénk vetít, mint negatív jövőképet, tényleg kegyetlen és negatív és borzongató, hiszen nem is áll tőlünk annyira távol. Nem kell más hozzá, csak egy háború.

Mert igazából A kiválasztott azt mutatja be, hogy milyen nehéz is háború idején, úgy mindenestül. Milyen az, amikor a katonákban tartani kell az erőt, a lelkesedést, mert igenis az is számít. Mi az, amit egy háborúban meg lehet tenni, ami még az erkölcsösség határán van, hogyan bánjunk a másik oldal sebesültjeivel, mikor a mieinkre ugyanúgy tesz a másik oldal? És egyéb ilyen finom kérdések. Vagyis amikor küzdünk az életben maradásért, a szabadságunkért, talán mi is átváltozunk egy kicsit kegyetlen szörnyetegekké. Ugyanakkor az egész könyv marad a realitás talaján. A főhősünk tizenhét éves és lány, hiába nyert meg két viadalt (úgy ahogy) és a lázadás arca, attól még nem fog rambózni, és mindenkit egymaga megölni, mint ami jó néhány ifjúsági regényben megtalálható (igen, rád nézek, Divergent, te Éhezők Viadala utánzat).

De vannak itt a háború mellett még más komolyabb gondolataink is, például, hogy nekünk, embereknek mindegy mit csinálunk, tökéletes tehetségünk van arra, hogy elpusztítsuk a bolygónkat, és saját magunkat. De persze bár nem egy vidám könyv, nem is teljesen pesszimista, hiszen azért elénk állítja Collins, hogy lehet, hogy egyszer feleszmélünk, és rájövünk arra, hogy felesleges háborúzni és pusztítani.

A történetet végig izgultam, egy percre sem hagy alább a feszültség, és csak kapkodtam a fejemet. Noha nem mondanám csavarosnak, vagy meglepőnek, de nem is ez a lényeg, ide nem kell nagy rejtély, hogy lekössön. Együtt féltem, nevettem, sírtam a szereplőkkel, és szinte én is a Kapitólium utcáján éreztem magam, és attól tartottam, hogy mikor lőnek le vagy találkozom egy bombával.

A romantika részéről is beszéljünk, mert ugye ezt a sorozatot betettem kedvenc romantikus könyvek közé. Nincs eltúlozva, és tényleg kell oda, hiszen akár ilyen elkeseredett időkben is történnek ilyen boldog dolgok, mint a szerelem. Nem nyálas, de mégis muszáj kedvencekhez sorolnom, hiába nincs ez a szál előtérben, mert annyira reális és hihető. Bár egyáltalán nem meglepő, hogy melyik fiú nyeri el Katniss szívét. De külön plusz pont, hogy megjegyzi, hogy bármelyik fiú nélkül is tudna tovább élni.

Említettem, hogy úgy voltam vele, hogy minek ehhez sorozat, de kellett ez a kötet, és tudatosan mindent felépített idáig Collins, az Éhezők Viadalát, a tűz és láng motívumokat, mindent. Annyira jól bánik ezekkel, hogy nem lesz az az érzésem, hogy erőltetett lenne, mint egy néhány könyvnél, ahol a címeket szinte beleerőszakolják a történetbe. Emelem kalapom Collins előtt, hogy egy ilyen érzelmi hullámvasutat tudott írni, és mint befejező kötet megállja a helyét. A végével teljesen elégedett voltam, hiába az epilógus, amit általában soknak tartanék, ide pont illett, és azt mondom, így kell írni sorozatvéget. Se nem túl cukros, olyan keserédes, valósághű.

Örülök, hogy elkezdtem ezt a sorozatot, és hogy végigolvashattam. Lehet, hogy maga az Éhezők Viadalának elképzelése nem olyan eredeti, és sokak szerint hasonlít erre-arra, de én azt mondom, hogy ez egy olyan téma, amit sokan felhasználtak. Collins világábrázolása hátborzongató és kegyetlen, és pont olyan emberi, mint bármelyik háború, és ettől lesz olyan magával ragadó és elborzasztó. Én mindenkinek a kezébe nyomnám, noha kell hozzá tolerálni a véres jeleneteket, nem komoly szinten, de 14-es karikát biztos tennék rá.
A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!




Kedvenc karakter: Finnick

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a feszültség és az izgalom, a világfelépítés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2011. november 17.

Oldalszám: 337 oldal

Ilsa J. Bick: Hamvak

2011. november 22., kedd


Hogy akadtam rá: Dark Egmont megjelentette, megláttam, megszerettem a fülszöveget.

Úgy általában az egészről: Alex nem éppen az a vidám, átlagos tinédzser, ugyanis agy tumora van, és semmilyen kezelés nem használ, ki tudja, mennyi ideje van hátra. Mivel megígérte szüleinek, hogy a hamvaikat (HAMVAK #1) egy tóba fogja beleszórni, ezért úgy gondolja, amíg megteheti, elintézi ezt a dolgot, hogy békésen hagyja itt ezt a világot. No de igen ám, arra nem számít, hogy miközben a tóhoz túrázik a világ véget ér. Nem, komolyan, tényleg véget, jön egy nagy elektromágneses impulzus, az állatok megkergülnek, az emberek A) meghalnak, B) nem halnak meg, C) zombik lesznek, D) különleges képességeik lesznek. Na, ki találja ki, melyik csoportba tartozik a főhős? Sajnos nem az A-ba.

Ez az a könyv, ami szerintem igen megosztó lesz, azért a két csillag. Van, aki imádni fogja és sikoltozik érte, van, aki pedig szívből gyűlölni. Jómagam az utóbbi csoporthoz tartozom, pedig tényleg akartam szeretni, hiszen a disztópia és a posztapokaliptikus regények közel állnak hozzám. Először azt hittem goodreads besorolás miatt, hogy disztópikus történet, de rá kellett hamar jönnöm, hogy a jelenkorban játszódik, és „csak” egy mezei posztapokaliptikus kaland-horror regény ez, ami nem lenne gond, ha jó lenne a kivitelezés.

Csalóka szerintem ez a könyv, mert az első fejezetnek olyan nagy ütőereje van, hogy ha abba beleolvas az ember, egyből meg is veszi a könyvet. Be is zsongtam én is, az előreutalás, hogy a nagynénjével beszél a főhős, majd „és akkor beszéltek utoljára,” kellemesen borzongató. Igen ám, de tele lesz az egész ilyen előreutalásokkal, ami a végén már idegesítő volt. A leírásra lehet panasz, hiszen tájleírás az nincs, tőmondatok akadnak, és szlenges a fogalmazás, de ezek még a kisebb gondok. Ott vannak a förtelmes vágások… Le vannak írva oldalakon át az olyan jelentéktelen jelenetek, minthogy ettek, de semmit nem ad a történethez, de a verekedés NINCS. Az egyik szereplő nekiáll verekedni, vágás, és „három nap múlva” felirat. Pont az izgalmas részeket küszöbölte ki Bick, pedig nekem a zombis-verekedős részek voltak azok, amik lekötötték a figyelmemet, lásd, ezért kapott két csillagot. Sokan mondják, hogy ez brutális horror, nos, vannak benne véres, belezős jelenetek, és arra bezzeg Bick nem pazarolja a pompás jelzőit, de ez is csalóka, mert igen keveset szerepelnek a zombik, mert…

Mert ez egy rémesen felépített történet. Nem tudom egyszerűen megérteni, hogy ez most mi volt. Olyan érzetem támadt, hogy Bick nem tudta, mit akart, mikor nekiült írni. Az eleje érdekes, öngyilkosságra hajlamos, halálos betegséges főhős, oké, aztán megtörténik a nagy Változás a világban, és a történet átmegy ebbe a nagyon Éhezők Viadalás ki öl meg kit dologba, persze zombikkal, meg hát az emberek is harcolnak egymással a fogyó ételkészletekért, menedékért, etc. Azt hinné az ember, hogy erről fog szólni, hogy rájönnek, mik ezek a zombik, miért zombik. NEM! A végén átmegy az egész Witherbe (lásd valahol oldalt a Chemical Garden sorozatcímke alatt), vagyis egy kis zárt közösség, ahol úgymond békesség van, de milyen áron, mit akarnak velük. Annyira zavaros a felépítése a történetnek... Tényleg olyan, mintha minden divatos történetelemet bele akart volna építeni Bick, és sikerült is neki, csak nem épp pozitív eredménnyel.

A főhősök annyira buták, hogy már nekem fájt. A 19 éves veterán (ISMÉTLEM VETERÁN szupersztár bombaszakértő) annyira idegesítő volt számomra, és nem is láttam benne a nagy katonát, mert agyilag azon a szinten van, amin a főhősünk, Alex. Mindketten csak az író erőltetés miatt mozognak, és az hajtja előre a cselekményt. Van elég kajájuk télire, tüzelőjük, menedékük, minden, logika a következőt diktálja: MENJÜNK EL INNEN A TÉL  KELLŐS KÖZEPÉN! Azt… igazán eszes kigondolás ez… És végig ilyen, a főhős akkor akar szökni, menni, mikor lehetetlen, mikor ésszerűtlen.

A főhős pedig a Mary-Sue (tökéletes karakter) betegség jeleit is mutatja, ami miatt iszonyatosan irritáló. Úgy van beállítva, hogy mindenre képes, mindenre felkészült, de persze annyira tesze-tosza, mint Bella Swan, nem akar újraéleszteni valakit, mert undi, majd a kislányt otthagyja az erdő közepén, mondván jó neki ott. Említett kislánynak vannak a legnagyobb és legokosabb ötletei, pedig 8 éves körül van, és lekörözi a szupersztár veteránunkat is észben. (Annyira hihető, miért nem szólt inkább Ellie-ről ez a könyv, nem értem.) Furcsa mód a főhősünk okos, de belesétál a csapdákba, amire kb. rá van írva, hogy „CSAPDA.” A főhős morális horizontja elég változó, egy igen kérdéses dologról egyszer ezt mondja, egyszer azt, mert minden szereplőhöz jó viszonyt kell ápolni, főleg, ha az egyik a veterán szuperpasink, akire nyálazunk. De ami a legeslegzavaróbb az egészben, hogy Alex nem elég, hogy túlélte ezt az egész világvégét, pedig meg kellett volna halnia, nem csak egyszeresen különleges, hanem többszörösen is. Mert olyan, de olyan, de olyan hasznos különleges képességre tesz szert, ami miatt akár nagy vezető is lehetne belőle. (Azt meg végképp ne mondjam, hogy az MS szindróma két alapvető jelét is viseli: férfias név, nőies nőnek, és a „minden állat szeret engem, pedig nem tehetek róla” kártya.) De annyira önzetlen ám Alex, hogy a lehető legnormálisabb karaktert, hagyja éhezni, csak mert „nem szimpatikus neki,” fel van háborodva azon, hogy egy utcaszéli pasi nem mondta el neki, hogy ő miért maradt életben (nem mintha utcaszéli pasi tudná a választ, de na…), és azon sír, hogy karácsonykor nincs ajándékozás, mikor elvesztette az összes embert, akit szeret… A bónuszpont: Míg a könyv elején és közepén semmit nem tud az orvosi sebkezelésről, a végén már profin varr sebet, mert eddig is tudott. TÉNYLEG?

Térjünk át a romantikára, mert az annyira kötelező egy horror-kaland könyvben is, hogy rögtön itt a jó kis sémás szerelmi háromszög. Ragyogó. Mivel akkora jelleme van mindenkinek, mint egy darab kőnek, ezért aztán a romantika sem éppen élvezetes. Van A pasi, a szexi veterán, aztán B pasi, a szexi Különleges Tini… Nagyon nincs romantikázás benne, hirtelen csókcsatákkal találjuk magunkat szembe és Bick szó szerint vette a slap-slap-kiss romantikát. (Pofon-pofon-csók… ami amúgy a kedvenc romantika fajtám, de itt nem igazán jött be.)

Óh, a világfelépítés az, ami igazán finom falat itt. Nincs rendesen semmi megmagyarázva, hiszen nem tudósok, nem is akarják kideríteni, hogy mi történt, pedig engem az érdekelne a legjobban. Valamit felvázolnak, először a hormonokkal magyarázzák, hogy aki menstruál az zombi lesz, na, már most, itt hibás a logika, oké, hogy a fiúknak is vannak hormonjaik, rendben, de a menstruáció azért nem pont 65 év körül ér véget, itt pedig azzal magyarázzák először. Ahogy a kedvenc oldalam mondaná: did not do the research, azaz nem éppen nézett utána a dolgoknak, csak beleírogatott ezt-azt. Nem vagyok fizikus, sem biológus, így a következő okfejtés lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de nekem akadtak vele gondjaim. Ki lehet nyugodtan javítani. Tehát van nekünk alapban az, hogy ez az elektromágneses impulzus tehet mindenről, ami feltehetőleg azért van, mert atombombáztak, meg minden atomreaktor felrobbant. Most wikipédiázok, van három formája a maghasadásból származó energia megnyilvánulásának: lökéshullám, radioaktív sugárzás és elektromágneses impulzus. Na már most, idézem: „A robbanás során jelentkező széles spektrumú elektromágneses sugárzás hősugárzás formájában fejti ki romboló hatását. A hősugárzás okozhat tüzet, égési sérüléseket, a keletkező ultraibolya sugárzás pedig ideiglenes vagy végleges vakságot.” Ebből nekem az jön le, hogy nem magas frekvenciájú sípolást hallana a kedves főhősünk, hanem ezt. De jó, legyen nincsen semmiféle égési sérülés, mert magaslégköri robbantás volt, de radioaktivitás akkor is van, ami ugyanúgy terjed mindenhol, és nekem ne magyarázzák be, hogy az senkire nincs semmilyen hatással, ha az ÖSSZES LÉTEZŐ bomba, etc, felrobban. Ugyanúgy fognak növényeket termelni, meg minden és mindenki boldog lesz.
A másik, amit nem értek, azaz hogy ha magaslégköri robbantás volt, akkor hogy van HAMU (HAMVAK #2) a levegőben? Mármint a földhöz közel nincs hamu, mindenki lélegzik nyugodtan, de felül minden hamus, ugyanis előjön a kék hold jelenség, mint Krakataunál. Wikipédia ismét: „A kitörés után évekig világszerte sötétebb volt az ég és több hónapokig a korábbinál látványosabbak voltak a napnyugták. A kitörés másik optikai következménye volt, hogy még két évig tapasztalható volt az egyébként nagyon ritka kék hold jelenség.” De ez azért van, mert hamu kerül mindenhova a légkörben… Ami totál vicces, az a következő mondat: „Sírt az űrhajósokért, akik egy halálra ítélt műholdban utaztak egy idegen Hold alatt.” – De az űrhajósok NEM a földi légtérben vannak, és csak innen kék meg zöld a Hold… Na, mindegy.

Ami még a világfelépítés gyenge része, az a főhős különleges képessége, a „pókérzékszerv,” vagyis a szaglás. Kiszagolja mindenki érzelmét (ez még mindig jobb, mint az érzelmek HALLÁSA), és eléggé furán van megírva. A félelmet aludt tejnek érzi, a hazugságot tisztítószernek, a zombikat hagymának, rohadt fognak és büdös zokninak, az öregeket koszos alsónak és fingnak (KOMOLYAN MONDOM!), a lovakat szénának és napfénynek (milyen illata van a napfénynek?). A legjobb, hogy a két pasit is ám szagolgatja, és csak azért bízik meg a Szexi Veteránban, mert jó illata van, pedig tudja, hogy sötét titkot rejteget (amiről nem tudunk meg semmit, kell valami a második részbe is.) A másik Nagyon Különleges Tinit ÁRNYÉK szagúnak érzékeli (tehát olyan büdös, mint a kutyám, Árnyék?), de ha épp szerelmes gondolatai vannak a csávónak, akkor átvált almába, mert az alma a kedvenc kajája. De a többi különleges képességgel megáldott embereket „üresnek és fehérnek” szagolja, a vicc az, hogy akinél megszáll, az a nő is „üres és fehér” szagú, de nem köti össze a kettőt. De persze ő totál okos… az… valóban.

A Hamvak egy olyan motívum, amitől a falnak mentem, és jöhet ide is az ivósjáték effektus, ugyanis Alex szüleitől kezdve, mindent hamuval példáz. Tényleg, ajánlom, hogy valami erős alkohollal üljetek neki (18 éven felüliek persze), és ha isztok egy kicsit minden „hamu” szónál, lehet, máris jobban értékelitek a könyvet, nekem is ezt kellett volna tennem.

Vannak ám még logikai bukfencek, sőt, tele van a könyv velük:

– Három nap alatt bárki lefogyhat… Én is kérem ezt a diétát.
– A legjobb, ha alszunk agyrázkódása.
– A gyerekeken mindig segítenek, a gyerekeket mindig lelövik, ez a kettő nem ellentmondásos.
– Annyi sebet lehet beszerezni, amennyit csak akarunk, hiszen a főszereplő pasi abba se hal bele, ha 10 liter vért veszít.
– Ha befonjuk a hajunkat, baseball sapit felveszünk, kinézünk 65 évesnek.
– Ha a nyakunkba tesznek egy kötelet, és annak segítségével húznak a földön, nem fulladunk meg.

Persze próbál beletenni valami nagy tartalmat, hogy milyen kegyetlen lenne a világ, ha mindennek vége lenne, milyen farkastörvények uralkodnának... de egyszerűen nem tudtam a hibáin túllátni, hogy élvezzem.

Biztos, hogy van, aki imádni fogja, de nekem ez nem ütötte meg most a mércét. A vége piszok nagy függővég, de én csak fellélegeztem, hogy végre vége, és nem ért el nagyobb hatást, úgy is sejtem, hogy majd a második rész úgy kezdődik: „HÁROM HÓNAPPAL KÉSŐBB.” Olyan, mint egy egyszeri Zs-kategóriás film, de akinek pl. a Divergent tetszett, tehát a fizikai képtelenségek nem zavarnak, annak akár ez is bejöhet.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a belezés

Ami nem tetszett: karakterek, romantika, összevisszaság a történetben

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Dark Egmont

Kiadás dátuma: 2011. október

Oldalszám: 558 oldal

Odaát, az anime - Supernatural the animation

2011. november 20., vasárnap


Mikor kezdték vetíteni? 2011.
Befejezték? Nem.
Hány évadot élt meg?1, nem tudni lesz-e 2.
Mi ez? anime, dráma, fantasy, horror, krimi
Miről szól? 
Sam és Dean Winchester gyerekkorukban elvesztették anyjukat egy tűzben, apjuk pedig természetfeletti lények vadászására képezte ki őket. Miután Sam barátnője szintén tűzben meghal, a két testvér együtt járja Amerika útjait, hogy egyfelől kiirtsanak bármi emberevő lényt, másfelől pedig, hogy megkeressék apjukat, aki elvonult valamerre. Ám, hogy fokozza a dolgokat, Samnek különleges képességei lesznek, néha látja a jövőt, vajon mi áll e mögött?

Miért szeretem/miért ajánlom? Avagy rövid kritika: 
Úgy gondoltam, nagy Odaát rajongó lévén, hogy bár az animékkel nem vagyok barátságba (nem az, hogy nem szeretem őket, csak kiestek az érdeklődési köreimből), megpróbálkozom ezzel. Noha az Odaát regényekkel nem volt jó viszonyom (borzalmasak), az Odaát képregényeken szenvedtem, ez a feldolgozás végre jó lett! Sokan nem szeretik, engem nem zavar, ez a kritika csak arra hivatott, hogy leírhassam az én saját kis véleményemet róla.

A kivitelezésről: Nem vagyok anime szakértő, tehát ez a rész elég laikus szemmel lesz nézve. A rajzolás szerintem gyönyörű, de a rajongók ki fognak akadni. Először is Dean eléggé nem Deanes, az még a kisebbik gond, ha majd meglátjátok Bobbyt és John Winchestert. Mondjuk a jellemekhez szerintem illettek a rajzolt karakterek, főleg Johné, egyedül Bobby az, akit igazán nem tudtam hova tenni. A lányokat: mind Jessicát, mind Tessát, mind Maryt nagyon másképp rajzolták meg, szépek, csak épp a hosszú hajból lett rövid, a szőkéből barna. A zene még az, amit említsünk meg: egyszerűen imádom, és nagyon bónusz, hogy megtartották a „Road so far”-t és a Carry on my wayward sont is.

A történet nem meglepő, ugyanaz, mint az első két évad, ami még Monster of the Week epizódokkal volt tele, azaz egy hét/egy szörny, semmi más. Itt megoldották azt, amit nagyon díjazok, hogy összevonták a két évadot, ami valljuk be, picit lassan indult be, így egy sokkal pörgősebb cselekménnyel találjuk magunkat szembe, kevesebb a felesleges rész. Az első évad 15 rész, a második évad pedig 7 részben tárul elénk, ami azt eredményezi, hogy rendesen vannak itt átdolgozások. Néhány szereplőt kiírtak, néhány szereplőt beírtak, de szerintem mesterien bántak ezzel is, ugyanis törekedtek arra, hogy minden a nagy képhez igazodjon. (Pl. a vámpíros rész és a colt.)

A történet feldolgozásához három fajta résztípust használtak: 1) ami a tévésorozatban benne volt, 2) saját alkotás, 3) a képregények feldolgozása. Be kell, hogy valljam, az elején, mikor leültem nézni, és tele volt tévésorozatos feldolgozásokkal húztam a számat,  nem adta vissza azt az Odaátos hangulatot, olyan volt, mintha 20 perces rövidítését nézném, valami béna kivonatot. A képregény átdolgozástól meg iszonyatosan féltem, hiszen nagyon gagyik. Aztán jött a hetedik rész, ahol beírták Meget, és eltátottam a számat.

Térjünk ki egy kicsit tehát a karakterekre. Végül sikerült visszaadni mindenki karakterét, mind Samet, mind Deant, ennek örültem. John Winchestert a tévésorozatban ki nem állhattam, itt viszont vannak ő központú részek (juhú, képregény feldolgozás), és basszus, sikerült elfogadtatnia velem John karakterét. Azt nem mondom, hogy imádom. Aztán ott van még a vámpírgyerek sztorija, ami mivel szomorú szintén a bónuszok közé megy, majd ott van Meg és Azázél, akiért akkora óriási bónusz muffin jár az íróknak. Igazából Meg történeténél (ami teljesen más, mint a tévésorozatban), fedeztem fel, hogy itt lesz valami potenciál, hogy végre közvetítik nekem azt a sírós drámát, ami az Odaát egyik erőssége. Azázélből pedig sikerült stílusos gonoszt csinálniuk, és vele együtt előbb emlegették az angyalokat és Istent is. (Persze, nekik már könnyebb, hiszen tudják, merre tart a sorozat.) Tehát még nem találtam semmilyen különösebb gonosznak Azázélt, az animében teljesen más és imádtam. És egy-két különleges gyerek háttérsztoriját is látjuk, akiét eddig nem ismertük, még egy bónuszpont.

A történet eleje nagyon döcög, és csak azért néztem, mert Odaát rajongó vagyok, kötelességből. Az említett hetedik részben láttam fejlődést, aztán a nyolcadik résztől lett egy olyan igazán erős sorozat hangulata, néha szörnyvadászós résszel, néha pedig a nagy történettel.

Mivel ez anime, ezért látványosabb, mint a tévésorozat, olyat megengedhettek maguknak, amit a filmesek nemigen, például helikopter, nagy fénynyaláb (milyen badass lesz Lucifer, ha Azázél ilyen volt?), meg a mágikus erők a különleges gyerekeknek.

Ami az Odaátot alkotja legalábbis nekem: a mitológia, a sírós drámázás és a homoszexuális subtext (olyan dolog, amire csak utalgatnak). No meg a karakterek, és a humor. A karaktereket hozza, a mitológiát természetesen, a humor az, ami az elején hiányzik, de sikerül a végére bele-belecsempészniük, és vannak humor részek is. A Sam/Dean shipperek is örülhetnek, ugyanis amit már megszoktak vonzalom és piszkálódás, az itt is megvan. De ami a fő dolog, hogy a drámát is hozza, és sokkal érzelmesebbre sikerült egy-két rész, amit a tévésorozatból vettek át, mint ott. Példának okáért a 10. rész (Moonlight), ami a Hearton alapul és a 11. rész (Nightmare), ami ugyanezen című részen alapul. Amikor láttam, hogy Hope-ot (reményt), egy kutyát, hogyan ölnek meg, én bevallom, sírtam, mint egy kisgyerek.

Igazán tetszett, hogy több szomorú véggel találkozunk, mint a sorozatban, és ezzel egy kicsit sötétebb hangulatot kölcsönzött az első két évad történetének, de abszolút nem baj, én pont ezt imádom benne. Vannak benne unalmasan átlagos részek, de egy borzalmasan rossz sincs, tehát nem egy hatodik évad első fele színvonalat kell várni. Nem tudom, hogy miért van ennyi negatív kritika róla, persze, ízlések és pofonok, de talán, csak nagyon talán, azzal próbálják összehasonlítani, ami később lett a sorozatból, az első két évadhoz szerintem ez tökéletesen passzolt. Vannak a tévésorozatra utalások is, pl.: „Sammy, én jobban rajzolok, mint te.” Vagy a Spirit of Vegas rész, ami olyan, mint a nyúllábas részünk, csak Deant üldözi a balszerencse.

A szinkronhangokról annyit, hogy jómagam angolul néztem Jared miatt, a japánról nem tudok véleményt alkotni. Örültem, hogy végig Jared van, és külön felsikítottam, mikor a dupla epizódos évadzárót Jensen szinkronizálta, de a másik angolhanggal sem volt semmi bajom.

Ami hiányzott: a kiírt szereplők, többek között Ash, Jo, Ellen, és a Szélhámosos rész, de teljesen pozitívan állok az esetleges következő évadokhoz, nem csak azért, mert abban már lenne Castiel és az angyaloknak valószínű látható szárnya is lenne.

Összességében egy gyenge kezdéssel rendelkező évad, ami viszont a végére felhozza magát, és teljesen élvezhető lesz, első évadnak tökéletesen megfelelt, és reménykedem, hogy lesz folytatás.

Kedvenc karakter: Sam Winchester, Tessa
Kedvenc rész: 1x11, 1x16, 1x18, 1x20, 1x21, 1x22.
Borzalmas rész: -
A SOROZAT ÖSSZÉRTÉKELÉSE: 4/5 pontból

Nina Malkin: Swear (Eskü)

2011. november 19., szombat



Hogy akadtam rá: Simon Pulse-os könyveket kerestem.
Reklámszöveg: Néhány szerelem összeköti az emberek. Néhány viszont elpusztít.

Úgy általában az egészről: Dice köszöni szépen, jól van. Hat hónap telt el azóta, hogy Sinclair Youngblood Powers, röviden csak Sin, eltűnt az életéből. Ő volt az a fiú, akit az 1700-as években ártatlanul elítéltek és származása miatt kivégeztek, majd egy-két baleset folytán Dice gólemmé alakította, egymásba szerettek, és hát, a történet nem végződött jól. Sin valamiért elhagyta Dice-t és semmi nem maradt hátra, mint egy kék zúzódás, és az álmok, amiket a fiúval oszt meg. Dice mindenáron szeretne átlagos lenni, úgy néz ki, hogy egy bandát is össze tud hozni a barátaival, ahol ő lenne az énekes, és be kell vallania, elég helyes az egyik tag, Tosh. Ám főhősünket nem kerüli el a természetfeletti, bármennyire is akarja, mert különös rózsaillat terjeng mindenfele és a legjobb barátnője fiúja eltűnik, így hát kénytelen bevetnie a médiumi képességeit, hogy a nyomára bukkanjon.
A Swoon maga – ami az első rész – önálló regénynek indult, aztán a kiadó hatására lett egy második része. A lényeg, hogy volt rá igény, Malkinban meg ötlet. Nem lehet azt mondani erre, hogy csak pénzlehúzás, és igazi jó kis kötet lett, de vannak hiányosságai.

A nyelvezet még mindig trágár, az elmesélés módja pedig fiatalos, hiszen a főhős E/1-ben közvetít. Vannak benne hirtelen váltások, amik sokakat zavartak, engem nem, egész volt a történet és kerek, noha nem mindig oda tettem volna a vágást Malkin helyébe, ahol voltak. A sztori egyik része ez az „együttest alapítunk” dolog, amit értem én, hogy azért kellett, hogy ez hozza őket jobban össze, barátok és miegymás, mégis sok idő elmegy a zenekari próbákkal. És míg a dalszövegeket szerettem és a dalfesztivál nem volt túlzottan leírva, az őszintén kellett oda, a kötet első felét nagyon belassítják a zenekari dolgok.

A történet másik szála a nyomozás, ami az első részben nem volt, és féltem, hogy erőltetett lesz. De Malkin nagyon jól játszik ezzel is. Végig találgattam, hogy akkor végül is mi történt, és mindig sikerült tovább vinnie a nyomoknak a történetben, nem akartam sosem letenni a könyvet, meg KELLETT tudnom mi történt, miért történik mindez. A nyomozást ismét Dice képességei segítik előre, és Ruby is, és mindkettőre kitérnék.

Ruby, a szellem a maga háttértörténtével igazán szívszorító és már csak ezért is jó volt látni őt, mint egy igazán kidolgozott karaktert, és ismételten jól használta a legjobb barát elvesztése és a gyász kártyát Malkin.

A másik segítség, amit Dice kap az isteni eredetű. Eleve odavagyok a különféle mitológiák isteneiért, és sikerül itt egyiptomi, germán, görög isteneket elénk vonultatnia Malkinnak. Ebből egyből arra gondol az olvasó, „te jó ég, ebből Mary-Sue lesz, mindent most már egy csapással megold.” Nem, Dice képességei megmaradnak egy meglepően alap szinten, amit jó volt látni, hogy igazából nem különleges erők kellenek a küzdelemhez, hanem kitartást, hit, barátság, szeretet.

És itt jön be a főtéma: a szeretet, szerelem. A különböző párosok a különböző kapcsolatokat mutatják be. Az „először utállak, de megszeretlek,” „a jajj, de jó, hogy szeretlek, olyan igazán nyálásan,” és a sokkal emberibb, mindenki által ismert bonyolult, sokszor fájdalmas szerelmet, amit Dice él át. Tudjuk, hogy mennyi mindenen mentek keresztül Sinnel, és Sinnek volt egy régi nagy szerelme is, akit igazán, tiszta szívből szeretett, de el kellett engednie, mert meghalt. Most pedig egy egészen más dolog áll Sin és Dice közé, egy másik személy, amivel bárki tud azonosulni. Vagy hogy milyen egy rossz kapcsolatban ragadni. Mindezt Malkin olyan gyönyörű mondatokkal tűzdeli meg, amik ritkán láthatóak ifjúsági romantikus könyvekben, és ettől lesz olyan igazi jó olvasmány.

Ami miatt nehezen befogadható néhány olvasó számára, az erotika, ami végig jelen van a történetben. Az első részt is ezért nevezik odakint pornónak, de ez ellen tiltakozom. Nincs benne konkrét szex jelenet, de olyan erőteljes utalások vannak, hogy méltán 16 körkarikás. Van benne leírva nemi szerv, merevedés, és orális szex is előkerül említés szinten. Az egész alapja a szerelem, és annak velejárója a szex. Egy kicsit azt is bemutatja, mennyire lényeges az első alkalom, hogy tényleg olyannal történjen meg, akit szeretünk.

Emellett persze előkerül a drog- és alkoholfogyasztás is, és Sinnek köszönhetően többször is felhevül csoportosan a levegő. De mi nekünk egy csoportos meztelen jelenet, az első részbeli orgia után, ugye? (Az orgia úgy értendő, hogy fűtött hangulatú össze-visszacsókolózás, tipi-tapi.)

Nem hiszem, hogy mindenki kedvenc könyve lenne ez, egyrészt a múlt történései sötétek, és nem olyan, mint a legtöbb ifjúsági fantasy, amik szépíteni akarnak. Mindenki emberi, vagy a pénz vagy a szerelem vezérli őket, és mindenki esendő. Dice pedig bár nem egy olyan lány, akivel mindenki tud azonosulni, mégis a szarkasztikus humorával és a talpraesettségével nem lesz idegesítő karakter.

Amit viszont még negatívnak tartok, az a könyv vége. Reméltem, hogy valami olyan katartikus lesz, mint a Swooné, hiszen ott Ruby története sokat nyomott a latban. Itt van egy darab levelünk, ami szívet tépő kicsit, de semmiképpen nem ér meg egy könnycseppet sem, és bár megoldják a nagy rejtélyt, olyan cukros lett a vége, ami ennek a könyvnek a hangulatához egyáltalán nem illett, már ha ez lenne a tényleges befejezés. Míg a történet elvarázsolt és rabul ejtett a maga kis sötét titkaival és fülledt légkörével, a vége egy egyszerű ifjúsági romantikus fantasy könyvé. Attól függetlenül Nina Malkin tud írni és jó kis könyv lett ez, örülnék egy harmadik résznek, és nem csak azért, mert szomorú végre vágyom. (Na jó, nagy részben azért. :D)

Kedvenc karakter: Ruby, Edgar

Ami kifejezetten tetszett: a szép gondolatok, a vonzódás jó ábrázolása, a nyomozás

Ami nem tetszett: egy kicsit belassul az eleje, a vége túl boldog

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2011. október 18.

Oldalszám: 480 oldal

Laurell K. Hamilton: Fagyos érintés

2011. november 17., csütörtök

Hogy akadtam rá: Hamilton fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Meredith hercegnőnek nem csak az Unseelie trónjáért kell küzdenie az unokatestvérével, Cellel, de a Seelie királya, Taranis megvádolta három testőrét nemi erőszakkal. Mivel Merry tudja, hogy Rhys, Galen, és Abe ártatlanok, nincs más magyarázat, minthogy Taranisnak valami hátsószándéka van, de vajon mi? Ezért kénytelenek óvatosan lépkedni a politika útvesztőiben.

Az elég színvonalon aluli ötödik rész után féltem, hogy talán ez a sorozat is mélypontra fog süllyedni, mint az Anita Blake, és hogy csak nagy nehezen fogunk kilábalni belőle, de szerencsére nagyon pozitívan csalódtam a kötetben, és minden megvan benne, amire vágyni lehet egy Hamilton könyvnél.

Maga a történet megint rövid időt ölel fel, és ezért elég rövid is a kötet, noha hosszabb, mint az ötödik rész. Nem mondanám, hogy nagyon meglepő vagy csavaros lenne a történet, de sosem unalmas, mindig történik benne valami.

Hamilton remekül használja a mitológiát és hozza be a modern korba. Visszavisz minket egy kicsit a régi időkbe, amikor még más vallás uralkodott, nem állítja szembe a kereszténységgel, egyszerűen csak bemutatják a szereplők, hogy volt egy idő, amikor még másképp zajlott az istentisztelet. Emellett kihasználja a tündérek gazdag mitológiáját, és nem csak azt mutatja be, hogy régi isteneknek/ősöknek hiszik őket, hanem mindenféle apró nép fajtáját felhasználja, mint a vörös sipkások (Harry Pottereseknek rőtsipkások), a brownie-k, goblinok és a többi.

Ezenkívül ami nagy erőssége a könyvnek, azok a karakterek, Hamiltonnál már megszokott, hogy a sok mellékszereplő mellett a főszereplők igazi hús és vér emberek (vagy tündérek), a személyiségük teljesen egész. Ezért olvassuk tovább a sorozatot, legalábbis részben, és várjuk, hogyan alakul a kalandjuk, és ebben a részben némelyek szívét kicsit meg fogja szorongatni a mi kedves írónőnk.

Hiába arról híres Hamilton ezen sorozata, hogy erotikus fantasy, most fellélegezhetnek akiket zavar a túl sok szexualitás, itt meglepően kevés szex jelenettel találjuk magunkat szembe és azok is rövidek. De persze megmarad a szexuális alaphang, hiszen még mindig a termékenység a fő dolog a tündéreknél, és Hamilton jó néhány régi mondát is előhoz, amikben például a vérfertőzésnek volt szerepe. És őszintén, ez az, amit igazán szeretek Hamiltonban, ha kiválaszt valamit, bármilyen mitológiát, nem akarja rózsaszín cukorba mártani, és igenis olyan dolgokat tesz elénk, ami mágia ide vagy oda az emberi társadalomban is jelen van. Ahogy egy régi interjújában is mondta, „ha nem akarod, hogy elgondolkodtasson egy könyv, akkor olvass mást,” mert bár nem egy filozofikus történet, félreértés ne essék, de átjárja valami sötétség, és nem hiába felnőtt irodalom.

A kegyetlenség és a politikai manőverezések szintén lehetnek emberekre jellemzőek, és Hamilton nagyon ért ahhoz, hogy mindezt hihetően és érdekesen tárja elénk. Amit még felvet kérdésként, hogy milyen is a változás, hiszen szépek a tradíciók és tisztelni is kell őket, de egy új korhoz mindig igazodni kell, és ezt a halhatatlan lényekkel mutatja meg nekünk. Amit talán egy kicsit túlzásnak érezhet az olvasó, hogy Merry mindenkivel megértő, mindent pont a megfelelő szemszögből lát, és ki is jelenthetjük, hogy Mary-Sue (tökéletes, az íróról mintázott karakter), mivel Hamiltonnak vannak a leghíresebb ilyenfajta karakterei, de mégis olyan jól bánik a szavakkal, helyzetekkel, hogy nem különösebben zavarja meg ez az olvasót. Bennem legalábbis az merült fel néha, hogy talán így akarja bemutatni, milyen az igazi tolerancia, hiszen Merry minden kultúrát próbál megismerni és megérteni, sőt tisztelni. Ez valami olyasmi, ami a mi világunkban is eléggé hiányos.

Pár kérdésre választ kapunk, és igazi függővége van, de úgy érzem, hogy már a vége felé jár ez a sorozat, remélem, hogy Hamilton ezt nem fogja elhúzni a végtelenségig, mert nem hiszem, hogy ennél működne az egy rész/egy nyomozás felállás. Mindenesetre örülök, hogy egy újabb kellemesen sötét hangulatú Merry Gentry kötetet tarthattam a kezemben.
A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!

Kedvenc karakter: Doyle

Ami kifejezetten tetszett: a mitológia, a sötét hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2011. november 10.

Oldalszám: 268 oldal

Neil Gaiman & Terry Pratchett: Elveszett Próféciák


Hogy akadtam rá: Gaiman fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Boldog Világvégét! Merthogy elkezdődött, akarom mondani befejeződött, mármint a világ, úgy maga, mint a Teremtés. Hogy miért? Hát mert a Bibliában meg van írva, el kell fogadni. Megérkezett a mi kis világunkba az Antikrisztus, akit a sátánista apácáknak kéne kicserélnie egy emberi gyerekre. De bízhat is bárki, bármit a sátánistákra? Hát nem igazán. Így hát némi bakis cserebere után, Crowley-nak, a démonnak és ellentétének, Azirafaelnek az angyalnak meg kell keresniük az igazi Antikrisztust, hogy el tudják halasztani az Armageddont, mert bizony ám oly sokat éltek köztünk, hogy megszerették a bolygónkat, és nem akarják, hogy a Menny vagy a Pokol unalmas világa legyen mindörökké. Eközben elindul az Apokalipszis Négy Lovasa, akarom mondani Motorosa, hogy elpusztítsák a földet, de ott vannak a boszorkányvadászok is (létszám: két fő), meg a boszorkány, akinek birtokában van az egyetlen olyan jóskönyv, ami pontos jövendöléseket tartalmaz.

Ezzel a könyvvel nagyon furcsa kapcsolatom van, mindig is pályáztam rá, még a régi kiadást is üldöztem, és el is kezdtem kölcsönben olvasni, aztán beütött egy nagyon negatív életszakasz, de előtte se voltam odáig a humor/paródia könyvekért, egyszerűen nem tudom értékelni őket. Aztán most a még negatívabb időszakomban leültem és végigolvastam egy nap alatt, és olyan jókat nevettem és elfelejtettem minden bajom egy kis rövid időre, hogy hihetetlen volt.

Tehát hiába, hogy ez egy humor könyv, mégsem az az erőltetett dolog, nem is tudom, hogyan körülírni. Véresen komoly témát vesz elő, a Világvégét, annak rendje módja szerint a Négy Lovassal, a halesővel és a többi. A megszokott gaimani mitológiahasználat jellemzi, tehát kidolgozottan felhasználja a bibliai Jelenések könyvét.

Sok szereplő van, és az ő szemszögükből látjuk az egész sztorit, és ettől lesz egy kicsit filmes hatású, így úgy éreztem, mintha egy kellemes vígjátékot néznék. Amit külön díjaztam a könyvben, hogy ebben szinte semmi se komoly, hiszen nézzük meg az önéletrajzát a két írónak hátul (vagy ahol éppen az adott kiadásban nyomtatva van), vagy akár a szereplőlistát, és a lábjegyzeteket, főleg az utóbbit. Mégis van valahol ennek a könyvnek tartalma és mondanivalója, de nem erőltetetten, egyszerűen csak sejteni lehet. A Világvégével együtt jár az a gondolat, hogy megérdemeljük-e, hogy ezen a bolygón éljünk, egy kicsit valahol az, amit én „zöld könyvnek” hívok, vagyis van benne egy kis óvatosságra intés a környezet felé.

Ugyanakkor ott van Adam karaktere, aki tudtán kívül az Antikrisztus, egy átlagos, 11 éves fiú, aki akkora hatalmat kap, amivel tényleg sokan visszaélnének, és előkerül a „nagy hatalommal nagy felelősség jár” téma is. De ugyanakkor Adam, mint mindenki átesik azon, milyen felnőni, és elgondolkozni dolgokon. A legjobban mégis azt szerettem Adam karakterében, hogy ők és a barátai a fantáziájukba menekülnek, és azzal a naivsággal, mégis éleslátással látják a világot, ami a fiatalokra annyira jellemző.

De amitől igazán a szívemhez nőtt, az az apró elgondolások, hogy „mi végre ez az egész teremtés,” mi az, hogy „jó” és „rossz,” és végül is milyen hibásak, esendőek az emberek. Persze, ezek tényleg nem kerülnek a humor elé, és egy könnyed, kikapcsoló, egy délutáni regény, mert számomra tényleg rövid volt, és szívesen olvastam volna tovább, vagy egy esetleges folytatást. A másik, ami miatt nagyon kedveltem, hogy a bennem rejlő slasher (olyan rajongó, aki a férfi/férfi kapcsolatoknak szurkol – finoman kifejezve :D) is jól érezte magát olvasás közben, mert Crowley és Azirafael barátságát lehet akár többnek is nézni. (És nem csak én vagyok így vele, régebben Cassandra Clare is nyilatkozta, hogy a kedvenc párosai között vannak!)

Összességében hiába humor, még engem is sikerült meggyőznie, ezért biztos, hogy mindenki kezébe nyomnám.

Kedvenc karakter: Halál, Crowley, Azirafael, Agnes Nutter (és nem csak azért, mert Agnes :D)

Ami kifejezetten tetszett: Világvége téma, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 314 oldal

Lauren Oliver: Mielőtt Elmegyek

2011. november 15., kedd


Hogy akadtam rá: A trailer óta akarom.

Úgy általában az egészről: Samantha Kingstonnak mindene megvan: népszerű, tuti barátnői vannak, az iskola egyik legjobb pasijával jár. Február 12-e ugyanolyan átlagos pénteknek indul, ahogy eddig is: suliból lógás, esti buli és persze a Cupidó napon begyűjtött rózsák számolgatása. A legfontosabb kérdés az életében, hogy milyen lesz, amikor végre aznap este elveszti a szüzességét. De Sam hirtelen meghal, és valami csoda folytán újraéli a péntek 12-ét… nem is egyszer…

Én azok közé tartozom, akik Lauren Olivertől előbb a Deliriumot olvasták, ami egy romantikus disztópiás regény egy-két szép gondolattal, de semmi meglepővel és semmi extrával. AZTÁN ITT VAN EZ A REGÉNY! Ez kismilliószor jobb és kidolgozottabb és egyedibb, mint a Delirium, és el se hiszem, hogy ugyanaz a személy írta, annyira más.

Összesen hét napot látunk, mindegyik egy-egy fejezet, szóval aki úgy olvas, hogy „na jó, még egy fejezetet,” azoknak nem előnyös. Vannak benne visszaemlékezések, ami megszakítja a cselekményt, ami amúgy sem izgalmas, de ettől lesz az egész történet és a karakterek is hitelesek. Az írásra még jellemző, hogy elég sok a káromkodás benne, de szintén ez csak a mai tinédzsereket festi meg valósághűen, nem lóg ki a szövegből, és nem túl sok.

Az egész történet reális (leszámítva az időhurkot), és egyáltalán nem fantasy, mint az esetleg először gondolná az ember a fülszövegből, nem az időhurok miértjére keresi a választ, hanem az élet egy szeletét mutatja be… reálisan. Nem igazán mondanám, hogy keményen, mert annyira nem komoly, mint egy Ellen Hopkins regény, nem elborzasztó, mégis az iskolai bántalmazások és az öngyilkosság a központi téma, bár nem az elszenvedő alany szemszögéből, mégis üdítően jól kezeli ezeket a mostani ifjúsági regények igénytelensége között.

Szól arról, milyen rájönni, hogy mi is igazán fontos az életben, hogy milyen felnőni. Hogy nem ismerhetjük egymást sosem teljesen, és hogy érdemes a hibáinkat mindig megpróbálni helyrehozni. Hogy létezi a pókháló effektus, hogy mennyire összefonódik az emberek élete, még ha nem is tudunk róla. Azt mutatja be Oliver az időhurok segítségével, hogy elég egy apró dolgot másképp csinálnod, és minden felborul az életedben. Minden kimondott szónak és jelentéktelennek tűnő tettnek mekkora hatása van, és ezért érdemes kétszer meggondolnunk, hogy kinek mit mondunk, vagy mit teszünk.

Bár a főszereplő é a barátnői unszimpatikusak, mégis lehet őket valamennyire kedvelni, vagy legalábbis egy picit együtt érezni velük, mert látjuk, hogy nekik is akadnak problémáik, a főszereplőnk pedig meglehetősen sokat változik.

Maga az időhurok, amit az Idétlen Idők óta imádok (és van utalás is a filmre, amiért bónusz muffin jár az írónak) lehet, hogy elcsépelt téma, de nálam örök kedvenc, és annyira jól írja le Oliver, hogy azonnal rabul ejtett a történet, noha nincs semmi vér, se nyomozás, vagy ilyesmi. Bár tanulságos és szép történet, én nem nagyon hiszek abban, hogy minden ember meg tud ennyire pozitív irányba változni. Nyilván lehetséges, de saját tapasztalatból nem úgy látom, hogy túlnyomó többségben ez lenne igaz. Egy picit mese habbal, de jó lenne, ha így működne a világ.




Kedvenc karakter: Juliet

Ami kifejezetten tetszett: időhurok

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 414 oldal

Áramszünet megint

2011. november 10., csütörtök

Na szóvl, most beütött a krach otthon, tehát nincs áram, meg etc, és így a blogot be kell zárnom, míg nem találok munkát.Nem tudok semmilyen mailre válaszolni, mert ez is csak egyszeri alkalom volt, hogy gép elé tudtam ülni. Kérdést feltehettek, nem tudok rá válaszolni... Semmi személyes. Most úgy áll a helyzet, hogy talán nyárra nyitunk ki megint.
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.