Sally Nicholls: An Island of Our Own (A mi kis szigetünk)

2016. március 23., szerda

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Holly árva, amikor 11 éves volt, elvesztette az anyját, 6 éves korában pedig az apját. Azért nem került csak állami gondozásba, mert a bátyja, Jonathan 18 évesen elvállalta, hogy a testvérei gyámja legyen, noha le kellett mondania így arról, hogy egyetemre menjen. Jonathan egy kávézóban dolgozva próbál elég pénzt keresni, de így is szűkösen jönnek ki és új ruhákra már nem igazán telik. Hiába élnek még a nagyszüleik, ők már annyira öregek és betegek, hogy nem tudják őket ellátni, és sokat sem tudnak segíteni, ezért is kell Hollynak vigyáznia bébiszitter helyett az öccsére, így sok mindenből kimarad és hiányolja, hogy önfeledten gyerek lehessen. Ezen a nyáron azonban Irene nagynéni kincse, amit rájuk hagy, megváltoztathatja az életüket, ha sikerül megtalálniuk.

Ha már Sally Nicholls neve szerepel egy gyászról szóló könyvön, akkor felkészültem arra, hogy órákig sírni fogok rajta. De sajnos/nem sajnos ez nem így lett, azt hiszem, ez Nicholls első igazi rózsaszín, bolyhos érzést kiváltó könyve, de még így is kellemes olvasási élményt nyújtott.

A történetet az írónő a kedves embereknek dedikálja, és meg is jegyzi, hogy tudja, hogy van sok gonosz ember, de ez a regény most nem nekik szól. És az egyetlen kifogásom ez csak ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy elég nehéz volt elhinnem, hogy amikor a gyerekek felrakják internetre a kincshez (ami nem szentimentális dolog, hanem valóban sok pénzt ér) vezető nyomokat, akkor eszükbe se jut, hogy elmegy oda más és kiássa. Persze, a gyerekfőhősünknél ez még érthető, de a felnőttekben sem merül fel ez a probléma, és nem hiszem, hogy mindenki ennyire naiv lenne.

De ezen kívül teljesen élvezhető kis kalandos könyvet kapunk, ami gyerekkönyvnek persze tökéletes, noha az alaptémákkal lehetett volna komorabb hangulata is. A fővonal az, hogy milyen is felnőni úgy, hogy nincsenek az embernek szülei vagy nincs olyan gyámszülője, aki jóval idősebb és egyfajta biztonságot tud nyújtani. Nagyon szívbe markoló mondatokkal képes hozzánk szólni a főhős, ugyanis ő írja a könyvet és mesél nekünk közvetlenül – például arról, hogy milyen az, amikor rájönnek, hogy nincsenek szülei és vagy ízléstelen kérdéseket tesznek fel neki vagy pedig a kérdezők várják el, hogy őket vigasztalják meg, mert csak a saját szórakoztatásukként élik meg más tragédiáját.

Sajnos anyagi gondok is járnak ezzel, hogy csak a testvérük tartja el őket, ezért azt is bemutatja a könyv, milyen lélekfelemésztő tud lenni, ha az ember folyamatosan a megélhetésén aggódik. Ugyanakkor azt is felhozza, hogy mindenki saját problémája teljesen jogos, hiába van az emberekben egy olyan késztetés, hogy azt mondják, örülj, hogy legalább nem éhezel, mint az afrikaiak. De még így is azt a pozitív üzenetet hordozza a történet, hogy van értelme átvészelni a nehéz időket, és hogy az az élet egy nagy kaland, mindig meg kell találni azt a nézőpontot, ami segít úgy felfogni a dolgokat, és sosem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az életben az egyik legfontosabb dolog, hogy jól érezzük magukat.

A másik főmotívum az emberek kedvessége és hogy mennyire fontos lehet egy-egy szó vagy gesztus is egy vadidegentől. Persze, elég idealizált volt ez a történetben, hogy mindenki segítőkész volt a szereplőinkkel, de pont ezt akarja bemutatni, hogy milyen sokra mehetnénk akkor, ha egy fokkal több emberségesség szorulna belénk. Másfelől pedig azt is bemutatja, hogy az internetes kapcsolatok ugyanúgy valódi barátságok is lehetnek, mintha személyesen ismernénk egymást, hiszen az emberek szóban is tudják egymást támogatni és az is a világot jelentheti.

A családi kapcsolatokra nagy hangsúlyt fektetett Nicholls, hiszen eleve három testvér története ez, de ugyanakkor látunk másfajta kapcsolatokat is, amik elég keserédesek. Van olyan szülő, aki nem tudja rendesen kifejezni az érzelmeit és az egész életét elvesztegette és a gyereke még a halála után sem biztos benne, hogy szerették-e egyáltalán. De előkerülnek olyan szülők is, akiket egyáltalán nem érdekel a gyerekük. Ezekkel persze azt is felveti kérdésnek Nicholls, vajon mennyire határoznak meg minket a szüleink és mennyire fogjuk elkövetni az ő hibáikat.

Az Island of Our Own képében egy nagyon aranyos és lélekmelegítő könyvet kapunk, aminek a családi kapcsolatok állnak a középpontjában, és hogy milyen sokat is tud jelenteni egy-két jótevő (akár idegen) segítsége.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: szívmelengető történet

Ami nem tetszett: egy kicsit traumatikusabb sztorit vártam :D

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Scholastic Press

Kiadás dátuma: 2015. április 2.

Oldalszám: 240 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

2016. március 20., vasárnap

Hogy akadtam rá: Szeretem az írónőt.

Úgy általában az egészről: Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül.

Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon iszonyatos nagy csalódás lett ez a könyv.

Igazság szerint a regény egyik legnagyobb gyengepontja pont a gyilkos, márpedig egy horrorban, ami a sorozatgyilkos romlottsága köré épül, ennek kéne a legnagyobb húzóerőnek lennie. Sok helyen olvastam/hallottam, hogy ez a könyv nagyon intelligens, végre nem szexualizálja és romantizálja a gyilkosokat − ami mostanában eléggé menő, hiszen mindenki szeret az otthon biztonságában kellemesen rémisztő és morbid dolgokról olvasni −, és hogy milyen naturalistán ábrázolja ezeket a szörnyű tetteket. Nem lenne ezzel gondom, ha tényleg ezt éreztem volna olvasás közben, de nekem ez leginkább unalmas volt. Hogy lehet egy darabolós-belezős gyilkosról úgy írni, hogy leginkább elaludna rajta az ember? Jó kérdés.

A gond ott kezdődik, hogy a könyv felét Harper narrálja, tehát végig benne vagyunk a fejében, és még így sem látjuk a motivációját, sem pedig a gyilkosságokat olyan részletességgel. Harper elméletileg szociopata, de azt a ridegséget sem látjuk, csak egy-két ráutaló jel van (a kötelező gyerekkori bántalmazás, kisállatok kínzása és kiskorban elkövetett rémtett, ami mind mintegy kézikönyvet követően megvan, mintha csak egy listát pipálna ki Beukes), és leginkább csak egy egysíkú papírmasé figura volt a főgonoszunk.

Persze, lehet azzal védekezni, hogy a könyv üzenete − ami olyan szájbarágós stílusban van, hogy csak felnyögni tudtam rajta, mikor egy kisiskolás projektje ébresztette rá a gyilkost erre − nem más, minthogy minden véletlenszerűen történik az életben. Nincs semmi mögött indok, minden értelmetlen és mint a hangyák csak rohangálunk teljesen jelentéktelenül az életben. Ezzel alapjáraton nem lenne gond, mert bár lehet arról vitatkozni, hogy Isten vagy milyen felsőbb erő miért engedi megtörténni a tragédiákat, mégis azért a történéseknek közvetlenül van indoka. Egy zongora nem fog magától leesni egy ablakból és agyonnyomni egy nagymamát, aki véletlen arra sétál, de egy rosszul felköltött zongora leeshet, mert épp másnapos volt, akinek a dolga lett volna a rögzítés, a nagymama meg épp a kórházba sietett. (Ez nincs benne a könyvben, csak illusztráció. :D) És ez a fajta ok-okozat abszolút hiányzik innen. Minden szereplő csak teng-leng mindenféle motiváció nélkül.

A másik szálunk Kirby nyomozása, amitől teljesen mást vártam a fülszöveg miatt, hiszen mégis ha már oknyomozó riporter, akkor csak lehet izgalmas! Igazából miről szól a történetnek ez a része? Kirby és az újságíró ismerkedéséről és szerelméről. Nem kell megijedni, nem lesz iszonyatosan rózsaszín és nyálas − tehát a romantika rajongók sem találhatnak ebben szerintem semmi értékelhetőt −, de akkor is teljesen felesleges volt. Kirbyék nem jönnek rá a rejtélyre, sőt, a könyv végén sem tudják, hogy a sorozatgyilkos kiket gyilkolt meg, Harper egészen egyszerűen megtalálja Kirbyt és tálcán nyújtja oda neki a megoldást.

Ami még iszonyatosan zavaró, az a rengeteg nevetséges véletlen. Szólhatna arról a könyv, hogy milyen rejtélyes az élet, és hogy összekapcsolódik mindenki élete, de ezzel a témával sem kezd semmit (ahogy semmivel sem). Kirbyről azért tudja meg Harper, hogy életben van, mert egy banális véletlen végett épp Kirby egyetlen újságban megjelent cikkét olvassa. Másfelől pedig a nyomozás részénél, bár Kirby körberöhögi az egyik segédjét, aki véletlenszerűen elé tesz régi esetekről cikkeket. Pont mindegyik cikk persze a sorozatgyilkosunk áldozata, és semmi logika nincs benne, hogy miért csak ezeket szedi ki az archívumból ez a gyerek.

Természetesen abszolút hülyeségek is vannak benne azért, például, hogy Kirby alig dolgozik, zaklat valakit, ami visszafelé sül el, és se az egyetemről, se a munkahelyéről nem rúgják ki. Ugyanígy, amikor a rendőröket kéne felhívni, képtelenek elmondani, hogy Kirby a gyilkosát látta, nehogy elmagyarázzanak egy ilyen fontos dolgot.

De leginkább az zavart, hogy teljesen felesleges volt ide az időutazós szál. A magyarázat, amit kapunk rá, iszonyatosan olcsó húzás, a Zs-kategóriás filmek álintelligenciájával ér fel és egyáltalán nem találtam zseniális fordulatnak. Annyira jól lehetett volna használni ezt a témát, az alapsztorinak akkora potenciálja van, hogy eléggé dühös lettem a könyv végére, hogy semmit nem sikerült elérnie a könyvnek, egy jó kis altatópótlékon kívül.

A Tündöklő lányok sok minden szeretne lenni: filozofikus megmondó könyv az élet értelméről és rövidségéről, horror, izgalmas thriller, romantika és még fantasy is, de csak egy csapongó maszlag lesz belőle. Fókuszát vesztett szóhalom és bár felhoz egy csomó témát, semmit nem kezel sehogy, mert nincs benne elég mélység.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: lassú, hiteltelen karakterábrázolás, felületesen érint mindent, felesleges a sok nézőpont

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Gabo

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. június 4.)

Oldalszám: 384 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék abstractelftől

Dan Wells: Bluescreen (Kék halál)

2016. március 13., vasárnap

Hogy akadtam rá: Szeretem Dan Wells írásait.

Sorozat: A Mirador 1. része.

Úgy általában az egészről: Marisa legszívesebben a mindennapjait a virtuális valóságban tölti, amit meg is tehet, mert a jövőben mindenkinek a fejében van a csatlakozója, amivel a világhálóra kapcsolódhat. A lány feltörekvő esportoló és a barátnőivel készül bejutni a világbajnokságra, ám a készülődéseket megzavarja, hogy hiába fizetnek Marisa szülei védelmi pénzt, az egyik helyi banda meglátogatja és megfenyegeti őket a saját éttermükben. Ha ez nem lenne még elég, egy újfajta drog is kikerül az utcákra, a Kék halál, ami elvileg ártalmatlan, csak túlterheli és kikapcsolja az emberek netcsatlakozóját, de Marisa barátnője furcsán kezd el viselkedni a használata után. Így hát Marisa nekilát ez után a drog után nyomozni az sportcsapatával/hacker legjobb barátnőivel, a technofób legjobb barátjával és a helyi maffiafőnök elkényeztetett fiával, akit egy furcsa, megmagyarázhatatlan tragédia köt a főhősünkhöz.

Lehet van egy kis problémám a játékokkal...
Ha már esportoló lányok vannak a főszerepben, akkor úgy érzem, csak tiszteletet tanúsítok a könyv iránt, ha Hearthstone-ozás közben írom meg ezt a posztot. Bár a könyves blogomból talán annyira nem látszik, nagy rajongója vagyok a videojátékoknak, így kifejezetten élveztem ezt a regényt, amit nem tudom mennyire lehet értékelni, ha az embert nem érdeklik az ilyesfajta dolgok, ugyanis itt ez a főtéma. Dan Wells is gamer és a köszönetnyilvánításban írja, hogy az a cikk volt a végső ihletlöket számára, amikor arról olvasott, hogyan szereznek a versenyre utazó esportolók vizát, és elgondolkozott azon, mennyit fejlődött a világ, hogy már itt tartunk. Végre a hivatalos versenyeknek is egyre nagyobb híre van világszerte − és igen, Magyarországon is.

Noha rengeteg negatív kritikát kapott a könyv, mondván ez Wells legrosszabb regénye − amivel egy szinten egyet is tudok érteni −, nekem a hibáival együtt is egy abszolút kikapcsoló élményt tudott nyújtani, amiben lehet a témaválasztás is szerepet játszott. A könyv felépítése amúgy elég aránytalan, az első 100 oldalon kb. nem igazán történik semmi, a drog, amiről tudjuk a fülszövegből, hogy gondot fog okozni szinte elő sem kerül és bár valamennyire felvázolja a világot Wells, ami érdekes, mégis inkább csak a lányok barátságát látjuk és hogy partiznak. Valahogy sokkal inkább a megszokott ifjúsági regény klisékből építkezik, mint Wellstől vártam volna, ami nem rossz, de így csak a kellemes limonádé szintet üti meg, ami egy cyberpunk regénytől egy kicsit fura.

A nyomozás része leginkább abból áll, hogy egy programkódot próbálnak megfejteni és különböző vírusirtókkal játszadoznak, de nem olyan részletesen vagy szakszöveggel, hogy ne lehetne érteni. Talán egy kicsit túl felületes is és hollywoodias is volt a hackerkedés, de volt annyira magával sodró a regény, hogy ne figyeljek erre.

Mégis azt meg kell említeni, hogy bár a világfelépítés felvet érdekes kérdéseket az internet és a szociális média hatásáról az életünkre, mégis úgy érzem, hogy egyáltalán nem volt kidolgozva. Elvileg a főhős a szegénynegyedben lakik, mivel a robotok minden munkát elvégeznek, már nincsen nagyjából kétkezi, fizikai munka, mégis Marisa szüleinek jól menő étterme van, amiből havi tízezer dollárt kifizetnek a védelmi pénznek. Persze, lehet mondani, hogy mást jelentenek az összegek a jövőben, de mégis teljesen felszerelt, modern gépekkel ellátott konyhájuk van és még félre is tudnak tenni, mert van tartalékuk négy gyerek mellett. Hasonlóan mindenki gyerekkorában megkapja a netcsatlakozót, ami nem kötelező, de ugyanakkor amikor Marisa barátnőjének megfertőződik a gépe, muszáj lesz kicserélni, amire a főhősünk meg is jegyzi, hogy de hát az rengeteg pénzbe kerül! Most akkor az első ingyenes mindenkinek? Ha olyan olcsó az előállítás és a speciális agyműtét, akkor később miért drága? Másfelől a szegénynegyedben hogy nincsen orvos- és gyógyszerhiány? Egy nagyobb balesetkor elözönlik az emberek a kórházat és mindenki profi gyógyszert kap és minden teljesen felszerelt és tiszta − míg nézzünk már rá a mi országunk orvosi ellátására és mi elvileg nem élünk nyomorban. Abszolút hihetetlen volt, hogy Marisa családja teljesen szegény, ha a horribilis árú kórházi kezelést és napi ágydíjat tudták fizetni, még ha csak egy családtagnak a kettő helyett, akkor is. Így bár az érdekes kérdések a technológia hatásáról az életünkre megmaradnak, de a hangulat valahol szétesik és nem is tudtam a világot komolyan venni.

De sajnos néha a karakterek is elég furcsán viselkednek: Az egyik lány az egész életét közvetíti a neten élő felvétellel (a szociális média és a net celebség kérdését boncolgatva) és sokszor megemlítik, hogy igen, ő közvetíti Marisa legbelsőségesebb beszélgetéseit is, utána pedig simán a titkos összeesküvés elleni terveket is végigközvetítik neten? Valahol egyszer utógondolatként odaveti a szereplő, hogy "ja, ne aggódj, ezt most nem közvetítettem," de ez még mindig nem a titkos tervre vonatkozott, ahol szintén ott voltak a kamerák. Marisa pedig amúgy nem naiv, realizálja és tudja nagyon jól, hogy a bandaháborúk vérrel és fegyverekkel járnak, később pedig úgy megy oda egy bandavezérhez, hogy reméli, hogy csak a kezére csap valakinek és senki nem fog megsérülni vagy meghalni. Lehet a főhős impulzív, de ezt mégis túlzásnak tartottam.

De a hibái ellenére gyorsan lehet haladni a könyvvel, rettentően olvasmányos és a humorával abszolút könnyed kikapcsolódást nyújt. Wellstől már megszokottan a karakterek közötti kapcsolatok és kémia nagyon erős, és leginkább a baráti társaság miatt szerettem meg ezt a könyvet. (És itt megemlítenék még egy negatívumot: A szülők abszolút csak dísznek vannak, a gyerekek nagy része iskolába se jár be, mert meghackelik a rendszert.) A karakterek mind a szürke moralitás talaján mozognak, hiszen egyikük sem igazán törvénytisztelő, és még az a kérdés is felmerül, hogy ha változtatni akarunk a világon, vajon meddig mehetünk el. Mi az, ami még morálisan elfogadható? Esetleg nyúlhatunk-e törvénytelen eszközökhöz is?

Frissítés/Toldalék: A könyv elég diverz, sok a nem fehér bőrű szereplő és a főhős lánynak ráadásul csak egy keze is van (bár ez nem annyira hangsúlyos, hiszen van olyan pótkeze a technika miatt, amitől egyáltalán semmi problémája nem akad.) Viszont mégis, hiába ennyire multikulturális a könyv, a németek akkora sztereotípiák, hogy csak mosolyogni tudtam rajta, főleg, hogy a német nyelvű mondatokat/szavakat még jól félre is gépelték.

Noha tényleg a Bluescreen az eddigi leggyengébb, leglightosabb Wells regény − ami látszik abból is, hogy hiába adta rá öt csillagot, mégis kb. csak negatívat írtam róla, mert azok voltak annyira szembetűnők −, mégis kellemes olvasmány azoknak, akiket legalább egy kicsit lekötnek a számítógépes játékok.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: esportolók a főszereplők! méghozzá lányok! lányok, akik programoznak is!

Ami nem tetszett: logikai bakik

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Balzer + Bray

Kiadás dátuma: 2016. március 24.

Oldalszám: 352 oldal


Honnan: saját, e-book

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

2016. március 7., hétfő

Hogy akadtam rá: Szeretem az írónő könyveit.

Úgy általában az egészről: Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak.

Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre.

Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is örültem, amikor felkeresett az írónő, hogy esetleg nem érdekelne egy előolvasói példány a nyáron megjelenő regényéből. Noha ez a könyve thriller, itt is meglátszik, hogy Stampler legnagyobb erőssége a karakterábrázolás, ugyanis a regény legerősebb pontja a karakterizálás és a szereplők háttértörténete, amit csak erősít, hogy váltott nézőpontban követjük Nicolette-et és Jacket, így mindkettejüket teljesen megismerjük.

Nicolette szála leginkább a Szökés 2. évadára emlékeztetett (amibe az is belejátszik, hogy éppen akkor maratonoztam a sorozatot), vagyis egyik helyről menekült a másikra és mindig kísértette a paranoiája. Élvezetes volt olvasni egy átlagos, ám de talpra esett lány túléléséről, és leginkább az tetszett az egészben hogyan oldja meg a dolgokat. Nicolette korán elvesztette édesanyját és a nevelőapjával él, így az egész narrációjában volt valami szomorkás hangulat, és habár nem látjuk pontosan, hogy mit követett el (hidegvérű gyilkosságot vajon), egyből szimpatikus lett számomra. A karakterének főkérdése, hogy mit képes megtenni az ember a túlélésért, sorra látjuk, hogy az amúgy a többi embernek csak elméleti síkon megmaradó kérdéseket muszáj megválaszolnia, például, hogy lopna-e, ha éhes lenne, hazudna-e, ha csak így maradhat életben, és fogna-e fegyvert valakire, esetleg le is lőné az illetőt.

Jacknek szintén nincs könnyed családi háttere: az apja nem csak a szervezett bűnözésben vett részt, de még bántalmazta és manipulálta is a családját. Míg a bátyja, Don, börtönben kötött ki és folytatta a "családi üzletet," addig Jack megpróbál teljesen ellentétes lenni az apjától, de a regény folyamán kénytelen elgondolkozni azon, hogy a genetika mennyire szabja meg, hogy mi lehet az emberből - és attól is tartani kezd, mikor Nicolette iránt kezd érzelmeket táplálni, hogy inkább az anyjára hasonlít, aki évekig elnézte az apja embertelen tetteit. Jack tépelődéséről, énkeresésről, és arról a témáról, hogy a szülők hogyan határoznak meg minket és az életünket, szintén kellemes volt olvasni.

A történet pörgősségéhez hozzájárultak a rövid, váltott nézőpontú fejezetek, ez a regény előnyére vált, még akkor is, ha az első egyharmadban a két szereplő nem is találkozik. Mégis számomra az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy alig vártam, hogy találkozzanak és macska-egér játékba kezdjenek, amit a fülszöveg is hirdet, hiszen az ilyesfajta dinamika - az egyik fél nem ismeri a másik teljes személyazonosságát és az ellenfelek közötti vonzalom − a kedvencem, mégis ez nekem elmaradt. Nicolette érthetően szeretethiányos és sokat gondolkozik azon, élet-e az élet, ha sosem lehet önmaga és mindig magányosan kéne élnie, ezért elfogadható volt, hogy egyből rátapadt az első helyes srácra. Mégis… Nem tudtam átérezni egyszerűen a vonzalmukat, Jack részéről abszolút érthetetlen volt számomra, hogy miért akar lefeküdni azzal, aki megölte az ismerősét/barátnőjét anélkül, hogy tényleg megismerte volna. Lehetett ez valami elemi vonzalom, csak sajnos számomra ez nem jött át.

Noha a romantika számomra lehúzza a könyvet, attól függetlenül tetszett a regény mondanivalója: mi az, amitől az emberben elpattan valami és képes erőszakos dolgokra, netalántán gyilkosságra. A két karakter nagyon jól egyensúlyozta ezt: Jack, akinek a vérében lenne az erőszak a családja miatt, szinte sose tud ártani senkinek, Nicolette, akiről nem hinnénk első ránézésre, hogy bármit is tenne − alkatából kifolyólag vagy mert ő a félős lány, aki menekül − mégis képes erőszakhoz folyamodni, ha meg kell magát védenie. És az is felmerül kérdésként vajon van-e rá jogunk, hogy így védekezzünk? Van-e olyan szituáció, amikor az erőszak lehet a megfelelő reakció? Ezt még jobban kihozza, hogy szinte éles ellentétként látjuk Jack apjának tetteit és Nicolette-ét.

A könyv vége pedig teljesen kárpótolt a kicsit lassan folyó, enyhén leült középért, ugyanis bár sejtettem, hogy mi történt Nicolette-tel, sosem volt idegesítő vagy erőltetett az, ahogy a rejtélyt megőrizte Stampler. És a történet zárására tényleg azt tudom mondani, hogy jól sikerült, az utolsó záró sorok kellően ütnek, és más fényben láttam az egész történetet, elgondolkoztam azon, hogy mennyire vezetett meg vajon az egyik narrátorunk és mi lehet az igazi történet.

A How to Disappear egy kellemes tini thriller noha az ízlésemnek nem való romantikával, ami érdekes kérdéseket vet fel a túlélésről, az emberi természetről és az erőszakról.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a vége, a karakterek és a helyzetük, a Magyarországra vonatkozó utalás :)

Ami nem tetszett: a közepe kicsit lassú, a romantika nem  nekem való

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2016. június 14.

Oldalszám: 416 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.