Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva

2012. augusztus 31., péntek

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Women of the Otherworld 1. része.

Úgy általában az egészről: Elena vérfarkas, viszont küzd ellene és nem szereti a természetét. Pont ezért is költözött el a Falkától, ahova tartozott, és köszöni szépen neki ez így tökéletesen megfelel. Megvan mindene, amire rossz gyerekkora óta vágyott: egy biztos kapcsolat, egy kedves pasival, és egy karrier az újságírásban, ha mázlija van, hamar férjhez is mehet, noha a gyerekkérdéssel akadnak gondok. Mivel ő az egyetlen női vérfarkas, ezért senki nem tudja, hogy egyáltalán lehet-e utódja. De nem csak az önmagában felmerülő kérdések zavarják meg Elena nyugalmát, hanem a Falka vezére visszahívja, mert rejtélyes gyilkosságok történnek, és Elenának kell megtalálnia a tettest. Ha ez sikerül neki, akkor élhet nyugodtan normális emberként, amennyire megy neki. Viszont a Falkához való visszatérést azt is jelenti, hogy megint elveszhet a farkaslét örömeiben, és beadja a derekát Claynek, a veszélyes és vonzó vérfarkasnak.
Jajj. Jajj. Jajj. Ez a könyv az, amit nagyon vártam, magasra tettem a lécet szegénynek, és nem csak, hogy nem ért fel az elvárásaimhoz, nem csak hogy mást kaptam, de egy kicsit el is vette a kedvem ettől a sorozattól. Nem annyira rossz, nem kínzóan mazochista könyv, mint az első kifakadásomból látszik, egyszerűen csak picit csalódtam, bár ez Kelley Armstrong debütáló regénye, látszik, hogy azóta fejlődött, így reménykedem benne, hogy egy idő után jobb lesz a sorozat, és őszintén szeretni is fogom.

Amit én szeretek Armstrong írásában, hogy a humor-romantika-akció hármasát olyan jól kezeli, mindig a megfelelő pillanatban vágja el a jeleneteket, minden annyi amennyinek lennie kell, fenntartja az izgalmat, és még ha valamire rá is jövünk nem unalmas. Közben szerelmi háromszög két (vagy egy) kedvelhető pasival és hihető érzelmekkel, és szarkasztikus narrációval. Na, ezt vártam, és ez az, amit nem kaptam meg.

A könyv jóval hosszabb, mint az jót tesz a történetnek, és míg az elején nem zavartak a bő lére eresztett jelenetek, ahol szépen lassan bemutatták az összes karaktert, és Elena múltját, addig a végén a hajamat téptem a felesleges töltelék dolgoktól. A regény közel ötszáz oldalas, ebből az első száz oldalon nem történik az égadta világon semmi, csak bemutatja, hogy milyen is vérfarkasnak lenni (ergo át kell változniuk, többet esznek, és hogy mennyire zavarja őket a városi élet.) Aztán pedig jön Elena háttértörténete, ami szomorú, és apró mozaikokban látjuk magunk előtt, hogy hogyan vesztette el szüleit, mennyire megtört személyként nőtt fel, és hogyan lett vérfarkas, hogyan alkalmazkodott ehhez az élethez.

Míg ez nem zavart, és örültem, hogy megismerem Elenát, a közepe felé már eléggé kezdtem unni, hogy a beígért nyomozás és akció meg vér elmaradt. Mert ugyan van valamennyi apró nyomozás, de kb. semmi köze a könyvnek hozzá, és az első harminc oldalon (ha jól emlékszem, de max. ötven) kiderül, hogy ki a gyilkos, és bár több gyanúsítottjuk van, nagyon átlátszó szerencsétlen terve, és mivel semmi feszültség, semmi izgalmas jelenet nem akadt, ezért ezt a szálat nagyon gyengének találtam.

Nem zavart volna, ha rövidebb lenne a könyv, de valahogy a sok töltelék (mások számára biztosan jogos, de nekem nem) érzelmi dráma között elveszett az a pici vér és sötét hangulat, ami nekem tetszett. Amiért jár a plusz pont, az a vérfarkasok valamennyire hiteles leírása. Vagyis nem képesek mágikusan egyből uralni a képességeiket, Elena igenis ölt embert ezért, mert természetfeletti lett, nem lett egyből tökéletes. Ezek mellett pedig a világot sem festi fel Amrstrong rózsaszínnek, hiszen Elenát is kihasználták és molesztálták kiskorában, és a gyilkosok egy része teljesen emberi indokkal rendelkezik: szimplán szociopata sorozatgyilkosokat és nemi erőszaktevőket tesz elénk, amitől Különleges Ügyosztályt (szexuális gyilkosságokkal foglalkozó sorozat) akartam újra nézni (és meg is tettem.)

Viszont pont ezzel áll kontrasztban az, ami nem tetszett, és az az enyhe rózsaszín cukormáz, ami körbeveszi a könyvet. Általában minden urban fantasy ilyen, hogy a magányos hős rájön, van, aki szereti, érdemes élnie, blablabla, család, blablabla, barátok. De mégis, az elején annyira remekül rémesen festette fel a vérfarkasok kirekesztettségét, és egy egész fejezeten át TELJESEN FELESLEGESEN beleolvasunk a vérfarkasok kódexébe és történelmébe, ami egyáltalán nem szép és kellemesen libabőröztem tőle, csak azért, hogy az elénk táruló Falkáról kiderüljön, hogy egy nagy boldog, szivárványt hányó család. Igen, ennyire zavart, hogy mindenki szeret mindenkit, és bár jajj, nem mondhatják el az életük szerelmének, hogy ők vérfarkasok, nem élhetnek boldog családi életet, másfél gyerekkel és fehérkerítéssel, egyszerűen mégis mindenki teljesen elégedett és mosolygós és viccelődős. Értem, hogy mit akart kifejezni Armstrong, értem, hogy nem akart több drámát beletenni a többi szereplővel, mert minek, ha nem főhősök, de ettől nekem nem lett hiteles, és elrontotta azt a kellemes ízt, ami a könyv elején megvolt. Végül is ebből nekem annyi jött le, hogy Elena ellöki magától a tökéletes boldogságot, mert az rózsaszín, nem hot pink, amilyet ő akart. Persze, rá lehet fogni, hogy sosem tudjuk az életünkben, hogy mit akarunk, hogy külső szemlélőként ezt könnyű rábökni, de nekem idegesítően sokat elvett a könyvből.

Javarészt ez a könyv inkább karakterdráma, és ki is futottam az ablakon át a virágoskertbe a főhősünktől. Elena az elején a molesztált, megtört nő, aki boldog családra vágyik, apa gondjai vannak, tehát apa pótlékra is, de… De engem csak arra késztett a siránkozásával, hogy fejbe verjem egy lapáttal és elássam az említett virágok közé. Az elején még megértettem Elenát, drukkoltam neki, de belép Clay, aki pszichopataként van felfestve, mégis látja az ember, hogy még csak nem is az a mogorva karakter, akit csak a főhős ismer félre és az olvasónak nyilvánvaló, hogy vonzódik a főhőshöz, hanem egyszerűen csak egy birtoklós pasinak beállított hősszerelmes. Persze, van oka, hiszen vérfarkas, persze, hogy hihető, de mégis annyira nyálas szövegei vannak, amiből nem tudom, miért nem esik le Elenának, hogy hahó, ez nem pszichopata…

A romantikát én szívből gyűlöltem, és túlzásnak is találtam a könyvben, főleg, hogy ettől lett igazán lassú a történet. Kitalálták, ki a gyilkos, elrejtik a főhősöket, és kapunk egy hozzám-jössz-nem-jössz-hozzám drámát meg palacsintasütést fejezeteken át. Nem számoltam, de biztos volt száz oldal teljesen felesleges szöveg az egészben.

Mindezek mellett pedig ez a könyv nem az én értékrendemnek készült, és valószínű, hogy nem is én vagyok a célközönség. Felfogom és értem is, hogy vannak bonyolult kapcsolatok, vannak ártalmas kapcsolatok, és nehéz belőlük kimászni, és rengeteg ilyen könyvet is olvastam, nem lehet erre fogni, hogy biztos nem érzem át Elena helyzetét. Clay olyat tett vele, amit nem akar Elena megbocsátani, és őszintén szerintem nem is lehet, de Elena mégis úton-útfélen lefekszik vele. (Nem volt gondom a szex milyenségével vagy mennyiségével, ezt se értse félre senki.) Értem én, hogy Clayhez vonzódik Elena, de mégis a megcsalja a pasiját, akit elméletben szeret, még ha nem is szerelmes belé, és rendben, hogy magának keresi a kifogásokat, DE nem éreztem úgy, hogy igazán hibának lenne ez beállítva. Valahogy mindenki átsiklik afelett a tény felett, hogy bizony Elena félrelép, és ez nem pozitív jellemre vall. Persze, hogy felfogom, hogy ez direkt karakter hiba, mégse láttam, hogy nagyon foglalkozott volna ezzel Elena, teljesen felesleges drámai elem volt csak a rendes pasija. Egy ellenpont csak a gondokkal teli, jajj, de tökéletes szerelemhez, és csupán az írói erőltetést láttam benne, mintegy tükröt Elenának, hogy ezt akarja, ez lenne a normális, ezt nem kaphatja meg, és nem éreztem, hogy jól megoldotta volna a helyzetet Armstrong.

Egyedül a gyilkosok ábrázolását tudtam értékelni (nekik is szurkoltam, hogy belezzenek ki mindenkit), látszott, hogy utánajárt Armstrong a sorozatgyilkosoknak, de a többi nekem egy maszlag volt. Nyilván nagyon sok pozitív értékelést nem véletlen kapott. Nem kifejezetten rossz könyv ez, de nem a megszokott Armstrong stílus, látszik, hogy itt még gyerekcipőben járt az írónő.

A sorozat maga váltott nézőpontos, bár a második rész még Elenáról szól, és úgy is hallottam, hogy még rosszabb, mint az első rész, szóval a Stolent kicsit későbbre rakom, ebből most ennyi elég volt. De kíváncsian várom a többi Otherworld sorozat női főszereplőjét és történeteit.

Megjegyzés: Ebből lesz tévésorozat, ötletem sincs hogy lesz ez 13 részes...

[UPDATE]: itt olvashattok bővebben a tévésorozatról.

Kedvenc karakter: Jeremy

Ami kifejezetten tetszett: a világkidolgozás, a gyilkosok

Ami nem tetszett: a dráma, Elena, a romantika, Clay

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Orbit

Kiadás dátuma: 2008.

Oldalszám: 448 oldal

David Almond: A vadóc

Hogy akadtam rá: Pár Pongrácos könyv után úgy döntöttem, hogy megszerzem mind. :D Ezt pedig születésnapomra kaptam.

Úgy általában az egészről: Blue Baker az apja halála után a tanácsadója hatására egy történetet kezd írni a Vadócról, egy vadon élő fiúról. Ám ahogy halad előre a történet, Blue nem tudja, hogy vajon a képzelete szórakozik vele, vagy tényleg életre kelt az általa írt mese?
Rövid kis mesekönyv ez is, amit születésnapomra kaptam, mert bizony Dave McKean illusztrálta, akiért odavagyok. Nagy és hosszas kritika biztos nem fog erről a könyvről születni, de mégis úgy éreztem, hogy érdemes róla írnom.

Mesekönyv, ráadásul képes is, rövid is, szóval nem számítottam másra, mint pár perc kikapcsolódásra, valami olyan tanulsággal, ami minden gyerekkönyv alapja, és annyira nem ezt kaptam. Blue Bakernek eleve nem könnyű az élete, még apja halála előtt is az iskolai bántalmazással küzd meg, amin jómagam meglepődtem, hogy belekerült egy ilyen könyvbe, noha nem vagyok ellene, sőt! Nem tudom, hány körkarikás a kötet, azt tudom, hogy goodreadsen fiatalok olvasmányai közé van besorolva, mégis szintén meglepett, hogy a nyelvezete nem csak egyszerű (nyilván, mint a meséké), de elég szabad szájú is, ami nem mindenkinek nyerheti el a tetszését, főleg, hogy ez picit véresebb jelenetekkel párosul. Izgalmas volt hangosan felolvasni a könyvet, úgy hogy a szomszédok is hallhatták miközben belezésről beszélnek a könyvben.

Maga a mese történet a történetben, és ettől lesz annyira különleges. Látjuk Blue meséjét, nemcsak az illusztrációk segítségével, de külön ákombákom betűtípussal (és kisgyerekekre jellemző helyesírással), és közben pedig azt is, hogy mi történik Blue-val. Ez a kettő egybefonódik, és nincs is igazán válasz rá, hogy most ez fantasy, párhuzam csak a főhős gondjaira, vagy csak Blue találta ki az egészet, hogy megküzdjön a fájdalmával, és pont ettől lesz kellemesen borzongató.

Az egész könyvnek sötétebb hangulata van, hiszen a gyászt és a halandóságot dolgozza fel, az iskolai bántalmazás mellett, ezért nem éppen egy rózsaszín kis történet. Ezt csak megerősítik Dave Mckean borzongató illusztrációi. Kicsit morbid mese a szeretetről, és arról, hogy a család a fontos, és hogy a negatív dolgokat le kell győzni, és tovább kell élni.



Kedvenc karakter: Blue, Vadóc

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2009.

Oldalszám: 80 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #18

2012. augusztus 27., hétfő


Kat Beyer: The Demon Catchers of Milan – megjelenés: augusztus 28.

Mia átlagos élete felfordul a lehető legrémesebb módon, amikor megszállja egy éhes és erős démon – és az olaszországi rokonai mentik meg, ahonnan a nagyapja évtizedekkel ezelőtt elmenekült. Most Emilio és Giulano, az unokatestvérei azt mondják, hogy az egyetlen módja, hogy biztonságban legyen az, ha visszatér velük Milánóba, hogy ott éljen, tanuljon olaszul, legyen szerelmes és tanulja ki a családi szakmát: harcoljon a démonokkal és űzze el őket. Milánó egyáltalán nem az, amire Mia számított, de megváltoztatja őt mindörökre, ebben az elbűvölően jól megírt regényben egy amerikai lányról, aki ősi gonoszok elől menekül, hogy megtalálja a menedékét az ősei otthonában.

Gondolatok: Odaátos fantasyt várok, egyáltalán nem romantikust, tekintve, hogy csak az unokatestvéreit említi név szerint a fülszöveg.

Michelle Gagnon: Don’t Turn Around (PERSEFoNE trilógia 1.) – megjelenés: augusztus 28.

A tizenhat éves Noa a rendszer áldozata, mióta a szülei meghaltak. Teljesen eltűnt a föld színéről, senkiben sem bízik, és a saját számítógépes-hackelő képességeit használja, hogy biztonságban, névtelenül és egyedül maradjon. De amikor egy asztalon ébred egy üres raktárban infúzióval a karjában, és semmi emlékkel, hogyan is került oda, Noa kezdi úgy kívánni, bárcsak állna valaki az ő oldalán is.

És itt lép a képbe Peter Gregory. Egy gazdag gyerek és a hackerek szövetségének vezetője, Peternek olyan tehetséges emberek kellenek, mint Noa. Főleg, hogy egy kétes cég fenyegeti a fiú életét. De amit se Noa, se Peter nem vesz észre, hogy Noánál van a kulcs egy szörnyű titokhoz, és vannak olyanok, akiket semmi nem állíthat meg, hogy elhallgattassák a lányt örökre.

Gondolatok: Thriller, hackelős, tinis is, mégis egész komoly akciósnak tűnik, nem humornak, szóval nagyon várós.

C. J. Hill: Erasing Time – megjelenés: augusztus 28.

Amikor Sheridan és Taylor, akik ikrek, 400 évvel későbbi jövőben ébrednek, rájönnek, hogy a világ megváltozott: burokba zárt városok, kihalt állatok, és annyira furcsa a nyelv, hogy nem is hangzik angolnak. És a legrosszabb dolog: Nem tudnak hazamenni.

A huszonötödik századi kormány a lányokat a városukba viszi, abban bízva, hogy az egyik híres tudós majd segít nekik tökéletesíteni egy pusztító fegyvert. A maffiaszerű Dakine küzd a kormány ellen, és valahogy Taylor és Sheridan ebben a harcban találják magukat. Hogy kikerüljék ezt, az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy megbíznak Echoban, a fiúban, akinek szintén titkai vannak. A triónak muszáj az ismeretlenben bíznia, ha meg akarnak szökni a város mögött vadonba.

Adrenalinnal teli üldözésekkel és szívet tépő vallomásokkal teli, az Erasing Time bemutatja az ikrek közötti kapcsolatot, a bizalom kockázatait és jutalmát, és hogy nehéz megtalálni a bátorságot, hogy azért küzdj, amiben hiszel.

Gondolatok: Egy átlag tinisci-finek tűnik, de az időutazás téma túl csábító, hogy ne akarjam elolvasni. Aztán lehet, ez is olyan elmés lesz, mint a So Close to You.

David Levithan: Every Day – megjelenés: augusztus 28.

Minden reggel A más ember testében ébred, egy más ember életében. Sosincs semmi előrejelzés, hogy hol lesz, vagy ki lesz. A már megbékélt ezzel, még szabályokat is kidolgozott, amik szerint él: Sose kötődj semmihez túlságosan. Ne vegyenek észre. Ne avatkozz bele. Minden rendben, amíg egy reggel A Justin testében ne ébred és találkozik Justin szerelmével, Rhiannonnal. Attól a perctől kezdve a szabályok, amik szerint A élt, már nem érvényesek. Mert A végre talált valakit, akivel együtt akar lenni – minden nap.

Gondolatok: David Levithan alapból olvasós nálam, és ez a fantasys-sci-fis koncepció is nagyon tetszik, ilyet még nem olvastam tőle, szóval kíváncsi vagyok, ilyen közegben mit alkot. De a szokásos ütős érzelmeket várom.

Lesley Livingston: Starling (Starling 1.) – megjelenés: augusztus 28.

Mason Starling díjnyertes vívó a Gosforth Akadémián, de még sosem kellett az életéért küzdenie. Egészen eddig. Amikor egy vad vihar keresztülsöpör Manhattanen és rémisztő lényeket enged szabadjára a Gosforth kampuszon, Mason épphogy túléli. A vihar közepén megjelent rejtélyes idegen segítsége nélkül talán túl sem élte volna. De most Mason élete drámai fordulatot vesz, misztikusan kicsúszik a keze körül az irányítás, és csak egy valaki képes neki segíteni, az idegen, aki semmire nem emlékszik, csak a nevére: Fennrys Wolf.

Ahogy Mason és Fenn egyre több mindenre felfedeznek Fenn múltjából és a furcsa eseményekről, ami körülveszi őket, rájönnek, hogy Mason családja – és annak sötét szövetsége az ősi északi istenekhez – a központja mindennek. Egy előre elrendelt sors közeleg Mason felé, de vajon meg lehet-e változtatni a végzetet?

Az olvasókat, akik beleszerettek Lesley Livingston másik trilógiájába, és azok, akik imádják Cassandra Clare Végzet Ereklyéi sorozatát, magukkal ragadja ez a mindent elsöprő romantika és az izgalmas akció, ami a Starling.

Gondolatok: Hadd kacagjak az utolsó bekezdésen. Persze, egyből minden Végzet Ereklyéi. :D No meg, vajon ki lehet Fenris farkas? :D Főleg, ha az elején elkönyvelték, hogy léteznek szörnyek, ennyire nehéz lehet rájönni, hogy ő Fenris… LOKI FIA? A könyv pusztán a germán mitológia miatt került fel az olvasólistámra, abszolút a fülszövegből a tipikus amerikai lebutított átírást várom, de nem tudom kihagyni.

Sangu: Mandanna: The Lost Girl – megjelenés: augusztus 28.

Eva élete nem az övé. Mesterségesen hozták létre, istentelen teremtmény ő – egy visszhang csupán. A Szövőmunkások készítették, mint valakinek a másolatát, és egy Amarra nevű lányt kell majd helyettesítenie, az ő „másik felét,” ha valaha is meghalna. Eva azt tanulja, Amarra mit csinál, mit eszik, milyen lehet megcsókolni a szerelmét, Rayt. Szóval amikor Amarra autóbalesetben meghal, Evának készen kéne állnia.

De tizenöt évnyi tanulás sem készítette fel erre.

Most muszáj mindent maga mögött hagynia, amit ismert – az őröket, akik felnevelték, a fiút, akibe nem lehet szerelmes –, hogy Indiába költözzön, és meggyőzze a világot, hogy Amarra életben van.

Eva egy gyászoló családdal találja magát szemben, szülőkkel, akik nem tudják, hogyan kezeljék ezt a visszhangot, akiről azt hitték, hogy kell nekik, és Rayt, aki minden ízében ismerte Amarrát. És amikor Evát váratlanul végzetes csapás éri, ami meg fogja változtatni az egész életét, választania kell: Maradjon és éljen másolatként, vagy menjen el, kockáztasson mindent a szabadságért, hogy eredeti lehessen. Hogy Eva lehessen.

A debütáló író, Sangu Mandannától egy elbűvölő történetet kapunk egy lányról, akinek mindig megmondták, kinek kell lennie – amíg meg nem találta az erőt magában, hogy saját maga döntsön e felől.

Gondolatok: A borító is csodálatos, és a történet is inkább énkeresésről szóló sci-finek tűnik, mint a megszokott nyálas, romantikus disztópiának. Majd meglátjuk. :D

C. J. Redwine: Defiance (Defiance 1.) – megjelenés: augusztus 28.

Baalboden falai között, a város brutális vezetőjének árnyékában Rachel Adams egy titkot rejteget. Míg a többi lány ruhákat varr, vacsorákat tart, és a férfi Védelmezőiknek engedelmeskednek, addig Rachel tudja, hogyan élje túl a vadonban és hogyan bánjon a karddal. Amikor az apja, Jared, nem tér vissza egy futári munkából, és halottnak nyilvánítják, a Parancsnok új Védelmezőt nevez ki Rachel mellé, a lány apjának tanoncát, Logant – azt a fiút, akinek Rachel két éve szerelmet vallott, és az pedig visszautasította. Mivel nem maradt más neki, csak a hit, hogy az apja még életben van, Rachel úgy dönt, megszökik és megkeresi őt saját maga. De a Parancsnok elleni hazaárulásnak nagy ára van, és ami a Pusztákon várja, meg is ölheti őt.

Tizenkilenc évesen Logan McEntire sok minden. Árva. Számkivetett. Feltaláló. Mint a város legjobb futárának tanonca, Logan arra összpontosít, hogy kitanulhassa a szakmát, és megszökhessen Baalboden zsarnokságától. De a tervébe nem kalkulálta bele, hogy felelősséggel fog tartozni a mentora impulzív lánya iránt. Logan eltökélte, hogy megvédi a lányt, de amikor a szökési terve rosszul sül el, és Rachel issza meg a levét, rájön, hogy több forog kockán, mint az, hogy Jared csalódik benne.

Ahogy Rachel és Logan átvágnak a Pusztákon, miközben megölhetetlen szörnyek üldözik őket és egy seregnyi bérgyilkos, akik rájuk vadásznak, romantikát, szívet tépő fájdalmat élnek át, és egy olyan igazságot fedeznek fel, ami az évtizedek óta közelgő háborút robbantja ki.

Gondolatok: Sok jót nem olvastam róla, de a borító… :D A borító!

Sara Walsh: The Dark Light – megjelenés: augusztus 28.

Rejtélyes fények villogtak Crownsville felett, amióta csak Mia az eszét tudja. És ennyi érdekes történik az ő kisvárosában.

Amíg Sol meg nem érkezik. Mia nem olyan, hogy csak úgy bárkibe beleszeressen, de nem tudja Solt – sem a zseniális tetoválást a fiú hátán – kiverni a fejéből.

Aztán Mia testvére eltűnik, és Mia meg van arról győződve, hogy Sol többet tud, mint amit elmond. De ha közel kerül Solhoz az azzal jár, hogy Miának mindent, amiben hitt, újra át kell értékelnie. Mert Sol nem az, akinek Mia hitte – sőt önmaga sem az.

Gondolatok: Semmitmondó, tömegregényes fülszöveg. Inkább felnőtt ponyvás borító, mint ifjúsági fantasys, de mivel a kedvenc kiadóm adja ki, ezért adok neki esélyt. Túlságosan bízom bennük.

Amit a Kaktusz is olvasni akar #17

2012. augusztus 20., hétfő

Lisa Leudeke: Smashed – megjelenés: augusztus 21.

Ha egy évet még kibír minden baj nélkül, akkor Katie Martin végre maga mögött hagyhatja a kisvárosi magányt örökre. Gyeplabda sztár, és nagyon is esélyes ösztöndíjra, de az alkohollal való kapcsolata eléggé megkérdőjelezhető. Aztán bajba keveredik. Alec a legnépszerűbb fiú a suliban, és a legerőszakosabb is – és Katie-re vetette ki a hálóját. Amikor Alec elbűvölően kezd viselkedni, Katie úgy véli, biztos tévedett a fiúval kapcsolatban.
Csak, hogy mégsem. Egy esős, alkoholmámoros estén egy hirtelen döntés Alec adósává teszi Katie-t a lehető legrosszabb módon. Ez a debütáló regény pörgős és magával ragadó történet a függőségről, szívet tépő fájdalomról és a megváltásról.

Gondolatok: Ismét egy komoly regény, amihez túl sok reményt fűzök, és bár a kritikák vegyesek, vannak, akik szerint sötét hangulatú és én pont arra vágyom.

Dora Craiban: Szabadesés

2012. augusztus 19., vasárnap

Hogy akadtam rá: Magyar ifjúsági irodalom.
Sorozat: A Helena trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: Helena Ferrer Boszorkány (így, nagybetűvel, ha már más tulajdonsága nem igazán boszorkányos) és sorozatgyilkos. Úgy bizony. Mivel nem tanították meg rá, hogy a csuklója ütőeréből tüzet tud lőni, ezért gyilkolásokkal engedte ki a felgyülemlett gőzt. De semmi gond, Jeremy, egy Gyógyító, a boszorkányok ősellensége, elütötte, és, hopsz, egymásba szerettek. Azóta Helena boldogan él, sőt mindenki boldogan él, hiszen Adrianne és Roger (a szegény lány és a hollywoodi sztár) egybekeltek és ajj, gyereket is várnak (igen, ez egy ifjúsági fantasy könyv, még mindig), de Helena életébe egy új, szexi, szépen mosolygó idegen érkezik, aki SZABADSÁGOT ad neki, hiszen főhősnőnk szenved a tökéletes szerelemtől. A másik pasi ágyában alszik, több időt tölt vele, mint bárki mással, szinte csak aludni jár haza, és nem érti Jeremy ezért miért vágta fel az ereit… José Armando vajon színre lép? Vajon Esmeralda megvakul? Vajon Helena az általa elfogyasztott alkoholmennyiség után rehabban köt ki?
Szóval ez a második rész és joggal kérdezhetitek, minek olvastam el, ha már az elsőnél is összetűzésbe kerültem az íróval. Sőt, ha annyira nem tetszett a könyv. Egyrészt, mert magyar és akartam az írónak még egy esélyt adni, mert állítólag ezt már 3 évvel később írta, mint az első részt, tehát számítottam fejlődésre. Másrészt, senkinek nem tartozok magyarázattal, miért olvasok bármit is. És harmadrészt, sorozatot nem hagyok abba, mert nem, ez elv és kész, át lehet ugorni a kritikát, akinek bántja a szemét.

Amiről feltétlen beszélnünk kell (mert nem fogok sok mindent kiemelni, mert nincs mit), az a szöveggondozás. Értem én, hogy emberek dolgoznak rajta, előfordul egy-két hiba, és általában pár vessző hiányért, nem szoktam nyavalyogni, de ebben a könyvben a fele gondolatjel hiányzik, nincs új sorba kezdés, látszik, hogy akart lenni, mert a mondatok között nincs szünet, csak sajnos enter se volt… Így élvezhetetlen, szinte olvashatatlan, mert nem lehet tudni, ki beszél. De ezért nem vontam le pontot a könyvtől, mert ez nem az író hibája.

Ami viszont az övé: a mondatszerkezetek, a szóismétlések, a sok „…” és a sok felkiáltójel. A nagyon gyatra fanficek (rajongói írások) első számú hibája, hogy mindenki extázisban suttog, susog, liheg, lehetőleg három, esetleg hat felkiáltójellel, és minden drámai hatású mondat végén ott az a három pont. Nem emlékszem rá, hogy az első könyv is ennyire lett volna szövegileg, és felmerül bennem a kérdés, hogy hol volt a szerkesztő? Vannak olyan vicces félregépelések is benne, hogy nem „futóversenyt” rendezett a két szereplő, hanem „fotóversenyt.” Mindezt az országúton rohangálva:



A többi elgépelést és helyesírást mellőző példától megkímélem az olvasókat, mert ez is lehet inkább más hibája, mint az íróé, de a mondatszerkezetek! Egy csomó nem magyaros dolog van benne, ami felettébb értelmetlen, nem éreztem azt a három év különbséget a két könyv között, sőt, ha lehet, ez rosszabb volt, mint az első rész fogalmazásilag legalábbis. A szereplők valószerűtlen párbeszédeket váltanak egymással, de ezen kívül más leírószöveg nincs a könyvben. Az egész kb. dialógus, úgy, hogy egy-egy karakter kettő esetleg három oldalakat beszél. Ki az, aki ezek közben nem tesz semmit, csak ül és hallgatja a másikat? Főleg, ha veszekednek. No, de nem elemzem tovább, a lényeg, tele van felesleges infóhalmokkal és annyi szenvedős beszélgetéssel, aminek a fele is elég lett volna. De ez már a történet. Inkább nézzük még a kedvenc kifejezéseimet:

- meglepett lélegzet-elakadást hallottam
- A kristályosan kék szemeivel mélyen a szemembe nézett. –  Állandóan kristályos szeme van. Erről nekem az a rész jutott eszembe Aliasból, amikor megfagynak az emberek és szétrobbannak (Akartam képet beszúrni, de lusta vagyok most előszedni a DVD-imet.)
- hozzáérni a pirossághoz – A jelenetben el van húzva, hogy mi az a piros pötty a földön, és hozzá akarnak érni a pirossághoz, és oldalakon át izgalomban tart, mi az. Persze, hogy… VÖRÖSHANGYÁK! Nem, sajnos, csak vér.
- A belsőm egy görcsbe ugrott össze. – A főszereplő állandóan görcsbe ugrik, javasolnék neki orvost. Lehet, a sok alkohol az oka.
- Belemélyesztette a homlokát a takaróba.
- Átvettem tőle a tárgy stabilan tartásának látszólag igen nehéz feladatát. – :D Ki találja ki, miről van szó?
–  A… a… kicsit feljebb mehetnénk… a dombon… van egy jó ösvény… természet-központú vagyok! – jött ki belőlem. – ez csak egy kis ízelítő a pontok háborújából.
A barna tenger megremegett egyszer-egyszer, mintha a szempilláim rezdüléseit másolná le. – Az ilyen túlfogalmazások miatt nevetséges a regény. Nincs semmi szépirodalmi ebben, mert ez is lett védelmére hozva, ez egyszerűen csak valami zagyvaság.
- ahogy a lélegzete szétterült az arcomon, eggyé váltam az illatával
- belevájta a barna tekintetét a szemembe
- törvénytelen nevetés - erről felvilágosítottak, hogy létezik. :D Akkor csak én nem hallottam még ezt így.
- belé vésődött a döntés
- nemigen tett jót a depressziós dobhártyámnak
- félbeszakítottam egy ujjam felemelésével – tiszta horror
- A hangom elnyelte a vad eső csattogása.
- rubinkék
- Voltál már te már szerelmes?
- Egy apró csókot hintett a hajamra.
- hatalmas üresség lenne a gyomromban – ez arra utal, hogy nagyon szerelmes, és hiányzik a pasija.
- Jeremy kékje frissen köszöntött, amint belém vésődött. – Na, most van még egy mondat, mikor egy fiú mered Jeremy kékjébe. De vajon Jeremy micsodája kék? Értem én, hogy szem akar lenni, de alapvetően nem ez az első, ami az ember eszébe jut.

Melyikük Jeremy? :D A jobb oldali! UGYE?!

 - egy jégkorszakot olvasztott le a szívemről
- Nem kívánok általatok ízekre szedődni.
- vágta el a az szavát – Na most A vagy AZ?
- Újabb sikítás iszonya fagyasztotta meg a levegőt. – Elég nehéz lehetett akkor lélegezni.

Amit megjegyeznék, hogy az írónő nekem azt mondta, hogy ne használjak rövidítéseket (egy közösségi oldalon hozzászólásban, nem a posztomban), mert kizárok egy halom embert, és nem értik, amit írok. Szeretném azt hozzátenni, hogy minden fejezet elején angol szöveg van, ha ez olyan fontos, és fontos, mert mindig szinte szó szerint utal a fejezet tartalmára, akkor fordítsuk le, mert így is kizárunk egy csomó embert. És írjuk helyesen az angol szöveget, ne csak másoljuk ki valahonnan… (Aztán lehet, megint a tördelő ette meg a hiányzó betűket.)

A ROMANTIKA:

Ez külön megérdemel egy pontot, mert a könyvben nem történik semmi, erről majd később, de viszont romantika az van. Az egész nem is akar fantasy lenni, pedig olvastam olyan kritikát, miszerint az összes fantasy író elbújhat e mögött, mert nincs elég fantáziájuk ilyet írni. Hmm… én régen bevallom brazil szappanoperákkal rohasztottam az agyam. Még igen kicsi voltam és Paula és Paulinán meg Esmeraldán nőttem fel, aztán jött a Vad angyal meg a Csacska angyal, meg még egy halom ilyen. Bár Romana füzeteket nem olvastam, Danielle Steelből is elég volt egy bizonyos mennyiség, sejtésem szerint ez is hasonló alapokra épül. Nevetséges fordulatok, amivel talán még nem is lenne baj, ha érzelmesen és hihetően lenne megírva. De hadd foglaljam össze a könyv lényegét spoiler mentesen persze:

Szeretlek-de nem szeretsz-miért mondod?-mert másik pasi ágyában alszol-csak a barátom-de most van az évfordulónk-ajj de sajnálom, de szabad akarok lenni, de szeretlek-de én még jobban, ezért felvágom az ereimet-szeretlek-ő is szeret-nézd ők terhesek-én is akarok gyereket, de nem lehet, mert halálos beteg vagyok-ő az apám-ő a testvérem, te jó ég, és majdnem smárolni akartam vele-ő is halálos beteg-szeretlek-hülye vagy-szakítsunk-oké-megint problémánk van, ezért ellöklek magamtól-cseszd meg, hogy nem küzdesz értem, szeretlek, de itt hagylak-én is szeretlek, de cseszd meg-szexelés-szexelés-szexelés-öngyilkos leszek-szeretlek-én jobban szeretlek…

Az a bajom, hogy említettem érzelem leírás nincs, és olyan banális az egész, hogy ismét elém ült az az érzés, amit brazil szappanopera nézése közben éreztem. És el is képzeltem, hogy ugyanolyan semmit mondóan gesztikulálnak és veszekednek, hála a sok felkiáltójelnek. Igazság szerint Helena és Jeremy kapcsolata egészségtelen, hiszen Jeremy nem akarja a családjához sem elengedni Helenát, mert akkor marok marcsával kell töltenie az estét, és fel is vágja az erét, csak úgy, (erről később), aztán Helena meg úton-útfélen smárol mással, de ismétlem, ez helyes hozzáállás! Legalábbis a könyv szerint. A legjobb barátjuk, Roger, emlékezzünk ő neki van terhes felesége, na ő, leáll majdnem hágni Helenával, hogy észhez térjen, és rájöjjön, hogy Jeremy kell neki. Én azt mondom, hogyha így kell eldönteni, hogy most abba szerelmes vagy, az régen rossz… És a bónusz: hazajön az asszony és ki van akadva… HOGY MIÉRT NEM FEKÜDTEK LE. Később nem tudnak egymáshoz érni, már megint a rohadt villámok miatt, ezért Helena kijelenti, hogy szexeljenek másokkal… Amúgy kb. pár napig tart ez a villámhárítós állapot és ezen sírnak, hogy a kapcsolatuk alapja a szex és a tipi-tapi. Nem tudom, de pl. egy Szerelem a kolera idején után ez annyira nevetséges. Az igazi szerelemnek és a kötődésnek vajmi köze van a szexhez. Mármint persze a kapcsolat része, de mi van, ha műtét miatt nem tudnak, mondjuk, szeretkezni egy hónapig? ELVÁLNAK?

Amúgy persze minden rózsaszín, mindenkit összepárosít Craiban, és mindenhol jön ez az öngyilkos leszek, ha itt hagysz, ajj nem szeret, ajj megcsalt… Kicsit sok volt már nekem a szappandrámából.

José Armando is unja már...

A FANTASY-SZÁL:

A fülszöveg vidáman mondja: mennek Salembe meg van egy ősi jóslat. Akartok egy jót nevetni? Ez talán a 420. oldalon van. Addig partizunk meg szexelünk meg öngyik akarunk lenni. Aztán van egy nagyon gagyi eltűnt valaki, nyomozzunk utána szál, ahol nem képesek még a google-t se használni, csak úgy, hogy elutaznak X várossal odébb egy Boszorkányért. Biztos ő Techno-Boszi vagy nem tudom.

És ez a fura az egészben. Fantasy lenne, de azon kívül, hogy szeretkezés közben lila lángot nyomat a főhős a csukló ütőeréből, és hogy a végén kántálnak egy darab varázsigét, semmi fantasy nincs benne. Pisztollyal hadonászik a főhős, meg késsel, mikor ISTENNŐ MEGAJÁNDÉKOZTA A MINDENEK FELETTI ERŐVEL. Hát aztán jól elpazarolta az Anyatermészet az ajándékát, mert Helena és Jeremy ki is jelentik, hogy nekik nem kell ez az erő, amúgy se használják, mert le se esik nekik vagy csak túl fantasys lett volna akkor a könyv? De ráadásul azt is mondja ez a két lökött, hogy megölnének minden embert, csak ők ketten maradjanak együtt. És ők a békét elhozó pár…

Ja, igen, van két jelenet a könyvben, ami kitesz pár oldalt, és mondhatná az ember, hogy akkor történt valami, csak épp a főcselekményhez nincs köze. Minek odaírni ezt a Salemi dolgot? Meg a jóslatot? Ha amúgy se arról szól a könyv. Van itt egy narkós pisztollyal hadonászik jelenet, és egy pszichopata késsel… Ez aztán a vérbeli urban fantasy! Ezeket bele se kellett volna írni, ahogy kb. 400 többi oldalt se.

A KOMOLY TÉMÁKON VALÓ RÖHÖGÉS:

Akik rendszeresen olvassák a blogomat, tudják, hogy allergiás vagyok az ilyesmik eljátszására. Mert ezzel tovább szaporítják a sztereotípiákat, hogy pl. az öngyilkosság csak figyelemfelkeltés. EMBER, NEM! Nem azért fordul egy emberi lény öngyilkossághoz, mert azt hiszi, hogy elhagyják, de amúgy ő maga a csodás, vidám férjtípus. Tehát nem azt akarom mondani, hogy aki társfüggő, hogy aki irracionálisan fél attól, hogy elhagyják, az nem nyúl késhez, de itt kidolgozatlan volt az egész, és minden egyes karakter eljátszotta. Ennyi volt az egész, felvágom az ereim, másnap meg minden rendben. És lehet azzal vitatkozni, hogy csak eljátszotta a karakter, hogy minden rendben, de nem, MERT NEM ÚGY VOLT MEGÍRVA.

Az a baj az ilyen témákkal, hogy kell hozzá érzék, és egy alap fogalmazási készség. És mivel itt a romantikus, lágy érzelmek se jöttek át, a depresszió, az öncsonkítás meg még úgy se. Ezekkel a zenékkel párosítva (amik a fejezetek elején vannak), amiket valaki emónak hív (én nem, mert számomra sértő), valaki akár úgy is nézhetné a könyvet, hogy bizony az emó tinik ilyenek, vagdossák magukat poénból, meg sírnak aztán minden jó. Egyáltalán nem ad át a regény semmilyen lelki tépődést, és a terhes-vagyok-nem-vagyok-terhes-szexeljünk-már típusú limonádéba ez az elem olyan felesleges, mint rántottába a májkrém. (Teszteltem, nem finom.) Ráadásul Jeremy ki is röhögi a barátját, lenézi, hogy öngyilkos akar lenni egy lány miatt, amikor édes kékségem, te mit csináltál a könyv elején, úgy, hogy még el se hagytak?

A másik elem az alkoholizmus, amit helyesnek, példának állít be. Nem a karakterek isznak, és ezen látszik, hogy rossz, mert a között és az idealizált életkép között tudok különbséget tenni (lásd Félelem és reszketés Las Vegasban, ahol egy józan pillanatuk sincs, de attól még az olvasó tudja, hogy ez nem helyes.) Helena sokszor alkoholkómázik, és ez pozitívan van beállítva, hogy más ágyában kel fel és nem emlékszik semmire, majd Jeremyt is körberöhögi, hogy miért nem iszik, hisz ez húsz év felett kötelező. Partizni jó dolog! PARTI AZ ÉLET! BE KELL RÚGNOD, KÜLÖNBEN SENKI VAGY!



Apró kiegészítés: Helena felháborodik azon, hogy Jeremy dohányozni mert... Mert az alkohol nem káros?

MINDEN EGYÉB:
– A főhős a csuklójába harap, hogy ne ordítson a fájdalomtól. El nem tudom képzelni, hogy ne harapja át a bőrét vagy valami.
– Azért tartja a főhős önzőnek Jetet, mert elmondja az igazat. Mekkora önzőség már!
– Helena idézem: „Csak azért vagyok Boszorkány, hogy téged szeresselek.” – Nem ám, hogy megállítson egy háborút. Amúgy meg, könyörgöm, ha nem lenne boszi, nem szerethetné?
– Helena egyik legnagyobb problémája, hogy nem akar hazamenni, ezen hisztizik, több tíz oldalon át, megkéri Jeremyt, hogy manipulálja azt, aki haza akarja vinni, nem ám, egyszerűen nemet mondana. DE Ő TÖKÖS! Ő OKOS! Ő ERŐS!
– Egy apa elárulja vadidegeneknek, hol laknak a gyerekei… Csak úgy.
– Egy fegyverrel lőnek, majd megjegyzik, hogy azzal nem tud lőni, mert ki van biztosítva, akkor előtte, hogy lőttek vele két másodperce?

Összességében semmiről sem szólt, de legalább rövidebb volt, mint az első rész, és ha bizonyos kifejezésekre az ember ivós játékot játszik (pl. a mogyoróbarna szem, esetleg a „…”), akkor követheti az olvasó Helena példáját, felszabadul, és jó részeg lesz, és ha mázlija van, egy helyes pasi ágyában ébred!

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: José Armando :D

Ami nem tetszett: a romantika, ez nem fantasy, nincs cselekmény, a komoly témák rossz ábrázolása

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból - A borító szebb lett!

Kiadó: Aba kiadó

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 468 oldal

Köszönöm Bálintmolynak, hogy felhívta a figyelmem arra, hogy a Hupikék törpikék is kékek! :D

Josephine Angelini: Baljós csillagok

2012. augusztus 16., csütörtök

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Baljós csillagok 1. része.

Úgy általában az egészről: Helen nem egy átlagos lány: ő szupererős és szuper szép, minden pasi őt akarja, ő viszont a hajfürtjei mögé rejtőzik, és nem ül egyenesen, hátha beleolvad az asztalba és a tömeg közé. A kis szigetre, ahol él, új család költözik, gazdagok, gyönyörűek és csillognak akarom mondani szép autójuk van, de mivel mind rokonok, valahogy maguknak valók. De ők is szupererősek, szuper gyorsak. Biztos eltévesztették a díszletet az Alkonyatból! Ja, nem, ők, az ellenséges család, annyira ellenségesek, hogy Helen és a szúrós tekintetű Lucas (aki elsőre úgy néz a lányunkra, mintha gyűlölné, pedig…) meg akarják egymást ölni, így Helen még boltba se tud menni! Emellett pedig három vérző szemű nyanyát lát, akikről kiderül, hogy a fúriák, ráadásul meg is támadja valaki a lányt, és Lucas menti meg (ki érti ezeket…) és olyan, mintha Helen ébren álmodna, mert a sivatag, ami kísérti, a lábán hagyja a porát. Mik lesznek még itt? Edward és Bella egymásra talál? Vajon valamikor végre abbamarad ez a divathullám, hogy írjuk át az Alkonyatot? Vagy vajon nekem is kéne ilyen könyvet írnom, hogy bestseller legyek?
Akartam szeretni a könyvet, úgy egy éve, amikor megláttam a csodálatos borítót, elolvastam a fülszöveget, és rájöttem, hogy ez görög mitológiás, amiért élek-halok. Aztán egyre több negatív kritika érkezett, így el is dobtam volna a könyvet, de feltettem már a Lobo-féle várólista csökkentős játékra, és nem akartam megint elbukni azt. Így edzett idegekkel álltam a könyvnek, DE MÉG ÍGY IS ROSSZABB VOLT, mint amire számítottam.

Az írás gyermeteg, néhány jelzőn (medence kék szem!) és mondatszerkezeten kiakadtam, és kb. nulla érzelmet/izgalmat/bármit közvetít a könyv, egyszerűen csak van, de minek. Nem mondom, hogy legyenek barokk körmondatok, mert felesleges ifjúsági irodalomban, és a rövid, lényegre törő mondatok sem zavarnak, de úgy is a megfelelő szavakkal lehet valamit átadni az olvasónak. Ha nem vett volna részt versenyen ez a könyv, az első oldalnál sírva becsukom, így csak sírtam és olvastam. A könyv első kb. 250 oldalán Helen nézőpont van, aztán egyszer csak nem… behozza a Volturit a gonosz görög félisteneket, és ezzel ellövi a poént, hogy az utána lévő fejezetben ugyan ki akarja megtámadni Helent. Abszolút nem előnyös ez a történetvezetés, mert megölte azt a minimális izgalmat is, ami lett volna, és több ilyen van, mert a végén összevissza bedob akármilyen nézőpontokat, ráadásul nem egy-egy fejezet erejéig, hogy értelme is legyen, vagy legalább érezhetnénk, hogy ez ugyanolyan hangsúlyos szereplő, mint Helen… Neeem, csak egy-egy bekezdéseket kapnak véletlenszerűen.

A történet amúgy sem sok: Alkonyat, de most görög nevekkel. Ugyanúgy különleges képességeik vannak, tök mindegy, hogy Apollón leszármazottjai, mindenféle erejük van, mert ez kellett a történetvezetéshez. A már megszokott iskolai jelenet, a megmentős jelenet, a maradj-távol tőlem, mert veszélyes vagyok, a HOGY TUDSZ ENGEM SZERETNI jelenet, a látomásos-hoteles jelenet, és még sok egyéb izgalom vár ránk. Javaslom, inkább olvassátok újra az Alkonyatot, mint ezt, de ez csak szerény vélemény. Nem történik semmi ezen kívül, csak a két szerelmes szenved meg iskolába jár…

A romantika: ami az Alkonyatban jó volt, az itt nem állja meg a helyét. Az első három találkozásukkor Lucas és Helen szóba se állnak egymással, csak Lucas veri Helent, közben egyszer meg is menti. Majd negyedik alkalommal már együtt alszanak és örök szerelem. Vagy kimaradt az ötszáz oldalas könyvemből valami, amit őszintén kétlek, vagy itt is ellustult az írónk, és elfelejtette, hogyan kell romantikát felépíteni. Talán próbálja megmagyarázni, hogy ők erre rendeltettek, lásd a cím, de nem tudom elfogadni, mert semmi szenvedély nem süt át a lapok közül, hála a gyönyörű írásmódnak.

A mitológia még, ami kiemelendő: értem én, hogy átírás, és nem kell ragaszkodnia alap dolgokhoz sem, de mégis a görög neveken kívül (ami senkinek nem tűnik fel, hogy esetleg olyan képessége van, ami után elnevezték), más ebben nincs görög. Próbálja a trójai háborút feldolgozni, és ezek reinkarnálódnak (DE CSAK ARCRA!) állandóan, újrajátsszák a nagy görög drámát, mindezt istenekkel, és isteni büntetéssel…

Persze nem vagyok profi a görög mitológiában, de az egyszerű józan is megkérdőjelezi ezt a felállást, amit felvázolt ide Angelini. Három oldal volt a háborúban (majd felsorol hatot…), akik igazából a görögök és a trójaiak oldalán harcoltak. Az istenek a saját gyerekeiknek rótták fel ezt az egészet, ezért azt mondták, jól van, kivonulunk a földről (melyik gyerek mondaná ezt a szülőjének, hogy arra vágyik, hogy amaz tűnjön el… FŐLEG HOGY AZ ISTENEK MIATT HARCOLTAK A FÉLISTENEK!), ha soha többet nem lesz a félistenek miatt háború. Ergo nem beszélhetnek egymással a félisten csoportok, mert abból háború lesz. MI? Nem békülhetnek ki, mert az rossz, de ölhetik egymást, mert abból nem lesz háború? Mi a fene folyik itt? Miért nem értem ezt a logikai menetet?

Mi a f*szt olvasok?

 A fúriák tartják fent az ellenségeskedést, ami fenntartja a békét. (Még mindig nem léptem túl ezen, bocsánat…) De ha visszagondolunk arra, hogy a görög mondák szerint mi okozta a trójai háborút, nekem az jut eszembe, hogy Erisz… Miért nem őt büntetik?

Még sok mindent próbálkozik Angelini elmagyarázni, hasonló logikával, és fárasztóan, unalmasan, a végén már nem is akartam követni ezt a nagy zagyvaságot. Félistenekről szól, de az egész gyermeteg és paródiába jobban illene, mert nem tudtam komolyan venni azt például, amikor a főhős repülni tanulna, és majdnem elszáll, mint egy lufi, úgy kell megtartani, illetve mikor felfedezik, hogy semmi nem árt neki, és hogy biztosak legyenek benne, minden található tárgyat beleszúrnak (még egy villát is)… Ez annyira komikusan van leírva, hogy én sírtam bánatomban. Ezek mellett még pár apróság: a nagyon-nagyon extra szent ereklye csipketangává változik, mert arra a főhősnek szüksége lehet, és úgy szór villámokat, hogy „széttépi a vízmolekulákat a testében,” de ennek semmi hosszú távú egészségügyi hatása sincs. Megnézném Angelinit, ha naponta kiszárítanám, hogy érezné magát…

Ezen kívül a félistenek Atlantiszért küzdenek, (ha, küzdenek, erős túlzás, ülnek és nézik a felhőket meg repülnek összevissza), ami megadja nekik az isteni halhatatlanságot, de csak akkor kapják meg, ha egy család marad… VISZONT NEM BÉKÜLHETNEK KI! Mert akkor biztos háború lesz… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! (Igen, megint itt tartok.)

*egy kis hajtépés után Gigi visszaült tovább folytatni a pötyögést*

Ami még kiemelendően rossz, az a főhősnőnk, aki maga a megtestesült tökély. Tényleg kijelentik, hogy ő a világon a legszebb, ő mégis szürke kisegérnek képzeli magát. Pedig minden pasi az életében őt akarta eddig is, és Mennyei Hamiltonnak hívják, mert annyira gyönyörű. DE EGY TINÉDZSER FIÚ SE MENT ODA HOZZÁ? SOHA? Persze, mert ez annyira hihető viselkedés. De a főhősre visszatérve, mikor rájön, hogy nem szexelhet az álmai fiújával, kijelenti, hogy majd lefekszik mással, hogy elvegye az a szüzességét, ő még ezt is megteszi a pasijáért…

Jó neked!

Nem akarok belegondolni, ez milyen üzenetet küldhet, mert nekem ez nem az örök szerelem, az is biztos. Utálom már, hogy ha a szexualitást előveszik ifjúsági fantasyban, akkor ennyire eljátsszák és rosszul kezelik, pedig semmi bajom nem lenne azzal, hogy Aphrodité erejét használják, de lehetne komolyan is és drámaian.

A főhősünk amúgy annyira életrevaló, mint a legtöbb ifjúsági regény libája, de ki is jelenti, hogy ő bizony nem fog senkit bántani, még önvédelemből se, és nem hajlandó verekedni tanulni, meg semmi, sőt a képességeit se akarja használni, köszöni szépen, ő majd elrepül. Oké.

Van még több milliónyi értelmes jelenet a könyvben, de még talán azt emelném ki nagyon-nagyon, hogy a félistenek kajája a méz. Semmi extra, a szimpla méz, ettől egyből felgyógyulnak, és mikor edzésen szétverték a főhőst, idézem „kinyalta az egész üveget.” Mivel nem volt részletezve, nekem vagy az jutott eszembe, hogy hosszú nyelve volt (ki tudja, félisten!) vagy az alábbi kép:



Ami még logikailag zavart (ha-ha, ha csak ennyi zavart volna), hogy míg a főhős visszaemlékszik arra, hogy mindig is szupererős volt, és erről tud az egész sziget, későbbiekben az apja ezen meglepődik, de aztán kijelenti, hogy mindig is tudott róla. Rendben. Amúgy meg nem hiszem el, ha ötven kilókat emelget csak úgy, azért sosem néznek rá furán, csak elkönyvelik, vagy ennyire hülyék az amerikaiak? Amúgy pedig még ide tartozik, hogy a főhős most jön rá, hogy tud repülni és villámot szórni, de elvileg hét éves korában is aktívan csinálta, a 300. oldal körül ezt is előhozzák, ADDIG MIÉRT NEM LEHETETT? FŐLEG, HOGY A FŐHŐS IS EMLÉKSZIK RÁ? Ezek mellett pedig van egy aranyos átok a főhősön, hogy nem használhatja az erejét… Ha-ha, mégis használja. Erre már nem mondok semmit.

Van itt ilyen, hogy a főhőst látja pisilni az egyik csaj és ezen barátkoznak össze, van olyan, hogy az egyik hősnek fizikai fájdalmat okoz a hazugság hallása, mégis ő is folyton hazudik, de az nem bántja, a testvére gyilkosának arcát (hiszen itt az arcok reinkarnálódnak) elnevezi szexinek valaki (mindkettő nő amúgy). Ha valaki ugyanúgy néz ki, mint adott személy, de idősebb, akkor nyilván az ikertestvére, ÉS VÉLETLEN SEM AZ ANYJA, és még sorolhatnám…

Aki nevetni akar, annak ez a könyv jó. Aki még esetleg kezdő olvasó, vagy szereti az Alkonyat által tömeggyártott könyveket (mert van ilyen, és ez sem baj), azoknak talán nyújthat valamit ez a regény, de amúgy ez se nem görög, se nem igazán romantikus.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a világ, a logikai bakik, a romantika, Alkonyat másolat

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2012. augusztus

Oldalszám: 432 oldal

Susan Hubbard: The Season of Risks (A kockázatok évadja)

2012. augusztus 12., vasárnap

Hogy akadtam rá: A goodreads ajánlotta.

Sorozat: Az Ethical Vampires 3. része.

Úgy általában az egészről: Ari félvámpír félember, de nem csak azzal a bizonytalansággal kell megküzdeni, amit ez a hibridség hoz az életébe. Malcolm, apja régi tudóstársa, mostani ellensége, és Ari legjobb barátjának gyilkosa, pedig mindenáron szeretné, ha a lány részt venne a kísérleteiben, hogy jobb legyen a vámpírok sorsa. Ráadásul Arit valaki figyeli és szellemek kezdik követni, viszont ő csak boldog akar lenni a szerelmével, Cameronnal, ami azért sem lehetséges, mert testiekben a férfi 30-nak néz ki, Ari pedig 13-nak, és Cameron neves politikus az emberek körében. Hogy lehetne ennek jó vége, ha csak titokban találkozhatnak?
Megkaptam a könyvtől azt, amit vártam, sőt még többet is, pedig nem tudtam, hogy lehetne tetézni az eddigi részeket, de Hubbardnak sikerült. Ismét a jól megszokott formulával jön elő, Ari elmeséli nekünk, hogy mi történt vele, a naplójából merítve, és átérződik rajta az a végtelen magányosság és a depresszió, amivel küzd. Mindezt gyönyörű stílussal teszi, és úgy éreztem mindig, amikor olvastam a könyvet, hogy ott fekszem a döngicsélő méhek között egy álmos, nyári napon. Nem tudom tényleg körülírni azt a hangulatot, amit a regény megteremtett, de mindig sikerült látnom a gyönyörűséget és a komorságot egyszerre.

De ez nem egy átlagos tini regény, már az első két részből is kiderült, főleg, hogy be se tudják sorolni a rendes kategóriába, hogy ez most melyik korcsoportnak is íródott. Tinédzsereknek, mert a felnövésről szól, amikor az ember mindent megkérdőjelez és kialakítja a saját véleményét. Ugyanakkor vannak olyan gondolatok is benne, ami túl felnőttes, illetve felnőttek is eltöprenghetnek rajta, mert oda is aktuális, főleg, hogy a főhősnek felnőtt barátai vannak, felnőtt problémákkal. Viszont egy biztos, hogy ez nem az a tipikus sablon fantasy, mert itt a természetfeletti elemek csupán hasonlatok bizonyos emberi gondokra. A szellemek a rég elvesztett szeretteink képei, a vámpírság a kirekesztettséget és a társadalmi normától való eltérést is jelképezheti, a démonok pedig az emberekben rejlő sötét oldalt, a hirtelen impulzusokat, a negatív tulajdonságokat, amire nem érdemes hallgatni, ha döntenünk kell.

Maga a történet lassan hömpölyög, mint az eddigi két részben, és Arinak sok problémával kell szembenéznie, az egyetemen a barátaival, egy új fiúval, aki korban jobban hozzáillő lenne, mint akibe végtelenül szerelmes. És itt van a szerelem téma, mindenki már fújjolhatna, hogy bizony ez szerelmi háromszög. Hubbard ezt is zseniálisan oldja meg: veszi ezt a klisét, hogy van a fiú, aki tiltott, – jelenesetünkben most itt férfi –, mert veszélyes a kapcsolatuk, és van a legjobb barát, aki a reális döntés lenne, és vonzódik is hozzá a főhős, de mégsem ő a befutó, amíg a másik is ott van a szívében. Na, ezt Hubbard úgy megcsavarja, és annyira valóságossá teszi, hogy szinte éreztem, ahogy a kést forgatja a szívemben az írónő a jeleneteivel. Tényleg hiteles még a végkimenetel is, nincs rózsaszínezés ebben a könyvben. Noha sokan megkérdőjelezhetik ezt, hogy egy idősebb férfi és egy fiatal lány kapcsolata ugyan már mióta romantikus, azoknak ajánlanám figyelmébe, hogy végtére az Alkonyat is erről szól. Ari itt agyilag nem 13 éves, csak testileg, amúgy 15 évet élt, de az olvasó is látja, hogy mennyire felnőtt, hiszen vámpír, és ebben a könyvben ez jelent is valamit. Mindent filozofikusan néz, ugyanakkor a félember mivolta miatt emberi naivság is van benne, így az olvasók tudnak hozzá kötődni. De visszatérve a romantikára: ezzel mutatja be Hubbard, hogy valójában, ami most divatos vámpírrománc, az hogyan festene a valóságban. Persze ez a szál nincs előtérben, éppen annyira hangsúlyos, mint amennyire az élet velejárója a romantika.

A történetből csak egyetlen fordulatot és a végét emelném ki. Az a fordulat… AZ A FORDULAT! Spoiler nélkül el nem lehet mesélni mennyire becsapott az írónő, és amíg le nem tisztázódik, hogy mi is történt igazából, addig az olvasó tippelget, és ez leköti, utána pedig visszalapoz és ellenőrzi a jeleket. Minden ott van, teljesen egyértelmű így visszagondolva, viszont még senki nem csinált velem ilyet, sosem találkoztam még az olvasmányaim során ezzel az írói trükkel (persze biztos, hogy valaki már használta), és el is bukhatott volna rajta Hubbard, de zseniálisan használta, és ezzel csak még nagyobb érzelmi löketet adott a könyvnek, sőt! Még egy gyönyörű fantasy elem-valóság párhuzamot is betett ezzel, amit órákon át lehet elemezni.

Természetesen rengeteg, rengeteg kérdést vet fel, ami meglepő, de nem lesz se tömény, se szájbarágós, inkább csak Hubbard kérdez, az olvasó pedig magában válaszol, hogy hogyan is foglal állást abban a témában.

Van itt:
– Az egész vámpírság párhuzam lehet bármilyen a társadalom által megvetett életmódra, ha kicseréljük a vámpírság szót, tegyük fel, valami GLBT-re, akkor láthatjuk az egyenjogúságért való küzdelem nehézségeit, és hogy a média, hogyan terjeszti a sztereotípiákat.
– Hogy mindenben keressük a logikát az életben, mert nem tudjuk elfogadni, hogy ha valami értelmetlen és véletlenszerűen történik. Főleg egy szeretett személy elvesztését.
– A különböző vámpírszekták a könyvben mind hagyományőrzők és maradiak, pedig rájuk fér a változás. Ez bármilyen mostani politikai helyzetre is ráfogható, mert törekedni kell egy jobb világra. (Hah, az örök álmodozó…)
– A megbocsájtás fontossága. Van-e olyasmi, amit nem lehet megbocsájtani?
– A gyász megvigasztal végül is? Az élők hogyan dolgozzák fel a halandóságot. Ez végig fontos kérdés a könyvben, mert Ari nem tudja, hogy meg fog-e halni, hiszen félvámpír, és a könyv nem is ad erre választ.
– Mi tesz minket azzá, akik vagyunk? Ha az emlékeinket elveszítjük, ugyanazok maradunk-e? Vannak valami belénk kódolt jellemző tulajdonságok egyből, vagy csak az élettapasztalataink határoznak meg?
– Minden változik, és ezt nehéz elfogadni. Megéri-e valakiért, valamiért megváltozni?
– Miért gyűjtünk csecsebecséket? Az emlékeink megőrzése végett? Miért ad ez nekünk megnyugvást?
– Az internetes oldalak hatásai. Mennyire elidegenedünk egymástól, hiába vagyunk összekötve. Amikor inkább neten beszélgetnek egymással a többiek, mint való életben. Nincs amúgy Hubbard az internet ellen, ne legyen félreértés, de felveti azt a kérdést például, hogy most már mi számít privátnak, ha mindent kiírunk Facebookra és Twitterre, mi az, ami sok? Mi az, ami tönkretehet valakit így? És persze a nagy Facebook összeesküvésről is olvashatunk, azaz az ilyen oldalak, hogyan élhetnek vissza a személyes információinkkal.
– Vajon ha megtehetnénk, hogy a rossz élményeinkre ne emlékezzünk, érdemes lenne-e azt választani? A rossz élményeink is meghatározóak-e abban, hogy kik vagyunk, és hogyan látjuk a világot.
– Mi mindent meg nem teszünk (műtétek), hogy beilleszkedjünk a társadalom által idealizált képbe.
– A túlzott vallásosság. A vallás ésszerű határai.
– A negatív kritika elfogadása. :DDD
– A Jung-féle árnyék teória.
– A külsőség a mostani társadalomban fontosabb, mint a belső értékek.
– Öngyilkosság.
– Tinédzser abortusz.
– Orvosi etika: mit lehet megtenni, ha épp halálos betegségre keressük a gyógyírt. És még ezer más orvosi kérdés is felmerül, köztük a klónozás. Van-e az embernek joga Istent játszani?
– Ki lehet-e űzni a gonoszt és a rossz dolgokat a világból, vagy alapból benne van az emberi természetben? Attól függetlenül megéri a helyes dolgot tenni, és a rossz ellen küzdeni?
– És van egy kis jogi bonyodalom is, hogy jobb előbb elolvasni egy szerződést, mielőtt aláírjuk. (Hah, erről eszembe jutott egy másik, „fenomenális” könyv.)

A könyv vége tökéletes, kellően keserédes, ide nem is illett volna a rózsaszín szirup. Van, akinek boldog a vége, van, akinek nem. Nem derül fény a főfőfőfőgonosz arcára, és ezzel marad egy konstans veszély Ari feje felett, de ez pont így jó, hiszen az életben sincs olyan, hogy legyőztem egy akadályt és nincs több. Valószerű a befejezés, egyetlen eldöntendő kérdéssel, amire ha igennel válaszol az olvasó, akkor egy kicsit jobb lehet Arinak az élete az elkövetkezendő években, ha nemmel, akkor nem. Nincs feloldása a depressziónak és a szomorúságnak, mégis talán van remény, hiszen kijelenti Ari is, hogy ha igen a válasz arra a bizonyos kérdésre, ha nem, ő akkor is megpróbál továbblépni. És végül is ez az élet egyik legnagyobb igazsága, hogy mindig tovább kell küzdeni. Hát erről szól ez a könyv: vámpírokkal az emberi életről. Csodálatos trilógia volt ez, és örülök, hogy elolvastam.

Kedvenc karakter: Ari

Ami kifejezetten tetszett: a megvalósítás, a témák, a csodálatos írásmód, nincs nyálas vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster

Kiadás dátuma: 2010. július 6.

Oldalszám: 320 oldal

Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban

Hogy akadtam rá: Barátnőm nyomta a kezembe.

Úgy általában az egészről: Raoul Duke és ügyvédje Las Vegasba utaznak, hogy újságíróként közvetítsenek a Mint 400 motorkrossz versenyről, miközben enyhén bedrogozva keresik az Amerikai Álmot.
Igen, megint úgy érzem, hogy kevés vagyok írni egy könyvről, mégis itt görnyedek a billentyűzet felett vért izzadva. Végül is arra jutottam, mint minden komolyabb könyvnél, hogy leírom, hogy én hogyan olvastam, és mit adott a könyv, hiszen mást úgy se tudnék… Szóval vágjunk bele:

Maga a könyv félig önéletrajzi regény, és gonzó újságírás alkotása, ami részben fikción, részben pedig a tényeken alapszik. Ezért is olyan abszurd ez a történet, mivel az olvasó közben csak találgathatja, hogy mi az, ami ténylegesen megtörtént, és mi az, ami már tényleg túl sok lenne. (Megjegyzem, én kb. az egészről el tudtam képzelni, hogy így ahogy van, megtörtént.) A narrátornak egyetlen józan pillanata sincs, ettől lesz humoros (főleg a különböző hallucinációk képe, és a sok őrültség, amit a tudatmódosító szerek hatására elkövetnek) és könnyed, mégis komoly kérdéseket vet fel, boncolgat, és abszolút nem tudom leírni az érzést, ami hatalmába kerített a könyv olvasása közben. Kicsit én is úgy éreztem magam, mint aki betépett, már csak a sok drog és alkohol említésétől, és a főhősökkel együtt kapott el a paranoia és az őrület, a hangulata ennyire erőteljes.

Őrült regény, ennyit tudok értelmesen leírni róla, meg még pár dolgot, amit elemez. A főtémák egyikét a kezdő idézet remekül összefoglalja: „Megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik.” Vagyis az önpusztítással, ha elnyomja mindazt, ami emberré teszi, és nem gondolkozik, könnyebb átvészelni a szörnyűségeket, és a komoly gondokat. Abszolút nem pártolom a droghasználatot és az ilyenfajta hozzáállást, azért mert tetszett a könyv, ne ez jöjjön le belőle, viszont ez egy tényleg szomorú felfogás, amikor az emberek inkább a saját maguk lerombolásába fognak, ami itt a főhősre jellemző.

A másik főtéma az Amerikai Álom, amit a főhősök nemcsak, mint fogalmat, de szó szerint vett helyként is keresik, és a leégett épület, amit helyette találnak, képviseli azt a reményvesztettséget, amit a regény végén a narrátor is érez, hogy talán nincs is semmi ideális álomkép. Így a könyv, ami végig szórakoztató és vidám volt, enyhén negatív hangon végződik. Bár aztán az amerikai politikai dolgokban és különböző korok életérzésében nem vagyok otthon, a regény az 1970-es évek elejének korrajza, és bemutatja annak a generációnak az elveszettség érzetét.

A főhősünk a regény eseményei alatt sokszor ránéz a külvilág eseményeire, amikor éppen újságot olvas, és ezzel is bizonygatja magának, hogy ebben az erőszakos világban az, hogy ő kocsikat tör össze, drogozik, és egyéb őrültségeket csinál, még mindig semmi ahhoz képest, ami a nagyvilágban zajlik.

Ezen kívül még Las Vegast mutatja be, hogy mennyire őrült is ez a világ, ami még a drogosoknak is bizarr. „Maga a valóság túlzottan meg van pörgetve.” Persze eközben nem csak a Las Vegasiakra gondol, amikor bemutatja az emberek tudatlanságát és naiv butaságát, ahogy őket kezelik az útjuk során, és mindenféle sületlenséget be tudnak adni a körülöttük lévőknek. Ez persze komikum forrása is, de azért szomorú belegondolni, ha ez a tényleg megtörtént események közé tartozik.

Persze, ennek a könyvnek sem tudok igazságot tenni a véleményemmel, valószínűleg, hogy felnőttebb embereknek többet mond, de egy magamfajta fiatalabb lány is tudja értékelni és élvezni. Abszolút kedvencem lett van annyira abszurd és őrült.

És egy kis kísérőzene:



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az abszurditás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Konkrét könyvek

Kiadás dátuma: 2004.

Oldalszám: 224 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #16

2012. augusztus 11., szombat

Dan Krokos: False Memory (False Memory 1.) – megjelenés: augusztus 14.

Miranda egyedül ébred egy park padján, és nem emlékszik semmire. Félelmében rejtélyes energiát bocsát ki, ami rémületet kelt, mindenkiben, aki körülötte van. Kivéve Peterben, a fiúban, akit egyáltalán nem lepi meg Miranda különleges képesség.
Mivel nincs más választása, ezért megbízik az idegenben, és Miranda rájön, hogy fegyvernek képezték ki, és hogy része egy genetikailag módosított tinédzserek elit csapatának, akik hibátlan harci képességeket és olyan hatalmas erőket birtokolnak, ami egy várost is elpusztíthat. De nehéz visszaszoknia a régi életébe – főleg Noah-val, a fiújával, akire nem emlékszik, nem, hogy arra, hogy szerette volna. Aztán Miranda felfedezi a sötét igazságot, ami a csapatát menekülésre kényszeríti. Hirtelen a múlt már úgy tűnik, hogy nem is számít semmit… amikor lehet, hogy nem is lesz jövőjük.

Gondolatok: Picit fantasys, picit sci-fis, pont ezért érdekel, mert a nagyon kütyüs dolgok sosem vonzanak. Mivel férfi az író, ezért reménykedem, hogy tényleg akciódús, nyomozós regény kevés romantikával.

Laura Lascarso: Counting Backwards – megjelenés: augusztus 14.

Amikor a gondterhelt Taylor Truwellt lopott kocsiban kapják el, és a bíróságon találja magát, mert ellenszegült a letartóztatásnak, az édesapja meggyőzi a bírót, hogy alternatív büntetést válasszon: fiataloknak való pszichiátriai javítóintézetben való kezelést. Sunny Meadow egyáltalán nem szép és jó, Taylornak küzdenie kell azzal, hogy józan eszét megőrizze, ahogy harcol a szüleivel, a terapeutájával és az erőszakos többi pácienssel. Taylor hiába ragaszkodik makacsul a múltbeli énjéhez, kezd ellágyulni, ahogy két nem várt barátra lel Margo, egy régi gyereksztár és gyújtogató, és AJ, egy rejtélyes fiú társaságában, aki nem beszél. Ebben a lenyűgöző debütáló regényben, Laura Lascaro erőteljes történetet sző a dühről, az önpusztításról, a reményről és a szerelemről.

Gondolatok: Realisztikus, komoly regénynek tűnik, amit első ránézésre imádni fogok.

Janet Edwards: Earth Girl – megjelenés augusztus 16.

2788. Csak a fogyatékossággal rendelkezők élnek a Földön. Míg mindenki más a világok között teleportál, addig a 18 éves Jarra egy az ezerből, aki olyan immunrendszerrel született, amivel más bolygókon nem élhet. A Földre küldték születésekor, hogy megmentsék az életét, de szülei elhagyták. Nem tud másik világokba utazni, de nézheti a videókat, és ismeri az összes viccet, amit elsütnek. Ő csak egy „emberszabású,” egy „elfajzott.” De ez az egy emberszabású lány nem adja fel.

Jarra áltörténetet talál ki magának – Katonai szülők normális gyerekeként – és csatlakozik egy osztálynyi normhoz, akk a Földön ássák ki a régi városok romjait. Amikor egy ősi felhőkarcoló összeomlik, a kutatócsoportot maga alá temetve, Jarra szerepe a megmentésükben, reflektorfénybe helyezi őt. Most már nem rejtőzhet az osztály hátsó soraiban. Hogy az élete még bonyolultabb legyen, kezd beleszeretni az egyik osztálytársába – egy normba, aki egy másik bolygóról származik. Valahogy pedig muszáj lesz tovább fenntartania a látszatot.

Egy fura napkitörés éri el az atmoszférát, és az osztályt el akarják teleportálni egy másik világba, biztonságba – egy igazi katonai szülők gyerekének ez nem probléma, de halálos Jarrára nézve. A vihar annyira súlyos, hogy a nap körül keringő napelemek csapatainak le kell szállni az alattuk lévő bolygóra: 600 éve az első földre szállás ez. És az egyikük épp a menedék felé tart.

Gondolatok: Tini sci-fi, mégis érdekel, ami ritka. De a főhős „fogyatékos” helyzete nagyon érdekel, és reménykedem, hogy épp ezért inkább lélektani lesz.

Ruth Frances Long: The Treachery of Beautiful Things – megjelenés: augusztus 16.

Az erdő elnyelte a testvérét, és Jenny még látta is ezt. Most 17 évesen, újra bemerészkedik a fák közé, ahol Tomot elrabolták, hogy végleg elbúcsúzhasson. Ehelyett az erdőbe csalják, ahol furcsa és veszélyes lényekkel találkozik, akik tőle félnek. Köztük van Jack is, aki szeszélyes és vonzó, a maga titkaival. Mivel eltökélte, hogy Jack segítségével, vagy anélkül, de megtalálja a testvérét, Jenny nekivág a tündérvilágnak, ahol a lenyűgöző szépség a legádázabb gonoszt rejtheti, és választania kell menekülés és feláldozás között – és nem csak a saját életével kapcsolatban.

Gondolatok: Szeretem a tündérmitológiát, főleg, ha kiemelik, hogy a tündérek, nem csak a tündér keresztanyák és aranyos kis lények, és ez is ilyennek tűnik. Egyelőre nem sorozat, ami szintén egy plusz pont, bár a kritikák elég vegyesek róla, adok neki egy esélyt.



Denise Jaden: Never Enough - Soha nem elég

2012. augusztus 7., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Loann Rochester egy szürke kisegér, és mindig a háttérbe olvad a tökéletes testvére, Claire mellett. Próbál rájönni, hogy ő miben is jó, mit is kezdjen az életével, hiszen már 11-es, és hamarosan az egyetemen kell gondolkoznia. De mégis akadnak más problémái is, mint mindenkinek: a legjobb barátnőjével egy piti dolgon összeveszik, a lány pedig bosszú hadjáratot indít Loann ellen, akinek így csak egy csendes, iskolában bántalmazott fiú marad társául. Viszont Claire pasija, akibe Loann hatodik óta szerelmes, valamiért felfigyel a lányra, de Loann rá se hederít, mert szereti a nővérét és nem fog keresztbe tenni neki. Mégis fel kell tennie magában a kérdést: Mit láthat ő benne a suli élsportolója a tökéletes nővére mellett?

Féltem ettől a könyvtől, mert a fülszövegben Loannt úgy állítják be, hogy elárulja a nővérét és mindent megtesz a népszerűségért és Joshért, a nővére helyes pasijáért, de mert az étkezési zavarokat is megemlítette a fülszöveg, ezért úgy voltam vele, hogy csak-azért-is-elolvasom, mert kevés ilyen témájú ifjúsági regény van. És milyen jól jártam ezzel a könyvvel!

Aki írta a fülszöveget, nem nagyon olvashatta a könyvet, mert Loannt annyira ellenszenvesnek ábrázolja, pedig kifejezetten szerethető karakter és teljesen ellentétes a képpel, amit a tartalom sugall. Loann nem tudja, hol a helye a világban, és inkább az ő felnövéséről szól ez a történet, hogy megtalálja önmagát és rájön, mi az igaz szerelem, és mi a fontos az életben. Bár eleinte nagyon önbizalom hiányos, hiszen a szülei mindig mindenben a nővérük eredményét látják csak, és nincs olyan szép se, népszerű se, mint a testvére. Ehhez hozzájön az, hogy kiderül a barátairól, hogy mégsem igaz barátai, így Loann mindent megkérdőjelez önmagában és magányos lesz, viszont közben rájön, hogy ő maga mit gondol a világról, hogy talán a szülei is emberek és esendőek, és mindig megy a történet folyamán a feje után, egyre jobban. És pont ettől lesz szerethető, mert mindig tenni akar valamit az adódó érzelmi problémák ellen, nem néz félre, ha látja, hogy más szenved, bár a saját gondjaival ő is nehezebben küzd meg.

A könyv az első kétszáz oldalon az a tipikus realisztikus, romantikus regény, és bármennyire is nem a stílusom, annyira jól volt megírva a Loann és Marcus közötti kapcsolat, hogy engem is átjártak a rózsaszín érzések. Nem, nem nyálas egyáltalán, de kellemesen szívmelengető, ahogy szépen lassan megismerik egymást, de mindketten küzdenek a saját világukkal, és nehezen engedik be a másikat oda, mégis nélkülözhetetlen támpontok lesznek a másik életében. (Így kell romantikát írni!) Marcus karaktere különösen üdítő színfolt, mert a nagyon szexi, nagyon sportos pasi pontos ellentéte, egy kis vézna srác, elég sok problémával, aki nem kifejezetten szép, viszont Loann számára egyre vonzóbb, ahogy megismeri. Ez a része a könyvnek nagyon kellemes, és állandóan téptem a hajam, hogy „jajj, mikor jönnek már össze,” pedig ez rám nem jellemző.

Aztán ott van a komoly vonulata a könyvnek, és bár az első kétszáz oldalban a fülszövegnek hála, csak mi tudjuk, hogy Claire-nek gondjai vannak, akadnak előjelek, amik beárnyékolják a rózsaszín hatást, mégis ez tökéletesen így volt jó, hiszen az élet is ilyen. Loann tudatlanul sodródik az életében, és bár látja, hogy Claire kezd megváltozni, a nagyobb problémát később veszi észre. Jó volt végre külső szemlélőként látni az anorexiát/bulémiát, és ezt azért mondom, mert már olvastam olyan könyvet, ahol a főhős küszködik ezzel, és látjuk, hogy miket gondol magában egy beteg, hogyan viszonyul hozzá, és megérhetjük valamennyire ezt. Viszont ebben a könyvben a közeli hozzátartozók sokkja, hitetlenkedése, megrökönyödése, dühe és értetlenkedése van, és az ezzel járó érzelmi hullámvasutat térképezi fel, hogy mennyire dühösek magukra például, amikor rájönnek, hogy több éve rejteget valaki egy ekkora problémát, méghozzá olyan valaki, akit nap mint nap látnak, egy fedél alatt élnek, és szeretnek.

Noha Loann-nek és Claire-nek a családja nem tökéletes, és a cím is annyira ide is illik, hiszen az anyjuk, apjuk sem érzi magukat elégnek, mégsem annyira durvák a szülők, nem figyelmetlenek, csak a mai rohanó világban minden másra is koncentrálnak. Nem éreztem őket itt hibásnak, és jó volt végre ilyen könyvet is látni, ahol nem lehet családi okokra visszavezetni az egészet, és a kegyetlen szülőkre fogni mindent.

Van még egy-két komolyabb téma a könyvben, de mind életszerűen, és nem teszi olyan sötét hangulatúvá a regényt mégsem, hogy azt mondanám, hogy rózsaszín lelkűek ne olvassák. (Aztán majd lehet kövezni. :D) Az első kétszáz oldalban ennek nyoma sincsen, aztán hirtelen arcul csap minket egy kis negatív dolog, kb. mint ahogy az életben is lenni szokott. Ettől lesz még inkább hiteles. Onnantól pedig Loann feldolgozza a történteket (végre egy könyv, amely jól kezeli a komoly ezt a fajta témát), és egyre jobban küzd Claire betegségével. A regény vége pedig egyszerűen gyönyörű, szebben nem is lehetett volna megoldani, így teljes lett az érzelmi katarzis.

De persze erőteljes még a két testvér kapcsolata is, és ezt is nagyon jól írja le. Loann és Claire kapcsolata nem felhőtlen, de mégis egy család és ott vannak egymásnak. Ugyanakkor Loann küzd azzal, hogy fél, hogy Claire-t mindenki jobban kedveli, mert ő a tökéletesebb, majd rá kell jönnie, hogy a nővére is csak ember, és hogy mennyi mindennel küzd, később pedig bekerül a betegsége is a képbe. Annyira érzelmes és hihetetlenül jó a testvéri kapcsolat közöttük, imádtam, hogy ennyire az előtérben van ez is.

Persze akad még egy-két érdekes gondolat is a könyvben. Főleg arról, hogy Loann mennyire nem érzi magát fontosnak, de aztán mégis rájön, hogy van, amiben ő is jó, és hogy mi is neki a fontos, és elhatárolódik a régi barátaitól, akiknek a legfontosabb, hogy a menő csoport asztalánál üljenek minden áron.

A könyvben van egy színdarab, és ezzel is remek párhuzamokat fest fel Jaden. Az elején, ahogy felépítik a díszletet jóformán a semmiből, Loann-nek reménykednie kell, hogy sikerülni fog, és megtalálnia az eltökéltségét, ugyanez a való életére is vonatkozik. Míg a volt legjobb barátnője és a darabbeli szerepe, illetve annak „sikere” pedig az ő figyelemre éhes személyiségét emeli ki.

Denise Jaden remekül bánik a szavakkal és egy nagyszerű romantikus regényt ír egy csipetnyi realitással. Noha nem túl rózsaszín, nekem mégis ez a tökéletes romantika.



Kedvenc karakter: Loann, Marcus

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2012. július 10.

Oldalszám: 400 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #15

2012. augusztus 6., hétfő

Kendare Blake: Girl of Nightmares (Vérbe öltözött Anna 2.) – megjelenés: augusztus 7.

FÉLREÉRTÉSEK ELKERÜLÉSE VÉGETT, EZ AZ ANGOL MEGJELENÉS, MAGYAR ELMÉLETILEG OKTÓBERRE VÁRHATÓ!

Hónapok teltek el azóta, hogy Anna Korlov szelleme kinyitott egy ajtót a Pokolba, és eltűnt, de a szellemvadász Cas Lowood nem tud továbblépni.
A barátai emlékeztetik rá, hogy Anna azért áldozta fel magát, hogy Cas élhessen – nem pedig, hogy élőhalottként mászkáljon. Tudja, hogy igazuk van, de Cas szemében egyik élő lány sem ér fel a halott lányhoz, akibe beleszeretett. Most mindenhol Annát látja: néha álmában és néha az ébrenlét rémálmában. De valami nincs rendben… ezek nem csak képzelgések. Anna úgy tűnik, hogy megkínzott és széttépett mindig új és brutálisabb módon.
Cas nem tudja, hogy mi történt Annával, mikor eltűnt a Pokolba, de tudja, hogy nem érdemli meg a lány, bármi is történik vele. Anna többször megmentette Cas éltét, itt az ideje, hogy a fiú viszonozza a szívességet.

Gondolatok: Imádtam az első részt, egy kellemes tinihorror volt, szerethető karakterekkel, és egy cseppnyi romantikával. NAGYON várom, hogyan folytatódik és záródik le Anna és Cas kapcsolata. Rengeteg pozitív kritikát kapott, szóval magasak az elvárásaim.

Marisa Calin: Between You & Me – megjelenés: augusztus 7.

Phyre tudja, hogy valami mindent megváltoztató dolog van az új dráma tanárában, Miában, ahogy meglátja. Ahogy Phyre az iskolai darabra jár meghallgatásra, rájön, hogy viszonzatlan érzései Mia iránt mélyebbek, mint amit valaha is érzett. Főleg nem egy tanár iránt. Vagy egy nő iránt. Eközben pedig Phyre legjobb barátja – akit az egész történetben E/2-es „te”-ként szólít meg – mellette áll, segítőkészen, hogy Phyre megértse a saját érzéseit. De ahogy Mia nem érti, hogy mit érez Phyre, úgy Phyre sem látja a legjobb barátja érzéseit… egészen addig, amikor már szinte nincs is esély a boldog végre. Innovatív forgatókönyv formátum kelti életre a karaktereket, ebben az elbűvölő debütáló regényben, és a megválaszolatlan kérdés – a „te” szereplő fiú-e vagy lány – nem hagyja majd nyugodni az olvasókat.

Gondolatok: Először is azért, mert GLBT, másodszor pedig kíváncsi vagyok, hogy E/2-es mellékszereplővel, hogyan lehet történetet írni. Tényleg az írás egyik nagyon alapja, hogy E/2-es főszereplővel nem írunk sztorit, de itt valahogy érdekel, mit hoz ki belőle.

Gina Rosati: Auracle – megjelenés: augusztus 7.

A 16 éves Anna Rogannek van egy olyan titka, amit csak a legjobb barátjának, Rei-nek mesélt el: képes az asztrál kivetítésre, így a lelke bejárhatja a világot és az univerzumot.

Amikor egy halálos baleset következtében az egyik osztálytársa, Taylor megszállja a testét, élvezetes figyelemelterelésnek tűnik a szigorú otthoni életétől, de aztán a helyzet komolyra fordul, mikor úgy látszik, hogy örökre így marad. Mivel így egy másik dimenzióban ragadna, Anna Rei-hez fordul segítségért. Most a kettejüknek muszáj visszajuttatnia Annát a testébe, és megállítani Taylort, hogy egy ártatlan barátjukat gyilkossággal vádolja meg. Anna és Rei kiötlenek egy tervet, de az egymás iránt érzett új érzelmekkel nem számolnak.

Gondolatok: Hmm. Átlagos, egyszeri, nyári ifjúsági fantasynak látszik. (És nem sorozat, legalábbis eddig még nem.)


Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.