Dan Wells: Partials - Részben ember

2012. november 28., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Részben ember trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: A világ éppen véget ér, az emberiség a kihalás szélén áll, ugyanis tizenegy évvel ezelőtt, a Részlegesek – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lények – megpróbálták kiirtani az embereket. Elengedtek egy RM nevű vírust, és a földi lakosság 99%-a meghalt. A túlélők Long Islanden rendezkedtek be, és kétségbeesetten próbálják megtalálni a vírus ellenszerét, miközben a kötelező tinédzser terhesség miatti lázadásokkal és a polgárháború fenyegetésével is megküzdenek. Itt él Kira, a tizenhat éves orvostanhallgató, akinek minden vágya, hogy rendbe hozza a világot, és valami békefélében élhessenek. Ám ez cseppet sem lesz könnyű feladat, ha azt se tudja, ki hazudik, mi az igazság a Részlegesek története mögött, és hogy kiben bízhat.
A Nem vagyok sorozatgyilkos után még jobban vártam ezt a könyvet, noha az írótól a Részben ember címével találkoztam először, sok helyen olvastam, hogy túl sci-fis, ezért néhány lánynak-nőnek nem tetszhet. Most, hogy elolvastam a könyvet, nem értem, hogy mire írták ezt, és örülök, hogy belevágtam ebbe a sorozatba, mert minden, amit egy vírusos, poszt-apokaliptikus regényben szeretnék látni.

Dan Wells, mint író már bizonyított nekem, és a John Cleaver sorozatával bár ezt össze se lehet hasonlítani, hiszen az picit fantasy, ez pedig poszt-apokaliptikus regény, mégis amit abban szerettem, itt is jelen van, de már jóval erősebben és kidolgozottabban, pedig az is egy nagyon jó regény volt, mégis Wells tudott fejlődni.

A könyv egyik erőssége a világkidolgozás, ahogy ebben a műfajban lennie kéne. Végre nem zagyva nem ölő kék vírusok, és zombik vannak, hanem egy teljesen normális virológiai magyarázat. Nincs semmi a véletlenre bízva, nem valami sületlenséggel mentik meg a világot, és talán erre érthették a külföldi kritikák, hogy „túl sci-fis,” mert igenis van benne sok vírus magyarázat, és nem csak odabökve, hiszen a főhős orvostanhallgató és gyakorlatozik a kórházban, és tudományos papírt is próbált a vírusokról írni, mert ez érdekli és ebben jó. Mondhatnátok, hogy ugyan 16 éves lány, hogy tudhatna annyit a vírusokról? Először is, mivel az emberiség kihalóban, ezért nem tanítanak feleslegesen embereket, hanem a lényeges dolgokra, így elképzelhető, hogy valaki intenzíven csak biológiát tanul, és arra szakosodik. Másfelől sokan ki is röhögik a főhőst, hogy de egy halom nagy koponya nem jött rá az orvosságra, miért te lennél az? És tényleg hihetően van ábrázolva az egész, sehol semmi túlzás. A robotok – vagyis a Részlegesek, akik mesterségesen előállított biológiai gépek – nincsenek teljesen kifejtve, de főleg azért, mert még az emberek se tudnak róluk sokat, viszont, ami kiderül, az szintén érdekes, és részletesen kidolgozott.

Ezek mellett persze minden poszt-apokaliptikus könyvben szerepet kell kapnia annak, hogy igazságos-e a vezetés. Itt Kira alapvetően csak az erőltetett tinédzser terhességgel nem ért egyet, aztán ahogy a Szenátus mögé lát, rájön, hogy talán mégis igaz, amit a szélsőségesek mondanak, hogy uralni akarják őket. Kira azzal küzd, hogy saját maga lássa, ki a jó és a ki a rossz, és bár mindhárom félnek – a Részlegeseknek, az embereknek és a lázadóknak – van érthető indoka is, mégis mindegyik tesz rossz dolgokat, és Kira, aki csak egy tinédzser, kénytelen belátni, hogy nem bízhat senkiben, maximum a barátaiban. Felmerül a kérdés, hogy mennyi szabály kell, és hogyan lehet igazságosan vezetni, ha éppen itt a világvége és tényleg pánik lenne valamilyen hatalmi szerv nélkül. Mit lehet megtenni, hogy azért megőrizzük a nyugalom látszatát, és az emberek ne fejvesztve rohangáljanak, és egymást öljék, hanem összefogjanak a túlélésért. Meddig lehet elmenni egy hadi fogollyal és az ellenséggel, hogy ne váljunk olyanná, mint ők? És a fontosabb kérdés: meg lehet-e bocsátani egy ellenséges népnek, megéri-e a béke, vagy ragaszkodni kell a múlt sérelmeihez. A könyv jelentős része a faji és minden másféle megkülönböztetéssel foglalkozik, ahogy a Részlegesekről se tudnak semmi konkrétat az emberek, manapság is ez van, bármelyik kitagadott csoporttal szemben, és ebben rejlik Wells ereje. Egy ilyen üzenetet bújtatott, nem erőltetetten egy izgalmas, poszt-apokalipszises könyvbe. Természetesen Kira dilemmája, hogy mindig maga döntsön, és még egy cselekményelem persze a tipikus „most válok felnőtté” témát is boncolgatja, ami szintén piros pontot érdemel egy tini könyvben.

A regény izgalmas, és sosem tudtam igazán letenni, bár nem egy nap alatt olvastam el – tartalékoltam ennyi rossz könyv után –, és vannak benne izgalmas, akciódús részek, mégis nem csak arról szól, hogy kalandoznak, és azon gondolkoznak, mi lenne a helyes vezetés az emberiségnek, és gyanúsítgatnak, hogy végül is ki is áll a vírus mögött. A könyv közepe inkább a vírus körül forog, és egyhelyben toporgunk (szó szerint), míg a főhős vizsgálgatja a nyomokat és összeállítja a képet, de ez ugyanannyira lekötött, mint amikor fegyveres robotok elől futnak.

A könyv hangulata is erős, és ezt szerettem igazán benne, noha nincsenek hullahalmok, mint a Ragyogásban, mégis kellőképpen fenntartja a feszültséget, és tényleg éreztem, hogy bár van, akinek van napeleme, és valamennyi árama – NEM LUXUSMENNYISÉG! – mégis magam előtt láttam mennyire reményvesztettséget sugároz már maga a félig lepusztult világ, a csonka családok, és a kétségbeesettséget, ahogy minden újszülött meghal. És igen a kötelező tinédzser terhességgel feszegetik azt, hogy vajon mikor érik rá meg valaki, hogy anya lehessen, és hogy a vetélés, a gyerekhalál mennyire nyomot hagy az emberen, hiába mondogatják sokan, hogy az még nem élet. És noha nem depressziósan negatív a könyv, nem is felhőtlenül boldog, és pont ilyennek kell lennie a világvégének.

Dan Wells másik erőssége a karakterek és a kapcsolatuk. Órákat tudnék ömlengeni Kiráról, aki az a női főhős, amire mindig is vágytam. Kemény, humoros, leleményes, és soha nem adja fel. Van egy jelenet, ahol súlyosan megsérül, de akkor sem gondol arra, hogy jajj, de rossz neki, hanem a többiekért tesz-vesz. Bár eléggé megszállottan keresi a vírus ellenszerét, mégis jogos, hiszen fiatal, ilyenkor az ember azt hiszi szó szerint, hogy megváltoztathatja a világot, van annyi motivációja, hát még egy ilyen világban. Kirának örökbefogadott családja van, mert rengeteg gyerek maradt árván, amivel gyönyörűen játszik Wells, van egy jelenet, ahol az árvák összeülnek, és beszélgetnek, nekem pedig szabályosan darabokra tört a szívem. A dialógusok ennyire csodásak ebben a könyvben: nem nyálasak, nem túlzóak, hihetőek, és zseniálisan összefoglalják a szereplők érzéseit, így velük együtt tudtam sírni. Szóval a család: hiába nem vértestvérek, a lányok és a gyámjuk annyira összetartanak, mint egy igazi családnak kell, és jó volt látni, hogy ezzel is bizonyítja Wells, hogy ez mennyire fontos egy ember életében, és nem feltétlen a vérszerinti kötelék teszi azzá, ami.

Ezek mellett van még a romantika is, bár csak iszonyatosan halványan. Kirának van egy szerelme, akit kiskora óta ismer, és tényleg Marcus nem egy rossz karakter, bár nem is kedveltem meg nagyon. Humoros, kedves, aranyos, mégis egy valamit nem tudtam elképzelni róla: hogy jó párja lenne Kirának. Míg a főhős lány előre törtető, és mindig az igazáért küzd, Marcus beletörődött ebbe a világhelyzetbe, és nem akar semmit a vírussal, csak boldog, csendes életre vágyik. Kira és Marcus kapcsolata csodás bemutatása annak, hogy milyen, amikor két ember szereti egymást, egymás mellett kiállnak, mégsem működik a dolog, mert valami nagyban eltér a gondolkodásmódjuk. De emellett úgy éreztem, hogy Kirának más lenne a megfelelő társ, amire persze még semmi utalás nem volt, de a kettejük közötti jelenetek megmelengették még az én kőszívemet is, és AKAROM MÁR A KÖVETKEZŐ RÉSZT! (Miért nem lehet ott főtéma a romantika, ahol jól meg van írva? – költői kérdés.)

A Részben ember egy remek poszt-apokaliptikus ifjúsági regény, erős karakterekkel, csodálatosan ábrázolt emberi kapcsolatokkal, és a kérdéssel, hogy miért gyűlölünk valakiket pusztán előítéletből. Izgalmas, szórakoztató, ebben a témában egy tökéletes könyv.



Kedvenc karakter: Kira, Samm, Jayden

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, SAMM

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Fumax

Kiadás dátuma: 2012. november 19.

Oldalszám: 456 oldal

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

2012. november 26., hétfő

Hogy akadtam rá: Ismerem az írónőt és magyar ifjúsági regény.
Sorozat: A Pippa Kenn trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Pippa Kenn tizenkét évesen veszítette el az édesapját, és ő volt az egyetlen ember, akit Pippa életében ismert. Így egyedül maradt, és önmagáról kell gondoskodnia, miközben a világ rég véget ért körülötte, és az egyetlen társasága a zombik, és bár nem tud a lány öngyilkos lenni, élnie sincs nagyon miért. Aztán egy szép napon megjelenik Ruben, aki nem csak hogy Pippával kb. egyidős, de szexi is. És míg Ruben a testvérét keresi, Pippa rájön, hogy milyen érzelmeket is válthat ki egy nőből egy férfi. Aztán Ruben elmondja, hogy ő és a bátyja egy kolóniát kerestek, ahol a szóbeszéd szerint rengeteg ember él, talán az utolsók a földön. Vajon Pippa és Ruben szerelme kibírja a nagy vándorlást a kolónia felé és azt, ami ott rejlik?
A könyvvel úgy találkoztam, hogy ismerem Fannit – nem a szó legszorosabb értelmében, tehát nem rokonom, szomszédom –, és még az Aranymosás ideje előtt beleolvastam a kéziratába, és egyből beleszerettem Pippába, ezért is mertem recenziós példányt kérni a regényből. Végre egy ifjúsági, poszt-apokaliptikus regény, magyar szerző tollából! Aztán az első 50 oldal után rájöttem, hogy ez a könyv nem nekem készült. És míg sokan szeretni fogják, én nem tudtam. A napszemű Pippa Kenn egy olyan regény, mint az Eskü és a Reached egyben: egy vírusos regény, ahol nem éreztem a virológiát teljesen logikusnak, és egy romantikus mese rózsaszín lelkűeknek. Még ha a romantikáért nem is vonnék le csillagot, mert nagyon nehéz olyat írni, amit én szeretek, a többi sajnos nekem lehúzta a regényt. De, akik pl. szerették az Esküt, azoknak tudom ezt ajánlani, mert hangulatilag ugyanolyan.

Az írással és a stílussal semmi gond, Fanni gördülékenyen ír, és ezért könnyen haladtam az olvasással, és ezért is fogok majd Fanni többi könyvének is esélyt adni, mert látok benne potenciált. Egyedül egy-két dolog zavart benne, ez a férfi szereplők állandó „röhögése,” amitől igen idióta vihogós kutyák jutottak eszembe, és a nézőpontváltások. Igazából a Ruben-Pippa közti váltással semmi gondom nem volt, de túlzásnak éreztem az ötven évvel ezelőtti ritka ugrásokat. Először úgy utalnak rá, hogy Pippának mesélik, aztán már sehogy, és nem is volt tiszta, hogy Pippáék most ezt tudják a naplókból vagy nem. És a bajom az volt, hogy bár értem, miért írta Fanni ezeket a régi nézőpontokat bele, nálam nem érte el a kellő hatást. Nem ismertem az éppen véget érő világ rendjét, sem a közhangulatot, semmi feszültséget, ami a vírus kitörésekor történt, és nekem így túl kidolgozatlanok voltak, és úgy éreztem csak a vége miatt lettek bele erőltetve.

Sokan írták, hogy a Pippa Kennt egy zombis-öldöklős könyvnek remélik, és bár én nem vártam vért és belezést, még így is sikerült csalódnom a regényben. Ez teljesen karakterközpontú, a világ milyenségével még nem foglalkoznak – ez egy trilógia, lehet későbbiekben ez a téma is előkerül –, és ahhoz nekem erős és szerethető karakterek kellenek. Itt viszont nem éreztem senkit kidolgozottnak és hiába karakter vezette dolog lenne, és eltöltöttem X időt Pippával és Rubennel, úgy éreztem magam, mint egy nagy családi összejövetelen, amikor a másod unokatestvérek nevére csak ráböknek, bólogatok, és úgy térek haza, hogy még azt sem tudom, mi a hobbijuk. Egy-egy teljesen üres lapot kaptam a karakterekről, és főleg ezért nem tudtam élvezni a regényt, mert a két főhős romantikája van előtérben.

Ez az első szerelem lenne központban, és tudom, hogy nem minden poszt-apokaliptikus regény szomorú és depresszív, de nálam a negatív dolog alapkövetelmény ebben a műfajban. Kell valami veszély, valami fekete árnyék a főhősök életében, hiszen a világ éppen véget ér. Itt viszont nem éreztem, hogy Pippa magányossága ki lenne dolgozva, az elején kijelenti, hogy öngyilkos akar lenni, de egy oldalban le is zárja az egészet. Tizenkét évesen a szeme láttára ölik meg az apját, de nem lesz depressziós sem, sőt semmilyen lelki sebet sem szerez. Ugyanezt éreztem Rubennél is, elveszti a testvérét (nem tudja, hogy él-e hal-e), de azon kívül, hogy 1-2 napig egy fa alatt ül és néz előre más nem történt, és lehetne azt mondani, hogy elrejtette a fájdalmát, de mivel van Ruben nézőpont, ezért még inkább csak a rossz érzelmek hiányát láttam.

Viszont pont ettől éreztem úgy, hogy nincs érzelmi mélység, mert csak a bolyhos, kedves „így-úgy meghalok érted” szövegeket láttam magam előtt, amit már oly sok másik ifjúsági regényben sem szerettem. (Ruben szerelmi és egyéb vallomásait pedig egyáltalán nem találtam hitelesnek, valahogy nekem ezek a tipikusan miről álmodik egy tini lány mondatok voltak.) Ezek mellett pedig két igen idegesítő jelenet is akadt a romantika nevében: 1) éppen egy zombi horda elől menekülnének, de Pippa eldönti, hogy szépen kiöltözik és kisminkeli magát randira. Ebben több buktató is van, pl. hogy kerül oda szép ruha? Ha eleve az erdő közepébe a vírus elől menekült a család, miért pont a smink és ékszerkészlet lett volna előtérben? (Persze, szentimentálisak az emberek, de ennyi mennyiségben nekem sok volt.) 2) Ruben eltitkol valamit Pippa elől, amihez semmi joga, és ezt a hibát, ha való életben bármelyik lány megbocsátja, azoknak hatalmas negatív következményei lesznek. Értem, hogy Rubent ezzel akarta Fanni önbizalom hiányosnak feltűntetni, de ebben logika nem sok volt, és Rubent legszívesebben kivégeztem volna a könyv végén. (Meg ilyen érvelések inkább szappanoperákban szoktak lenni, ott még elmegy.)

De igazán, ami a könyv nagy gyengepontja az a világkidolgozás. Említettem, hogy poszt-apokaliptikus regénynél számomra ez nagyon fontos, mert szeretem látni, hogy az írók mivel rémisztenek meg, hogy milyen is lehet az, amikor szétbomlik minden az emberek körül, és kénytelen mindenki magáért küzdeni katasztrófák közepette. Csakúgy, mint a Reachedben, itt is a központi téma a VÍRUS, és csakúgy, mint abban a könyvben itt sem igazán értettem ezt az egészet. Van egy vírus, amitől zombik lesznek az emberek – de szinte MÁGIKUSAN, mert kitörli belőlük az emberséget, és irigylik, hogy az emberek éreznek (?), ezért meg akarják őket enni (???) –, és ez a vírus az, amit valami terroristák, netalántán maga a kormány engedett el. Abszolút nem derül rá fény, viszont a vírusnak köze van a MÉRGEZŐ FÁKHOZ, amik kiszöktek valami génmanipuláló központból. Amit nem értek: a vírust szintetikusan állították elő, most akkor a központban előállították a fákat, amiből előállították a vírust, és ha az már megy szintetikusan, minek a fák? Mert amikor mindennek vége lett, a fák elszabadultak, és továbbra is genetikailag ölnek mindenkit. Akit megharap egy zombi, az picit beteg lesz – semmi halálos –, és ugyanazzal a betegséggel, mint a fák mérge, és így lehet immunisnak lenni a fák mérgére. Nem, azóta se értem. Az, hogy eredetileg kik és miért élték túl a vírust, szintén semennyire nem találtam logikusnak, sőt, hogy kikből lettek a zombik és miért, de ez majd a következő részekre marad megválaszolandó kérdés.

Viszont amit nagy bakinak éreztem az az, hogy a nagyon okos és túlélőképességgel megáldott főhőseink – hiszen Pippa tizenkét éves kora óta egyedül él! – elégetik a MÉRGEZŐ FÁT, amikor tudják, hogy veszélyes a ZOMBIT elégetni, és a ZOMBIKNAK és a FÁNAK köze van egymáshoz. Hogy nem jöttek erre rá?

Apróbb bökkenők, illetve csak nekem szemet szúró dolgok:
– Albínó nyulakra vadásznak, mert valahonnan elszabadultak. Ruben megjegyzi, hogy élt ennyit a nyúl, hogy lett felnőtt, hiszen könnyen észreveszik a ragadozók. Én azon lepődtem meg, hogy 50 év alatt ugyanezen okokból nem haltak ki.
– A főhősök banánt termesztenek és egyéb luxusnövényeket, ami legyen, mert annyira genetikailag manipulálták őket, de ugyanakkor az áram nagyon kilógott a könyvből. Napelemekkel termelnek, de nincs semmi vonatkozása a napfény erősségének és a többinek, viszont meleg víz már nincs. Néha úgy éreztem, hogy Fanni próbál középkori világot teremteni, de nem mer teljes kényelmi dolgokat megvonni, például:
– A bokor… Ez volt az, ami nagyon kivágta a biztosítékot. Tudom, hogy kell higiéniai dolog, de a világ végéről beszélünk, nem zavar, ha picit büdösek a karakterek, Pippa mégis mindig illatozott a szappantól, mert vannak génmanipulált szappanbokrok. Na, már most, miért találnának ki ilyet a tudósok? Azért mert tudják, hogy lesz vírus? Akkor is, bokrok? És hogy kerültek Pippához ezek a bokrok? A másik nagyon szerencsétlen dolog, hogy erről és a fogamzásgátló bokorról eszembe jutott ez, mert akkor már lehetne ilyen is:



– Pippa nem akar üvöltözni, mert akkor felhívja magára a zombik figyelmét, de vidáman lövöldözik fegyverrel, mert az halk. Nem, nincs rajta hangtompító.
– A zombik nem tudnak fára mászni, mert elfelejtették, hogyan kell. Az a baj ezzel, hogy többször kiemeli, hogy emlékeznek rá, hogy emberek voltak, és ha állatiasak is, akkor is tudniuk kéne fára mászni, hiszen vannak fára mászó állatok, ha biológiailag olyan a felépítésük. Ezt egy csöppnyi erőltetésnek éreztem, hogy a szereplők tudjanak hova bújni.

A napszemű Pippa Kenn nem egy rossz regény, de nem szabad tőle túl sokat várni. Romantikára vágyóknak tökéletes, aki pedig komoly poszt-apokaliptikus regényt akar, az jobb, ha másfelé néz.

Kedvenc karakter: Péntek

Ami kifejezetten tetszett: az eleje

Ami nem tetszett: a világfelépítés, a romantika

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. november 25.

Oldalszám: 304 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #31

2012. november 25., vasárnap

Laurell K. Hamilton: Micah (Anita Blake 13.) - megjelenés: november 27.

Anita Blake-et ezúttal Philadelphiába szólítja a kötelesség. Szövetségi rendőrbíró kollégája helyett ugrik be a közelmúltban elhalálozott fontos koronatanú halottkeltése ügyében. A váratlan kiruccanás azonban kihívások elé állítja a nekromantát: egyrészt az asszisztensként vele tartó Micah, a leopárdkirály tartogat számára meglepetéseket, másrészt az ősi sírkertben is elszabadulnak az indulatok... Úgy látszik, az élet még Anitának is tud újat mutatni!

A magyar rajongók által olyannyira várt Micah kisregény eredetileg az Anita Blake-sorozat 13. kötete, a Lidérces álmok és a Haláltánc között jelent meg.

Gondolatok: Bármennyire is sok negatív kritikát kapott amazonon, engem akkor is érdekel, hiszen veszett Anita Blake rajongó vagyok! :)

Ann Aguirre: Enclave - Menedék (Razorland trilógia 1.) - megjelenés: november 30.

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Gondolatok: Már angol megjelenés óta szemezek ezzel a könyvvel, de sosem jutottam el odáig, elméletileg fantasy-disztópia, amire kíváncsi vagyok, hogyan tudják megoldani. (Nem mintha nem olvastam volna jót ebben a kategóriában, de nehéz összehozni.)

Sarwat Chadda: Éjistennő (Az Ördög csókja 2.) - megjelenés: november 30.

Szinte még magához sem tért legjobb barátja, Kay halálából, ám Billire máris újabb feladat vár: a templomosoknak vérfarkasok ügyében kérik segítségét. De ilyen vérfarkasokkal Billinek még nem akadt dolga.

Úgy nevezik magukat: polenyicá-k, azaz férfiölők. Kelet-Európa ezen ősi harcosnőit évszázadok óta halottnak vélték. Azonban előmerészkedtek, és most a tavasz gyermekére vadásznak, egy olyan nagy hatalmú orákulumra, aki elindíthatja a Hármastelet, vagyis az emberiség teljes pusztulását okozhatja.

Hogy kiszabadítsa a tavasz gyermekét, és megmentse a világot, Billinek el kell nyernie egy fiatal orosz katona, Ivan Romanov bizalmát, aki senkiben sem bízik, pláne nem a lányban.

A folklór és a mítosz rémisztő valósággá válik ebben a lélegzetelállító kalandban, amelynek története az időből lassan kifutó világról szól. És Billi SanGrealról, mert egyedül ő mentheti meg.

Gondolatok: Az első rész egy egyszerolvasós valami volt, de mégis úgy voltam vele, hogy a második rész azért érdekelne, ha megjelenne. Elvileg trilógia lett volna (?), de az író oldalából azt hámoztam ki, hogy crossovert írt egy másik sorozatával, szóval fogalmam sincs, hogy ettől a kötettől most lezárást kell várnom, vagy csak egy Billi Oroszországba megy dolgot.

Claudia Gray: Balthazar

2012. november 23., péntek

Hogy akadtam rá: Egy "Mit olvassunk az Alkonyat után" cikkben leltem.

Sorozat: Az Evernight 5. része. Bár állítólag lehet önállóan is olvasni, önmagában értelmetlen, és erősen spoileres az előző négy részre.

Úgy általában az egészről: Skye Tierney amióta hazajött az Evernight Akadémiából, és az ott lezajlott vámpírháborúból, látja a halottakat. Nem éppen szellemek, inkább az erőszakos halálesetek lenyomatai, amik újra és újra ismétlődnek a végtelenségig, ő pedig kénytelen végignézni és átérezni a fájdalmukat. Ha ez nem lenne elég, a szülei se igen figyelnek rá, a bátyja halála óta a munkába temetkeznek, és most, hogy porrá égett az Evernight, nincs más választása, mint a régi iskolájába visszatérnie, ahol ott az expasija és annak új barátnője. De a legrosszabb dolog, hogy pont Balthazar teremtője, a szexi és gonoszan vigyorgó Redgrave akarja magának Skye-t valami rejtélyes okból. Így hát Balthazar Lucas nógatására megérkezik, hogy megvédje Skye-t.
Sokat hallottam, hogy Claudia Gray már fejlődött, mint író, meg őt, mint személyt szeretem is, ezért egész pozitívan álltam hozzá a regényhez. Hát sajnos csalódnom kellett, a színvonal megragadt az Evernight szintjén. Aki esetleg azon gondolkozik, hogy ez előtörténet-e, mert legelőször úgy reklámozták a könyvet: Nem, nem az, az Evernight sorozat folytatása, csak éppen Balthazar és Skye a nézőpontunk, de spoileres az előző kötetekre, és az ott levegőben maradt szálat folytatja. Sőt, még Bianca is feltűnik, kár érte…

Az egész történet nem más, mint ami a fülszövegben le van írva, Redgrave mindig meglátogatja Skye-t, beszél vele, eközben pedig Balthazar beáll a gimnáziumba tanárnak – mert 19 éves külsővel ezt meg lehet oldani – és minden lány rá olvadozik. Miközben persze Skye is, hiszen ő már régen kinézte magának Balthazart. A könyv feléig semmi romantika nem történik, majd Balthy rájön, hogy menthetetlenül szerelmes Skye-ba, aztán még rájön erre háromszor. És ennyi. Nem igazán éreztem a vonzalmat a két karakter között, azon kívül, hogy Balthazar olyan szexi, mert nyelvtanilag helyesen ír sms-t, sőt, még szemüvegben is szexi, sőt, még blézerben is. Az írónő úgy érvel, hogy Balthazar tanárt játszik, nem lehet így együtt Skye-jal, mert ez pedofília, de amúgy gondoljunk már bele, Balthazar 400 éves, szóval amúgy nem az?

A történetet az hajtja előre, hogy Balthazar nem képes értelmes döntéseket hozni, így mindig megjelenhet Redgrave és mosolyoghat gonoszul szexin, a gyűrődés nélküli öltönyében, és szépen kifényesített bőrcipőjében. Balthazar legyen bármilyen öreg, nem okos, ezt még mindig nem tudom lenyelni, hogy Gray úgy oldotta meg a dolgot, hogy a vámpírok megragadnak azon az agyi szinten, amikor átváltoztatták őket. Úgy gondolják, hogy az iskolában nem támadnak a vámpírok (segítek: de, fognak, ha szeretnek embert ölni, ugyan mit érdekelné őket ez), Balthazar otthagyja egyedül, védtelenül Skye-t egy kávézóban, mert oda biztos nem mennek be a vámpírok (segítek: de, bemennek), de az utcákon kísérgeti, hiába nyilvános hely az is. Úgy gondolják, hogy ha emberek szállítják ide-oda, akkor Skye biztonságban van, (említettem, hogy a vámpírok szeretnek embert ölni? Egy ember mitől lenne akkora védelem a főhősnőnek?) Úgy gondolják, hogy a vámpírok nem ölnek embert az iskolai bálon, mert… öhm, nem tudom, szépek a ruhák? Elhagyja az egyetlen karóját – de gáz már, hogy csak egy karója volt amúgy is – Balthazar, és nem szerez újat, hiába van ott az ÁLLANDÓ VESZÉLY. Úgy gondolják, hogy ha Balthazart megölték a vámpírok, akkor majd hagyják elmenekülni a többieket, és fel is készülnek arra, hogy szökjenek el másik államba. De előtte meg ezt beszélik, hogy Redgrave BÁRHOL A VILÁGBAN megtalál. Biztosan majd ad nekik előnyt, mint a bújócskánál szokás? Szóval a cselekményt, ami igazából nincs is, élvezhetetlenné teszi ez a sok folytonos baki, ezért nem is tudtam komolyan venni a könyvet. Az egész azt a hatást keltette, hogy egy maréknyi hangya mászkál körbe-körbe, és a végén mindenféle feszültség nélkül vezeti le a nagy problémát. A megoldás egyszerűen egy mondatban lezárul, és elég esetlen volt, hogy a lovagolás és a lovak több mondatot kaptak, mint a "nagy csata."

De ezek mellett akadnak szimpla logikátlan dolgok is. Egy pár közülük:
– A vámpírok olyan mélyen alszanak, hogy semmilyen zajra nem kelnek fel.
– Balthazar meglepődik azon, hogy a Keats Kávézó egy kávézó. Mi más lenne?
– Miután láttuk a tévében, hogyan vesznek vért, mi is prímán meg tudjuk otthon oldani.
– Vajon mi lehet abban veszélyes, ha a főgonosz beszélni akar velünk?
– Ha éppen smároltunk a testőrünkkel és ezen veszekszünk, menjünk el a fenébe egyedül, mert a dráma fontosabb, mint a testi épségünk.
– Ha szétverünk egy nőt nyilvános helyen, több ember előtt, valószínű meg se állítanak minket.
– A vámpírok gyorsak, de a kocsinál és a lovaknál nem gyorsabbak, mégis emberek nem látják őket, olyan gyorsan mozognak. – HOGY MI?!
– A testvéreket azért lehet felismerni, mert egyforma magasak, és másban nem hasonlítanak egymáshoz.

Ugyanakkor Claudia Gray próbálna üzenetet átadni a fiatalságnak, és ez jó, de a körítése gyenge, és túl száraz és kiálló lesz ez a morális dolog. Azt próbálja felfesteni, hogy rossz az iskolai bántalmazás, hogy öngyilkossághoz is vezethet, és ezek mellett ott van a „kurva szidás,” amit nem pártol. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, fogalmam sincs magyarul mi a neve, de van egy ilyen jelenség, főleg a mostani ifjúsági regényekben. (És azért nem tartom a K betűs szót ide túlzásnak, mert a könyvben is többször szerepel.) A lényeg az, hogy a legtöbb könyv a szürke kisegér lányokat veszi olvasóközönségnek, és mindig a főhősnek van egy ellenfele, aki szép, sminkelt, minden pasit akar, feltehetően sokszor szexelt is és általában egy két dimenziós, semmilyen karakter, a nagy ellenség. Míg a való életben tényleg vannak üres lányok, vannak, akik hiába sminkelik magukat és élvezik a szexuális életet, attól még nem rosszak. És ez ellen szól fel Gray, hogy attól, hogy valaki cicababának tűnik, még nem kell csúnya szavakat mondani rá. Ezért járt a piros pont, és a két csillag.

Viszont megint van egy halom téma, amit nem kezelt rendesen az írónő: a szokásos nemi erőszak és a mentális betegség. Nem igazán mennék bele, de itt is kár volt a gonoszság és a mentális betegség közé egyenlőség jelet tenni. Ezek mellett ott van Redgrave, akiről már írtam pár sort, hogy mindig tökéletes az öltönye, fényes a cipője, udvarias, és szexi. Míg a vonzó, karizmatikus gonoszokkal nincs bajom, itt teljesen üres a karakter, mint a többiek is, és ezért inkább erőltetettnek jön le, mintsem félelmetesnek. Kicsit mosolyogtam, hogy a koszos avarban oly pompásan besétál és kedvesen beszél, abszolút komikusak voltak a jelenetei.

Lehet, hogy Claudia Grayből egyszer nagyszerű író lesz, de ez, az ötödik könyve, nem volt az. (Lehet, ám ez a hatodik megjelent könyve, mert volt egy vérfarkasos is és nem tudom pontosan a megjelenési dátum szerint ez hányadik irománya.) Magam sem tudom, hogy merjek-e több esélyt adni az írónőnek, de végül is a háttér mondanivaló jó lenne, csak a körítésen kéne erősen csiszolni.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: a logikai bakik tömkelege, a rosszul kezelt témák, a hirtelen románc

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 2/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. november

Oldalszám: 344 oldal

A nagy könyves futószalag, avagy az író neve sosem garancia arra, hogy kitől is olvasunk

2012. november 22., csütörtök


Néha vannak mellékes posztok is a blogon megjelenési információk és könyves véleményeken kívül, és ez is ilyen lesz. A mostani téma pedig az, amit nemrég fedeztem fel, vagyis hogy vannak olyan könyvek, amiket az írók nem maguktól írnak, nem azért, mert megcsapta őket az ihlet, hanem felkérik őket.

Mostanában egyre többször említem, hogy úgy érzem, főleg az ifjúsági regények piacán, beindult a tömeggyártás, vagyis vannak adott sablonok, és ugyanazt írják meg szinte, csak éppen nem angyalokkal, hanem vámpírokkal, és a többi. Vajmi kevésben különböznek ezek a könyvek, a jól bevált alapanyagokkal dolgoznak – csipet mitológia, ami nem egészen pontos, két hősszerelmes, egy esetlen lány, egy rejtélyes fiú, és lehetőleg 4 rész. Amire nem számítottam az az, hogy vannak ténylegesen ilyen cégek, amik ezzel foglalkoznak, hogy kiötlenek egy vázlatot egy regénysorozathoz, megálmodják a karaktereket, a világot, és ezt a csomagot lepasszolják egy ismeretlen írónak. Említett író, mivel még nincs szerződése, és talán szeretne ténylegesen is írni, kapva kap az alkalmon, elfogadja, és megírja a regényt, melyet később úgy tűntetnek fel, hogy az ő agyszüleménye. Illetve nem teljesen, mert a copyright oldalon ott van a lényeg, de ki olvassa el azokat?

Nem feltétlenül tartom ezt rossz dolognak, nem vágom egyik íróra se rá, hogy rossz és eladta a lelkét, de gondolkozzunk el egy kicsit ezen. A legnagyobb ilyen sikerkönyv, vagyis az egyik legalábbis: Lauren Kate: Fallen – Kitaszítva című sorozata. Ha kinyitjátok a könyvet, Lauren Kate nem az egyedüli, akié a szöveg jogilag, és így már értem, hogy miért nem szerettem a könyvet. Kate-en látszott, noha nem is tudtam akkor, hogy mi az igazi ok, hogy nem ért a karaktereihez, a világához, egészen egyszerűen azért, mert nem a sajátjai. A Pretty Little Liars könyvek, a Negyedik, a személyes "kedvencem," a The Butterfly Clues és a Vámpírnaplók (természetesen) is mind ide tartoznak, és ilyenkor az sem biztos, hogy Lauren Kate írta a többi részt, hiszen lemond erről a jogáról. (Na, most jöhetne az összeesküvés elmélet gyártók álma, nem? Ki bújik meg az írói nevek mögött.)

Mint olvasó egy picit csalódott vagyok. Úgy érzem, hogy bármilyen is egy könyv, azért kell, illetve kellene megszületnie, mert az írót inspirálta valami, vagy a környezete, vagy a körülötte lévő emberek, vagy a saját élete, és én arra az egyedi hangra vagyok kíváncsi. Azért szeretem az írókat, mert adnak magukból valamit, mert minden karakter, amit írnak, kitalálnak, az saját maguk egy darabja, és fel merik vállalni magukat ennyire a nyilvánosság előtt, hogy mi, olvasók, akik talán nem értünk a szavakhoz, kikapcsolódást kapjunk, szórakozást, inspirációt, rálátást a világra, és hogy érezzük, néha nem vagyunk egyedül a helyzeteinkkel, gondjainkkal és gondolatainkkal.

Persze, ez olyan, mint az újságírás is, fogod, kapsz egy témát, írni kell róla, egyszerűen azért, mert ez a megélhetésed. Biztosan vannak olyanok, akik azért írnak, hogy ne éhezzenek, és hát, ez is ugyanolyan meló, mint a többi, de én jobb szeretem a regényeket művészi alkotásként felfogni, és ezért nem tetszik ez az ennyire üzleties hozzáállás. Noha megértem, hogy a kiadók előbb veszik meg a standard csomagot, amit ilyen tömeggyártott futószalagon raknak össze, mert szakemberek teszik össze, de ettől valahogy személytelennek tartom ezeket a regényeket, mert nem az alkotás öröme miatt keletkeztek.

Jöhet a jogos kérdés: Miért ítéled el ezeket? Miért ne lehetne jó tömeggyártott könyvet írni? Ha nem néznéd meg a copyright lapot, tudnád-e? A válasz az, hogy nem biztos, hogy tudnám, de érezném. Ugyanis olvastam ilyen összerakott könyvet, amin látszott, hogy olyan, amilyen, de élveztem és el is szórakoztatott, ugyanakkor tudtam, hogy valami hiányzik belőle, ez pedig az a személyes hang volt. (Ez a könyv nem más, mint a The Alchemy of Forever, aminek még írója sincs a copyright lapon, egyszerűen csak a cég neve.)

És igen, ezek a regények lehetnek szórakoztatóak, lehetnek öt csillagosak, hiszen ha belegondolunk a fanfictionök (a rajongók által írt írások bárminemű filmhez, tévésorozathoz, könyvhöz, képregényhez) is lehetnek jók és élvezetesek, de egyik sem lesz katarzist okozó, illetve nagyon ritkán. Lehetnek minőségiek, lehet, hogy jól bele tudnak bújni a más által teremtett világba, de míg fanfictionnél az alkotó saját maga dönti el a hangnemet – például én mindenhez öngyilkos dolgokat írok, mert ez megy –, és ezzel saját magát viszi bele az írásba, és ettől élvezhetőbb lesz, ezeknél a könyveknél meg kell maradnia annál, amit megálmodtak nekik. Vagyis általában erőltetett happy end, és néhány írónál látszik, hogy nem az ő stílusa, amit így alkot, és ettől siklik valami félre a regényben.

De mivel egy csomó számítógépes játékhoz, tévésorozathoz is születnek képregények, regények, mint marketingfogások, és ezek lehetnek jók is (bár a többségük nem az), ezért nem vagyok ám ezek ellen teljesen. De ezekhez tartozik az is, amikor valami híres celeb ad ki fantasy könyvet, mely ugyanígy készül, és a hírességünk annyit látott a könyvből, mikor elküldték neki a tiszteletpéldányt, vagy még akkor se. És picit engem, mint lelkes olvasót zavar, hogy ennyire a pénzről szól a dolog, de hát reális, mert pénz kell a könyvnyomtatáshoz, és miért ne ragadnának meg minden alkalmat, hogy újabb és újabb dollárokhoz jussanak?

A kérdés az: Ez hozzájárul-e a tömeggyártott könyvek elszaporodásához? (Szerintem egy kicsit igen, hiába is lenne anélkül is kismillió ember, akik ugyanarról írnak.) És bár jó írásgyakorlás, miért ne lehetne tisztábban odaírni az olvasó elé ezt? (Mert akkor nem vennék meg, mint például amikor magyar író próbálja angol névvel eladni magát, és meglehetősen sokszor sikerül is.) Csalódnátok-e, ha a kedvenc könyvetekről kiderülne, hogy amiért istenítitek az írót, az nem is az ő ötlete? (Én igen.)

Természetesen továbbra is úgy veszem le a polcról a könyveket, amik megtetszenek, és nem nézem a copyright oldalt, amíg nem végzek velük, de kétlem, hogy az igazán nagy ötletek, az igazán merész és ütős könyvek futószalagon jönnének. Bár lehet ez az én előítéletességem.

Ally Condie: Reached - Célhoz érve

2012. november 19., hétfő

Hogy akadtam rá: Beleszerettem a borítóba.

Sorozat: A Matched - Egymáshoz rendelve trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Miután Cassia és Ky megtalálták egymást, és a Társadalom korlátai elől menekülve felkeresték a Lázadást, ismét szét kellett válniuk. Cassia, mivel a legprofibb elemző, ezért elküldték a fővárosba, hogy belülről segítse a Lázadás munkáját, mégis a Társadalom is kihasználja, ugyanis be kell kapnia a rejtélyes piros bogyót, és Cassia nem immunis rá, bármennyire is szerette volna. Milyen emlékeket vesztett el az évek során Cassia?
Ky pedig pilótaként segíti a Lázadást Indie-vel együtt, akivel kellően összemelegedtek. Igen ám, de mi van akkor, ha a legendás Vezető megjelenik, és bejelenteni, hogy ideje bevenni a Társadalmat?

Xander már ősidők óta a Lázadás tagja, és a harmadik Ky és Cassia kapcsolatában, Ky a barátja, Cassia élete szerelme. Mégis a Lázadás munkájába veti magát és vakon bízik a Vezetőben, hogy okkal fertőz meg mindenkit egy rejtélyes vírussal, ami amúgy eddig is terjedt, csak elfelejtették két köteten még a legkisebb mértékben is említeni.

Ez az Egymáshoz rendelve trilógia vége, és mert imádtam az első részt, ezért ezt nagyon vártam, míg a második rész laposságát is képes lettem volna elfelejteni, ha ez mindent elsöprő izgalmas, pörgős, disztópiás regény lesz. Hát nem az lett. Condie ugyanazokat a sablonokat használja, amit minden más poszt-apokaliptikus ifjúsági regény, és ráadásul nem is mer komolyan belemenni a Társadalom negatív oldalába, így nem is éreztem egész végig veszélyt, feszültséget, vagy elnyomást. Egy egyszeri, romantikus, tingli-tangli vírusos regény lett belőle, és nagyon sajnálom, hogy nem sikerült megszeretnem.

Most mivel ez a harmadik kötet, már HÁROM nézőpontunk van, úgy látszik, Condie így tervezte, hogy minden résszel nő a nézőpontok száma. A baj az, hogy Cassia, Ky, Xander hiába vannak máshol a lázadásban, és izgalmasnak kéne lennie, hogy több történetszálat látunk, nem lesz az, mert gyakorlatilag nem történik semmi. És míg a romantikus érzelmeket ábrázoló első részben ez elment, mert erősek voltak hozzá a karakterek, itt már nincs meg az az érzelmi mélység, és úgy éreztem, hogy a sok felesleges visszaemlékezéstől – ami kimaradt a második rész utolsó fejezete és az epilógus között – és a gyors nézőpontváltásoktól szétesett a könyv. Ahelyett hogy egy izgalmas, gyorsan haladó történetet eredményezett volna, olyan volt, mintha csak összecsapta volna Condie, és mire belerázódtam az egyik helyszínbe, máris ugrottunk, és nem csak helyet, de időt is! Rengeteg „eltelt egy hónap” szöveg van benne, a könyv első felében szinte ki se fejt semmit, csak pattogunk előre, a lényegesebb mozzanatokat pedig nem festi fel.

Egyik ilyen hiányosság a Lázadás. A könyv elején, az első fejezetekben, megdöntik a Társadalmat egy oldal alatt, szimplán semmivel. Abszolút semmi ellenállás nincs, és senki nem morog, és habár beszúr félmondatokat Condie, hogy nem bíztak egymásban az emberek, meg maradtak Társadalomszimpatizánsok, egyszerűen nem erre fókuszál. Nincs leírva az a félelem, rettegés, bizonytalanság, ami jellemző lenne egy ilyen időre, sőt! Mindenki ugyanúgy dolgozik tovább, semmi sem hiánycikk, NEM VÁLTOZIK SEMMI. És mivel ez egy disztópiás könyv, ami negatív jövőképet fest fel, nekem elkerülhetetlen, hogy legyen egy picit már valami negatív is benne, hát itt pedig nem volt.

Az a vajmi cselekmény, ami volt, az is tele volt írói erőltetésekkel, és a válasz, hogy miért tudta valaki, hogy mi az ellenszer a vírusra: „véletlen.” HOGY LEHET VÉLETLEN tudni az évezred legfontosabb dolgát? Véletlen Xander, akivel megismerkedik véletlen az, akit keresnek a többiek, és semmi logika nincs benne, hogy több millió ember közül, pont vele találkozik.

Ezek mellett megint kapunk kismillió új karaktert, és mindenki töltelék szereplő, senki sincsen kidolgozva. És így erőltet bele Condie szerelmi nyolcszöget, vagy mit tudom én mi volt ez már. Nincs nagyon előtérben a romantika, de ha igen, akkor rémesen nyálas, és belénk erőlteti Condie, hogy mindenki KETTŐ DARAB EMBERBE szerelmes, és ezzel próbálna drámázni, hogy mindenki választ, de mégis, mindenki párban lesz és jó lesz nekik. A baj az ezzel, hogy nem éreztem a romantikát, pedig szépen is ki lehetett volna fejteni ezt a rémesen kusza többszörös szerelmi háromszöget.

Cassia itt is passzív karakter, és leginkább semmit sem ad a történethez, azon kívül, hogy VÉLETLEN előhúzza a zsebéből az ellenszer kulcsösszetevőjét. (Nem viccelek, tényleg véletlen, ő sem tudja, hogy az az.) És ezen kívül más szerepe nem is volt, a fiúk vitték előre azt a keveset, ami történt. Emellett Cassia igen idegesítő: valakitől lopott papírokat a második részben, mégis kijelenti, hogy azok az övéi, mintha neki ehhez lenne bármilyen joga, és képes fejezeteken át erről vitatkozni. Igen izgalmas volt.

A könyv jelentős része – 300 oldal – csak erről a vírusról szól, amit nem értettem, hogy kerül ide. Annyira elütött az első két rész tartalmától, és itt hirtelen, első oldalon már köztudomású, nem éreztem ezt úgy, hogy jól írta volna meg Condie. Rábök dolgokra, hogy miért igaz a vírus, de nagyon gyenge lábakon áll, és el is töprengek, hogy egyáltalán tényleg előre megtervezte-e. A vírusról meg: Van három-fajta vírus, és nem tudom, nem vagyok otthon a virológiában, de még nekem is sántítottak a magyarázatok. Van egy olyan vírus, ami nem terjed, nem is öl, nem csinál semmit, csak kék, és vírus. Én itt már úgy elhajítottam volna a könyvet, annyira frusztrált ez az erőltetés.

Mivel ez a lezáró kötet, sokan kíváncsiak arra, hogy választ kapunk-e kérdésekre. Nem mindent zár le Condie, és őszintén nem értettem minek behozni új karaktereket, ha csak lógva hagyjuk a szálukat. Az egyetlen dolog, amire választ kapunk és engem, mint olvasót érdekelt, hogy hogyan került Ky neve a Párosítandók csoportjába, ez viszont a 340. oldalon kerül elő, és addigra meg már megutáltam a könyvet, és a válasz sem ragadott meg igazán. Ezen felül pedig hiába próbált Condie disztópiát írni, az egész túl cukros-boldog lett, főleg a vége, így az is elvette a kedvemet, és semmilyen érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem.

Vannak érdekes gondolatok a könyvben – ezért kap átlagos értékelést –, de nem húzta fel az a pár mondat az egész könyv laposságát és sablonosságát. Condie megemlíti a szokásos melyik oldal a jobb témát: A Lázadás vajon miben különbözik a Társadalomtól. Jól teszik-e az emberek, ha vakon követnek valakit? Vagy álljanak ki magukért? Jó-e az, ha van lehetőségünk dönteni, vagy mi emberek annyira romlottak vagyunk, hogy úgy is a rosszat választjuk? A Társadalom DNS megőrző technikája pedig utat nyit a halálról, elmúlásról és a túlvilágról való elmélkedésnek, viszont annyira kevés ez – tényleg csak 1-2 mondat –, hogy nem tudtam értékelni.

A színekről, a borítókról és a tablettákról: Ötletesnek találtam, hogy a három tabletta színét csempészték a borítókra úgy, hogy melyik kötetben, melyik tabletta volt fontos, de azért amit ebben a részben előadtak, az nekem sok volt, és ivós játékot is lehetett volna belőle űzni. Annyiszor emelte ki Condie, hogy az ég kék, a fű zöld, a halak meg vörösek, és ezeket mindig együtt emlegette, mondván ez az új kezdet jele, hogy egy idő után már húztam a számat. Az, hogy a főhős borítón lévő ruhája, csak éppen egy randira felvett báli ruha… azt úgy nem is értem, miért kellett beleírni, a többi jobban passzolt a történethez, ez már az erőltetés netovábbja volt.

A Matched trilógia hiába indult jól, úgy éreztem, Condie engedett a sablonoknak és a hollywoodi nyomásnak, ezért valami meseszerűt írt reális helyett, ez tipikusan az a történet, amit nem kellett volna folytatni.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: nem történik semmi, logikai bakik, cukros

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Dutton Juvenile

Kiadás dátuma: 2012. november 13.

Oldalszám: 384 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #30

2012. november 17., szombat


Dan Wells: Partials – Részben ember – megjelenés: november 19.

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.

Gondolatok: Már angol megjelenés óta szemezek ezzel a könyvvel, de nem mertem belekezdeni, mert bár istenítő kritikákat kapott, azt mondják, nagyon sci-fis, én pedig nem szeretem a sok kütyüt. Viszont a Nem vagyok sorozatgyilkos meggyőzött a szerzőtől, hogy remekül ír, úgyhogy ez is azonnal kívánságlistámra került.

Kendare Blake: A rémálmok lánya (Vérbe öltözött Anna 2.) – megjelenés: november 20.

Hónapok teltek el, amióta a vérbe öltözött lány, Anna Korlova becsapta maga mögött a Pokol kapuját, de Cas Lowood, a híres kísértetvadász nem tudja kiheverni elvesztését.

Hiába mondják a barátai, hogy Anna miatta szállt alá, ő csak élőhalottként tengődik. A fiú tudja, hogy sosem talál rá a szerelemre egy élő lány oldalán, senki sem hasonlítható az ő halott Annájához. És csak őt látja mindenütt, vele alszik el és vele riad fel rémálmaiból. De valami nagyon nincs rendjén... Ezek nem képzelgések. Valahányszor megjelenik, látszik Annán, hogy a legválogatottabb kínzásokat kell kiállnia. Persze meg kell bűnhődnie tetteiért, de Cas úgy érzi, most rajta a sor, hogy viszonozza a lánynak, amit érte tett...

Gondolatok: Már harmadjára írok a könyv megjelenéséről, végre elérhető közelségbe került! Még mindig kíváncsian várom, hogyan alakul Cas és Anna sorsa.

Marie Lu: Legenda (Legenda 1.) – megjelenés: november 20. (Szeretném megjegyezni, hogy ez Könyvmolyképzős kötet, és eddig bármikor írtam tőlük megjelenést, mindig csúszott, ezért ne engem fejezzetek le, ha mégse jön ki.)

A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal.

A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe.

A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk.

Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait.

Gondolatok: Disztópiás és sokat emlegetett könyv, szóval várós, főleg, hogy már a filmesítés jogait is megvették.

Antony John: Elemental – megjelenés: november 21.

A tizenhat éves Thomast mindig is kiközösítették. Ő az első gyerek, aki Elementális – föld, víz, szél vagy tűz – erő nélkül született, ezért keveset tud tenni a kis, elszigetelt Külső Peremvidéken található kolóniájáért. Legalábbis az Őrzők ezt mondják neki.

Egy váratlan vihar után kétségbeesett kalózok rabolják el az Őrzőket, hogy a szigetet maguknak tudhassák. A járvány dúlta föld és a kalózok között ragadva Thomasnak és a barátainak küzdeni kell a túlélésért a rejtélyesen elhagyatott telep romos maradványai között. De a titkok, amikre fény derül, felforgatják Thomas világát, és nem csak árulásokkal teli múltat fednek fel, hanem egy olyan jövőt, ami mindennél veszélyesebb.

Gondolatok: Disztópiás, kalandos, fantasys. Reményeim szerint a férfi író az előnyére válik, és nem lesz romantikus.

David Mitchell: Felhőatlasz – megjelenés: november 22.

MINDEN ÖSSZEFÜGG

Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban.

David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat?

A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet.

Gondolatok: Mindenki a film előzeteséről beszélt, végül beadtam a derekamat, és megnéztem én is. És nagyon akarom! Olyan gondolkozós, reinkarnálódásos, komoly könyvnek tűnik.

Alma Katsu: Halhatatlan

2012. november 16., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Halhatatlan trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Amikor Dr. Luke Findley éjszakai műszakba érkezik St. Andrew kisvárosának kórházába, nem is sejti, hogy az élete örökre megváltozik. Ugyanis ott találkozik Lanore McIlvrae-vel, akin nem hogy egy karcolás sincs, hiába csupa vér, de gyilkossággal is gyanúsítják. De van valami a lányban, ami megfogja a végtelenül magányos Luke-ot, és meghallgatja a nő történetét a szerelemről és árulásról, ami kétszáz éven át tartott, mert legyen bármilyen őrültség is, Lanny halhatatlan. A mese pedig úgy kezdődik, hogy az 1800-as évek elején egy fiatal és naiv lány beleszeret a fiú legszebb és leggazdagabb fiújába, ami nem sok jóra vezethet…
Amikor először olvastam a fülszöveget, azt hittem, hogy olyan lesz, mint az Interjú a vámpírral, tehát visszaemlékezős, és mivel van, ahol kiemelik, hogy ez szerelmi háromszöges történet, ezért kedves, bolyhos, rózsaszín romantikát vártam, ami javarészt az 1800-as években játszódik. Nos, én nem szeretem a történelmi romantikus regényeket, de annyi kiemelkedő kritikát olvastam róla, hogy nekivágtam. Valamiért – mert ennyire előítéletes vagyok – azt hittem, hogy ez vámpíros könyv, és meglepődve kellett rájönnöm, hogy nem, szóval azon kívül, hogy egy apró mágia és halhatatlanok csoportja szerepel a könyvben, nem igazán fantasy. De persze ez nem változtat azon, hogy ez is az idén olvasott könyveim közül az egyik legjobb, és hiába próbálok majd valami rettentően jó kritikát írni róla, hogy mindenki azonnal olvassa, nem fog összejönni.

Bár viszonylag vastag a könyv, még sincs pörgős cselekménye, hiszen ki is emelik, hogy romantikus regény, így ez van előtérben. Viszont ebben nincs semmi boldogság, semmi cukros habos-babos érzelem. Magáról a szerelemről, mint érzésről szól a történet, hogy milyen az, amikor nem szép, amikor nincs boldogan-éltek-amíg befejezés, hogy milyen erős motiváló erő lehet, miközben magunkat és másokat is tönkreteszünk vele.

A történetet váltott nézőpontban, e/1-es és e/3-mas vezetéssel festi fel Katsu, és remekül bánik ezekkel. Abszolút nem zavart, hogy a férfiak szemszögét e/3-ban látjuk, a női e/1-ben, teljesen előnyére vált az írónőnek, hogy nem próbált mindenhova „én” szemszöget erőltetni. Bár a jelenben játszódik a történet, vajmi kevés történik, és az egészet Lanny és Adair meséje tölti ki, ugyanis a könyv közepe táján, Lanny egyik „szerelme” is elmeséli a nőnek a saját történetét, így előáll a mesében a mese elem, de szintén, se nem volt zavaró, se nem volt unalma, sőt! Adair karakterének nagyon jót tett, hogy így megismerhettük, és ettől lett ő olyan kellemesen borzongatóan összetett. Azt kiemelném, hogy Adair története az 1300-as évekbeli Magyarországon játszódik, és bár a regény nem kellemes, se nem vicces, mégis jókat mosolyogtam a Ferenceken és Istvánokon.

De a lényeg! Ez az a fajta romantikus történet, amire mindig is vágytam, és kicsit az Üvöltő szelek jutott róla eszembe, ahol szinte senki nem volt normális, és ugyanúgy kegyetlen, pusztító erőként mutatja be a szerelmet, ami igenis hiába tiszta érzelem, mégis képes romlásba is dönteni.

Adott nekünk Lanny, aki szegény családból származik, és sokan írták külföldön kritikában, hogy mennyire nem szerethető és önző. Én inkább csak azt mondanám, hogy nagyon naiv, és mire fel ne lenne, hiszen gyakorlatilag csak egy kis puritán várost látott, ugyanazt a pár embert életében, és semmi viszonyítási alapja nincsen, nem is tanítják őket, és a többi. Lannynek hiába van három testvére, ő nem fiú, nem száll rá semmi, tőle csak azt várják el, hogy jól házasodjon, és tudjon varrni, főzni, és a többi. És bár Lanny nem egy tipikusan lázadó alak, mégis érzi, hogy ez nem igazságos, és miért is kéne ugyan meghatároznia az életét annak, hogy ő nőnek született. Szeretne szabad lenni a nőknek kiszabott feladatoktól és kalandosabb, vadabb életre vágyik, az elején a szabadságvágy keveredik a naivságával, és én ettől tudtam vele abszolút együtt érezni.

Ehhez jön Jonathan, a város alapítócsalád legidősebb, legszebb fia, akibe minden lány szerelmes, köztük Lanny is, és ki hibáztathatná ezért. Bár Jonathan minden egyes hibáját felfesti előttünk Lanny, ő mégis mindig talál kifogást neki, és örökre a szívében hűséges marad hozzá. Ez az a szerelem, ami teljesen feltétel nélküli, mégis egyoldalú, és Lanny legnagyobb hibáit az életében azért követi el, mert nem képes elengedni azt, akit nem kéne szeretnie, hiába tudja, hogy ez rossz. A könyv egyik nagy szála erről szól, az angol cím is ebből származik, hogy vannak olyan kapcsolatok, sőt gyakoriak, ahol a két fél nem szereti egymást egyenlően, van, aki csak ad, van aki csak kap, és az adó fél, akár bele is betegszik ebbe a szerelembe, ha nem képes feladni. És van amikor az ember egyszerűen nem tudja elengedni a számára káros dolgokat.

A könyv másik pontja Lanny másik „szerelme,” Adair, aki a halhatatlanok csoportját vezeti, és mert nem tudja elengedni Lannyt, a nőt is halhatatlanná teszi. Ehhez a szálhoz tartozik az is, hogy Lanny ártatlan kislányként a nagyvárosba költözik, ahol a luxus és a szabadság, amivel még nem találkozott soha, megkísérti, és olyan dolgokat hoz elő belőle, ami nem feltétlen jó. A halhatatlanok csoportja pedig egy kegyetlen kis csoport, akik azzal szórakoznak, hogy elcsábítanak és tönkretesznek embereket, tehát a regény innentől kap egy szexuális alaphangot. (Erről később kicsit bővebben.)

Adair tényleg az a pasi, akit a legtöbb helyen abuzívnak neveznének, mégis elcsábítja az embereket. (Be kell vallanom, bármilyen rossz képet is fest rólam, mint karakter, teljesen oda voltam érte, habár tényleg ő a nagy gonosz.) Még az olvasó szívére is akar hatni Adair, és ő meséli el nekünk a történetét, amit Katsu annyira jól megoldott, hogy így a férfi nem csak Lannyhez szól, nem csak őt bűvöli el ez a gonosz elme a manipulációjával, hanem az olvasóhoz is kiszól, és Lannyvel együtt leszünk az áldozatai. Lehet vitatkozni arról, hogy Adair mit érez Lanny iránt, ezért is jó könyv ez, az én felfogásomban Adair annyira sérült volt, hogy már nem tud hogyan az emberekhez állni, ezért folyamodik erőszakhoz. Adair az, aki az egyik percben elbűvölő, a másik percben megerőszakol és megaláz, és ezzel a szállal pedig egy másik fajta pusztító szerelmet mutat be Katsu, ami már nem kicsit beteges határokat is súrol.

Mindenki sérült lélek a könyvben, ezért talán nehéz őket megszeretni, bár nekem Lanny és Adair mindketten belopták magukat a szívembe. És legyenek bármennyire is negatív hősök, kellően összetetten ábrázolja őket Katsu, így elbírja az egész regényt szimplán csak a karakterábrázolás.

Mivel a regény sötét, kegyetlen és komor hangulatú és van hangsúly a szexualitáson – noha nincsenek részletes leírások –, ezért akadhatnak olyan témák benne, ami másnak kényes, és nem akar róla olvasni. Több helyen láttam olyan panaszt a könyvre, hogy sok benne az erotika, de én egy lényegtelen szex jelenetet se láttam benne. Van itt nemi erőszak, nem is egyszer, mert itt a szexualitást, mint kegyetlen lelki terror eszközét is bemutatják, és igen, még orgiákra is van utalás, csoportos nemi erőszakra és a többi. Ehhez hozzáadódik még a droghasználat, az öngyilkosság kérdése, és egyéb sötét dolgok.

A Halhatatlan egy csodálatosan megírt szerelmi történet, az érzelmek és az emberek sötét oldaláról, tele kegyetlenséggel és erőszakkal. Nehéz olvasmány, de gyönyörűen bánik az írónő a szavakkal, szóval aki egy kis sötét romantikára vágyik, azoknak nagyon ajánlom.



Kedvenc karakter: Adair, Lanny

Ami kifejezetten tetszett: az érzelmek ábrázolása, Adair

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2012. október 30.

Oldalszám: 480 oldal

Keri Arthur: Darkness Hunts (Vadászik rád a sötétség)

2012. november 11., vasárnap


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Dark Angels 4. része.

Úgy általában az egészről: Risa Jones félangyal, félvérfarkas, és kiskora óta látja a kaszásokat, akik a holtak lelkét begyűjtik. De nem ez az egyetlen problémája, ugyanis az apja megkereste őt azzal, hogy feladata van számára: történetesen a Pokol és a Menny kapuinak kulcsainak megkeresése. A kulcsokra mindenki vágyik, mindenki másra akarja használni és mindenkinek Risa kell hozzá, mert ő az egyetlen, aki meg tudja őket szerezni, hála az apja mágiájának. Ezek mellett persze Risát megtalálta a többi angyal, és a szívébe egy nyomkövetőt ültettek, ezért nem tud beszélni az apjával, mert azonnal riasztaná a többieket, erre kell megoldást keresnie, ami lehet, hogy csak fekete mágia lehet, amiről tudja, hogy vannak káros mellékhatásai, és nem jó játszani vele.

Mindeközben mivel az egyetlen nyomukat a titokzatos társasághoz, aki a ley-vonalakat akarja magának, megölték, Risa kénytelen a szellemével beszélni, és ez alatt szemben találja magát egy sorozatgyilkossal, aki a Direktorátust, a legfőbb törvénybetartó szervet is kicselezte, most pedig Risa felkeltette az érdeklődést, és csak neki engedi meg, hogy a nyomait, amit direkt hagy maga után, a nő kövesse.

Risának nincs nyugta, el kell kapnia a sorozatgyilkost, ki kell cseleznie az angyalokat, rá kell jönnie, hogy ki az a sötét varázsló, aki ellopta az első kulcsot, és túl kell élnie a szívének összetörését, és rá kell jönnie, hogy ki az, akiben bízhat, és ki csak áruló.

Ez már a történet negyedik része, és eleve a sorozatgyilkosos nyomozás megemlítése a fülszövegben, az egekbe emelte az elvárásaimat a könyvvel szemben, mert imádom az ilyesmit. De Keri Arthur most sem okozott csalódást, és amondó vagyok, hogy az olvasott sorozataim közül, ez a legjobb urban fantasy eddig, mert még egyik rész sem volt lapos, vagy okozott csalódást.

Arthurt nem hiába hívják az ausztrál Hamiltonnak, mert ugyanazt hozza, mint az Anita Blake szerzője, de egy kicsit több izgalommal, jobban összekapcsolódó kötetekkel, és kevesebb erotikával. Noha a fülszövegből arra gondolhatnánk, hogy Risa csak a sorozatgyilkossal fog harcolni, ez hála az égnek nem igaz, és a kulcsok keresése is folytatódik, közben persze mindenkit ki kell cseleznie Risának és Azrielnek. Szegény főhősünknek annyi mindent kell véghezvinnie, hogy szó szerint aludni nincs ideje, és ezért igazándiból az erotikus jelenetek is le vannak rövidítve a könyvben, ami egyáltalán nem zavart, sőt! Az egész könyv adrenalin lökettel kezdődik és végig ilyen lendületes, egyetlen nyugodt, kedves pillanat sincsen, talán ennek is belátható, hogy az első kötetekben annyira megszokott humor itt már teljesen lekopott, és egy-két mosolygós és szarkasztikus jeleneten kívül ez már nincs meg.

De a történet maga is egyre sötétebb hangulatú lesz, hiszen Risának muszáj felnőnie, és rájönnie, hogy régen nagyon könnyen megbízott mindenkiben, és hiába egy eszes, talpraesett főhős, aki ráadásul harcművészetekben is képzett, attól az még a szívén nem segít. Lucien már a kezdetek kezdetén gyanús volt mind Risa, mind az olvasó számára, most pedig végre meg tudjuk, hogy a szexi angyal, mit is akar. És bár Risának voltak apró olyan mozdulatai, amit én nem bírtam, hiszen Lucien már túltett mindenen, Keri Arthur szépen és logikusan magyarázza meg, így nem volt ezzel sem bajom.

Ha már a szívzűröknél tartunk, bár nincsen hárem, és sok romantikus jelenet sincs, Risa kénytelen továbbra is elviselni a régi „élete szerelmének” közelségét, mivel ő az egyetlen, aki információkat tud szerezni az utcáról, és Arthur reálisan ábrázolja, hogy milyen az, amikor nem tettük túl magunkat valakin, de ettől sem lesz az egész szenvedős. Ugyanígy Azriel szálával, ahol még mindig nagyon jó kémia-vonzódás van Risával, de hiába a harmadik részbeli jelenetük és vallomásaik, még sincsenek együtt, mert az érzelem nem állhat a munka útjába, no meg teljesen más fajokhoz tartoznak, és ha össze is jönnének, az komoly következményekkel járna.

Ezek mellett Risa barátai és Stane is erős szereplők a háttérben, Ilianna még mindig küzd a szüleivel és a homoszexualitásával, és Tao pedig az elnyelt tűzelementálhoz próbál alkalmazkodni, több-kevesebb sikerrel.

Keri Arthur hozta azt, amit vártam tőle, izgalmas, fordulatos, néhol sötét hangulatú, nyomozós regény, mindig újabb mitológiaadaggal – jelen esetben horváttal. Az urban fantasy kedvelői biztos nem fognak csalódni.

Kedvenc karakter: Risa, Azriel, Stane

Ami kifejezetten tetszett: a világkidolgozás, a csavarok, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Signet Select

Kiadás dátuma: 2012. november 6.

Oldalszám: 400 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #29


Ally Condie: Reached (Matched – Egymáshoz rendelve 3.) – megjelenés (KÜLFÖLDI): november 13.

Miután hátrahagyta a Társadalmat és kétségbeesetten a Lázadók – és egymás – keresésére indultak, Cassia és Ky megtalálták, amit kerestek, de az ára az volt, hogy ismét elvesztették egymást: Cassiát a Társadalmon belüli munkára rendelte ki a Lázadás, míg Ky-t pedig a határokra. De semmi nem úgy történik, ahogy előre eltervezték, és túl hamar lelepleződnek dolgok és minden megint megváltozik

Gondolatok: Az első részt imádtam, mert gyönyörű volt a romantikus szál, a második részt a földhöz vágtam, mert átvertnek éreztem magam a gagyi sablonok és megoldások miatt. Erre kapok egy ilyen közepes fülszöveget, egy felettébb értelmetlen előzetest ehhez a könyvhöz, és merjek bizakodni, hogy jó lesz…

Carrie Harris: Bad Hair Day (Kate Grable 2.) – megjelenés november 13.

A végzős év egyértelműen hajmeresztő.

Kate Grable a megyei orvosi szakértőnek segít az iskolai orvosi előképző program keretében. Aztán a férfit gyilkosságért letartóztatják, és a lányra maradnak a holttestek. És amikor Kate öccse, Jona egy halott kocka lányt talál, rájön, hogy a zombi fertőzés, amit tavaly ősszel sikeresen kezelt, csak a kezdete volt a városára telepedő furcsaságoknak. Valaki gyerekeket öl – valami igazán szőrös. És erős. Valószínűleg karmokkal.

Tényleg olyan menő dolog a tettes, mint egy vérfarkas, amire Jonah és a kocka barátai gondolnak? Kate elvileg egy harcos, zombigyilkos zseni lenne… de mi van, ha nem tudja kitalálni, ki áll az őrült támadások mögött, és az áldozatok – legalábbis, ami belőlük maradt – egyre gyűlnek.

Félelmetes. Őrült. Beteges. Középiskola.

Gondolatok: Az első rész egy fergetegesen vicces könyv volt, ami parodizálja is a mostani tiniregények sablonjait, ettől sem várok kevesebbet.

Elizabeth Richards: Black City (Black City 1.) – megjelenés: november 13.

Egy városban, ahol az embereket és a Sötét Lényeket egy magas fal választja el, és a két faj között a szörnyű háború után még mindig nagy a feszültség, a tizenhat éves Ash Fisher, egy félvér Sötét Lény, és Natalie Buchanan, egy ember és Diplomata lánya, találkoznak, és a lehetetlent viszik végbe – szerelmesek lesznek. Egy rejtélyes kapcsolat köti őket össze, amitől Ash rég alvó szíve újra verni kezd, így Ash és Natalie először tagadják, majd megpróbálják leküzdeni a tiltott érzelmeket egymás iránt, tudva, hogy ha rajtakapják őket, akkor ki lesznek végezve – de az érzéseik túl erősek.

Amikor Ash és Natalie egy halálos összeesküvés kellős közepén találják magukat, ami azzal fenyeget, hogy az embereket és a Sötét Lényeket ismét háborúba taszítja, nehéz döntéseket hoznak, ami könnyen a halálukhoz vezethet.

Gondolatok: Egy újabb negatív világos (nem nevezném teljesen disztópiának olvasás nélkül) vámpíros könyv, ahol tiltott szerelem van. Olyan kis átlagosnak tűnik, de hát vámpírok… nem tudok ellenállni. :D

Janet Ruth Young: My Beautiful Failure – megjelenés: november 13.

Billy tízedikes a gimiben és hetente kétszer a Hallgatóknál segít ki önkéntesként, ami egy öngyilkosok számára fenntartott vonal.

Jenney egy „beérkező hívás,” egy olyan telefonáló, aki a szakadék szélén áll.

Ahogy a lány élete egyre jobban szétzuhan, Jenney egyre elkeseredettebb lesz, és egyre többször hív. Billy, aki a széteső kapcsolatával küzd a depressziós apjával, az egyetlen, aki megérti. A lány fájdalmán át a fiú reményt lát. A lány könnyein át a fiú érzi a mögötte rejlő szívet. És a lány keserűségén át a fiú szerelemre lel. De elég ez?

Gondolatok: Egy újabb komoly témás könyv. Öngyilkosság, depresszió, mi kell még? (Például nem cukros romantika.)

Laurell K. Hamilton: Elnyel a sötétség

2012. november 9., péntek

Hogy akadtam rá: Laurell K. Hamilton rajongó vagyok.
Sorozat: A Merry Gentry 7. része.

Úgy általában az egészről: Meredith hercegnőnek ideje sincs feldolgoznia az erőszakot, amit nagybátyja, Taranis király, az Aranyló Udvartartás vezetője elkövetett ellene, sem azt, hogy szerelmét, a Gyilkos Fagyot elveszítette, mert máris az életére törnek, hiába esett teherbe, és ezzel elméletileg el is nyerte a Sötét Udvar koronáját. Eszközként nem más használják fel, mint anyjaként szeretett nagyanyját, és az ő halálát pedig megbosszulhatja, ha más sérelmeit nem is, és a vad falka segítségével keríti elő a gyilkosságért felelősöket.
Mivel Merry teherbe esett, ezért azt várná az olvasó, hogy vége lesz a sorozatnak, és valahol nekem ezen a köteten az érződik, hogy tökéletes befejező rész lenne, de Hamilton nem lenne Hamilton, ha nem végtelenített sorozatot írna. Nem tudom, hogy a Merry Gentrynek hány része lesz még, odakint ezen túl egy kötet jelent meg, de a 9. részt már bejelentette az írónő, bár nem írta még meg.

Mert illene befejező résznek, ezért ez sokat elárul a kötetről, főleg, hogy ez is egy minőségi Hamilton darab, szóval a rajongók megtalálják benne mindazt, amit szeretnek, és nem a szex jelenetek vannak előtérben. (Sőt! Összesen csak egy darab van benne.) Nincs ám bajom az erotikával, különben nem olvasnék ilyen könyveket, csak nem szeretem, ha a cselekményt maguk mögé szorítják, de itt erről szó sincs.

Merrynek egy nyugodt perce sincs, és a kötet cselekménye pörgős, izgalmas, bár nagy nyomozás nem folyik. Az elején már egyből megtalálják a Nagyi gyilkosát, de itt többről van szó, Merrynek rá kell jönnie, hogy túl sok ellensége van, és az se biztos, hogy minden ellene, a szerelmei és a gyerekei ellen elkövetett merényletnek egy kitalálója van, hiszen a származása miatt ennyire megvetik. A trónus öröklésének és Merry apjának gyilkosának kérdése is megoldódik, noha ez gyorsan elénk ül a végén, azért kapunk egy kellemesen véres csatajelenetet, és inkább Merry lelki tépelődését és fejlődését látjuk a könyvben, ami a végső döntéshez vezet.

Hamilton írásait amúgy is a sötét hangulat jellemzi, mindig előhoz olyan témákat, amik egyeseknek nehezen emészthető és hiába is ír fantasyt, a való világ gonoszságait csempészi bele, és részben ezért is vagyok nagy rajongója. De ebben a részben még inkább előtérbe kerül ez, hiszen bár a könyv nagy részében Merrynek cselekednie kell folyamatosan, mégis megerőszakolták, és emellett még a gyásszal is meg kell küzdenie duplán is. A traumáival küzd, és ettől lesz még keményebb karakter, mint eddig volt, és bár sok karakter kiemeli milyen kegyetlen lett, igazából az olvasó nem tud vele nem együtt érezni, mert ilyen kilátástalan politikai helyzetben, még ha akarna, se lenne előnyös, ha mindenkinek kegyelmet adna. A könyv másik nagy pontja a bosszú, és Merry is bosszút áll, először a vad falka segítségével, utána saját maga, de kénytelen belátni, hogy az, hogy nem érez semmit, csak a jéghideg haragot bármilyen csábító is, nem megoldás, ezt Hamilton szépen párhuzamba vonja a vad mágia varázsával. A világkidolgozásba pedig így építette bele jobban a vad falkát, és most őket ismerjük meg, és imádtam a Hamilton-féle feldolgozását.

A szokásos előítélet téma is előkerül, ami a Merry Gentry sorozatban erőteljesebb, mint az Anita Blake-ben, mert itt az udvartartásokban a nemesi vér és a származás jobban kiütközik, mint amúgy a modern kori felfogásban a különbségek. Persze ettől ugyanúgy igaz, hogy sokszor ítélkeznek az emberek a külső alapján, és láss csodát, hány szép ember kegyetlen, illetve akár sorozatgyilkos is, ezt a külső-belső eltérést mutatja be Hamilton még mindig az Unseelie és Seelie Udvartartással, hogy az emberek képesek első látásra ítélni, mert könnyebb, mint megismerni valakit. És az egyik karakter is képes lenne bármit eladni, még a saját családját is, hogy elfogadja a társadalmi norma. Sőt nem egy szereplő küzd ezzel a háttérben és Merry férfijai között is, hogy sosem elég senkinek, és hiába is próbálják magukat elnyomni, attól még nem lesznek boldogak, és nem ez lenne a normális, hogy inkább mindenki megpróbálná elfogadni saját magát, minthogy bármit feladjon, és még úgy se érezze jól magát.

Erőteljesen érződik ebben a regényben is Hamilton családi háttere és ezért itt is felvetődik a szülők kérdése, és Merry nagyon szép és igaz beszédet is mond arról, hogy szülőnek lenni nem annyi, hogy életet adsz a gyereknek, hanem foglalkozol és törődsz vele. A szülői szeretet boncolgatja, hogy nem feltétlen kell ahhoz vérszerinti rokonnak lenni, hogy kialakuljon ez a kötelék, viszont paradox módon valamiért mindig keresi az ember a kapcsolatot a vérszerinti családjával, bármennyire is lehetetlenek.

Persze ezeken felül ott vannak Merry egyéb problémája is, és a sokaknak nem tetsző hárem – amit én még mindig szeretek, mert Hamilton valóságosan adja elő, reális párkapcsolati problémákkal. A főhősünknek el kell döntenie, hogy mi is igazából neki a fontos, egy olyan nép rendbe tétele, akikre tényleg ráférne a változás, és ő a kulcs hozzá, főleg a származása és a nevelése miatt, vagy pedig a szerelmei és a gyerekei. Nehéz döntést kell meghoznia, de én személy szerint elégedett voltam, ahogyan Hamilton megoldotta az egészet, hiába reménnyel teli a könyv vége (és én jobban szeretem, ha valami negatív.)

Az Elnyel a sötétség vérbeli Hamilton kötet, egy sötét tündérmese tele szexi és félelmetes szörnyekkel, politikai manőverekkel és áldozatokkal.

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!



Kedvenc karakter: Doyle, Rhys

Ami kifejezetten tetszett: a világkidolgozás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 342 oldal

Richelle Mead: A szukkubusz éjszakája

2012. november 3., szombat


Hogy akadtam rá: A Vámpírakadémiát szerettem Meadtől, kíváncsi voltam a felnőtt könyvére is.
Sorozat: A Georgina Kincaid 2. része.

Úgy általában az egészről: Georgina Kincaid, a seattle-i szukkubusz kitüntetést kap a lélekmegrontási teljesítményéért, és bár nem szereti teljes mértékben a munkáját, elvégzi, mert alkut kötött a főnökével, hogy Seth Mortensen, a halandó író emlékeit nem törli. Így Georgina végre boldogan élhet Seth-tel, habár a kapcsolatuk nem teljesedhet ki szexuális téren. Mindezek mellett megjelenik, Bastien, az inkubusz, Georgina tanítványa és régi barátja, akinek egy híresen szélsőséges mozgalom vezetőjét kell megrontania. A nyugalmas démoni tevékenységeket pedig felkavarja egy új, ismeretlen halhatatlan jelenléte, akiről nem tudják, mit akarhat.
Az első részt még nagyon hasonlítgattam a Vámpírakadémiához, hiszen azt szoktam meg Meadtől, amit az ifjúsági regényeiben láttam, és valahol azt, ami rá jellemző, meg is kaptam. Ez a mitológia, humor, remek szereplők és egy csipetnyi gondolkodós mögöttes tartalom. A sorozat első része már meggyőzött, hogy ez nekem való, de a második rész sokkal jobb lett, és úgy érzem, Mead rátalált Georgina történetének igazi hangjára.

Míg az első részben eléggé átlátszó volt a nyomozós szál, és inkább a romantikus évődés kötött le, itt három vonalon fut a történet, és bár nem csavaros és meglepő a regény, mégsem untam sosem és elszórakoztatott. És talán ettől tetszett jobban, mint az első rész, mert nem akar komoly lenni, és inkább a humoron van a hangsúly, és Mead nem erőlteti, hogy „ez bizony véres könyv.” És komolyan, ki ne vágyna arra, hogy McDonaldsos utalványt kapjanak a démonok a lélekmegrontásért, hogy láthassunk démonokat virágot ültetni, Monopolizni, és angyalokat pókerezni?

A nyomozás szál csekély, és a végén a csata jelenet ismét nem nagy dolog, és még a regény tart utána két fejezeten át, ezzel is hangsúlyozva, hogy itt nem ez a lényeg. A másik szál Bastiené, aki ismételten egy remekbe szabott karakter, és remélem, hogy még fogjuk látni, mert Georginával eszeveszett jó jeleneteik voltak. Bastien megjelenése pedig újabb ablakot nyitott a főhősünk múltjába, és ismét visszaemlékezésekkel ismerjük meg jobban őt, hogy milyen is volt az élete az évek során, amikor még a nőknek nem voltak jogaik.

Bár a könyv hangvétele egyáltalán nem komoly, mégis Mead a tőle már jól megszokottan fantasyba burkolva elénk tár pár kérdést az emberi érzelmekről és problémákról. Georgina Seth-tel való kapcsolata azt feszegeti, hogy vajon mennyire hangsúlyos a szexualitás a kapcsolatokban, hogy vajon lehet-e a nélkül teljes értékű kapcsolatot ápolni. Igazán díjaztam, hogy itt ez a kérdés reálisan és normálisan van körbejárva, és nem azt hangsúlyozza, hogy szex nélkül semmi vagy, mint a mostani könyvek 90%-a. (Legalábbis pont, amiket mostanság olvastam.) Noha Seth karakterét sokan papucsnak hívják, valahogy annyira jól fel van építve, hogy el tudtam őt ilyennek képzelni. A külön bónusz pedig járt érte, hogy Seth író karakter, akivel tudok azonosulni, és imádtam az apró részleteket az alkotás folyamatáról, és az olyan kérdésekről, hogy mi van akkor, ha egy író a közvetlen közeléből merít ihletet, vagy az olvasók rossz következtetést vonnak le belőle.

A másik szálon nem erőltetetten Mead a szélsőséges nézeteket hangoztató csoportokat mutatja be, és veti fel a kérdést, hogy jó-e ez a világnak. Hiába démonok a főszereplőink és elvileg gonosznak kéne lenniük, mégsem tud az olvasó nem azonosulni velük és szurkolni a Pokol közvetítőinek, amikor ennyire előítéletes embereket próbálnak kárhozatba taszítani. A radikális csoport itt többek között a homoszexuálisok házassága ellen is tiltakozik, és Mead Georgina segítségével mutatja be, hogy pedig az egyneműek szerelmében nincs semmi megvetendő és buta dolog a vallásra fogni a gyűlölködést.

Még a háttérben előkerül a drog témája, legyen az szimpla függőség vagy „randi drog.” És hogy ha valaki nem józan, akkor nem hoz igazán helyes döntéseket, főleg a lányok és a szexuális kapcsolatok terén. Noha a drogot nem nevezi jónak, és tudom, hogy Georgina démon, kicsit húztam a számat a főhős vége-megoldásán, hogy rendben van, hogy rájön ő miben jó, mert eddig kételkedett önmagában, de picit erősnek éreztem, hogy pont akkor, amikor be van tépve.

Könnyed, kellemes, szórakoztató regény ez, amolyan csajos limonádé, és hiába fantasy inkább az átlagos élet problémáiról szól, mert a halhatatlansággal még nem szabadulnak meg emberek gondjaitól.

A kötet pedig köszönöm az Agave kiadónak!

Kedvenc karakter: Seth, Carter

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a karakterek

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2012. október

Oldalszám: 300 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.