Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete

2014. augusztus 31., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: 1968-ban Wanda Mayhall és három lánya egy fiatal nő holttestére bukkannak, mellette pedig a halott csecsemőjére. De csodák csodájára a kisbaba kinyitja a szemét és mozogni kezd, habár nem vesz levegőt és nem ver a szíve. Bár a zombikat a hatóság levadássza, Mayhallék elrejtik és felnevelik az élőhalott fiút, akit John/Stony névre keresztelnek el, de persze Stony létezése nem maradhat örökké titok…

Kapott ez a könyv hideget-meleget, de mégis úgy voltam vele, hogy megveszem és elolvasom, mert a legtöbb kritikában csak annyit láttam, hogy ez egy lassú, karakterdráma és nincs benne semmi zombis. Erre pedig úgy gondoltam, hogy nem fog zavarni, hiszen szeretem, amikor fantasy témával párhuzamot vonnak valami más, komolyabb témára és az érzelmeken van a hangsúly. Csak elkövettem azt a hibát, hogy félreértelmeztem a fülszöveget, ugyanis megváltástörténetet ígérnek, de én abban a hitben éltem, hogy egy szereplő saját megváltásáról lesz szó, nem a Megváltóról, mint messiásról.

És éppen ezért nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy szerintem ez rossz könyv, de egy biztos: nem nekem való, és amúgy sem éreztem annyira különlegesnek, amit ígért nekem a marketing. Négy részből áll a könyv, és mindegyik más hangulatú és más stílusú, és valahogy ezért sem tudtam az egész történethez érzelmileg kapcsolódni, egyszerűen kizökkentettek az időbeli ugrások, és úgy éreztem, hogy ezek csak vázlatok, mindenbe bele-beletapicskol az író és úgy hagyja függőben. Az első rész egy felnövésről szóló regény, a második egy polgárháború előkészületeiről mesél (de milyen rémunalmasan még ezt is) egy naiv, idealista ifjonc szemszögéből, a harmadik a kormány titkolt dolgairól szól (szintén unalmasan), és a negyedik pedig egy értelmetlen, túlírt, hatásvadász Messiás történet.

Igen, azt hiszem, látszik, hogy ahogy a történet végére gondolok, elönt a düh, mert lehetett volna ez egy jó könyv is, vannak benne nagyon jó gondolatok és filozófiai kérdések, de a kivitelezés és a vége elrontotta számomra az egészet. A vége miatt vontam le egy teljes csillagot, mert ha nekem egy szomorú, hányattatott sorsú férfi történetét kell olvasnom, aki megváltja az egész világot, akkor nem lehet ilyen vége… Egyszerűen elsöpört minden értelmet és úgy éreztem, teljesen felesleges volt ezt ötszáz oldalban megírni.

Azon kívül, ami nagyon zavart, hogy Stony egy olyan karakter, akinek a sorsa egyszerűen nem érdekelt. Stony passzív, nem csinál semmit, néha olyan oltári hülyeségeket gondol (valakiről, aki a barátja, nem gondolja, hogy lehetnek titkai, csak a 400. oldalon), hogy nem tudom, hogy lett ő valami vezérszemélyiség és nagy stratéga. Stony akárhová megy, mindenki megszereti (nem vicc, az ellenségei is, akik utálják a zombikat), és nem tudom átérezni miért. Egy hasonló zombi-szemszöges regényben, a The Girl with All theGiftsben el tudtam hinni, hogy Melanie-t mindenki megkedveli, mert kedves volt, együtt érzett az emberekkel és rácsodálkozott a világra, ő volt tényleg az a reménysugár a poszt-apokaliptikus világban, akinek mindenkire szüksége volt. Stony pontosan ugyanezt a szerepet töltené be, de az író annyira beleszeretett a saját karakterébe,  hogy elfelejtette megmutatni, hogy miért kéne szeretnünk és miért olyan különleges Stony (azon kívül, hogy ő az egyetlen zombi, aki fejlődik.)

A regény közel 500 oldalas és tényleg nem történik semmi, ami nem zavarna, ha az érzelmek átjönnének, de Stony csak egy érzelemmentes bábu, amire olvadozik mindenki, és így örültem volna, ha történik valami. A polgárháborút, a kormány által elkövetett kínzásokat csak díszként kapjuk meg, egyfajta keretként Stony "nagy férfifájdalmának" és ennyi. A világról semmit nem tudunk meg, teljesen úgy éreztem, mintha nem is alternatív történelem lenne itt, hanem csak szimplán a mi világunk, és a zombik mibenlétére se kapunk választ, ami igenis zavart, mert nem volt más célja a történetnek… Vagyis lehet lett volna, de elveszett abban az 500 oldalnyi ömlengésben. Gregory még elkövette − számomra − azt a hibát is, hogy azt a pár akciódús jelenetet, ami lenne, vagy ahol történne bármilyen cselekmény szempontjából fontos valami, azt kivágja és okosnak tűnő, írói kiszólalással oldja meg, pl. "Ismered ezt a történetet, képzeld el, itt vannak a hozzávalók" és beilleszt egy listát a zombifilmekből. Igen, lehetne ezt jól használni, általában szeretem az írói kiszólalásokat, de itt kizökkentetett, mert a könyv első felében ez javarészt sehol nem volt, utána meg ettől lett olyan érzésem, hogy összecsapta a könyvet. Főleg, hogy néha megpróbált nem Stony szemszögből írni, amit oda nem illő történetekkel, hirtelen és rövid szemszögváltásokkal oldott meg, mintha ő se tudná mit akar. Röviden: nem éreztem kidolgozottnak a regényt, és úgy éreztem, hogy az író se tudja, mit akar, amit a darabos történetvezetés csak még jobban megerősített.

De ugyanakkor tényleg lett volna mondanivalója a könyvnek, ha nem lenne a Messiás vonal és a borzalmas vége jelenet, akkor még négy csillagot is adtam volna rá ezekért. Mindazonáltal lehet, hogy valakinek pont ez fog tetszeni benne, de engem sajnos nem sikerült kárpótolnia összességében.

A regény egy része szól a családi szeretetről, és hogy ez nem feltétlenül mindig jelenti a vérszerinti rokonságot, szerettem olvasni Stony és a testvérei kapcsolatáról, bár ez sajnos csak az első részt tette ki a könyvből, és ez is néha olyan felületesen volt leírva. Egy kicsit arról is szól a történet, hogy Stony önmagát keresi, mint egy átlagos tinédzser, amit nehezít, hogy árva, és nem ismeri a vérszerinti szüleit, és felmerül a kérdés, hogy vajon a biológiai rokonok mennyire határozzák meg az ember személyiségét. (De ez a téma olyan mikroszkopikus és egy-két oldalon bedobált, hogy nem éreztem tényleges családi szeretetről szóló regénynek, mint ahogy a fülszöveg állítja.)

A másik téma − ha már zombikról van szó −, amit szintén nagyon enyhén érint Gregory, az élet-halál kérdése. Egyrészt mert a zombik is megkérdőjelezik, hogy ők most élnek-e vagy sem, másrészt pedig egymás mellett látjuk egy új élet születését és az esztelen gyilkosságokat.

Viszont a zombiság két nagy dologra párhuzam, amit igazán értékelni tudtam ebben a regényben: Az egyik a zombilétre való magyarázat végül is, hogy az emberek magukat tartják össze, és sok minden rossz dolgot túlélnek. Mivel a zombik is folyamatosan öngyilkosok lesznek, ezért a zombilét és a Holtváros (a zombik börtöne) egyfajtaképpen értelmezhető a depressziónak és/vagy a reménytelen és kemény helyzeteknek az emberek életében.

A másik dolog pedig a másság elfogadása, amit nem is nagyon titkol Gregory, ugyanis az öreg mentor karakter még ki is ejti a száján a homoszexualitás szót és hogy mennyire áttörő volt ezt egy bizonyos filmben használni. Innentől nem igazán nehéz összekötni a zombiságot az LMBT kultúrával − számos helyen annyira erőltetetten átlátszó, hogy úgy éreztem, Gregory elfelejtette lecsiszolni az éleket, hátha valakinek nem elég egyértelmű. Van itt nekünk: Szakáll (azok az élők, akik kísérik a zombikat, hogy el tudjanak jutni egyik helyről a másikra), ezt a kifejezést használják a heteroszexualitás látszatát fenntartó párokra is, a különböző degradáló szavak, kifejezések elleni harc, a múltbeli (nácikra nagyon hasonlító - nem, ez sincsen eltakarva, nyolcszor meg vannak említve a nácik és Hitler) kivégzések szépítése és kitakarítása a történelemkönyvekből, az a kérdés, hogy kárhozatra vannak-e ítélve a Biblia szerint, és a vallások meglepően úgy állnak a zombikhoz, mint az LMBT emberekhez. A zombik sorra lesznek öngyilkosok, mert a média és a társadalmi elvárások olyannak festi őket, és eleve utálják magukat, ezért Stonyék egyik terve is abból áll, hogy nyilvánosságra vonulnak, könyvekkel, oktató honlapokkal és celeb "coming out"-okkal, és a klasszikus "a homoszexualitás/zombiság" betegség beszédet is láthatjuk az egyik szereplőtől.

A Stony Mayhall második élete nem feltétlenül rossz regény, de eléggé esetlenül megszerkesztetett. Az üzenete − a másság elfogadása és főleg az LMBT emberek helyzete − túlságosan fejbevágó és oktató stílusban kerül az olvasó elé, ezért nem biztos, hogy mindenki élvezni tudja. Ha finoman, több érzelemmel írták volna meg, lehetett volna iszonyatosan jó regény is, így csak a potenciált látom benne, és mindenki csak a saját felelősségére olvassa.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a másság elfogadása, a mássághoz való viszonyulás, mint téma

Ami nem tetszett: lassú, a vége értelmetlenné teszi az egészet, messiás üzenet

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Gabo (és Ad Astra)

Kiadás dátuma: 2014. június

Oldalszám: 482 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Andrew Hussie: Homestuck 1-3. (Otthonragadva)

2014. augusztus 23., szombat

Hogy akadtam rá: Mindenhol erről hallottam.

Sorozat: A Homestuck 1-3. része.

Úgy általában az egészről: John, Rose, Dave és Jade jó barátok, és mikor megjelenik egy új számítógépes játék, a Sburb, úgy döntenek, hogy nekiülnek játszani. Amire nem számítanak, hogy véletlenül beindítják a világvégét és lerombolják a földet.

Ez most egy rendkívüli poszt lesz (és nem, nem azért született ez a bejegyzés, mert elkezdtek zaklatni, hogy ugyan, mikor írok már újra), mert egy nem mindennapi képregényt kezdtem el olvasni. Azt tudni kell, hogy sok angol nyelvű fandom (rajongói) helyen megfordulok, és mindig mindenhol szembejött velem a Homestuck. Semmit nem tudtam róla, csak, hogy vannak benne trollok (?), és hogy bonyolultak a shipek benne, és hogy furcsák a rajongók. Aztán most éppen nem volt annyi időm, hogy tartalmasabb könyveket olvassak, gondoltam, rákeresek erre a misztikus Homestuckra. Mint kiderült a Homestuck egy teljesen ingyenesen elérhető webképregény, és beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem olvasni. Annyira magával ragadott, hogy már egy hete nem csinálok mást, mint falom az oldalakat.

A Homestuck egyik csábító ereje, amivel az olvasó már az első oldalakon találkozik, hogy ez nem egy egyszerű képregény, hanem a narráció valami eszméletlen formabontó, és bár a történet eleje iszonyatosan semmilyen és lassú, mégis beszippant és elszórakoztat, már csak ezért az újdonságérzetért is. Egy kicsit olyan, mint egy interaktív történet (Choose Your Own Adventure), ahol az olvasó a főhős, és bár itt nincsenek szerteágazó történetek, mégis lapozáskor úgy tűnik, mintha mi "adnánk ki a parancsot" a főhős karaktereknek, és persze a sztorit E/2-ben olvashatjuk. (Aki nem szereti az E/2-es írásmódot - mert én sem vagyok ám nagy rajongója, annak szeretném megjegyezni, hogy itt abszolút nem zavaró, és teljesen illik ide.) A történet nagy része áll gifekből, interaktív flash játékokból, és mindezt eszméletlen jó zene övezi. Komolyan, annyira beleszerettem a zenéjükbe, hogy csak úgy szimplán is hallgatom a dalokat: egyszerű, régi játékok hangulatát idéző, fülbemászó dallamokról van szó.

A másik, ami azonnal magával ragadott, az a humor. Egy kicsit morbid, egy kicsit elvont, de pont az én ízlésembe beletalált − és ezért sem való ez mindenkinek. Plusz főleg mivel egy számítógépes játék áll a középpontban, ezért a gamer dolgokon van a hangsúly, így kétlem, hogy egy nem igazán játékos olvasó ugyanannyira értékelné az efféle vicceket. Például a főhőseinknek meg kell küzdenie azzal, hogy mennyi cucc fér a leltárukba, milyen módon tárolják ezeket, és ez nekik fel sem tűnik, ezzel is azt a hatást keltve, hogy ők alapból egy játék karakterei. (Akik igen, egy játékban vesznek el.)

Az első részben nem igazán történik semmi, és leginkább Johnt és Rose-t ismerjük meg, John telepíti a játékát és felfedezik ezt együtt Rose-zal. Ugyanis ez a Sburbs, amivel a gyerekek játszanak, kísértetiesen hasonlít a Simsre − az író erről a játékról is mintázta −, és a két játékos úgy kapcsolódik össze, hogy az egyikük − a szerver − irányítani tudja a másik − a kliens − környezetét, konkrétan valóságmódosító játék ez. A gyerekek ezen nem akadnak fenn, csak egy izgalmas kalandnak hiszik − és valljuk be, néhányan tényleg elképzeltük, milyen lenne igaziból egy számítógépes játék világába csöppenni −, és ahogy a játékokkal az ember először bénázik, ők is ezt teszik. Az első rész sokak szerint unalmas, bár tény, hogy cselekményileg nem mozdul előre semmi, engem lekötött az újdonság varázsa, és szépen lassan megszokhattam a karaktereket övező világot és játékot.

A második és a harmadik rész már sokkal izgalmasabb, és ezt köszönheti annak is, hogy megismerjük Dave és Jade oldaláról a történteket és hogy szép lassan még több elemet csepegtet elénk Hussie. Megérkeznek új szereplők, akik valahol a jövőben vannak, és elkezdődik az időben (és térben − dimenziókban?) ide-oda ugrálás − szimplán csak a narrációban flashbackkel, de konkrét kisebb időutazásokkal is, és mindig izgalmas helyen hagyja abba Hussie, így kellemesen fenntartja a feszültséget és az érdeklődést.

A történet szempontjából megismerünk egy jóslatot, ami tipikus fantasy kliséktől hemzseg és felfesti azt, hogy a hőseink a kiválasztottak, akik majd segítik megvívni az eddig sakk-mattban álló végső Jó vs. Gonosz harcot. De ettől nem lesz az egész erőltetett, pont inkább ebben is rejlik a bája, hogy minden jól ismert fantasy elemet bedob, mintegy parodizálva is azokat (ironikusan, hogy Dave-et idézzem.) Van itt a rébuszokban beszélő, kedves idős segítőtől kezdve, a jó tett helyében jót várj elemig minden, és ezekre rá is mutat Hussie, fel is vállalja, és humorforrásként kezeli. Imádtam, például, amikor a főhős megkérdezi, hogy miért nem lehetne, hogy konkrétan elmondják neki, hogy mit kell csinálnia − és erre egy újabb rébusz a válasz. De nem csak a fantasy műfajt, de a számítógépes játékok történetvezetését és szokványos írói erőltetéseit is kifigurázza − persze, hogy az időbe belenyúló gépnek van olyan biztosítéka, hogy ne tudjanak időparadoxont létrehozni, és persze, hogy a hősünknek magának kell felküzdenie magát a következő "szintre," hiába lehetne a világban sokkal logikusabban oda eljutni a segítőivel.

Hussie közben az olvasókkal is játszik, nagyon sokszor elhúzza előttünk a mézesmadzagot − mi van abban a dobozban? − és a főhős tudja a választ, és meg is meg is jegyzi "el nem tudna képzelni olyan szerencsétlent, aki nem tudhatja ezt a titkot, milyen szörnyű lehet nekik." Ezek mellett még a függővégekkel is játszik, szintén humorforrásként is, amikor már a hajunkat tépnénk, hogy tudjuk, mi következik, az olvasókat kedvesen gúnyolva átvált egy másik jelenetre.

De ami talán a legnagyobb vonzereje a Homestucknak, azok a karakterek. Mindegyiküket abszolút megszerettem − és bár csak internetes csevegő programmal beszélnek egymással a karakterek, mégis teljesen átjön a személyiségük és a közöttük lévő abszolút igazi és szívmelengető barátság. John és Rose egyke gyerekek és csak egy-egy szülőjük is van, és az őrült kalandjaik mellett előtérbe kerül a bonyolult szülő-gyerek viszony, amit szívem szerint én nagyon szeretek. A gyerekek kicsit néha kínosnak érzik a szüleiket, néha megpróbálnak mások lenni, a saját személyiségüket mérik hozzájuk, és próbálják feldolgozni, hogy mit meg nem tesznek értük, csak azért, mert szeretik őket. Dave-et ezzel szemben a bátyja neveli, ahol a rivalizálás és az istenítés is bejön a képbe, de ő is azzal küzd, hogy vajon mennyire határozza meg a bátyja őt, és hogyan lehet saját személyisége, hogyan léphet ki a bátyja árnyékából. Bár mindegyik gyerek belopta magát a szívembe, mégis Jade lett a legkedvesebb karakter számomra: ő az, aki iszonyatosan távoli kis elzárt szigeten él, és jövőbe látó képessége van, ami az időugrós részeknél felettébb izgalmassá teszi a történetmesélést. És valahogy a története és ez a képessége olyan keserédesebbnek és magányosabbnak hatott, még a többieké mellett is.

A Homestuck egy nagyon furcsa, újszerű történetmeséléssel rendelkező humor fűszerezte kalandtörténet, amiben meglehetősen sok érzelem rejtőzik. Aki valami érdekesre, valami újra vágyik, azoknak tökéletes csemege lehet.

> OLVASS BELE A MAGYAR FORDÍTÁSBA. (megjegyzés: ezt véletlenszerűen találtam google kereséseim közben, nem tudom, mennyire jó vagy hogy frissítik-e még.)

Kedvenc karakter: Jade, John, Rose, Dave

Ami kifejezetten tetszett: a narráció, a humor, a karakterek és a barátságuk, a világfelépítés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Magánkiadás

Kiadás dátuma: 2009. április 13. - 2010. január 14.

Oldalszám: 1153 oldal

Honnan: ingyenesen, legálisan netről

Megjegyzés: Ez a poszt az első három felvonásról készült − ez a három jelent meg még csak könyvben, amit amúgy fogalmam sincs, hogyan lehet beszerezni, mert nem látok Európába szállítási opciót −, így nem teljes az értékelésem, majd egyszer szépen lassan folytatom.
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.