Aimée Carter: Goddess Interrupted (Elveszett Istennő)

2012. március 30., péntek

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Kate Winters kiállta a hét próbát (illetve egyet elbukott, de hát az lényegtelen), és istennő lett. Igaz, hogy önmagában is istennő lenne, hiszen az édesanyja Démétér, csak elfelejtett neki szólni eddigi 18 éve alatt, de ez is lényegtelen. Kate azért lett, hogy pótolja Persephonét (a saját nővérét), Hádész feleségét, aki inkább lelécelt egy halandóval és így az egész Alvilág helyzete veszélybe került. (Kinek tűnik fel, hogy 2000 évig veszélyben volt az Alvilág, de minden szépen működött? Akkor milyen veszély is van itt?)
Szóval Kate ugyanúgy járt, mint Persephoné, Hádésszal kötött házasságot, és fél évet itt, fél évet lent kell töltenie, uralnia az Alvilágot. Egy kellemes nyár után, a nagyon helyes, szexi Hermésszel, Kate hazaérkezik, de valamiért Hádész tesz rá, Kate pedig szenved, hiszen ő nagyon-nagyon szerelmes, de a férje meg ellöki magától, és valószínűleg azért, mert még mindig Persephonéba szerelmes. Ha ez nem lenne elég, Héra úgy döntött, hogy megöli az egész világot, mert ő Hádésszal akar kavarni, de tettek rá, ezért kiszabadította Kronoszt, aki MINDENKIT  MEG FOG ÖLNI! Kivétel a főhőst, őt meg akarja hágni.

Ez a második része a csodás The Goddess Testnek, és ugyanolyan rossz, bár itt már az elején is értelmetlen az egész. A görög mitológiához nincs sok köze, a főhős, aki pengébb mitológiából, mint maga Hádész, meglepődik azon, hogy mi is az a Titán, és hogy Héra és Zeusz együtt vannak… Kérdem én: akkor mit tanult a görög mitológiából? Hát, nem tudom, Carter mit feltételez az olvasóiról, de tudom, hogy kis hazánkban a görög mitológia alapjai benne vannak a történelem tananyagban, és nem olyan részletesen megy bele ez a könyv is, hiszen alig pár istent nevez meg… Vajon miket tanulhatnak Amerikában?

Ezen felül, ami még kiemelendően rossz a könyvben (minden logikai baki mellett), az a nők szerepének ábrázolása. Kate meg van veszekedve Hádészért, aki Kate nővérébe szerelmes. Kate-et megcsalja, de az morálisnak van beállítva, hiszen itt a görög istenek olyan szentek, mint a  keresztény Isten és Jézus, de mindenki mindenkit mindenkivel megcsal ÉS EZ JÓ! ÉS EZT A NŐNEK MOSOLLYAL AZ ARCÁN KELL TŰRNIE! Kate-nek mindenki mondja, hogy fogadja el Hádészt így, legyen Hádész lábtörlője… én nem tudom, ez milyen üzenetet küldhet a lányoknak, akik ezt olvassák, de annyit elárulok, hogy oké, hogy fogadjuk el az álmaink pasijának múltját és hogy nem lesz minden tökéletes, de van egy pont… ahol az már nem egészséges. Hádész nem beszél Kate-tel, nem szól hozzá egy szót se, nem ér hozzá, nem csinál vele semmit, csak papíron férj és feleség Kate-tel, és ezek után higgyük el, hogy Hádész szereti… Ennyi erővel bármelyik régi osztálytársam is szerelmes volt belém, ha nem szóltak hozzám… Ilyen következtetésekre alapozva, vajon hányan szerelmesek belém az egész világon? :|

Héra gonosznak van beállítva, és aláírom, Héra nem volt kellemes alak, de itt úgy van megmagyarázva, hogy Zeusz kicseszett vele, ezért ilyen. Mégis nem Zeuszt büntetik meg, óh, nem, HÉRÁT! És folytathatnám tovább, mert Persephoné a fülszövegben úgy van beállítva, hogy ő jelent veszélyt Kate jövőjére, hiszen Hádész még belé szerelmes. *tücsökciripelés* ÉS?! Persephoné UTÁLJA Hádészt… És természetesen Kate ezért annyira lenézi és kurvának tüntetni fel Persephonét, sőt! A legjobb barátját Aphroditét is… Szóval az összes női karakter rossz, kivétel Démétér (aki ugye az anyja), és talán Artemisz és Hesztia, akik meg annyit se szerepelnek, hogy érdemes legyen megemlíteni őket.

Az egész könyvben nem történik semmi, tényleg semmi, az 50%-a Kate belső monológja, hogy ő mennyire szereti Hádészt, de az meg őt nem, de aztán mégis lefekszenek és minden jó lesz… A másik, hogy a fülszövegbeli nagy epikus kalandozás az Alvilágban annyiból áll, hogy 150 oldalon át sétálnak, és semmi más. Elég unalmas volt. Igaz, hogy függővége van a történetnek, de én ott már sírva röhögtem, hatása aztán biztos nem volt.

Vidám hibalista:™

– Emeljük ki, hogy az istenek nem testvérek, de testvérek, de nem vértestvérek, de egy apjuk-anyjuk van, de nem testvérek, mert akkor a fele vérfertőzés lenne, és fújj, hogy nézne már ki, hogy a főhős a saját nagybátyjához megy hozzá, de a nagybátyja, de mégsem. – Megoldás: Carter, ne a görög mitológiát használd legközelebb alapnak. Sőt, inkább semmi mást ne használj…
– Ha valami baj van az Alvilágban, kitörik egy vulkán Görögországban.
– A főhősünk erős istennő, de egy ajtót nem tud kinyitni, mert túl nehéz neki.
– Az istenek erejének nincs korlátja, de Dionüszosz nem tudja a Holt-tengert borrá változtatni, mert az túl sós, Hermész nem tud eltévedni, de mégis eltéved, mert rég járt arra, később ismét nem téved el. MI VAN?!
– „Nem tudtam, mi volt a rosszabb: a gondolat, hogy Henry [Hádész] elvárja, hogy lefeküdjek vele, vagy az, hogy Henry nem akar lefeküdni velem.”
– A főhős háborodjon fel, hogy a nagyon szexi barátja (Hermész) kerüli őt, mert 10 percre el mert mellőle menni.
– Az istenek eddig is a főhős előtt használták a képességüket, a főhősnek látomásai vannak – essen le neki 50 oldal múlva, hogy az isteneknek vannak különleges képességeik. NEM MONDOD?!
– Ha megszagolunk egy fémből készült virágot (!), és nincs virágillata, akkor biztos csak illúzió az a virág. – Erre inkább nem mondok semmit.
– Ha épp megtámadják az Alvilágot, de mi szenvedni akarunk a szerelmünkkel, hisztizzünk, hogy miért nem várhat az a hiszti végéig, hogy visszaverjék a támadást. – Túlélési ösztöne van ám a főhősnek!
– Ha épp királynővé koronáznak minket, higgyük azt, hogy minden isten farmerben és pólóban lesz az ünnepségen.
– Aphrodité sírjon, mert Héra olyan gonosz, hogy el akarja hozni a világ végét, pedig a görög istenek tudvalevőleg az emberek védelmező szentjei.
– Kössön le minket az, hogy ha a Titánok nyernek, akkor mi vagy meghalunk, vagy rabszolgává tesznek. Ja, hogy a világnak is vége lesz… AZ NEM ÉRDEKES!
– Aphrodité azért erős személyiség, mert nem siratta meg, hogy az emberi élete véget ért. – Megjegyzés: Sosem volt Aphrodité halandó, VAGY MÉGIS?! Nem, nem igazán derül ki a sztoriból…
– A főhős lábfájása átmegy a fejébe. :DDD Én is akarok ilyet! Csak mondjuk a fejfájásom mehetne a lábamba. Utazó fájdalom. :D
– A főhős szerint senki nem érdemel poklot – pedofilokról és sorozatgyilkosokról hallott-e? (Persze, ez csak saját véleményem, de úgy vélem az emberek nagy százaléka talál olyan bűnt, amiért szerinte megérdemli más az örök büntetést.)
– Ítéljük el a testvérünket, mert elhagyta a férjünket, meg megcsalta, DE KÖZBEN AKARJUK MEGHÁGNI A TESTVÉRÜNK PASIJÁT! De mi tökéletesek vagyunk. Meg erkölcsösek.
– Szép színes virágokat szed össze a főhős, amiknek csoda színük és illatuk van, mindezt három ember előtt, ezek közül ezt egyik se vegye észre…
– Amikor végre eljutottunk oda, amit keresünk, akkor véletlen se vegyük észre, akarjunk tovább menni. Még ha szólnak nekünk, hogy megérkeztünk, akkor nézzük hülyének azt, aki ezt meri mondani.
– Vészhelyzetben, ha befogják a szánkat, nyaljuk meg az illető tenyerét, mert édesanyánkkal is mindig ezt csináltuk és EZ ÖSZTÖN!
– Ne ismerjük fel a nővérünket, pedig láttunk róla képet, és azóta nem változott meg… Aztán két sorral később említsük meg, hogy mennyire ugyanúgy néz ki, mint az említett képen.
– A görög istenek nem élnek emberek között, de el akarnak vegyülni közöttük ezért nem görög, átlagos neveket vettek fel. Például: Calliope. :D Ja, az én óvódás csoportomban is volt két Calliope annyira népszerű, átlagos név az.
– Ha egy Titán el akarja pusztítani az egész világot, akadjunk ki, hogy a házunkhoz vezethették volna, mert nyilván a mi házunkat sosem fogja amúgy bántani, sem megtalálni egy mindenható Titán.
– Életbevágó információt csak akkor mondunk el a saját testvérünknek, ha Aphrodité elismeri, hogy mi szebbek vagyunk nála. – Világvégekor igazán nagy prioritásaik vannak ám ezeknek a szereplőknek.
– Ha a pasink megszegi értünk a világmindenség szabályát, csakhogy megmentse az életünket, mondjuk ezt: „Talán van annyira romantikus gesztus ez, mint egy kiskutya ajándékba.” TALÁN!
– Ha elmondja valaki, hogy honnan ismeri a férjünket, ne fogjuk fel, csak amikor sokadszorra elmondja. Sőt, akkor is kérdezzünk vissza.
– Ha a főgonosz befogja a szánkat, szintén nyaljuk meg a tenyerét ösztönből, és ez mentsen meg minket. :DDD Ezek után én is majd, ha esetleg valaki megtámad, megnyalom a tenyerét. Biztosan be fog válni.
– A főgonosz, miután a terve sikerült, csinálja ezt: „Fel- és leugrálva tapsikolt és magas hangon sikított örömében.” Annyira félelmetes így Héra komolyan.
– Ha épp mindent elborító köd van, és nem lát minket az ellenség, kezdjünk el hozzá beszélni, mert nyilván hangból nem fogja beazonosítani, hogy hol állunk.
– Amikor a többiek csatára készülnek a világ megmentéséért, mi utazzunk el szerelmi bánatra hivatkozva… :D Igaz, hogy a világnak vége lesz, nem lenne hova utazni, de hát az kit izgat.
– Amikor a többiek a világért küzdenek, mi sírjunk a szerelmi bánatunkon. Produktív.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: AZ EGÉSZ!

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Harlequin Teen

Kiadás dátuma: 2012. március 27.

Oldalszám: 304 oldal

Kate Ellison: The Butterfly Clues (A lepkealakú nyomok)

2012. március 27., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Penelope „Lo” (erről csak nekem jutott eszembe, hogy „ló?”) Marin élete rossz, ugyanis bátyja halála óta az édesanyja depressziós, és szinte semmit sem csinál, csak bezárkózik a szobájába, édesapja pedig a munkába temetkezik. Így esik meg Lóval (xD), hogy mivel nem tudja mással tölteni az idejét (hobbi minek? tanulás minek?), ezért a város legszegényebb negyedébe buszozgat, mert ott halt meg a bátyja, és azt várja, hogy ha eleget bolyong, belefut valakibe, aki ismerte. Amilyen szerencsés, egy gyilkosság közepén találja magát, ahol ő maga is majdnem meghal, és ezek után találkozik egy szexi, hajléktalan fiúval. Ha ez nem lenne elég, a meggyilkolt prostituált ékszereit ellopja Lo a bolhapiacról, mert kleptomániás. És innentől pedig nincs más hátra, mint a nyomozás és a RANDIZÁS!
Ugye milyen zagyvaságnak hangzik ez az egész? Mentségemre legyen szólva, gyönyörű a borítója, és érdekes a fülszövege, azt ígérje nekünk, hogy „lepke nyomokat” fog találni a főhős. Elárulom, egy darab lepke figura van, és nyom is alig akad, szóval abszolút nem értem még a címet se. (Tudom, tudom, jó marketing.)

Annyit tegyünk hozzá, hogy az első 60 oldal még tetszett is, Ellison jól ír, vannak benne csodálatos gondolatok (nem sok azért, csak egy-kettő) arról, hogy milyen elveszteni egy szerettünket, és a mentális betegséget, ami a kényszerbetegség, nagyszerűen írja le. És igazából ezt nem értettem, ez nem is annyira krimi, mint a főhős küzdelmeiről szóló regény, és nem tudtam mit kezdeni a felesleges elemekkel, mint például az összecsapott romantika.

Maga a betegség leírásáért kap 3 pontot a történet, mert pl. bár a Slide – Mások szemével című könyvben sem volt akkora nyomozás, mégis lekötött és tökéletesen megírt kis darab volt, és ez is ugyanazt a három dolgot akarja összehozni: komoly témák, tinikrimi, romantika. Ebből a komoly témákat, oké, hogy megemlíti, de egy idő után a karakterek üressége miatt, már nem váltott ki belőlem semmit. Van prostitúció, ha már az utcalányokról szól nagy részben a könyv, drog, öncsonkítás, a fent említett mentális betegségek, gyógyszerfüggőség, ilyesmik. De annyi hatást értek el, mintha azt mondták volna, hogy lila ez a virág. Bólintottam, és olvastam tovább, minden szívfájdalom nélkül.

A romantika… Jajj. Először is tisztázzuk, hogy egy hajléktalan nem fog mindennap fürödni, bármilyen helyes is, nekem ne mondja senki, hogy nem szaglik, és hogy a haja mindig olyan szépen áll, mintha most jött volna a fodrásztól. Tudom, hogy az igaz szerelem nem a külsőségekben rejlik, de… itt úgy van beállítva, hogy makulátlan az utcagyerekünk. Ezek után menjünk bele, hogy a főhőst, aki a legszürkébb kisegér a suliban, és ráadásul kényszerbeteg, ami miatt mindenféle nagyon is észrevehető rituálékat csinál, és ezért őrültnek/furának/hülyének nézik, na őt, a suli egyik sztáratlétája üldözi az örök szerelmével. Már felnyöghetnétek, hogy nesze neked, szerelmi háromszög, de NEM! ITT VAN MÉG EGY PASI! Egy jól szituált harminc éves, gazdag pasi, aki ultrahelyes, és csak beszélgetni szeret az utcalányokkal. EL IS HISZITEK, UGYE?! Mert én pl. nem. (Jegyezzük meg, hogy az iskola legnépszerűbb lánya ezt mondja a főhősnek: „Olyan gyönyörű vagy, olyan különleges, mindenki olyan akar lenni, mint te.” Okéééééééé.)

Aztán a krimi része is elég „óh, jajj” a könyvnek, ugyanis ez talán a 10%-át teszi ki a történetnek, a többi randizás, meg nem tudom, iskolába járás… A nyomozás abból áll, hogy kiadja magát a 16 éves lány 18-nak, és elmegy egy sztriptíz bárt vezető/utcalányokat alkalmazó emberkéhez, hogy vegye fel, ezek után már úgy beszél az utcalányokkal, mintha öribarik lettek volna, mindenki majd megszakad, hogy segítsen a főhősnek. Aztán betörünk a helyszínre, ami könyörgöm, úgy van ott, mint a gyilkosság után, tehát nem gyűjtött össze semmi bizonyítékot a rendőrség. EL IS HISZEM! Aztán végül annyit mondok, hogy felhívja a gyilkost, mert megtalálja a halott lány Sim kártyáját, AMINEK MEGÁLMODTA A PIN KÓDJÁT. MEGÁLMODTA! *elmegy üvöltözni az udvarra* *kitépi a haját* *visszaül a gép elé* Tehát ezt nem értettem, hogy ez most fantasy? Vagy Isten küldte neki az üzenetet, vagy mi a jó élet volt? A nagy tetőpontot leírja 1 fejezetben, vagyis 5 oldalban, és utána még 3 fejezeten át ISKOLAI BÁL VAN! A mentális betegségeknek és komoly témáknak feloldása nincsen, semmi utalás rá, inkább elfogadják a főhőst kényszerbetegnek, mint segítenének rajta. EMBEREK, OKÉ, HOGY ELFOGADOD, DE PSZICHOLÓGUS, AZ ISTENÉRT! Így aztán nem is értettem, hogy minek ez a könyv, ha se ennek, se annak nem volt lényege.

A főhős annyira különlegesnek van beállítva, mint fentebb említettem. (Amúgy mondja már el valaki, ha az ember kényszerbeteg, mitől lesz jó magánynyomozó, mert ez a második könyvem, ahol kényszerbeteg tini lány nyomoz.) Annyira, de annyira, de annyira különleges, hogy a rendőrséget átverte a gyilkos, a könyv felénél letartóztatnak mást, (mi tudjuk, hogy ki a gyilkos, amint bemutatkozott az a szereplő, de nem gond), de Lo egyszerűen érzi a gyomrában, hogy a rendőrség hülyeséget csinált, ezért elmegy beszélni velük, elmondja, hogy fenyegetik, stb. A rendőrök meg leszarják… De egy másik rendőr hallotta miről beszélt Lo, és megvilágosodik. Annyira hihető! Főleg, hogy ilyen dolgok esnek meg a főhőssel: Felhívja valaki, akinek megadta a számát, alábbi beszélgetés zajlik le:

– Van mobilod végre?
– Nem, fizetős fülke.
– Akkor honnan van meg a számom?

Édesem, 1) mert megadtad neki, 2) ha mobilja lenne, akkor abban alapból benne lenne a számod? MI VAN?! Ezek mellett meglepődik azon, hogy a hajléktalan csávó tud betörni, magát „királynőnek” hívja, meg van győződve arról, hogy ha valakinek elvágják a torkát, az nem volt véletlen (NEM MONDOD?!) Röviden jellemezve: Főhős: „Valami hiányzik, valami masszív nagy.” Gigi: „ESETLEG AZ ÉSZ BELŐLED!”

Ezek mellett van pár baki is, az említett bizonyítékot otthagynak a rendőrök, a többi nem ilyen feltűnő, de: a főhős rossz sorrendben viszi fel a sminket, de mégis bombázó (nem tudom Ellison sminkelte-e magát valaha is), az a tévhit él a könyvben, amivel nem először találkozom, hogy az európai gyerekek nyíltan ihatnak alkoholt, ha kiskorúak, akkor is. A főhős fűzőt vesz fel tesiórára a meze alá (HA-HA, HA-HA-HA), a főhős kézzel fogja meg a sósavas cuccot (mert neki nem fáj az), sőt, valószínű meg is ölt egy nénit a buszon, de azzal se tudjuk meg mi történt… ja, és a telefonszám, ha már nem él, azért kétszer kicsöng.

A könyv nagyon nagy gyengepontja, hogy mindezek mellett tele van írói erőltetéssel. A főhős VÉLETLEN ott van, ahol a lányt megölik, a főhős VÉLETLEN ellopja a halott lány nyakláncát attól, aki ismerte a lányt, a főhős VÉLETLEN beleszeret a halott lány barátjába (tényleg véletlen, nem azért, mert a nyomozás során találkozik vele, hanem VÉLETLEN). VÉLETLEN pont olyan tetoválás van a főhős pasiján, mint amit a halott lány nagyon gyanús exe rajzolt. (Tényleg, ez miért is van? Erre nem volt semmi magyarázat.) VÉLETLEN a főhős ráesik a gyilkosra, és úgy találkoznak. Ennyi véletlen a világon nincs.

Plusz, ha jobban belegondolunk ez a történet két helyen is elvérzik. Egy: a főhős, ha annyira szerelmes a pasijába, miért gyanúsítja meg 12-szer? Majd mindig rájön, hogy még se ő a gyilkos, majd meggyanúsítja, majd rájön… Kettő: A gyilkos látta, hogy ki a főhős, megölt két embert, miért kezdte el fenyegetni a főhőst, ahelyett, hogy megöli? JA TUDOM, MERT AKKOR NEM LETT VOLNA EZ A 340 OLDAL!

Hiába vannak jó pontjai a történetnek, az olyan kevés, hogy soha többet nem akarok Ellisontól könyvet látni, hiába is lenne depressziós-szellemes fantasy. Azt még valaki magyarázza el, hogy miért nem találta senki, még maga az író se furának, hogy a főhős hallucinál. Mert most ha nem hallucinált, akkor mi? Folyamatosan hangokat hallott, meg halottakat látott, és nem szellemek voltak, mert ez nem fantasy. Tehát? Most csak a gyásztól képzelte magának, hogy jajj, mi lenne, ha ott lenne, vagy esetleg skizofrén is? Ezt már nem tudjuk meg.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a kényszerbetegség

Ami nem tetszett: a nyomozás, a logikai bukfencek, a romantika

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2012. febuár 14.

Oldalszám: 336 oldal

Sylvia Plath: Az üvegbura

2012. március 23., péntek


Hogy akadtam rá: A „raise awareness” projektre kerestem könyveket.

EZ AZ ELSŐ KÖNYV, AMIT A CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM.

Úgy általában az egészről: A tizenkilenc éves Esther Greenwood élete lehetne akár felhőtlen is. Ösztöndíjjal került be az egyik legjobb iskolába, és egy divatlapnál nyert pályázatot, így még tizenegy lánnyal egy hónapra New Yorkba kerül. Ám bármennyire is kecsegtető lenne számára a jövő, egyszerűen nem köti le semmi sem, és semminek nem tud örülni.

Nehezen ültem neki ennek a véleménynek, mert úgy éreztem, hogy én ehhez kevés vagyok, és őszintén, ez igaz is. Aztán eszembe jutott, hogy bármennyire is akarja jó sok ember elhitetni magával, hogy én igazi kritikusnak képzelem magam, ez a blog azért jött első sorban létre, hogy a személyes benyomásaimat megörökítsem, és jó esetben megosszam másokkal. Tehát, ami ilyen súlyú és kaliberű könyv, mint ez, annál ne várjatok tőlem irodalmi elemzést, mert nem olyan szemmel nézem, egyszerű olvasói szemszögből csak. Előre szóltam…

Nem is tudom, hogy igazából mit vártam a könyvtől, tudtam, hogy depresszióról és öngyilkossági kísérletekről szól, és hogy Sylvia Plath a saját életéről mintázta, de mégsem gondoltam, hogy ennyire hatással lesz rám, és már értem is a sok pozitív kritikát.

Maga a könyv nem rendelkezik nagy cselekménnyel, (ugyan melyik mondanivalóval bíró könyv akciódús?), és sok olyan kritikát olvastam, miszerint az eleje unalmas, és csak a második felétől élvezték. Bevallom, engem az első soroktól kezdve magával ragadott Plath, és miközben olvastam együtt merültem mélyebbre Estherrel, szó szerint fuldokoltam én is az üvegbura alatt. A könyv elején Esther csak sápítozik, hogy neki semmi sem jó, semmi nem felel meg és olyan kedvtelen, bár míg másnál olvastam, hogy ez idegesítette őket, vagy nem értették meg Esthert, sajnos én igen. És talán ezért is tetszett nekem ennyire ez a könyv, mert nem kellett Esthert külső szemlélőként néznem, hanem teljesen együtt tudtam vele érezni. A könyv második felétől derül ki úgy igazán, hogy a főhős depressziós és onnantól kezdve nincs megállás az öngyilkossági kísérletekben.

Sylvia Plath tényleg a saját életéből merített mindent, és míg a történet egy pozitív hangon végződik, utalva arra, hogy igenis meg lehet gyógyulni egy ilyen betegségből, vagy legalábbis küzdeni vele, addig mind Plath élete (hogy mindezek után mégis öngyilkos lett), mind pedig egy könyvbéli szereplő választása, amivel azt sugallta, hogy ez is megeshetett volna a főhőssel, azt mutatja be, hogy sajnos mégis van, akinek ez nem sikerül.

Mivel Plath személyes tapasztalatból ír, ezért meggyőzően festi fel a depressziót, és ránt magával minket (engem legalábbis), eleinte Esther csak tétova, nem tudja, mit kezdjen az életével, aztán szépen fokozatosan rájön, hogy igazából kiskora óta ő nem is volt boldog.

Emellett Esther küzd azzal is, hogy ő író, költő akar lenni, nem pedig háziasszony, és rettenetesen iszonyodik a házasság gondolatától, és a női alárendelt szereptől, és mindent megtesz azért, hogy egyedülálló, karrierista nő legyen.

Azt meg sem kell említenem, hogy Plath gyönyörűen bánik a szavakkal, és még ha érdemleges nem történt, még ha csak Esther háttértörténetét ismertük meg visszatekintésekben (amiből sok van), én ugyanúgy olvastam tovább. Nem mondom, hogy faltam a sorokat, mert a téma miatt egyszerűen nem lehet, de minden sorát imádtam. Egy biztos: mély nyomott hagyott benne. Azoknak ajánlanám, akiket nem riaszt el a depresszió témája, és meg akarják ismerni ezt a betegséget.

Kedvenc karakter: Esther

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: ilyeneknél ez nem számít

Kiadó: Európa könyvkiadó

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 288 oldal

TOP 10: Kedvenc borító

2012. március 21., szerda


A blog új vizekre evezik, illetve annyira nem, mert néha szoktam nem csak kritikás posztokat írni, de most ha a Sors és Májköl, a blog kabalakaktusza is úgy akarja, akkor heti/kétheti rendszerességgel top 5, illetve top 10 listákkal leplek meg benneteket. Még nem tudom, hogy milyen új rovat fog indulni, valószínűleg később megszavaztatom, ahogy lesz rá ihletem, hogy miket vállalnék be.

A mostani témának a TOP 10 KEDVENC BORÍTÓT választottam, mert valljuk be, néhány könyvborító annyira csodás, hogy el se olvassa szegény könyvmoly a fülszöveget, hanem máris rohan a kasszához a könyvvel, aztán ez vagy jól sül el, vagy nem. Mivel annyira sok gyönyörűség van, és nem vezetek neki külön rovatot, a hónap borítóján kívül, ezért most bátorkodom KETTŐ DARAB listával előállni. A top 10 kedvenc borító, amelyekhez tartozó könyvet már olvastam, és top 10 olyan, ami a 2012-es nasi listámon van (tehát nem biztos, hogy eljutok odáig, hogy el is olvassam, fene a nagy és egyre növekvő várólistámba.)

TOP 10 BORÍTÓ, A MÁR OLVASOTT KÖNYVEK LISTÁJÁBÓL:

10. Tonya Hurley: Szellemlány: Igazából önmagában a kép nem meggyőző, a lényeg a kivitelezésben rejlik. Dombornyomás, ezüst festék, műanyag koporsó. Mi kell még?


9. Ellen Hopkins: Perfect: Amúgy nem vagyok oda a feliratos borítókért, nem tudom miért, én a megrögzött női alakos vagy virágos borító párti vagyok, de ez egyszerűen csodálatos.


8. Ellen Hopkins: Triangles: Na, itt szintén a betűtípus az, ami teljesen magával ragadott. Mellékesen megjegyzem, hogy annyira sajnálom, hogy Ellen Hopkins következő regényének borítója megint nem éppen sikerült jól.


7. Nina Malkin: Swear: Még a Swoon, az első rész borítója egyedül nekem nem tetszett, erre csorgattam a nyálamat. Rózsaszirmok, vaskerítés, szenvedően elterülő női alak, hangzatos reklámszöveggel. És igen, mindez még teljesen hűen is tükrözi a tartalmat! Ezért még egy bónuszpont jár neki.


6. Carrie Harris: Bad Taste in Boys: Habár a könyvhöz abszolút nem illik, hiszen ez egy humoros, zombis könyv, mégis úgy gondolom, hogy a címmel és a fülszöveggel elég abszurd hatást ér el, pont, mint a regény. És van valami egy ilyen egyszerű képben, amin csak ajkak vannak, amit nem tudok megmagyarázni.


5. Aimée Carter: The Goddess Test: Ez tipikus példája a túl szép a borító és túl jó a fülszöveg, hogy igaz legyen felállásnak. De attól még ez a borító szintén az egyik szívem csücske, egyszerűen csodálatos. (És nem is fekete ruhás a lány. Amiből következik:)


4. Carolyn McCullough: Always a Witch: Fekete ruhás lányok! Már anno, amikor még kis!Gigi voltam, akkor is ilyen képeket gyűjtögettem internetről, és valahogy megmaradt, hogy szeretem az ilyen komor hangulatot árasztó, gótikus ruhás borítókat.

3. Lauren Kate: Fallen – Kitaszítva: És ez is az előző „csoportba” tartozik.


2. Kendare Blake: Anna Dressed in Blood: VÉR! VÉR! VÉR! Egy hátborzongató, fehér ruhás lány vérrel! Hát ahogy ránéz az ember, nem fogja el egy bizonyos hangulat?


1. Dia Reeves: Bleeding Violet: Ennek is a borítójába szerettem bele, az bónusz meggyőző erő volt, hogy a kedvenc kiadóm adta ki. Lila, lila és sok-sok-sok lila, na meg a megszokott elterülő női alak.


TOP 10 BORÍTÓ, 2012-BEN MEGJELENŐ KÖNYVEKBŐL, AMIKET SZERETNÉK OLVASNI. NAGYON:

10. Sarah Cross: Kill Me Softly: Mondtam ám, néha szeretem a virágos borítókat, és persze nem az Alkonyat-style sötét háttéren virágra gondoltam, hanem pl. az ilyenekre. Amúgy a könyv elvileg tündérmesék újramesélése, egy városban, ahol mindenki azzal van megátkozva, hogy újra és újra előadják ezeket a meséket, amiknek itt nem éppen jó vége van.



9. Diana Peterfreund: For Darkness Shows the Stars: Megint fekete ruhás lány, de most az égen! Ez ifjúsági disztópia újramesélése a Meggyőző érveknek. Legalábbis az a könyv inspirálta.


8. Wendy Higgins: Sweet Evil: Ez megint egy nagyon Gigi-barát borító, ahol a jó és a rossz oldalt fényekkel, ruhákkal, színekkel jelzik. Ha minden igaz, angyalos-démonos ifjúsági könyv.

7. Rachel Carter: So Close to You: Igazából itt a vörös hajzuhatag fogott meg, és a lyukacska a felhőkben. :D Alternatív univerzumos vagy időutazós ifjúsági, nem teljesen tiszta ez fülszövegből.


6. Kiera Cass: The Selection: Szép lányos, bár kék ruhás, és én speciel nem szeretem ezt a színt, de ez a ruha úgy megragadta a tekintetemet. Disztópiás, ifjúsági regény, amiből a CW csinálhat sorozatot. (Bár az író eléggé nem kulturált ember, és lehet mégse olvasom el emiatt.)


5. Lara Zielin: The Waiting Sky: És igen, szeretem azokat a borítókat is, ahol nem látszik a modell arca, nem tudom, mi vonz bennük, de nem tudok nekik ellenállni, és olyan figyelemfelkeltő színű kék a lány ruhája is, na és az üvegben tornádó! Persze, ez realisztikus regény, kíváncsi vagyok, hányan hiszik emiatt majd azt, hogy ez fantasy. Alkoholista anyáról szól, és énkeresésről.

4. Brodi Ashton: Everneath: Imádom a pirosat! Imádom a nem teljesen látható modelleket! ÉS AHOGYAN ELOSZLIK A RUHA! Amúgy pedig ez szintén görög mitológiás ifjúsági fantasy könyv… :D Remélem, ezzel nagyobb sikerem lesz.


3. Janet Lee Carey: Dragonswood: Lebegő, fehér ruhás. Gyönyörű. És bónuszban sárkányos is.


2. Jeannine Garsee: The Unquiet: Vizes, tükröződős, egy újabb szerelmem. A könyvhöz is illik, mert nem lehet eldönteni, hogy hallucinál a főhős, vagy tényleg szellemek vannak.


1. J. A. London: Darkness Before Dawn: Igen, igen, meglepetés, megint egy fekete ruhás! És ez vámpíros, poszt-apokaliptikus? Vajon milyen lehet?


A posztot ihlette többek között: a magyar könyves blogger rovat esemény molyon, a listákat innen merítem majd. Ha szeretnétek több szép külföldi borítót látni, látogassátok meg Kellyt és a borító extra rovatát.

Kevin Williamson, Julie Plec: Stefan's Diaries - The Compelled (Stefan Naplói - A Megigézett)

2012. március 20., kedd

Hogy akadtam rá: Szeretem a sorozatot, a könyveket nem igazán, de mivel ez a tévésorozaton alapul, gondoltam, adok neki egy esélyt.

Úgy általában az egészről: Samuel, Katherine régi szeretője, úgy gondolta, hogy bosszút áll Stefan és Damon Salvatore-on, mert az igaz szerelme halálát okozták, ezért úgy dönt, hogy sorozatgyilkosságba kezd, amit Anglia szerte úgy ismernek, hogy Hasfelmetsző Jack. Természetesen Samuel Damonra kente az egészet, és mikor a két testvér ezért ki akarta végezni, Samuel nem dőlt be a csapdának, hanem életveszélyesen megsebesítette Stefant és elrabolta Damont.
Így Stefan nem tehet mást, mint Corával, az emberlánnyal, akit megmentett Samuel karmaiból, nekivág az éjszakának, hogy megöljék a nagy, csúnya vámpírt. Ezen csak segít az a tény, hogy a „Hasfelmetsző” legújabb áldozata egy boszorkány lett volna, ha Stefan nem menti meg, tehát jó eséllyel pályázhat egy egész boszi koven erejére Samuellel szemben, már ha segítenek neki.

Ez a könyv tipikus reklámfogás. Vettek egy no name írót, akinek nem kell felvállalnia a nevét, aki nem látta a sorozatot, és azt mondták, figyuzzá’ írd meg a trilógia 3. részét… (mert a Stefan Naplói 4-5-6 egy trilógia volt, függővéggel meg minden, míg előtte egy rész/egy történet volt az alapfelállás.) Szóval nem elég, hogy néha a könyvekből merít ötletet, pl. hogy a megigézéshez Erő kell, és nem kell szemkontaktus, és hogy teljesen ellentétes a sorozattal, pedig arra akarna bénán utalni (hogy Damon és Stefan megegyeznek, hogy 1913-ban találkoznak következőre…), de még kb. két mondattal ezelőtti történésekre sem emlékeznek a szereplők, illetve annyi logika sincs benne, hogy összefüggő, értelmes legyen a történet. Annyira nevetséges, annyira összehányt dolog ez, hogy én sem vagyok hajlandó sok időt tölteni a kritika megírásával, hiszen az író még a szereplők nevét sem írta le helyesen…

Szóval jöjjön a vidám hibalista™:

– kezdjük úgy a prológust, hogy azon szenvedünk, hogy milyen rossz, hogy az emberek állandóan háborúznak, miközben csak húsz év telt el, húsz év alatt sosem lesz világbéke.
– ha mi voltunk a híres „hasfelmetsző” stílusú vámpír, aki egy egész falut is kiirtott, nézzük le az újonnan átváltoztatott vámpírokat, mert A) biztos nincs lelkük B) hidegvérű gyilkosok, és C) soha nem lehet őket megmenteni. Köszi, Stefan, köszi! A saját siralmaidat ne vetítsd ki másra.
– ha übervámpírok vagyunk, és gyalog akarunk üldözni egy hintót, kezdjünk el futni vámpírsebességgel és csodálkozzunk, hogy az embertársunk nem fut olyan gyorsan.
– ha a főgonosz előveszi a kését, akkor essen csak le, hogy meg akarja ölni az embertársunkat, addig higgyük azt, hogy csak barátságosan enni akar belőle.
– ha übervámpírok vagyunk, féljünk az emberrendőrségtől annyira, hogy idegességünkben előjöjjünk a szemfogunk.
– ha boszorkányok vagyunk, és tudunk a természetfelettiről és felrobbantottuk egy vámpír agyában az ereket, hogy ne harapjon belénk, utána csodálkozzunk el, hogy „jéé, ez most tényleg meg akart ölni?”
– lepődjünk meg, hogy ezek után az említett boszi tud a természetfeletti létezéséről.
– senki soha nem veszi észre Londonban, ha véres ruhában mászkálunk, vagy egy ájult nővel a karunkban.
– senki soha nem tudja megkülönböztetni a női hangot a férfitól, sőt, ha látnak egy alakot, arról sem tudják eldönteni, hogy milyen nemű. (természetesen közelről)
– próbáljunk visszautalni a harmadik részre, de epikusan bukjunk el, mert nem olvastuk. (Ez esetben, hogy XY szereplő boszorkány volt.)
– annyira aggódjunk a testvérünkért, hogy mikor tűz fölött lebegő képpel nézzük, hol tartják fogva, sétáljunk bele a tűzbe, hátha jobban látjuk a képet…
– ha übervámpírok vagyunk, harc közben nyársaljuk fel magunkat majdnem a saját karónkra.
– a boszik néha tudnak tüzet gyújtani, aztán már két oldallal odébb nem.
– nyilván, ha olyan képességünk van, hogy állatokkal beszélünk, és árvaházban élünk, hangoztassuk mindenkinek, hogy állatokkal beszélünk, főleg a leendő szülőknek. De azért tartsuk titokban a képességünket. (Most ezt hogy csinálta?)
– ha a város majdnem leggazdagabb nője azt mondta, hogy örökbe fogad minket, később mégsem jött el értünk, akkor egyértelműen tartozik nekünk, és felkereshetjük életünk problémájával.
– ahonnan nem fognak minket kirúgni szakadt, hajléktalannak öltözve.
– a boszik télen mezítláb járnak.
– a boszorkányok vére aranyszínű. HALLOD, BONNIE? NEM VAGY BOSZORKÁNY!
– A hűség varázsige a következő: végy mindhárom féltől hajtincset, fond össze akkorára, hogy meg tudd kötni mindenki csuklója körül. Kérdés: Hogy lehet Stefannak és Damonnek olyan hosszú haja?
– ha nagyon szerettünk valakit, de véletlen elkerültük egymást és boszik vagyunk: NE HASZNÁLJUNK KERESŐVARÁZSIGÉT. Várjunk pár évig, hátha összefutunk.
– ha megeszik egy boszi aranyszívét (KONKRÉT ARANY), akkor Eredeti vámpírok lehetnek tőle.
– legyen egy szivárványos vizet lövellő kút.
– olyan dolgokat tudjon meg Stefan és Damon, amiket csak később a sorozatban fognak: pl. Bonnie ereje, verbénára hogyan lehet immúnis egy vámpír, ki is az az Elijah és Klaus
– miután megigéztek, hogy ne mozduljunk meg, még vígan nyúljunk karó után.
– a bosziknak arany vére van. A bosziknak piros vére van. MOST MELYIK?!
– miután ittunk az aranyvérű bosziból, világítsunk szabadon, mint egy lámpa.
– ha egy házban laknak, nem kell a vámpírokat beinvitálni, csak amikor épp eszünkbe jut használni ezt a cselekményelemet.
– Elijah legyen egy olyan véres állat, hogy Klaus a sarokban fél tőle.
– Nem Fell az alapítócsalád, hanem Falls. Ezt mindenki tudja.
– A bosziknak nincs egyedül erejük, csak kovennel.
– Stefan a verbénára sem tud ránézni, annyira fáj neki, de jó illata van a verbénás sütinek.
– Küldjük be az egyetlen embert megölni egy vámpírt, de tegyük hozzá, hogy ha veszélyes a dolog, akkor meneküljön. Miért, amúgy nem veszélyes vámpírt ölni?

Kedvenc karakter: a kút, a veréb

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: AZ EGÉSZ!

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperTeen

Kiadás dátuma: 2012. március 13.

Oldalszám: 256 oldal

Ann Redisch Stampler: Where It Began (Így kezdődött)


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Gabby Gardiner autóbalesete után a kórházban ébred, de egy nagy gond van, nem emlékszik rá, hogy került oda. A rendőrök beszélni akarnak vele, hiszen olyan magas volt a véralkohol szintje, hogy valószínűleg jó sok ideig nem lesz jogsija. Viszont Gabby alig tudja mozgatni a kezét, a lábát egyáltalán nem, és valamiért nem engedik, hogy megnézze az arcát a tükörben. Mi mást tehetne így, egy kórházi ágyhoz kötve, minthogy visszaemlékszik az életére, illetve arra az egy évre, ami A Balesethez vezetett.
Ez szintén olyan könyv, ahol az ember ránéz a borítóra, és elkönyveli másnak, mint amiről igazából szólna a sztori. Én azt hittem, hogy hiába a baleset, ez egy könnyed, olyan romantikus könyv lesz, ahol a főhős szürke kisegérből átváltozik a smink és szép ruhák segítségével, majd a nagymenő csávó beleszeret, és akkor rájön, hogy a belsőség számít, de jajj, a nagymenő csávónak is milyen mély lelke van… *tücsökciripelés* Nem, ez a könyv egyáltalán NEM ERRŐL SZÓL, olyannyira, hogy Stampler beállt a kedvenc íróim sorába.

Először is: a könyv három részre van osztva, az első része igazán nehezen megemészthető, hiszen a főhőssel vagyunk a kórházban, és eszébe jutnak dolgok az életéről, amit szintén három részre oszt: Előtte, Utána és Utána-után. Szóval Gabby hol a jelenben van, az orvosokkal vitázik (ez az Utána-után), közben pedig peregnek a szeme előtt az élete eseményei, az Előtte korszakból, amikor szürke kisegér volt és az Utána korszakból, amikor az édesanyja (!!!) befizette egyik nyáron egy átváltozatásra, hogy átfessék a haját, kisminkeljék és divatos ruhákat aggasszanak rá. Miután Gabby átváltozik, a legnépszerűbb fiú, Billy Nash egyből felfigyel rá, és ez instant szerelem Gabby részéről. Remekül játszik Stampler itt a szavakkal és a jelenetekkel, hiszen mi is leszünk annyira összezavarodottak, mint Gabby, mivel teljesen nem-lineáris itt a történet, hol már jár Billyvel, hol még nem, hol pedig azt várjuk, hogy kiderüljön, mi az élet történt a balesetkor. Az első résznek van egy komor hangulata, hiszen nem tudjuk, hogy mi történt Billyvel, miért nem hívja fel Gabbyt, és erre rátesz egy lapáttal, hogy látjuk a vidám képeket, amit Gabby töltött Billyvel, és úgy is tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége. Ennél szerintem nincs is jobb használata a visszatekintéseknek. (A Long, Long Sleepben is pont ezt szerettem.)

A második és harmadik rész arról szól, hogy Gabby visszamegy az iskolába, innentől a történet lineáris lesz, és egy kicsit talán vidámabb, bár ezt a jelzőt nem igazán használnám erre a könyvre. Ugyanis úgy tűnik, hogy mindenki többet tud a balesetről, mint Gabby, de ő csak meg akarja úszni, hogy bármiféle nyoma legyen ennek, mert akkor nem juthat be jó nevű egyetemre.

Ugyanis (és itt a történet igazi ereje) Gabby szülei mindenáron elvárják lányuktól, hogy a maximumot nyújtsa, hogy népszerű legyen, hogy ő legyen a diákönkormányzat elnöke, stb., stb., stb. Mert ez a könyv a gazdagok iskolájában játszódik, ahol minden a látszat, a külsőségek, és ez egy olyan nyomást gyakorol Gabbyre, hogy nem csoda, hogy összetörik alatta.

Ugye Gabby szerzett pár sebet a balesetben, bár csoda, hogy még menni tud, ami szintén felvet egy kérdést, ami egy ilyen helyen még többet nyom a latban: Mennyit számít igazából, hogyan nézel ki. Gabby nagy bánatára úgy érzi, hogy édesanyja sosem szerette igazán, csak amikor szépen ki volt festve, és most pedig a zúzódásokkal rá se néz az anyja. Akit megjegyzek, sosem „anyunak” hív, hanem Viviannek. És ez is mutatja, hogy mi a következő nagy téma a könyvben: a család és a szülői szeretet. A főhős családja nem mintapélda, hiszen az édesanyja ilyen mindent elváró, rideg ember, akinek csak a presztízs számít, míg édesapja alkoholista. Ugyanakkor minden háttérszereplő szüleit is megismerjük, és mindegyik egy-egy példa egy-egy családi helyzetre: ahogy Billy anyja képtelen látni a fia hibáit, és bárkit lefizet, hogy Billy mindent megússzon, ahogyan védi Anita és Lisa anyja a lányaikat (egyikük indiai család és hagyományőrző, a másik túlbuzgó keresztény), és ahogyan szereti Huey anyja a fiát.

De persze alap egy ilyen könyvben a barátság: Gabby bekerül a nagymenők közé, ahol ott van Andy és Andie (mindig elfelejtem, melyik a fiú és melyik a lány), és hirtelen a Kurvamuffinok (így hívják a szőke pompon lányokat :D) is szóba állnak vele, mindeközben pedig egyre távolabb kerül a régi barátaitól, akik nem menők. Gabby is tudja, hogy a többiek csak álbarátok vele, és nagyon jó volt látni, hogy a régi barátai mindig ott maradtak Gabby mellett, és bár voltak hibáik, hiszen tinédzserek és emberek, megpróbálták rendbehozni.

A romantika és a következő nagy témája a könyvnek (a legnagyobb témája) nem igazán választható szét. Az olvasó az első perctől látja, hogy Billy bármennyire aranyos néha, bármennyire akarjuk, hogy legyen mély lelke és legyen romantikus, nem az. És ezt nem veszi észre Gabby, illetve nem akarja, tehát még szívszorítóbb lesz a történet, és igazából a könyv 90%-ában meg akarjuk fogni Gabbyt és jól megrázni, hogy „ESZEDNÉL VAGY TE?!” Gabby és Billy szerelme tökéletesen van ábrázolva (ezért megy a kedvenc romantikus könyveim közé), de A) nem nyálas B) ez a legrosszabb szerelem a világon, ami sosem fog működni. Gabby igazából meg sem nyílik Billy felé, csak azt teszi, amit szerinte a fiú jónak lát, mert nem akarja, hogy ennek vége legyen, és MEG AKAR NEKI FELELNI. És erről szól javarészt a könyv, hogy Gabby nem önmaga, mindenkinek meg akar felelni, hiszen otthon is ezt várják el tőle. Aztán ez a baleset, és a pszichológus, és a többi lassan, komótosan ráébreszti, hogy ki is az igazi Gabby, és hogy igenis a sarkára kell állnia. Na, ezért a mondandóért kap csillagos ötöst a könyv!

Ami melléktéma, de az egészet átjárja, az az alkoholizmus, hiszen a főhős apja alkoholista. Igen, de vajon ki még? Mi, az olvasók, az első pár fejezet után tudjuk, hogy Gabby alkoholista, de nagyon nehéz ezt beismernie magának, főleg, hogy nem ébred az árokban nap, mint nap, nem iszik minden reggel iskolába menetel előtt. Hiába bizonygatja ezt magának, mi látjuk, hogy ha nem is reggel, de minden délben iszik, és igen, ez már Probléma.

Az írásmód! Arról is essen szó. Stampler olyan gyönyörűen játszik a szavakkal, néha nagyon ritmusos a szöveg és élvezet volt olvasni, és ezek mellett annyira közvetlen hangot ad Gabbynak, hogy szinte úgy érezzük, leült mellénk a lány és nekünk meséli el, főleg ezen segítenek a kiszólások is a szövegből. És akkor a gyönyörű párhuzamokról ne is beszéljünk, no meg egy-két keretes szerkezetről. Imádtam, ahogyan Gabby sebei és a lelki állapota egymás párhuzamai, főleg arra is, hogy a barátai X ideig nem látják a zúzódásait smink nélkül, azaz egy ideig nem beszélt nekik az igazi önmagáról, meg hogy mit érez.

A vége tökéletes: elindul pár karakter jó úton, látjuk a változás szelét, de bemutatja az írónő, hogy ezért dolgozni kell, hogy ezen az ösvényen tudjanak maradni. Míg más karakterek maradnak olyanok, mint voltak, mert nem minden rózsaszín az életben.

Remek kis realisztikus könyv ez, és nagyon várom Stampler mit alkot következőre, MERT MUSZÁJ MÉG ÍRNIA!

Kedvenc karakter: Madeleine

Ami kifejezetten tetszett: a téma, az érzelmek ábrázolása

Ami nem tetszett: az első fejezet, elég fura volt

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2012. március 6.

Oldalszám: 384 oldal

Seanan McGuire: Discount Armageddon (Armageddon nagyker áron)

2012. március 18., vasárnap


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Verity Price Manhattanben tölti az idejét terepgyakorlaton, és eközben pedig egy sztriptíz bárban felszolgáló. Nyugisan hangzik, nem? Hát, nem éppen, ha az ember lánya kriptidzoológus, vagyis természetfeletti lények megfigyelésével tölti az idejét, akik titokban élnek az emberek között, a bárt, ahol dolgozik, egy mumus vezeti, a kollégái nimfák, gorgók, sárkányhercegnők, teriantrópok (alakváltó) és waheelák (Kanadában észlelt óriási farkas kriptid) emellett pedig versenytáncos szeretne lenni, és hát a Price családba tartozik. Ugyanis a Price-ok hírhedt árulói a Szent György Testvériségnek, akiknek szent meggyőződésük, hogy minden kriptidet ki kell irtani a föld színéről. Price ük-ükapa rájött, hogy az unikornisok kiirtása miatt következett be egy-két katasztrófa, és elgondolkozott rajta, hogy talán az ökoszisztémába igenis beleillenek a természetfeletti lények, így elszökött Európából Amerikába, ahol letelepedett és rejtőzködve él a család azóta is.
Verity sosem volt olyan fanatikus, mint a két testvére, normális életre vágyik, habár jól végzi a munkáját, a telepata unokatestvérével, Sarah-val, és egészen elboldogul természetfeletti, beszélő egérkolóniával, akik istennőként tisztelik. (Igen, jól olvastátok, várjátok ki a végét, elmagyarázom. :D)

A borítóra ránéztem, és egyből felnyögtem, hogy szőke, rózsaszín cicababa, és ráadásul rajzolt kép is. Végül aztán csak rávettem magam, és elolvastam a fülszöveget, és azóta nagyon vártam, hogy megjelenjen, ugyanis már eleve olyan viccesen megfogalmazott az is, hogy reméltem, garantált lesz a szórakozásom, és nem kellett csalódnom!

Az egész könyv annyira humoros stílusban van írva, hogy órákig nevettem rajta. Nem, nem mondanám paródiának, de egészen biztos, hogy amikor meg akarják ölni a főhőst, és megbénítják, hogy meg tudják kínozni, és a bénító szer a Fogtündér (!!!) álompora, amit kis adagban a gyerekekre szór… nos, szerintem garantált a röhögés. És az egésznek van egy ilyen alaphangulata, hiszen a főhősnő szarkasztikus, és az ő fejében vagyunk, és ahogy elmeséli, hogy a nagyanyja épp a Pokolban bolyong, illetve a nagyapjuk egy démoni egyezség miatt egy másik dimenzióban veszett el, hiába komoly téma, mégis az olvasó mosolyog rajta.

És igazán ebben rejlik a könyv varázsa: laza, üdítő, vicces, mégis olyan alaposan kidolgozott urban fantasy, amire öröm nézni, és amire már olyan régóta vágyok. A cselekmény noha először lassan indul be, és a fülszöveg ellövi az első két gyanúsítottat, ami talán a könyv negyedénél, ha előkerül, mégsem válik unalmassá. Faltam a sorokat, ahogy megismerjük Verity múltját, és a világ felépítését. Aztán pedig jön a kedvenc féle történetvezetés felépítésem, azaz szerencsétlen főhősnek aludni sincs ideje, annyit nyomoz, és annyiszor akarják megölni.

A karakterek mind kidolgozottak, még ha csak egy-két jelenetük is van, és tényleg sikerült a szereplőgárda nagyját a szívembe zárni, ami azért előnyös, mert ez egy sorozat kezdő kötete, és alig várom, hogy ismét a kedvenc kriptidzoológus családomról olvashassak. Annyit megjegyeznék még, hogy a romantika szál is nagyon jól van megírva, a tipikus addig veszekednek, míg nem csókolóznak fajta, ami a személyes kedvencem. És noha felnőtt könyv, erotika az nincs benne, persze szex jelenet van, de csak az „elsötétül a jelenet” féle, szóval, aki nem bírja a részletes leírásokat, azoknak nem kell aggódnia.

De térjünk rá a könyv legnagyobb erősségére, ez pedig a világ kidolgozás. Egyszerűen MINDEN, azaz MINDEN lény létezik. Tényleg. Olyan mitológiákat vesz elő McGuire, amiről nem is hallottam még (nem állítom, hogy mindenről hallottam, csak imádom ezt a témát és magamtól is olvasgatok néha szörnyekről és egyebekről), és élvezet volt új lényekkel megismerkedni. Mindezt ötvözi a kriptidekkel, és én hősiesen bevallom, sosem hallottam még ezt a szót. Alapjában véve, míg a könyvben minden kriptid természetfeletti lény, a való világban a kriptidek azok, amiket jelentenek, hogy látták őket, de nincs rá tudományos bizonyíték. (Ilyen például a Jeti, de a fent említett waheela is, az ahoolok, amik a könyvben is szerepelnek, de a való világban is feltételezik a létezésüket.) És McGuire nem sajnálta az idejét, hogy mindennek utánanézzen, az ilyen közismert lényeket, mint a vérfarkasok, baziliszkuszok, csak megemlíti, és előtérbe helyezi a ritkábbakat. Csak egy pár lényt hadd soroljak fel: ghúlok, zombik, hárpiák, sárkányok, mantikór, wendigo, szukkubusz/inkubusz, nagák, Jersey ördög (amiről szintén feltételezik a való világban, hogy talán létezik!), vízköpők, tengeri kígyók, csupakabrák, lámiák, hidebehind-ok (nyugodtan kisegíthet valaki, ha tudja mi ez magyarul. Olyan erdőben lakó, éjjeli lények, amik megeszik az arra tévedő embereket.) Vannak még gonosz manók, hidrák, szirének, szalamandrák, ifritek ÉS saját lények is. Ezek közül az egyik a beszélő egerek, amik külön plusz pontot érdemelnek, mert ez után a könyv után, tényleg úgy érzi az ember, hogy neki is kell egy rakat ilyen egér. Mivel a Price család mentette meg őket, ezért ez a kolónia istenekként tiszteli őket, és mindent, TÉNYLEG MINDENT vallási szempontból fontosnak találnak és megünnepelnek, akár a konyhai eszközök megszerelését vagy a zokni vásárlást. Értelmi szinten az emberek mellett vannak, de a társadalmuk egy bennszülött törzshöz hasonlít.

Bónuszmegjegyzésként annyi, hogy minden fejezet elején van hely és időmeghatározás, amik szintén sokszor a poénok forrásai, és ugyanígy a Price család felmenőitől mottók és idézetek. És ugyan ki ne vágyna ebbe a családba, ahol a nagyi gránátmániás, és egy kitömött fogtündért is tartanak a padláson?

Nagyon jól elszórakoztam ezen a könyvön, és minden sorát imádtam. Egy biztos: az írónő összes könyvét (tündéres-váltott gyerekes sorozat és poszt-apokaliptikus zombis) bepróbálom ezek után, engem nagyon megvett!

Kedvenc karakter: Verity, Sarah, Dominic

Ami kifejezetten tetszett: a lények, a világ, a humor, AZ EGEREK

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2012. március 6.

Oldalszám: 368 oldal

Megan Crewe: ElSZIGETelve

2012. március 16., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Kaelyn egy kanadai kisszigeten él, legalábbis ide költöznek vissza öt év elteltével, Kaelyn pedig itt sem érzi otthon magát. Mindig is magának való volt, csak egy hasonlóan kiközösített ázsiai örökbe fogadott gyerek, Leo volt a barátja, de ő vele két éve nem beszél, mert összevesztek egy jelentéktelen dolgon, most pedig Leo költözött el máshova. Így Kaelyn nem tehet mást, mint naplót vezet Leónak, hogy ha a fiú visszatér a szigetre karácsonykor, akkor mindent el tudjon neki mondani és bocsánatot kérhessen. Emellett Kaelyn úgy gondolja, hogy ha egy kicsit talán közvetlenebb lenne a fiatalokkal, akkor talán befogadnák, ezért az iskolában megpróbál normálisan viselkedni, kisebb-nagyobb sikerrel. Otthon pedig meleg öccse és az apja közötti veszekedések teszik feszültté a hangulatot, de mindez eltörpül, amikor egy rejtélyes vírus üti fel a fejét, és Kaelyn egyik álbarátjának apját támadja meg, aki elkezd furán viselkedni.
Na, ez az a regény, amiről fogalmam sincs, hogy mit fogok írni. Azért akartam először is, mert goodreadsen disztópiának van besorolva, pedig ha kinyitom a szemem, és elolvasom a fülszöveget, rájövök, hogy ez apokaliptikus regény. Emellett valakik azt kezdték el terjeszteni, hogy ez zombis könyv, ami szintén nem, egyszerű katasztrófafilm szerű valami, amikor egy rejtélyes vírus öli az embereket, mindez tini romantikával…

Nem tudom, hogy velem van-e a gond, hogy nem jönnek be az ilyenek, mert a Hamvakat is mindenki szerette, csak én nem, és ez sem lett kedvenc könyvem, ugyanakkor nem is mondanám, hogy rossz. Csak egyszerűen olyan átlagos és semmilyen, ennél jobb jelzőket nem tudok rá mondani.

Az írás elég furcsa, mert naplóregény, és néha a mondatok közben félbehagyja a főhős, ami egy kicsit újdonságnak számított a sok mostani ifjúsági olvasmányaim között. Ez főleg akkor volt jó, amikor a főhős feldúlt vagy elkapta azt a bizonyos betegséget. És ez nem spoiler, mert benne van a fülszövegben…

És talán ez volt a legnagyobb bajom, hogy a fülszöveg elmesél mindent. Az első részben (mert a könyv három részre van osztva) egy sulis naplóregényt kapunk, ahol lassan betegednek meg az emberek, de mi már tudjuk, hogy lesz karantén, ami a második rész címe. És kb. a 100. oldalon, ha megtörténik, és itt még mindig nincs az ominózus beteg lesz a főhős jelenet vagy a romantika szál, amit a fülszöveg ígért, ezek a könyv felén túl vannak, ezért nem értettem ezt. Tudom, hogy ez nem a magyar kiadó hibája, hiszen ők csak lefordították a külföldi kiadás szövegét, de nekem akkor sem tetszett, mert így a feléig untam a könyvet.

Igazából azt vártam, hogy akciódús regény lesz, ahol lesz sok verekedés-veszekedés, epikus menekülés és közben gyógyszerkutatás, és nem ezt kaptam. Teljesen csendes, nyugodt a könyv, néhol unalmas is, főleg az elején, amikor a főhős töri leckét olvas vagy matekozik, esetleg sütit sütnek. Tényleg nincs a cselekményben semmi különös, semmi izgalmas, és csak az utolsó 150 oldalnál éreztem azt, hogy én ezt élvezem is talán egy kicsit. Talán.

Amúgy az írónőnek nem ez az első könyve, de gyermekbetegségektől még szenved. Pl. nézzük a neveket: Kaelyn, Shauna, Gavriel, és még egy pár ilyen. Ezek azok, amiről nem tudom elhinni, hogy pont egy kis, elzárt közösségben, akik annyira hagyománytisztelők, majd pont ezek lesznek.

Igazából a könyv első felében a főhős nagyon sötét, és elég zavaró, mivel az ő fejéhez vagyunk kötve, és az egész tele is van logikai bakikkal, amik nagyot húznak el a történeten. Nem akarok a virológiába belemenni, de az egész egy akkora véletlenre épül, ami szerintem már túlzás, és néhol a magyarázatok eléggé sántítottak, és igazából tettek is erre a nagy vírusra, annyira nem erről szólt ez a könyv.

Azt hozzátenném, hogy mi volt a legzavaróbb: van ez a karantén, amit elrendelnek a szigeten, de a nyilvánosságnak nem mond semmit a kormány. Oké, persze, észre se lehet venni, mi, hogy nem jár oda a hajó és katonák vannak a parton? Legyen. Dehogy senki nem megy fel facebookra, twitterre ezt közölni, mikor eleve cselekményelem az internet? Nem értettem, hiszem a mai korunkban már eléggé népszerűek ezek a közösségi oldalak, sőt, hány földrengést, balesetet és etc-t először pont ezeken az oldalakon közöltek, itt meg lemarad. Majd később, mikor épp véletlen már nincs netük, jut eszükbe, hogy majd ha lesz net, közöljük a külvilággal, hogy mi is van velünk. Ez egy nagyon nagy baki, tekintve, hogy a főhős a barátjának e-mailt is akar küldeni, el is küldi, de nem jó a címe, és azt mondja, majd megkérdezi mástól, hogy mi az új. Már nem azért, de legalább írta volna oda az írónő, hogy az adott barát nincs fent közösségi oldalakon. Néha olyan, mintha nem lenne tévé, és rádió, mert TELEFONON hívnak fel MINDENKIT egyesével, hogy közöljék, hogy karantén van, de azért a tévében is nézik a híreket, hogy megtudjanak valami friss dolgot. (Most akkor mi van?!) Emellett pedig a legnagyobb drámai erőltetésnek azt éreztem, mikor a főhős eldönti, hogy ő most fog segíteni, ezért mindenféleképpen beteg emberek közé akar járni (tényleg eltöprengtem, hogy ennyire meg akar-e halni), illetve a megoldás az lesz, hogy ő fogja telefonon értesíteni a lakosságot egyesével. Most egy ilyen veszélyes krízis helyzetben én nem látom reálisnak, hogy egy mindenféle képzettség nélküli 16 éves lány majd mindenkit megnyugtat. Amúgy meg mellékesként megjegyzem, ha valakinek el kell mondani, hogy ne igyon a barna vízből, ott már komoly gondokat észlelek. Ezek mellett még azt a fene nagy balhét sem értettem, amit egy darab növény termesztésével játszottak el. Ez is a gyengébb szálak közé tartozott, merthogy nekik mindenáron kell, hogy a mag kicsírázzon, de A) neten aztán nem tudnak utánanézni, B) biztos nem lesz feltűnő, ha az illető, akit állítólag megkértünk, hogy ültesse el a dolgot, nincs is a szigeten, és valaki teljesen másra bíztuk az életmentő magokat.

Értem én, hogy tinédzserek a hőseink és egy kicsit talán buták és esetlenek, azért akadhatnak hülye gondolataik, mégis ők oldják meg a nagy problémákat, nem a felnőttek, sőt, az amerikai kormány sem. Az meg végképp hihetetlen volt mindezek mellett, hogy az első nap, mikor érkezik az élelmiszer szállítmány, az amerikai katonák simán lelőnek egy pár tüntetőt buliból. Szerintem egyszerűbb lett volna akkor már mindenkit, főleg, hogy az említett twitter-facebook-etc hírmegosztás itt sem működött, sőt, meg sem kérdőjelezték, hogy miért tették ezt, csak mentek tovább, és bíztak a kormányban. Az, hogy a főhősnek pedig a chips a legfontosabb a kajaszállítmánykor, az nem hiszem, hogy sok jót mond el róla…

Karakterizálás nem sok van, és ettől lett olyan üres az egész. Voltak jó momentumok a könyvben, például a meleg testvér, ő volt az egyetlen értékelhető szereplő, de ő meg nem volt annyit színen, hogy sokat dobjon a köteten. Végül is talán ezért lett olyan üres érzést maga mögött hagyó regény ez, mert nem tudtam senkivel sem azonosulni, és a romantika szál is pont ezért nem kötött le. Noha az legyen megemlítve, hogy nem nyálas, és teljesen reális volt, és csak a könyv utolsó fejezeteiben történt valami, hiába van annyira romantikusnak reklámozva, nem az.

Na, és akkor jöjjenek a bónuszpontok, mert végül az utolsó 100-150 oldal nyújtott is valamit. Hullámvölgyei voltak a könyvnek, jó sok is, és mindig amikor úgy éreztem, na most jó lesz, behozott valamit, amitől elkenődtem, de a végén megvolt ez a bizonyos sötét, komor, apokaliptikus hangulat. Szinte én is ott éreztem magam a kietlen utakon, a kifosztott házak mellett, és mivel szigeten is lakom és éppen köhögök, teljesen át tudtam érezni azt a rettegést, ami körbeöleli őket.

Vannak pici mögöttes gondolatok: hogy mit is kell megtenni a túlélés érdekében, hogy ilyenkor lehet-e lopni, ha igen, mit és hogyan. Hiszen senki nem fog dolgozni, se fizetést kapni, viszont össze kéne tartaniuk, hogy átvészeljék et a helyzetet. Ugyanakkor sok emberből ez kihozza a rosszat, akik leállnak tévét lopni, ugyan minek ilyenkor az, mégis valaki képes ilyen anyagias dolgokkal foglalkozni, mert nincs rendőrség és a felügyelet hiánya kihozza az állatokat az emberből. Ez a párhuzam, amúgy nagyon jól van ábrázolva, főleg, hogy a főhős hobbija az állatok viselkedésének megfigyelése, és szomorúan konstatálja, hogy ha olyan szélsőségesek a körülmények, mi sem viselkedünk jobban, mint a vadállatok.

Az utolsó fejezetekben pedig találtam egy darab nagyon jó gondolatot, amivel mégis elérte a könyv, hogy a hibái ellenére se utáljam: Hogy igenis megéri küzdeni, mindegy milyen rossz az élet, mert ez határoz meg minket.

Tényleg nem tudom, hogy most velem van a baj, és a poszt-apokaliptikus, apokaliptikus regények nekem kevesek, de szerintem meg lehetett ezt jobban is írni. Mindenesetre nem látom, hogy lehet ebből trilógiát alkotni, persze függővége van, de nem olyan hatalmas. Ezek mellett pedig hiába foglalkozna a halál és a gyász témájával, annyira nem festi fel az érzelmeket, hogy tényleg sírva is fakadjak, vagy elszomorodjak, remélem, a következő rész javuló tendenciát fog mutatni.



Kedvenc karakter: Drew

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: az első fele, a logikai bukfencek, a karakterek

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás dátuma: 2012. március 14.

Oldalszám: 328 oldal

Jackie Morse Kessler: Rage (Düh)

2012. március 15., csütörtök

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Missy Millert az iskolában cikizik, mert nem tartozik a menők körébe, ezek mellett a tökéletes húgával is állandóan versenyeznie kell, aki bizony pompon lány és bármit tesz, az a szüleiknek maga a csoda. De Missynek van ennél még rosszabb problémája is, az egyik bulin ugyanis összejött a suli egyik leghelyesebb srácával, aki aztán csúnyán dobta, de most mégis valamiért megint érdeklődik a lány iránt, Missy pedig nagyon nehezen tudna neki ellenállni, és nem tudja, hogy mit tegyen. Egy biztos, amikor Missy véletlen túl mélyre vágott, megjelent előtte Halál, és valamit magyarázott arról, hogy Missynek feladata van, méghozzá egy karddal.
Ez a Hunger „folytatása,” és bár nincs nagy átívelő történet, mégis illik utána olvasni, mivel utána játszódik időben, és egy cseppet spoileres az előző részre. Sokan azért panaszkodtak kritikákban, hogy ugyan miért nem látjuk Lisát, miért nem fonódik össze valahogy a két könyv. Na, az ilyen olvasók teljesen elmentek a könyv valódi üzenete és tartalma mellett, és elgondolkozom, hogy lehetett ezt a könyvet úgy olvasni.

Maga a történet ugye ismerős, véletlenül öngyilkos-halál szélén álló, komoly problémával küzdő tini, akit meglátogat a laza és vicces Halál, aki felajánlja, hogy nosza, lehet ő az Apokalipszis egyik Lovasa. Ismételten nem egy hosszú könyvről van szó, nincsen nagy cselekmény, „csak” annyi, hogy Missy szembenéz a problémáival, de ez bőven elég is.

Míg a Hungerben azt mondanám, hogy több szerepet kapott a fantasy elem, és úgy általában az éhínség, itt inkább az érzelmeken volt a hangsúly, mivel a háborút erre vezeti vissza Kessler, hogy vágyunk valamire, elvesszük, illetve a bennünk dúló érzelmi viharokra. Persze itt is szembesíti Kessler Missyt a világban dúló háborúkkal, amiről akár nem is hallunk a tévében, és igenis szörnyű volt látni a menekült tábort. (Megjegyzés: létező menekült táborról írt az írónő.)

Persze ennek a könyvnek más az alaptémája: a vagdosás, öncsonkítás, de ezek mellett annyi mindent boncolgat összesen 200 oldalban, hogy nehéz is mindent felsorolni. Pont ettől lesz olyan erőteljes regény, ami egy kicsit az olvasóba is mar, és úgy hagy minket, nyersen, lecsupaszítva. Bár valószínűleg nem mindenki tapasztalta azt, amit Missy él át, ahogy az érzelmek elnyomják őt, de Kessler nagyon hitelesen ábrázolja, és a végén egy kicsit rám is rám ragadt minden, amit Missy érzett.

Az önkárosító magatartáson kívül akad itt iskolai bántalmazás is, hiszen amit Missyvel csinálnak az osztálytársai az elég brutális, de sajnos cseppet sem lehetetlen. Látjuk, hogy mit tehet egy-egy tudatlan ember rossz beszólása is a betegséggel rendelkezőkkel, mivel sokan azt hiszik, hogy a vagdosás A) vagy csak divat B) öngyilkos akar lenni az illető, pedig nem éppen így van ez. A háttérben akad homoszexualitás, drog- és alkoholfogyasztás is, amitől inkább csak még inkább valósághű lesz a könyv, semmint túlzás.

Vannak persze olyan átlagos gondolatok is, mint az exek témaköre, ugyanis Missy még mindig vonzódik a volt pasijához, pedig tudja, hogy semmire nem menne azzal a kapcsolattal, és nagyon nehezen dolgozza fel ezt. A barát és a család témája is feltűnik: Missy úgy érzi, senki sem értené meg, ha elmesélné a problémáját, főleg, hogy a húga nem viselkedik vele szépen, a szülőket meg lefoglalja a munka, és a régi legjobb barátnőjével már alig találkozik, de persze erről is szól a könyv, hogy az emberi kapcsolatokat általában helyre lehet hozni. (Már ha érdemes rá a másik fél.) És Missy egyik nagy gondja ez, hogy egyszer megégette magát és fél bármiféle bizalomtól, ugyan, ki ne érzett volna így, úgyhogy minimum már ezért is ajánlanám mindenkinek ezt a könyvet.

Vannak ezek mellett mélyebb gondolatok is: Hogy a düh mennyire kivetkőzteti az embereket önmagukból, és talán ezzel megmutatják az igazi énjüket. Ugyanakkor ez az alaptermészetünk, most akkor önmagunkban már eleve gonoszak lennénk? És persze, ha már Háború a főközponti Lovas, akkor erről is van szó, hogy az emberi természethez tartozik-e? Lehet-e egyszer olyan világ, ahol minden ország és népcsoport békében él egymással? Nem, nem ad rá választ, nem annyira mélyfilozófiai könyv, csak elgondolkodtat.

Mondtam ugye, hogy jobban komoly témás könyv ez, mint a Hunger, legalábbis itt sokkal jobban lehet érezni a párhuzamot a való világ és a fantasy elemek között, és ettől még inkább csak elvarázsolt a Rage. Az, hogy az Apokalipszis Lovasairól itt megtudtuk, hogy afféle reinkarnáció féleségek és mindenki elvárja Missytől, hogy olyan legyen, mint az előző Háború, egy kicsit arra hajaz, milyen amikor nem ismernek minket, de megbélyegeznek valamivel, és ez felettébb illik az önkárosító magatartásról szóló témához. Ahogy Missy küzd azzal, ami őt Háborúvá teszi, az igazából tükrözi, ahogy az erős impulzusaival és érzelmeivel küzd, és az, ahogy a két személyisége között őrlődik, hogy végül is ki is ő, az bárkire igaz, aki önmagát keresi.

Nagyon örültem neki, hogy bár Kessler most már nem saját tapasztalatból írt komoly témáról, rendesen utána nézett, és hogy a bevételek egy része adományozásra megy. Remélem, hogy a többi kötet is lesz ennyire jó, és hogy utána még látunk sok könyvet Kesslertől. Aki bírja a vért, mert az van bőven a könyvben, és meg akarja tudni, milyen vagdosó élete, annak szívből ajánlom ezt.

Kedvenc karakter: Halál, Árész, Missy

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Graphia

Kiadás dátuma: 2011. április 4.

Oldalszám: 228 oldal

Leiner Laura: Kezdet

2012. március 13., kedd

Hogy akadtam rá: MINDENKI ajánlotta, meg magyar ifjúsági könyv.

Úgy általában az egészről: Rentai Renáta élete nem csak játék és mese, ugyanis felvették a Szent Johanna Gimnáziumba, és mivel soha életében nem volt barátja, ezért kicsit félénken áll hozzá a középiskola kezdéséhez.
Ez az a könyv, ami egy kicsit olyan, mint az Angyalsors, mert sokan ajánlották nekem (kaptam egy csomó e-mailt, miszerint ez a világ egyik legjobb könyve), bár nem vártam ettől nagy dolgot, csak egy átlagos sulis regényt, (tudjátok, mint a régi ifi könyvek, meg a pöttyös könyvek). Nem ezt kaptam, és őszintén, így a sorozat elején, ezzel nem tudok mit kezdeni. Hardcore SZJG fanok szerintem most hagyják el az épületet, mert bár a kritika pozitív, nem istenítő.

Kezdjük szerintem a negatívval, és akkor talán megmarad a kellemes utóérzés, és esetleg rá tudom venni azokat a sorozat olvasására, akik még nem kezdték el.

A legnagyobb problémám az volt, hogy amikor olvastam ezt a könyvet, ez jutott folyton eszembe: „Ilyen nincs. Nem létezik. Ez nem így van.” Az a baj, hogy ezt a könyvet úgy reklámozzák, hogy ez a mostani tinikről szól, a mostani életről. Nem, nem vártam egy komoly témás könyvet, mielőtt valaki ezzel „vádolna,” de ez a világ, amit a Szent Johanna Gimi bemutatott, nem létezik. Egy tizennégy éves, példának okának nem így beszél, senki nem használ ilyen szavakat, és senki nem elemzi, hogy mi a ciki, mi a menő, vagy ha igen, nem ezzel a szavakkal. (Ki az élet használja a ciki meg a kúl szót? KÚL! ÍGY!)

A karakterek voltak azok, amik igazán lehúzták ezt a könyvet (meg még majd a következő pont), mert egyik sem hihető, egyik sem reális, mind tucat sablon. Ha ilyen szülei lennének bárkinek, kész csoda, hogy egyáltalán megéri a gyerekkort: az ultra okos meteorológus nem ért a fizikához, és úgy főz, hogy mindenkit kórházba juttat, de nem fizetnének szállításos kajáért, pedig van ám pénzük. És úgy tekintenek a gyerekükre, mintha ők sosem lettek volna azok, ekkor eszembe jutott, hogy talán ez egy disztópiás regény, ahol kimaradt a tinédzser kor a felnőtt generációnak. Aztán megpróbáltam máshogy nézni a dolgokat. Mi van ha Leiner azt akarta elérni, hogy vesz dolgokat, és paródiaként kinagyítja? Mi van, ha ez nem átlag sulis regény, hanem egy agyament humor könyv. Na, annak megállja a helyét! Tehát úgy a 150. oldalon kikapcsoltam a baki radaromat, de megjegyezném, hogy ilyen suli újságot én is szívesen szerkesztettem volna! (Szerintem ilyen minőség még egyetemen sincs. Plusz én is elfogadtam volna ilyen szerkesztőt, mint Timi, aki kb. semmit nem javít bele egy tizennégy éves cikkébe.)

Ami még egy kicsit vont le nekem a kötet értékéből, az a cselekmény. Jószerével semmi nem történt, egyszerű naplóregény, ami nem lenne baj, ha lenne átívelő sztori, nem csak egy tizennégy éves mindennapjai és dolgozatai. De ez az, hogy olvastam én más sulis regényeket, amiket 14 év alattiaknak írtak, és mai napig újraolvasom és élvezem, mert van egy történetív, itt pedig rájöttem, hogy egy félév/egy könyv felállás lesz. Reménykedem csak, hogy történni is fog valami későbbiekben.

De ami miatt végül levágtam azt az egy csillagot, az a következő megmozdulás volt: Elvileg arról szólna ez a könyv, hogy milyenek az igaz barátok, jajj, de jó, egy osztályközösség (ami persze szintén ilyen sziruposan, rózsaszínen nem létezik), és hogy fogadd el önmagad, jó vagy úgy, ahogy vagy, mindenkinek úgy kell szeretnie téged. Ja, amíg nem vagy kövér, meg nem kell fogszabályzó (ezt itt személyes sértésnek vettem, bevallom), mert persze, ha egy lány nem tökéletes alakkal rendelkezik és nem szép, akkor a Szent Johannában is csak arra használják a mi tökéletes karaktereink őket, hogy gúnyt űzzenek belőlük. Ezt nem tudtam felfogni, és nagyon kiütött az egész regény közegéből, mert nem is úgy állították be, hogy a főhőseinknek rossz a felfogása, (hiszen ők tökéletesek), hanem, hogy ez a normális. Felfogom én, gimiben ez normálisnak számít, csak éppen nem kéne reklámozni, meg attól még nem helyes.

És igen, innen váltsunk pozitívba, hogy eszembe jutatta a gimis éveket. Bár visszanézve utáltam az egészet, már a középiskolámat, attól függetlenül rájöttem, hogy mennyire hiányzik nekem, hogy a legnagyobb gondom egy fizika felelés vagy egy irodalom házi dolgozat legyen. Eszembe jutatta a rémes tesi órákat, a közös forró csokizásokat, és a mérhetetlenül sok WoWozást érettségi szünetben. Röviden: a nosztalgikus élmény adta meg az egyik alappillérét.

Ezen kívül ott van Leiner fantasztikus humora, ami még engem is megnevetetett, de annyira, hogy az öklömet kellett a számba dugni, hogy véletlen se keltsem fel a másik szobában alvó szüleimet, mert igen, olvastatja magát a könyv, és este se tudtam letenni.

A romantika szál egyáltalán nem zavart, mert na, az viszont telitalálat volt, ugyanis szerintem sokuknak volt egy „Corteze,” és igen nekem is. Másfelől azért megjegyezném, hogy maga Cortez karakterét nem szerettem meg, de ugye még van öt kötetem. A többiekről is essen szó, ugye mindenki egy-egy tipikus tulajdonság megtestesítője, az Andris és Robi párost azért bírtam, mert WoW kockák, és ráadásul VÉRELF is az egyikük. A többiek a „running gageket” (futó poén = mindig ugyanazt játsszák el velük, és mindig vicces – vagy nem) hozták, annyira nem voltak kiemelkedőek, egyedül Arnoldot és Virágot sikerült a szívembe zárnom. (Azért jegyezzük meg, hogy ez az emo erőltetés, ez „ciki.” Főleg, hogy a kedvenc nem emo együtteseimet abba soroljuk.)

A popkultúra utalások tettek ki még egy csillagot, amik lehet, értelmét vesztik pár év múlva, de igazából kell az ilyen, mert ettől érzik az olvasó még közelibbnek magukhoz a regényt. Személyes kedvenceim: Sims, WoW, MCR, FOB, 30STM, meg a többi betű. :)

Persze, jó magyar regény, azt meg kell hagyni, de voltak benne bukkanók és hullámvölgyek, sőt, valahol untam is, és vártam, hogy vége legyen. A 14 év körüli és alatti korosztály lehet, hogy falni fogja, de egy a lényeg: Nem szabad úgy kezelni, mint egy komoly regényt, ami szólni akar valamiről, hanem csak egyszerű szórakozásként.

Kedvenc karakter: Arnold, Virág

Ami kifejezetten tetszett: a nosztalgikus élmény, WoW utalás

Ami nem tetszett: nem éppen valósághű regény

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 388 oldal

Cynthia Leitich Smith: Tantalize (Kínzás)

2012. március 10., szombat


Hogy akadtam rá: Szemeztem vele angolul, Cassandra Clare ajánló listáján is rajta volt, végül Nancy a kezembe nyomta.

Úgy általában az egészről: Quincie Morris egyetlen örömforrása az étterem, amit örökölt, miután szülei balesetben meghaltak. Igaz, hogy tizenhét éves, de hát kit érdekel ez Amerikában, ő szimplán bármilyen végzettség nélkül vezetheti az üzletet, szintén képzetlen, drogos, alkoholista és nőfaló nagybátyjával, D bácsival. Mivel az étterem eléggé nem ment a konkurencia miatt, itt az ideje, hogy Quincie felújítsa, és a téma nem más lesz, mint a vámpírok. Ugyanis nagyon népszerűek ebben a világban a vámpírok, csakhogy közel ötven éve nem láttak egyet sem, mert bujkálnak a világ szeme elől. Persze, ez nem akadályozza meg Quincie-éket, hiszen ott van a legjobb barátja, aki oltári helyes, oltári okos, és nem mellesleg oltári félvérfarkas, aki mindent tud a vámpírokról, legalábbis ezt állítja, szóval alapanyag van az ötletekhez. Quincie legnagyobb bánatára, hiába álmodozik arról, hogy egy farkas (vagy éppenséggel egy bizonyos farkas) magáévá tegye, nem sikerül felhívnia magára a figyelmét, bármennyire is dörzsölgeti a mellét Kieren (a vérfarkas csávó) karjához, őt csak a lány keze érdekli (mondjátok, hogy itt nem csak én gondoltam totál másra, kérlek). Viszont ami nagyobb probléma az étteremnek, hogy a főséfet megölik, két méterre a főhőstől, aki elmélyülten nézi a farkasok párzási szokásait a tévében, és a legnagyobb meglepetésére Kieren pólója véres, és a gyilkosság farkas támadásnak látszik. Vajon ki lehet a gyilkos? A rendőrök is ezt kérdezik.
GIGI OLVASMÁNYAI – könyvvéleményes blog
március 10. – szombat
Fizetett hirdetés
KÖNYVEK kategória*
 Cynthia Leitich Smith keres bátor olvasót, akiket nem zavar egy halom sületlenség és nevetséges helyzet, ezek mellett az élettelen szereplők.

Olyannyira különleges a könyv, hogy mivel ez véletlen sem csak egy étteremről szól, ezt úgy próbáljuk meg hangoztatni, hogy a könyvet az alábbi részekre osztjuk fel: előétel, első fogás, második fogás, édesség. Ha ez még nem elég meggyőző, a fejezetek 2-3 oldalasak és olyan hangzatos címeket viselnek, mint „Iskola és más szar dolgok,” „Puff!” „Ki akarom szívni a véred (magyar akcentussal leírva)” „Szemfog shui” (fang shui feng shui helyett – Éritek? Fájt, ugye?). Sőt, hogy bemutassuk a nagyszerű fogalmazást, itt van pár példa mondat, hogyan is ábrázolja Smith a romantikát:

„Aztán Kieren körme követte a mintát a felfordított tenyeremen.” (Gigi megjegyzése: itt az élet-, sors- és egyéb vonalakra gondol.)

„Kieren orrlyukai kitágultak, amit kifejezhetetlenül férfiasnak találtam.” (Hát, kinek mi.)

„Én is gúnyosan elvigyorodtam. Mindig szarul teljesítettem azokon az órákon, amin együtt voltam Kierennel, de annyira mesésen nézett ki. Nem tudtam, mit tenni ellene. Ő az egyike a jó fiúknak, gondoltam.” (Bónusz bébi mókus** annak, aki megfejti ezek a mondatok, hogyan is függnek egyáltalán össze.)

Azt hiszem, itt fel is adom a vidám hangnemet, pedig esküszöm próbáltam, hogy a könyvben szereplő hirdetésekhez hasonlatosan írjam meg ez a kritikát. (*ilyen stílusban voltak a hirdetések a könyvben, azt hivatott utánozni.) Egyedül tényleg az tetszett a könyvben, hogy belenyomtattak újságkivágásokat és magát az étlapot, de ezen kívül maximum a betűtípust tudnám kiemelni, amivel a fejezetek kezdőbetűi voltak írva, azok szépek.

A cselekmény annyira nem létező, hogy még tetőpontja sincs a történetnek, és hiába próbál védekezni bárki azzal, hogy ez sorozat, ez úgy sorozat, hogy a negyedik kötetben fognak találkozni a három kötet szereplői, tehát ide kéne valami befejezés. No de ne szaladjunk annyira előre. Azt várnánk egy fantasy könyvtől, ami gyilkossággal nyit, hogy legalább kicsit nyomoznak benne, na, ez itt nincs, helyette azon szenvedünk, hogy jajj, egy hónap múlva megnyit ez a csodálatos étterem, és ki kell találni, mi lesz a megnyitó menü, és milyen ruhát vegyen fel a séf, meg a főhős is. Persze az új séfnek, aki ugye férfi (hö-hö 21 éves) 150 oldalon át keressük a megfelelő ruhát, míg a főhősét csak úgy összedobják, hozzáteszem, ki is dörzsöli a megnyitón a ruha anyaga a főhős mellbimbóját, és ez aztán akkora dráma!

Igazából másról tényleg nem szól, minthogy ételeket kóstolunk, noha nem főzünk részletesen, hála a jó égnek, az olvasó a 4. fejezettől tudja ki a gyilkos, annyira egyértelmű, de a főhősnek még akkor se esik le, mikor ezt elmondják neki. Nyilván a legjobb barátját, élete szerelmét fogja gyanúsítani… mert ennyire szereti.

És ez a másik szál, amit nem értettem. Romantika kellett bele, mert az kötelező, sőt, szerelmi háromszög, a szokásos legjobb barát vs. új, helyes fiú férfi elemekkel. Amit nem tudok felfogni, ha akkora a nagy szerelme Quincie-nek Kieren iránt, hogy jut eszébe gyanúsítani. Értem én, hogy a legtöbb esetben a lányok elvakultak, és jó dolog az, ha gyanúsítja a pasiját, de itt konkrétan semmi oka nincs rá, csak annyi, hogy ő bizony vérfarkas. (Hadd jegyezzem meg, hogy a vámpírok itt képesek farkassá válni, és erről mindenki tud, szóval ja, biztos vérfarkas volt a tettes.) Aztán ott van a másik nagy szerelme, az új séf, akivel szexi bokasimik vannak és ennél nagyobb vonzódásos jelenet nincs is.

Talán azért nem sikerült semmit éreznem a könyv alatt, egyrészt mert ez egy tipikus szóhányadék valami, nem regény, másrészt mert nincsen karakterizálás se. Quincie-ről azt tudjuk, hogy korán kellett felnőnie, mert ő este is dolgozni jár, illetve éjfélkor megy haza az étterméből, de ugyanakkor gimibe is ugyanúgy megy, és ő aztán az über-felnőtt, mindenki meg is jegyzi. Mégis olyan abszolút hülyeségeket csinál, mint például, amikor sorozatgyilkos van szabadlábon, aki valószínűleg természetfeletti, fogja magát és egyedül megy haza éjnek évadján. Amúgy meg olyan fura dolgai vannak Quincie-nek, mint: arra gondol, milyen amikor a nagybátyja szexel, hagyja, hogy a nagybátyja barátnője lesmárolja (!), pedig utálja a csajt, és élvezi is (!) a felnőttel való csókolózást. (Ez olyan szinten beteg, erre nem tudok már mit mondani, és meg sincs magyarázva ennek a miértje.) És nem mellesleg a saját vérét issza. Poénból. (Legalább nem a menstruációs vérét, hála az égnek.)

Ha már vérfarkasos-vámpíros nyílt mágiás univerzumos könyv, az olvasó legalább elvárná, hogy legyen valami fantasyszál. Nagyon sok ifjúsági fantasy regényben van az, hogy beharangozzák, hogy ez milyen fantasy, aztán inkább csak azért dobnak bele egy-két lénynevet, hogy megvegyék a fantasy kedvelői, mert az most jól fut. Itt inkább sírva kértem volna az írónőt, hogy ne dolgozza ki a világát, de megtette, én pedig csak ültem és néztem, hogy vajon minek a hatása alatt írhatta ezt a könyvet. Hadd mutassam be a vérfarkasokat, akiknek a falkájába úgy lehet bejutni A) elég erős vagy (ez még reális is, mivel állatiasok és a dominancia számítana) B) elég okos vagy – ergo meg kell írni egy tesztet. Vajon hány pontot kell elérni a vérfarkas teszten, hogy bejuthassunk? Meg komolyan milyen kérdések lehetnek? „Ott egy nyúl, mit teszel? A) megeszem B) megsimogatom” – Inkább bele se merek gondolni. Aztán a vérfarkasok itt 100%-kal erősebbek, mint az emberek, ez nem meglepő, DE (!) félnek az emberektől, mert ők erősebbek. (MI VAN?!) A vérfarkasokat minden golyó megsebzi, nem csak az ezüst, de ezt terjesztették, és így követik, hogy ki az, aki rájuk vadászik, hogy ők maguk adják el az ezüstgolyókat. Na, álljuk meg egy szóra. Nyílt mágiás univerzum –> előbb-utóbb az ilyen alapvető mítoszok csak tisztázódnak. Meg eladják a lőszert, amitől ugyanúgy bajuk eshet, miért nem akkor ölik meg a szerencsétleneket, amikor kérik a lőszert? Miért utána nyomoznak? A farkasok ezek mellett ORRA és SEGGRE támadnak, nem torokra. (Mit is képzeltem, hogy sejtek bármit is a farkasok étkezési szokásáról.) Emellett pedig ilyen vérállatokkal bővült a repertoárunk: vértatu, véroposszum (akinek az egyetlen képessége, hogy ember formában is tud halottat játszani – akárcsak én eme könyv hatására), és vérkeselyű. (Amúgy én felettébb sok vérállatot elbírok, tehát a vérhiénával, vérnagymacskával és a vérkrokodillal nem volt bajom itt sem, mert azoknak van mitológiai alapja, hiszen minden népnek megvolt a maga rettegett RAGADOZÓ állata, amiktől féltek és mondákat szőttek köréjük.) Térjünk át a vámpírokra! Van egy csaj, aki vámpírnak hiszi magát, mert az menő, de amúgy ember, mégis a szüzek vérét issza, mert eladják neki. (Ez csak nekem beteg, meg én nem tudom elképzelni?) Amellett pedig a vámpírok ellen úgy védekeznek, hogy fokhagyma illatú gyertyát égetnek. (Hol lehet olyat kapni? Tudom, hogy lehet csinálni is, de én venni akarok!)

Azt hiszem, ezek után jöjjön a „vidám hiba lista:™”

– Ha a mögöttünk lévő szobában dulakodás hangjai hallhatóak, és nem érkezik válasz a kérdésünkre, hogy „jól vagy,” akkor biztosan nem éppen betörtek és épp megölik az illetőt, nézzük tovább a tévét.
– Próbáljunk meg segíteni egy olyan sebesültön, aki darabokban fekszik a földön, kitépett torokkal, csak azért, hogy összevérezzük magunkat, és tudjon kit gyanúsítani a rendőrség.
– Miután meghalt az apa-pótlékunk, egy nap után érezzük jól magunkat, a gyász az ilyen rövid ideig tart.
– Ha a pasink harapása (mert vérfarkas) halálos, akkor arra vágyjunk, hogy megharapjon.
–  Csodálkozzunk azon, hogy egy vérfarkas jobban hall nálunk, és ha éppen kiszagolt valamit, mi is próbáljuk meg kiszagolni, mert mi emberek vagyunk, és ez logikus.
– Ha ránézünk egy németjuhászra, töprengjünk el, hogy a vérFARKAS pasink, ha átváltozik, vajon így fog-e kinézni. Nem erősségem a biológia, de akkor is a farkas meg a kutya azért megkülönböztethető.
– Amikor üldöz minket valaki a sötét utcán, és van egy papírzacskó a kezünkben, azt tegyük le, mert lelassít. – Elgondolkozom, hogy hány kiló levest vihetett a főhős egy kezében.
– A főhős 17 évesen legyen alkoholista, és ez példamutatásként legyen a könyvben. Nyilván nem feltűnő, ha az egyetlen legális gyámja itatja naponta több liter borral. Nyilván. (Ahogy az sem, hogy a főhős nem eszik egy hónapon át és nem hal meg.)
– Ha egy irodában állunk és le kell írnunk egy címet, és minden tele van tollal meg papírral, a tenyerünkre írjuk a címet.
– Ha nagyon okos, titokban élő vámpírok vagyunk, publikáljunk ugyanazon név alatt, több könyvet évszázadokon át, hogy a hülyék is megtalálhassák a neten, hogy vámpírok vagyunk.

**ÉS A BÓNUSZ: az egyik édesség ez volt a könyvben: hűtött, nyúzott, bébi mókus narancsos konyakban párolva, mézes-tejszínes mártásban.

Megjegyzés: A kötetek címe sorrendben: Tantalize, Eternal, Blessed, Diabolical – ezek a szavak annyiszor szerepelnek, hogy lehet szép ivós játékot játszani.

Megjegyzés 2: A nevekről ne is beszéljünk. Quincie? Kieren? Yani? A kötet közepén pedig Henryből Bradley-t csinálnak, mert nem tudom miért.

Kedvenc karakter: bébi mókus

Ami kifejezetten tetszett: lehet rajta sírva röhögni

Ami nem tetszett: lásd fentebb

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Candlewick

Kiadás dátuma: 2008. július 22.

Oldalszám: 336 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.