Natalie Babbitt: Örök kaland

2013. november 10., vasárnap


Hogy akadtam rá: A kiadó ajánlotta a figyelmembe.

Úgy általában az egészről: Winnie Fostert, a tízéves kislányt szülei mindentől óvják, ezért úgy érzi, neki meg kell szöknie, és valami kalandosat átélnie. Ez sikerül is neki, amikor találkozik az erdőben a titokzatos Tuck családdal, akik azt állítják, hogy örökké élnek, mert ittak egy közeli forrás mágikus vizéből. Hogy ezt Winnie elhiszi vagy sem, azt maga sem tudja, de megszereti őket. Eközben pedig egy rejtélyes idegen érkezik a kis városba, akinek a jelenléte felkavar mindent.

Először is leszögezem, hogy egyik filmadaptációt se láttam, sőt egyikről sem hallottam, pedig kettő is van belőle, csak akkor szereztem tudomást arról, hogy film is van belőle, mikor elkezdtem olvasni, és mindenki felhozta azt példának. Szóval a filmhez hasonlítani nem tudom, de ha igaz annak a rövid összefoglalója, akkor van eltérés. Ami nem is csoda, hiszen olyan rövid könyv ez, nem is igazán értem, milyen feldolgozást lehet belőle készíteni.

Maga a könyv rövid, és persze, ifjúsági vagyis inkább gyerekkönyv, szóval nagy történetre nem lehet számítani, nekem mégis egy kicsit csalódás volt ilyen téren. A kötet első 100 oldalán nem igazán történik semmi, és a kis egyszerű kaland is pár oldal alatt lerendeződik, és míg sokan mesélték, hogy mennyire megható és könnyfakasztó a vége, rám nem tudott ilyen hatást kifejteni. Talán nem is a hossza miatt (hiszen A kis hercegen mai napig bőgök minden alkalommal, ha olvasom), hanem mert egyszerűen unva lapozgattam a sok tájleírást, ami önmagában gyönyörű, de engem kizökkentett, és nem tudtam a lényegre koncentrálni.

Mert a történet lényege igenis fontos téma, és el tudom képzelni, hogy miért is olvastatják ezt a könyvet általános iskolában a gyerekekkel külföldön. A központi téma nem más, mint az élet és halál kérdése, ami nemcsak hogy örökké foglalkoztatja az emberiséget, de egy gyerek számára még nehezebben megfogható koncepció, hiszen az akkori ártatlansággal nem igazán egyeznek ki a világ rossz dolgai. A főhősünk Winnie is próbál nem gondolni a halálra, még ha az állatokról van szó, akkor sem, de a Tuck család és az örök élet ajánlata rákényszeríti, hogy megértse, mi is az a halál, mit jelent az emberekre nézve, hogy miért szükséges a halál a természet körforgásában. A könyv tökéletes alkalmat tud teremteni arra, hogy gyerek és szülő elbeszélgessen ezekről a témákról, és ez tetszett igazán benne.



„A halál az örök körforgás része, akárcsak a párja, a születés. Nem lehet kiválogatni a nekünk tetsző darabokat, és a többit félredobni. A nagy egész részének lenni áldás. De minket, a Tuck családot kihagytak ebből. Az élet kemény munka, de félredobva élni, úgy, ahogy mi, felesleges.”


Ugyanakkor felvetődik az örök élet kérdése, és nem is igazán titkolja Babbitt, hogy szerinte ez átok és nem áldás, bár mindenkinek csábítónak tűnhet. Minden karakter elmeséli Winnie-nek és ezzel az olvasónak, hogy mit gondol az örök életről és a végén döntenünk kell. (Bár bevallom, én teljesen ellentétesen döntöttem volna Winnie-vel.) Tuck, a családfő legszívesebben meghalna, szerinte átok az egész, Miles szerint ha már örök életük van, valami fontosat kell tenniük (habár mert időben nincs hiánya azért látszik, hogy halogatja ezt), és Jesse az, aki csak élvezni akarja az életet, és számára az örök élet csak szórakozás. És feltűnik egy szereplő, aki az emberi kapzsiság mintájaként csak pénzt akar szerezni a forrás vizével.

De mindannyiukban ott van a magányosság, hiszen állandóan költözniük kell, és nem mondhatják el a titkukat senkinek. Sőt, még Winnie is úgy érzi, hogy amit átél, az teljesen az övé, és mindegy mennyit meséli másnak, akkor sem fogja teljesen megérteni senki, és ezzel valahogy még inkább hangsúlyozza a magányosság érzését Babbitt.

A könyvben felmerülnek még apróbb kérdések, úgy mint, hogy egy földet, a természetet mennyire lehet birtokolni, illetve hogy bármit is, legyen az akár élőlény, személy vagy tárgy. És nehezebb témaként még előkerül az önvédelemből elkövetett erőszak is, és hogy néha rossz dolgokat is kell tenni a jó ügyért.



„Ami a miénk, az nem tűnik izgalmasnak – csak akkor leszünk rá kíváncsiak, ha elérhetetlenné válik.”


Az Örök kaland egy rövidke történet életről és halálról, és habár nem egy tökéletes könyv, de kérdések felvetésére nagyon is alkalmas, ami után el lehet gondolkodni, hogy mi mit gondolunk erről, avagy mi mit tennénk Winnie helyében.

A kötetet pedig köszönöm az Európa kiadónak!

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: cseppet lassú az eleje

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Európa

Kiadás dátuma: 2013. október (eredeti: 1975.)

Oldalszám: 144 oldal

Honnan: recenziós példány kiadótól

Laurell K. Hamilton: Isteni vétkek

2013. november 1., péntek


Hogy akadtam rá: Laurell K. Hamilton rajongó vagyok.

Sorozat: A Merry Gentry 8. része.

Úgy általában az egészről: Meredith Gentry, miután lemondott az Unseelie Udvartartás trónjáról, próbál normális életet élni Los Angelesben a szerelmeivel, de a politikai zűrzavar idáig is elér. És úgy látszik, sosem szabadul meg a vértől és az erőszaktól sem, ugyanis a rendőrség felkéri egy tündéket érintő sorozatgyilkosság megoldásában, ahol a gyilkos az áldozatait mesék illusztrációja szerint rendezi el.

Egy ideig úgy tűnt, ez lesz az utolsó Merry Gentry kötet, de idén bejelentette Hamilton, hogy érkezik majd jövőre a 9. rész, de igazából az Isteni vétkeken látszik, hogy nem lezárásnak készült. Sok szál, amit megemlítenek függőben marad: például a fülszövegben is kiemelt katonák, akiket Merry meggyógyított és most képesek ők is kézrátétellel gyógyítani. Őszintén amennyire ezt kiemelték, én azt hittem lényeges szerepet kap, de nem, egy mondat erejéig jelenik meg. És ez a kötet egyik hibája, hogy sokan csak egy megjegyzés erejéig jelennek meg, úgy mint a Vörös Sipkások és Misztrál.



„A tündérmesék egy szempontból igazak. Mielőtt a mese végére érnél, rossz dolgokat élsz át, nehéz döntéseket kell hoznod. Ha úgy vesszük, én megkaptam a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” mesevégződést, de a tündérmesékkel ellentétben a való életben nincsen vég, sem boldog, sem boldogtalan. A történeted, az életed folytatódik. Az egyik percben azt hiszed, nagyjából kézben tartod az életedet, aztán a következő pillanatban már látod: ez csak egy illúzió volt.”


És valahogy úgy éreztem, Merry tökéletesen leírja ezzel ezt a kötetet, ez nem más, mint egy epilógus Merry véres tündérmeséjéhez. Nem a történet lezárása, egy kis toldalék hozzá, hogy hogyan is élnek a szereplőink a nagy csata után. Ezért hiába indít a könyv egy véres bűnügyi helyszínnel, nem a nyomozás van a középpontban, hanem a karakterek és a kapcsolataik, és ezzel egy kicsit hasonlított az Ezüstgolyó, a legutóbb általam olvasott Hamilton könyv felépítéséhez.

Látjuk minden karakter küzdelmét az úgynevezett „boldog végünk” után: Meredithnek rá kell jönnie, hogy bármennyire is szeretne szeretettel és megértéssel uralkodni, néha kemény eszközökhöz kell fordulnia, és nem mindenki tiszteletét érheti el. Jó volt látni, ahogy Meredith a saját sötétebb részével küzd, ugyanakkor tudja, hogy ez is szükséges része egy jó vezetőnek, ahogy az is, hogy törődik az összes emberével, így az udvarból megkínzott nemeseket és testőröket befogadja.

Ugyanakkor Meredith szembesül a szerelmei régi életével, nemcsak hogy hatalmukból mit veszítettek el, hanem szívükhöz közelálló személyeket is, és felvetődik a kérdés, hogy mi lesz, ha Merry nem lett tényleg halhatatlan. Ugyanakkor ezt a kérdést Hamilton szinte megválaszolja a mellékszereplők kapcsolatával, ahol kijelenti, hogy bátor dolog halhatatlannak halandót szeretni, de ugyanakkor a szerelem megéri.

Meredith arra is ráébred, hogy bár sosem fogadták el az udvartartásban a nem tisztavérű származása, és nem tökéletes sidhe kinézete miatt, most már nem változtatna magán, még ha tudna se, hiszen annyian szeretik és elfogadják, és úgy éreztem, ebben a kötetben már Meredith is sokkal magabiztosabb lett, hiába kellett kompromisszumokat kötnie, hogy milyen veszélyes helyzetekbe keveredhet, hiszen most már terhes, amihez hozzá kell szoknia.

Előtérbe kerülő szereplők még Galen, aki egy kicsit kénytelen felnőttesebb viselkedni, mint eddig, Rhys, aki egy kicsit visszanyer az elveszett hitéből, és Barinthus, aki a legtöbb problémát okozza Merrynek a hatalomvágyával.

Hamilton ugyanakkor hozza a tőle már megszokott témákat: egyrészt a különbségek elfogadását (legyen az faji hovatartozás, szexualitás, vagy egyszerűen csak külső szerinti) és a gonoszság kérdését. Amit mindig is szerettem Hamiltonban, hogy hiába bújtatja a történeteit fantasy köntösbe, a gonoszság mindig is a realitás talaján marad, emberi, és ettől hátborzongatóbb. Senki sem szimplán fekete vagy fehér karakter és ezt azzal is jól mutatja Hamilton, hogy Merryt is a szeretet vezérli ölésre, és a mostani adott gonoszunkat is, noha egy betegesebb fajta szeretet. A főbb gonoszunk és egy kisebb negatív szereplőnk egyik legnagyobb hibája, hogy képtelenek voltak saját magukat elfogadni, és ez a gyűlölet és elégedetlenség vezette őket a rossz útra. Ugyanakkor az igazi gonoszt nem festi fel másnak, mintha a családod és a szeretteid cserbenhagynak:



„– Tudom, hogy néz ki a sátán – feleltem –, és nem rajzfilmszerű álarcot és vigyort visel. Az ördög azok alakjában jön, akiknek szeretniük kellene, gondoskodniuk rólad, de nem teszik.”


Az Isteni vétkek nem a legizgalmasabb Merry kötet, de a karakterek rajongóinak megadja a szükséges adagot a kedvenceikből, és ismét elmerülhetünk a tündérek veszélyes, politikai csapdákkal teli, és erotikus világába.

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!

Kedvenc karakter: Doyle, Rhys

Ami kifejezetten tetszett: a világ

Ami nem tetszett: -

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. október 10. (eredeti: 2009.)

Oldalszám: 330 oldal

Honnan: recenziós példány kiadótól
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.