Veronica Roth: A hűséges

2014. május 24., szombat

Hogy akadtam rá: Nagy hírnévnek örvend a sorozat külföldön.

Sorozat: A beavatott 3. része.

Úgy általában az egészről: Tris Prior leleplezte a mindenki elől titkolt videót, ami rávilágított arra, hogy az egész városuk rendszere és társadalma hazugság és csak egy kísérlet volt, a kinti világ végső kétségbeesett próbálkozása arra, hogy rendbe szedjék a háború dúlta világukat. A gond csak az, hogy a város új vezetése, aki éppenséggel Négyes anyja, nem igazán szeretne kimenni a falon túlra és ismeretlenek háborúját megvívni, és noha új propagandával és a csoportok eltörlésével vezeti a város lakosságát, ugyanúgy diktátor, mint az elődje. Négyes nem tud elszakadni attól, hogy mégis az édesanyjáról van szó, de végül a hazugságok meggyőzik, hogy Trissel és a Hűséges névre hallgató lázadó csoporttal kimenjenek a falon túlra, hogy rájöjjenek az igazságra, mi vár rájuk odakint.

Ez a trilógia bizonyítja azt, hogy igenis javulhat egy rosszul kezdő sorozat, és ezért is szoktam a mazochista olvasmányait folytatni. Az első részt utáltam, sablonos volt, logikai bakikkal tele és nyálas a romantika. És noha ez a kötet sem teljesen mentes a gyermeteg írói hibáktól (mert Roth fiatal és azért még elég kezdő író), mégis nagyon élveztem. Szerintem már mindenki látta, hogy mind külföldön és mind itthon ez a kötet iszonyatosan gyenge kritikákkal rendelkezik, mindenki utálja valamiért, és aki teheti odébb tolja a könyvet, és ezzel én is így voltam, pedig nem kellett volna félnem.

Nem próbálom kitalálni, hogy kinek miért nem tetszett, vagy hogy lehet ilyen alacsony értékelése ennek a kötetnek, de láttam olyan kritikákat, ami pont azt emelte ki, amit én szerettem: a végét. Gondolom, már nem titok, hogy valami váratlan, hogy valami szomorú történik a sorozat végén, és bár nem spoilereztem el magam, elég egyszerű volt kitalálni, mi az, amin ennyien dühöngtek. Nekem tetszett ez a megoldás, hiszen reális, hiszen ez disztópia, és ezt a műfajt az ember nem azért olvassa, hogy boldog, masnival átkötött, csillámos befejezést kapjon. (És megjegyzem, hogy a Tiszták trilógia befejezése ezerszer kegyetlenebb, sőt, nekem a Beavatott trilógia vége nem igazán éri el a kegyetlenség fogalmát, de imádtam.)

Persze, mindenkinek más az ízlése, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak amiatt lehet ennyire negatív ennek a kötetnek a fogadtatása, mert nincs boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezés. Említettem már, hogy én is láttam a regény hibáit, de egyszerűen annyira magával sodort a történet, hogy nem vett le az olvasási élményből, ezért kapja meg az öt pontot, pedig akadnak furcsa logikai bakik: A világ magyarázatot, amit az első részben utáltam, mert értelme nincs, végre Roth megmagyarázta, és úgy, hogy teljesen beleszerettem, pont az egyik kedvenc szituációmat használta, ezért lehettem elfogult vele.

Mert bár a hajlandósági teszt és a csoportokra bontás teljesen jól meg lett magyarázva, mégis akadnak bukkanók a világfelépítésben: A kinti világ hozta létre az eddig ismert rendszert, és nem adtak nekik oda minden tudást, például a légi közlekedést, nyilván azért, hogy ne tudjanak a falon kívülre menni, mégis annyira hihetetlen volt számomra, hogy ilyen technológiával, amivel rendelkeznek, senkinek eszébe sem jut a repülés. Persze módosították az emlékezetüket, azzal tartják őket bent és kordában, de mégis… nem mindent tartanak kordában, és amivel ezt indokolja Roth egy picit összecsapottnak hat, mert annyira nem is ez a világ a lényeg a történetben. És ez a másik problémám, szerettem volna többet megtudni a kinti világról, és amit látunk belőle az nagyon érdekes, kár volt az utolsó kötetre hagyni csak, de aztán az annyiban is marad, mert ez igazából Tris és Négyes története, a világ, a háttér teljesen mindegy lenne a két tinédzser útja és karakterfejlődése szempontjából.

Sajnos ez az izgalmas világ így kárba veszik, és úgy látszik, Roth nem is nagyon figyelt a részletekre: például, hogy a világ egyik legprecízebb laborjába a felszereléseket régi iskolákból vették (lehet egyetemi kutatólaborokra gondol?) és hogy amúgy szegénység és áramkorlátozás van odakint, de a kísérletben, az eddig megismert Chicagónkban minden van. Nem tudtam összeegyeztetni a kettőt, még ha ez egy állam által finanszírozott kísérlet, akkor se.

De annyira jó kérdéseket vet fel Roth, hogy ezeken a hibákon átsiklottam és élveztem Tris és Négyes történetét. Noha eddig a két tinédzser románca nem nyűgözött le, de nem zavart, viszont ebben a részben úgy éreztem, hogy azt a tipikus ifjúsági regényekre jellemző "jajj, új helyes fiú/lány van a közeledben, ezért féltékeny leszek" elemet beleerőltette Roth, és nem is volt semmi lényege. Ezen a nagyon kevés jeleneten, amikor életveszélyes szituációban elféltékenykednek egymásra, át kellett magam erőltetni, és akkor már tényleg élvezhettem a regényt azért, ami.

Mert ez a könyv hiába szól több lázadásról egy disztópikus világban, nem ebben rejlik a varázsa, hanem a mondanivalóban és a karakterek fejlődésében. A történet maga egy kicsit összecsapott is, hiszen gyorsan pörögnek az események, és bevallom, én olvastam volna többet az összeesküvés elméletekről, és a vége nagy akciójelenet is olyan kis rövidke, bár az utolsó fejezetek érzelmi ereje eltereli erről a figyelmet.

Ugyanis Roth végre valamiről ír, és nem is tudom, hogy tudott ilyen szép gondolatokat összehozni, ami annyira hiányzott az első részből. A főtémáink egyike egybevág a könyv címével, azaz a hűség, ez több szálon is fut, az egyik − nyilvánvaló − a lázadók csoportja, akik hűségesek az alapelvhez, amivel létrehozták a kintiek Chicagót, a másik Négyes hűsége az anyjához, akivel együtt élt félelemben kiskorában, és akkor ez a rettegés kovácsolta őket össze, ezek mellett pedig ott van a hűség, ami az embereket a családjához és a szeretteihez köti (amit kiemel a könyv, hogy igazából ez határoz meg minket), és ami a legnehezebb mindenkinek, hogy szembe kell nézni azzal, hogy milyen ha ezt a hűséget kihasználják és elárulnak minket.

Most már van Négyes szemszögünk is, és cseppet sem éreztem feleslegesnek, egyrészt mert két szálon futnak az események, és volt elég cselekmény, ami ezt megkövetelte, és Négyes elég érdekes karakternek bizonyult, jóval erősebbnek karakterhangja volt, mint Trisnek. Úgy éreztem, hogy Tris már átment a szükséges változáson a második kötetben, és most Négyesen volt a sor. Ugyanis Négyesnek személyes érdeke is fűződik a Chicagóban kitörni készülő háborúhoz, a két oldalt a két szülője vezeti, így fel kell dolgoznia, hogy melyik iránt mit érez, mert a családja finoman diszfunkcionálisnak nevezhető. Négyesnek meg kell birkóznia azzal, hogy az apja árnyéka örökké rá fog vetülni az életére, és le kell győznie azt a félelmét, hogy olyan lesz, mint az apja, míg az anyjával való kapcsolata még szívszorítóbbra sikerült, mert alapjáraton Evelyn nem rossz ember, de a düh és a harag elvakította. Négyesnek meg kell küzdenie a lelki sebekkel, amit a gyerekkora hagyott rajta, és ennek következményeivel, ugyanis egy nagyon nagy hibát követ el a kötetben, és meg kell tanulnia ezzel élnie. Aztán pedig rájön, hogy néha még ha nem is akar, hasonlít az apjára és az anyjára is, és ez a másik nagy téma a könyvben, hogy mennyire hasonlítunk a szüleinkre, hogy mennyire határozza meg az életünket a családunk.

És ez a legdominánsabb kérdés a könyvben, amit személy szerint imádtam, hogy vajon mitől lesz az ember olyan amilyen. Van halom szereplőnk, és mindenkinek van negatív tulajdonsága, mindenki követett el hibát, és mindannyian másképp küzdenek meg ezzel, és azon gondolkoznak, mitől lettek ilyenek. Felvetődik az a kérdés, hogy vajon a neveltetésünk, a környezetünk tesznek-e olyanokká minket, amilyenek vagyunk? Vagy pedig genetikai, eleve elrendeltetett-e? Számítanak-e a döntéseink?

Ezek mellett persze ott vannak átlagos tinédzsereket érintő témák csak éppen disztópiás környezetben felnagyítva, mégpedig, hogy minden karakter rátalál önmagára, legalábbis elindulnak azon az úton, és hogy elgondolkoznak azon, hogy amit tanítottak nekik a világról (legyen azok szülők vagy a társadalom) az mennyire igaz, kénytelen végre saját maguktól döntést hozni és formálni a világképüket, és megtalálni a céljukat az életben, és rádöbbennek, hogy milyen nagy is a világ és megküzdenek azzal, hogy milyen kicsinek érzik magukat.

Az utolsó téma pedig az áldozathozatal, amire szintén hoz Roth negatív és pozitív példát is, hogy milyen az, amikor valaki vakon áldoz fel dolgokat egy célért a megszállottságától és milyen ha valaki szeretetből teszi ugyanezt.

Bár a romantika nem volt annyira előtérben, de akadtak elég cukros jelenetek, viszont mégis ellensúlyozta ezt az, hogy mégsem írta meg tökéletesre Tris és Négyes kapcsolatát Roth, hanem igenis voltak problémáik és hullámvölgyeik, és hogy nem ok nélkül szerelmesek egymásba, hanem mindennap egymást választják és megküzdenek a gondjaikkal, így a végére azért az én is elfogadtam ezt a párost a féltékenységi rohamok ellenére.

A hűséges távolról sem tökéletes könyv, mégis tökéletes befejezése a trilógiának, ennél jobban szerintem nem lehetett volna ezt a történetet lezárni. Bár ez a kötet egy teljesen más világot mutat be, teljesen más hangulattal, mint az eddigiek, én ugyanúgy szerettem, mint a második részt, és remélem, Roth a következő regényére még jobban összeszedi magát, mert van az írásaiban potenciál.



Kedvenc karakter: Peter (miért volt ilyen kevés Peter?)

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: néhány apró logikai baki, a kötelező tini féltékenység

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. október 22.)

Oldalszám: 450 oldal

Honnan: kölcsön

Rachel Klein: The Moth Diaries (A lepkenaplók)

2014. május 17., szombat

Hogy akadtam rá: Ask.fm-en hívták fel rá a figyelmem.

Úgy általában az egészről: Főhősünket megkéri az orvosa, hogy publikálja a naplóját, amit tizenhat évesen írt, amikor éppen teljesen összeomlott. Az orvos úgy érzi, hogy a narrátor története bepillantást nyújthat a tinédzser lányok lelkébe a legsebezhetőbb időszakban, főleg, hogy a főhősünk borderline személyiségzavarral és depresszióval küzdött. Így hát a főhősünk elolvassa a saját naplóját, hogy a végén kommentálhassa az eseményeket:

A 16 éves főhősünk megérkezik a lányoknak fenntartott bentlakásos iskolájába, ahova az édesanyja a családi tragédia miatt küldte. A narrátor apja öngyilkos lett, és a lány megpróbálja ezt feldolgozni, de leginkább csak magába fordul, ám van egy lány, aki kirángatja az élet szürkeségéből: ő Lucy, aki a legjobb barátnője lett. Minden jól alakul idén szeptemberben, Lucyval egybenyíló szobát sikerült szerezniük, de aztán az idilli képet széttöri az új, rejtélyes, külföldi diák: Ernessa Bloch, akit valamiért még a tanárok is mindig külön figyelemben részesítenek. A helyzet akkor lesz rosszabb, amikor Lucy is elkezd Ernessa iránt érdeklődni, hiszen az új lány olyan okos, és szépen lassan Lucy elhúzódik a főhősünktől egyre inkább Ernessa felé. Minden lány küzd valami problémával, a legtöbbjük az alakjukkal van elfoglalva és valami új radikális diétával, a főhősünket pedig a gyászában megtalálja az új és egyetlen férfi tanár, Mr. Davies, aki maga is költő, ahogy a főhős apja volt. Vajon tényleg segíteni akar a lánynak a tanár? És mi lesz Lucy és a főhős barátságával?

Ez a könyv annyira elvarázsolt, hogy az hihetetlen! Egészen biztos vagyok benne, hogy bármit is írok róla, nem fogja átadni a hangulatát. Először a filmet láttam, és bár azt sokan nem szeretik, nekem abszolút a kedvencem lett, és reméltem, a könyv is felér hozzá, és abszolút sikerült ez a regénynek, sőt, túl is szárnyalta az elképzeléseimet.

A könyv egy naplóregény, és bár a főhősünk név nélkül marad végig, mégsem zavart ez a tény, hiszen annyira közvetlenül és személyesen beszél, úgy éreztem, hogy teljesen megismertem, és kit érdekelt, hogy nevet és arcot nem tudok hozzá kötni. Noha a főhős sekélyes − hiszen Lucyt is azért kedveli annyira, mert szép és egy ideált köt hozzá, nem pedig az igazi személyisége miatt − és elég nárcisztikus és passzív, mégsem idegesített. Nem egy kedves lány, mégis az olvasó együtt tud vele érezni.

Részben azért, mert ez a regény − bár nem tudom eldönteni, hogy felnőtt vagy ifjúsági, de inkább hajlok a felnőtt besorolás felé − a tinédzser korról szól hitelesen, és arról, hogy milyen elfogadni azt, hogy fel kell nőni, és milyen megtalálni a helyünket a világban. A főhőst kinézik ebből az elit iskolából, mert nem szép és nem szőke, ráadásul zsidó a családja, és más vallási szokásai vannak, amit még a tanárok sem értenek meg és nem is tolerálnak. A főhős bár nem nagyon mélyed bele, de eltöpreng azon, hogy mit jelent a hit és a vallás, és hogy miért kell ezért őt kiközösíteni. Ezek mellett elgondolkozik azon, hogy kinek milyen az igazi énje, ugyanis minden embernek több rétege van, amit nehezen tud feldolgozni, és ő is annyira másmilyen, mint a többi lány − se nem iszik, drogozik és nem érdeklik a fiúk és a szex.

A könyv egyik főtémája egy kicsit Pán Péteres, ugyanis a főhős nem akar felnőni, szó szerint retteg tőle. Minden tanárában azt látja, hogy mennyire öreg, az iskola pszichológusban is azt kifogásolja, hogy idősebb, mint amilyennek gondolta, és megrémiszti az a gondolat, hogy a mostani szabadszellemű lányok, akik meg akarják változtatni a világot vagy szabadon akarnak élni, mind olyanok lesznek, mint az anyjuk − külsőre is és belsőre is − és egy család fogságában kell élniük, sütni-főzni, és nem fogják érteni a művészeteket és annak a szenvedélyét. (Azt jegyezzük meg, hogy bár konkrét évszám nincs, mégis a regény kb. a 1960-as években játszódik, amikor még a nők szerepe egy kicsit másmilyen volt, plusz a főhősnek elég radikális nézetei vannak, mint azért minden tinédzsernek.) A főhősünk retteg annyira attól, hogy nő lesz, hogy elkezd diétázni, mikor megváltozik a teste, hiszen megrögzötten hiszi, hogy az apja − aki halott − nem fogja felismerni, hiszen csak kislányként ismerte őt. Az egyetlen keményebb drogos élménye alatt a főhős rájön, hogy az egyetlen dolog, amitől igazán fél, az a jövő, és úgy is mindegy mit tesz, fel fog nőni, és a felnőtt énjét előre utálja, hiszen az elfelejti majd a tinédzserkorát. És bár tudja, hogy nem volt tökéletes a gyerekkora és hogy a nosztalgia megszépíti, de visszasírja azt.

"A jövő, amikor mindenki megváltozik és mássá válik. Olyan ember leszek, akit egyáltalán nem fogok kedvelni. De nem is számít majd, mert az, aki leszek, el fog felejteni engem. Nem fogok többé létezni. Ez rosszabb a halálnál. Azt jelenti, hogy az életem most igazán meg sem történik."

De a többi szereplő is felhoz elég sok témát: Főként az anorexia és az önpusztító magatartás az, ami előtérbe kerül. Nem hiába jegyzi meg az előszóban az orvos, hogy a lányok sebezhető időszakáról olvashatunk, ugyanis minden lány annyira extrémen akar élni − ami elég tinédzser jellemző −, hogy úgymond flörtölnek a halállal: vagdossák magukat, öngyilkosságról beszélnek, éheztetik magukat, drogoznak és életveszélyes mutatványokat mutatnak be a tetőn járkálva.

Persze minden szereplőnek van komoly problémája, a regény nem játssza el a komoly témákat, de a lányok úgy tekintenek a halálra, mint valami kiegészítőre az életben, nem gondolják, hogy tényleg hozzájuk érhet, pedig sokszor közel kerülnek hozzá. Az egész regényt átjárja ez a hangulat, ahogy a lányok legyőzhetetlennek érzik magukat, és mivel ez egy zárt közösség szinte egymást fertőzik meg a veszély iránti vággyal és a halál iránti közömbösséggel.

A könyv másik két nagy témája a gyász, mivel a főhőst ez végigkíséri, és a szexualitás. A szexualitás vonatkoztatható a felnövés témájához, de ugyanakkor itt valami többről is van szó. A főhősünk megszállottan ragaszkodik Lucyhoz, és be is vallja, hogy érzelmileg szerelmes belé, de tagadja, hogy szexuálisan vonzódna hozzá. Bár látjuk, hogy sok lány mennyire közel áll egymáshoz, mégis még rajta van a stigma a leszbikusságon és a biszexualitáson, pedig a főhősünk az olvasó számára egyértelműen biszexuális, de sosem dolgozza ezt fel, végig tagadásban él. Ugyanakkor a szexualitás témájában megjelenik nem csak az, hogy mennyire mérföldkőnek számít ez, legalábbis a főhősnek, akinek ez valamiféle felnőttkorhoz kötődő rettenetes dolog, hanem hogy a lányok mennyire felelőtlenek, illetve elhamarkodottak tudnak lenni, főleg a társaik nyomására. Több pedofil kapcsolat is szerepel a regényben, így bemutatva a fiatal lányok manipulálhatóságát, és az elég egészségtelen férfiideál keresését, ugyanis az egyik legkeresettebb férfi a lányok körében az új, fiatal irodalomtanár. Viszont itt még meg kell említeni, hogy a könyvben nincs semmi elénk tolva, nekünk kell megfejteni, és itt felmerül egy kérdés: a főhős vajon csak azért áll a saját szexualitásához úgy ahogy, mert ennyire lelki sérült és fél felnőni? Vagy ahogy az egyik pszichológusa megjegyzi, lehet, hogy történt valami nem illő dolog a főhős és az apja között? Végig látjuk visszaemlékezésekben, hogy milyen intenzív és szoros volt a kapcsolata a főhősnek az apjával, és aztán kezd egy kicsit kellemetlenül szorossá válni, de mivel ez egy napló regény és a főhős értelmezésében látjuk a dolgokat, nem tudjuk biztosan, hogy mi volt közöttük. (Viszont a személyes értelmezésem szerint, lehetett valami vérfertőző dolog, hiszen az apja öngyilkossága sincs megmagyarázva, és beleillik a képbe.)

A főhős, mivel az apja költő volt, vonzódik a művészetek felé, és szereti elemezni a könyveket, és úgy tartja, hogy a művészet meg is mentheti egy ember életét, hogy ebben fejezzük ki az élet szépségét, hiába ő maga is depressziós, a művészetet annak a tükörnek gondolja, amiben az élet pozitívumait látja. És arról is elgondolkozik, hogy a történeteknek milyen hatása van az életünkre.

Ami valami zseniális témaválasztás, hiszen az egész regényt áthatja ez a kérdés. A főhős olyan órára jár, ahol természetfeletti lényekkel foglalkozó könyveket olvasnak (nem a Drakulát, hanem többek között Carmillát, ahol női vámpír csábít el női áldozatot), és ez annyira beleivódik a narrátor gondolkozásmódjába, hogy mindent úgy kezd el látni. Ernessa az új diák, úgy viselkedik, akár Carmilla, elcsábítja Lucyt, és ezt a főhősünk bizonyítéknak látja, hogy Ernessa vámpír. Apró dolgok, mint egy elveszett kereszt alakú medál, hogy Ernessát nem szeretik a kutyák, hogy Ernessa retteg a víztől és nem szereti a napot és éhezteti magát egyenlővé válnak a vámpírság bizonyítékával.

Az egész regényt átjárja az őrület és a paranoia, a narrátor sorait olvasva, hiába tudjuk, hogy az előszóban az orvos már megmagyarázta, hogy a főhős csak hallucinált, hogy Lucy nem legyengült a vérszívástól, hanem anorexiás volt, egyszerűen annyira jó hangulatot kelt Klein, hogy engem is elkapott a főhős paranoiája és eltöprengtem, hogy vajon tényleg Ernessa vámpír-e vagy a főhős képzeleg. Ráadásul nem csak ilyen apróságokról van szó, minthogy Ernessa nem eszik és nem szeret bizonyos szagokat, amit egy vámpír se szeretne, hanem rejtélyes halálesetek is történnek, amik lehetnek vagy öngyilkosságok vagy gyilkosságok.

Igazából abban rejlik a könyv varázsa, hogy (minimum) háromféleképpen lehet értelmezni, és nincs rá konkrét válasz a végén sem, és teljesen mindegy melyik történetként olvassuk a regényt, ugyanúgy összeáll és megborzongtat és elgondolkodtat. Lehet, hogy Lucy csak egy anorexiás lány volt, lehet, hogy vámpír támadta meg, de szimplán az is lehet, hogy Ernessát a főhős teljesen hallucinálta. Az epilógusban a főhős 42 évesen néz vissza a történtekre és bár megemlíti Lucyt és még jó pár lányt, nem tér ki Ernessára, pedig annyira a lány megszállottja volt, mint Lucyé, így nem tudjuk meg, hogy Ernessa létezett-e. Az Ernessa csak képzelet teóriát az is alátámasztja, hogy nagyon hasonlít a főhősre, ő is okos, szereti a könyveket, zongorázik, az apja öngyilkos lett, az öngyilkosság gondolatával játszik, és külsőre is egyformák, ráadásul mindketten zsidók is. (A film egyetlen bakija, hogy benne hagyták a "de egyformák vagyunk" mondatot, és a két színésznő talán csukott szemmel sötétben ha hasonlít egymásra.)

A The Moth Diaries egy nagyon kellemesen borzongató olvasmány, ami közben folyton megkérdőjelezheti az olvasó, hogy éppen kinek is higgyen, nagyon nagy olvasási élményt nyújtva.

Kedvenc karakter: a főhős, Ernessa

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, hogy többféleképpen értelmezhető

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Faber and Faber

Kiadás dátuma: 2010. május 1. (eredeti: 2002. július 29.)

Oldalszám: 256 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Seanan McGuire: Half-Off Ragnarok (Ragnarök féláron)

2014. május 13., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 3. része.

Úgy általában az egészről: Alex Price a hírhedt renegát szörnyvadász család tagja, akik otthagyták a Szent György Testvériséget már vagy száz éve, mert azok esztelenül öldököltek mindenféle természetfelettit, de Alexre még így is ferde szemmel néznek a mágikus lények. Pedig Alexnek másból sem áll az élete, minthogy segítse őket, most éppen Ohioban tölti az idejét, és azon dolgozik, hogy a baziliszkuszokat sikeresen szaporítsa, miközben a tollas békák szerepét vizsgálja a helyi ökológiában, és az állatkertben dolgozik a hüllőházban, ahol a wadjeteknek segít. Ha Alexnek ennyire elfoglalt élete van, nem csoda, hogy a romantikus élete romokban hever, ugyanis hiába szerelmes az ausztrál vendégkutatóba, nem tudja összeegyeztetni az élete két oldalát. Ezt csak nehezíti, hogy az unokatestvére, Sarah mentálisan megsérült, miközben megmentette Verity Price, Alex testvérének életét, és így Alex a nagyszüleivel együtt vigyáz a lányra, aki mivel erős telepata bárkinek árthat akaratán kívül, ha magára hagyják. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy az állatkert egyik dolgozója holtan kerül elő, méghozzá részben kővé dermesztve… de amikor az ember baziliszkuszokkal, kővé dermesztő pókokkal és gorgókkal van körülvéve, gyanúsítottakból nincs hiány.

Bár ez a sorozat harmadik kötete, most új főszereplőt kapunk Verity helyett, nem mást, mint a bátyját, aki kriptidbiológus. Az az igazság, hogy én imádom, ahogyan McGuire ír, isteni a világfelépítés, ahogyan a különböző lények a mi világunkban élnek elfedve, és még a biológiai és társadalmi és mindenféle következményekre is gondol és kidolgozza. Viszont úgy éreztem, hogy csakúgy, mint a második kötet, ez sem olyan erős, mint az első, és egészen biztosan McGuire tudna jobban is írni.

Az egész regényen az érződik, mintha sietősen írták volna meg − csak, hogy legyen egy újabb rész −, és ettől olyan összecsapott az egész. A humort még mindig imádtam, a beszélő egerekkel együtt (akiknek sajnos két jelentük, ha akadt), viszont ezen kívül csak a fejezetek előtti Price családi aranyköpéseket tudtam igazán élvezni.

"Nem azt mondom, hogy egy rettenetes szörny van itt, hogy egészben felfaljon. Egészen biztos vagyok benne, hogy előbb meg fog rágni rendesen." - Thomas Price

Most a nyomozás nagyon háttérbe szorul, és ezt megsínyli a regény, mivel összesen 360 oldalról van szó, amiben az utolsó 60 oldalon történik bármiféle izgalom, addig csak Alex szenved és szenved és szenved… és sajnos vele együtt az olvasó is. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy végre a Price család tagja nem olyan szerelmet talált, aki tud a természetfeletti létezéséről, és akartam látni ezt a konfliktust, hogyan kezeli Alex és a nő, Shelby, hiszen ezen szenvedett Alex a könyv jelentős részében. Aztán McGuire egy legyintéssel elintézi… ahogy sajnos sok minden mást is a regényben.

A gyilkos kiléte nem igazán titok, hiszen alig van öt szereplő az egész könyvben, és ettől aztán még gondolkozni sem kell rajta. És aztán a vége akciójelenet is annyira banális, mint a gonosz motivációja, amitől tényleg úgy éreztem, hogy semmi erőt nem fektetett ebbe bele McGuire, hiszen akkora névnek számít már, úgy is elfogynak a könyvei.

Ami igazán idegesített, hogy a szereplők papírmasé másai az előző két könyv szereplőgárdájának. Ha nem nézném a borítót, meg se tudnám mondani, hogy nem Verity szemszögéből olvasok, és elhiszem, hogy testvérek, de attól még nem lesz valaki teljesen kidolgozott karakter, hogy kicserélik a versenytáncos hobbit hüllők szeretetére. Ráadásul Alex egy kicsit le is butított karakter, olyan dolgokon lepődik meg, minthogy a griffeknek szárnya van − amikor biológus és a házi grifféről van szó −, és amikor valaki elkezd természetfeletti lényekről beszélni teljesen hiteles tényekkel, megpróbálja meggyőzni, hogy nem létezik természetfeletti… Mert az olyan logikus. Alexnek igen lassan esnek le a dolgok, lehet ezért is volt neki annyira nehéz kibogozni a gyilkosságot, de eközben az olvasót maximum a humoros beszólások tartják életben, és nem az állítólagos feszültség.

Ami viszont még mindig tetszik McGuire írásában, hogy mennyi hangsúlyt fektet a választott család témájára, hogy nem számít, hogy nem köti őket össze vér a család a legfontosabb dolog, és bármire képesek egymásért. Szintén szeretem az előítéletesség témáját a természetfeletti lények köntösébe bújtatva, és hogy például láthatjuk a "család az első" alapelvet a gonoszoknál és a jóknál is, így játszva azzal, hogy hol is az a határ, amit megtesz valaki a szeretteiért.

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki szörnyekkel élt együtt, és a szörnyek megesküdtek, hogy sosem fogják bántani, mert még a szörnyek is boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezésről álmodnak." - Kevin Price

De összességében valami nagyon hiányzott a Half-Off Ragnarokból, nagyon egyszerű a története nagyon összecsapott megoldással, és úgy éreztem, a mágia háttérbe szorul, hiszen alig ismertünk meg pár új lényt, és azok is csak háttérben elvonuló nem emberi értelemmel rendelkező szörnyek voltak, így még a világ sem tudott elvarázsolni annyira, mint eddig. És hiába utal a cím világvégére, itt csak egy egyszerű, piti gyilkosságról van szó, semmi nagy horderejű nem történik, de attól még szimpla limonádénak unalmas délutánokra jó könyv, csak ne venné magát annyira komolyan.

Kedvenc karakter: Sarah, Nagyi, az egerek

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a világ általában

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Alex enyhén ostoba

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2014. március 4.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: saját, e-book

Erin Jade Lange: Zsír

2014. május 4., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Egy fiú, akit csak Zsírnak hívnak már annyira elhízott, hogy az osztálytársai se merik csúfolni érte. Mivel ultragazdag, ezért megengedheti magának a legjobb orvost, de egyszerűen nincs motivációja lefogyni. Az apja nem beszél vele, amióta elérte a 200 kilót, az anyja nem tud mit kezdeni a súlyával, a kedvenc zenetanára pedig hiába próbálja rávenni, hogy csatlakozzon az iskolai zenekarhoz, mert Zsír olyan tehetséges szaxofonos, a fiút egyszerűen nem érdekli, hiszen a súlya miatt nem mer mások előtt szerepelni. Ráadásul az egyik fogyitáboros barátjának tényleg sikerült elkezdeni fogyni, és a lány, akibe Zsír szerelmes észre sem veszi, ezért neten álnéven hódította meg, viszont a lány türelmetlen és már szeretné a fiút személyesen látni. Zsír pedig megígéri, hogy szilveszterkor lesz az első, igazi randijuk. Csak éppenséggel Zsír a tehetetlensége miatt úgy dönt, hogy szilveszter éjfélkor élő adásban fog öngyilkosságot elkövetni.

Amikor megjelenés előtt állt ez a könyv angol nyelven, már akkor nagyon vágytam rá, mert az öngyilkos és iskolai bántalmazó témák közel állnak hozzám, és szeretek ilyen regényeket olvasni. Aztán még jobban megörültem, mikor megláttam, hogy a Ciceró adja ki, mert bízok az ízlésükben, ha komoly könyvekről van szó. Nem gondoltam, hogy csalódhatok ebben a regényben, mégis így lett, mert a Zsír minden, csak nem komoly hangvételű és reális.

Azt vártam, hogy az iskolai kegyetlenkedésről olvashatok, hiszen Zsírt az osztálytársai biztatják, hogy ölje meg magát, és ezek mellett ott lesz Zsír túlsúly problémája és a depressziója, amiért végül megpróbál végezni az életével. Ehelyett ez a regény nem más, mint ultragazdag gyerekek idegesítő siralmai. Nem azt akarom mondani, hogy aki gazdag, azoknak nem lehetnek problémái, félreértés ne essék, de Zsírnak abszolút nincsenek érzelmei az Anna megdöntése miatti szenvedésein kívül. Elvileg a fiúval nem beszél az apja, az ő elismerésére vágyik a legjobban, elvileg Zsír magányos, de ebből soha, semmit nem ad át az írónő, mert Zsír se gondol rájuk, csak futtában. Az érzelmek helyét ebben a regényben átveszi egy banális szerelmi történet, így nem éreztem úgy, hogy tényleg a beharangozott témákkal foglalkozott volna.

Szeretem a tökéletlen, emberi karaktereket, és látom, hogy Zsírt is ennek szánták, de annyira, annyira, annyira logikátlan döntéseket hoz, hogy csak szimplán idegesített a srác, főleg, hogy az írónő nem is erőlködik, hogy karakterfejlődést vigyen a regénybe, mert a végén Zsír ugyanolyan mint eddig: Mindenkit elítél, önző, fetreng az önsajnálatban, egyedül annyi változáson megy át, hogy végre nem a szüleit hibáztatja a túlsúlyosságáért.

Mert Zsír az elejétől kezdve ellenséges szereplő: Azt mondja, hogy az nem gyerekes, hogy a szüleire hárítja a felelőséget a saját súlya miatt − az elején, amikor az írónő tényleg a gyerekes viselkedést akarta bemutatni még nem zavart, hogy Zsír mindenkire fogja, de a végén az a nagy változás, hogy az orvosra fogja… Zsír nem szomorú, igazából nem, mert annyira érzelemmentes a regény, és ehhez még hozzájön az, hogy Zsírnak mindene megvan: extra nagy ház, minden, ami kellhet neki, van jövője, hiszen bármelyik iskolába könnyedén felveszik, OLYAN TEHETSÉGES, HOGY 17 ÉVESEN TÖKÉLETES ZENÉT SZEREZ, és a legfontosabb, hogy bár az apjával picit rossz a kapcsolata, vannak barátai, akik őszintén szeretik és a legjobb fej felnőttek veszik körbe. Mind az orvosa, mind a (persze, hogy zene) tanára úgy néz rá, mint a saját fiára, és Zsír egyet füttyent, ők ott vannak. Tudom, hogy a tinédzserkor szól arról is, hogy az ember rájön, mi a fontos az életében, hogy megtanulja értékelni azt, amije van, de Zsír nem teszi. A regény végéig azon lovagol, hogy a buta barmok és Anna miért nem szereti, és bár szeretem a népszerűség után vágyó karakterek morálisan kétséges történeteit, a Zsír egyszerűen nem az, mert annyira leegyszerűsíti a dolgokat.

Zsír a lányt, akibe szerelmes interneten zaklatja és követi, és folyamatosan mindenről hazudik neki, mégis ő van felháborodva, hogy a lány őt külsőről ítéli meg az iskolában. Elhiszem, hogy Annától ez szemét dolog, de az ő karaktere legalább valamennyit fejlődik, bár amúgy is idegesítő ő is. Viszont Zsírral nem tudtam együtt érezni, amikor arra képtelen, hogy Annát meghallgassa egy rossz napján, csak a saját gondjai kötik le (amik semmiségek szintén), és ezek után ő hívja önzőnek Annát, mert nem Zsírra figyel, miközben a fiú is elfelejt bárki másra figyelni.

Sajnos az egész öngyilkos téma is rosszul van feldolgozva: Zsír nem a kilátástalan helyzet miatt akar véget vetni az életének, hanem csak úgy unalomból, aztán figyelemfelkeltésből. Kicsit úgy érzem, hogy ezzel aláásta azokat, akiknek tényleg szüksége lenne segítségre, mert bárki próbált Zsírnak segíteni és segélykiáltásnak fogta fel az ő nagyon morbid viccét, azok már az életben talán sosem fognak olyannak segíteni, akiknek tényleg kéne. Ja, de Zsír erre nem gondol, őt csak az érdekli, hogy a szexuális bántalmazást normálisnak tartó fiúk befogadják őt (nem szeressék, mert tudja, hogy nem szeretik.) És ettől esik szét a regény: Azt vártam, hogy látjuk, hogy Zsír hogyan kavarodik bele ebbe az önpusztító népszerűségért való hajszába, de ehelyett annyira kuszák a gondolatai, és annyira folyamatosan ellentmond magának, hogy egyáltalán nincs értelme se a motivációjának, ezzel együtt a regénynek se.

Ugyanakkor egy-két erőltetett cselekményelem is rombolta a történet hihetőségét: Persze, majd senki nem fog szólni egy felnőttnek se Zsír öngyilkos kísérletéről, miközben nagyon sokan tényleg komolyan gondolták. Az meg, hogy Zsír a barátját megesketi, hogy ne árulja el, hogy weboldala van, és el is várja, hogy majd ezt betartja… Néha óvódásként viselkedtek a szereplők, pedig 17 évesnek kellett volna lenniük.

A Zsír igazából egy rosszul kivitelezett könyv, ami elnevetgél csak a főtémáján, ahol a főhős szexista, előítéletekkel teli ellenszenves karakter, aki semmit sem fejlődik. Nem is tudnám ezt igazán regénynek nevezni, mert semmi nem tartja össze.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: annyi, hogy bemutatja, hogy a fiúkat is érinti az evészavar

Ami nem tetszett: mindenki egy önző dög, nincs semminek következménye, nincs karakterfejlődés, a főtéma valótlan feldolgozása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek:3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2012. szeptember 4.)

Oldalszám: 272 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Kass Morgan: The 100 - A kiválasztottak

2014. május 2., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, aztán készült belőle tévésorozat.

Sorozat: A The 100 1. része.

Úgy általában az egészről: Clarke egy olyan városszerű űrhajón él, ahol minden bűnért halál jár. Kivéve ha kiskorú vagy, akkor bezárnak, és a tizennyolcadik születésnapodon kapsz egy tárgyalást. De Clarke tudja, hogy hiába, ez már csak látszat, ugyanis az elmúlt években mindenkit kivégeztek, ezért is gondolja, hogy lejárt az ideje, amikor a főorvos meglátogatja. Aztán rá kell jönnie, hogy a hajó Főkancellára titkos projektbe kezdett, és 100 fiatalkorú börtönre ítéltet küld a radioaktív Földre, ami egy nukleáris háború után lakhatatlanná vált. Clarke-nak amúgy sincs mit vesztenie, mert a szüleit kivégezték és az egészről a legjobb barátja, Wells tehet. Wells pedig megpróbálta felgyújtani az egyetlen Földről megmentett fát, hogy a lehető leglátványosabb bűnt kövesse el, hogy az apja, a Főkancellár ne tudja ne Clarke után küldeni az öngyilkos küldetésre, mert Wells csak ennyire szerelmes a lányba. Bellamy, aki az egyetlen, akinek testvére van a népességet szabályozó törvények miatt, szintén a Földre vágyik, ezért őrként fellopózik, mert bármit megtenne, hogy a testvérével legyen. Így indul útra a 100 bűnöző, hogy újranépesítsék a Földet.

Jajj, ez a könyv! Már napok óta halogatom a poszt megírását, mert egyszerűen ránézek a könyvre, és urgh... A tévésorozat megjelenése előtt akartam már ezt olvasni, aztán meghallottam, hogy a CW adaptálja, és miután a tévésorozat kellemes csalódást okozott, gondoltam, megpróbálkozom a regénnyel, hiszen csak jobb lehet, mint a Vámpírnaplók. Tévedtem, de nagyon.

Már írtam a futószalagon gyártott könyvek jelenségéről, és sajnos ez is annak az áldozata. Ezt a regényt nem Kass Morgan találta ki, ő csak megkapta a szerződést és az egyszeri fizetést, még az eladások után se jár neki jogdíj, ő csak egy név a borítón. És bár megpróbálok az ilyen könyveknek esélyt adni, ez sajnos nagyon elbukott, ugyanis az írásán nagyon látszik, hogy egy kezdő író szenvedése, a hasonlatok iszonyatosak (legtöbbször erőltetnem kellett magam, hogy folytassam az olvasást egy-egy űrös hasonlat után), ugyanis semmi új szóhasználat nem fejlődik ki az űrhajón, de mindent az űrhöz hasonlítanak rémesen erőltetetten. ("Az érzéketlenség, ami úrrá lett rajta a cellájától a kilövőállomásig úgy olvadt el, mint egy jeges üstökös a Nap előtt menet, halvány reménysugarat hagyva maga után.") Ugyanakkor olyan szóösszetételek megmaradnak, mint a "friss levegőre van szükségem," mikor egy űrhajón ugyan nem fog kimenni sehova másmilyen levegőt szívni. (Persze, tudom, mondhatjuk, hogy a szereplő nyíltabb helyre akart menni, de ez az, NINCS nyíltabb hely. És ha az űrhasonlatokat berakták, erre is figyelhettek volna.) De Bellamynak, a kedvenc szereplőmnek tartogatja Morgan a legrosszabb sorokat, ugyanis a fiú mindent a Földön nőhöz hasonlít, annyira, hogy már azt vártam, mikor teszi magáévá a földet maga alatt vagy a fákat. ("Bellamy a feje mögé tette a kezét, és a nap felé fordította az arcát, kifújta a levegőt, miközben a meleg a bőrébe ivódott. Majdnem olyan kellemes volt, mint ágyban feküdni egy lánnyal. Talán jobb is, a nap nem kérdezte, hogy mit gondol.") És a szereplők, hol tudják egy növényről/tárgyról, hogy mi az, pedig életükben nem láttak olyat, hol körbeírják, néha átlátszik Morgan a karakterek szava mögött, mintha már ő se nagyon akart volna több időt ölni ebbe a regénybe.

És ez annyira meglátszik, hogy olyan érzést kelt, mint egy rossz fanfiction (rajongói írás), az írásmód száraz és esetlen, és egyáltalán nem közvetít érzelmeket, ami pedig egy ilyen regénynél lényeges lenne. A szereplők tesznek magasról mindenre, nem rázza meg őket a halál, a tragédia és semmi komoly dráma, egyszerűen csak párosodni akarnak. Mert ez nem más, mint egy IQ csökkentett szerelmes regény.

Engem általában nem zavar a romantikus szál poszt-apokaliptikus regényekben, hiszen érzelmeknek (pozitívnak és negatívnak egyaránt) mindenhol van helye, sőt a szerelmi háromszögeket is szeretem, ha jól vannak megírva. Itt mindkettő fajsúlyos dolog, és borzalmas a kivitelezés. Az egész regény három napot ölel fel − akik nézik a sorozatot, azoknak elárulom, hogy a könyv a pilot rész végével ér véget és egy picit érinti a következő két rész történetét nagyon nagy vonalakban erőszak/vér/izgalom és bármiféle konfliktus nélkül −, és ez idő alatt két szerelmi háromszög is felbomlik, összejön, felbomlik, összejön, felbomlik, összejön…

Minden romantikus kapcsolat adott, Wells/Clarke már a történet megkezdése előtt jártak, és Glass, aki nem került be a tévésorozatba, de itt főhős sajnos, is már rég holt szerelmes a fiújába, amikor a regény kezdődik. És ezzel az a baj, hogy nem lehet átérezni, mivel az érzelmek ábrázolása kimerül a csöpögős és mű beszédekben arról, hogy ki hogyan szereti a másikat és jajj, szexeljünk. Persze, hogy a tévésorozathoz hasonlítson, itt is vannak visszaemlékezések, minden fejezetben minden szereplő kap visszaemlékezéses történetet, ettől a 340 oldalon 8 történet bontakozik ki előttünk… és sajnos hiába lenne érdekes két visszaemlékezés szál (Bellamyé és Clarke-é, amiket a tévésorozat kiírt, pedig az egyetlen értelmes dolog a könyvben) egyszerűen elveszik az unalmas "én szeretlek jobban" nyáltengerben, és összecsapottnak hat, hiszen nincs is ideje az írónak semmit kifejteni.

A világ kialakítása jobbnak tűnt, mint a tévésorozatban, több sci-fi technológia van, el tudtam képzelni, hogy igen, ez a jövőben játszódik, de mivel nem Morgan találta ezt ki, nem nagyon van rá magyarázat mi miért és hogyan. Három részre van osztva az űrhajó: a Phoenixben lakók a celeb, gazdagok, akik partiznak és másból se áll az életük, mint ruha, ékszer és rúzs vásárlásából. És ez az, ami nagyon kiütött ebből a hangulatból, eleve a ruhákat összevadásszák maradékanyagokból (bár nem tudom három generáció után mennyi maradék anyag lehet), termelni nem termelnek, de rúzs, szájfény és minden kencefice van… Glass története nem áll másból, minthogy partikra jár, szenved a szerelmén, és közben a személyes drámáját − amik igen súlyos témák, köztük a szexuális zaklatás − eljátssza, hiszen semmi nem lényegesebb, minthogy Glass összeházasodjon egy szegény fiúval Waldenről. És itt jön be az, hogy nincs kidolgozva a világ, Waldenről annyit tudunk, hogy a szerencséseket felveszik őröknek, a többiek azt csinálják, amit a szüleik, és ráadásul Bellamy, aki főszereplő és szemszöge is van, ő is waldeni, de nem igazán mesél a helyről. És akkor vannak még az Árkádiaiak, akik vannak… és nem tudunk róluk semmit.

Logika sem sok akad a könyvben, mivel senki nem viselkedik reálisan, de olyan bakik is fűszerezik a könyvet, minthogy ketten állnak egymás mellett, oda áll melléjük egy harmadik és csak az egyikhez beszél, éppen fenyegeti, hogy elmondja a titkát a mellette állónak. Nem érdekel, hogy mennyire halkan beszél, enyhén feltűnő lenne. De mégis a legzavaróbb, hogy a karakterek halálra, nemi erőszakra, elvetélésre való reakciója, hogy megnézzék a legközelebbi helyes pasi kocka hasát, és kuncogjanak a pasi flörtölési próbálkozásain, mert az olyan lényeges…

Nem elég, hogy az összes ifjú börtöntöltelék annyira életrevaló, mint egy répa. és az nem kifogás, hogy űrhajón éltek, hiszen 97-en szegények, kb. rabszolga munkát végeztek eddig, jobban kéne a túlélésre gondolniuk, mint a másik három gazdagnak, elkényeztetettnek. Persze, a Földről nem tudnak semmit, de ha van köztük valaki, aki tud vadászni és nyomolvasni, esetleg megtanulhatnák tőle, nem épp a szaporodás örömeit élnék át mind a 97-en.

De ez az erőltetett romantika a főhősökben − még az érdekesekben is ott van −, Bellamy és Wells olyan szinten rá vannak ragadva Clarke-ra, hogy bármit megtennének érte. Wellsnél talán elfogadható lenne, hiszen együtt jártak, szerelmesek, de konkrétan több száz embert akar megölni a fiú azért, hogy Clarke a Földre juthasson (amiről úgy tudják, hogy lakhatatlan és mérgező), így teljesen értelmetlen, hogy ezért meg akar ölni az űrhajón MINDENKIT. Bellamy pedig három nap alatt teljesen beleszeret Clarke-ba, ami csak egy csöppet elhamarkodott és olyan dolgokat emel ki benne, minthogy milyen szépen állnak neki a sötét karikák, mert attól még kékebb a lány szeme.

A sorozathoz van köze, hiszen igazából annak a marketingje ez, hiába volt a sorozat előbb, gondosan úgy írták, hogy véletlen se tudjunk meg semmit a sorozat további részeiről, és a tévésorozatban játszódó űrhajós politikai drámát teljesen felváltja Glass Romeo és Júlia története. A Földön játszódó szálon pedig semmi nem történik, csak három napig sátrakat építenek, és szerelmesen néznek egymásra, meg lepkéket kergetnek. Bellamyn, Clarke-on, Wellsen és a Főkancelláron kívül egyik tévés karakter sem szerepel a könyvben, (Octavia igen, de itt félénk 14 éves) és bár vannak benne olyan ötletek, amiknek örültem volna, ha belekerülnek a sorozatba, mégis ez a könyv egyedül nem állja meg a helyét, és ha nem szerettem volna meg Bellamyt és Clarke-ot a tévésorozatban, ezt valószínűleg még jobban utálnám.

A The 100-ot csak a hardcore Bellamy/Clarke rajongóknak ajánlom, akik egy rossz fanfictionre vágynak. Aki bármit is szeretne a tévésorozatról megtudni, az inkább kerülje ki, mert ez nem más, mint egy agyatlan, tini románc, ami véletlenül játszódik űrhajón és egy poszt-apokaliptikus Földön.

Kedvenc karakter: Bellamy

Ami kifejezetten tetszett: hogy a tévés párosom itt megtörtént

Ami nem tetszett: az, ahogyan ez megtörtént, a romantika, a komoly témák kezelése, a világ kidolgozatlansága, nem történik semmi

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2013. szeptember 3.

Oldalszám: 336 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.