Kevin Williamson, Julie Plec: Stefan's Diaries - The Asylum (Stefan Naplói - A Menedék)

2012. január 29., vasárnap


Hogy akadtam rá: Szeretem a sorozatot, a könyveket nem igazán, de mivel ez a tévésorozaton alapul, gondoltam, adok neki egy esélyt.

Úgy általában az egészről: Miután Stefan Salvatore Londonba utazott, hogy utánanézzen a Hasfelmetsző Jack gyilkosságoknak, ami szerinte biztos egy vámpír műve, rá kellett jönnie, hogy nem a bátyja, Damon áll a dolgok mögött, hanem egy nála is vérszomjasabb vámpír testvérpár, Samuel és Henry. Nem tudni milyen okból, de a két vámpír úgy döntött, hogy Stefan és Damon életét pokollá teszik, méghozzá úgy, hogy Damonra kenik a Hasfelmetsző gyilkosságokat, az egész rendőrség és London lakosai az idősebbik Salvatore testvér után kajtatnak, lehetetlenné téve, hogy nyilvánosan megjelenjen bárhol is. Így Stefanra marad a nyomozás része, de nincs egyedül, mert az előzőekben megismert Violet testvére, Cora, akit Samuel karmaiból menekítettek ki vele van. Két fő feladat elé állnak a Salvatore testvérek: megölni Samuelt és Henryt, és kiszabadítani Violetet, mert most ő van rabságban.

Nos, ez a Stefan Naplói 5. része, és elvileg a 4-5-6 egy trilógia, egy történetet mesél el. Azt hittem, mert olyan jó lelkű vagyok, hogy végre izgalmas lesz, hogy ez az egybefüggő történet jót tesz majd a sorozatnak. Míg a negyedik rész olvasható volt, addig ez valami igen rosszra sikerült.

Megszoktuk már, hogy nincs tájleírás, személyleírás, nem is vártam, hogy ötcsillagos könyv legyen ez. De mégis sikerült végig szenvednem az egészet, bár Damonnak voltak jó szövegei, és az első felében még mosolyogtam is rajta, hiszen végre Damon Damonos volt, mégis alapvető gondjaim vannak ezzel a kötettel.

Mivel előtörténet sok mindent nem tehetnének meg, sok minden nem működik, de felmerül a probléma, hogy a sorozattal lépést kell tartania. Így került be az a nagy hülyeség, hogy tudnak Klausról és az Eredetiekről a negyedik részben, de nem kell aggódni, EBBEN A RÉSZBEN MÁR NEM TUDNAK RÓLUK. De hogy visszatérve arra, hogy miért is gond, hogy ez elősorozat: azért mert tudjuk, hogy Damon és Stefan, a két főhősünk, túléli, hogy nincsenek igazán életveszélyben, hiszen majd feltűnnek a képernyőnkön 2009-ben. Az, hogy a lányok veszélyben vannak, akikkel találkoznak? Még szép, hogy nem izgat minket, ha meghalnak, hiszen nem kerültek a képernyőnkre, az igazi nagy csattanó az lenne, ha besétálna Violet, vagy Cora, ha a sorozatból a tévében tudnánk meg, hogy mi lett a két lánnyal. Na, akkor érdemes lenne ezt a könyvet olvasni.

Így viszont csak arra jó, hogy inzultáljuk a könyvet, miközben olvassuk, és hangos csatakiáltásokkal a szemközti falba verjük, vagy a fejünket, vagy a könyvet, ki melyikre akar vigyázni, azt kíméli. Ugyanis az egész sorozatban felépített logikát szétbarmolja. Ugye ez is a gond eleve a flashback epizódokkal egy sorozatnál, sosem tudják hány évadot él meg a műsor, és mindig valami újat kell felfedni, ami nem bontja fel a folytonosságot. Na, itt ezt megtették, ugyanis rájönnek, hogy a gonoszok úgy építik fel a védelmüket a verbéna ellen, hogy mindennap isznak belőle, ez szép húzás lenne, ha, utána a sorozatba nem lepődnének meg ezen. Meg kérem szépen, ha Damon 1880-as években már verbénán élt, akkor később ugyan miért nem? De ez csak egy a sok közül. Például vannak itt már TÜNDÉREK. Megemlítik őket, remélem, nem azért, mert a tévésorozatba is bele akarják írni… Sőt kitalálják, hogy a galagonya halálosan mérgező a vámpírokra, és a homok is lassítja őket. A HOMOK! MIÉRT? HOGYAN? MINEK?

Akkor jönnek az apróbb hibák, amiből egy-kettőt átugorna az ember, de többtől már agyérgörcsöt kap: a vámpíroknak a 4. részben nem dobogott a szívük (pedig dobog), itt már igen, Stefan béna, ügyetlen, elesik (nagyon kecses egy vámpír), és fájnak az ÍZÜLETEI (ha az ízületeim ugyanúgy fájnak az időjárás változásra minek legyek vámpír?), Damon, akinek vámpírsebessége van, nem tud ELFUTNI pár ember elől. És a sort még lehetne folytatni.

Ezektől lesz olyan érzése az olvasónak, hogy ez nem más, mint egy kínok közepette összedobott valami, nem is egy gondosan megtervezett regény. Ide mennek, oda mennek, néha követhetetlen melyik szereplő hol áll, hogy került oda, és a végén az olvasót nem is érdekli, csak hogy legyen már vége ennek az egésznek.

A történet kínszenvedés, a fülszöveg elárulja, miért is akarják Samuelék megölni a Salvatore-ékat, és ez is csak még jobban szétrombolja a folytonosság érzését Az meg, hogy a két Salvatore testvér most kibékült, de mégis majd a Vámpírnaplók tévésorozat első részében annyira ellenségesek, az megint csak ront az egész hitelességén.

Persze, Stefan, csakhogy még jobban örüljünk megint két nap alatt beleszeret (bocsánat, csak összebarátkozik) egy lánnyal: most Violet testvére, Cora van a soron, aki annyira hasonlít Callie-re, meg az ötszáz lányra azelőtt, akibe végtelenül szerelmes volt Stefan. Ez az idézet, ami igazán betette a kiskaput:

„Nem szerettem őt, legalábbis nem úgy, amitől az emberi szív hevesebben verne az izgalomtól. De amit iránta éreztem mély volt és őszinte: Mintha lelki társak lennénk a szó legszigorúbb értelmében, hogy a vérünkhöz a felelősségérzett kötött minket és bármit megtennénk, hogy szembeszálljunk a gonosszal. Igaz barát volt.”

Jó neked, Stefan, mennyi igaz barátod van. És akkor meg se említsük, hogy azért picit paradox, mert Stefan azt mondja Violetnek, hogy ha megöl egy vámpírt, csak az fogja kísérteni, de már megölt 500 embert, az nem számít… Szép munka, kedves szellemíró, ennek aztán volt értelme.

Igazából ez a kötet folytatása egyből a négyesnek, és függővége van, ahol súlyosan megsérültek emberek és vámpírok egyaránt, és egy hajszálon függ az életük. De mivel elősorozat, abszolút nincs hatása. Na, erre a könyvre mondom, hogy marketing fogás, kár érte, hogy nem tudtam élvezni.

U.i.: Valaki mondja már el, mit keresett ott egy BESZÉLŐ HOLLÓ?

Kedvenc karakter: Damon Salvatore

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a bakik, az összevisszaság

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperTeen

Kiadás dátuma: 2012. január 17.

Oldalszám: 256 oldal

Lisa Jane Smith: Night World - A titkos vámpír

2012. január 23., hétfő


Hogy akadtam rá: A Vámpírnaplókat olvastam.

Úgy általában az egészről: Poppy North vígan tölti a vakáció első napján, nem vágyik másra, minthogy a legjobb barátjával Jamesszel töltse a nyarat. Persze James a nagymenő, titokzatos srác, akibe Poppy teljesen bele van esve, de nem meri neki elmondani az érzelmeit, noha már tervezi az esküvőjüket. Ám minden rémálommá változik, mikor Poppy egyre rosszabbul lesz, hiszen már pár hónapja alig eszik és fáj a hasa, az orvos végül megmondja a sokkoló igazat: hasnyálmirigy rákja van. Eközben James, aki titokban vámpír (lásd a címet – bár a cím nem arra utal, de mindegy) minden követ megmozgat, hogy megmentse Poppy életét, noha ezzel az Éjszaka Világának alapvető törvényét szegné meg. Ugyanis a vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, akik titokban a világunkban élnek, törvények szerint élnek, amit az Ősök tartanak be (helló, Klaus – igen, csak erre tudtam gondolni a könyv olvasása közben, semmi gond ám*). A két legfőbb szabály: nem árulhatják el a létezésüket az embereknek, és nem lehetnek szerelmesek beléjük. De Poppynak nincs más esélye az életben maradásra, minthogy James átváltoztassa, ezzel mindkettejük életét kockára téve.
Gondolom, a leírásból is látszik, hogy nem tudtam komolyan venni ezt a művet. Ha úgy is megölik az illegálisan készített vámpírokat, akkor minek ezen szenvedni, hogy átváltozassák Poppyt? És ha minden embernek tilos felfedni az Éjszaka Világának létezését, akkor hogyan csinálnak egyáltalán vámpírokat, ha mindig egyeztetni kell az Ősökkel? De persze, Smith regény ez, ahol logikának semmi keresnivalója. Most kérdezhetitek joggal, ha utálom Smith írását, minek olvastam el ezt? Fogadásból, ez a válasz. Ezért foglak titeket ezzel a poszttal boldogítani untatni, mert Nancyvel fogadtam, hogy elolvasom mind a 10 részt, és kapok cserébe egy plüss macit. Ezek után remélem, hogy gigászi nagy medve lesz.

Ezt Smith még a 90-es években írta, amikor még nem ismerkedett meg közelebbről az összetett mondatokkal, ezért se leírás, se semmi nincs. Viszont vannak olyan kellemes hasonlatok, amitől a falnak lehet rohanni. Az alábbi mondatok saját fordítások, mert nem magyarul olvastam, tehát nem a fordítóé a baki:

„És tudta, hogy ha majd elmondja neki [James a nagy titkát], az fontos lesz, valami meghökkentő és bájos, mintha egy kóbor macska beszélne hozzá.” – ezt nem is tudtam értelmezni.
 „Annyira törődött Poppyval, hogy belefájdult a torka.”
„Úgy olvadtak egybe, mint két vízcsepp.”
„Ez volt a legvalóságosabb dolog, amit valaha érzett. Valóságosabb a valóságnál.”
„Poppy egész testében úgy lüktetett, mint egy fájó fog.”
„Poppy lelkesen szopott.” – KIZÁRÓLAG VÉRT! (De akkor is vicces.)

Maga a történet, hogy a főhős rákos, halálos beteg, nincs más módja a gyógyulásra, minthogy vámpír legyen, lehet, hogy jó lenne alapnak (ha nem lennének a fent említett logikai bukkanók), de mivel Smith igazán nem fejez ki érzelmeket, így csak a rákos betegek apró megalázásának éreztem ezt a könyvet. Mert nem szeretem, ha komoly dolgot poénból bedobnak, és itt ennek más szerepe nem volt, minthogy nagyot akart szólni. Igazából nagyon más nem történik, olyan, mint az Alkonyat, csak itt már eleve ismeri egymást a két szereplő óvódás koruk óta (IGEN, a vámpírsrác járt óvodába, mindjárt kilyukadok arra is), és megy a nyálas ömlengés, és azon kívül, hogy átváltoztatják a főhőst, nem szól semmiről sem a könyv. Ezért sem tudom ezt regénynek nevezni, no meg a hossza miatt, ez nem más, mint egy novella.

Karakter kidolgozás sincs nagyon, hiába van három nézőpontunk, nem éreztem, hogy ezek tényleg emberek/vámpírok/etc-k lennének, csak üres bábok, akik mennek, mendegélnek és cseresznye ízű vért szopnak. A nagy romantika is pont ezért nem lesz átérezhető, no meg James, akiről persze mi tudjuk, hogy vámpír, az a tipikus szenvedő Edward Cullen, nem mellesleg sokkal undorítóbb. Nem, ő nem csillog, de kiskorában azzal „csábította el” a főhősünket, hogy döglött állatokat keresett neki. Ki tudja, mi a normális a vámpír/ember romantikában, lehet, hogy így szoktak udvarolni?

Sokat emlegettem, hogy Alkonyatos hatása van, és direkt tettem ezt, sok L. J. Smith rajongó tartja úgy, hogy Stephenie Meyer lopott ezekből a könyvekből, és nem tudom, mit higgyek igazából, mert ez a „mondd ki” jelenet, az egész szenvedő vámpír karakter, aki napon jár, és nem bánt senkit, de gyűlöli magát, a vámpírtanács, aki ellenük van, az egész gondolatolvasósdi, majd Poppy/Bella képessége teljesen ugyanolyan volt. Sőt, még a levél, amit Poppy/Bella ír James/Edwardnak… Ash karaktere pedig tiszta James az Alkonyatból. Szóval annyit üzenek innen azoknak, akik utálták az Alkonyatot, hogy nagy valószínűleg ezt is fogják.

De mindegy is, hogy szándékos vagy véletlen a hasonlóság a két könyv között, nem igazán lehet egy lapon említeni őket. Vagy ki tudja, mert Poppy van olyan idegesítő, mint Bella. Amikor megtudja, hogy talán valami komoly gondja van, az első, ami eszébe jut, hogy legalább megműtik és lesz izgi sebhelye. Persze, lehet arra fogni, hogy nem jutott el az agyáig (már ha van neki olyan), hogy mi történik vele, de akkor sem lehet vele azonosulni. Annyira odavan Jamesért, hogy képes feladni a családját, és nem csak azért, mert rákos és élni akar, az sem érdekli, ha esetleg James nem szereti és csak a vérkötelékkel láncolja magához. Hát gratulálok, és Smith szerint Poppy erős, talpraesett és okos karakter, a követendő példa (ezt Smith maga mondta), de én nem látom ezt benne, főleg amikor kiolvasta James fejéből, hogy szereti őt, de mégis képes elhinni az ellenkezőjét ÉS közben majdnem meghalni, mert valaki azt mondja neki… Micsoda dráma! No meg, minden karakter halálra isteníti Poppyt, mert ő már csak ilyen tökéletes, persze hadd ne mondjam, hogy übervámpír lesz a mi kis pipacsunkból.

Térjünk át a vámpírmitológiára. Először is minden valamire való vámpírnak NÖVÉNY neve van, talán ezért is lett Poppy a főhős, hogy ezzel még inkább nyomatékosítsa Smith, hogy Poppy sorsa, hogy kemény vámpír legyen. Amúgy még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez egy univerzum-e a Vámpírnaplókkal vagy sem. Mert minden kb. ugyanaz, MÉG AZ ŐSÖK IS, de itt napon járnak a vámpírok lapis lazuli nélkül. Talán még annyi a különlegessége a vámpíroknak itt, hogy tudnak SZÜLNI, és a született vámpírok a lámiák (nesze neked görög mitológia). Amúgy minden vámpír tinédzser, mert a felnőtteknek nem sikerül sosem az átváltozás… jó kis indok ez arra, hogy ifjúsági fantasyba tegyünk vámpírokat. Ami még megjegyzendő: a vérnek cseresznye kompót íze van, és az átváltozásban lévő egyedek áfonyát és cseresznyés fagyit esznek, mert az is hasonlít a vérre. (Kinézetben, ha másként nem.) A vámpírok megszokott foglalkozása a lakberendező és a pszichológus, mert sok emberrel találkoznak és könnyű így enni… De ezt nem értem, úgy írta le Smith, mintha annyira egyértelmű lenne, hogy minden lakberendező és pszichológus vámpír, talán Smith félt tőlük… (Ha már a fenyőktől igen.)

Van egy-két baki is a könyvben, például én nem hiszem, hogy megmondják, hogy a tumor rosszindulatú szövetminta nélkül. No, de nem vagyok orvos, lehet, hogy látták ezt az ultrahangon is. A másik viszont biztos nem lehetséges: a harapás normál emberen csak úgy begyógyul minden segítség nélkül.

Őszintén, ezt el se kezdtem volna, ha nem fogadtam volna. Elvileg az Éjszaka Világa sorozat olyan, hogy egy univerzumban játszódik, olyan történetek, ahol megszegik az említett két szabályt, tehát ha jól sejtem, Poppyt és Jamest nem kell soha többé látnom, amink örülök. Talán az egyik történet még jó is lesz, talán… de azt tudom, hogy megszerzem azt a medvét. Azoknak ajánlom, akik szeretik a Vámpírnaplók eredeti könyvsorozatot, mert teljesen ugyanaz a hangulata.

* Mivel a Vámpírnaplókban is vannak Ősök, és a kedvencem Klaus, csak rá tudtam gondolni.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: AZ EGÉSZ!

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 2/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 208 oldal

Kevin Williamson, Julie Plec: Stefan's Diaries - The Ripper (Stefan Naplói - A Hasfelmetsző)

2012. január 20., péntek


Hogy akadtam rá: Szeretem a sorozatot, a könyveket nem igazán, de mivel ez a tévésorozaton alapul, gondoltam, adok neki egy esélyt.
Úgy általában az egészről: Stefan Salvatore 20 évvel ezelőtt lett vámpír, amikor is bátyjával közös szerelme, mindkettőjüket átváltoztatta. Mivel a szülővárosuk, Mystic Falls tele volt vámpírvadászokkal, el kellett onnan menniük, és a két testvér nem éppen jó viszonyban vált el egymástól, de mégis mindig kereszteződnek az útjaik. Stefan most Angliában él, egy kis farmon egy átlagos családdal, ahol mint gondnok dolgozik, noha az Abott família szinte családtagként tekint rá. Stefan örül, Stefan boldog, hiszen embernek érzi magát, és talán, de csak talán maga mögött hagyhatja a véres múltját. Ám nemsokára rájön, hogy a halál mindenhova követi, ha mást nem Damon személyében, ugyanis Londonban egy Hasfelmetsző Jack nevű gyilkos szedi áldozatait, aki ezer százalék, hogy vámpír, és Damon pedig Londonban szórakoztatja a gazdagokat. Mit tehet hát Stefan? Ki akarja nyomozni, hogy most Klaus akarja őket megölni (hiszen már keresztezték az Ősi vámpír útját, és dühös rájuk), vagy csak Damon szórakozik?

Rövid könyv ez, ráadásul az a fajta regény, amit én fanfic-regénynek hívok, vagyis csupán a pénz miatt készült egy sorozathoz. Nem tudom, én akkor már inkább vennék pólót, társasjátékot, bármit, mint egy gyorsan megírt könyvet. No persze, megint ellentmondásos vagyok, mert a polcomon sorakoznak a tévésorozatos könyvek. De haladjunk ezzel tovább. Nem rossz könyv, nem Smith-rossz (ez már kifejezés), de nem is egy minőségi ifjúsági fantasy. Leírások nagyon nincsenek, hiszen a szellemírónk bízik abban, hogy tudjuk, hogy néz ki Ian meg Paul meg Nina, nem egy nagy érzelemábrázolós könyv ez szintén, de egy délutáni olvasásra a sorozat rajongóinak tökéletes.

A történet maga nem nagy szám, és az olvasó hamar kitalálja ki az igazi gyilkos, hiába Stefan folytonos pattogása. Ugyanis a kedvenc főhősünk annyira sötét, hogy a fejemet csapkodtam tőle a falba. Nem hiszem, hogy Stefan ennyire logikátlan és buta lenne, bármennyire nem szeretem a karakterét, de az betett, hogy először azt hiszi, hogy Damon a Hasfelmetsző, később, hogy Klaus (minden ok nélkül változtat a véleményén), majd mikor tényleg megfenyegetik őt és Damont, akkor eldönti, hogy ez bizony Damon volt. Nyilván Damon magát szereti fenyegetni, nem tudathasadásos szegény, az istenit! És végig a könyvben, ez van, mindig váltogatja, hogy mit gondol, majd mikor előkerül az igazi gyilkos, akkor is azt hiszi, hogy Damon küldte. Hát gratulálok!

Egy kicsit felborítja ez a könyv a sorozat kánonját, mert azt mondja, hogy Stefan és Damon már 1900 előtt tudták, hogy léteznek Ősök/Originalok, és hogy Klaus üldözte őket (már a harmadik részben üldözi őket, ez abszolút nem spoiler erre a könyvre), na ez az, amit nem lehet rendesen beleépíteni a tévésorozat 3. évadába, pedig ugye ahhoz íródott ez a könyv. Mert már a tévésorozatban feltűntek az Ősök, akkor itt is folyamatosan róluk kell beszélni, azon töprengenek, hogyan öljék meg őket, és Stefan azt hiszi, hogy ha ő 20 éve vámpír, simán legyőzi majd Klaust. Jó neked, Stefan, önbizalomban nincs hiány! Másfelől meg állandóan Stefan attól fél, ha a bokrok zörögnek vagy lépés zaját hallja, hogy megfordul és ott lesz Klaus, ez aztán semmi feszültséget nem ad a sztorihoz, hiszen tudjuk, hogy Klausszal Stefan csak az 1920-as években találkozik, de sebaj.

Bár a történet nem nagy szám, mégsem szenvedtem az olvasás közben, de nem is nagyon izgultam, se nem nevettem, se nem éreztem át a helyzetüket. Ahogy már fentebb írtam, ez csak egy délutáni könyv, ha éppen nincs előttünk egy Vámpírnaplók sorozatrész. Viszont a két új női karaktert kivételesen megkedveltem, és szeretném őket viszont látni a tévésorozatban, amit persze, biztos nem fogunk, de na. Most még annyi újításunk is volt, hogy nagyon úgy fest, hogy a Stefan Naplói 4-5-6 egy történetet fog kiadni, ugyanis itt függő végünk van, a gonosz nincs legyőzve, és épp egy mélyponton marad abba a történet.

Persze, akadnak logikai és tény bakik, mintha a szellemírónk nem nézné a sorozatot: történetesen, hogy a vámpíroknak nem dobog a szívük, én úgy emlékszem, hogy van vérkeringésük. (Különben nem igazán menne a szex dolog…) Stefan hasa korog, amikor éhes – ez aztán cseppet sem volt vicces, a korgó hasú vámpír.

Bónusz idegesítő faktor: Stefan hülye álneve, a Fenyő Stefan, ami lehet, hogy utalás a gonosz, emberevő fenyőkre az eredeti Vámpírnaplók könyvekről, de mindenképpen el lehet sütni vele egy kis poént. („Stefan olyan, mint a fenyő, mindig áll és karácsonykor fel lehet díszíteni.”) És Stefan ismét 1-2 nap alatt belehabarodik egy lányba, MÁR MEGINT, az ember elgondolkozik azon, hogy hány ember, tragikus sorsú szerelme meg barátja volt Elena előtt… Emellett pedig rengeteg ismétlés is van a könyvben: háromszor-négyszer elmondják, hogy az Ősök a Pokolból származnak, sosem ismertek semmi emberit, ezért kegyetlenek. Ez először hatásos, mert mi olvasók tudjuk, hogy Klaus és a többiek mennyire is emberiek és esendőek... De amikor 256 oldalon ezt egymás után sokszor olvassa az ember, akkor inkább már csak unalmas.

Mindenesetre olvasható könyv, ha nem is nagyon kiemelkedő, és várom a következő részt. (Óh, és a cím senkit ne tévesszen meg, ez nem Stefan ripper éveiről szól – ami nem tudom, micsoda magyarul, mert magyar szinkron ellenes vagyok –, hanem Hasfelmetsző Jackről.)

Kedvenc karakter: Damon, Violet, Katherine (csak álmokban szerepel, de akkor is)

Ami kifejezetten tetszett: Klaus említések

Ami nem tetszett: az ismétlések, a logikai bakik, átlátszó, Stefan sötétsége

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperTeen

Kiadás dátuma: 2011. november 8.

Oldalszám: 256 oldal

Beth Fantaskey: Jessica Rules The Dark Side (Jessica uralma a sötét oldalon)

2012. január 17., kedd

Hogy akadtam rá: Megtetszett a borítója.

Reklámszöveg: Az egy dolog, hogy rájössz, hogy vámpír hercegnő vagy. Megint más tényleg uralkodni.

Úgy általában az egészről: Jessica Packwood megkapta azt, amit akart a Jessica’s Guide to Dating on The Dark Side végén: vagyis teljes vámpír lett és hozzámehetett Lucius Vladescuhoz, így megállítva a vámpírok klánjai közötti háborút. Igen ám, de lehet, hogy Disney hercegnőnek mókás lenni, de egy vámpír hercegnőnek nem annyira. Mivel Jessica emberek között nőtt fel, azok közül is pont egy vega, békeszerető családnál, Amerikában, ezért nem nagy tekintélye van az ősi vámpírok között, és az sem segít, hogy egyszerűen semmi sem sikerül neki. Hogyan is várhatná el bárki egy 18 éves lánytól, hogy uralkodjon? Méghozzá nem egy átlagos emberekből álló társadalomról van szó, hanem több száz éves vámpírokról, akik erőszakkal és vérrel uralkodnak. Emellett Mindy, Jessica barátnője, próbál az egyetemen teljesíteni kisebb-nagyobb sikerrel, inkább kisebbel, mert Jess esküvőjén megismerkedett egy szexi, gazdag, olasz vámpírral, és nem tud másra koncentrálni, pedig szakított is a fiúval, mivel túlságosan tutyimutyi volt. Mindy és Jessica kapcsolata is megszenvedi, hogy Jess már egy teljesen másik kontinensen lakik, és úgy tűnik, hogy a rokonai között talált új barátnőre, Ylenia, az unokatestvére személyében. Vajon minden kapcsolat kibírja ezt a nagy tesztet?

Ez az a könyv, amire több mint egy évet vártam, mert imádtam az első részt. Akkoriban úgy volt, hogy önálló kötetről lesz szó, és örültem is neki a sok sorozat között, aztán bejelentette Fantaskey, hogy lesz folytatás, és még netre is felrakta a Jessica és Lucius esküvőjéről szóló részletet (amit mai napig nem olvastam, és nem is tervezem, mindjárt mondom, hogy miért). A borító csodás, a cím érdekes, és a fülszöveg hajjajj, de jó könyvet ígér. A fülszövegben már ellövik, hogy bizony itt lesz egy gyilkosság, megölnek egy nemes vámpírt, ami a legnagyobb bűntények egyike, és Luciusra kenik, Jessicának pedig egyedül kell helyt állnia a vámpírok kegyetlen világában. Na, már most ettől bezsongtam, hogy de izgalmas lesz, mert az első részben nem volt nagy történet, de elszórakoztatott, és nem akart túl komoly regénynek látszani, így a napon járó vámpírokat is elfogadtam, minden más nem vámpíros tulajdonsággal, mert egy üde kis kellemes délutáni könyv volt. Viszont mert olvastam Fantaskey-től mást is, ezért tudtam, hogy tud komolyabbat is írni, ha akar, csak hogy… ez itt nem jött össze.

A fülszöveg ellövi a lényeget, és hát, valljuk be, elég sokáig meg se történik az a gyilkosság, de az ember már a gyanúsítottakat keresi, hiszen ÁRULÁST reklámoznak nekünk. Tehát ilyenkor az olvasó sorra veszi a szereplőket, ki az, aki jónak látszik, és ki lehet a gyilkos, kinek van indítéka? Az első 30 oldalból már tudtam, ki a gyilkos, és mivel csak a 100. környékén történik meg a gyilkosság, és csak a 270. (!) oldalon kezdenek el nyomozni… ez eléggé siralmas volt. Ha nem próbált meg volna rejtélyes lenni Fantaskey, jobb lett volna, itt viszont annyira erőltetett ez az egész, főleg, hogy mindenki csak szenved és ülnek és néznek előre, és eldöntik, hogy oké, Lucius börtönben van, nem él csak egy hétig, komolyan üljünk már neki nyomozni, aztán ezt eljátsszák a hét minden napján, és még a tárgyalás előtti napon se csináltak semmit. (!) Kétlem, hogy csak nekem esett le, hogy ki a gyilkos, mert az az igazi erőltetett jelenet van, amikor látod, nagyon látod, hogy az nem akar jót. És ha ez nem lenne elég, most már kettő helyett négy főhősünk van, és Mindy, akinek a szövegei kislányos-picsásak (idegesítően szlenges a fogalmazás az ő szemszögében), bár nem konkrétan jön rá a gyilkos kilétére, EGYBŐL a 30. oldalon megérzi, hogy ki az, és elkezd utána nyomozni. (Illetve csak google-ozni.)

Szóval a történet nem nagy szám, és sajnos a humor, az a könnyedség sem volt meg, ami az első részben, így muszáj vagyok csak négy csillagot adni erre, mert hiába 300 oldalas a könyv (AZ EXTRÁKKAL EGYÜTT, AMIKET NEM IS OLVASTAM!) egyszerűen untam, mivel a nyomozáson kívül, ami szinte nem is létező, nem történt semmi, csak a szerelmi szenvedés:

Ami egy jó pont végül is, mert a karakterek kerekek, jól megírtak. Tetszett, hogy Lucius és Jessica mennyire szeretik egymást, nem estek át azért nyálasba, viszont erős túlzásnak éreztem a „meghalok nélküled” dolgot, főleg 18 évesen. Értem én, hogy vámpírok, örökké élnek, de nem volt még olyan keserű a helyzet (legalábbis nem éreztem annak, talán mert tudtam, hogy ez egy ifjúsági fantasy, és tudtam, ki a gyilkos), hogy én most egyből a fakaróért rohanjak, hogy Rómeó és Júliaként végezzük. Ami furcsa volt még: az, hogy egy 18 éves fiú, legyen az vámpír, legyen az herceg, szerintem soha a büdös életbe nem fog gyerekekről beszélni, hogy mennyit akar, ettől engem a hideg rázott, annyira felnőttes volt ez a viselkedés Luciustól, és hiába egy bántalmazott, hányattatott sorsú karakter, nem, egyszerűen nem illett oda. A házasságot megértettem, hiszen királyi vérvonalról van szó, és régen is voltak előre elrendezett házasságok az ország érdekében, és itt sem volt ez másként, de a babamaraton gondolatok kilógtak az ifjúsági könyv lapjairól.

A másik páros Mindy és Ronnie (hadd írjam ezt a becenevét, mert az eredeti nevét sosem fogom tudni leírni), akiket erős túlzásnak éreztem, mivel NEM LÁTJUK, amikor egymásba szeretnek, és hogy mit is jelentenek egymásnak. Mert az esküvős novellában elvileg csak találkoztak és smároltak, de a visszautalásokból látjuk, hogy sokkal, de sokkal több volt köztük, szóval eleve egy instant párost ír bele Fantaskey úgy, hogy nem tudtam nekik szurkolni. Ronnie olyan, mint Lucius, csak cifrában, ugyanis a nagy vámpír énjét szörfös nadrággal és naptejjel próbálja elrejteni, miközben Buddhát idéz. Nem kellett volna ennyire nevetségesen, tacós pólóval és csövesen lefesteni, akkor is értettem volna, sőt, szerintem mindenki, hogy ő most békésen akar élni, nem vámpírként. Egyszerűen Ronnie addig egy idegesítően sablon laza csávó figura volt, hála az égnek ez megváltozik, ahogy küszködik a régi énjével és a múltjával, de még így sem nyert meg ez a szál magának.

Mindyről is kisregényt lehetne írni. Az elején fejbeütöttem volna a sok száz pár cipőjével, és nem azért, mert sekélyes vagy lányos lány, hanem ahogy egyszerűen semmibe vette a SAJÁT barátnőjét. Aztán Fantaskey végül is direkt írta ezt bele az elején, hogy utána a lányok barátsága is fejlődjön, és átalakuljon valami olyanná, ami akkor lesz, mikor mindkét lánynak családja (ami de bizarrul hangzik ifjúságiban), pasija van. Persze ott volt egy nagyon nagyon erőltetett tanulság: bízz a barátaidban, akik megtesznek érted bármit, ne az újdonsült jövevényekben. Ez összepárosítva a cselekménnyel egy kicsit száraz tankönyvi példának tűnt, nem pedig szórakoztató irodalomnak.

Jessica karaktere úgy éreztem, visszafejlődött, de végül is jogosan, mert megházasodott, és most minden az övé volt, amit akart, elvakította a szerelem, és elfelejtette egy kicsit önmagát. Ez persze jól példázza, hogy egy kapcsolatban néha elveszítjük önmagunkat és meg kell találnunk azt, akik voltunk. Na, Jessica jellemfejlődését jó volt olvasni, ahogyan nem Luciusra, a pasijára/férjére/óh-élete-szerelemére támaszkodik, hanem igenis összeszedi magát, és neki áll egy maga harcolni. Noha az elején rémesen lusta és vinnyogós Jess, ez direkt lett így megírva, mert néha előfordul, hogy bárki ilyen, és át kell esni ezen a szakaszon, hogy elővehessük a bátorságunkat.

Maga a karakterek és a jellemfejlődés jó volt, példás az ifjúsági fantasyk tömkelegében, ahol általában (nagyon is helytelenül) a pasik vannak előtérbe helyezve. Ez szólt egy kicsit a felnövésről, meg arról, hogy a szerelem nem minden, meg hogy milyen elfogadni valakit a hibáival együtt, nem kell mindenkit megváltoztatni. Ebben kitűnő Fantaskey, a mögöttes tartalomban, ami a mezei tini élet gondjairól szól, de… Kár volt megírni ezt a részt, és ezért nem fogom elolvasni az esküvős kisregényt, mert szerintem bármiféle folytatás felesleges Jess és Lucius történetéhez. Persze, akik imádták az első részt, nosza olvassák el, van itt egy-két nem annyira vicces levél Luciustól és Ronnie-tól (bár itt már ezek a szópoénok meg amerikai szóláselemzések nem működnek), de összességében nagyon semmilyen élményt nyújtott ez a regény. Akinek az első rész sem tetszett, az a világ összes kincséért se kezdjen bele. Fantaskey, írj új könyvet, ne sorozatozz!
Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a jellemfejlődés

Ami nem tetszett: semmi sem történik, átlátszó

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Harcourt's Children Books

Kiadás dátuma: 2012. január 10.

Oldalszám: 320 oldal

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

2012. január 14., szombat


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Lia Overbrook barátnőjét holtan találják egy motelben, bár a halál oka ismeretlen, legalábbis a főhősünkkel nem akarják közölni, elég egyértelmű, hogy Cassandra a saját hibájából halt meg. De mindez nem akadályozza meg Liát abban, hogy ismét visszaessen az anorexia sötét útvesztőibe, hiába volt már kétszer ezzel kórházban.
Az az igazság, hogy erről a könyvről nagyon nehéz írni, és nem is tudom, hol kezdjem. Maga a felépítése is annyira furcsa, mert az első szó, ami eszembe jut a Jégviráglányokról, hogy „gyönyörű,” márpedig egy ilyen komoly témát taglaló történetre nem igazán illene ezt a jelzőt használni. Mégis ahogyan leírja Anderson az érzelmeket vagy egyszerűen bármi hétköznapi dolgot, olyan szavakkal és hasonlatokkal teszi, hogy szinte fájdalmasan gyönyörű képeket látunk magunk előtt. És pont ez adja meg az alaphangulatát az egésznek, együtt érezzük a szenvedést és a ridegséget Liával.

Noha nehéz lehet az olvasónak önmagát egy anorexiás helyébe képzelni (már ha éppen nem küzd az olvasó ezzel az étkezési zavarral), mégis meg lehet Liát érteni, és szívszorítóan tárja elénk Anderson, hogyan is lehet egyre lejjebb és lejjebb süllyedni.

Noha a központi téma az étkezési zavarok, Lia anorexiás, barátnője, Cassie pedig bulémiás volt, mégsem csak erről szól. Persze benne van, hogy milyen nehéz is felismerni egy étkezési zavarokkal küzdő embernek, hogy ő tényleg beteg, és olyan ez egy kicsit, mint a függőség, néha hiába tudja az ember, hogy rossz, attól még nem tudja abbahagyni. De ezek mellett szól arról, hogy milyen elveszteni és megtalálni önmagukat, ahogy Lia is keresi a kiutat ebből a sötét helyről, ahova tévedt. És mivel Cassie meghalt, ezért a könyv nagyon nagy részét a gyász feldolgozása is kiteszi, hiába nem voltak éppen akkor barátnők Liával, mégis sokat jelentettek egymásnak.

De ugyanakkor a családi viszonyok és a családi problémák is előkerülnek, hiszen Lia szülei tudják, hogy a lányuknak problémája van, mégis annyira lefoglalja őket más, hogy nem veszik észre mennyire is mélyre süllyedt már a lányuk. Igazából meg lehet ezen döbbeni, hogy a szülők miért nem veszik észre, de azért mégis hány ember jár tényleg úgy, hogy akik a legközelebb állnak hozzá, azok sem látják, hogy valami baj van. Lehet vitatkozni, hogy milyen szülők az ilyenek, de ha jobban belegondolunk, mi is hány embert láthatunk, akik ilyen problémával küzdenek, és észre se vesszük. ÉS PONT EZÉRT van létjogosultsága az ilyen könyveknek. Mert ellentétben azzal, amit jó sok amerikai szülő mond, hogy ettől lesz rossz a gyereknek, meg ki ad a gyereke kezébe ilyen könyveket, ezektől ismerhetjük meg az ilyen tényleg komoly dolgokat, és hátha egyszer akár mi is segíthetünk valakin.

A könyv tele van visszaemlékezésekkel, amik még inkább keserédessé teszik a történet, hiszen látjuk a múlt boldog időit, plusz azokat a döntéseket, amik idevezettek, bármilyen kis jelentéktelen dolgok is legyenek azok. Ami még jobban szívszorítóbbá teszi az egészet, hogy végül is a két lány élete nem rossz, persze, veszekednek a szüleik, de semmi olyan drasztikus nem történt velük, és mégis milyen mélyre süllyednek, és milyen nehezen viselik az életet.

Noha nagyon rövid könyv, 270 oldal, mégis olyan volt, mintha érzelmi hullámvasútra ültem volna, akadt néha egy-két poén, amin még el is mosolyodtam, (köszönhető ez főleg Elijah karakterének), de végig magam is átéreztem Lia küzdelmét a jégviráglányok földjén.

Bár 16-os körkarikával látták el a könyvet, én azért mégis fiatalabbaknak is ajánlanám, ez inkább csak felfogás kérdése. Akit érdekelnek az étkezési zavarok és a mostani problémákról szóló könyvek, annak kitűnő, én pedig alig várom a következő Laurie Halse Anderson könyvet, és nagyon örülök, hogy a Ciceró folytatta a kiadást.

Kedvenc karakter: Elijah

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a fogalmazás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 278 oldal

Minden rosszban van valami jó, de minden jóban is akad valami rossz - avagy nagyon off poszt

2012. január 13., péntek

Az az igazság, hogy mostanában egyre többet offolok a blogomon, mert ez az én kis mentsváram, és sokat jelent nekem, és csak-azért-is-arról-írok-amiről-akarok. És ez a gondolat már régóta érlelődött bennem, de most jutottam el odáig, hogy erről fogok írni, akit nem érdekel, az most átugorhatja ezt a posztot. (Megengedem. :D Nem fenyegetek senkit a blog kabala kaktuszával.) Szóval az alap téma, hogy minden rosszban van valami jó, de sajnos a jó dolgokban is akad valami rossz, vagyis a bloggerkedés előnyeiről és hátrányairól fogok elmélkedni.

Sok minden történt mostanában, főleg a moly.hu oldalon, ami lehetne teljesen irreleváns, de nekem a moly sokat ad az olvasáshoz, ezért az olvasási élményemet a moly is befolyásolja. Aki azt hiszi, hogy most a molyos mostani vitákról fogok írni, az megnyugodhat, mert nem. Csak az is belejátszik egy iciri-picirit arra, amiről most koptatom a billentyűzetet. A posztnak két elindító lökete volt: Zenka posztja és FFG molyos karca.

Miért lesz az ember blogger? Mi késztet erre?

Igazából semmi. Én úgy voltam vele, hogy láttam egy halom könyves blogot, és teljesen megörültem, hogy milyen jó már, bár a környezetemben alig olvasnak, vannak emberek, akiknek ugyanolyan az ízlése, mint nekem, és lehet nekik írni. Meg vezethetem saját magamnak az olvasási élményeimet. Igazából ezért készült a blog, és álmaimba se hittem volna, hogy ezt valaki olvasni is fogja.

És milyen érzés? Hogy olvasnak téged ennyien?

Kifejezhetetlenül jó. :) Nekem a napi 10 látogató is sok, nem az, hogy napi 400-500. Persze, nagy részük csak letölthető könyvet keres, de látom, hogy kik azok, akik visszajárnak, és egy kicsit ezt még most sem hiszem el, hogy tényleg ennyien olvassák az agymenéseimet, sőt! Hogy bárki is adna az én véleményemre. Aminek nagyon tudok örülni, mikor e-mailben megkeresnek, hogy beszélgessünk, mert mennyire egyezik az ízlésünk, és például két legjobb barátnőmet a blogomnak köszönhetem, akikre úgy tekintek, mint az élet adományaira. :) (Hejhó, Nancy meg FFG!) Pluszban, ha éppen rossz kedvem van, mindig fel tud vidítani, egy-két jó hangulatú e-mail, amiket olvasóktól kapok, vagy egy-két komment.

Mennyiben befolyásolja az olvasási szokásaidat a blogod?

Mint minden weboldal, amit az ember üzemeltet, időt igényel, míg azt hihetnénk, hogy posztot írni egyszerű (persze, az is, sok betű egymás után), mégis néha nehezen megy, főleg, ha olyan semmilyen a könyv, vagy túl rövid, vagy pedig egy sorozat 20. kötete. És persze, ha nincs poszt, nincs látogatottság, (bár bevallom, nem szoktam azon idegeskedni, hogy jajj, mi lesz, ha nem olvasnak) ezért egyfajta sürgető kényszert érez az ember, hogy olvasson, olyat olvasson, ami érdekel sokakat, jajj, ne olvassak annyi angol könyvet, mert arra úgy se kíváncsi senki. Néha rám jön egy-két ilyen pánik roham, de aztán lenyugszom, és azt mondom, nem érdekel, én csak-azért-is angol könyveket fogok olvasni, ha nekem úgy tetszik, hátha ráveszek valakit angolul olvasásra.

És a moly?

A moly annyiban befolyásolja az olvasásaimat, hogy néha el-elcsábulok egy-két könyvre, és van sok (!) angolul olvasó, akiknek bízok az ízlésében (mert nem olyanok, mint a külföldi lefizetett blogok, akik csak jókat írnak), és így tudom, hogy előre vagy hátra helyezzem az adott angol könyvet a várólistámon. (Ami jelenleg 600 könyv felett van. *kétségbeesetten sírva fakad*) Ami pluszt ad a moly, hogy közben folyamatosan meg tudom beszélni a könyveket mással, ahogyan olvasom egyből, és ez sokat dob rajta. Imádok együtt olvasni valakivel, aki ki tudja hány száz kilométerre lakik tőlem, és annyi, de annyi jó ismerőst találtam ott. Mert igenis ott úgy érzem, hogy az adott mag, akik hozzám szólnak, azok elfogadnak olyan nyűgösnek, szúrósnak, nagyszájúnak, olyan Giginek, amilyen vagyok.

Mégis, akkor mi történt a molyon?

Hogy a többiekkel mi történt, az az ő dolguk, és ahogy ígértem ez a poszt sem erről szól. A moly egy közösségi (és könyves oldal - bár inkább fordítva, a közösségi kerülne zárójelbe) és mint közösségi oldal, néha az internetes ócsárolás színtere, amit persze a szerkesztők próbálnak minimumra fogni, és valljuk be, még mindig jobban állnak, mint más, nem felügyelt oldal.

Tehát azt mondod, a blogod miatt ért téged negatív dolog közösségi oldalakon?

Igen. Mert mint a való életben is, nem csak neten, ha van egy véleményed, az elég kétélű dolog. Van, akivel kulturáltan elbeszélek arról, hogy neki mi tetszik egy könyvben, nekem mi nem, esetleg fordítva. ÉS SOHA NEM VESZTÜNK ÖSSZE! Míg más nem éppen kellemesen reagál. Ismétlem, ez nem a múlt felhánytorgatása, nem akarok én ezzel semmit kezdeni. Csak tényközlés.

És mit kezdesz ezzel? Hogy a hátad mögött beszélnek rólad?

Mit? Az az igazság, legyen bármilyen személyes is a blogom, derüljön ki rólam bármi is, mert igenis ahogy én látom a könyveket, ahhoz hozzátartozom én is és a személyiségem, és ez minden kritikámban/véleményemben át fog jönni, attól még nem ismernek semennyire engem azok, akik szidnak. És ugyanazt teszem velük, amit való életben az ilyen emberekkel. Nem figyelek rájuk. :D Mert minek?

És mit gondolsz a negatív/értelmetlen/sértő kommentekről?

Na pont miattuk született ez a poszt, mert mostanában megint elszaporodtak. Persze, hogy bántanak, én is ember vagyok, rosszul esik, de nem állok le vitázni, mert értelme nincs. Ha elsőre én negatív embernek jöttem le nekik, akibe belerúghatnak, mert névtelenül jó dolog beszólni a másiknak, akkor én mit tehetek? Leginkább mosolyogva felajánlhatok nekik egy kaktuszt anális felhelyezésre, de mást nem igazán tehetek. (És mivel ezt senki nem díjazná, ezért A) vagy törlöm az ilyen kommenteket/leveleket, B) nem válaszolok.) És az az igazság, hogy ez is "bullying/bántalmazás," amit ők csinálnak, és annyira nevetséges, amikor jönnek nekem olyan emberek, akik meg voltak hatódva öngyilkosos tinédzseres könyvön, hogy mennyire kell egymásra figyelni, és írnak egy ilyen kommentet. (A komment valósan a blogról van kiemelve, és igen, anti-bullyingos írónő alkotásához szólt, POZITÍV kritikához.)

"Nagyon senkiházinak tartalak téged amiért némelyik mondatodban úgy beszél az író nőről mint egy kutyáról..eltudom képzelni a te kis nyomorult világodat (pasi nélkül minden este..zsíros haj és chio chips minden mennyiségben..)szerintem te ezen a blogon éled ki a szenvedéses életedet."

Most ha nagyon olyan kedvem lenne, kiselőadást tartanék arról, hogy ennek milyen hatása lehet egy ember lelkére... De az a gond, hogy eleve, nem azt kell nézni, hogy jajj, hát lehet, hogy mennyi gondja van ennek a Giginek, és szegényt sajnáljuk már, hanem, hogy egyetlen egy emberi lénnyel sem illene így beszélni, és az a fránya internet kora a sok névtelen lehetőséggel megengedi ezt, nekünk kéne betartani azt a bizonyos határt, hogy érző emberi lénynek tűnjünk.

Persze a sértő vélemény, és mondatok az élet része, csak kicsit ironikusnak érzem mai napig, hogy elvileg intellektuális, magukat kulturált embereknek nevező olvasók ugyanúgy viselkednek, ahogy szerintük nem kéne. Picit álszent dolog.

Akkor már megfordult a fejedben, hogy törlöd a blogot?

De hányszor! Mert minek hallgassam és tűrjem én az ilyen leveleket, hogy egy senkiházi szar alak vagyok? Aztán rájövök, hogy ők csak unatkoznak, hogy nincs jobb dolguk, hogy otthon gondjaik vannak, és hogy nem fogok soha az életben egy másik törött ember miatt még jobban megtörni, és feladni az egyetlen dolgot, amit szeretek csinálni. :D Szóval félelemre semmi ok, nem törlöm magam. Úgyszintén vonatkozik ez a molyra, utalás FFG karcára, lehet, hogy néha megbántódom, mert épp szadiznak ott, de ezek csak egyéni emberek, és nem maga a molyközösség.

ÉS JÖJJÖN NÉHÁNY GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉS A NEGATÍV OLVASÓKTÓL!


Ez a rész tényleg nekem írt dolgokat tartalmaz, ezért a nyelvezetért nem vállalok felelősséget, de tompítottam persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy menjenek nyaralni, akik beszóltak nekem, csak jól esett kiírni magamból. Terápia.

Szóval most sajnáltatni akarod magad, mi?

Nem. Azt más csinálja interneten, én nem kérek belőle. :D Az, hogy néhány személyes gondomra hivatkozva csúsznak a posztok, szerintem teljesen normális kiírni, hogy igenis nem "apró hopsz, most elbotlottam a szőnyegben és nincs kedvem írni/olvasni" dolog miatt lesz kényszer szünet. (Reméljük, azért több nem lesz, de hát az élet ilyen.)

Szóval azt hiszed, nagy kritikus vagy? PROFESSZIONÁLIS KRITIKUS?

Nem. Te akarod bebizonyítani, hogy én ezt hiszem magamról. Ezt nem értettem sosem amúgy, hogy miért akarják ezt elhihetni magukkal, hogy én nagy kritikus vagyok. A blog mottója, vagyis a "lelketlen kritikus véleménye" arra utal, hogy sokak szerint túl kritikus vagyok és nincs lelkem, mert nem bugyolálom cukorba, unikornisok közzé a véleményemet. Ergo ha dühös vagyok, dühösen írok, etc.

Megrendezted a kezdő írós felhívást, még sincs semmi látszatja, MIÉRT?

Először is jött a nagyon sok negatív dolog az életemben, amit nem fogok részletezni, mert magánügy. Aztán jött az, hogy a kényszerszünetet be kellett hoznom olvasásban, és amin épp keresztül mentem/megyek az életben, nem éppen egy olyan dolog, amihez nekem még plusz munka kell, és én SZERETNÉK rájuk összpontosítani, tényleg fókuszálni. Ha azt hiszitek, élvezetes SZERKESZTETLEN kéziratot olvasni, hát nem. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kevés ember ír olyat, ami tényleg élvezetes annyira, hogy ne kelljen megállnom jegyzetelni közben. (És most külön arra is kértetek, hogy jegyzeteljek közben!) No meg működik a fordított pszichológia, tehát ha valaki névtelenül üziket ír, hogy "csináljaaaaaaaaaaaaad már," akkor jön a csak-azért-se-mert-van-jobb-dolgom. Akikét bekértem, persze, hogy elolvasom, de könyörgöm, az én kéziratom is egy éve van másnál, a kézirat olvasás-szerkesztés-dolgozás nem fél év, nem egy hét... Akinek nincs türelme ehhez, nem lesz a könyvkiadáshoz se.

Te egy senkiházi/utca sarokra járó/rossz ember vagy, aki gyerekeket eszik!

Gyerekeket csakis sajttal és ketchuppal, no meg egy kis unikornisvérrel! A többi vád alaptalan.

Itt éled ki a nyomorúságodat, mert nem adták ki a te könyvedet/bulémiás vagy/nincs pasid!

A könyvemet azért nem adták ki, mert ellentétben sok emberrel, én még kotlok rajta, mert nincs abban a fázisban, hogy kiadót lásson. MAJD! Én lassan dolgozom. Amúgy ha anyuci-apuci nekem is fizetné, már kiadtam volna./Nem, nem vagyok, csak szeretek embereket enni, jó sokat./Sosem mondtam, hogy heteroszexuális vagyok, VAGY IGEN?

Meg amúgy is, mit élnék itt ki? Én nem élvezem, hogy embereket szidok, mint ti, mert én nem szidom őket, csak az épp adott papírra vetett művet és annak hiányosságait.

Ha kritizálni akarsz, írjál jobbat/legyen diplomád!

Ha hozzám akarsz szólni, legyél kulturált/logikus/legyen érettségid/helyesírásod.

Így a végére azért annyit hozzá akarok tenni, hogy az elmúlt három év alatt nagyon sok jó embert ismertem meg az olvasás miatt, és mindenkinek köszönöm, aki akár névtelenül, komment nélkül ide járkál olvasni, mert tényleg sokat jelent. :)


Szeretnék ismételten a felesleges posztért egy kis bocsánatot is kérni, de néha muszáj kiírnom magamból egy-két dolgot. Persze minden az életben szürke, semmi sem csak fekete és fehér, szóval nem is várom, hogy ezentúl ne legyen egy-két negatív olvasóm, de ha Laurell K. Hamilton elviseli őket, aki már legendás erről, akkor én, a mezei SZEMÉLYES blogger is. Mert persze ez könyves blog, de nem hivatalos, bárki ezt hajtogatja az téved, mert ez a blog arról szól, hogy az én-fajta embereknek, mi tetszhet, egyszerűen csak könyveket ajánlok vagy nem ajánlok, nem pedig háborúkat indítok és okoskodom, azt meghagyom másoknak.

Ally Condie: Crossed - Összefonódva

2012. január 12., csütörtök

Hogy akadtam rá: Csak úgy mazsoláztam angol könyvek között és beleszerettem a borítójába.

Úgy általában az egészről: Miután Ky-t elhurcolták a frontvonalra, Cassia szent céljául tűzte ki, hogy megtalálja a szerelmét, ezért munkatáborba küldette magát. Eltelt már sok idő, még mindig nem sikerült közelebb jutnia Ky-hoz, de azért dolgozik a lányokkal együtt, míg nem egy napon meglepetésként Xander meglátogatja. A másik szálon pedig Ky tölti az idejét, noha nem katonaként, ahogy először gondolták, hanem a Külső Provinciákban csaliként használják őket, a Társadalom tesz rá, hogy meghalnak, a lényeg az, hogy az Ellenség azt higgye, a Külső városokban is élnek még emberek.

Ez az a könyv, amire egy évet vártam, és ugrándoztam örömömben, mikor a kezem közé kaphattam és nekieshettem. Mivel a második rész fülszövege nagy dolgokat ígér, és Ally Condie-t első könyve után soroltam a kedvenc íróim közé, ezért szép reményeket fűztem ehhez a kötethez. Le nem tudom írni, hogy ezek után milyen rosszul esett a csalódás. Persze, persze, trilógia, a második részek mindig rosszabbak, sőt általában ez az a rész, ahol a karakterekről több mindent megtudunk, és gyakorta csak A pontból B pontba vándorlás, de míg például a Hamuváros és Az ébredés (mindkettő sorozatok 2. része, nem nagy történéssel) teljesen lekötött, ezt szenvedve olvastam.

De persze, nem teljesen rossz ez a kötet, kezdjük a jó dolgokkal. Ugye az első kötet fő erőssége is az volt, hogy mennyire jó kis gondolatok voltak benne, amin eltöprengett az ember, ezt persze tovább vitte Ally Condie, és ismét vannak ilyenek. Főleg a halálról és a különböző emberi kapcsolatokról, és persze az örökös kérdésről, ami disztópiában felmerülhet: megéri-e változtatni a dolgokon. A halál kérdését és az élet rövidségét sokat feszegeti, hála ugye a halott nagyapának, no meg, hogy Ky éppenséggel hadi töltelék, akit bármikor meg is ölhetnek, és mivel a Külső peremvidékeken járunk, ezért látunk ám gyilkolászást és hullákat. De viszont Condie itt is inkább a kapcsolatokra megy rá, történetesen arra, hogy milyen az, ha valaki hibázik, milyen megbocsátani, illetve mit jelent a szeretet/szerelem: hogy hagyjuk a másikat boldognak lenni, vagy teljesen biztonságban akarjuk tudni. Ez mind szép és jó lenne, ha nem lenne a szánkba rágva az egész, ugyanis értem én, miről akart ez szólni, de nem sikerült átéreznem.

És itt átvágnék negatívba: Noha Cassia és Ky szerelme nekem nagyon tetszett, és a tavalyelőtt olvasott egyik legjobb párosítás volt, itt úgy éreztem, hogy kicserélték mindkét szereplőt valami nyivákoló tinire. Sok minden miatt nem jött be most a kapcsolatuk, és nem csak az erőltetett komolyabb témák miatt, amit velük akart Condie boncolgatni, hanem mert nem éreztem át, hogy ők tényleg szerelmesek. Azon kívül, hogy szenvedtek, hogy „én őt akarom, érte megyek bárhova” (amiről kiderül, hogy mégse olyan bárhova), egyszerűen nem úgy viselkedtek, mint akik szerelmesek egymásba. Értem én, hogy követnek el hibát, buták, tinik, de ekkora hazugságoknak és bizalmatlankodásnak egy kapcsolatban nem igen sok helye van.

Ami nagy bökkenő szerintem, hogy most már két nézőpontunk van, mindkettő természetesen E/1-ben: Cassia és Ky. Ott kezdődnek a gondok, mikor észre se vettem a nézőpontváltást, és még csak nem is zavart, végig azt hittem, hogy a nőies Cassia fejében vagyok, aztán kiderült, hogy hopp mégsem. És az a gond, hogy rengeteg visszaemlékezés van Ky részéről, míg az első részben imádtam, hogy apránként megnyílik Cassiának, ebben a részben Ky mindent ledönt azzal, hogy megmutatja az olvasónak, hogy miket soha nem fog élete szerelmének elárulni. Feleslegesnek éreztem ezért a könyv felét, mert rendben, hogy megismernénk Ky-t, de én éppenséggel nem lelki szenvedésre, és hatszor ugyanarra az emlékre számítottam, hanem nyomozásra és a lázadásra.

Ugyanis lenne itt érdekes dolog, ami az első részben is felmerült, hogy mit is akar a Társadalom. Bár látjuk már a frontvonalat, az Ellenségről semmi nem derül ki az ég adta világon, pedig én minimum Ky helyében odamennék, ha a Társadalomban már nem hiszek, legalább felderíteni a dolgokat. De az 54 fejezetből csak egyetlen egy fejezet szólt a konkrét kérdésünkről, ott is csak magát a kérdést vázolták fel, de hogy válasz közelébe sem jutottunk, az elég fusztráló.

Kérdezhetitek (joggal), hogy miről szól akkor ez a könyv. Hát lássuk csak: mennek mendegélnek, meg még mennek is egy kicsit, meg még mendegélnek utána. Nem szeretem a turista könyveket ezek szerint, főleg, ha nem történik benne semmi, még csak karakter megismerés se. Mert bár van három új karakterünk (Vick, Eli, Indie) ők azok a tipikus figurák: a nagydarab, ám kedves srác, az esetlen kisfiú és a „jajj-de-gyanús” lány. Valahogy bár mesélnek magukról a karakterek, semmit nem éreztem, hogy meg is tudnánk róluk, csak felesleges tölteléknek éreztem őket, ahogy Xander „rejtélyes beugróját” is, pedig az első kötetben mindenkit szerettem!

Ezzel még nem lenne gondom, ettől lenne négy csillagos egy könyv, de hogy mi az, ami igazán levitte számomra a színvonalat? Három dolog, az első egy iszonyatos logikai baki: Cassiának mondanak valamit, hogy a Társadalom hazudott valamiről, nem hiszi el, majdnem meg is hal miatta, UTÁNA SE HISZI EL, MÉG ÉLETE SZERELMÉNEK SEM! Rendben, Cassiát le is szúrhatnánk ezek után egy kaktusszal… A második, hogy bár E/1-es két szemszögünk van és idegesítően és feleslegesen váltogatja Condie (egy ölelés négy fejezeten át van, mert kétszer vált nézőpontot a két karakter között), még beleteszi azt a híres neves információ kivágást, vagyis amikor az olvasó elől titkol valamit, hogy mi van az E/1-es főhős kezében.

Amin viszont a legjobban húztam a számat, az az utolsó fejezet volt. Elvileg drámai függővég akar lenni, hasonló, mint az első részben, de közben egybefűzi ezt az előbb említett infó kivágással, amitől idegesítő lesz, és legszívesebben az ember a falhoz vágná a könyvet, mert felesleges, és olyan érzetet kelt, mintha csak hülyére akarna venni az író.

Nem tudom, hogy mit várjak ezek után a harmadik résztől, mindenesetre persze, hogy elolvasom, reménykedem, hogy Condie alkot valamit, de ennél a kötetnél ezerszer jobb disztópiás romantikus regény is van odakint.

Megjegyzés: A borító viszont teljesen jó, mivel ugyanúgy igazodik a bogyók színéhez, mint az első rész, és a ruha is passzol a tartalomhoz. Ezek után kíváncsian várom a harmadik borítóját. Legalább a borítóját várom, nézzük a jó oldalát.



Kedvenc karakter: Xander, Indie

Ami kifejezetten tetszett: az az egy szál kérdés

Ami nem tetszett: turista könyv (mennek, mennek, mendegélnek), erőltetett nézőpontváltás, a szerelem ábrázolása, AZ UTOLSÓ FEJEZET

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Dutton Juvenile

Kiadás dátuma: 2011. november 1.

Oldalszám: 367 oldal

2011-es tévésorozatos toplisták

2012. január 10., kedd


Akartam 2011-es sorozatos posztot írni, már régóta bennem van, viszont nem vitt rá a lélek, hogy a félévadzárókról, esetleg a Merlin kalandjai 4. évadjáról írjak kritikát, de hogy mégse maradjatok (tényleg felesleges) poszt nélkül, elhatároztam, hogy csinálok egy TOP 5-ös listát. A listát livejournalon találtam, szóval semmi eredeti nincs a kategóriákban, csak a véleményem a saját. Picit unalmas lehet, de hát ez van, nem nézek sok sorozatot. :D Abból nem vagyok olyan mazochista.

Nyilván nem kell mondanom, hogy SPOILERES a 2011-ben leadott részekre a következőkből: Odaát, Merlin kalandjai, A rejtély, Vámpírnaplók.

LEGJOBB SOROZAT KARAKTEREK:

Mert igenis a sorozatok elsőszámú vonzereje a jól felépített karakterek maradnak, akik miatt végignézünk akár rossz részeket, sőt évadokat is.

5. Sam Winchester (Supernatural/Odaát): Nagyon meglepő, gondolom én. :D Legelőször teljesen „Dean girl” voltam, úgy az első öt évadban, és alapvetően meg se értettem Samet, aztán amikor a hatos évadban elvesztette a lelkét, és végre olyan kis szociopata karakter lett, akit imádok, végignéztem az elmúlt életén, és rájöttem, hogy hát igen, Sam egy kicsit olyan, mintha tükörbe néznék. Talán innen volt a kezdeti utálatom iránta, azóta megbékéltem vele, és teljesen fanatikussá váltam, valahogy az ő karakterfejlődésében néha magamra ismerek.

4. Elijah (The Vampire Diaries/Vámpírnaplók): Ő az egyik kedvenc karakterem a TVD-ből és teljesen fel vagyok háborodva, hogy milyen keveset szerepel. :D Valahogy úgy érzem, hogy ahogy behozták az Originalokat (sosem fogok TVD kifejezéseket fordítani, mert tiltakozom a magyar szinkron ellen), ők vették át az uralmat a sorozat fölött, értem én ezalatt, hogy az Original vámpírok sokkal érdekesebbek, összetettebbek és jobban megtört karakterek, mint a Salvatore fiúk, és ez már akkor bebizonyosodott, mikor Elijah képernyőre került. Stílusos, de azért nem annyira gonosz, amolyan igazi régimódi „becsületes ember.” Egyszerűen nem lehet nem szeretni.

3. Klaus (The Vampire Diaries/Vámpírnaplók): Ő a másik kedvencem a TVD-ből, ami nem meglepő, tekintve, hogy mindig a gonoszokat imádom, és mivel ő is Original a fentiek illenek rá is. Amiért nagyon piros pont jár (és nem, nem az imádni való akcentusa), hogy sikerült úgy megírniuk az íróknak, hogy egyszerre legyen tényleges gonosz, (hiszen mégiscsak gonoszabb, mint Elijah, akit személy szerint nem is sorolok gonosznak…), de van érző oldala, ő is valahol emberi, de mégis hiányzik belőle valami, nem teljesen szociopata, csak kegyetlen. Na, ez a szép keverék, és hogy nem az a buta főgonosz (kivéve, ha nem kapcsolja be a denevérhallását), juttatta dobogóra.

2. Merlin (Merlin/Merlin kalandjai): Amennyit áradoztam már a Books of Magicről és Tim Hunterről, abból talán lejött (nem mindenki olvassa folyamatosan a blogot, ezért írom ezt ide), hogy van a gonosz, vérben tapicskoló karakterek mellett egy másik kedvencem, amit nagyon nehéz megírni, hogy tényleg abba a kategóriába essen. Ez pedig nem más, mint az esetlen főhős, aki mégis szarkasztikus, no meg nagy hős, nagy szívvel, és minél több szenvedéssel. (Mert ugye milyen jó, mikor a kedvenc karaktereidet állandóan megtörik, az feláll, megy tovább, és megint elkezdik kínozni.) Szóval ez a típus Merlin, aki a 4. évadban is ugyanolyan maradt, ezzel feljutva a dobogóra.

1. Balthazar (Supernatural/Odaát): Óh, igen, mennyire kis mellékszereplő ám a 6 részével, de azon nem változtat, hogy nála hamarabb nem kedveltem meg még karaktert. Igen, igen, lehet azt mondani, hogy a tipikus hedonista, rossz fiús alkat, de mégsem gonosz, és nem azért, mert angyal, hanem főleg a Cas iránti hűsége/szeretete/barátsága miatt. (És amúgy tiltakozom a felvetés ellen, miszerint csak Sebastian Roché miatt első helyezés, írhattam volna még legalább egy helyre Rochét és nem tettem, sajna A rejtélyben nem 2011-ben játszott, különben biztos bejutott volna. :D)

LEGJOBB TÉVÉSOROZAT:

5. Különleges Ügyosztály (Law & Order: Special Victims Unit): Az, hogy ez a sorozat ötödik helyre került két okkal is magyarázható: egyrészt nem láttam az összes 2011-ben leadott részt, másrészt pedig bárki bármit mond nekem a 13. első két részében már hiányzott Elliott Stabler, bár persze, nem az volt a lényege. Szintén ebből a sorozatból nem választottam „legjobb jelenetet” és semmi mást, mert ez egy teljesen különálló kategória, mert hiába fiktív történetek, mégsem az a színtiszta szórakoztató sorozat, nem pont az a célja.

4. Vámpírnaplók (The Vampire Diaries): Mert bár a harmadik évadnak vannak gyengeségei, sőt, mikor nem volt ennek a sorozatnak, attól még ugyanúgy leköt. (És nem, nem Sebastian Roché és Ian Somerhalder miatt.) A lényeg, hogy bár romantikus dráma lenne, sosem csöpög annyira, hogy megundorodjak tőle, és még egész szép kerek fantasy történet is van benne.

3. Odaát (Supernatural): Bár most a hetedik évadtól odáig meg vissza vagyok, sajnos a 6. évad egy része is belelóg a 2011-es teljesítményébe, ami pedig nem volt valami fényes, ezért lett csak 3. most az Odaát. Nagyon bemutatnom nem kell: mitológia, meleg tesók (hogy édesanyámat idézzem, jó-jó, tudom, hogy heteroszexuálisok) és sok-sok sírás, néha azon, hogy milyen rossz egy rész, néha azon, hogy milyen jó egy rész.

2. A rejtély (Fringe): Még csak most kezdtem el nézni ezt a sorozatot, amiért jár nekem egy nagy kaktuszos csapkodás, ugyanis egyből beleszerettem. A készítő gárda egy régi kedvenc sorozatom, az Alias íróit tartalmazza, ezért sok-sok-sok-sok-sok párhuzam felfedezhető, és őszintén bevallom, először csak ez vitt tovább, aztán külön is megkedveltem az összes karaktert, meg a világot és a sztorit. A 2011-es részlege igen jól sikerült, mert pont ez a harmadik évad második fele, (ahol az epikus nagy sztori van, és én mindig nagy sztori párti vagyok,) és a negyedik évad első fele, ami bár nagyon sokaknak nem tetszik, én ugyanúgy élvezem, mint eddig. Mert már igazán nem is véres sci-fi sorozat ez, hanem dráma, amit pedig én imádok.

1. Merlin kalandjai (Merlin): Igen, meglepő vagy nem, tavaly a legjobban a Merlin teljesített, mindig megvolt egy alap szintje, és csak egy rész volt kifogásolható az egész évadból. Hiába családi vígjáték, most a negyedik évadban megint sötétítettek a hangulaton (és Morgana ruháin :D), és egy-két igazán szívszorító jelenetet is sikerült belecsempészniük. Noha személy szerint nekem az évadzáró utolsó pár perce nem tetszett, és nem azért, amire a slasherek gondolnak, egyszerűen csak összecsapottnak éreztem, attól még ő volt tavaly a legjobb sorozat.

LEGJOBB SOROZATBELI PÁROSÍTÁS:

Mert néha, de csak nagyon néha, sikerül olyan párosítást írnia az íróknak, akiknek én is szurkolok. Akár a könyvekben, a sorozatokban sem sikerül mindig eltalálniuk az íróknak az én ízlésemet, ami természetesen nem mérvadó, mert ahány ember, annyiféle romantikus beállítottság, de a lényeg, hogy itt nem lett ötös lista. Ha belegebedtem is, csak kettőt találtam:


2. Damon/Elena (The Vampire Diaries): Mert igen, én ezért kezdtem el nézni alapvetően a sorozatot, mert az előzetes azt ígérte, hogy a gonosz vámpír is szerelmes lesz. Aztán az első évadban nagyon jó volt a vonzalom a két karakter között, ám ez valahol a második évad közepe felé el-elmaradt, amikor is Damon csak sírt és sírt, végül pedig most a harmadik évadra, abszolút lekopott a régi lelkesedésem, persze, azért még mindig, ha választani kell a Salvatore-ok közül, akkor neki szurkolok, de részletesebben a következő kategóriánál.

1. Peter/Olivia (Fringe): Először nem hittem, hogy egy ilyen abszolút egy rész/egy nyomozás dolgos sorozatban én fogok bárkiknek is szurkolni, hogy jöjjenek össze. Aztán annyira jól megírták Peter karakterét, és nem mellesleg bírom Oliviát is, hogy abszolút az ő pártjukra álltam a sorozat kezdetétől. Na, itt jön az, amihez tényleg érteni kell, úgy írni hosszú sorozatot, hogy a párosok érdekesek maradjanak. Nyilván, mivel ez nem tiniknek szóló romantika, nem kell annyira figyelni rá, de mégis sikerült nekik. Az írók kellőképpen adagolják az akadályokat és a boldog pillanatokat, hogy még mindig a negyedik évadban is nekik szurkoljak, ugyanolyan erővel, ha nem jobban is, mint az elején

LEGJOBB NEM-KÁNON PÁROSÍTÁSOK:

A kánon jelentése a rajongói körökben: Minden, ami konkrétan le van írva, lásd, ami tényleg megtörtént a sorozatokban. Tehát a nem-kánon páros az, amiket csak a rajongó találnak ki, látnak bele a sorozatba. ITT NEM KÉREK PISZKÁLÁST, MINDNEKINEK A SAJÁT DOLGA, HOGY MIT LÁT BELE ÉS MIT NEM!

5. Dean/Castiel (Supernatural/Odaát): Igazság szerint talán végül azért kezdtem el nézni az Odaátot, mert rábeszéltek, hogy ugyan nézzük, van benne elég meleg poén. (Nem vagyok ám ilyen felszínes, mint látszik. :D) Aztán tényleg, valahogy Dean és Cas kapcsolata annyira, de annyira tetszett, hogy egy ideig nagyon nagy Destiel lázban égtem, ez egy kicsit csökkent az utóbbi időkben, talán a túl sok fanfic miatt, de még mindig benne van a Top 5-ben.


4. Klaus/Elena (The Vampire Diaries/Vámpírnaplók): És itt a folytatása annak, hogy miért is kopott meg a Delena fénye számomra, mert nemes egyszerűséggel Elenát már mindenkivel össze akarom hozni, csak Damonnal meg Stefannal nem. (Meg Mattel sem.) Mivel az Original Petrovának lehetett köze Klaushoz és Elijah-hoz akár romantikus téren, és tudjuk, hogy Klaus csak egy meg nem értett karakter, és Elena meg mindenkit megért (még Rebekah-t is), ezért tartozok a Team Klausosok közé.

3. Elijah/Elena (The Vampire Diaries/Vámpírnaplók): Ugyanaz, mint fent, de kicsit több subtexttel, mert igenis, ki ne gondolt volna legalább egy pillanatig erre a párosra, mikor Elijah kijelentette, hogy törődött anno Katherine-nel és még egyszer nem követ el hasonló hibát? No meg Elijah mégis csak barátságosabb, mint Klaus.

2. Sam/Dean (Supernatural/Odaát): Óhó, Gigi kedvence, TESTVÉREK! És nem, nem ezért imádom a sorozatot, de már az első résztől olyan UST (nem feloldott szexuális vonzalom) van a két főhős között, hogy öröm volt nézni, és nem egyszer utalnak rá más karakterek, és maguk az írók is.

1. Arthur/Merlin (Merlin/Merlin kalandjai): Mert amióta elhangzott az a bizonyos „manservant” szó, azóta nem tudok másra figyelni, hogy „jézusom, de szeretik egymást.” És ez most a 2011-es egyik legjobb részben tényleg nagyon tetőfokára hágott. No, persze, tudom, heteroszexuális sorozat, de akkor is, még Katie (Morgana) is elismeri, hogy milyen jó párosítás ez. :D

LEGJOBB SOROZAT RÉSZEK:

Mindenkinek van olyan sorozatrésze, amit képes hétszer megnézni EGYMÁS UTÁN. (Én igen. :D) És ezekből válogattam a legjobbakat.





5. A Servant of Two Masters (4x06) (Merlin/Merlin kalandjai): Azért teszem szegény Merlint itt utolsónak, mert mégiscsak családi vígjáték, etc., etc. Szóval ez volt az a rész, amit kétszer is megnéztem egymás után, majd még kétszer. :D Bár mindegyik Merlin rész újranézős (kivétel a Lamia), ez az, ami igazán nagyon-nagyon röhögősen tetszett, és kellett egy kis vidám folt is, abba a nagyon komor 4. évadba. És bérgyilkos!Merlin mindent visz!

4. Wallflower (4x07) (Fringe/A Rejtély): Tanakodtam, hogy melyik Fringe rész legyen, mert most a negyedik évadból annyi, de annyi a top kedvencem, végül maradtam ennél, ahol még a heti gonoszunkat is megsajnáltam. És minél több a szenvedés, Gigi annál jobban élvezi.

3. Homecoming (3x09) (The Vampire Diaries/Vámpírnaplók): Nem is tudtam, melyik Vámpírnaplók rész jusson be, mert volt egy-kettő igazán jó. Mégis maradok ennél, mert ez volt az, ami tényleg visszaadta a hitemet a TVD-ben, no meg flashbackelős részt elvből nem választok legjobbnak, pedig idén még a két visszatekintős volt az, ami megnyert nagyon magának. (Meg még a 2. évadból 1-2 rész, de na.)

2. The French Mistake (6x15) (Supernatural/Odaát): Bár kismillió több rész van az Odaátból, amit kiemelhetnék, ez egy ékes példája a fanszerviznek, vagyis amikor a rajongóknak írják a részt. Misha tweet mániájától kezdve, az a sok öniróniai utaláson át (kevés néző, ki nevez el magáról karaktert) egészen a címig (ha valaki nem tette, nézzen utána mit jelent :DDD) minden tökéletes.

1. How to Win Friends and Influence Monsters (7x09) (Supernatural/Odaát): Valójában úgy érzem, hogy szinte bármelyik hetedik évados részt kiemelhettem volna, mert annyira oda vagyok érte, de mégis erre mondom most azt, hogy a legjobb volt, minden meg volt benne, ami kellett. Humor, nyomozás, a képregény verzió szétalázása (MERT AZ IGENIS ROSSZ!), a főszál előre lendítése, kérdések felvetése, és EPIKUS függővég, no meg előtte van ám drámázás is, röviden: minden, amitől nekem SPN az SPN.


KARAKTEREK, AKIKRE NAGYON RÁFÉRNE EGY BUSZ:

Akár elüthetné őket, akár feltehetnék őket a fiktív buszra.


5. Guinevere (Merlin/Merlin kalandjai): Tényleg amúgy semmi bajom nem volt Gwennel még az első évadban, aztán mindenki elkezdett beleszeretni, mindenkit elkezdett lesmárolni, és ő lett a tökéletes szereplő. Nem, nem a Merthur fan beszél belőlem, tényleg nem bírom a karakterét, de sajnos soha az életben nem fogják kiírni.



4. Stefan Salvatore (The Vampire Diaries/Vámpírnaplók): Főleg abstractelfnek, Nancynek, Aileynek és Kikissznek ajánlanám ezt. MERT CSAK ENNYIRE utálom Stefant, se gonoszként, se jóként nem szeretem, nincs stílusa, egy gyurmafigura számomra, aki ráadásul állandóan hisztis.

3. Bonnie Bennett (The Vampire Diaries/Vámpírnaplók): Bonnie a könyvben is idegesítő és a sorozatban sincs ez másképp, semmi különösebb szerepe nincs, csak a helyi boszorkány, akihez néha lehet menni megoldásokért, és lehet neki adni pasikat, ha nincs elég sor a forgatókönyvben. Minden egyes történetszálától kiráz a hideg.
 
2. Scott McCall (Teen Wolf): Az hagyján, hogy a sorozat milyen minőségű, de hogy ennél sötétebb főhőst is ritkán lát az ember, aki ráadásul fiú.
 
1. Fauxlivia (Fringe/A Rejtély): Nincs nála idegesítőbb karakter a világon, akárhányszor megjelenik a képernyőn, én elkezdek szitkozódni, ahogy az Aliasos párhuzamát is utáltam, őt is.

Nevada Barr: 13 ½

2012. január 9., hétfő


Hogy akadtam rá: A Corleonis kiadó könyvei között akadtam rá.

Úgy általában az egészről: Az 1960-as években Minnesotát megrázta a „Hentes Gyerek” gyilkosság története, amikor is egy ártatlannak tűnő tizenegy éves kisfiú, brutálisan lemészárolta a saját családját egy baltával. Dylan élete innentől kezdve rémálommá változik, mivel nem is emlékszik arra, hogy bármit is elkövetett volna. De kénytelen elfogadni a tényt, hogy megölte a szüleit és a húgát, no meg megpróbált végezni a bátyjával, Richarddal is, aki ezek után sem tágít öccse mellől és rendszeresen látogatja a javítóintézetben, ahol nem éppen rózsás az élet.

Mindeközben közel negyven év elteltével Polly, akinek szintén nem volt könnyű sorsa, találkozik álmai férfijával, ám Marshallnak szörnyű titka van, de mi köze van mindennek a Hentes Gyerek gyilkosságokhoz?

Ez a könyv elég vegyes érzelmeket hagyott maga után, és nem is vagyok benne biztos, hogy teljesen össze tudom foglalni, hogy milyen is ez a regény. Ajánlanám persze, hiszen jó könyv, de mégsem tudok rá őszintén öt csillagot adni, de ez nem jelent rosszat. (Noha tőlem már a négy csillagtól is rettegnek, pedig nem kéne!)

A történet felépítése érdekes, három részből áll, van az 1960-as évekbeli idősík párhuzamosan a 2007-es történésekkel, és ettől lesz élvezetes a könyv, mert nem mindent sorban mesél el, hanem ugrál az időben. És ezek között a részek közé beékelve, pedig brutális gyilkosságok elemzését és magyarázatát látjuk. Ezeket a részeket szerettem, egy kicsit borzongatóak, hogy hogyan is lehet egy amúgy teljesen felfoghatatlan tettet, mint a családon belüli gyilkosság, megmagyarázni, és bevallom, néha tényleg sikerült elhitetni velem is, hogy igen, meg lehet érteni az ilyeneket.

Az egész történetnek az erőssége a hangulata. Nevada Barr rettentően jól ábrázolja az emberi jellemeket, és az egész sztori lényege végül is ez, hogy bemutasson több fajta karaktert, akik valamilyen szinten közrejátszottak egy gyilkosságban (legyen az áldozat, elkövető, vagy szemtanú, esetleg leendő áldozat). Ugyanis négy karakter szemszögünk és főhősünk van, és bár ez is az erőssége, hogy mindegyik főbb karakterünk lelkébe belelátunk, és valamilyen szinten megértjük őket, mégis volt, amit túlzásnak éreztem. Egyrészt jó ez a váltott nézőpont, ha a lelki szenvedésre és a komor hangulatra összpontosítunk, viszont a történet feszültségét ezzel ölte meg Barr.

Ugyanis a könyv nagy hiányossága, legalábbis számomra, hogy túlontúl átlátszó volt. Noha én az első harminc oldalból tudtam, mi lesz a vége, meg mi is történt valójában, csak szép lassan akarna minket bevezetni ebbe Barr. Először el se mertem hinni, hogy most ez lenne az igazi csattanó, de a karakterek ezt mindössze a 260. oldalon fedezik fel, és addig Barr úgy kezeli a nézőpontokat, hogy kétes legyen a dolog, hogy esetleg az olyanokat, akik nem olvasnak sorok között, a sötétben tartsa. De mégsem tudom őszintén elfogadni, hogy Nevada Barr ezt a regényt fordulatosnak szánta, mert ahhoz túl sok mindent elárul, túlságosan elénk rak mindent.

És noha ezért „fosztottam meg” egy csillagtól, plusz mert vannak benne fölösleges oldalak, egész jeleneteket hagytam volna ki az írónő helyében, mégis egy élvezetes könyv volt, és olvasás közben azon kaptam magam, hogy csak úgy falom az oldalakat, már ha nem épp egy-egy döcögősebb jelenetnél tartottam.

Kicsit hullámzó a minősége ilyen szempontból, de a lelki dolgokat nagyon jól ábrázolja, és pont ezért szerettem. Noha sokan mondják, hogy beteges és sötét a sztori, én az előbbi jelzőt nem igazán mondanám rá, de lehet, hogy ez csak a saját beállítottságom, mert már a szociopata gyilkos nekem meg se kottyannak.

De Nevada Barr nem csak mondja, hogy ez bizony egy csúnya gyilkos, aki nem érez semmit, hanem mesterien bemutatja, és ezért is döntöttem úgy, hogy ha Barr bármelyik másik könyve is megjelenik, azonnal lekapom a polcról.

Aki egy kis komor, nyomasztó történetre vágyik, ami az emberi természet egy sötét oldalát dolgozza fel, az bátran essen neki. Nem a vérrel fog ez a könyv megborzongatni, hanem mert rámutat, hogy egy kedves arc és egy mosoly mögött is mennyi kegyetlenség bújhat meg.

A kötetet köszönöm a Corleonis kiadónak!

Kedvenc karakter: a gyilkosunk

Ami kifejezetten tetszett: a lelki dolgok ábrázolása

Ami nem tetszett: picit átlátszó, néhol felesleges jelenetek

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Corleonis

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 320 oldal

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.