Seanan McGuire: Midnight Blue-Light Special (Éjféli kiárusítás)

2013. március 29., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: Az InCryptid 2. része.

Úgy általában az egészről: Verity Price kriptidzoológus, versenytáncos és egy mumus által vezetett bárban dolgozik táncosnőként, a szombat estéit pedig akár fülöp-szigeteki csecsemőzabáló szörnyek levadászásával tölti. Persze Verity élete nem egyszerű, főleg mióta a családja főellensége, a Szent György Testvériség egyik tagja, Dominic a városába költözött és azzal a lendülettel a szívébe is. De ez már csak így szokott lenni, a Price lányok vonzódnak az ellenséghez. Ám hiába is halogatják, hogy beismerjék ez a dolog nem biztos, hogy hosszútávon működni fog, ugyanis a Szent György Testvériség úgy dönt, hogy Manhattanbe látogat, hogy ellenőrizzék Dominic munkásságát, és egyúttal kiirtsák az összes természetfeletti lényt.

Az első részbe úgy beleszerettem, hogy az írónő egyből a kedvenceim közé lépett és beszereztem még jó pár könyvét, amíg ezt nem tudtam a kezembe venni. Végül mégiscsak ezt olvastam bármi más előtt, és be kell, hogy valljam, kicsit csalódtam. Nem szörnyű könyv, viszont elmaradt a katarzis és az a teljes önfeledt szórakozás, amit az első rész nyújtott.

Míg nyilván a világ és a karakterek kidolgozása és a humor ugyanolyan színvonalon van, és újabb szereplőket és lényeket zárhatunk a szívünkbe, ez sem kárpótolt azért, ami a történet hiánya. Beharangozzák már az elején, hogy jön a Testvériség, ez a nagyon veszélyes, gyilkos csoport és tényleg az olvasó nem tudja, hogyan fogják megoldani, hiszen nagyobb tartalékaik vannak, több emberük, és ha egy csapatot most el is tűntetnek, küldenek még. Ördögi kör, és leleményes megoldást várnánk… ami meg is születik, de az utolsó 40 oldalon, és ott is nagyon gyorsan és összecsapottan, úgy hogy az utolsó két fejezetünk és az epilógusunk már nem arról szól, hanem az ilyenkor megszokott kórházban vizsgáljuk a helyzetet jelenet.

Nem szenvedtem olvasás közben, mert a humor feldobta, és jókat mosolyogtam az egereken és a szereplők viccein, de… de ez nekem kevés volt, ugyanis a könyv első felében csak készülnek a Testvériség fogadására beszéddel. Tizenötször elmondják ugyanazt mindenkinek, igen, igen, jön a Testvériség, igen, nincs hova menekülnünk, igen, Dominic tud róla, és ez egy idő után már túl vontatottá tette a könyvet. Ehhez az is hozzájárul, hogy 60% körül elrabolják a főhőst, és bár ez önmagában izgalmasnak hangzik, a megoldás ezt is elcsapta: egyszerűen átvált McGuire Sarah nézőpontjára, ahol ki találjátok, mit csinálunk? Beszélünk, beszélünk és beszélünk, hogy mi lesz most... és itt is lehetőleg ötvenszer elmondják ugyanazt. Egész nagy mentőcsapatot hoznak össze, és alig vártam, hogy a végén egy látványos akciójelenetet kapjak, mint az első résznél, erre ismét nézőpontot váltunk és szenvedünk egy száz oldalon. Egyszerűen azon kaptam magam, hogy unottan lapozom a komolynak szánt jeleneteket, ezeken kívül pedig csak a különféle lények interakciói voltak csak a könyvben, azokat értékelni lehetett és jókat mosolyogtam például az alakváltók és a beszélő egerek találkozásán.

Sarah karaktere valamivel dominánsabb a könyvben, mivel még nézőpontot is kap, bár igazából Verity már nagyon jól bemutatta, semmi extrát nem tudtunk meg róla az alatt a két-három fejezet alatt, ahol ő volt a narrátor, ezért sem értettem ez minek ide. De attól függetlenül jó volt látni, hogy az alapvetően természetéből fakadóan gyáva – hiszen kakukk, akik mindenkit kihasználnak –, legyőzi a fajtája ösztöneit és az örökbe fogadott családjáért kilép a védett életéből a harcmezőre, bár persze neki nem fizikális erőben rejlenek a képességei, de mindent megtesz a családjáért csakúgy, mint Verity.

És az egész könyvnek ez a legnagyobb mondanivalója, hiába egy kis limonádé humor könyv: a család fontossága. Kontrasztba állítja a vérszerinti rokonságot és az örökbefogadottat, és hogy a vér nem feltétlen minden, nem jár azzal azonnal tisztelet és szeretet, ezeknek kölcsönösnek kell lenni. Verity most a saját családjával kell, hogy szembenézzen, akik még a Testvériséghez hűek, és ezzel ellentétben ott van a nagybácsi, aki mellette harcol és a kakukk unokatestvére és nagyanyja, akik közül egy sem vérszerinti rokona.

Ezek mellett a szokásos előítélet kérdése is felmerül, főleg a Testvériség és a különféle természetfeletti lények között, és Dominicon látjuk, hogy mennyit kell valakinek küzdenie, hogy a vele született téves, túlzott hitmegszállottsággal egybeoltott hazugságokat levetkőzze, és saját magának gondolkozzon. Nem túl erőltetett a másság és a különböző emberek elfogadása a könyvben, ezért is jó, de teljesen reális, ahogyan a sok különféle természetfeletti lény is viszonyul egymáshoz. Ami nagyon nagy plusz a könyvben az a világ kidolgozása, Verity biológus szemmel nézi a lények szokásait, és így az olvasó is valahogy jobban elhiszi a karakterek viselkedéséből, hogy nem csak rájuk nyomott bélyeg az egy-egy lény címke, hanem tényleg nem emberiek, hiszen más és más társadalmuk és életfelfogásuk van.

Amitől őszintén féltem, az a Dominic-Verity kapcsolat, hiszen eleve egy klisés, Romeo és Júlia típusú romantika volt ez, és már megszoktam, hogy az írók az összeboronált párokkal nem tudnak mit kezdeni a sorozatok további részeiben. Míg nem mondom, hogy annyira oda voltam a romantikáért, mint az első részben, de legalább a nagyobb kliséket kikerülte és nem is fektetett rá hangsúlyt, és egy-két meghittebb jeleneten kívül inkább a (gyenge) történetre koncentrálunk. Ezen felül pedig kiemelendő, hogy mindenkinek egészséges emberi kapcsolatai vannak, hiába félti az egyik fél a másikat, nem dönt a másik a helyett, és nem is érzik szükségét annak, hogy csak egyetlen szívszerelmüket dugják el a fenyegető veszély elől.

Még kiemelkedő téma az, hogy milyen egyetem után felnőtt korban eldönteni, hogy mit akarunk, milyen az álmunkat összeegyeztetni minden mással, illetve megtalálni, hogy mi is szívünk vágya. Veritynek ez a versenytánc lenne, amit a sok zoológus és természetfeletti diplomatikai munkával nem tud összeegyeztetni, és a kötet vége felé bizony erről is dönteni fog.

Míg ezen nagyon érződött, hogy átvezető rész, hiába egy újabb esettel találtuk magunkat szemben, vannak utalások, hogy vajon miről fog szólni a harmadik rész, legalábbis akad egy-két probléma, ami megválaszolatlan, sőt, azt se tartom kizártnak, hogy látjuk még a Testvériséget.

Urban fantasy rajongóknak kellemes kikapcsolódás, kifigurázza a többi könyv és az akciófilmek kliséit, és biológus szemmel mutatja be a természetfelettieket, akik nagyon is emberiek a maguk módján. Üdítő, humoros kis limonádé.

Kedvenc karakter: Verity, Sarah, Istas, William

Ami kifejezetten tetszett: a mitológia, a humor, az egerek

Ami nem tetszett: lassú a történet

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2013. március 5.

Oldalszám: 368 oldal

Cressida Cowell: A Hero's Guide to Deadly Dragons (Egy hős kézikönyve a halálos sárkányokhoz)

Hogy akadtam rá: Az első részből készült film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 6. része.

Úgy általában az egészről: Képzelj el egy világot, amikor a sárkányok léteztek, a Hősök korát, amikor még a nők is kicsit férfiak voltak. Itt élt Hablaty, aki első éves a Kalózképzőben, és a Huligánok törzsfőnökének fia, habár ő maga nem éppen az a Hős alkat. Éppen a 12. születésnapját ünnepelné, és nem vágyik másra, minthogy egyszer végre ne szenvedjen hajótörést, ne legyen életveszélyes vihar, ne találkozzon gyilkos gonoszokkal, akiknek kampó kezük van, és a halálos sárkányok is elkerüljék. De hát Hablatyról van szó: így nem elég, hogy Fogatlan, a sárkánya tönkreteszi a főnök trónját, és az apja ezért kijelenteni, hogy ha Fogatlan még egy rossz dolgot tesz, akkor örökre száműzik a szigetről. Ráadásul Pléhpofa megtalálja Hablaty félte őrzött titkát, hogy könyvet ír a sárkányokról. Hogy mindezt még tetézze:  az apja fogadást kötött az egyik rivális törzzsel, hogy melyikük a jobb tolvaj, és ehhez bizonyítékként az Így neveld a sárkányodat könyvet akarja bizonyítéknak használni, amit a Szőrös Ijesztő Könyvtárostól lopott el a törzs még régen, ami igen nagy tett, mert a könyveket betiltották és ez a könyvtár a legszigorúbban őrzött hely. A gond csak az, hogy a könyv eltűnt, és nagy a valószínűsége, hogy Fogatlan a tettes. Hablaty, hogy megmentse sárkányát, nekivág, hogy betörjön a retteget könyvtárba. Hát így tölti egy 12 éves viking a születésnapját.

Mivel készültem a sok nem éppen jó könyvre, ami rám vár (egyesek örülhetnek, mert már érzem a közelgő negatív kritikákat), ismételten elővettem az Így neveld a sárkányodat sorozatot, mert az mindig feldob. Igazából William Joyce mellett Cressida Cowell az, akiért teljesen elfogultan rajongok, és képes valamit adni, amit felnőtt fejjel is lehet élvezni, bár míg Joyce egy szomorúbb hangulatú képet fest, Cowell erőssége a humor, de mindketten ugyanúgy a család témára összpontosítanak, főleg az apa-gyerek kapcsolatra. (Lehet, ebben rejlik, miért van olyan nagy hatással rám?)

Cowell hozza ugyanazt a derűs hangulatot, mint eddig, van itt szarkasztikus humor, dilis vikingek, önző, beképzelt, de valahol mégis jószívű sárkányok, egy kis kellemes vérontás. És valahogy ettől a keveréktől lesz olyan kis regény, ami kikapcsol teljesen. Bebugyolálja a szokásos iskolai bántalmazás témát, hogy milyen kilógni a többiek közül és a nehézkes kapcsolatok a szülőkkel egy abszurd, néha morbid, de mindenképpen szórakoztató világba, ami gyereknek izgalmas móka, bár a felnőttek megkérdőjelezhetik. Például hiába mondja a narrátor, hogy ne érezzen az olvasó egy szereplőért semmit, hiszen gonosz gyilkos, mégis rabszolgának adják el, és… valahogy nekem ez akkor is picit sötét hangulatot ütött meg.

Míg a többi részben a hőseink kalandoznak vagy pedig Alvinnal, esetleg Norberttal küzdenek, itt valahogy nem éreztem olyan erős központi elemnek a cselekményt. Persze, betörnek a könyvtárba, ami hemzseg a sárkányoktól és a gyilkos vikingektől, de nincsen nagyobb rejtély, amit meg kell oldani, nincsen nagyobb csapda, amit leleményesen ki kell kerülni. Úgy éreztem, hogy ez egy átvezető rész, egy kis nevetés a sötét időszakok előtt, amit egy apró ponton előre is vetít Cowell. (Ugyanis olvastam spoilereket, hogy mi lesz a későbbi részekben, és sötétebb vizekre fogunk evezni, ami már innen látszik.) Az egész könyvtár-labirintus dolog és ahogy kijutnak onnan párhuzam arra, hogy milyen felnőni, és talán nem véletlen, hogy Hablaty önmagának egy apró, de igen fontos részét éppen a születésnapján fedezi fel, ő is kezd felnőni, és rájönni, hogy a sarkára kell állnia az apjával szemben.

A történet nagy része viszont a könyvekről szól, amit eddig is megszokhattunk, hogy Hablaty volt az ész és az értelem hangja a vikingek erőszak és erő érvelései között, de most még inkább előtérbe kerül. Hablaty könyvet ír és írónak készül, amit a vikingek megvetnek, hiszen a könyveket az ötletek és civilizáló hatásuk miatt be is tiltották. Ez ellen küzd Hablaty, miközben nem csak az ottani társdalom normája ellen lép fel, de az apja „én vagyok a szülőd, én tudom, hogy mi a jó neked” viselkedése ellen is.

Félreértés ne essék a történet nem arról szól, hogy lázadjunk fel a szülő ellen, hanem hogy saját magunknak kell gondolkozni. És ezt Cowell az epilógussal is tetézi: eddig is mindig egy szomorúbb hangulatú Hablaty szólt hozzánk a prológus és epilógusban, aki már öregember és visszanéz a fiatalkorára, és az írónő mindig jól játszott a hangnemváltásokkal, de itt valahogy még jobban megérintett. Az utolsó mondatokban felveti, hogy legyünk hálásak, hogy most szabadon gondolkozhatunk, olvashatunk, és hogy nincs szükség olyan hősökre, akik segítenek megváltoztatni az elnyomó társadalmat. Igen, ez felnőtt fejjel ennyire kiüt a mese végén, viszont a gyerekeknek egy kis elhintett információ arról, hogy van, amikor a világ nem mindenkivel igazságos és azok a valódi hősök, akik mernek gondolkozni, még ha éppen az tiltott is, és mernek változást hozni.

Noha talán ez a legeseménytelenebb kötet, ugyannyira elvarázsolt Fogatlan és Hablaty kalandja, amennyire eddig, és még mindig nagy rajongója vagyok a sorozatnak. Mesekedvelőknek kötelező.
Kedvenc karakter: Fogatlan, Hablaty, Camicazi

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2010. augusztus 17.

Oldalszám: 272 oldal

Julianna Baggott: Fuse (Összeolvadás)

2013. március 24., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Tiszták 2. része.

Úgy általában az egészről: A Robbanások után a világ összeomlott, és akik a Kupola védelmező burkában voltak, épségben túlélték az egészet. Azóta minimális készlettel élnek, de minden tökéletes és rendezett. A Kupolán kívül könyörtelen katonaság irányított és a különböző mutációkkal élő nyomorultak szenvedtek a por és hamu között.
Mindez megváltozott, mikor Partridge, a Kupola vezetőjének fia rájön, hogy az anyja nem mártírként halt meg, hanem még odakint él. Megpróbálta megkeresni édesanyját, ehelyett a féltestvérét találta meg, Pressiát, aki szintén nyomorult és egy babafej van a keze helyén, aztán az édesanyjuk is előkerült, felforgatva mindent, amit ismertek, ugyanis az anyjuk a lázadás egyik vezető alakja volt. Nem sokáig, ugyanis a Kupola vezetője, Willux, csak arra használta fel Partridge-ot, hogy megkeresse volt nejét és megölhesse. Partridge és Pressia kalandjaik során segítőkre leltek a katonák vezetője, El Capitan és a kinti lázadók egyik alakja, Bradwell, és egy Kupolából kitoloncolt lány, Lyda személyében. Ezek mellett pedig ott vannak a fura fekete dobozok, amik előkerültek és állítólag fontos információt tartalmaznak egy szérumról, ami megmentheti mindannyiukat.

Eközben a Kupolában Willux úgy dönt, hogy visszaszerezze Partridge-ot, üzenetet kell küldenie a kintieknek és ezt hogy máshogyan tenné, mint elrabolt és kísérleti módszerrel átoperált gyerekekkel. Eltűnteti róluk az összeolvadásokat, ezzel reményt nyújtva a hiszékenyeknek, és Bibliai történetekkel tálalva próbálják magyarázni a helyzetet. Partridge és Lyda eközben az anyáknál vannak, és próbálják kivárni, míg Willux meghal. Pressia és Bradwell a fekete dobozokon dolgoznak, amik valamilyen robotszerű könyvtáraknak bizonyulnak a régi időkről, de az egyik más, az egyik valami titkot rejt, ami valószínű a titkos formulához vezet. El Capitan pedig újfajta rendszert próbált bevezetni, vége a félelem idejének, de mindezt nehéz, hiszen még több katonát küldenek ki a Kupolából, és sokan még mindig istenként tisztelik őket, főleg, hogy új üzenetet is kaptak.

Sokan emlékezhetnek rá, hogy mennyire lenyűgözött és magával ragadott az első rész. Őszintén féltem, hogy a második rész nem fogja hozni azt a szintet, mert a Tiszták túl tökéletes volt, és manapság minden sorozatban csalódok. De azt kell, hogy mondjam, nekem ez a rész még jobban tetszett, mint az első, úgy éreztem, még jobban összeszedett, noha sokban hasonlít azért a Tisztákhoz.

Akiknek az volt a baja a Tisztákkal, hogy az eleje lassan folyik, hogy túl sokat időzünk a karaktereken, azokat el kell keserítenem, ez is ilyen. Ugyanúgy négy szálunk van és gyorsan ugrálunk oda-vissza a szereplők között, és noha a Kupolán kívül kezdi mindenki, a fülszöveg is ellövi, hogy Partridge hamarosan visszakerül, így megint látjuk kontrasztban a két világot. A történet így több szálon fut: El Capitan és Pressia szemszöge a rejtéllyel foglalkozik, igazi agytekervényes nyomozás ez, ami nem feltétlen lövöldözéssel jár, bár vannak igazi adrenalin löketet adó akció jelenetek is, Partridge odabent küzd és felfedezi az ottani lázadókat, Lyda szála pedig teljesen karakterközpontú fejlődés és egy kis kitekintés a katonákon kívüli kinti életbe. Talán valakinek ez felesleges és lassítja a történetet, de engem ugyanúgy lekötött és Lyda szemszögei nem olyan hosszúak, hogy zavaróak legyenek.

Lényegében a könyv a hitről, a küzdeni akarásról, a reményről és a családi szeretetről szól. Mindezt Baggott egy haldokló világba helyezi, hogy még sarkosabb legyen, de ugyanakkor amikről beszél, azok örökérvényű dolgok, és a disztópikus világa simán jelképezheti azt, amikor mi érezzük magunkat elveszve a mai világban és az életünkben.

A könyv igazi zsenialitása – mert számomra ez tényleg az – abban rejlik, ahogy a két világgal és a négy szereplővel folyamatosan kontrasztba állít bizonyos dolgokat, és így az olvasó elgondolkozhat róla, hogy mi is a helyes hozzáállás, és igazából csak felvet kérdéseket, nem is akarja megválaszolni. Ilyen kontraszt például a hazugságok használata: a hőseink álltatják magukat, hogy túlélik, hogy a lehetetlennek tűnő küldetést megoldják és elhozhatják a formulát, vele együtt a reményt a kintieknek, Partridge is hazugságokkal álltatja magát, hogy az apja talán igazából szereti. Willux is a hazugságokat használja menedéknek, hogy azt a minimális emberi bűntudatot, ami (talán) lakozik benne, megnyugtassa, Iralene, egy új szereplőnk, akinek az egész élete szenvedés volt, szintén hazugságokkal vonja körbe magát. Szó szerint is, hiszen egy vetítőgéppel változtatja a szobája külsejét, és azzal próbálja bemagyarázni magának, hogy ez olyan, mint az igazi szabadság. Az ilyen apróságok miatt lett Baggott a kedvenc íróim egyike, mert egyszerre konkrét és szimbolikus is egy-egy jelenet.

A hit is többször előkerül, hiszen Bradwell és Pressia beszélgetnek Istenről, hogy létezik-e, és ezzel szemben ott van a Kupolán belüliek istentisztelete és az, hogy azzal hárították magukról a túlélők bűntudatát, hogy Isten választotta ki őket, nem tehetnek róla. Miközben a kétségbeesett és elkeseredett kintiek akár el is égetnek embereket, csak mert a Kupola istenszerű és úgy vélik, talán áldozatokat akar. Míg megint mások képesek egy embert tekinteni szentnek, prófétának, csak mert megmentette az életüket. Nagyon jól bemutatja Baggott a hit jó és rossz oldalait, a túlbuzgóságot és a vakságot, ami a nagyon elveszett és reménytelen embereket magával ránthat. Bemutatja a hitet, mint ami erőt ad, védelmet nyújt, utat mutat nehéz időkben, de hogy ha túlcsavarják, akkor lehet védekezés is szörnyű tettek elkövetésére, magunknak igazolás, hogy nem tehettünk róla, és lehet olyan erő, amiben vakon bízunk és attól várunk mindent, pedig magunknak is kell gondolkozni, dönteni és cselekedni.

A családi szeretet játszik még nagy szerepet a könyvben, amint szintén rengeteg módon elénk tár Baggott. Van itt két negatív figura, akiknek vannak gyerekeik, illetve apafiguraként tekintettek rá a szereplőink, és míg az egyik tényleg nem tud szeretni, vagy csak nagyon megszállott módon, és ezért rombol le mindent, a másik csak rossz helyzetbe keveredett, és nem tudott, vagy nem mert ellene tenni, ezért állt a rossz oldalra, de attól még a kérdéses fiút apai szeretettel szerette. Kontrasztba állítja a vérszerinti rokonságot és azt a családi szeretet, amivel az élet áld meg minket, ha szerencsések vagyunk: látunk több családot, ahol a vérszerinti kapcsolatok semmit nem jelentenek, és látjuk, a mi hat főbb szereplőnket, hogy mennyire kötődnek egymáshoz és mennyire szeretik egymást, és hogyan segítik egymást, ahogy egy normális család tenné.

Ott van Pressia, akinek az egész élete hazugság, és az emlékei sem a sajátjai, hiszen csak örökbe fogadta valaki kiskorában, mégis szerette a „nagyapját,” de érzi a szülei hiányát. Fél a szüleiről megtudni bármit is, hátha attól még jobban fogja hiányolni őket. Ott van Partridge, akinek hiába tömeggyilkos, világpusztító az apja, hiába ölte meg az anyját és a bátyját, mindenáron, kétségbeesetten szeretné, ha az apja viszont szeretné őt. Ott van El Capitan, akit az apja elhagyott és ettől semmirekellőnek érzi magát, de ott van neki Helmud, aki szó szerint az a vérszerinti családja, akivel örök időkre együtt ragadt, és még ha vannak nézeteltéréseik, akkor is egymásra vannak szorulva és ezzel kell kibékülnie. Ott van Lyda, akit a szülei tárgyként kezeltek és az igazi, szülői szeretet csak kint az anyákkal ismeri meg.

Bár a történetben van elég rejtély, és ismét a sötét hangulat és a gyomorforgató, kegyetlen, brutális és durva részek sem maradnak el, lecsupaszítva ez nem más, mint egy karakterdráma, ezért is érezhetik sokan, hogy túl hosszú ez a regény. De mindegyik karakternek több lelki problémával kell megküzdenie, és nekem ez az adta meg az igazi erős alapját.

Pressia nem emlékszik az igazi szüleire, és ettől úgy érzi, hogy ő nem igazi, hogy őt csak kitalálták és nem tudja, hol a helye és ki is ő. Az örökbefogadottak bizonytalansága ez, és azt mutatja be vele Baggott, hogy a vérszerinti származásunk mennyit is jelent nekünk. Eközben Pressia egy erős karakter, ellentétben Lydával, aki az előző kötetben tartotta magát, ám most az új környezetben szétesik, Pressia levetkőzik a szelíd, ártatlan énjét, és teljesen önálló lesz. Kijelenti, hogy őt nem a szerelme, vagy bárki más irányít, ő maga dönt a saját életéről. Be kell bizonyítania, hogy nem törékeny, és ezt nem mások miatt teszi, hanem önmagáért. (Ez az egyik legszebb üzenet, amit egy fiatal lánynak adhat egy könyv.) És Bradwell is elismeri, hogy Pressiát nem kell megmenteni.

Pressiának ezek mellett ott van, hogy kedveli, sőt szereti Bradwellt, de nem meri, mert egyrészt az anyja irreális viselkedése a szerelem miatt az, ami sok gondot okozott, másrészt pedig ebben a világban mindenki, akit szeretett, meghalt, és már nem bír el több fájdalmat és veszteséget. Ezzel küzd Pressia és bár nem szerettem annyira ezt a párost, mint az első részben, attól még Baggott nagyon szépen megfogja az érzelmek lényegét.

Pressiának el kell fogadnia magát, hiszen most már a Tisztaság lehetősége halványan ugyan, de ott lebeg előtte és ez nagy kísértés. Amolyan remek párhuzam ez is arra, hogy pl. a modern világban hiába van plasztikai sebészet meg diéta meg minden e féle, el kell magunkat fogadni úgy, ahogy vagyunk, hogy sosem a külsőség számít. Ezek mellett Pressiának bűntudata van, mert ő életben maradt, míg oly sokan meghaltak, pont a családjából, és eltöpreng azon is, hogy vajon a Sors akarta-e azt, hogy idejusson, ahol van, hiszen annyi apró véletlen hozta őt ide.

Bár Bradwellel való kapcsolata nem annyira domináns, inkább csak arról szól, hogy Pressiát hogyan egészíti és egyensúlyozza ki valaki – lehet, ezért sem lesz annyira főszereplő Bradwell, mert csak Pressia kiegészítője –, folyamatosan együtt megvitatnak témákat. A fent említett családi szeretet és hitet is többek között, de főleg abban ellentétesek, hogy Pressia a mostani embereken akar segíteni, míg Bradwellt az igazság kutatása köti le, és a kötetben össze kell dolgozniuk, és kitalálni, hogyan is ötvözzék kettejük módszerét.

Pressiával hozza be Baggott azt a témát, amit az első rész is közölni akart, hogy akár egy ilyen roncs világban is van szépség és remény, és valahol Pressia testesíti meg az olvasó és a többiek számára a nagybetűs Reményt, mert ő az, aki képes bárhol meglátni a szépet. Legyen szó arról, hogy Pressia látja, hogy a nyomorultak is csak emberek, hiába vannak fizikális hibáik, ugyanúgy éreznek és semmiben sem különbözőek. Vagy esetleg, hogy Pressia megérti, hogy az emberek hinni akarnak egy ilyen világban is a szépségben, és hogy a művészet mindig igazodik az emberekhez, így ebben az esetben egy törött, groteszk dolog lesz az, ami a legjobban megérinti őket.

Partridge mintha a húga mása lenne, ő is valahol mindenben a jót látja, viszont ő közel kerül a veszélyes vonalhoz, ami súrolja a naivság határát. Meggyőződése, hogy a Kupolán belül, ha mindenki szabadon dönthetne, akkor a rendes utat választaná, és csak a vezetőségre hárítja az összes rossz dolgot. Ezzel kell szembenéznie, és hogy a lázadók sem terveznek mást, minthogy megöljék az apját, Partridge pedig nem akar oda jutni, ahová az apja is, nem akarja, hogy a gyilkosság legyen a megoldás, mert ő helyesen akar majd vezetni.

Partridge szálán új karaktert ismerünk meg, Iralene-t, akinek tragikus a háttértörténete, és igazából a megalázott, tárgyként kezelt nőket képviseli, és én személy szerint egy jelenet alatt a szívembe zártam. Iralene szála a reményvesztettséget és az emberi múlandóságot képviseli.

El Capitan szála arról szól, hogy végre megtalálja önmagát, és legyőzi valamennyire a múltja démonait, és egy kicsit kevésbé utálja önmagát, amit szívszorítóan szép jelenetekkel tűzdel meg Baggott. Lyda szála szintén az önmagunk megtalálásáról szól, hiszen a lány hiába szerelmes Partridge-ba, nem fogja követni őt esztelenül és olyan helyzetbe is kerül, hogy rá kell jönnie, csak magára számíthat.

A könyv maga a sok szimbolikával és bizonyos elemekkel egy mesére emlékeztetett, és ez a pozitívan furcsa benne: Julianna Baggottnak sikerült összehoznia egy történetet, ami modern mesének hat, de felnőtteknek, véresen, brutálisan, elborzasztóan. Mégis reményt ad egy sötét világban, és bármennyit szenvednek és küzdenek a szereplők, valahol arról a fényről szól az alagút végén. Új karaktereket ismerünk meg, akiket azonnal meg lehet szeretni, új rejtélyekre derül fény, amik izgalmasak, új fordulatok tárulnak elénk, a világ új szegleteit látjuk, és igen, még új szerelem is szövődik. A Fuse tökéletes folyatása a Tisztáknak, és el nem tudom mondani, mennyire várom a befejező kötetet.

Kedvenc karakter: Pressia, Partridge, El Capitan, Lyda, Freedle, Fignan

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a gondolatok, végre egy romantika szál, amit imádok

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Grand Central Publishing

Kiadás dátuma: 2013. február 19.

Oldalszám: 480 oldal

Gyakran Ismételt Kérdések

2013. március 23., szombat

Mivel ismét egyre több kérdés merül fel a bloggal kapcsolatban, úgy éreztem, itt az ideje frissíteni a gyakran ismételt kérdések rovatot, hát íme.

ÁLTALÁNOS

1. Miért nem jelennek meg azonnal a hozzászólásaim?

Volt már erről szó korábbi posztokban, így a törzsgyökeres olvasók tudhatják, hogy a negatív kritikáim miatt bevonzottam pár író rajongóját. Úgy hiszem, hogy maguk az írók ezt nem kérték, de bármikor meg merem említeni, itt vagy molyon a könyveket, furcsamód kapok egy rakat „naon hülye vayg” kommentet, és hasonlók. Kaptam egy oldalas elemzést is, hogy miért nem vagyok emberi lény! Bár értékelem a sok erőfeszítést, amit beleölnek, nem szeretném, ha automatikusan minden ilyen gyöngyszem megjelenne a blogomon, mert valaki akkor képes lenne az egész napját ezzel tölteni, ezért kellett bevezetnem a szűrést.

Tehát: Ha nem jelenik meg a hozzászólásod az azért van, mert nekem kell egyesével jóváhagynom. Ne küldd el kétszer, hatszor, nyolcszor, attól nem fog gyorsabban megjelenni.

2. De én nem írtam csúnyát, mégsem látom a hozzászólásom!

Több oka lehet: 1) épp alszom, vagy nem vagyok netközelben, van hogy napokig fel sem nézek, és elcsúszok a kommentekkel, 2) nem felelt meg a kommented a házirendnek. Ez igen egyszerű: vagy spoilereztél (azaz leírtad a cselekményt) jelöletlenül vagy teljesen nem oda illő kommentet írtál. Ezeket sem fogom közzétenni.

3. De szeretnék tőled kérdezni! Azt hol tehetem meg?

E-mail cím: gyiag@freemail.hu, ha a freemail éppen engedi. És majd felállítok egy új kérdezős oldalt, mert a régi megszűnik, amint kész, linkelem.

Esetleg a facebook oldalon is írhatsz, engedélyeztem a privát üzenetek küldését, így ha valamit privátban akarsz kérdezni, megteheted ott is. Ezen felül molyon és goodreadsen is teljesen elérhető vagyok.

Postagalambot ha lehet, ne küldjetek, allergiás vagyok rájuk.

4. Ajánlani akarok könyvet!

Megteheted, de készülj fel, hogy a várólistám miatt 10 éven belül ígérem csak, hogy eljutok odáig.

5. Ajánlj könyvet!

Szívesen ajánlok bárkinek könyvet, a fent említett elérhetőségeken lehet ezt is kérni, de ha nem szeretnétek 120 könyvből álló listát, szűkítsétek le témára, korosztályra, és feltétlen írjátok meg, hogy angol nyelven ajánlhatok-e.

6. Honnan veszed a könyveid?

Amazon, Alexandra, Bookline, Libri, Prospero, Bookdepository, könyvesboltok, ahol járok.

7. Küldd el a könyved, add kölcsön, megveszem, scanneld be, fordítsd le, add ide nekem az elsőszülött gyerekedet!

Nem, nem adok kölcsön senkinek könyvet és ezt ne vegyétek sértésnek, mert nem az. Nem ismerlek titeket, valószínű, hogy a legtöbb olvasóm aranyos könyvmoly, de… De nekem nincs felesleges pénzem több ezer forintot kiadni, hogy véletlenszerű idegeneknek szívjóságból könyvet küldjek.

Nem, eladni se fogom a ritkaságaimat, mert nyilván szeretem őket, és még ha anyagi gondjaim is adódnak, ez sosem lesz megoldás. Megértéseteket köszönöm!

Nem, nem scannelem be a könyveim, mert nincs scannerem, se időm, se kedvem. Nem, nem fordítom le, mert nem foglalkozok kalózfordítással.

Nem, még a lelkemet sem adom el, habár ha időgépről és/vagy dimenziók közötti utazásról van szó, megbeszélhető az alku.

8. Írd le, miről szól a könyv!

Erre találták ki a google-t és a wikipédiát, és az nem én vagyok. Ha arra kértek, hogy részletesen meséljem el, ha éppen jó passzban vagyok, LEHET, hogy megteszem, de ez nekem kínzás, és megoldom, hogy minél rövidebben válaszoljak rá, ha nem kérdeztek valami konkrétat. Konkrét kérdésekre válaszolok, de ne várjátok el, hogy amit 5 éve olvastam, azokat betéve tudom. Szintén ezeket a kérdéseket a fent említett privát módon tegyétek fel, ne kommentként.

9. Beképzelt vagy, nincs diplomád, bla bla bla…

Jéé, ki beszél? Sőt, az se érdekel, ha diplomád van. Csak kulturált emberekkel állok szóba, sajnálom.

10. Mikor jelenik meg XY könyv?

Nem állok kapcsolatban egyik kiadóval se, így nem tudom. Szemfülesként figyelem a kiadók hírfolyamát facebookon, a legtöbb kiadó itt közli a megjelenésüket, de lássuk be, hogy a nagyobb könyves eseményeken kívül, a többi megjelenés meglepetésszerűen történik. Bónusz segítség: minden kiadónak van e-mail címe, noha van, aki nem válaszol.

11. Miért folytatod azokat a sorozatokat, amiket nem szeretsz? Miért akarsz jópofának tűnő kritikákat írni róluk?

Mert ehhez van kedvem.

12. Miért hagysz abba XY sorozatot?

Mert nem adják ki magyarul, és nincs időm amúgy betáblázni, de ezeket később folytatni fogom. A többi pedig valószínű a „paranormális romantika” kategóriába tartozott, vagyis egy könyv/egy pasi/egy szexi csaj, amiktől tépem a hajam. Nem, nem lesz jobb. Nem, az nekem nem tetszik. (Ez nem sértés, de ne próbáljatok rávenni, hogy a 119. részben már tényleg lesz történet.)

13. Mit ajánlasz kezdő angolosnak? XY könyv nehéz angolul?

Nem tudom. Egyszer válaszoltam a kérdésre, és megkaptam, hogy a nénikém balbokáját, hogy én mekkora hazug dög vagyok. Ezek után minek fáradjak? Amúgy ez nagyon relatív, nekem a klasszikus és szépirodalmi műveken kívül minden könnyű. Cassandra Clare-rel kezdtem, ami éppenséggel nem annyira az, de azt álltam neki fordítani. Amit ajánlok: vagy kezdj el olyat olvasni, amit szerettél magyarul és ismered a történetet, vagy válassz egy ifjúsági könyvet, azok egyszerűek. Ne szótárazd ki elsőre, próbáld kitalálni a szavak jelentését, minket iskolában így tanítottak olvasni.

14. Mi jelent meg magyarul? Mi angolul? Tervezik-e kiadni a könyvet?

Általában úgy jelölöm, amit angolul olvasok, hogy a magyar cím zárójelben van. Ha ez sorozat sokadik tagja, és elkezdték itthon kiadni a sorozatot, a kiadót kérdezd a megjelenésről. Ha nincs kiírva posztban, hogy a jogok elkeltek, akkor nem tudok róla. Nem állok kapcsolatban kiadókkal.

15. Mesélj a recenzióírásról!

Nem vállalok sokat, mert szeretem egyből elolvasni, ezért ebből nem halmozok fel sokat. Összesen három-négy kiadótól, ha kaptam recenziós példányt, de úgy szoktam kérni, ami engem érdekel, és 99%-ra tudom, hogy tetszeni fog, ezért vannak általában pozitív recenzióim. Miért teszem ezt? Mert ha már a kiadónak ez pénzbe kerül, ne kapjon rosszat, ezért nem szoktam ingyen könyv reményében bármit kérni. Van, aki ezért blogol, én nem, nekem az olvasás szeretete számít, és ha nem is olvasná senki a blogom, akkor is írnám, mert főképp magamnak jegyzetelek. De persze, hogy ha egy reci könyv nem tetszik, hát megírom azt is, nem félek attól, hogy nem kapok több könyvet. (Mert nem baj, ha nem kapok.)

16. Elvállalod-e a magánkiadott könyvem olvasását és hogy arról írsz recenziót?

 El, de előtte nézz szét a kritikáim között és gondolkodj el. Nem szépítek. Esetleg megbeszélhető, hogy ha nem tudom végigolvasni a könyvet szenvedés nélkül, akkor nem írok róla semmit a blogon. Plusz csak a profilomba vágó könyveket olvasok. Tehát kérlek szépen nézd meg, mit tartasz a kezedben: Urban fantasy? Jöhet. Disztópia? Jöhet. Komoly témás könyv? Jöhet. Történelmi romantikus? Nem. High fantasy? Nem. (Igen, általában high fantasyt és történelmi romantikus kéziratokat és reci könyvajánlatokat kapok, mert biztosan szeretni fogom őket, hiszen annyi van a blogomon. Melyik blogomon?) Nem sértés, de ha úgy kezded a leveled, hogy imádom a blogod, minden nap olvasom, és annyira tudom, hogy tetszeni fog ez a francia forradalomról szóló regény, akkor megkérdőjelezem, hogy nem sablon körüzenetet küldtél ki. Nem kell a bók, elég a formális levél.

17. Miért van kevesebb poszt?

Mert ilyen a magánéletem. Plusz nagyon rám járt a rúd múlt évben a hírhedt magyar írós kritikáim miatt és meguntam, hogy csak utálatot kaptam, ezért írós terápiába kezdtem. Tehát felváltva írok és olvasok, ahogy időm engedi.

A KÉZIRATOKRÓL

1. Fogadsz kéziratokat?

Nem.

2. Miért nem?

Vessünk egy pillantást a kéziratolvasós verseny eredményére. *tücsökciripelés* Igen, a kérdés jogos, miért? Mert mind olyan volt, ami nem tetszett, és alapvető hibákat nem fogok elsorolni, mert meguntam.

3. Milyen kéziratokat kaptál?

– Amiben nincs hejes iras. Nem érdekel, hogy nincs magyar billentyűzeted, hogy diszlexiás vagy (Laurell K. Hamilton is az), hogy nem tudsz helyesen írni, arra való a gyakorlás és én nem vagyok nyelvtan tanár.

– Amiben nincs központozás. Tudom, hogy a gondolatjel és a pontok, vesszők nagyon bonyolult dolgok, de ha egyáltalán nincs benne, az nem írói szabadság. (Van, amelyik esetben igen, de kétlem, hogy aki nekem kéziratot küldene, ott tart. Annak csak én örülnék.)

– Ami csak párbeszéd.

– Ami nem az érdeklődési köröm.

– Amit nem tudok megnyitni, olyan formátum.

Könyörgöm, ha valakinek kéziratot küldesz, írd le miről szól, mi a műfaj, van-e benne nekrofilia, etc, mik a kényes témák, hány karakter vagy hány oldal, milyen korosztálynak szól ÉS KÉRDEZD MEG milyen formátum jó neki, ne küldd el csak úgy.

Nem, nem fogom elolvasni, nem, biztosan nem. Nem akarom a Harry/Piton professzor pornódat se, kérlek, ne. Olvasok fanficeket, igen, de itt is illik leírni a fandomot, a párost legalább, és biztosítok mindenkit, hogy amiket én olvasok most, olyat szerintem senki nem ír.

Semmi baj azzal, ha kritikát akarsz, de erre ott a Merengő és az Imagine, – ha még élnek –, és a netes blogok, használjátok azt. Nagyon jó anyagok is fellelhetők a neten, érdemes őket böngészni, de amit a legtöbbet kell csinálni, az a gyakorlás.

4. De csak harminc oldalam van kész, azt akarom, hogy elmondd érdemes-e befejeznem!

Ezt neked kell eldönteni és nem nekem. Egyrészt hasznos tapasztalatszerzésként befejezni valamit, másrészt meg kell tanulnod felismerni az ötleteket, amik nem elég jók papírra. (És meguntam az alapvető hejes iras dolgokat magyarázni.)

ÍRÁSRÓL

1. Írsz?

Igen.

2. Elolvashatom?

Nem. Mármint igen, ha megtalálod. Nem nehéz, a teljes nevem alatt írok interneten. A bökkenő? Angolul, és javarészt most fanficeket írok, néhány eredeti novellám van írásgyakorlatként.

3. Miért fanficeket?

Mert így tudok gyakorolni anélkül, hogy karaktereket és világot kéne felépítenem. És megrögzötten szeretem a nagyon ritka párosokat, szóval fennáll a lehetőség, hogy találkoztál már velem.

4. Miért angolul?

Mert gyakorlok, és ott van közönség, akiktől kaphatok kritikát. Ennyi.

William Joyce: Toothiana, Queen of the Tooth Fairy Armies (Toothiana, A Fogtündérek hadseregének királynője)

2013. március 20., szerda

Hogy akadtam rá:  Az Öt legenda (Rise of the Guardians) film ezen alapul.

Sorozat: A The Guardians 3. része.

Úgy általában az egészről: Miután az Őrzők – Éjfény, a szellemfiú, aki hősiesen legyőzte Pitch-et az Aranykor Nagy Csatájában, Ombric, az utolsó atlantiszi varázsló, a nevelt lánya, Katherine, Északi, az orosz tolvaj, aki jó útra tért, Nyúl, a világ legöregebb lénye, aki a mindenség egyensúlyáért felelős – legyőzték Pitch-et a legutóbbi csatájukban, beköszöntött a béke. Santoff Claussen gyerekei már csak egy rossz álomként kezelik a történteket, vígan felfedezik a világot a Nyúl barlangjai segítségével és önfeledten játszanak. Az Őrzők úgy gondolják, hogy Pitch-nek vége, ezért elhatározzák, hogy beszélni fognak a Holdbéli Emberrel a további terveikről, hogy építhessenek még több mágikus várost, és csodát vihessenek a Föld többi gyerekeinek. Igen ám, de Katherine nem tudja a fejéből kiverni Pitch-et, aki a lánya elvesztése miatti fájdalomtól menekült el az előző harcuk során. És Katherine mindennél jobban vágyik egy apa szeretetére, aki annyira elszánt, mint Pitch a lánya iránt. Bár Katherine nem akarja beismerni, hogy egyfajta furcsa kötődést érez Pitch iránt, Éjfény mégis megtudja, mikor a lány Álombeli Könnyeiben olvas. Vajon Pitch tényleg eltűnt? És vajon milyen sors vár Katherine-re?
A Legfiatalabb William egy Harcos Tojáson
Jelenleg ez az utolsó megjelent kötet a The Guardians sorozatból és ez a legjobb. Annyira másabb, mint az eddigi részek, és annyira, de annyira a hatása alá vont, hogy még engem is meglepett, hogy ez mesekönyv. A történet most valamennyire hasonlít azért az eddigiekre, újabb relikviát találunk meg, és csakúgy, mint az előző részben, ehhez sem kellett nagy rejtélyes kalandokon át eljutni, inkább az számított, hogy kinél van, aki nem más, mint Toothiana, a Fogtündér. És itt is, ez a relikvia inkább csak képvisel valami értéket, amiről William Joyce beszélni akar, nem pedig egy varázserejű tárgy. Aki látta a filmet, az tudja, hogy Fogtündér a gyerekkori emlékeket őrzi, és erről szól javarészt Fog háttértörténete is: hogy gyerekkorunkban megvannak olyan értékeink, amik fontosak lennének az életben, a szeretet, az odaadás, az elfogadás, és egyfajta ártatlanság, és hogy szépen lassan felnőve, hogy veszítjük el ezt. Néha viszont szükségünk van egy kis emlékeztetőre, hogy ne térjünk le a helyes útról, és hogy ne okozzunk saját magunknak csalódást, ne váljunk azzá, akivé nem szerettünk volna.

Fogtündér igen szomorú és tragikus – talán eddig ez volt a legkegyetlenebb háttértörténet – múltján kívül a könyv azért is sötétebb hangulatú, mert mindegyik szereplőnket megkísérti a sötétség, és dönteniük kell, méghozzá helyesen. Északi, Ombric, Éjfény és Nyúl úgy gondolják, hogy Pitch-nek meg kell halnia azért, amit tett, és nem fogják vissza magukat, ha éppen kínozni kell valakit információért. Igen, jól olvastátok. Nyilván nem erőszakos, véres kínzásról van szó, de felnőtt szemmel látható, hogy ez bizony annak a helyettesítése, és hogy a hőseink nem etikusan járnak el. Mi ebből a tanulság? Miért van szükség ilyenre is mesekönyvben? Mert a hősök, főleg a való világban, nem azok, akiknek makulátlan tiszta a szívük, akik soha nem vétenek hibákat, és akiknek soha nincsenek kétségeik, hanem akik képesek helyrehozni a dolgokat, és akik felállnak és küzdenek tovább legyőzve saját magukat és tanulva a saját hibáikból. És én azt vallom, hogy az ilyen hősök inkább követendő példák, bármennyire is lázadjanak ezért a szülők, akik tiltakoznak eme könyv ellen, mert ők a reális hősök, ő hozzájuk érezzük magunkat közel, hiszen mi is hibázunk, de legalább látjuk, hogy van még remény, hogy helyesen cselekedjünk.

„Düh vagy bánat vagy gyűlölet vagy bosszú miatt, sőt rideg, számító logika miatt, mind meg akarták őt ölni. Sötét felismerés volt ez.”

Katherine és a Himalájai Óriás Lúdja
Ezek mellett a változásról szól a könyv: mind Éjfény, mind Katherine ráébred arra, hogy bizony minden gyerek felnőtt lesz jó esetben. Éjfény halhatatlan, és mióta kiszabadult a több száz éves kínzó fogságából Katherine lett az élete értelme, de Katherine felnő, és Éjfénynek szembe kell néznie azzal, hogy mi lesz, ha el kell búcsúznia a lánytól. (Hozzáteszem, ha ezt meg meri tenni William Joyce, egy hónapig sírni fogok.)

Katherine-nek szintén szembe kell nézni azzal, hogy lassan felnő. Nem elég, hogy eddig is kissé magányosnak és elveszettnek érezte magát, ez továbbra is fennáll, és egyre jobban hiányoznak neki a vérszerinti szülei. Vajon mit örökölt tőlük? Vajon mennyire határoz meg minket, hogy kik a szüleink? És bár teljesen logikátlan és nem jogos, mégis teljesen emberi reakció, Katherine dühös, hogy meghaltak, és itt hagyták őt egyedül. Viszont most, hogy Őrző lett – ami egy felelősségteljes feladat és gyönyörű párhuzam a felnövésre – egyre távolabb kerül a gyerekektől, és William Joyce zseniálisan használja a jeleneteket, ahol Katherine se a gyerekekhez nem érzi közel magát, de a felnőtteket is elkerüli, mert onnan is kilóg.

„Belefáradtam a küzdelembe, gondolta [Katherine]. Nem akarok felnőni.”

Mr. Qwerty új formája
Katherine szülő problémáját és az apa utáni vágyakozását, és a felnövés és az Őrzőség terhét, megfejeli Joyce még azzal is, hogy mennyire megérti a lány Pitch-et, és hogy mennyire vágyik pont arra a szeretetre, amit Pitch tudna adni. Ez egy olyan csábító ajánlat, mindkét szereplő részéről, aminek mindketten próbálnak ellenállni más és más okokból és mindketten közel járnak a szakadék széléhez. Pitch küzdelme önmagával, a képességével, hogy tud szeretni, az volt az, ami igazán szívbe markoló volt, és amitől végképp beleszerettem a karakterébe.

„– Ez az egyetlen hibám – folytatta Pitch. – Érzek. Emberi érzelmeket. Ez az egyetlen gyengepontom.”

Joyce még mindig mesterien játszik a fantasy elemek és a való világbeli problémák párhuzamba állításával. Éjfény fegyvere, ami könnyekből táplálkozik, már az előző részben is csodálatos gondolatok forrása volt, ez itt sincs másképp:

„A holdfénysugár egyre világosabb lett, mert a bánat és a félelem, amit legyőzünk, hatalmas fegyver.”

Éjfény és az Álom Könny
És ezek mellett a Fogtündér háttértörténetében is látunk valami nagyon érdekeset: Hogy milyen az az ember, aki sekélyes, akinek hiába adunk millió esélyt a változásra, hiába segítünk neki, hiába szeretjük, hiába bocsátunk meg neki, semmit nem ért meg belőle. Itt egy új gonoszt hoz be ezzel Joyce, a Fogtündér ősellenségét, a Majom Királyt, akiben csak a gyűlölet és egyéb rossz emberi érzelmek maradtak, így annyira nem ember már, hogy a külsején is megmutatkozik.

William Joyce ismét hozta az elvárt színvonalat, habár elgondolkodtató és kicsit komolyabb kötet lett, mint az eddigiek. Szívhez szóló mese ez az emlékekről, a változásról, a felnövésről, és hogy milyen fontos mindig megtalálni a jó dolgokat az életben.

A hőseink: Katherine, Fogtündér, Északi, Éjfény, Nyúl és Ombric. Teljes méretért kattints a képre! :)
A gonoszok: Pitch, A Rémálmok Királya, Félelemlények, Majom sereg, A Majom Király. Teljes méretért kattints a képre! :)
Az illusztrációk a könyvből származnak, ízelítő gyanánt tettem fel, tehát jóval több található meg benne. A rajzoló maga William Joyce.

Kedvenc karakter: Katherine, Éjfény, Északi, Nyúl, Pitch, Anyatermészet

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a világ, PITCH, A FÜGGŐVÉG

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Atheneum Books

Kiadás dátuma: 2012. október 2.

Oldalszám: 240 oldal

William Joyce: E. Aster Bunnymund and the Warrior Eggs at the Earth's Core! (H. Úsvéti Nyúl és a Harcos Tojások a Föld középpontján!)

2013. március 18., hétfő

Hogy akadtam rá: Az Öt legenda (Rise of the Guardians) film ezen alapul.
Sorozat: A The Guardians 2. része.

Úgy általában az egészről: Miután Pitch-et, A Rémálmok Királyát a véletlenek sora kiszabadította több ezer éves álmából, Ombricon, az utolsó atlantiszi varázslón, Katherine-nen, a nevelt lányán és Északin, a vad, orosz tolvajon állt, hogy megállítsák a gonoszt, aki minden ember álmát akarja. A nagy hármas és Éjfény, a szellemfiú, aki eddig jóságával fogva tartotta Pitch-et, letették az Őrzők esküjét, tehát egész életüket a gyerekek védelmezésének fogják szentelni.
Mivel a Holdbéli Ember, aki Pitch főellensége, méltónak találta őket rá, meg kell keresniük az öt relikviát, ami a Holdbéli Ember hajójáról a régi idők nagy csatájában a földre esett. Északi már megtalálta a mágikus kardot, de annak úgy tűnik, saját érzései és gondolatai vannak, ezért nehezen boldogul vele a makacs orosz, de lelkesen tanulmányozza, hogy a következő csatában Pitch-csel már könnyebb dolga legyen. A hármasunk a Himaláján száll meg, a Lunar Lamadaryban, a Holdbéli Ember földi követői között, akiknek rengeteg tudás van a birtokukban, és talán segíthetnek a nagy csatában. De eközben egy rejtélyes halhatatlan, aki a Föld alatt lakik, és aki felelős az egész emberiség és univerzum életéért, érzi, hogy valami rossz készül, és bármennyire nem akar beleavatkozni a dolgok menetébe, lehet, hogy ismét a felszínre kényszerül, hogy segíthessen a hőseinken.

A könyv ott folytatja, ahol az előző abbahagyta, ami nekem egy picit furcsa is mesekönyveknél, mert bár az Így neveld a sárkányodat is sorozat, és van főgonosz, aki újra és újra megpróbálja megölni a főhősünket, nincs átívelő történet, legalábbis az első öt részben. De itt! Itt adott, hogy ezt az öt relikviát fogjuk megkeresni, és elvileg tizenvalahány részesre tervezik a sorozatot, így kétlem, hogy egy rész/egy relikvia/egy új őrző felállás lesz, de eddig még ez történik. A történet középpontja, hogy megtalálják az újabb relikviát és vele együtt H. Úsvéti Nyulat, akit már az olvasók ismerhetnek a filmekből, és végre megtudhatjuk a háttértörténetét. Noha attól féltem, hogy változni fog a könyv felépítése, hiszen ha az első részben Északi volt a főnézőpontunk és az ő nevét viselte a rész, akkor jogosnak éreztem, hogy bizony itt Nyúl lesz a főszereplő, de nem. Igaz, hogy a nézőpontja hozzácsapódik a többi szereplőhöz, de a főhármasunk ugyanúgy a lényeg, mint eddig, bónusz Éjlénnyel és Pitch-csel.

Mr. Qwerty, úriember, kukac és tudós
Arra készülne az olvasó, hogy valami izgalmas, csapdákkal teli helyen lévő kincskeresés vár ránk, de nem, ennél ez jóval egyszerűbb és mégsem. Ez nem azért van, mert ez mese, hanem mert Joyce nem az izgalmakra és a cselekményre épít, hanem az élet kérdéseire, az érzelmekre és a karakterek drámájára. Maga a relikvia és amit jelképez iszonyatosan nagy falat lenne egy felnőtt könyvben is, ugyanis a mese egyszerűségét és a gyerekek szimpla megértését, amivel a világ nagy igazságaihoz állnak, azt használja fel, hogy bemutasson egy nagyon nagy dolgot: az emberiség önpusztítását. Hogy kerül ez egy mesekönyvbe? Miért érintett meg ennyire egy mese? Miért ennyire tökéletes számomra William Joyce írása?

A válasz: nem akarja hülyének és butának nézni a gyerekeket. Egyszerűen mesél el dolgokat, mégis mély tartalma van, emberi, lelki, és a szívben rejtőző alapigazságokat közöl, amit a gyerekek ösztönösen tudnak, de a felnőttek ezt elveszítik a kapzsi és kegyetlen nagyvilágban, ami kiölheti belőlünk azt az esszenciális jóságot, pedig az szebb hellyé tenné a világot. Nem, a könyv nem prédikál, a szereplők barátságát mutatja be, a gyerekeknek misztikus karakterekkel, egy varázslatos és mesés világban, de Joyce képes arra, hogy a sorok közül oda szóljon a tinédzsereknek és a felnőtteknek is. És ebben rejlik a varázsa, ez nem egy korfüggő történet, és ebben közrejátszik az is, hogy összesen egy darab gyerek főhősünk van, a többiek felnőttek.

A történet javarészt arról szól, hogy meg akarják ismerni az ellenséget, mert hiába a legenda, hogy Pitch hős volt, és a Félelemlények átverték és sikerült megszállniuk és felfalni a lelkét, Ombricot zavarja a sok ismeretlen tényező. És mivel a Lunar Lamadaryban van időutazó gép, mi mást tehetne, mint visszautazik a múltba, hogy megismerje Pitch-et, és esetleg megakadályozza az egész történelmet. És ez itt zseniális (ezt a jelzőt pedig ritkán osztogatom), hány fantasy regényben létezik az időutazás, de véletlen nem használják, hogy helyrebillentsenek valamit? Hány regényben felejtik ezt kihúzni, mint opciót, pedig ha mágiával mindent lehet, ennek is elő kéne kerülnie. Itt sem akadályozzák meg, hogy Pitch gonosz legyen, mert nem tehetik meg az univerzum törvényei miatt, de legalább megpróbálják. A mi univerzum rendőrünk nem más, mint a Nyúl, aki így csapódik a szereplőkhöz, no meg ő tudja, hol van a második relikvia.

De azt még tegyük hozzá, mielőtt rátérünk a mostani címszereplőnkre, hogy látjuk A HŐS PITCH BUKÁSÁT, így nagybetűvel. Esküszöm, ő most nálam a legnagyobb tragikus gonosz, és a Marvel filmes Loki ehhez képest semmi. Még többet megtudunk Pitchről, egy olyan esszenciális és fájdalmas dolgot, amitől egyszerűen nem lehet nem azt kívánni, hogy „Pitch, legyél már jó. Hé, Északi, tedd le azt a kardot, ne öld már meg.” És ez a komplexitás, ez kérem szépen az, ami miatt ezt imádni lehet. Gyerekmese, és mégis többre tartja Joyce a gyerekeket, minthogy egy színtiszta gonoszt eléjük tegyen. A csavar? Katherine-en és Nyúlon kívül mindenki félreismeri Pitchet, ezzel Joyce egy újabb tanulságot bemutatva: lehet, hogy valaki gonosznak, töröttnek, rossznak látszik, de lehet, hogy még lehet rajta segíteni. Fennáll a lehetőség, hogy OKA van rá, és ezzel párhuzamot állít arra, hogy a való világban is elbukhatnak az emberek, lehet, hogy önmagunk legrosszabb ellenségei leszünk, és segítségre szorulunk.

Ombric ágya és bagolyfonja
A H. Úsvéti Nyúlnak nagyon érdekes karaktere van ezzel az ősi lény szereppel, aki az életért felelős, és eleve így valamiféle Őrző. Magányos, hiszen ő az utolsó a fajtájából, és akkora teher nehezedik rá, amit csoda, hogy egyáltalán elbír, és teljesen magába zárkózott, csak külső szemlélőként néz az emberekre és az érthetetlen érzelmeire. És ezt a jeges szívű, analitikus karaktert olvassza fel a mi hármasunk, ezzel még egy családtagot szerezve. Egyszerűen imádnivaló és szívmelengető volt látni, ahogy még jobban összeáll a csapat, ahogyan Katherine és az eltökéltsége, Északi és a szeretni akarása, Ombric és a különleges bölcsessége fogják és meggyőzik nagyon lassan Nyulat arról, hogy talán, esetleg nem minden ember rossz. És talán, esetleg ő is tartozhat valahová, persze még messze áll Nyúl attól a karaktertől, akit a filmben alakít, csak az első lépéseket látjuk felé. Ezek mellett Nyúl még képvisel valami furcsát: a csokoládéra vágyik a legjobban, de kivált belőle valamit, amit nem szeret látni magában. Ezt nem mondanám semmilyen függőségnek, mielőtt valamelyik szülő sírva kiabálni kezd (a filmért már azért odavoltak magyar szülők, hogy te jó ég, a Mikulás tetoválásos, hát ha még tudnák a többit…), hanem egy érdekes gondolat felvetésének. Lakozik bennünk olyan, amitől félünk, és nem merünk hozzányúlni, valami, ami lehet, hogy káros, de akár egész egyszerűen lehet annak is a jelképe, hogy félünk szeretni és törődni valakivel, mert úgy is csak megbánt minket és fájni fog.

A történet központja még mindig a barátság és a családi szeretet – ami nem feltétlen vérszerinti rokonságot takar –, és az előbbit főleg azzal mutatja be, hogy az Őrzők ereje úgy nő, ahogyan jobban megkedvelik egymást. Bár ez nem ilyen egyszerű, egy ifjúsági és/vagy felnőtt könyvet is megszégyenítő lassúsággal és óvatossággal építi fel a szereplők kapcsolatait, és érezzük, amit ők. Joyce remekül használja a fantasy elemeket is párhuzamra a való életi problémákra – és ez az egyik kedvenc megoldásom –, például Éjfény fegyvere, ami könnyekből van, azon alapszik, hogy „átsegíteni a szeretteidet a bánaton, erősebbé tesz.”

Katherine mozgóképes, mágikus könyve

Katherine karakterével két témát is felhoz Joyce, az egyik, hogy mivel Katherine képességének az tűnik, hogy mesés, életre kelő történeteket tud írni, ezért a főhősünk az írással, az alkotással dolgozza fel a problémáit. Ezzel is mutatja azt az író, hogy a könyvek segítenek a léleknek gyógyulni, támaszt nyújtanak nehéz időkben, és hogy mennyire fontosak is a történetek az életünkben.

A másik szál, amit Pitch-csel együtt pedzeget, a már William Joyce-tól megszokott szülő-gyerek, főképpen apa-lánya szeretet. Katherine árva, és érzi ezt a lyukat az életében, hiába van ott Északi és Ombric, és valahogy közel érzi magát Pitch-hez, akinek lánya volt, és elvesztette.

Röviden: William Joyce a mi Őrzőnk, és amit a karakterek jelentenek a gyerekeknek, azt az író a nagyobb és felnőtt olvasóknak. Reményt ad, hitet, és segít felmelegíteni a mi hideg szívünket, és erőt ad a felnőtt lét Pitch-eivel és Félelemlényeivel szemben.

A hőseink: Északi, Petrov, Éjfény, Ombric, A Medve, Katherine. A teljes méretért kattints a képre. :)
Az illusztrációk a könyvből származnak, ízelítő gyanánt tettem fel, tehát jóval több található meg benne. A rajzoló maga William Joyce.

Kedvenc karakter: Katherine, Északi, Éjfény, Pitch, Nyúl

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a világ, PITCH, időutazás, PITCH

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Atheneum Books

Kiadás dátuma: 2012. február 21.

Oldalszám: 272 oldal

William Joyce: Nicholas St. North and the Battle of the Nightmare King (Északi Szent Miklós és a Rémálmok Királyának csatája)

2013. március 16., szombat

Hogy akadtam rá: Az Öt legenda (Rise of the Guardians) film ezen alapul.
Sorozat: A The Guardians 1. része.

Úgy általában az egészről: Van egy város Szibéria erdeiben, a neve Santoff Claussen, ami azt jelenti „az álmok helye.” Az utolsó atlantiszi varázsló, Ombric Shalazar alapította azért, hogy az álmodozóknak és a feltalálóknak legyen egy menedéke, ahol szabadon vágyódhatnak bármi után, ahol a lehetetlen lehetséges. Békés, mágikus város ez, a gyerekek imádnak itt tanulni, hiszen olyan dolgokkal foglalkozhatnak, mint a képzelet valóra váltása és még meg is tanulhatnak az állatokkal beszélni. Egészen addig tart az idill, míg egy bátor holdfénysugár nem bukkan rá valami nagyon veszélyes dologra egy félreeső barlangban. Nem mást talál, mint Pitch-et, A Rémálmok Királyát, akit az utolsó nagy háború óta nem láttak, ám balszerencséjére a kis holdfénysugár kiszabadítja Pitch-et, ő maga pedig beleragad a kristálytőrbe, ami A Rémálmok Királyának szívében volt. De ezzel együtt felébred az a rejtélyes szellem fiú is, aki miatt Pitch odakerült és kezdetét veszi a küzdelem Pitch ellen, akinek első állomása Santoff Claussen. Vajon a Holdbéli Ember, a Föld gyerekeinek védelmezően hogyan tudja legyőzni ősi ellenségét?
A hős holdfénysugarunk
Bevallom, én olyan felnőtt vagyok, aki a mesekönyvekért is teljesen odavan. És nem arról van szó, hogy olvasom és szeretem őket. Nem, a rajongói írásokat levadászó, párosításokat alkotó, szereplőknek beöltözős fajta rajongásról van itt szó. Szóval, amikor megnéztem az Öt legenda (Rise of the Guardians) című filmet, egyből bekerült a „meghalok érte, kérek mindent, aminek köze van hozzá” listára és egyből szerelmes lettem Pitch Blackbe, más néven a Mumusba. Aztán rájöttem, hogy úgy mint az Így neveld a sárkányodat, ez is könyvből készült, így nem maradt más választásom, mint beszerezni.

AMIT A KÖNYV ÉS A FILM VISZONYÁRÓL TUDNI KELL: Nem az, hogy a könyv más, hanem előzmény. William Joyce nem akarta, hogy valaki a könyv elolvasása után beüljön a moziba és tudja, mi fog történni, nem akarta, hogy ezt vagy azt jobban szeressék, ezért tett 300 évet a kettő közé. Itt még egyáltalán nincsenek Őrzők, vagy esetleg csak Álommanó végzi a dolgát és annyi. Hogy még csavarosabb legyen a dolog, vannak ezek a regény könyvek és vannak képeskönyvek, amit ha egyszer beszerzek, mert iszonyat drága, külön sorozatnak fogom jelölni. A könyvek és képeskönyvek számozása eltérő minden oldalon, de magukat a regényeket is lehet önállóan olvasni, úgy is érthetőek. Na, tehát vágjunk bele:

Pitch és a Félelemlények serege
Először is, mert olyan dög vagyok, sok spoilert olvastam már a könyvvel kapcsolatban, mert a fanficek olvasása közben nem lehet kikerülni, főleg, mert a Pitch rajongók egyszerűen imádják Pitch történetét. De még így is nagy hatással volt rám, mikor olvastam, és ugyanúgy a szívembe mart. És a könyv titka ebben rejlik, nem a történet a lényeg, hanem a karakterek viszonya, a háttértörténetük és az érzéseik, és ettől szerettem meg eddig mindenkit a könyvekben, még Északit is, aki nem állt annyira közel hozzám a filmben.

Persze, mindenki, akit a filmben is láttunk – a Holdbéli Ember, Pitch, Északi, és a jetik – kicsit másnak érződik, de tényleg összeillik a kettő, ha belegondolunk, hogy ez még 300 évvel azelőtt játszódik. Pitch karaktere az igazi tragikus gonosz, akiről már a filmben sejtettük, hogy nem olyan gonosz ám, van valami oka, hogy miért olyan, amilyen, és itt egy apró töredéket látunk belőle, még nem a teljes történetet, de már ezzel is még jobban megsajnálhatja az olvasó. Kíváncsi vagyok Joyce még mennyit fogja szegényt kínozni.

Félelemlények csapata
A könyv többi főszereplője itt Északi, Katherine, Ombric és Éjfény. Éjfény a kis szellemfiú, aki feláldozta magát és Pitch-csel együtt mozdulatlanná dermedt ki tudja hány éven át, noha Éjfény néma vagy legalábbis egy szót sem szól, az önfeláldozása és az odaadó viselkedése tisztán látszik a cselekedeteiből. Joyce tényleg tisztalelkű lénynek akarja ábrázolni, és sikerül is neki, anélkül, hogy idegesítő lenne, és még én is meg tudtam kedvelni ezt a halhatatlan és magányos fiút, aki nem emlékszik a múltjára, csak a kínokra, amit Pitch-csel bezárva átélt.

Katherine, az árva lány, akit Ombric nevelt fel, és ezzel szépen bemutatja Joyce, hogy a szülők nem feltétlen vérszerintiek. Ugyanakkor az egész könyvben – és Joyce eddig általam látott műveiben – az apa-gyerek kapcsolatra épít és ez a motívum sokszor fellelhető a könyvekben. Ez akkor lesz csak még szívet tépőbb, ha láttuk az Öt legenda film végét, ahol a filmet is és ezt a könyvet is, Katherine-nak ajánlja Joyce, aki a saját lánya volt, aki 18 évesen elhunyt. Katherine Joyce ötlete volt ez a sorozat és ettől valahogy a könyvbéli Katherine és az ő kapcsolata a nevelőapjával, illetve apáival csak még keserédesebb lett számomra. Katherine karakteréből valahogy árad az az ugyanolyan fajta magányosság, mint Éjfényéből, ami kicsit enyhül ugyan, mikor találkozik Északival, de nem nevezném felhőtlenül, boldog karakternek.

Ombric
Északinak is megvan a maga tragikus háttértörténete, és azt hiszem, a filmből gondolhattam volna, hogy mindenkinek valami negatív lapul a múltjában, de nem gondoltam volna, hogy ennyire megérint. Északi nem mert szeretni, mert őt se szerette senki, ezért a barátsága Ombriccal és a nevelői/szülői szerepe Katherine-nel az, ami igazán szívet melengető, és a könyv igazi lényege. Ugyanis ez nem szól másról, mint három megtört, magányos karakterről, akiknek nincs családjuk, ezért maguk csinálnak egyet, és annyira remek volt látni, ahogy szépen lassan megbíznak egymásban és engedik magukat szeretni.

„[Északi] Látott valamit [Katherine] szemében, amit eddig sosem: kedvességet. És bár küzdött ellene, ez mégis megnyugtatta. Enyhítette a fájdalmát. Nem csak a csatában szerzett sebeit, hanem a mindig figyelmen kívül hagyottat is – a szeretet nélküli élet mély és magányos bánatát.

Ezért is olyan érdekes belegondolni, hogy Északi hova jutott a filmben, és több apró utalást is látunk arra, hogy miért lesz majd Északiból Mikulás, habár még itt nem jutunk el odáig. A történet annyiban kimerül, hogy felébred a nagy gonoszunk, Pitch, és a mi hármasunk elindul megkeresni bizonyos tárgyakat, amik talán segíthetnek legyőzni A Rémálmok Királyát, de mindez nagyon a végén zajlik le, addig csak alakul a nagy csapat, ami remélhetőleg a további kötetekben bővül, már csak a címekből is ítélve.

A mágikus fa, ahol Katherine és Ombric lakik
Az alap mondanivalója az, hogy mennyire játszik a szeretet, a szülői gondoskodás fontos szerepet az életünkben, és hova jutunk nélküle (Pitch és a Félelemlények), viszont még Pitchről is feltételezi az író, hogy van jó a szívében, összetett karakter ő, és bevallom, az egyik legjobb gonosz, akivel eddig találkoztam szórakoztató irodalomban.

A történet a jó és a rossz csatájáról szól, ami konkrétan a könyvben fantasy elemekként van elénk rakva, de apróbb helyzeteket, döntéseket láthatunk a háttérben, amiről a gyerekek eldönthetik, hogy helyes vagy helytelen. Igazából nyugodt szívvel vehetjük, hogy a mai világban létező gonoszokról is szól, ugyanis Ombric egyszer meg is jegyzi, hogy talán túlságosan védte ezeket a gyerekeket a külső ellenségektől, és szegények még egy rémálommal se tudnak mit kezdeni. És milyen érdekes gondolat ez, mert a szülők sokszor a túlságos védelmezéssel pont hogy kárt tesznek. Ezek mellett előkerül az is, hogy milyen is megtalálni önmagunkat, és hogy mennyi reményt adhat egy nehéz helyzetben egy álom vagy elképzelés, amit szeretnénk elérni.

Összességében egy szívmelengető történet, izgalmas indítással, és érdekes, szerethető karakterekkel, aki szerette a filmet, annak feltétlenül ajánlom ezt is, nem fog csalódni.

Santoff Claussen gyerekeit megtámadják a Félelemlények

Megjegyzés: Az illusztrációk a könyvből származnak, a képeket Willam Joyce rajzolta. (Nyilván a könyvből nem az összes képet használtam fel, csak ízelítőnek párat. :))

Kedvenc karakter: Pitch, Katherine, Északi, Éjfény

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a világ, a karakterek, PITCH

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Atheneum Books

Kiadás dátuma: 2011. október 4.

Oldalszám: 240 oldal

Aimée Carter: The Goddess Inheritance (Istennő örökség)

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare ajánlotta.
Sorozat: A The Goddess Test 3. része.

Úgy általában az egészről: Kate Winterst, a mi istennőnket elrabolta Kronosz és gonosz leánya Héra és Afrodité is csatlakozott a gonoszok oldalához. Ám persze ez csak Zeusz terve, hogy legyen egy téglája, és tudja előre az apja minden lépését, de Afrodité bármennyire is sír, Kate örök haragot és bosszút esküszik ellene, ugyanis miatta nem tudja senki, hogy Kate épp börtönben van. (Gyakorlatilag kb. mindenki tudja, hogy Kate nem éppen kalandozik, de hát kit érdekel.) Végül miután Kate gyereke megszületik a börtönben – mert véletlen pont kilenc hónapon át tartják fogva – Afrodité elárulja Hádésznak, hogy hol van a hőn áhított neje. Innentől kezdve elszabadul a Pokol: Hádész beront Kronoszhoz, de előtte még Kate a gyereke életéért cserébe odaígéri magát Kronosznak, ezzel hű-köt-a-szavam alkut kötve. Héra pedig kihasználva a helyzetet teszteli az új istenölő fegyverét, amit Héfaisztosztól szerzett, és jól megböki Kate-et és Hádészt, míg Kate túléli, Hádész kómába esik, és hiába menekülnek el hőseink Kronoszék karmaiból, a Titán háborút hirdet és elkezdődik a Végső Csata.
Ez végre a befejező kötet, bár van rá enyhe utalás, hogy lesz spin-off sorozata, hiszen egy isten meghal a végén és utódot kell majd keresniük, aki valószínűleg valami szerencsétlen halandó lesz, aki megint kiállhatja ezeket az istenverte próbákat, de ahhoz már bottal se fogok nyúlni. A görög mitológiához ennek semmi köze, ezt megszokhattam volna már, de mégis ahogy olvastam a sorokat, nagyon zavart, hogy rámutatnak az egyik pillanatban, hogy a szerelmesek rokonok, amikor épp az jött jól az írónőnek, hogy ők egy család, utána viszont mikor a romantikus szálat vette elő, akkor semmi utalás erre. És ettől lesz olyan furcsa, mi tudjuk, hogy a szereplők tudják, hogy vérrokonok: a házasság nagybáty és unokahúg között van, a másodlagos szerelmi szál két testvér között, de soha, egy apró gondolat sincs arra, hogy ez a modern társadalomban nem elfogadott. Mondhatni lehetne, hogy az istenek megszokták, ők félvállról veszik, ám legyen, de Kate a mi világunkban nőtt fel, egy mostani tinilány, én azért meglepődnék, ha a saját testvérem smárolna le. Az meg bónusz, hogy a saját nagyapja akarja elvenni feleségül, és szintén Kate és az írónő megidézi a rokoni kapcsolatot, ha arról van szó, hogy miért kéne Kronosznak megbocsátani és beszélni vele, de ha épp arról van szó, hogy feleségül akarja venni Kate-et, az egész sehol nincs. Olyan idegesítően lyukas így a szereplők memóriája, amit még a harmadik résznél se tudtam megszokni és átugorni.

Ezek mellett még mindig úgy érzem, hogy a görög mitológia meggyalázása – bár sokan már azon vitatkoznának, hogy a többi fantasy, romantikus és erotikus regény az e, én úgy vagyok vele, ha valami esszenciáját megtartják, akkor elfogadom. Valamennyire mindenkiben megvan, hogy Zeusz mindenkivel lefeküdt, aki el nem futott, hiszen egy tucat gyereke van, itt ezt megpróbálta felhasználni Carter, de Zeusz eközben ez a tévedhetetlen, kedves apafigura, és a tipikus, kőszívű vezető, aki már annyi háborút vívott, hogy mindegy neki mi lesz a családjával, sakkfiguraként használ mindenkit. Ez így leírva szép és jó, csak épp kidolgozva nincs, és még ebben a manipulatív szerepben is inkább hasonlított csillámpónira, mert a főhőstől is könnyes bocsánatot kér, hogy ő igazán, de igazán szereti Kate-et, aki maga a csoda. Természetesen a többi karakter is csak a gyermeteg kezelése bizonyos sablonoknak: aki gonosznak néz ki, de igazából a jó oldalon áll, de a főhős nem érti meg, a tökéletes főhősbe beleszerető főgonosz, a főgonosz hatalomra éhes női társa, akit a főgonosz nem akar, mert a főhős a tökéletes. Héra lenne, aki világuralmat akar, és hiába próbálná azt mondani Carter, hogy ő ijesztő és velejéig romlott, azaz ahogy ő hívja „ribanc,” mégis csak sikoltozik állandóan és kiabál, olyan drámai jeleneteket rendez, amit egy értelmes ember nem, nemhogy egy örökké élő, hidegvérű, manipulatív, karizmatikus gyilkos, akinek be van állítva.

Röviden összefoglalva Carter műve nem más, mint egy rajongói írás, egy fanfiction minőségre, és ezzel nem a rajongók írásait akarom leminősíteni, de 99%-uk ilyen. Olvashatatlan, túldramatizált, hihetetlen az egész. (Mondhatnám simán, hogy kezdő, béna írás, amin a legtöbb 14 éves lány túlesett.) De nem tudom felfogni, hogy ezt miért kell kiadni, mikor annyi író van amúgy is, a piac is túltelített, nem kéne a kiadóknak mindenre rábukni, és főleg nem Cassandra Clare-rel reklámozni.

Amit megjegyeznék, mielőtt azt a kevés cselekményt elemzem, ami van és nagyon sértőnek találok a könyvben az a ribancozás. Mindenki ribanc, aki nem Kate, és nem tudom, hogy ez a tiszta, szűzies, tökéletes, angyali, isteni csoda Kate, hogy gondolhatja, hogy helyes ezt a szót használni, és persze rendesen ez nem zavarna, ha az olvasó érezné, hogy nem helyes ez a kategorizálás, vagy tényleg velejéig romlott karakterekről van szó, netalántán indulatszó. Nem, itt minden nő, a segítőkész és okos Perszephoné (Kate testvére), a gonoszságba erőltetett Afrodité, aki igazából kettős ügynök, csak a vak nem látja (és a gonoszok meg Kate), és a félig gonosz Héra, azok mind mind ribancok, mert csak. Mert mernek esetleg házasságon kívül lefeküdni valakivel és saját döntéseket hoznak. Tévedés ne essék, Carter rosszul karakterizál, nem erős karakterek ők sem, se nem követendő példák, de esszenciálisan ezek lennének, csak Carter nem veszi észre, hogy a saját karakterei tettei ellentmondanak annak aminek ő és Kate akarja beállítani őket. Így egy igen szerencsétlen üzenet kerül a lányok elé: rabszolgának lenni jó, és a pasik akaratának alá kell vetned magad. Habár nyilván Kate-et egy eszményi karakternek akarja beállítani, aki önálló, nagyon mellélőtt.

Ha már ennyit emlegettem a főhőst, essünk neki: Van gyereke, akiért egyből odaadná mindenét, ez legalább helyes, bár eléggé túlidealizált, és nem is értettem ez ide minek. Nem a tinédzserterhesség problémáiról szól és hogy milyen fiatalon felnevelni egy gyereket, mert azzal nem lenne semmi gondom. Egyszerűen hihetetlen szirupként van itt, belénk sulykolva, hogy ha nincs gyereked, akkor nem ér semmit az életed, és kicsit úgy éreztem magam, mintha visszaidőutaztam volna oda, amikor még a 18 éves hajadonokat már vénlányoknak tartották. Szintén nem mondom, hogy ne akarjon családot alapítani valaki és ne akarjon vidám feleség lenni, de erre nem 18 az ideális kor, nem a mai világban, és aki gyereket vállal véletlenek miatt ilyenkor, annak küzdenie kell és nem fog minden automatikusan menni. Ez egy másik téma, amiről órákat lehet vitatkozni és beszélni, egy a lényeg: a könyv nem ezért használja ezt, hanem mint amit az Alkonyatban is láttunk, azt ábrázolja. A nők helye sehol máshol, mint a konyhában…

Na, de kanyarodjunk vissza Kate-hez, aki ekkora anya, de… amikor Hádész, a férje kómába kerül, mit akar csinálni? Harcolni? Felnevelni a gyerekét? Nem, öngyilkos akar lenni, hogy Hádésszal együtt legyen. Ennek olyan igazi jó üzenete van, másrészt pedig logikai baki: A) Ha az istenek meghalnak, vajon tényleg eltűnnek? Mert akkor a túlvilágon nem lesz vele. B) Ők, Hádész és Kate, a túlvilág urai, ergo a túlvilágban járkálhatnak kedvükre, tehát ha Hádész meghalna, akkor 50% az esély, hogy oda kerülne és meglátogathatná… nem kell egyből öngyilkolni.

De Kate ezen kívül a nagy követendő példa az olvasónak, hiszen minden karakter FOLYTON-FOLYVÁST, megállás nélkül azt hajtogatja: „Kate, te vagy a tökély maga.” Kate pedig közben sír, monologizál, szenved, de el kéne hinnünk, hogy tökéletes és megállítja a világvégét, mikor az alábbi dolgokat követi el:

– Amikor épp haldoklik és nagyon beteg, és a férje is, a legnagyobb gondja, hogy ki látta őt meztelenül. Más nem jár a fejében. Még a gyereke se. Ja, de, más is jár a fejében: a cukkancs selyem rucija.
– Amikor azt mondják, hogy lerombolták Athént, egy kő nem maradt utána, megkérdezi, hogy vajon az emberek is meghaltak. Nem, Kate, valószínű az embereket atombombával se lehet elpusztítani.
– Amikor Kronosz háborút hirdet, ez a briliáns terve: „Talán beszélhetnénk vele. Velem nagyon kedves volt.” Addig a pillanatig fogva tartotta, meg akarta erőszakolni, és ez nem Stockholm-szindróma Kate részéről, hanem írói hiba, mert a következő jelenetben utálja Kronoszt, mint a fenét.
– Amikor említett háború elleni taktikai megbeszélésen minden ötletét elutasítják, kiakad, hiszen ő tökéletes, miért nem látják már. Az nem számít, hogy a többiek több ezer évesek, és több tapasztalatuk van háborúban…
– Meglepődik, hogy Hermész, aki tud mágiát használni, fel tudott vinni ketchupot a repülőgépre. (Éppen haldoklik a főhős férje, mikor ilyeneken töri a fejét.)
– Örül, hogy a fiát szó szerint Kronosz tartja a kézben, nem Héra. (Kronosz a főfőgonosz.)
– Ki akar maradni a világvége háborúból, mikor eddig azon sírt, hogy senki nem akarja, hogy harcoljon, MERT NEM TUD. Bónuszban szeretné, ha az anyja és a férje se harcolna – a két legképzettebb harcosról van szó –, talán az lemaradt neki, hogy ha a világ megsemmisül, oda az EGÉSZ világ. Ahol ő lakik, az is.
– Amikor a világvége elkezdődik, akkor letapossa a nővére – Perszephoné – tulipánjait, és elhangzik ez a mondat: „Perszephoné nem a kedvencem, egyáltalán nem, és hogy jól megmutathattam neki, egy apró győzelem volt, az amúgy szörnyű napon.” Nagyon intelligens, felnőtt szereplő tényleg.
– Azért issza meg teát, amit Perszephoné elé tesz, mert „Ha Kronosz lemészárolja a szeretteimet, Perszephoné marad az egyetlen családtagom. Nem kifejezetten megfelelő vigaszdíj, de nem akarok okot adni rá, hogy utáljon.” De bezzeg a tulipánjait élvezted letaposni… Amúgy meg látjátok, mennyire zavarja, hogy meghalhat a férje, a gyereke és az anyja? Amúgy itt is kimarad az a nagyon fontos részlet, hogy ha az EGÉSZ VILÁGNAK vége lesz, akkor nekik is…
– Képes Kronoszt Hádésznak nézni, aki a nagy szerelme, akit bárhol felismer. Képes Afroditét is Hádésznak nézni…
– Amikor nem akarja, hogy Hádész háborúba vonuljon és Hádész kezében van a gyerek, gyorsan maga mögé dugja a kezét, hogy Hádész ne tudjon elmenni háborúba, hiszen fognia kell a gyereket. MIRE VALÓ A BÖLCSŐ?
– Bónusz: monologizál szülés közben, pedig nagyon fáj neki. De úgy látszik, a tapéta mintája fontosabb volt, mint a gyereken való töprengés.

Természetesen a mi hős Kate-ünk mellől nem hiányozhat, az „emo, eddig szűz voltam ezer évig, miért mersz engem szeretni, én egy szörny vagyok” Hádész, aki a férje és a nagybátyja. Ha túllépünk a vérfertőzéses dolgon, amit említettem, őket se érdekli, ott van, hogy mennyire unalmas és nyálas, és iszonyatosan nem helyes ez a romantika. Nem elég, hogy a könyv 90%-ban csak nyálaznak egymáson, hogy „én szeretlek,” „nem, én jobban szeretlek,” „én végtelen plusz egyszer szeretlek,” de Hádész kijelenti, hadd haljon meg az egész bolygó, senki nem ér fel Kate-hez. Egyrészt ezen vitatkozhatnánk, bár lehet, hogy nem akad nála sötétebb és idegesítőbb lény, de viszont ismét elfelejti, hogy a VILÁGNAK EGÉSZBEN van vége. Eltöprengek, hogy lehet, kedves Carter nem érti a Világvége fogalmát. Aztán viszont Hádész azt szeretné, ha Kate nem harcolna, mert nők kezébe nem illik harci-mágia és fegyver. Esetleg, cseszd meg, Hádész, mert nem tudom, hogy Artemisz esetleg minek az istene, és nekem a 21. században egy majdnem legyőzhetetlen és sérthetetlen lány hadd ne üljön már a sarokban kötögetni.

De essen valami szó a történetről, ami őszintén nem sok, minden fejezetben Kronosz el akarja venni feleségül Kate-et, aki igent mond, mert ott a gyereke, majd sírva elszalad. Ezt úgy teheti meg, hogy megtanult asztrál kivetíteni, ami vicces, mert magától a börtönben tanulta meg, amire egy félmondat utalás van. Kate mindent megtanul elsőre, annyit tesznek, hogy azt mondják neki „csukd be a szemed, aztán menni fog,” el se magyarázzák a mágia alapjait, és láss csodát, Kate pengébb bármelyik istennél is. Ezek mellet ez a Világvége történet lenne, ami igazából annyiból áll, hogy lerombolják Athént és Egyiptomot, mert mindkettő egy kis sziget közvetlen közelében van.

Az egész regény csapnivaló, amin a karakterek sem segítenek, nem csak a főhősünk vetekedik egy aranyhal szellemi képességeivel, de a többiek se jobbak, és úgy tűnt, hogy elfelejti Carter, hogy nem 14 évesekről ír, hanem pár millió éves szereplőkről. Hádész elintézi annyival a fiára leselkedő veszélyt, hogy ha bárki meg meri ölni, akkor puszta kézzel tépi szét őket: a probléma, amiről 200 oldalon át beszélgettek előtte? Senki nem tudja Kronoszt megölni. Nem baj, Hádész, nem baj, így szeretünk.

Kronosz, annyira félelmetes és gonosz, mint egy darab sajt. Habár romlott sajttól legalább gyomorrontást kaphatunk, Kronosztól csak fejfájást. Annyira az a célja, hogy magáévá tegye a saját unokáját, hogy naplót vezet eme gonosz tervéről és a világuralomra törő céljairól KÉPEKKEL. Lerajzolja magát és Kate-et szerelmesen, már csak a szívecskék hiányoztak onnan, esküszöm. Szeretném, ha mindenki elképzelné, ahogy a teremtés egyik legidősebb lénye kőbe vési a szerelmét és a naplóját, Athén romjai közé, hogy a főszereplőink megtalálják. Ehhez annyit tennék hozzá halk elhaló hangon: Miéééééééééért?

Démétér, a mintaanya, annak is van beállítva, és mégis hagyta, hogy a lányát kilenc hónapig kínozzák. (Más kérdés, hogy írói hülyeség miatt a kínzásnak semmi nyoma, sőt, Kate még csak nem is neheztel az anyjára.) Tegyük hozzá, hogy VÉLETLEN lett rákos Démétér halandó teste (az egész könyvet ez a VÉLETLEN esemény indította el, szóval nem, Carter, nem volt jó húzás ez, hanem egy újabb szál, amit nem dolgoztál ki), és ha Kate nem megy át a teszteken, akkor otthagyta volna egyedül 17 évesen a lányát a nagyvilágban, mert ez a normális anyai szeretet. Hiába örökké élő isten, szenvedj, gyerek, szenvedj. Habár, ha Kate lenne a gyerekem, lehet, én se bírnám. Persze, azért Démétér állítása szerint a hazugság sosem volt a célja, a huszadik születésnapján mindent elmondott volna a lányának. Kérdem én, addig mit csinál, ha nem hazudik? És Démétér képes megkérdezni, hogy ugyan Kate miért ideges, mikor Kate gyerekét épp fogságban tartják… Mondjuk, lehet, hogy mégsem ért semmit Démétér az anyai szeretetről… És ő sem marad le okosságban a lánya mögött, ugyanis, Démétérnek most esik le, hogy Héra esetleg gonosz, nem volt valószínűleg elég, hogy megölte a lányát, és lányosan kuncogva késeket élezett.

Összességében ez a könyv a példája annak, hogy mostanában mi a rossz a könyvpiacon. Bármit el lehet adni, ha éppen a kiadónak olyan hangulata van, mert nagy részben a pénzre mennek, és valahol meg lehet érteni, mert ez is csak egy üzlet, de… Van egy határ, meg kéne húzni, és az ilyen könyveknek esetleg csak magánkiadásban megjelenni. Kezdő íróknak ajánlom, hogy „ILYET NE!”

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a hülyeség, ami ez a könyv

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Harlequin Teen

Kiadás dátuma: 2013. február 26.

Oldalszám: 304 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.