László Zoltán: Egyszervolt

2013. június 30., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, és magyar szórakoztató irodalom.

Úgy általában az egészről: Karsa Harlan életét két dolog nehezíti meg, az egyik, hogy a patológián dolgozik, a másik, hogy néha emlékezetkiesésben szenved. Egészen addig átlagos, kétbalkezes srácnak tűnik főhősünk, míg hirtelen olyan dolgokat kezd el látni, amit mások nem, megtámadják természetfeletti, mesehős bérgyilkosok és ráadásként egy iratmániás bürokrata bízza meg egy nyomozási munkával. Ha kideríti, ki ölte meg a rejtélyes körülmények között elhalálozott rendszermérnököt, akkor cserébe megtudhatja, honnan származik, ugyanis Harlan árvaházban nőtt fel és nem emlékszik semmire azelőttről. Így nincs mit tennie, mint belevetnie magát a lényekkel és mágiával teli Budapest utcái közé, hogy felgöngyölítse ezt az ügyet és közben megtalálja önmagát.
Kicsit bizonytalanul kezdek neki a kritikának, mert nem egészen azt kaptam, amire számítottam, noha nem egy rossz könyv ez. Tudni kell rólam, hogy imádom az urban fantasyt, és ez az, bónusznak számít nálam, ha Magyarországon, főleg Budapesten játszódik egy regény, mert amikor ott utazok, mindig szeretem elképzelni, hogy egy-egy hely mit rejtegethet. Ezek mellett pedig nagybetűvel rá van nyomva a borítóra, hogy „Gaiman-féle.”

Mindazonáltal nem akartam Gaimanhez hasonlítani, mert egyrészt ő az egyik kedvenc íróm, és sosem szeretek lehetetlen magasságokat állítani egy regény elé, de mégis azt kell, hogy mondjam olvasás közben folyton villogott a fejemben a „de hasonlít ez Gaimanhez” felirat. Ami itt azt jelenti, hogy aki Gaiman fan, az vágjon bele ebbe a könyvbe, és egy Anansi fiúk-féle humoros dolgot várjon, egy kis Sosehol érzéssel. Aki viszont nem szereti Gaimant, mert fura, mert nem dolgozza ki a karaktereket, annak nem tudom, mit mondjak, mert néhol tényleg erősen hajaz rá, néhol viszont nem, szóval olvassátok tovább a véleményemet és döntsétek el magatok.

Amiben más, mint számítottam rá, hogy ez egy humor könyv, és valamiért azt hittem, hogy egy komoly, nyomozós urban fantasyt kapok, de nem. Könnyed, nyári olvasmány, amin jókat nevettem, a narrátor az a tipikus kétbalkezes fickó, aki már megtanult a saját szerencsétlenségén is nevetni, és a szarkasztikus kommentálásával feldobta a könyvet. Nem kell komolyan venni a történetet, hiszen tényleg már-már paródiába hajaz a jól megszokott klisékkel, pl. Ella, az egyik romantikus szál, az összes amerikai, rendőr klisét magára halmozza, ezzel is egy kicsit tükröt tartva az olvasók elé, hogy mennyire elvárjuk az amerikai kliséket. (Hiszen hányan vannak, akik nem hajlandóak magyar könyveket olvasni.)

A történet alapjában véve a magyar népmesék vonalát követi, még ha a sztoriban meg is jegyzik, hogy a főhős nem az a legkisebb király fia alapanyag, igazából az, és azt láthatjuk, hogy milyen is lenne egy modern mese. Az urban fantasyk alap témáját is természetesen felhasználja, így nem meglepő, hogy Harlan rájön, hogy van, amiért fontos küzdeni az életben, megtalálja a gyökereit és ezzel együtt önmagát és végre eldönti, hogy mit is akar kezdeni az életével. Ezek mellet a fantasyszállal hangsúlyozza azt a történet, hogy meg kell állni és észrevenni az életben az apróbb dolgokat, amik amúgy elrejtőznek előlünk, és nélkülük monoton és szürke minden.

A könyv másik erős pontja a hangulat és a világteremtés. Bár nem olvastam sok magyar népmesét, így is felismertem párat és egy kicsit Egyszer volt, hol nem volt hangulata is akadt, hogy mihez is kezdenének a magyar mesehősök a való világban. Volt itt kisgömböc, mint bérgyilkos, királylány, aki már túlélte a királyfiát és öreg néniként tengeti az életét, óriások a Parlamentben és hétfejű sárkányok, mint gonoszok. Imádtam látni Budapest, majd Balaton különböző tájain az elrejtett, mesés elemeket, amit a köznapi emberek nem látnak, és ha legközelebb a Westendben járok, lehet, megpróbálok benézni a vízesés mögé. (Itt az indok, ha a biztonságiak kivisznek onnan.) Viszont akadt egy-két olyan mese elem, amit én szívesebben láttam volna bővebben kifejtve, vagy legalább megnevezve. Utána kerestem párnak, meg is találtam a kígyótestű lányt példának okáért, és most hogy utána olvastam, már sokkal tisztább a történet, de úgy igazán, azt szerettem volna, ha Harlan kezdi el elemezni a meséket, és nem csak vállvonással elfogadja, hogy ezek vannak, és nem is érdekli, hogy ki kicsoda, illetve, hogy hogyan működik a világ. Persze, hogy egy hős nem állhat le útközben filozofálgatni, de én hiányoltam azt a részletességet, ami elbűvöl, és majd rohanok a mitológia után olvasni. Tudom, hogy magyar vagyok, talán ezeket betéve tudnom kéne, mégis úgy érzem, hogy ez már nincs annyira a köztudatban, hogy unalmas lett volna több magyarázat.

És akkor a gyengepontok, amiért csak egy „egyszeri olvasós” besorolást kapott tőlem a könyv: A karakterek üres sémák, és ezzel nincs is baj, hiszen, mint említettem ez inkább egy modern mese, tehát nem karakterközpontú történet. Ez csak ott ütközik ki, hogy van szerelmi háromszög a könyvben, és bár nem az a csöpögős (hiszem, hogy mert férfi az író), mégis nekem túlzás volt és a vége felé egyáltalán nem értettem. Egy találkozás után valamilyen úton-módon ők rájönnek, hogy végtelenül szerelmesek, és értem, hogy a mesékben ez így megy, de a fent említett meseadaptációban is azért felépítik a kapcsolatokat és fordítanak erőt arra, hogy mutassák az időmúlását, ami itt nekem hiányzott és a második romantikus szálat egyenesen feleslegesnek éreztem, főleg egy ilyen könyvben.

Ami viszont engem igazán zavart, hogy hiába humor, könnyed könyv ez, a végén mégis komolyan veszi magát, és egy igazi csata jelenetet láthatunk, meg politikai katyvaszt a mesevilágban, amivel nem lenne baj, ha nem csorogna bele sci-fi elem. És mivel én nem vagyok hardcore sci-fi rajongó, a magyarázat, a képességek, és pont a főcsattanó nem tetszett, mert nem az én asztalom, és teljesen ellentétes volt az addig felépített mágikus hangulattal.

Mindazonáltal nagyon jó kis könyv ez, délutáni olvasmánynak pont tökéletes, hiszen könnyed és szórakoztató, és ezek után az olvasó is talán kicsit másképp néz Magyarország utcáira, végre mi is elképzelhetjük a manókat, tündéreket és a mágiát a mindennapi életünk helyszínein.

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a hangulat, magyar helyszín

Ami nem tetszett: a romantika, az apró sci-fi vonal

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. június 6.

Oldalszám: 256 oldal

Apró szösszenet a blogger életéből (Sebastian Monroe társaságában)

2013. június 29., szombat

Nem egy újabb kifogást kereső poszt érkezik, tényleg nem. Hanem elmélkedés és a többi, mert mégis azért az én blogom nem arról híres, hogy rideg, személytelen és távolságtartó. Láthatjátok, hogy kevesebb poszt van, sokan már azon gondolkoznak meghaltam-e. (MÉG NEM!) És állandóan kapom a kérdéseket, hogy DE GIGI, MIÉRT NEM ÍÍÍÍÍRSZ?

Mindenkinek biztosan van olyan életszakasza, hogy nem tud még hetente egy könyvet se elolvasni, és ha tetszik, ha nem, itt tartok. És bár lelkesen válaszolok e-mailekre és ask.fm-es kérdésekre, egyszerűen nem tudok annyi kritikát prezentálni, mint régen. Ez nem azt jelenti, hogy sírógörcs közepette bezárom a blogot, hanem írom én, ahogy tetszik.

De íme néhány ok, amit nézhettek kifogásnak, de inkább magyarázat, bár mi a különbség közte. Meg amúgy is, ki kell írnom magamból, mert ez jár a fejemben.

1) Az élet közbeszól:
Nem fárasztalak a magánjellegű problémáimmal, de sajnos ezek egy része olyan, ami akadályozó tényező abban, hogy boldogan olvassak és termékenyen írjak. Ez a legrosszabb dolog, és ez az, ami ellen nem lehet tenni.

2) A genetika:
Sosem volt valami nagy immunrendszerem és vele született betegségek egész sorával szórakoztatom magam. Ez szintén, jobb nem lesz. De most is lázasan, hörögve fekszem (innen látszik, hogy nem vagyok magamnál, ezért írok véleletlenszerű posztot.) Nem, ezt sem azért írom, hogy kapjam a szimpátiát, de konkrétan ilyenkor se tudok kritikát írni, bár holnapra beütemeztem egyet magamnak, meglátjuk a betegségem mit szól hozzá. Végre jöhetnek az izgalmas témák!

3) "nem akarok belég kötni, de irj egy "kicsit" érthetőbben ! szánalmas a hülye össze vissza irkálásod!":
Szánalmas vagyok, tudom, de még azóta is kapom ezeket a kommenteket. És ha hiszitek, ha nem, amikor eleve elegem van mindenből, akkor ezekből is. (Amúgy ez egy konkrét komment, azt hiszem, 3 évvel ezelőttről.) Nyilván nem zárok be ezért, de bárhova nézek, ezt látom, és van egy mostani szabadságharcosunk, aki azzal büszkélkedik, hogy mennyi ilyen kommentet hagyott a blogon. (Kedves Rita! Kérlek, keress már meg e-mailben, jó? Beszéljük le kettesben, ahol tudok is válaszolni, ne csak egy oldalúan kenjél kakát a homokváramra.) Amúgy meg imádom az embereket, akik azt mondják én bántom az írókat, de konkrétan ők zaklatnak engem. Ez a sok kis külföldi íróra emlékeztet, azok közül egyre, aki rendőrségre ment negatív kritikáért. Na, itt tart a blogom olvasótáborának egyik fele szellemileg, ami nem baj, mindennek kell gyűlölő-tábor is, de legyetek már viccesebbek! Régen nevetni is tudtam rajtatok, anti-Gigisek, de most? Szidjátok anyámat, a testalkatomat és a szexuális orientációmat, egyikhez sincs közötök, sőt az íróknak se.




4) "Gigi ezt mondta, Gigi azt mondta, Gigi szerint hülye vagy:"
Nem hittem volna, hogy megélem ezt. A legjobb barátomat vesztettem el a blogger közösség miatt. Ki gondolta volna, hogy mikor elkezdtem poénból/hobbiból/szórakoztatásként írni, az belefolyik a magánéletembe? A legborzasztóbb dolog, hogy annyi hülye pletyka kering rólam, és nem azért, mert ismernek, vagy látnak az emberek, mert természetes (bár hülyeség), hogy pletykálnak egy közösségben, a való életben. De hogy jutottunk el odáig, hogy engem más bloggerek kezdenek el elemezni, merthogy ők tudják mit mondtam tegnap éjjel álmomban? Fel nem tudom fogni, kinek volt jó tönkretenni kapcsolatokat ezzel, és örülhetsz magadnak a sarokban vigyorogva, mert okoztál pár álmatlan estét.

"Nem kedvellek."

Szeretnék mindenkit megkérni, hogy ha harmadik féltől hall valamit, akkor esetleg beszéljen velem is. Általában tök normális vagyok (mihez képest), ha nem "hé, kígyót-békát beléd!"-del kezdik a levelet. Ha esetleg fanfictiont írtok rólam, feltétlen linkeljétek! :D Esküszöm, már csak ez hiányzik a repertoáromból.

5) Írd már meg a blogom helyettem, oké?:
Ne tudjátok meg hány e-mailt kapok, ahol valaki elküldi a kritikáját/blogját, hogy azt kritizáljam, poénból megnyitom a linket és a saját blogommal találom magam szembe. Annyi, de annyi, de annyi plagizálás van, hogy már nem is írok molyra se értékelést, mert ott is van, aki lemásolja még azt is. És az a legviccesebb, hogy jönnek oda nekem emberek, hogy jajj, plagizáltak rólad, ki volt az, de ők meg jópofiznak a plagizálóval. Azt vettem észre, hogy ezek a másoló mókusok két dologért plagizálnak:
1) barátokért, dicséretért: MIÉRT? Ember, írjál levelet a másiknak, ha barátokat akarsz, ne jópofizz karcban, hogy de nehéz megírni a posztot, meg "leszakad a kezem, úgy gépelek," mikor másolsz.

2) ingyen könyvekért - és ezért is ódzkodom, hogy én kérjek több recenziót. Nyilván a kiadókkal, akikkel tartom a kapcsolatot, továbbra is kérek 1-2 könyvet évente, NEM HAVI 30-AT! Én értem a nehéz anyagi helyzetet, nekem is az van, de tisztességes vagyok, tudom, hogy nincs időm max. havi 4 könyvre, és a kiadók nem viccből adják a határidőt. Ezzel azt éritek el, hogy talán nem fognak több bloggernek se adni, mert nem fogja a kiadónak megérni, hogy mindig rizikót vállal az új bloggerekkel. Ráadásul van olyan bloggerünk (és olvassátok biztos jó páran), aki másol és az összes recijét eladja, mert PÉÉÉÉNZ.



És annyi új blog van, ami nem irigység, legyen, kell is! Minél több blog, annál biztosabb, hogy van mindenkinek valami olvasnivaló. De... de... úgy érzem ez már a vérfertőzés fele tart. Születnek sorra az olyan blogok, ahol 200 szót írnak recenzióért, segítek, az olyan öt mondat, és úgy gondolják ez normális. Sorra mennek tönkre a blogok, amiket figyelemmel kísértem, tele emotikonos félmondatokkal és körbepuszikkal.

Azért jöttem, mert ABBA KELL HAGYNOD!

Elment a kedvem attól, hogy blogoljak? Nem. Elment a kedvem attól, hogy a blogger közösségbe tartozzak? Nem. Elment a kedvem az álszent emberektől? El. És attól félek, hogy egy idő után az ilyen kis szemét blogok lesznek a közismertek, szóval, ha valakinek azt mondom, blogot vezetek, elhúzza az orrát, hogy én is olyan ingyenkönyvért bármit csitri vagyok.

6) Pornót írok, nem olvasok:
Ez már a pozitív dolgok egyike, hogy nem olvasok, mert annyi ötletem van íráshoz. (Még mindig angolul! Még mindig fanfictiont! És nem, nem pornót, de majdnem!) És egy-két lököttet eltekintve egy nagyon aranyos és kedves társasághoz van ott szerencsém, és ki hibáztatna, hogy szeretek elveszni a tömegben és egy jót beszélgetni a legújabb Revolution részről, minthogy drámázzak a plagizálókkal. (Szóval kedves Rita, a rossz kívánságod nem jött össze, és nem kapok annyi negatív, ócsárló kommentet, mint itt.)

És most jobban leköt, hogy írogassak mindenféle sötét, perverz, beteges dologról, minthogy olvassak. Főleg, hogy júliusban kezdődik a NaNoWriMo, ami egy írós verseny, és végre nekiállhatok annak, amire mindig is vágytam.

"És ami idebent van, az elég sötét."
Összefoglalva:
Sosem zárom be a blogot, még ha épp zombi apokalipszis lesz, akkor sem. (Ha esetleg globális áramszünet lesz, akkor sem.) De néha jól esik kiírni a gondolataimat és sajnos most bármikor ránézek a blogra, ezek a blogos drámák jutnak eszembe, és úgy vélem, talán most így ezzel a poszttal lezárhatom ezt a szakaszt. Másfelől pedig, akik sírnak, hogy nem küldhetnek el az anyukámba, mert konkrétan már ezt is felrótták nekem, szerintetek miért nem engedem fel az ilyen kommenteket? Ez építő jellegű kritika? Tényleg? Kulturált? Normális? Vagy inkább...

Őrült? Elmebajos? Téveszme? Hülyeség?
U.i.:  Miket hallottatok rólam? Hogy teliholdkor szüzeket ölök? (Talán  megtörtént.) Hogy világuralomra török? Kérem azokat a pletykákat és fanficeket rólam! :D

Chris Howard: Gyökértelen

2013. június 9., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Gyökértelen 1. része

Úgy általában az egészről: A Nagy Sötétség után a Föld állat- és növényvilága odalett, minden elpusztult, és az emberek nagy nyomorban élnek. Az egyetlen ehető dolog, amit a még embereket is megevő sáskák békén hagynak, a genetikailag módosított kukorica, aminek forgalmazását egy cég, a GenTech tartja a kezében. Banyan, a tizenhét éves fiú faépítéssel keresi a kenyerét, vagyis fém- és műanyaghulladékból épít erdőket, ezzel reményfélét és szépséget adva azoknak, akik megfizethetik. Egyik munkája azonban jóval többnek bizonyul, mint amire vállalkozott: a részeges férfi, aki felbérelte egy régi GenTech ügynökkel, egy rejtélyes kódolt térkép-tetoválással útnak akarnak indulni, hogy megkeressék az Ígéret Földjét, ahol még nőnek fák, az utolsók a bolygón. Banyan maga se hinné el az egészet, ha nem találna egy fényképet, a nemrég elrabolt apjáról, aki úgy látszik nagyon is életben van, méghozzá egy élő, igazi fához láncolva. Így elindul az őrült futam egy látszólag lehetetlen dolog után még lehetetlenebb úton.
Ezzel a könyvvel térek vissza a blog pici kényszerszünetéből, és végre valami igazán jót hozhatok nektek. (Amúgy akik aggódtak, nincs semmi bajom, csak nem volt időm olvasni, de a blog nem fog bezárni.) A Gyökértelen is a Főnix kiadó Könyvfesztiváli megjelenései között volt, igen, azóta elcsúsztam kicsit a friss könyvekkel, de a lényeg, hogy ez is van olyan jó, mint Az archívum. És úgy érzem, hogy nagyon fogom figyelni a kiadó többi könyvét, mert sikerül a mostani divathullámból olyan könyveket kiválasztaniuk, amik valamitől kiemelkedőbbek, valamivel többet nyújtanak, mint sablon társaik.

A hangulata hasonló a Tisztákhoz, aki azt szerette, az feltétlen nézzen rá erre a könyvre is. Kegyetlen, nyers és véres világot mutat be Howard, és nemcsak embertelen bánásmódot látunk, hogy páran mennyire semmibe veszik a többiek életét, de akad egy-két gyomorforgató jelenet is. (Természetesen 16-os körkarikánál megáll a dolog.) A főhősünk fiú, az író is férfi, ez meg is látszik több mindenen, de főleg a narrátor hangján, ami nyers és durva, tehát lehet számítani káromkodásokra, és bár a magyar fordítás nekem néhol túlzó volt, ehhez a könyvhöz illik ez. Howard eközben mégis szépen festi fel a világot és az érzelmeket, egyszerre keveri a durva beszédet és a szép, költői kifejezéseket és ez nagyon visszaadja a történet főtémáját, ami a szép dolgok, az emberség és a remény megtalálása egy embertelen helyzetben.

A történet önmagában nem új, már jól bevált sablonokat olvashatunk, és bár engem nem sikerült egy csavarnak sem meglepnie, nem átlátszó annyira, és kellemesen rakosgathatjuk össze a kirakós darabkáit. Lényegében a történet nem más, mint egy mese arról, milyen felnőni, milyen felfedezni a saját gyökereinket, megtalálni a családunkat legyen az vérszerinti, vagy nem és rájönni a saját szerepünkre közöttük, felnőni és önállóvá válni. És pont ezért a karakterek nem igazán kidolgozottak, ez egy olyan történet, ahová bárki beillesztheti magát, és a különböző szereplők inkább egy-egy dolgot, nézetet képviselnek, mint konkrét személyek.

Banyan, a főszereplő az, aki leginkább „gyökértelen” a karakter közül, az apja elhagyta, az édesanyja meghalt, és sosem ismerte, és bármennyire is keresi a szépet a világban, mégis cinikus és bizalmatlan. Mégis ahogy a történet halad előre, és találkozik a szedett-vedett csapatunk többi tagjával rájön, hogy soha nem fog mindent tudni egy csomó érzelemről, köztük a szerelemről és a szeretetről se.

Ott a lány, akibe szerelmes lesz (noha a romantika részén látszik igazán, hogy mennyire férfi írta ezt a regényt, nincs benne semmi csöpögős, de én igazán át sem éreztem a lángot közöttük), ő szintén már lemondott minden álmáról és az emberi kapcsolatokról, hiába vágyik egy szebb jövőre titokban. A régi GenTech ügynök is beillik ebbe a kategóriába, aki senkiben sem bízik, noha a régi törzséhez szeretne visszajutni és az ő elfogadásukra vágyik. A kevésbé szimpatikus szereplőket is úgy mutatja be, hogy hiányzott az igazi családi szeretet az életükből, és ők is találnak valami pótlékot erre az út során. Sőt még a főgonoszunk is egy torz, kicsavart módon nem vágyik másra, mint családra, és a kisebb gonosz karakter is mutat érzelmet a fia iránt. A szeretet különböző árnyalatait mutatja fel Howard az önfeláldozó szeretettől kezdve egészen a beteges szükségig. És ezzel mutatja be, hogy az emberek végül is minden körülményben emberek maradnak, mindig hordozzuk magunkban a jót és a rosszat is, senki sem határozottan jó vagy rossz, és hogy az életet nem lehet egyszerűen lesarkítani erre a két dologra.

„Eszembe jutott amit Crownak mondtam a mennyről és pokolról: hogy talán a kettő egyébként is egy és ugyanaz. Dicsőség és éhség. Félelem és szeretet. Mind egybefonódtak, és nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.”

És természetesen mivel egy brutális poszt-apokaliptikus világról van szó, ahol egy cég kezében van az egész emberiség élelmezésének joga, ezért előkerül a kapzsiság, mint emberi gonoszság, hogy mi mindent képesek tenni az emberek egymással csak azért, hogy pénzhez jussanak. De nem csak ez vetődik fel, hiszen a hőseinknek is kell nehéz döntéseket hozni a túlélés miatt, amibe az önvédelemből való emberölés és a haldokló emberek megölése. Mindegyik szereplőnk fejlődik, rájönnek, hogy kik is ők valójában, hogy mi határozza meg őket, hogy mi a helyes út, és hogy igenis néha vannak olyan dolgok, amiért küzdeni kell, még ha reménytelennek látszik a helyzet, és hogy van olyan cél, amiért érdemes akár meghalni is.

A könyv főmotívuma ezek mellett a remény, hiszen egy ilyen lepusztult, haldokló világban mindenkinek nehéz értelmet találni az életében. Banyan bármennyire tagadja, mégis szereti a történeteket és a szép dolgokat, amiknek nincs közvetlen köze a túléléshez és nem hoznak anyagi hasznot sem. És bármennyire is sötét a helyzete megy mindig előre, mert muszáj. Ezek mellett Howard felhozza az extrém vallásosságot is, de csak a háttérben, hiszen a nehéz helyzetben lévőket lehet a legjobban befolyásolni megcsavart ideákkal.

Előkerül még több téma is, például a gyász, és felveti a kérdést, hol a határ az élelmiszerek génmanipulálásában. Bár a könyvbeli világot a génmanipuláló cég uralja, mégsem ez a központi téma, ezért ne egy környezetről prédikáló könyvre számítsatok.

Akadt egy-két negatívum, amin át tudtam siklani, de meg kell jegyeznem: Az elején, ahogy indul a történet, számomra még mindig nem derült ki, hogy Banyan hogy került pont oda, ahol az édesapja rejtélyes fényképe volt. Persze, lehet, véletlen, de mivel sorozat, és mivel így túlságosan írói erőltetésnek hat, én megadom azt az előleget Howardnak, hogy kapunk még erre magyarázatot. A másik, ami nekem szemet szúrt, az a női karakterek, főleg Alfa tipikus férfi ábrázolása, amiről süt, hogy ellenkező nemű írta. Nem zavaró, de emiatt nem tudtam a szívembe zárni a karakterét.

Mindazonáltal a Gyökértelen olyan, mint az általa felfestett világ: egyszerre kegyetlen, de gyönyörű is. A poszt-apokaliptikus ifjúsági regények kedvelőinek bátran ajánlom.

Az olvasási lehetőséget pedig köszönöm a kiadónak!

Kedvenc karakter: Zee, Crow

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a kegyetlenség és a hullák

Ami nem tetszett: amire nem kaptunk választ

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2013. április

Oldalszám: 288 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.