Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...

2013. október 24., csütörtök


Hogy akadtam rá: Sokan ajánlották.

Úgy általában az egészről: Mivel Daisy nem jön ki a mostohaanyjával, ezért lepasszolják őt Angliába a rokonokhoz nyárra. A lány nem is sejti, hogy gyökerestül meg fog változni az élete, nem csak az épp kitörő háború miatt, de ott van a rejtélyes Edmond is.

Elkövettem azt a hibát, hogy bár nem akartam, de mégis sikerült a könyvből készült film előzetesét megnéznem olvasás közben. Bár nem befolyásolt, mégis muszáj azzal kezdenem a bejegyzést, hogy míg az előzetesben bombák robbantak, látványosan fegyverekkel lövöldözve hurcolták el a hőseinket, sőt Daisy-nek pisztollyal kellett megvédenie Pipert, ez a könyvben nem szerepel. Szóval aki egy izgalmas, akciódús regényre vágyik, az csalódni fog. A filmhez még nem volt szerencsém, és sokan tudjátok, hogy én nem várom el megrögzötten, hogy a könyv és az adaptációja teljesen egyformák legyenek, de szeretném, ha az olvasók teljes egészében megadnák a könyvnek az esélyt.

Ugyanis ez a történet lassú és csendes, nem tudom jobban kifejezni, észrevétlenül kúszott be a bőröm alá, és bár rövid kötet, hosszasan letettem és elgondolkoztam, én vajon mit tennék a hősök helyében. Az elmésélés is közrejátszik ebben a csendes hangulatban, ugyanis Daisy majdnem tíz év távlatából meséli el a dolgokat, így kevés a konkrét jelenet, minden homályos, és az egész háborúból annyit tudunk meg, amennyit egy cseppet érzéketlen lány elárul nekünk. Daisy nem tipikusan kedvelhető karakter, nem kedves és nem is aranyos, de nagyon valós, és hiába nem akarta, én még is megszerettem. Ugyanis a mesélés módjából én kiéreztem, hogy bár Daisy megossza velünk a történetét, azért sem részletekbe menően ír a szenvedéséről és a fájdalmáról, hogy nehogy meg merjük sajnálni (vagy kedvelni), mert köszöni szépen, ő abból nem kér.

És egy picit gondban is vagyok ezzel: Egyfelől Rosoff ezzel a fajta elbeszéléssel adott valamit a történethez, ezt a sajátos hangulatot, viszont valamit el is vett. A könyv rövid, 224 oldal összesen, és e között és Daisy távolságtartása között elveszett valami. Lehetett volna ez az a történet, ami darabokra tör és a szívembe markol, de mivel úgy éreztem, mindenen átrohanunk – valószínűleg mert Daisy se akarta felidézni a fájdalmát –, ezért nem tudott meghatni, ezért nem lett a könyv hat pontos.

A regény egyik főtémája persze a háború, de hogy pontosan kik és miért csatáznak egymással, azt nem látjuk. Az egészet csak egy kislány szemszögével követjük végig, és pont ettől lesz jó. Nem a hatalmi harcokat, miérteket látjuk, hiszen az sokszor el se jut a lakossághoz, hanem pont annyit, amennyit a civilek tudnának. Először a hőseinket nem is érdekli az egész, hiszen messze laknak a bombázásoktól, nem gondolkoznak rajta, hiszen apró porszemek csak az egészben, de szép lassan kihat a mindennapjaikra (nincs áram, orvosi ellátás, végül élelem.) Végig bizonytalanságban vagyunk Daisyvel együtt, hiszen a pániktól és a média hazugságaitól nem lehet tisztán látni. A háború képét pedig ijesztő közelségbe is helyezi a regény, mivel ha belegondolunk, tényleg olyan könnyű káoszba taszítani egy országot, bármikor megtörténhet akár velünk is, és ettől lesz olyan elborzasztó hangulata a regénynek.



„Minden háború történetének van fordulópontja, és minden emberének is.”


Viszont nem csak a háború viszontagságairól szól a könyv, vagyis ha pontos akarok lenni, akkor pont, hogy nem, és ez a szörnyűség csak szokatlan és embertelen körülményt nyújt az igazi tartalomnak, ami az önmagunk, az otthon, a szeretet és az elfogadás megtalálása.

Daisy a történet elején egy az anyja hiányával küszködő, szeretetéhes, anorexiás lány, aki szarkasztikus humorral és tettetett nemtörődömséggel védi magát. Az unokatestvérei és nagynénje szeretete és kedvessége váratlanul éri, de végül meglágyítják a lányt, és valahol ez a regény lényege. Daisy megtalálja az igazi családját, megismeri a feltétel nélküli szeretetet, és őszintén, engem Daisy Piperrel való kapcsolata jobban megérintett, mint a romantika, ugyanis úgy éreztem, ez jobban formálja a lányt, és inkább ezt véltem annak az erőnek, ami átsegítette minden borzalmon. Daisy-t az is meglepi, hogy a háború idején ismeretlenek sokkal kedvesebbek és segítőkészebbek, mint a saját apja, és ezáltal tudja feldolgozni, hogy a család nem feltétlen az, akihez a legszorosabb vérkötelék köt.




„Egyúttal azon töprengtem, hogy lehet egy másik embert jobban szeretni, mint önmagadat. Amikor már nem az izgat, hogy egy háború közepébe csöppentél, és lehet, hogy meg fogsz halni, hanem az, hogy az a másik életben maradjon.”   



A romantika szálat is meg kell említeni: számomra nem volt előtérben, hiába az szerepel a borítón, hogy „Szerelem a harmadik világháború idején.” Persze az elején ott van Edmond, de a történet javarészt nem róla szól, hanem, hogy Daisy hogy talál haza (fizikailag és lelkileg is) és úgy éreztem, a fiú csak töredéke ennek. Talán már kitalálhattátok, hogy Daisy és Edmond unokatestvérek, ami nem mindenhol számít vérfertőzésnek, de Daisy úgy tekint rá. Ez nem egy szép szerelemi történet, és igazából a visszaemlékezős stílus miatt az, hogyan szeretnek egymásba nem is kerül elő, talán ezért sem éreztem át ezt a szálat nagyon. Mindenesetre a könyv végén a szál megoldása kifejezetten tetszett.

A Majd újra lesz nyár… egy szomorkás történet a felnövésről, ami éppen egy háború alatt játszódik. Valós, keserédes, de se nem végletekbe menően szomorú vagy vidám. Aki egy kis elgondolkodtató történetre vágyik a szeretet és az összetartozás erejéről, azoknak ajánlom.

A kötetet pedig köszönöm az Európa kiadónak!

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Európa

Kiadás dátuma: 2013. október (eredeti: 2004.)

Oldalszám: 224 oldal

Honnan: recenziós példány kiadótól

Benina: Milan könyve

2013. október 20., vasárnap

Hogy akadtam rá: Magyar ifjúsági irodalom.

Sorozat: A Bíborhajú 4. része.

Úgy általában az egészről: Kendare élete épp visszatérne a régi kerékvágásba, miután felébredt a balesete utáni kómából. Egyetemre jár, a születésnapjára készül a legjobb barátnőjével, és még a kampusz területét fenyegető eltűnések sem tántorítják el attól, hogy élvezze a normális életét, de aztán valami fura, fenyegető alak jelenik meg előtte, és az egész élete fenekestül felfordul.

Milan azóta is keresi Trixie-t, akit Larion elrabolt. Bár az Iudex próbálja palástolni érzéseit, mégis majd’ beleőrül a lány hiányába, és hogy nem tudta megvédeni. Claire, aki önmagát hibáztatja, mert felelőtlenségből megátkozta Milant és ezért is történhetett meg ez a balszerencse, újdonsült képességével megmutatja, ki lesz az, aki vezeti Milant a Testőréhez vezető úton. Ő pedig nem más, mint egy lány, aki rejtélyesen hasonlít Trixie-re és nem mellesleg úgy tűnik, hogy Bíborhajú…

Milan könyvét nagyon vártam, egyrészt mert a Iudex az egyik kedvenc szereplőm, másrészt pedig mert alig vártam, hogy szegény Trixie-t kiszabadítsák, vagyis izgalmasnak ígérkezett a történet. És meg is kaptam ezt a könyvtől, de egy picit mégsem, úgyhogy nem tudtam maximum pontszámot adni rá. (Megjegyzem, hogy mostanában egyre ritkábban adok öt csillagot, megkeményedett a szívem.)

Szóval míg Milan könyve egyáltalán nem rossz, a rajongók valószínűleg imádni fogják kedvenc karaktereik visszatérését, nekem két problémám volt vele. Az egyik, hogy rövid – és igen, ez itt gond –, mert mikor befejeztem, az volt az első gondolatom, hogy olvasnám ezt még tovább. Úgy éreztem, hogy ez a könyv el lett sietve, hiszen végigrobogtunk az eseményeken, és nem időztünk semmin. Ami olyan szempontból jó, hogy olvasmányos és könnyen lehet vele haladni, viszont van itt egy pár új szereplő, új bimbózó romantikus szálak, és azok is úgy elsuhantak mellettem. Bár az egyik főhősünk, Kendare meg is jegyzi, hogy egy hét alatt nem lesz örök szerelem, mégis úgy éreztem, hogy még a vonzódásukon sem lett igazán kifejtve, pedig a romantika főelem itt. Egy szó, mint száz: rengeteg érdekes dolgot Benina érintőlegesen említett, és annyi potenciál lett volna az új szereplőkben és helyzetekben, hogy hiányérzetem támadt emiatt.

A siettetés pedig számomra egy kicsit a szöveggondozáson is érződött, és valahogy eltűnt (vagy félresiklott) az a báj, amit szeretek Benina írásában. A gyönyörű leírások és szóképek néhol olyan erőltetettre sikerültek, hogy kizökkentett az olvasásból, azt hiszem, erre a két legjobb példa: „A gondolatok kiröppentek a fejemből, mint szélesre tárt kalitkaajtón a fehér zebrapintyek.” és az „Az agyam salátalével töltődött meg.” És a gondom az volt, hogy a komolyabb, gonoszabb részeknél is látunk ilyet.

És elérkeztünk a második problémámhoz (igen, essünk túl az összes negatívon először): a gonoszok. Tudom, hogy már a harmadik részben is említettem ezt, de itt még szembetűnőbb volt. Bár maga a történetszempontjából jobban élveztem a rosszfiúk tervét, maguk a karakterek nagyon félresikerültek és sablonosak, ezt nem lehet finomabban és szebben mondani, és erre a leírásuk is közrejátszik. Az új gonoszunknak tipikus gonosz ruhái vannak, tipikusan szép külsővel, tökéletesen manikűrözött körmökkel és tökéletesen rúzsozott szája mindig mosolyog. (Ebben az egyik bökkenő az volt, hogy fogva tartják, de tudom, mágia, ő meg sekélyes és ad a külsőségekre.) Úgy éreztem, Benina nem próbálja meg jellemezni, elmélyíteni a karakterét, és a lapokról a konzervben kapható instant gonosz sétált ki, aki mindig gonoszan nevet és mosolyog, miközben vérben tapicskol és gonosz, nem látod, hogy gonosz, és ezért nem tudtam se félni tőle, se utálni, se szeretni, azaz hidegen hagyott, lehetett volna a hatos számú talpnyaló is. És amikor „örömében tapsikolt” és „kuncogott” pláne nem tudtam őt komolyan venni, pedig alapjáraton benne is lett volna potenciál.

Eddig a Bíborhajú sorozatot egyszerűen be tudtuk sorolni ifjúsági fantasy kategóriába, és oda kellemesen beillett. Most viszont a karakterek felnőttek, hiszen mennyi mindenen mentek keresztül Claire-ék, és az új szereplőink is egyetemisták. Persze, nem kell a könyveket beskatulyázni kategóriákba, de úgy érzem, hogy míg egyfelől tényleg jót tett ez a felnövés a regénynek, itt is sikerült egy picit megcsúsznia. A negatívum az, hogy folyton mindenkit kínoznak (jól hangzik, nem?), viszont szintén a kötet gyorsasága miatt, ezeken is átugrunk, mindenki túllép rajta, senkin nem hagy maradandó nyomot és a fájdalom és a kínok közepette is a féltékenységre és az eltolt szerelmi életükre gondolnak. Nekem a Bíborhajú elsősorban romantikus kötetként állta meg a helyét, és itt is javarészt a romantikán van a hangsúly, és úgy gondolom, Benina nem találta meg a kellő egyensúlyt a két elem között, a lágy romantikát még mindig élveztem, de a komor részek nem voltak elég komorak.

Viszont ez a felnövés azért vált hasznára a sorozatnak, mert ennél a kötetnél még jobban tetszett az alap történet, és bár magukat a gonoszokat nem szerettem meg, a tervüket és a mozgolódásukat élvezetes volt olvasni.

Bár a kötet címe Milan könyve, és szeretem is őt továbbra, Benina ismét több szálon vezeti a cselekményt, ami szintén előnyére vált a történetnek, viszont – ez nem negatív – Wentworth és Kendare ellopták a könyvet Milantól. Bármennyire is a címszereplő lenne középpontban és nem unalmas a története, Kendare szálát még jobban szerettem, és ő, mint karakter szintén belopta magát a szívemben. Természetesen Claire és Kellan is főszerepet kapnak, szóval a páros rajongói is megkapják az adagjukat.

A regény központi témája, nem meglepően igen romantikus, hogy a szeretet segít átvészelni a nehéz időket, ezért természetes, hogy a szerelem itt is nagy hangsúlyt kapott. Ezért is nagyon szerettem a karaktereket és a kapcsolataik ábrázolását, és a felnövés rájuk is kihatott. Büszke voltam Claire-re, hogy végre érettebb lett, és most már nem viselkednek Kellannal olyan túlzottan ragaszkodóan, hanem egy normális, felnőtt kapcsolatban élnek. Claire ezek mellett küzd az új képességével, ami egy iszonyatosan nagy teher, és rá kell jönnie, hogy nem menthet meg mindenkit. Úgy érzem, ez az, ami igazán elősegítette a karakterfejlődését, és persze az, hogy szembe kellett néznie az előző részbeli hirtelen haragjából született katasztrófával.



„Nem lehettem szuperhős, és ebbe csaknem beleőrültem.”

A címszereplőnk, Milan is, habár már száz éves, most kezd igazán felnőni, hiszen végre leküzdi a magában felépített falakat, amik attól védték, hogy nehogy megsérüljön, ha valakihez kötődni mer. Élvezet volt olvasni, ahogyan leolvad a „jégpáncélja,” és ahogyan Trixie a feltétlen szeretetével ellensúlyozza és ellágyítja a Iudex ridegségét, amit a munkája megkövetelt.

Mindazonáltal nekem az abszolút kedvencem Kendare és Faith lett. Kendare-val szívesen olvasnék a főszerepben még Bíborhajú könyvet, remélem, a következő részben is jelentős szerepe lesz. Kendare az a fajta lány, aki bár az élete összeomlik körülötte, megy előre és bár lenne joga haragudni azokra, akik az életében eltitkoltak előle valamit, nem áll le duzzogni életveszélyes helyzetben, ettől pedig szerethető, és nem utolsó sorban életképes. Faith, aki igen keveset szerepelt, de annál emlékezetesebben, érdekes karakter és imádtam a Kendare-ral való barátságukat, ezért is éreztem túl kevésnek a nekik szentelt oldalszámot.

A Bíborhajúak története viszont közel sem ért véget, várhatjuk az ötödik részt, ami szintén izgalmasnak ígérkezik, hiszen bár pár történetszál lezárult, azért elég kemény függővéggel nézünk szembe. Bár ez a kötet egy kicsit gyengébbre sikerült, mint a többi, de mégis méltó folytatása a Bíborhajúnak.

Az olvasás lehetőségét köszönöm Beninának és a Könyvmolyképző kiadónak!

Kedvenc karakter: Wentworth, Kendare, Faith, Milan

Ami kifejezetten tetszett: Kendare történetszála

Ami nem tetszett: a gonoszok és néhol elkapkodott a történet

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2013. november 9.

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: recenziós példány kiadótól/írótól, e-book

J. M. Barrie: Pán Péter

2013. október 17., csütörtök

Hogy akadtam rá: Egyszer volt, hol nem volt sorozat rajongója vagyok és ott beleszerettem Pán Péterbe.

Úgy általában az egészről: „Nem létezett náluk boldogabb család, amíg meg nem érkezett Pán Péter.” Ilyen és hasonló baljóslatú mondatok tűzdelik a szöveget, míg megismerjük az átlagos, angol családot, Darlingékat. Nincs túl sok pénzük, a felnőttek házassága nem éppen szerelmen alapul, de van három gyerekük, akik nagyszerű képzelőerővel rendelkeznek. Mrs. Darling, miközben a szokásos anyai teendőket végzi és rendbe teszi esténként a gyermekei elméjét, Wendy, egyetlen lánya képzeletében meglát egy fura nevet, Pán Péterét. Bár a gyerekek váltig állítják, hogy sosem látták Pétert, és a szülők megrögzötten hiszik, hogy ez valami kiskori képzelgés, mégis Mrs. Darling, mintha maga is emlékezne Péterre.

Aztán egyik este megjelenik egy levelekbe öltözött fiú, és szerencsétlenül elveszti az árnyékát, amit végül Wendy segít neki visszarakni. Péter, mivel annyira lenyűgözi a lány, úgy gondolja, hogy ideje, hogy hazavigye őt, Sohaországba, ahol az Elveszett Fiúk élnek, ugyanis szükségük van egy anyára. Így sellőkkel, kalózokkal és kalandokkal kecsegtetve Péter elrepíti a három gyereket Sohaország földjére.

Valószínűleg sokan ismeritek a Disney mesét, én viszont nem, mikor írom ezeket a sorokat, még mindig nem láttam, de már itt lapul mellettem, és rögtön bepótolom. Azért akartam megismerkedni a történettel – igen, elég sekélyes okom van rá –, mert az Egyszer volt, hol nem volt tévésorozat harmadik évadában Pán Péter a főgonosz. (Akibe menthetetlenül beleszerettem. Mi van velem és a sorozat gonoszaival?) A lényeg, hogy ha nem ismeritek a sorozatot, hogy a történet az ismert mesék átdolgozásán alapul, és ötletesen oldják meg a csavarokat, hogy hihető és felnőtt legyen a sztori. A képernyőn Hook (nem vagyok hajlandó lefordítani a nevét, mert van olyan hivatalos fordítás, ahol Horog (!)), a kalózkapitány bár gonoszként kezdi, de igazából érző szívet rejt a sok smink, szexuális poén és bőrruci alatt, és Pán Péter a főgonosz, gonoszabb és erősebb, mint a Gonosz Királynő és Rumplestiltskin együtt véve. Erre jöttek a Disney-n felnőtt nézők, hogy ez szentségtörés, hogy a gyerekkorukat rombolták le, és kész, ne tovább.

Nem értem őket, hiszen a Pán Péter olyan időtálló történet, ami kismillió feldolgozást szült, köztük egy erotikus képregényt is (ami molyon mese címkével van ellátva :D), és bezzeg arra nem habzott a szájuk. Órákon át böngésztem a fórumokat, míg végül arra jutottam, hogy elolvasom a könyvet, hiszen rengetegen hozták fel azt példának, hogy Pán itt gonosz. Meglepően sokan még a könyv olvasása után sem értették ezt az érvelést, és ennek oka, hogy ez a könyv erősen cenzúrázott. Itthon, legjobb tudomásom szerint (és javítsatok ki, ha tévedek, mert szükségem van egy magyar példányra is), meg sem jelent a cenzúrázatlan szöveg, és fel nem tudom fogni miért. Ez a kritika a teljes, eredeti verzióról szól, az idézetek saját fordítások ezért.

A könyv eredetileg színpadra készült, és annak sikere után írta meg Barrie a regényt, ezért a narráció olyan, mintha a díszletek között vándorolnánk, és onnan figyelnénk a karaktereket. Különös élmény volt a bohókás, de néhol gonosz narrátort követni, aki mesélt nekünk a szereplőkről és beleírt minket is a történetbe. (A sziget lakóinak bemutatkozó jeleneténél meghúzódunk egy ösvény mellett, míg ők sorra vándorolnak előttünk.) A narrátor Barrie, legalábbis átüt rajta az ő személyisége, és ez volt talán az első könyv, amit olvastam, ahol a narrátor önálló gondolatokkal rendelkezik, de nem a történet része és nem szereplő és nem visszaemlékezésként mesél el. Kicsit úgy éreztem, hogy Barrie az idők távlatából kézen fog, akárcsak Pán Wendyt, és magával ragad, rabul ejt, és nem tudom eldönteni, hogy ez az utazás jó hatással volt-e rám vagy kegyetlenül adott valamit, és utána elragadta. Tudom, hogy ez túl drámainak tűnhet, de ez a mese tényleg a bőröm alá kúszott, azóta is folyton az eszemben jár, és nem tudok megszabadulni tőle. (A kritika végén ennek vagy örültök vagy elborzadtok.)

Barrie tehát a narrátorral mond ítéletet a karakterek felett, elmagyarázza a múltjukat, rámutat, ha a szereplők hazudnak, és megvan a maga véleménye mindenkiről. Nem rágja a szánkba, hogy mit gondoljunk a történetről, de nyomatékosan elmondja, hogy kit utál és miért, hogy kinek bocsát meg és ezzel rétegezi a már amúgy is összetett karaktereket.

A történet furcsa, hiszen én úgy kezdtem bele, hogy egy átlagos mesét vártam, tudjátok, kalandokkal (hiszen ott vannak az emlegetett kalózok, sellők és tündérek), valami elég nyilvánvaló tanulsággal, ami jó a gyerekek számára, és annyira nem ezt kaptam. Ez egyszerre mese és egyszerre egy kegyetlen, valós történet, és ettől lesz olyan zseniális az egész. Egy meseregény köntösébe aranyos humorral és mókás díszletekkel Barrie valami olyan történetet bújtatott, ami megrázó, elgondolkodtató, sötét és szomorú, és egy biztos, hogy bármennyire is szeretném, nem ereszt el.

Egyszerre gyermeki, ártatlan mese a gyerekkor csodáiról, de ott rejtőzik alatta valami veszedelmes, ronda, ami meg akar enni, és ami rettentően valós. És erre nincs jobb példa, mint Sohaország. Ez az a hely, ahova az elveszett, elhagyott gyerekek jutnak, ahova Pán viszi a Darling gyerekeket, és ugyanakkor hiába egy kalandos, mágikus hely, minden gyerek ismeri és látta már. Ezt úgy oldja meg Barrie, hogy a gyerekek, mikor tetetett dolgokkal játszanak (ismerős, nem? Amikor még a hátsó udvar egy egész mágikus királyság tudott lenni, amikor a kanapé egy erőd?), az is maga Sohaország. Amit a Darling gyerekek elképzeltek játékaik során, az is Sohaország volt, és ismerték is Pán Pétert, noha soha nem látták. Amikor a Darling gyerekek először látják Sohaországot valójában, és lehull az éj leple, félni kezdenek, és semmi gyönyörű nincs a szigeten, csak veszélyes. És ez az idézet annyira szépen bemutatja, hogyan mossa el a képzelet és a valóság határait Barrie:



„Mind előre figyeltek, de egyikük sem sejtette, hogy a veszély hátulról közeledhet feléjük. Ez mutatja csak igazán, milyen valós volt a sziget.”


A történet egyik főmotívuma a gyermeki hit (amit több dologgal is bemutat: a repülés képességével és a tündérekkel és azoknak gyors halálával), és mielőtt olvastam volna a történetet, azt hittem, ez olyan szívmelengető lesz, ami arról szól, hogy mennyi mindent magunk mögött hagyunk, ha felnövünk. És valahol tényleg erről szól, de semmi szívmelengető nincs benne, hanem rideg: hiába mutatja, hogyan veszítjük el a képzelőerőnket, azt egyáltalán nem festette fel kecsegtetőnek eleve se. Ugyan keserédes látni, ahogy a gyerekek felnőnek és Pán nem, bőgtem rajta egy fél órát, és összetörte a szívemet, mégis úgy érzi az olvasó, hogy ez a rendjén van. Nem jelenti ki, hogy gyereknek lenni jó, PONT ELLENKEZŐLEG! A gyerekeket vidámnak, ártatlannak és szívtelennek írja le, és ez a három jelző a könyvre is tökéletesen igaz.

A másik központi téma az anyai szeretet, és egy picit meg kell állnunk, és ránéznünk Barrie életére. (Sokan mondják, hogy ne tekintsem értékelésnél az írót fontosnak, kaptam már ilyen negatív véleményeket, de őszintén, nem lehet elemezni egy művet az író élete nélkül, hiszen az formálta az író személyét és ezáltal az értékeket, amit közlésre érdemesnek tart.) Barrie nagy családból származott és egy tragikus balesetben elvesztette a legidősebb bátyját, aki az anyja szeme fénye volt, Barrie írta, hogy megpróbálta helyettesíteni elveszett fivérét, de az anyja sosem bocsátott meg neki ezért. Barrie életében nőgondokkal küzdött, az egyetlen felesége, akitől később elvállt, mert nem tudott teherbe esni, azt nyilatkozta, hogy Barrie-t nem is érdekelték a nők vagy a szexualitás. És kérdezhetnétek, hogy jön ez ide?

A Pán Péter legelső címe az lett volna, A fiú, aki utálta az anyákat, és Péter konkrétan tényleg utálja az anyákat a történetben, ez onnan jön, hogy kiskorában, mikor elment a tündérekkel játszani, mire hazaért, az anyja bezárta az ablakot és új gyereket szerzett helyette. Ezt a narrátor megkérdőjelezi, hogy mennyire igaz, de a lényeg, hogy Pán elhiszi. Apa szülőről szó sem esik, Pán egyszerűen utálja a felnőtteket, és nem picit, meg akarja ölni őket és meg is teszi. Eközben pedig anyára vágyik, anyát vadászik és lop magának és az Elveszett Fiúknak, és minden lány a történetben halálosan szerelmes Pánba, de Pán nem érti mi az, nem érti mi az a csók és bár nincs kibetűzve, mert mese, de azt se, hogy mi az a szexualitás. Vágyik az anyai szeretetre, de a lányokat maga mellé veszi, míg Pán az apafigura, a női társa az anyafigura, aki egyben az ő anyja is. Na, ha ez nem közöl valami fura, nagyon morbid és cseppet gyomorforgató anyakomplexust, akkor nem tudom mi.  Pán minden problémája az anyjával való kapcsolatában gyökerezik, ami egy az egyben Barrie, (és a kritika végén ez elég hátborzongatónak fog tűnni), és talán a narrátorunk is ezért bocsát meg Pánnak, bármennyire is élezi ki Pán negatív tulajdonságait, végül a láthatatlan anyára hárítja ezt, bár más közegben pedig megjegyzi, hogy nem igazságos egy nem jelenlévő figurát megnevezni, mint minden baj forrását.

Így a történet másról sem szól, mint az anyai szeretetről (tehát nagy, mágikus kalandozás az nincs, Wendy anyai feladatokat lát el, főz, mos, takarít), Hook, Pán és Wendy lépten-nyomon ezt sulykolják. Még egy olyan valaki is, mint a rettegett Hook nem vágyik másra, mint egy anyára, pedig ő pontosan tudja, milyen az anyai szeretet. Az anyákat úgy ábrázolja, mint akik képesek az életüket adni a gyerekükért (még az állatok is a szigeten), képesek szenvedni a gyerekük apró örömeiért (Mrs. Darlinggal való képzeletbeli beszélgetésben elismeri, hogy szenved szívesen tíz napot, a legnagyobb pokolban, csakhogy a gyerekei örüljenek valami triviálisnak tíz percig), és ők azok, akik megvédik a világ rossz dolgaitól a gyerekeket, és ők igazítják el az embereket az élet rögös útjain. És bár a narrátor először megveti Mrs. Darlingot, a vak, feltétlen szeretetéért, hiszen a gyerekeket önzőnek és butának állítja be, akiknek nevelésre van szüksége, igazából még ha nem is ismeri be, látszik, hogy vágyakozik egy anyára.

Mivel a regény régen íródott (1911, bár az eredeti színpadi mű 1904-ben látott napvilágot, és Pán Péter eredettörténete Barrie 1902-ben megjelent felnőtt regényében lelhető fel), így modern szemmel rettentően problémás, de erről igazán nem tehet, viszont az olvasó nem várhatja el, hogy hirtelen a mostani dolgoknak megfeleljen. Nagyon sok mostani olvasó rója fel ezt a mesének, és szerintem ez valahol igazságtalan. A rasszizmus elég szembeötlő, ahogyan Pánt, mint a fehér embert istenítik az indiánok, és az indiánok ábrázolása nagyon rémes. Ezzel karöltve ott van az elég anti-feminista vonulat, azaz Wendy kalandja abból áll, hogy varr, főz, takarít, Wendy édesanyja és a háttérben megnevezett nők is konyhai kellékek otthon. Tinker Bell (Csingiling a mostani fordítás? Mert én találtam Csingi Csöngit is…) pedig egy iszonyatosan tipikus ábrázolása a női, gonoszságnak: azaz állandóan keresztbe tesz a hősöknek, mert Pánba szerelmes és Wendyt többször is meg akarja ölni.

A történetet a karakterek viszik a hátukon, kidolgozottak, összetettek, rémesen érdekesek és teljesen utálatosak. A narrátortól kezdve, a Darling családon át, Pánig és Hookig mindenki önző, senki sem szerethető és mégis teljesen beléjük szerettem. A narrátorunk, aki irigy az anyai szeretetre, keserű, csakúgy, mint Pán, és még a szerepét, mint mesélő is utálja. Néhányan ezért nem tudták elolvasni a könyvet, mert számukra ez zavaró volt, engem inkább lenyűgözött:



„Csak ezek vagyunk mi, figyelők. Senki sem akar minket. Tehát nézzünk tovább, szóljunk pár éles szót, reménykedve, hogy valamelyik fájdalmat okoz.”


Mr. Darling gyerekes, noha felnőtt, de mondhatnánk rá, hogy az olyan férfi, aki egyszerűen képtelen bármit tenni, ha valaki nem teszi meg helyette. Ha odáig elmegyünk, hogy a könyvet úgy értelmezzük, hogy a Wendyk azaz a lányok számára intelem, hogy ne kezdjenek a Pán Péter-féle, felelősséget nem ismerő férfiakkal, akkor elég ironikus, hogy Mrs. Darling egy ilyen alak mellett kötött ki. Mr. Darlingnak nincs sok szerepe, de annál utálatosabb, a gyerekeket dadusát (aki egy kutya), kikötözi és száműzi, MERT FÉLTÉKENY RÁ. (Vicces tény az életemből: találkoztam nem egy férfival, aki konkrétan a kutyámra volt féltékeny, hogy mennyire szeretem, szóval ez a rész nekem ezért ugrott ki a szövegből különösen.) Mr. Darling legnagyobb karakterhibája, hogy nagy az egója, és folyamatos éljenzést igényel, ami nem is áll messze a címadó szereplőnktől.

Az egész történet lényege, hogy az anyai szeretet hiánya, hogy ez mit tesz az emberrel. Itt van Pán Péter és Hook, egyik a hős szerepében, másik a gonoszéban, és ami meglepett, főleg, hogy gyerekmeséről van szó, hogy Barrie összekeveri ezeket a szerepeket. Többször kijelenti, hogy Hook ártatlan fiúként kezdte, hogy jó neveltetést kapott, hogy udvarias és stílusos, hogy figyelmes, de valami rejtélyes okból kalóznak állt. Hiába vágta le Pán Hook kezét, és adta oda azt egy krokodilnak, ezzel biztosítva, hogy a krokodil megeszi majd egyszer Hookot, a kalózkapitány nem akar ezért bosszút állni, csak Pán személyiségét utálja ennyire, ami valahol érthető. Ezek mellett pedig Hook végtelenül magányos, és azon töpreng, miért nem tudja őt senki szeretni, pedig erre vágyik a legjobban. (Megjegyzés: Hook neve az író neve.)

Ezzel kontrasztban ott van a főszerepelőnk, és bár Wendyt követjük végig az útján, Pán Péterről szól ez a történet, nem másról. Pán önző, manipulatív, és elveszi, amit akar, ez az első jelenetében már egyértelmű, amikor Wendyéket elcsábítja. Lehet, vitatkozni, hogy Pán nem rabolta el őket, de hányszor mondtak a gyerekek nemet neki? Péter ravasz (ezt a narrátor is hangsúlyozza), szavakkal, ígéretekkel kecsegtetve csalja el a gyerekeket, és mikor vissza akarnak fordulni, nem engedi.

Pán Péter vonzó, karizmatikus, konkrétan úgy van leírva, hogy minden lány álma, még Mrs. Darling sem tud ellenállni a szavainak, és bármennyire is gyűlöletes dolgokat tesz a történetben végig, elvarázsolt és én is elbuktam a varázsa miatt. Pán Péter játssza a hőst, tetszeleg a szerepben, de sosincs semmi kétség afelől, hogy ő gonosz. Bár Hook kiemeli, hogy ártatlan, és ebből eredendően mindegy, mit tesz a fiú, jó marad, de ezt nem érezheti az olvasó igaznak, sőt, a végén meg is cáfolja ezt Pán, mert a történet nem más, mint…

Ahogy Pán foglyul tartja a gyerekeket. Én végig elborzadva olvastam, ahogyan manipulálja és irányítja őket, miközben mind istenítik őt. Pánnak nincs szüksége élelemre, ezért néha csak tettetik, hogy esznek, és ha valaki enni mer Pán engedélye nélkül, azt elveri. Wendy nem mer felszólalni Pán ellen, mert hűséges feleség, és a saját véleménye nem számít, csak Páné. Pán irányít mindent a szigeten, mert a kalózok, indiánok és az Elveszett fiúk maguktól sosem harcolnak, csak ha Pán ott van, aki gyakran unatkozik, és ezért mindenféle játékot talál ki, sőt, olyat is, ami arról szól, hogy vágjuk el a másik torkát. Olyan szadista, hogy azon nevet, ahogy a Darling fiúk majdnem meghalnak, és Sohaországban senki nem nő fel, de nem azért, mert megáll az idő, hanem mert Pán megöli őket. Ezek után nekem mondja valaki, hogy az Egyszer volt, hol nem volt ábrázolása nem valósághű…

Pán közben küzd önmagával, és bár ráfoghatjuk, hogy mágia miatt (de annyira nem fantasy ez), de túl hamar elfelejt dolgokat. Mire odaérnek Sohaországba, vagy ötször felejti el Wendyt, mert ennyire nem tud kötődni a való világhoz, sőt, mikor megkérdezik, hogy ki ő, arra se tudja a választ. Nem törődöm, nem érdekli semmi, és ezzel is veszélybe sodor másokat. Ugyanakkor eltöpreng az ember, hogy vajon nem véletlen direkt felejti-e el a dolgokat, ugyanis teljesen közömbös a gyilkolással szemben is.



„– Elfelejtem őket olyan gyorsan, ahogy megöltem őket – válaszolta [Péter] hanyagul.”


De bármi is legyen Pán megfejtése, legyen egy sokat szenvedett gyerek, akinek van oka gonosznak lenni, mert az élet megtörte, legyen egy önző, nevelést igénylő gyerek, aki szülők nélkül „nőtt fel,” egy biztos, hogy roppant érdekes karakter.



„Wendy úgy érezte, hogy egy tragédiát lát maga előtt.”


És így vagy úgy, de Barrie valami pótolhatatlan élménnyel ajándékozott meg, miközben ezt a könyvet olvastam, hiszen annyira összetett, annyira magával ragadó és szomorú. Viszont ugyanolyan manipulatív is, mint Pán, és valahol ebben rejlik a történet varázsa.

Mivel nekem az olvasás élményét az tette teljessé, hogy utána olvastam az írónak, ezért úgy gondoltam, hogy írok arról a rejtélyről, ami a Pán Péter könyv keletkezését övezi. A továbbiakban Barrie életéről lesz szó, és néhány igazán hátborzongató spekulációról. Mivel senki nem tudja, mi az igazság, ezért szeretném, ha véletlen sem fajulna vádaskodásba és fújjolásba a komment részleg.

Nem vitás, hogy Barrie életét tragédiák tömkelege övezi, az első inspirációja bátyja tragikus halála volt, aki pont a 14. születésnapja előtt halt meg korcsolyabalesetben. Innen jött az örök ifjú fiú képe, és az anyjával való konfliktus is, amiről már írtam, és ez láthatóan hatással volt a Péter Pán történetre.

Ellenben nem régiben megjelent egy könyv, a Captivated: J.M. Barrie, The Du Mauriers & The Dark Side of Never Never Land, ami egészen odáig elmegy, hogy kijelenti, talán Barrie ölte meg a saját testvérét. Na, most úgy eltöprenghettek, hogy miért? Az egész találgatás arra épít, hogy Barrie vajon tényleg egy olyan felnőtt volt, aki sosem nőtt fel és a gyerekek társaságát élvezte csak, vagy egy megrögzött, szadista, manipulatív pedofil volt. És én őszintén bevallom, hogy nem tudom eldönteni, és amúgy is annyi hasonlóság van Barrie és Pán között, hogy ettől még hátborzongatóbb lesz az egész.

A lényeg, és próbálok nem minden apró dologra kitérni, pedig egy igen szövevényes és érdekes (megszállottságot okozó) történet ez: Barrie inspirációja az Elveszett Fiúkhoz egy család (Llewelyn Davies) volt, akikkel a Kensington Parkban találkozott, és annyira megszerette a fiúkat, hogy nemsokára bekérette magát a családhoz és állandóan velük játszott. A családhoz tartozott a sikeres író, George du Maurier, aki történetében egy karakter hipnózissal vonta uralma alá a karaktereket. Ez azért fontos, mert a Dark Side of Never Never Land írója szerint Barrie megszállott volt, és George-dzsal ezért akarta felvenni a kapcsolatot, hogy erről a témáról mindent megtudjon, és így az sem véletlen, hogy az George unokáival találkozott a parkban, hanem szándékos megrendezett dolog. (Noha arról nincs feljegyzés, hogy George és Barrie találkoztak volna.)

Tehát Barrie elbűvölte a gyerekek anyját, Sylviát, és miután meghalt a családapa rákban, nem sokkal utána Sylvia is követte. Barrie állítása szerint Sylvia a halálos ágyán igent mondott neki, hogy hozzá menjen feleségül, ám ezt a gyerekek közül nem mind hitte el.

Itt jön a csavar, ami szilárd tény, Barrie úgy kapta meg a gyerekek gyámsági jogát, hogy meghamisította Sylvia végrendeletét, amiben Jenny (a dadus testvére) állt, ő pedig átírta a saját nevére, Jimmyre. Egyesek úgy vélik, hogy őszinte és véletlen tévedés volt, de a körülmények elég gyanúsak.

Ezt tetézi, hogy Barrie egyesek szerint túlságosan megmutatkozik a saját műveiben – és jajj, olvastam sztorikat egy szociopata szektavezérről, aki szintén csak az írásában vallja be, hogy tudja, mit tesz, de egyszerűen senki nem hiszi el, annyira jól manipulálja az embereket és játszik velük, és így az írásai pusztán nem lehetnek bizonyítékok, pedig hátborzongatóan hasonlóak a valósághoz. Szóval Barrie felnőtt könyvében, a The Little White Birdben, amiből a Pán Péteres fejezeteket újra kiadták meseként, ezt írja a narrátor, aki nagyon hasonlít Barrie-re:

„Davidnek és nekem hatalmas kalandban volt részünk. Ez történt: velem töltötte az éjszakát… Levettem [a csizmáját] egy öreg kéz hidegségével, aztán a térdemre ültettem a fiút, majd levettem az ingjét. Örömteli élmény volt, de azt hiszem, csodálatosan nyugodt maradtam, amíg nem értem túl közel a nadrágjához, ami nagyon felkavart… nem vetkőztethetem le teljesen Davidet nyilvánosan.”*

Miután David és a narrátor egy ágyba másztak:

„Az éjszaka további részében rám feküdt, keresztben, és néha a lába az ágy aljánál volt, néha a párnán, de mindig fogta az ujjamat…” Eközben a narrátor pedig ébren fekszik és arra gondol, hogy „ez a kisfiú, akit játék közben levetkőztettem, és ő pedig hirtelen a térdemre hajtotta a fejét” vagy pedig a „fürdőtől csöpögő kis alakjára, és ahogyan mikor elkaptam, úgy csúszott ki a kezeim közül, mint egy pisztráng.”

Tudom, hogy a könyv teljes olvasása nélkül ezek lehetnek véletlenszerűen kikapott részletek, de a könyv a gyerekek szeretetéről szól a kritikusok szerint, mégis ezek a részletek eléggé zavaróak, bár önmagukban, persze, semmit sem bizonyítanak.

Hogy mitől is lesz mégis olyan fura ez a sztori? Még mielőtt a gyerekek hivatalos gyámja lett volna, Barrie sokszor játszott velük kalózosat, amiből megszületett a Sohaország képe, és Peter, Pán Péter névadója, úgy emlékezett vissza arra a nyárra, mikor megszületett a meseregény ötlete, hogy „furcsa és rettenetes nyár.” És a fiúk apja, míg életben volt, eme nyárról készült regényt szánt szándékkal a vonaton hagyta, amit Peter úgy vélt, hogy „kétségkívül ez volt a hozzáfűznivalója az egész fantasztikus afférhoz.” Mellesleg Peter élete végéig gyűlölte a Pán Péter könyvet és rettenetes mesterműnek hívta.

Ez még mindig nem a fekete leves, az csak most jön. Bár mindegyik gyerek és leszármazottja azt mondja, Barrie nem tett semmit, mégis annyira látszik a Pán Péter hasonlóság, hogy rémisztő, hiszen Pán is maga köré gyűjtött gyerekeket, akiket manipulált és bántott. Persze szintén túl nagy ugrás lenne ebből arra követeztetni, hogy Barrie nem bánt tisztességgel a gyerekekkel, de…

Michael, akivel a leginkább jóban volt Barrie, levelezéseket váltott, amiből nem maradt sok fent, mert Peter idegösszeomlása közben elégette őket, annyit hozzáfűzve: „Túl sok volt.” Néhány levél, ami fennmaradt elég furcsa volt, köztük, amit a fiú nyolcadik születésnapjára írt: „Bárcsak veled lehetnék és a gyertyáiddal. Úgy néznél rám, mint az egyik gyertyádra, arra, amelyik olyan rosszul ég – az elfolyósra, amelyik meggörbült középen. De mégis, hurrá, Michael gyertyája vagyok. Bárcsak láthatnálak indián ruhát felvenni az első alkalommal… Kedves Michael, nagyon imádlak, de ne mondd el senkinek.”

George (egyesek odáig elmennek, hogy szánt szándékkal halt meg) az első világháborúban esett el, Michael öngyilkos lett, Daphne, a fiúk unokatestvére, aki sokszor játszott velük, idegösszeomlást kapott, Jack tüdőbetegségben halt meg, Peter pedig öngyilkos lett, mikor épp a családjáról állított össze feljegyzést, és ekkor égette el a Michael-Barrie leveleket is.

Hogy Barrie vajon tényleg Pán Pétert játszott vagy ártatlan volt, nem tudni, de a Dark Side of Never Never Land odáig is elmegy, hogy Daphne du Maurier, a szintén híres írónő és a fiúk unokatestvére sorsát is Barrie-re keni. Állítása szerint Barrie manipulációjára (egy Barrie által írt színdarabban kellett játszania egy vérfertőző karaktert) kezdett kapcsolatot Daphne apja a lányával. Daphne pedig az állítása szerint zavaros szexualitását (ugyanis biszexuális volt) a Barrie-vel való játékoknak köszönhette. Adalékként a szerző még Robert Falcon Scott, a felfedező halálát is Barrie-re fogja, aki találgatások szerint manipulálta és bíztatta, ezzel a végzetéhez vezetve.

Nem lehet tagadni, hogy a Barrie-t körüllengő tragédiák szörnyűek, és bárhogy is legyen, Barrie a Pán Péterrel olyat alkotott, ami sokakat megérintett. Ha tényleg csak egy magányos, gyermeteg lélek volt, akkor is a könyve ugyanolyan lebilincselő mélységeket rejt. Ha pedig tényleg egy szociopata, manipuláló ember volt, akkor ijesztő, hogy olvasás közben az én fejemet is elcsavarta. Egy biztos: Sohaország örökre velem marad.

*fordítás saját, nem is tudom, hogy kiadták-e magyarul.

Kedvenc karakter: Pán Péter, Hook

Ami kifejezetten tetszett: MINDEN

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: -

Kiadás dátuma: (eredeti 1911.)

Oldalszám: - oldal

Honnan: angol nyelvű e-könyvtár 

A kiadás adatai azért hiányosak, mert angol elektronikus könyvtárból olvastam, mert a teljes szöveg magyarul nem fellelhető.

Alyson Noel: Everlasting - Örökké tartson

2013. október 6., vasárnap

Hogy akadtam rá: Megtetszett a borítója amazon.com-on.

Sorozat: A Halhatatlanok 6. része

Úgy általában az egészről: Sokat gondolkoztam, hogy milyen posztot is írjak erről a könyvről, hiszen valljuk be, a legtöbben nem azért fogjátok olvasni, mert annyira várjátok ennek a sorozatnak a befejező kötetét… Legalábbis nem olyan izgalommal, mint a rajongók, maximum páran akadnak közöttetek, akik olyan mazochisták, mint én és nem hagynak abba sorozatot.

A Halhatatlanok sorozat még nem is kezdett olyan rosszul (legalábbis én szerettem az első részét), nem volt valami bonyolult történet, de nyári limonádénak tökéletes, szórakoztató… Aztán valami félresiklott, és mivel nagyjából az elsők között volt az ifjúsági, romantikus fantasyk között, így kb. mintapéldája annak, ami rossz lehet ebben a műfajban. Ez a poszt innentől TELJESEN SPOILERES, amolyan vesézés/kommentálás, és nem koherens kritika, nem is akarom annak feltűntetni. Aki esetleg nem olvasta az előző részeket, de szórakozni (sírni) akar, az is nyugodtan tovább olvashat, mert egyrészt körbeírom ki kicsoda, másrészt örülhetnek a sorozat olvasói is, mert ebben a részben az előző öt kötet történetét éljük át…

A történetünk ott kezdődik, hogy Damen (a halhatatlan, rejtélyes férfiú, aki hatszáz éve folyton Ever reinkarnációit üldözi, mert annyira szerelmes belé) és Ever (a szőke, ámde rettenetesen különleges lány, aki nem olyan, mint a többiek – erről majd később) állnak Nyárvidék (egy mágikus dimenzió a világok között, ahol lehet varázsolgatni és minden tudás fellelhető) szívében, de hopsz, sár van itt meg eső. Ever úgy gondolja, hogy erről ő tehet, mert profetikus álmai kísértik és hát, megölte a legjobb barátnőjét az előző részben, aki a halhatatlanság ajándékát nem viselte olyan szépen és szerényen, mint Ever. Megjelenik egy öreg néni, aki rímekben kezd el beszélni, és kijelenti, hogy Ever a kiválasztott, aki segít majd sokakon, ha elindul egy utazáson.

És innentől a könyv fele kb. erről szól, hogy Damen semmibe veszi ezt, mert nyilván ha létezik mágia, meg halhatatlanság, akkor nem léteznek próféciák, ugye? Ami dühített, hogy Damen, akit az elején nem utáltam, teljesen átváltott abba a típusú karakterbe, ami most menő, én pedig fel nem foghatom, hogy lehet erre olvadozni. Damen folyton – a dráma kedvéért, felteszem –, semmibe veszi Evert, ellene van, és eléri azt manipulációval, hogy a lány úgy gondolja, hogy ő hülye, és Damen alárendeltje.

Erről írhatnék millió sort és posztot, de ez az, amit nem kéne romantikusan ábrázolni. Ez nem romantika, ez nem apró vagy nagyobbacska bökkenő egy kapcsolatban. Damen egyszerűen rongynak használja Evert, de mivel szexi és gazdag, ezért ez simán elnézhető neki.

Damen kijelenti, hogy Ever profetikus álma csak figyeleméhes dolog, hogy ennyire függ Damentől, és nem kap belőle eleget. Tényleg, Damen? Én itt már lapáttal vertem volna a fogait és ez az első fejezet. És erre épülne a könyv, hogy szurkoljak nekik. Ha ez nem lenne elég, Ever folyton RETTEG, hogy mit gondol majd Damen, hogy mennyire lesz dühös. Bárki bármit mond, nekem ez tiszta abuzív kapcsolatnak tűnik, ez nem normális, ha gyomorgörccsel válogatja meg az ember minden szavát a szerelme előtt.

„– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül. – Megfordulok, ránézek, tudva, hogy igazam van, és ugyanolyan biztosan, hogy ő nem fogja így látni.

– Dehogyisnem. Már meg is tettem. – A szavai mogorvábban hangzanak, mint szánta, ami egy bocsánatkérést vált ki belőle, ami hamarosan a kezében nyílik ki – egyetlen vörös tulipán, lekonyuló zöld szárral.”

Nekem ez a jelenete szimplán összefoglalja, ami probléma ezzel a kapcsolattal, meg oly sok mással ifjúsági regényekben. Nem mondja ki, hogy bocsánat, nem tesz semmit, odarak valami ajándékot, és a nőnek ennyi elég kell, hogy legyen, mert ám Damen folytatja, megindokolja, hogy miért ne mentsék meg a Nyárvidéket:

„– Tényleg így akarod tölteni a téli szünetünket? Valami őrült, öreg nő rejtélye után nyomozva? Megpróbálva olyan mélyebb értelem után kutatni, ami a szerény véleményem szerint nem létezik?”

Komolyan?


OKÉ, DAMEN, most jöhet egy szék az arcodba! Esküszöm, nem fogom végig kiidézni, de ez aztán tényleg elhiteti velünk, hogy mennyire szereti Evert… De persze, Damen valami filozófiai okossággal magyarázza az egészet, hogy engedjük el a múltat, ami elég álszent dolog, hiszen Evert képtelen volt elengedni, Ever erre rá is mutat – aminek örömtáncot jártam –, de a mondat második felében Ever már megint magát szidja, hogy megbántotta Damen egóját.

Nagy kínszenvedések árán hazajutnak, Damenhez, ugyanis Ever odaköltözött, miután összeveszett a nagynénjével, és a páros csodálatos hétköznapjaiba tekinthetünk bele, ami igazán kiemeli a karaktereink pozitív tulajdonságait: Ever arra használja az erejét, hogy reggel mentolos leheletet varázsoljon magának és cuki hajat, miközben Damen félmeztelen testével próbálja manipulálni Evert, hogy ne gondolkodjon, mert az árt neki.

Én elhiszem, hogy nem kell szerethetőnek lenni a főszereplőknek, de az írás első számú szabálya, hogy az olvasót érdekelje, mi lesz a karakterekkel, különben nem fogja szeretni vagy végigolvasni a könyvet. Everrel az a baj, hogy ő is kicsinyes semmiségekre használja az erejét, de mégis prédikál másoknak és lenézi őket, Damen pedig… azt vártam, hogy mikor hal meg látványosan.

Jön a vita, hogy Evernek ki kéne békülnie Sabine-nel, a nagynénjével, amíg teheti, hiszen Ever már halhatatlan és gimi után elköltözik, de persze Damen feladja az egészet, és pár perc után kijelenti, hogy nem baj, úgy is már csak ketten vannak egymásnak.

Nem! Nem, nem, nem. És mondtam már? NEM!

Álljon meg a nászmenet! Ez is az első számú jele az uralkodó magatartásnak, hogy elzárja a lányt a többiektől, igen, persze, Sabine-nal most összevesztek, de nehogy már ne is próbáljanak kibékülni. És Ever barátai? Velük mi van? Mert ők ráadásul tudnak a halhatatlanság titkáról, de persze Damennek kell Ever életének közepén állni. Annyira, hogy megszabja, hogy Ever egy hetet tölthet ezzel a titok nyitjának keresgéléssel, utána mennek majdnem-szexelni (mert Damen meg lett mérgezve és nem tudnak egymáshoz érni, csak mágikus egész testre kiterjedő kondommal) Európába és kész. Szintén, ez hogy a másik idejét beosztjuk, ez nem romantikus…

Na, Ever fogja, elmegy a Minden Tudás Házába Nyárvidéken, ahol az univerzum súg a szereplőinknek össze-vissza, amire készen állnak. Nem megyek bele, hogy ez mennyire abszurdum, mert ráfoghatjuk talán, hogy az univerzum azt akarja, hogy dolgozzanak meg a karaktereink a happy endjükért, őszintén, valahol ez is lenne a könyv tartalma, de a kivitelezéstől a fejemet fogtam. Everék eltöltenek itt mennyi időt? Tippeljetek! Megvan? EGY ÓRÁT! Majd kijelentik, hogy túl sok idejüket vesztegették.

Túl sokat.

HALHATATLANOK! Mit fáj nekik pár óra?

Ezek után Damennel elmennek a kis múltvetítő gépükhöz, ahol újra tudják élni a régi életeiket, abban a bőrben is, szóval tudnak majdnem szexelni a tulipánok között. Ever szeretne választani emléket, DE STOP, Damen szeretné a szexeset, és Ever belemegy, mert „ez a legkevesebb, amit megtehetek, hiszen annyi idejét pazaroltam kutatással.” PÁR ÓRÁT! És nem, nem, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ha egy lány nem akar szexelni, akkor a pasi kedvében kell járnia, még ha kapcsolatban is vannak, csak hogy kiengesztelje a másikat. A nő teste az övé, és ne legyen már az ilyen aljas érzelmi manipuláció romantikus meg cuki.

És mikor Ever ismét felhozza, hogy talán… talán esetleg megnézhetnék a múltnéző kütyüjükkel a régi életüket, hátha a titokzatos évszám, ami a jóslatban szerepelt jelent valamit, Damen válasza:

„– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – mondja végül, a tekintete az enyémre esik, de csak rövid ideig, mielőtt újra járkálni kezd. – Azt hittem, már túlléptél ezen és szórakozni akarsz. Azt hittem, rájöttél, hogy sehova sem jutsz, hogy tévedsz Nyárvidékkel, a sötét, kietlen részével és az öreg hölggyel kapcsolatban – mindennel kapcsolatban. Azt hittem, csak meg akarsz állni a pavilonnál, hogy egy kis múl-életi mókában legyen részünk, mielőtt elindulunk vakációzni. Aztán abban a percben, hogy végre jól érezzük magunkat, meggondolod magad. Mit mondhatnék? Egy kicsit csalódtam benned, Ever. Igazán.”

Ez volt az a pillanat, amikor Dament elástam volna a hátsókertemben… Lehetőleg élve. Még mindig próbálom felfogni, hogy ez hol romantikus, de tényleg továbblépek.

Damennek ugye volt egy időszaka, mikor majdnem meghalt és rájött, hogy az Árnyvidékre fog kárhozni a lelke, ezért lemondott a luxus öltönyeiről és papucsban kezdett járkálni. Mert ő ettől lesz jó ember. Egy biztos, hogy Damen és az én nézetem különbözik, mert nincs egy pillanata, hogy ne lenne ellenszenves, kicsinyes és önző. Megígéri Evernek, hogy segít neki nyomozni, ami azzal folytatódik, hogy ülnek a sáros talajon, egy nylonon, és bámulnak az esőbe, várva, hogy az öreg néni, aki jóslatot énekel, arra járjon. Hagyján, hogy mennyire hülyeség ez az egész, de Damen már nyivákolni kezd, hogy:

„– Őszintén, Ever? Az egyetlen oka, hogy itt vagyok, mert örök hűséget esküdtem neked. Tudod, „jóban, rosszban?” Azt hiszem, ez a rossz része, ami azt jelenti, hogy ennél már csak jobb lehet.”

Te atyaég! Micsoda férfi! Egy kis sártól meg esőtől már sírni kezd. Elárulom, egy kapcsolatban és az ember életében nem egy pocsolya fogja jelenti a legnagyobb akadályt.

Na, de ugorjunk, nem elemzem milyen nehézségek árán, de végre elmondják a jóslatot, Evernek egyedül kell megtennie egy nehéz utazást (ha-ha, előre nevetek, milyen nehéz lehet), és toporognak és veszekednek még pár fejezetet Damennel, és aztán, végre!

Kiderül Evernek igaza volt, mindketten éltek már azelőtt, 1308-ban, és akkor kezdődött majdnem minden probléma gyökere. A gond ezzel az, hogy kiteszi a könyv harmadát kb. és értem én, hogy azt mutatná be, hogy Ever és társai mindig ugyanazt az életet élik újra és újra, de őszintén érdekesebben is meg lehetett volna írni.

Nem tudom, hogy én aludtam át-e valamit, de elvileg Damen mindig felismeri Evert életei során, ugyanazokkal a jellegzetes jelzőkkel írja le Noel a karaktereket (szemszín, hajszín), mégis Evernek beletelik egy kis időbe, míg rájön ki kicsoda.

Na, de élvezzétek ti is a szappanoperát: Damen egy ibériai herceg. Nem értem, Noelnek miért kellett átírni a történelmet, mert bizony Damen király lett és utánanéztem nem találtam ilyen uralkodót. Értem, hogy fantasy könyv, de eddig elég volt Noelnek, hogy a híres emberek találkoztak Damennel, nem értem miért kellett ennyire még jobban kiemelni a férfi hőst…

Nem megyek bele a történelmi hitelességbe, egész egyszerűen azért, mert nem létező. Damennek hozzá kéne menni pénzért (mert szegény a királyság, és pont egy ott lakó nemes család pénze fogja megmenteni az egész országot) Drinához, aki ennek felettébb örül. Viszont Dament tizenhárom évesen belelöki a sárba Ever, Drina szegény unokatestvére, és szerelem első látásra…

Itt ez a baj, hogy nem látjuk, hogy szerettek egymásba, nem érzek semmit, nem tudok egyszerűen szurkolni nekik. És akkor vissza Everre, aki Drina és Haven, a két gazdag lány unokatestvére. Hozzá van szokva, hogy szolgálói vannak, de ugyanakkor a lovászfiúhoz (Jude) akarják a szülei hozzá adni pénzért. És egyszerűen Ever ebben az életben ugyanolyan naiv, elkényeztetett, mint most, de elvileg szegény, ezt hangsúlyozza Noel, mert hát ez a nagy akadály Damen és az ő házassága között. Mégis Ever simán nemet mondhat házasságra, pedig ha a szülei hozzá akarják valakihez adni, ahhoz hozzá kellett volna mennie…

Damen testvére Roman, aki Drinába szerelmes, meg király akar lenni, Jude Everbe szerelmes, Haven Romanbe, Drina Damenbe… és uramisten ez már maga egy oruborosz, a saját farkába harapó kígyó, ha fel akarnám rajzolni.

Milyen érdekfeszítő. Mesélj még.


Ja, és igen, Haven lecimbizik Roman szeretőjével, aki elmondja, hogy Ever és Damen le akarnak lépni és összeházasodni, Drina megöli Evert, és nem tudom hogyan, de Ever 1-2 fejezetet félig halottan tölt, nem lát, nem tud beszélni, nem fáj neki, DE végig hallja, hogy Damen mit csinál… Eléggé hihetetlen és kizökkentő, de hát hallanunk kell, amint megérkezik Miles, az orvos, és a két ikerlány Avával, mint kuruzslók, akik hozzák az életelixírt, de persze túl későn. (Damen megjegyzi mellékesen, hogy muszáj az elixírnek működnie, mert Ever fiatal és gyönyörű… Teljesen nyilvánvaló, hogy az univerzum ez alapján dönt.)

Itt már azért téptem az arcomat, mert nem elég, hogy szlengesen beszélnek, hogy bent kis házban fáklyával világítanak (? Noel nem hallott gyertyáról), de itt tűnik fel ismét, hogy Ever szerint az igazi szerelem a szex. Azaz addig nem érezte magát igazán szeretve, amíg nem szexelt Damennel, és igen mennek négy menetet itt egyből, ami kellemesen ki van cenzúrázva, de! Nem tudom felfogni, hogy ez romantika… maximum testi vágy. Tudom, hogy a tinédzser könyvekben fontos a szexualitás felderítése, és ezzel nem lenne bajom, ha nem erről szólna az egész könyv, hogy ez az élet értelme.

Bónusz jelenet: Ever már rég halott, de mondogatja, hogy annyira, de annyira szereti Dament, és Damen is neki, miközben holttestére húzza fel az eljegyzési gyűrűt… Annyira abszurd, rózsaszín köd jelenet volt, hogy nem tudtam komolyan venni, noha ebben a könyvben semmit sem lehet, azt hiszem ez volt az egyik legkiemelkedőbb pillanat. DE LESZ JOBB IS!

„– Szeretlek, Adelina [Ever akkori neve] – suttogja, egyik keze a homlokomon, a másik összefonódva az enyémmel, vadul nyomva valami hideg, kerek fémet, ami csakis a jegygyűrűm lehet, az ujjamra. – Mindig is szerettelek, mindig is szereti foglak. Mindig a szívemben élsz majd… Mindig a mennyasszonyom leszel.”


Azt hittem, ennél nem lehet rosszabb. Tévedtem. Damenék rájönnek, hogy ez az egész kalamajka azért van, mert az UNIVERZUMNAK nem tetszik, hogy Damen halhatatlan, mert az igazi halhatatlanság a léleké, és nem a testé. Jön egy halom bla-bla, ahol bebizonyítják, hogy Damen a hibás mindenért, és hiába szereznék meg az ellenszert az anti-szex méregre, akkor is lenne akadály az életükben, mert Damen egy pöcs.

Viszont, ami itt eléggé nagy baki: 1) értem én, hogy ilyen New Age-es maszlagot akar elénk tolni Noel, hogy a hibáinkból tanulunk, de egyrészt nem látom, hogy Damen tanulna bármit is, másrészt az élet nem habos-babos sütemény unikornisokkal. Hülyeség kijelenteni, hogy csak azért vannak akadályok az életben, mert rosszat tettél. 2) Újabb csodálatos anti-feminista üzenet, azaz a férfi semmiért nem hibás és a nőnek kell mindent megtenni, mert ez a helyén való.

Most tartunk a könyv felénél, már posztírás közben befájdalomcsillapítóztam, de még így is fáj… Ígérem már gyors leszek innentől! :D

Ever és Damen nagy utazása annyiból áll, hogy beülnek egy csónakba és elhajózgatnak egy folyón, ami elfeledtet velük mindent, ha sikerül emlékezniük a végén, akkor nyertek. Ever emlékszik, Damen eltűnt, egyetlen logikus következtetés: irány az Árnyvidék.

Ahol a legborzalmasabb jelenet történik meg. Nem elég, hogy ez a sárral és esővel teli hely, ilyen egyszerűen az Árnyvidék bejárata, de Ever útravalóra kapott egy szép kristályt Avától, na azzal kiszabadítja az összes halott halhatatlan lelkét, akik…

MEGÖLELIK ÉS BOCSÁNATOT KÉRNEK!

Ne már!

Nem, kedves írók, egy gonosz jó útra való térése nem ennyi, hogy megbánja bűneit két oldal alatt. Ezzel az egész könyv olyan semmilyen lesz, ezért olvastam hat részt? EZÉRT?! Roman odaadja az elixír receptjét magától, és innentől vajon miről szól a könyv?

Igen, eltaláltátok. Két perccel ezelőtt Damen azt mondta, hogy sosem fog kételkedni Everben, most, hogy a közeljövőben ott a szex lehetősége, hiába kell Evernek folytatni a világmegmentő utazását az Élet Fája és annak mágikus gyümölcse után kutatva, ami örök – léleknek járó – halhatatlanságot ad, neeem, Damen megint itt tart, mint egy megakadt lemez:

„És most, most hogy végre sikerült megszerezned azt a dolgot, amit ennyi időn át kerestél – eldobod, csak hogy valami őrült, öreg néni küldetésére menj, egy olyan fát keresve, amit bocsáss meg, hogy ezt kell mondjam, de nem létezik?”

És Damen folytatja, csak folytatja, Ever megjegyzi, hogy az Árnyvidék mindig veszély lesz rájuk nézve, erre Damen azt hozza ki, a félreérhetetlen szövegből, hogy Árnyvidéknek hívta a Damennel közös jövőjüket. EZT A DRÁMÁT ÉN MÁR NEM BÍROM!


Damen és Ever szakítanak, a szexen vitatkozva, ugyebár… és itt Everben láttam egy kis gerincet, ami eddig nem volt ott. Igenis azt merte mondani, hogy cseszd meg, Damen, itt nagyobb dologról van szó, mint rólad. De sajnos, ha Ever tényleg követendő példa lenne, és tényleg okos (mert szegény nem az), akkor rég otthagyta volna ezt a töketlent. Damen azért még kijelenti duzzogva, hogy mire Ever visszatér, addigra megcsinálja az ellenszert, hogy legyen, ami tűrhetővé teszi az életét. MÁR MEGINT A SZEX! Mintha az lenne az élet mozgatórugója!

Fétised van!

Egy kis mentális betegeket lenéző szöveg után, Ever végre megérkezik egy ködös hegyre, ahol mászik és mászik, és megölel egy random pasit, aki kiderül nem Damen, hanem Rafe, aki nem tudom kicsoda, de nem is érdekel. Megérkezik még kettő (Misa, Marco) halhatatlan, akik szintén a gyümölcsöt akarják, mert már öregedni kezdtek. Evert lelökik a mélybe, aki zuhan, zuhan, míg a FA MEG NEM MENTI! A FA!

Amire nem jöttek rá a gonoszaink, hogy a gyümölcs persze igazi halhatatlanságot ad, azaz elveszi a test halhatatlanságát, és halandók lesznek. De semmi gond, mikor erre rájönnek, SZIVÁRVÁNY SZÍNBEN SUGÁRZIK AZ AURÁJUK, OLYAN BOLDOGOK! MEGVILÁGOSODTAK! Azt…


Persze a mítosz szerint, amit amúgy egy embertől hallott Ever, a fa ezer évente egy gyümölcsöt ad, és hiába mondták Evernek, hogy a fa örök-adó, hiába nő előtte a szeme láttára új gyümölcs, leáll agonizálni és sírni, hogy a gonoszok befalták. De a szivárvány láttán megörül, megbocsát nekik, és ilyen segíts-magadon féle gondolathalmazokkal találkozunk:

„Hirtelen tudom, hogy mit jelent, amikor azt mondják, az univerzum bőséges – hogy mindent elénk rak, amire szükségünk lehet – hogy a szűkölködést csak az elménk teremti.”

Hát ezt mondd annak, aki éhezik… Ja, bocs, ők megérdemlik, mert valami olyat tettek. És ezt nem veszi észre Noel, hogy a világon nem csak szőke tini lányok élnek, és hogy ez a minden vidám, hippi filozófia, ennyire erőltetetten iszonyatosan kilóg ebből a könyvből, mikor a szereplők pont, hogy negatívak.

Ever visszatér a Földre, egy téli befőttre elég gyümölccsel és bár feltűnik neki, hogy hőség van – és ő télen indult el – három fejezet alatt jön rá, mikor Honorral (az egyik tipikus ellenséges, divatszerető lánnyal) beszélget, hogy hat hónap telt el a való világban.

Na, és itt ismét jön a csodálatos nőgyűlölő magatartás. Ever, még az első életében kijelentette: „Nem olyan vagyok, mint a többi nő.” Mert ő nem pletykál… De… ez a lehető legrosszabb a lányokba nevelt nőgyűlölet. Azt sugallja, hogy a többi lány mind rossz, velejéig romlott, megvetendő. Találkozik Honorral, aki most Jude-dal jár, és a lány bocsánatot kér, teljesen normálisan bánik vele, Ever pedig undok, majd megjegyzi, hogy tényleg megváltozott, mert kopott farmert hord, papucsot meg bő pólót. Vagyis nem lehetsz trendi, nem hordhatsz sminket, mert akkor értéktelen ribanc vagy. Biztos, hogy ezt az üzenetet kell küldeni a fiatal lányoknak?

Nyálas kibékülés után Sabine-nal, ismét Damen szenved – kérlek, lőjétek már le vagy engem, mert én ezt nem bírom –, az a baja, hogy Ever ki mert békülni a családjával, a családjánál mert aludni, és „elé mertem helyezni embereket.” Ever, az Isten áldjon meg, egy éve ismered ezt a pasit, folyton csak a baj van vele, még szép, hogy egy fiatal lánynak a családja is fontos!

Nem vicces.

Damen meglepődik, hogy Ever halandó akar lenni, Ever pedig hat hónap kihagyást bepótol a suliban Stacia (a gonosz lány), Honor és Miles segítségével. Na, már most ez egy-két oldalban van összefoglalva, de mágia és egyéb nélkül, nem tudom, hogy hat hónapot hogy engedtek neki bepótolni, de semmi gond érettségi megvan pár sorban, és jöhet az amerikai írók kedvence, A PARTI/BÁL.

Ennyi elég volt!

Ahol Ever meggyőzi a halhatatlanokat, hogy legyenek emberek, mert karmikusan jót tesz, majd Damen egy ökörségekkel teli beszéd után („Most már csak bíznod kell az univerzumban, bennem és benned, hogy hinni tudj!”) elénk ül a happy end.

Ever előkészületként varázsolt egy házat maguknak a tengerpartra, amiben nincs semmi, csak egy hálószoba, jön a szex jelenet, DE NEM AKÁRMILYEN! Tulipánok esnek mágikusan az égből, pedig egyiküknek sincs ereje már. De nem kell félni, ugyanúgy tudnak telepatikusan kommunikálni és hamarosan rájönnek, hogy bármelyik ember képes manifesztálni bármit a semmiből, ha elég erősen koncentrál.

Tehát nincs más hátra, mint hogy elég erősen koncentráljak és előttem teremjen egy kis agyi hipó, mert ezt mással nem tudom kitörölni az emlékezetemből.



Összességében minden megtalálható benne, amit egy ifjúsági könyvnek NEM kéne közvetítetnie, és igenis úgy érzem, hogy erre a gyerekes, nyálas, összevissza, humbugokkal teli írásra nem kifogás, hogy „jajj, de tiniknek készült.” Ők is értelmesek, ők is szeretnék magukat felismerni a könyvekben, olyan karaktereket látni, akik az ő problémájukkal küzdenek (legyen az első csók, vagy az élet és halál kérdése) reálisan. Ez a regénysorozat pedig minden, csak nem reális.

*A fordítás saját, mert angolul olvastam.







Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: MINDEN!

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2013. szeptember

Oldalszám: 300 oldal

Honnan: saját, e-book (angol nyelven) 
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.