2014 legjobbjai (és persze a legrosszabbjai is)

2014. december 31., szerda

Fú, ez az év de gyorsan elrepült! Sajnos így visszanézve az egész évemre egy "majd belekezdek, majd megcsinálom" felfogás volt jellemző, és addig tologattam a dolgaimat, hogy mire észbe kaptam, eljött az év utolsó napja.

Olvasásilag is úgy érzem, hogy megint alul teljesítettem, csak 70 könyvet olvastam idén, viszont azt hiszem, hogy az akadályozó tényezők mellett ez is szép eredmény lett, és reménykedem, hogy jövőre is sikerül legalább valamennyit olvasnom és folytatnom a blogot. Bár, ha-ha, tudom, idén inkább angolul olvastam (58 könyvet), és ezzel nem minden olvasómnak kedvezek, de ígérem, jövőre nekiesek az idén összegyűjtött magyar könyvkupacomnak is. (Magyarul amúgy csak 12 könyvhöz volt szerencsém. Lassan már nem is tudom, mi az a magyar nyelv.)

Ahhoz képest, hogy molyon mindig meghirdetem a sorozatos kihívásomat, ahol arra buzdítom az embereket, hogy kezdjenek bele minél több sorozatba, hiszen engem már eltemetnek, valahogy se tavaly, se idén nem sikerült annyit olvasnom, mint szoktam. Idén 9 sorozatba kezdtem bele, és 4-et fejeztem be, és összesen 2 recenziós példányról írtam posztot.

Na, de lássuk idén témák szerint, milyen jó könyvek kerültek a kezembe! Romantikus könyvekből, tavaly 2 lett kedvenc, idén végre már 3, ami haladás, főleg, hogy mennyire tudnak engem meghatni a romantikus szálak. Az év idei legnagyobb meglepetése, hogy Veronica Roth könyve is bekerült ide, pedig az elején mennyire gyűlöltem ezt a sorozatot!

CrazyA hűségesRumble
A következő kategória a komoly témákat érintő könyvek, ami nem feltétlenül realista regényeket takar, de minden regénynek valamiféle komor hangulata van. Tavaly 9 könyvhöz volt szerencsém, idén 8-hoz, ebből 3 gyermekkönyv. (Nem hiába, Sally Nicholls még mindig zseniálisan ért ahhoz, hogyan törje ripityára az olvasó szívét gyerekkönyvekkel, bele se merek gondolni, felnőtt könyvekkel mihez kezdene.)

Jessie Lamb testamentumaCrazyThe Moth DiariesThe Lost GirlsClose Your Pretty EyesAll Fall DownRumbleSeason fo Secrets

A disztópiák és a poszt-apokaliptikus történetek még mindig nagy kedvenceim, és bár tavaly csak 2 jó könyvhöz volt szerencsém, idén már 6-hoz, bár egy kis csalással, ugyanis a Homestuck "csak" képregény. (Bár még mindig fújtatok, ha valaki szerint ezzel a médiummal nem lehet rendes történetet elmesélni.)

The Girl with All the GiftsBurnA hűségesHomestuck 1-3.

Az utolsó kategória, a fantasy, a főelemem, mert imádok mindenfajta mitológiát, folklórt és ezek átdolgozásait. Tavaly 10 könyv került ebbe a kategóriába, ami jól szerepelt, idén szintén 10, legalább tartom a szintet. :D Ebből 9 gyerekmese (!) és 1 felnőtt könyv, ami azt jelenti, hogy az én lételememből, az ifjúsági fantasyból idén egyetlen jót sem olvastam.

Oz, a nagy varázslóLondon folyóiHow to Ride a Dragon's StormHow to Break a Dragon's HeartLoki farkasaiHow to Steal a Dragon's SwordSeason of SecretsHow to Seize a Dragon's JewelThe Day of the DreaderHow to Betray a Dragon's Hero


A 10 legnépszerűbb poszt idén:

10. Ann Redisch Stampler: Afterparty
9. Andrew Hussie: Homestuck 1-3. - ha-ha, de jó ezt itt látni. :)
8. Julianna Baggott: Burn
7. Amy Reed: Crazy
6. Kass Morgan: Day 21
5. Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma
4. Rachel Klein: The Moth Diaries
3. Kass Morgan: The 100
2. Veronica Roth: A hűséges
1. Cassandra Clare: Mennyei tűz városa

És azt hiszem, idén ellentmondtatok annak a megállapításomnak, hogy a magyar posztokra van nagyobb igény. :) Bár látszik, hogy amiből film készült és bestseller sorozat, azokat nem lehet a dobogóról leverni.

A Legrosszabbak avagy a Rémálom díj győztesei

1. A legrosszabb könyv: Idén, bár nem olvastam sok kimagaslóan jó könyvet, annyi rossz sem akadt a kezembe, úgyhogy csak egy igazi jelöltem van erre a posztra: Kass Morgan: Day 21, ami csak egy összehányt valami, mivel az írónő csak szerződésre írta meg ezt előre elkészített vázlat alapján. A legrosszabb mégis az, hogy egy logikus döntés, egy értelmes és hihető párbeszéd sincs benne, és olyan távol áll sajnos a tévésorozattól, mint Makó Jeruzsálemtől.

2. A legrosszabb író: Az előző ponthoz kapcsolódóan Kass Morgan lett itt is a nyertes. Van, aki képes fanficszerű könyveket írni élvezetesen, neki még a szavak kiválasztása sem igazán megy. (Bár ilyen rémes regényötlet mellett, lehet, nem kéne annyira őt hibáztatni.)

3. Legrosszabb női főszereplő: Minna (Lauren Oliver: Rooms), mert bár tragikus, megerőszakolt figurának kéne látnunk, és nem zavarna, ha negatív/szerethetetlen hős lenne, mégis alig kidolgozott, és amennyit látunk belőle, idegesítő. Féltékeny a saját lányára, de ami még jobb, mikor majdnem meghal a gyereke, az első gondolata az, hogy sosem lesz pasija, és hogy nem tudott aznap maszturbálni.

4. Legrosszabb férfi főszereplő: Zsír (Erin Jade Lange ugyanezen című regényéből), akinek bár a problémája érdekes lett volna, ha jól van bemutatva, de csak sírt és sírt. Unalomból akart öngyilkos lenni, meg persze, mert a barátai akkor szeretik, ha megöli magát. (Logika, neki nem sok van.) Arról ne is beszéljünk, hogy mindenki szereti, nagyon tehetséges, annyi pénze van, amivel egész Magyarországot is megvehetné, de csak sííííííír.

5. Legrosszabb gonosz karakter: Drakula, a legnagyobb csalódás számomra idén. Egy gyermeki aggyal megáldott piti bűnöző, semmi más.

6. A rosszabb drámai/sírós jelenet jelenet: Laurie Halse Anderson amúgy nagyon ért a drámai és szívszorító történetek megírásához, de az idei könyve, a The Impossible Knife of Memory, nagyon leszerepelt nálam. A végén, egy túlerőltetett, túl nyálas, túl összecsapott jelenet fogad minket, ami leginkább azt az érzést keltette, hogy "jajj, nekem kell valami szomorút is ebbe írnom." Mondanom sem kell, hogy nálam nem érte el a kívánt hatást.

7. A legrosszabb párosítás: A The 100 sorozatból bármi, tényleg. Kapunk Glass/Luke-ot, ahol a pasi meg akarja ölni a lányt, mert azt megerőszakolták, de a lány totál szerelmes marad a pasiba. Kapunk Wells/Sashát, ahol a lány egy idegen kém, de a pasink beleszeret két másodperc alatt. Kapunk Bellamy/Clarke-ot, ahol Bellamy képtelen elfogadni, hogy a 16 éves Clarke-nak nem volt annyi politikai befolyása, hogy megmentse a fiú előző szerelmét, és ezért morcos. Kapunk Wells/Clarke-ot, ahol a fiú csak pár ezer embert ítélt halálra, hogy Clarke-ot ne végezzék ki egy év múlva, hanem csak... egy hónap múlva? Wells és a logika köszönőviszonyban sincsenek.

Az év legjobbjai:

1. A legjobb könyv: Na, ez már nehezebb döntés volt, mint az előző társa, mert jó pár elgondolkodtató, gyönyörűen megírt könyvet sikerült kiválasztanom, de azt hiszem, mégis az idei év nyertese Rachel Klein: The Moth Diaries. Tökéletes modernizált Drakula történet, ami pont, hogy a klasszikus ellentéte, míg ott a modern ember, tudományos világképébe von be természetfeletti gonoszt, itt a természetfeletti gonoszt már oly nagyon megszokott olvasót kavarja meg az írónő. Míg a Drakulában mindenki kimagyarázta a dolgokat hétköznapi indokokkal, itt a főhős a rejtélyes, gyanúsan összefüggő rémtettek és halálesetek között egyből természetfelettit keres. Emellett pedig a gyönyörűen szól még a felnövéstől való félelemtől, az elnyomott szexuális vágyakról, és hogy milyen önmagunkkal harcban lenni.

2. A legjobb író: Andrew Hussie, kérdéses volt ez egyáltalán? :D Hussie, bár ingyen és bérmentve írja a történetét, sikerült valami maradandót alkotnia a Homestuckkal, noha nem ez az első írása, ahol a műfajok határait tolja ki és keveri össze. A Homestuck, nem csak, hogy egy képregény-játék-zene-videó mix, de emellett egy szövevényes, jól felépített történet, igazi, hús-vér - és LMBT - karakterekkel. Nem mellesleg pedig arról szól, hogy milyen felnőni, milyenek a változó emberi kapcsolatok, és mindezt úgy csinálja, hogy minimum 10 oldalaként sírjon az ember.

3. Legjobb női főszereplő: Pressia, a Tiszták trilógiából, ahogy előlépett a lapokon, egyből megkedveltem, és noha vannak hibái és nincs szuper ereje, mégis kitartott a saját ideái mellett, megőrizte végig a kedvességét egy lehetetlen világban.

4. Legjobb férfi főszereplő: Dave Strider (Homestuck), noha az elején úgy voltam vele, hogy John a kedvencem (és mai napig szeretem azt az esetlen, naiv kis mamlaszt), Dave karakteríve nagyjából a végére ért, és annyira jól lett ábrázolva, hogy menthetetlenül beleszerettem. A történet elején még csak egy magát menő csávónak előadó fiú, aztán ahogy megtudjuk, milyen rossz gyerekkora volt, és előjönnek a problémái, az olvasó egyre jobban megszeretheti. Imádtam, hogy a fő karakterdrámája az volt, hogy mindig másodiknak érezte magát, sosem hősnek, sosem elégnek, és a végén bizonyíthatta, hogy de, igen, a szíve mélyén egy hős. *elmegy a sarokba sírni*

forrás
5. Legjobb női (mellék)szereplő: Calliope (Homestuck). Kezd egy kicsit egyhangúvá válni a listám, de nem nagyon érdekel. :D Amikor leváltották a négy főhőst, azt hittem, unni fogom a sorozatot, hiszen sokak szerint annyira felesleges volt ennyi karaktert behozni. De aztán találkoztam az elbűvölő Calliopéval, akinek a kiléte elég nagy spoiler, - de a mű mivolta miatt nem igazán szokás jelölni a spoilereket -, és hiába futottam bele már abba, hogy ő kicsoda, ugyanúgy imádtam a történet. Calliope története is tragédiába fullad, kié nem, de mégis egy végtelenül önzetlen és kedves lány, amitől még inkább fura, hogy imádom.

forrás
6. Legjobb férfi (mellék)szereplő: Karkat (Homestuck). Ő az abszolút favorit szereplőm, aki első ránézésre bunkó, de igazából csak mindenkit távol tart magától. Nem meglepően van elég személyes problémája, amivel könnyű azonosulni, és hiába morcos és üvöltözik sok mindenkivel, a szívét-lelkét beleadja a dolgokba, hogy segítsen másokon.

7. Legjobb gonosz karakter: Lord English (Homestuck), aki az elején egy elég egysíkú, mindent el akar pusztítani típusú gonosz, aztán persze, hogy jön egy csavar, és hogy ne imádnám ezt a kis gonosztevőt, bár bevallom, kb. az összes gonosz szereplőt lehetne Homestuckból jelölni, mégis Lord English halála fájna a legjobban.

8. A legjobb drámai jelenet: Mondhatnék nyolcezer jelenetet a Homestuckból, de inkább hagyjunk valamit jövőre is, ezért a Burn befejezése nyeri el ezt a helyet. Végig azt hittem, Baggott valami keserédes, de reménnyel teli, végül is boldog befejezést fog majd elénk tenni. Hát ennél nagyobbat ritkán tévedtem.

9. A legjobb párosítás: Ezzel megint bajban vagyok, mert vagy 60 shipem van Homestuckban, és azt hiszem, nem kéne felsorolnom az összeset. :D

forrás
A legjobb kánon páros címét ismét Pressia és El Capitan (Burn) érdemli ki, bár nem rózsaszín, mégis imádtam minden jelenetüket, és eléggé elszomorít, hogy soha többet nem olvashatok róluk. (Ugyanezen a szinten, csak hogy említsek Homestuckból is, dobogós még Calliope/Caliborn, mert igen, nekem ez elég kánon, elég az, ha szerelmes történeteket írogatnak egymásról.)

Hogy valami vidámabbat is említsek: Jack/Nadia (Kelley Armstrong: Nadia Stafford sorozat) volt majdnem az egyetlen olyan könyv, ahol imádtam a párost és már éveken át szurkoltam nekik, hogy összejöjjenek.

Nem kánon párosok közül idén említésre méltó a Laurie/Matt/Fen (Blackwelli históriák), amit nem szégyellek, hiába mesekönyv, nekem az olvasás nagy részét az dobta fel, hogy milyen jó kémia van a gyerekek között. És nem is hiába, mindkét írónő híres a szerelmi háromszögeiről, kár hogy ez meseregény, és ebből ketten rokonok... :(

Ernessa/Névtelen Narrátor (The Moth Diaries): Akár képzelete szüleménye Ernessa, akár nem, volt itt egy kis finom ellenségek közötti vonzalom.

Jaide/Scott (Hollow Creek Akadémia): Nem szégyellem, hogy a könyv egyik fénypontja itt is a saját kis shipjeim voltak olvasás közben, Jaide és Scott helyzete és viszonya egymáshoz a kedvencem (ki ne szeretné a főhős/gonoszféleség párosításokat), és azt hiszem, jelent valamit, hogy már három oldalt írtam egy fanfictionből, ami kettejükről szól.

Hogy szegény Homestuck se maradjon ki a végére, a 60 shipem közül John/Karkat az, amit kiemelnék, mert annyira, de annyira bolyhos és rózsaszín érzéseket tudnak bennem kelteni. John az örökös optimizmusával és kedvességével tökéletes ellentét Karkat önutálatának és cinizmusának.

És ezzel zárom az idei évet - a tévésorozatos poszt holnapra várható, ha valakit érdekel -, és mindenkinek olvasásban gazdag, Boldog Új Évet Kívánok! :) Amint van időtök/kedvetek, nyugodtan írjátok le, hogy nektek mik voltak 2014 legjobb könyvei, legnagyobb csalódásai, akár kategóriákként!

Bram Stoker: Drakula

Hogy akadtam rá: Klasszikus könyveket kerestem.

Úgy általában az egészről: Jonathan Harker, angol ügyvéd Erdélybe látogat, hogy Drakula gróf ügyeit segítse elintézni. Amire nem számít, hogy hamarosan a gróf foglyaként találja magát, és hogy vendéglátója igen különös: nem mutatkozik napon, nem eszik és természetfeletti ereje van.

Igazság szerint senkinek sem kell bemutatni ezt a regényt, mert mindenki halott már róla. Drakula alakja ikonikus, ott lebeg minden vámpír mögött, és több száz feldolgozás közül válogathatunk, ha éppen a vámpírok ősatyjára vagyunk kíváncsiak. Ezért is gondoltam, hogy ideje behozni a lemaradásomat és nekilátnom az eredeti regénynek, mielőtt bármiféle filmbe belevágok (bár a nagyon rövid életű Dracula sorozatot megnéztem).

Első meglepetésként az ért, hogy valahogy nem hallottam sosem arról, hogy ez levélregény/naplóregény, és nagyon imádtam ezt a formátumot. Ez adta meg az elején azt a kellemes hangulatot, amire a végére az egyetlen pont maradt, amit értékelni tudtam. Minden szereplő okkal vezet naplót, és a végén ebből rakják össze, hogy mit is tudnak az ellenségükről, és akár vehetjük úgy, hogy a levelek, újságkivágások és naplóbejegyzéseket a hőseink állították össze nekünk. Elhiszem, hogy amikor ezt kiadták, mennyire hatásos lehetett, hiszen mindegyik főhős annyira hétköznapi életet élt, az újságcikkek teljesen átlagos eseményekről számoltak be, amik mögött megbújhat egy kis rejtély, de a modern ember csak szereti borzongatni magát valami misztikussal, nem hiszi el konkrétan, hogy természetfeletti lehet ezeknek az okozója. De mivel kiderül, hogy Drakula, a nagybetűs vámpír áll minden mögött, az olvasókat ezek után kellemes hátborzongató érzés foghatja el bármikor olyan esetről hallanak, ami egy kicsit is rejtélyes, ugyanis Stoker így egy kicsit elhomályosítja a határvonalat a racionalitás és a fantázia között, közelebb hozza az olvasóhoz a sötét dolgoktól való félelmet.

Ezt még fokozza az is, hogy − bár sajnos csak a regény elején − sokat merít a babonákból, misztikus dolgokból, és ezt mutatja be egy "modern" ember szemszögéből. Jonathan az elején csak furán néz azokra, akik keresztet vetnek rá, vagy keresztet adnak neki, mikor elmondja, hogy Drakulához tart, Lucyéknak kiselőadást tartanak arról, hogy a tengerészek is csak szeretnek kitalálni ilyen történeteket, mert ezzel csak egymást riogatják/szórakoztatják az emberek. És míg az elején a szkepticizmus a jellemző, Van Helsing, a nagyon filozófus orvosprofesszor színre lépése után inkább már arról van szó, hogy a régi babonáknak volt alapja, és hogy rejtőzködnek még régi erők ebben a világban, így a hangulatteremtése tökéletes.

Az könyv első felében Jonathan Harker útját követjük végig, ahogy szép lassan megkérdőjelezi a saját épelméjűségét, hiszen teljesen idegen környezetben van, nem ismeri a szokásokat, és mégiscsak egy gróffal van dolga, mit tudhat ő erről. Aztán valahogy mindig álmokra, látomásokra fogja az egészet, végül betegségre. Ez volt a legkiemelkedőbb rész a regényben, és ha csak ennyiből állna, megkapná az öt csillagot, de aztán egyszerűen számomra ez a történet kisiklott, és minden átcsapott olyan unalomba, hogy folyamatosan le kellett tennem a könyvet.

A második részben megismerkedünk Minával, Harker menyasszonyával és Lucyval, a csodaszép barátnővel, akik mi másról leveleznének, mint a pasikról. És aztán jön nyolcezer lánykérés, romantikusabbnál romantikusabb szerelmi vallomások, és a "Lucy egy angyal, Isten ajándéka" ódák. Nem zavarna, hogy hárman is szerelmesek Lucyba − én aztán nem vagyok szerelmi sokszögek ellen −, viszont egy nagy hiányossága van a könyvnek: a karakterek. Mindenki rémesen egysíkú, pedig közel 500 oldalas ez a regény, és mindenkinek a saját személyes naplóját olvassuk, mégis semmit nem tudunk meg róluk. Nem tudtam elképzelni, hogyan és miért szerelmesek Lucyba, azon kívül, hogy milyen gyönyörű, nem sokat tudunk meg róla.

Aztán végre Lucyról leakadnak a férfiak, csak azért, hogy Minára vessék szemüket − teljesen platóian − és a fele könyv, ha nem több arról szól, hogy Minának ódát mondanak, Mina kezét csókolgatják, Mina az Isten ajándéka, Mina gyönyörű, okos, bátor, de Mina törékeny és meg kell védeni. És bár kritikusok szerint az új, erős női szerepekről szólna ez a rész, nekem az ellentéte jött le. Bár Mina gondolkozik és nyomoz − ügyesebben, mint a férfiak − azok állandóan azt hajtogatják (Minával egyetemben), hogy a nő törékeny, és csak arra való, hogy a férfiakat megvigasztalja. Mert hát a férfiak azok nem sírnak, csak brutális izommasszák! (Aztán persze Mina előtt mindegyik sír jó pár órát.)

Mindegyik férfi karakter iszonyat ellenszenves és idegesítő, de a legrosszabb Van Helsing, a  holland professzor, aki megmagyarázhatatlan okok miatt MINDENT tud a vámpírokról, mégis 250 oldalig csak titkolódzik, megvárja, míg valaki meghal, aztán kezdi el beavatni a többieket, de akkor is több száz oldalon tépelődnek ezen, hogy elsétálgatnak alvó vámpírokat nézni. (Az más kérdés, hogy nem hiszik el, hogy az vámpír…) Van Helsing másik rettenetes tulajdonsága, hogy nem tűnik másnak, mint egy férfi vágybeteljesítő karakternek, aki okos, akinek hányatott sorsa van, és most jajj, talált barátokat, ő megment mindenkit, ő a legjobb a világon, ezt persze nyolc oldalas monológokkal bizonyítja, amiknek se füle, se farka. És persze, lehet az én értelmiségi szintemre róni, de amikor elkezdi megszemélyesíteni a nevetést, vagy Drakula bűnöző gyermeki eszét ecseteli, legszívesebben sikítva kirohantam volna, és nem tudtam értékelni ebben semmi mélységet.

Másfelől pedig bármennyire is jól indul a történet eleje, és imádtam minden sorát, a végére úgy belassul, hogy konkrétan csak azt írogatják le, hogy ki mikor reggelizik és hogy hány órát beszéltek arról, hogy mit tegyenek. Elsétálnak ide, körbenéznek amott, és ahhoz képest, hogy több száz oldalon keresztül sírnak és csókolgatják egymást, egy − AZAZ 1 − oldalban elrendezik Draculát, és kapunk a végére egy elfuserált rózsaszín epilógust − a kötelező halottról nevezzük el a gyerekünket résszel − és egy drámai halált, ami szintén fél oldal.

Amit az én gyomrom nem tudott bevenni, az a rózsaszín életérzés volt, amit ettől a könyvtől végképp nem vártam. A szereplők meglátják egymást − bár már páran barátok − és egyből örök barátságot/testvérséget fogadnak egymásnak, pedig egy szót se váltottak, miközben ölelgetik egymást és csóközönt ontanak egymásra, és képtelen voltam felfogni, hogy találják ki, hogy a legbelsőbb gondolataikat is megosztják egymással egy-két találkozás után.

Két karakterről még érdemes szót ejteni: Az egyik Renfield, akinek a neve már összefonódott azzal, hogy valaki egy nagy gonosz segítője. Én abban a tévhitben éltem, hogy Renfield ténylegesen egy hűséges segítő lesz, de igazából csak egy pszichopata, aki a végén persze, hogy Mina iránt érzett szeretete miatt megváltozik. Habár azt megemlíteném, hogy Seward doktor feljegyzései Renfield kísérleteiről és elmebetegségéről szintén hangulatosak voltak. (Az orvosi dolgokról inkább ne beszéljünk, csoda, hogy túléltek bizonyos dolgokat a könyvben a szereplők.)

A másik karakter Drakula, akiben viszont sajnos nagyot csalódtam, mivel csak egy kétdimenziós gonosz, a karakterének pedig semmi értelmes motivációja nincs. Az elején még tőrbe csalja Jonathant, és abban a tévképzetben éltem, hogy egy jó modorral megáldott, kegyetlen gyilkos, de végig csak egy nevetséges figura volt a háttérben, aki esetleg rávicsorog a hőseinkre. Később pedig Van Helsing azt bizonygatja, hogy nincs kifejlődve a gróf agya, egy önző gyerek szintjén mozog és még csak most tanulgatja használni az erejét − akkor hogyhogy több száz éves Drakula? Hogyhogy erős? Valahogy kevésnek éreztem, hogy a címszereplő igazából csak egy árnyék a hőseink életében, és összesen talán két-három jelenete van.

A regényt sok mindennek tekintik: szólhat a bevándorlóktól való félelemtől, a szexualitásról, a homoszexualitásról, a nők szerepéről a Viktóriánus-korban, de az én olvasatomban csak egy horror-kalandregény, ami már megszokott klisékből építkezik és elrontott arányokkal. Ezzel a történettel most nem sikerült megtalálnunk a közös hangot, és meg is értem, miért nem lett először sikeres ez a könyv.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: unalomba fullad, Mina az Isten ajándéka

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2011. január 1. (eredeti: 1897. május 26.)

Oldalszám: 496 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Helena S. Paige: Egy lány belép a bárba

2014. december 20., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Egy lány belép... 1. része. (Megjegyzés: ez inkább csak tematikus sorozat.)

Úgy általában az egészről: Otthon állsz a fehérneműs fiókod előtt és azon gondolkozol, milyen bugyit vegyél fel, ugyanis a legjobb barátnőddel ma pasizni indultok. Bármi mellett is döntesz, Melissa egyedül hagy téged és kénytelen vagy egymagadban neki vágni az éjszakai életnek és összeszedni egy egyéjszakás kalandot.

Néha vannak olyan napjaim, amikor nem tudok semmit olvasni, ami megerőltető agymunkát igényel, és ilyenkor bevallom, szoktam pornókat böngészni. Nem hívnám ezt erotikus regénynek, mert története nincs, és én jobb szeretem az erotika jelzőt meghagyni az olyan írásoknak, ahol nem csak a szexen van a hangsúly.

Ez a kis rövid kötet leginkább éjszakai unaloműzőnek készült, de valahogy nekem ott sem nagyon bizonyított. A kivitelezés ötletes, hiszen itt az olvasó választhatja ki a saját kalandját, és tudom, hogy ez újdonságnak számíthat a magyar piacon (kiadott könyvben még nem találkoztam ilyennel), de az erotikus válaszd a saját utad típusú történeteknek külön weboldala is van, és már elég régóta léteznek. (És igen, belefutottam már ilyen történetben az internet rengetegében.) Szóval mivel engem nem nyűgözött le ez az újfajtasága, így nem nyert ezért plusz csillagot.

Nem a legrosszabb könyv ez a világon − bár nem mondanám, hogy megéri az árát −, de kifejezetten egyszer olvasható, mert nem használja ki rendesen a saját egyediségének kereteit. Egy átlagos válaszd a saját utad történetben több fajta úton haladhatunk, és nagyon másfajta történeteket kaphatunk, és többször választhatunk, ez lenne a fő lényege az egésznek. Itt jobban megvan kötve az olvasó keze, bármit választunk az elején, ugyanoda lyukadunk ki, és egy pár kör után rájövünk, hogy nincs itt mégsem akkora szabadság, mint egy ilyesfajta történetbe kéne lennie. Amondó vagyok, az írónő jobban járt volna, ha ír pár novellát és egy kötetbe összefoglalja, mert akkor legalább azt kapja az ember, amit elvár.

A másik nagyon zavaró tényező az volt, hogy ez egy pornó könyv, és mint tudjuk, a pornó furcsa is lehet. Legalábbis nekünk. Mert az alapszabály, hogy mindenkinek más dolgok pedzegetik az érdeklődési körét, amikről az ember nyíltan nem igazán beszél mindenkinek, de a neten sok mindent megtalál, ahol nem kell furcsának éreznie magát. Na már most persze, hogy vannak nagyon durva szexuális dolgok, amik veszélyesek, etikátlanok és a többi, de ami csak nekünk fura, mert nekünk taszító, azt nem kéne leszólni. És persze, mondhatjuk azt, de hát ez csak egy erotikus fantázia, nem kell az írónak mindenkinek megfelelni, és ez igaz is. Mégsem kell pont egy pornó történetben leszólni valakinek a szexuális dolgát, főleg amitől annyira sztereotipnek és bántónak tűnik az írónő. Úgy gondolja, hogy heteroszexuális férfi nem élvezhet anális szexet, és ezt ezzel a gyönyörű mondattal bizonyítja, ha az olvasó úgy dönt, hogy belemegy:

"Na neee! Megbolondultál??? Ki van zárva! Szégyelld magad!"

És akkor elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol a női olvasó kipróbálhatja nővel is az egyéjszakás kalandot. Ennek először külön örültem, mert végre nem kellett szembenéznem azzal, hogy sokan a heteroszexualitást tartják az egyetlen elfogadható normának. Aztán ez az öröm el is tűnt, ahogy elolvastam azt a bizonyos szex jelenetet: tipikus sztereotip leszbikus pornó, ahol a nők finomak, lágyak puhák, míg a férfiak durvák. Amivel alapjáraton nem lenne baj, de már annyiszor olvastam ezt a klisét, hogy a hajamat tépem tőle, de ami igazán zavart az az írónő megjegyzése:

"Lehet, hogy lefeküdtél egy nővel, és még élvezted is, de arról szó sincsen, hogy mostantól átálltál a másik oldalra…"

Persze, mindenki magát címkézik, ahogy jólesik neki, de bármilyen médiában különösen káros az az ábrázolás, hogy nem létezik biszexualitás. És ha a főhős annyira ráélvezett erre a nőre, ahányszor ezt az író leírta, nagyon kétlem, hogy hetero lenne… Ettől és ahogy az egyéb szexuális dolgokat kezeli, úgy jött le nekem, hogy az író inkább csak szeretne minél több embernek eleget tenni, és átsüt mögüle, hogy ő miket utál és vet meg, amivel viszont pont az ellenkező hatást éri el, mint szeretne.

Ha már inkább a szexen lenne a hangsúly, akkor kicsit több szexualitásra és forróbb hangulatra számítottam. Mivel karakterizálás és semmiféle történet nincs, ezért unalmas volt olvasni, ahogy a főhős tétovázik, mire eljut egy olyan pontra, ami a kötet lényege lenne. És… hát fogalmazzunk úgy, olvastam ennél érzékibb leírásokat is. A fogalmazás elég egyszerű, a szex jelenetek pedig enyhén összecsapottak, valahogy úgy érzem, hogy az írónő egy-két délután alatt összehozta ezt.

Összességében nem egy rossz regény, akinek újdonság az interaktív erotikus történet, még élvezheti is, de vannak ennél sokkal jobb minőségű sztorik is.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az ötlet, és hogy egyáltalán kiadtak ilyet itthon

Ami nem tetszett:az enyhén sértő részek, nem használja ki a műfaj adottságait

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: -/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Libri

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2014. február 27.)

Oldalszám: 232 oldal

Honnan: kölcsön

Nita Szendrey: Hollow Creek Akadémia Évkönyv 2009–2010

2014. december 13., szombat

Hogy akadtam rá: Az írónő felajánlott egy példányt a könyvéből.

Sorozat: A Hollow Creek Akadémia 1. része.

Úgy általában az egészről: Jaide Morrow félénk, önbizalom hiányos lány, ezért még jobban tart az új iskolájától. Apja, miután hirtelen visszalép az életébe, ahhoz ragaszkodik, hogy a neves, chicagói bentlakásos iskolában, a Hollow Creek Akadémián folytassa tanulmányait, amibe Jaide kénytelen beleegyezni. Először megrettenti, ami ott várja ott: népszerűségért és figyelemért éhes lányok, egy idegesítő mentor, ruhakód, és az érzés, hogy sehova sem tartozik. Ám barátokra lel Voni, a feltűnő emó lány és Megan, a csendes szobatársa személyében, és az enyhén összezavaró Roscoe sem olyan rossz arc, mint elsőre tűnik. Csak élje túl az első évet, mert itt a házkupáért folytatott verseny nem gyerekjáték.

Egy kicsit féltem, amikor az írónő felkért arra, hogy írjak véleményt a könyvéről, mert a magyar könyvekkel mostanában sosincs szerencsém. (Nem fogom abbahagyni a magyar szerzők olvasását, csak mindig nehezebb a művükről véleményt írni.) De Nita megnyugtatott, hogy nem véletlen döntött úgy, hogy elküldi nekem a könyvét, és hogy teljesen felkészült egy Gigi-féle kritikára. Annyit megjegyzett, hogy talán a romantikával lehetnek problémáim, és bár nem vagyok egy romantika kedvelő alkat elfogadtam az ajánlatát, mert az ifjúsági regényeket még mindig szeretem. És nem is kellett csalódnom!

Bár a regény nem tökéletes, és érezni lehet rajta, hogy kezdő író műve, miután kikapcsoltam az agyamban egy kapcsolót, teljesen élveztem a Jaide történetét. Kérdezhetitek, hogy ugyan, mit kellett figyelmen kívül hagynom, amire pedig rettentően egyszerű a válasz: Én leginkább, ha realista regényt veszek a kezembe, akkor megszoktam, hogy az élet kemény dolgairól olvasok, pedig aztán nem mindenkinek jut ki olyan sors, és valaki kedves, átlagos életet él. Amikor az elsős gimnazista Jaide-et felhívja magához, egyedül a szobájába két idősebb fiú - egy 17 és 18 éves -, nálam elindult a fejemben a Különleges Ügyosztály főcím zenéje, és akkor jöttem rá, hogy velem van a baj. Persze, Jaide helyében én jobban tartottam volna a fiúktól, ő inkább a társaságtól fél, de valahol ekkor jöttem rá, hogy teljesen rosszul állok ehhez a történethez, és nem kell mindenhova tragédiákat és depressziót képzelnem.

Ez a könyv igazából egy üdítő, kis ifjúsági regény, arról hogyan oldják meg a tinik a csetlés-botlásaikat, és hogyan indulnak el a felnőtté válás rögös útján. Jaide és társai − bár főleg a főhősnőnk − rájönnek, hogy kik ők valójában, mik a céljaik, álmaik, és hogy ezek eléréséért nekik is kell tenni valamit. Az alap mondanivaló nagyon jó, főleg, hogy Jaide iszonyatosan passzív karakterként kezdi és ebből fejlődik ki egy magáért kiálló lánnyá. Viszont itt jön az első dolog, ami egy kicsit zavart. Jaide-nek mindenki mondja, hogy csak várja a sült galambot, és nem tesz semmit, ami igaz is, és nem az történik, hogy Jaide elkezd dolgozni a célja felé, hanem kap egy különleges képességet, és azután mindenki sztárnak nézi. Jaide problémája az, hogy ő énekes akar lenni, de fél a tömegtől, ezért inkább gitározik − nekem ez is elég csavart logika volt Jaide részéről, hiszen a gitárral is tömeg elé áll ki, de hát ez Jaide, és nem vagyunk képesek mi is értelmetlen indokok kitalálására? −, ezen pedig csak az segít, hogy kiderül, hogy különleges hangja van. Ami még frusztrálóbb, hogy Jaide elég irracionálisan viselkedik − legalábbis az olvasó már üvöltözik vele −, ugyanis a tanároknak tartott előadás után, elrohan, nem várja meg az eredményt, és mikor a tanárai hivatják, se megy be az irodába. És igen, valós reakció ez is, hiszen ennyire fél mindentől Jaide, mégis az idegeimen táncolt néha, de viszont ez a hirtelen képesség mintha ellentétesen csengett volna a történet üzenetével.

Viszont bármennyire is esendőek a karakterek és nehezen sikerült őket megszeretnem, rá kellett jönnöm, hogy igen, a tinédzserek ilyenek: néha idegesítők, el vannak merülve a saját kis világukban és rettenetesen sztereotipek. Nem mondom, hogy pozitív példának vannak beállítva a főhőseink, mégsem tudtam pl. azzal mit kezdeni, amikor az enyhén nőgyűlölő szöveggel biztatják Jaide-et, ez pedig nem más, mint a "személyes kedvencem," a nem vagy olyan, mint a többi lány. Ez a legrosszabb mondat, ami valaha is elhangozhat, és azt sugallja, hogy a többi lány, vagyis az átlagos lány, rossz-gonosz. És tudom, hogy ezt a szereplők mondják, nem az író, és hogy ez mennyire egy gyakori mondat, főleg tinédzser lányok szájából, de ilyenkor mindig elönt a méreg, hiszen annyi helyen kell ezzel megküzdeni a nőknek/fiatal lányoknak. És utána kiselőadást tartanak arról, hogy bizonyos külsőhöz, bizonyos hobbik tartoznak, és gitározni, ejnye, csak menő csajok tudnak. De viszont, bár Jaide-ék még nem jutnak el erre a szintre, ezt az írónő ellensúlyozza azzal, hogy a sztereotip képbe nem illő dolgokat is beletesz, és valahol érzem, hogy errefelé még fognak javulni a karakterek.

Viszont a "főgonoszunk," Lia a tipikus, féltékeny lány karakter, aki a regény leggyengébb pontja. Lehet, hogy kiderül róla még valami, hogy mi motiválta, és persze, vannak ilyen típusú emberek, mint ő, de valahogy egysíkúnak éreztem, és persze, hogy egy fiú motiválta. Szóval eddig, amennyit lát belőle az olvasó, egy elég sablonos karakter, viszont néha a gonoszságai már elérik azt a szintet, amikor elgondolkozik rajta az ember, hogy vajon tényleg csak egy szimpla szerelmi megszállottságról van szó, vagy vannak komolyabb gondjai is.

A regény nagy erőssége, hogy több nézőpontos, és míg sokan ezzel nem bánnak jól, itt az írónő nagyon jól alkalmazta. Több karakternek is előnyére vált, hogy láthattuk az ő nézőpontját − SCOTT! −, és a történetet és Jaide-et is jó volt több szemen keresztül látni, így néha, amit Jaide nem vett észre, az elég feszültséget keltett, hogy érdekessé váljanak a dolgok az olvasó részéről.

Még főszereplőnk Roscoe, aki egy elég vízválasztó karakter lesz szerintem az olvasók között. A bunkó, de arany szíve van alapsémából indul ki, és az elején csak egy számító alaknak látjuk, viszont később több minden kiderül a hátteréről, amitől belopta magát a szívembe, és így egy szépen összetett karakter lett. Roscoe-t azért szerettem, mert nem lesz egy csapásra jó fiú, vagy lelkileg/érzelmileg stabil a szerelemtől, sőt… Jó volt látni, ahogy önmagával küzd és valahogy fejlődik is a karaktere, de mégsem érte el még a teljes szintet, áll még előtte út az elkövetkezendő három részen keresztül.

Vannak még mellékszereplőink: Scott, Josh, és Jaide lány barátai, Megan és Voni személyében. Scott volt nálam a személyes kedvencem, a rossz fiú, aki szintén egy nagyon jól összetett karakternek sikerült, és akinek a nézőpontját élvezet volt olvasni. Josh, Jaide frusztráló mentora, aki sokat üvöltözik, de jót akar, szintén − a hülye motiváló szövegén kívül − egy egészen kellemes figura volt, ahogy ösztönözte Jaide-et.

Megannal és Vonival annyi volt a baj, hogy egy idő után eltűntek, és nem tudtam átérezni a Jaide-del való barátságukat. Jaide az elején kijelenti, hogy azért nem voltak barátai, mert mindig dolgozott vagy gitározott (erre Josh rámutat, hogy mekkora hülyeség), és meg is van arról győződve főhősünk, hogy ebben a bentlakásos suliban mindenki sznob, szóval amikor találkozik a csendes, visszahúzódó, könyvszerető Megannal, meglepődik. És utána már barátok is. Voni, a merész, tetkós, feltűnő gót lány, akit egyszer meglát, már barátok. Azt hittem, Jaide használja csak jobb szó híján a barát szót, de nem, utána már legjobb barátnők lesznek, és nem tudom hogyan. Egy kicsit zavart, hogy érzelmi mélység nincs nagyon a barátságukban, és több meghitt, barátkozós, érzelem megosztós jelenetet szívesen láttam volna. Még egy enyhe gyengeség, hogy bár elvileg Voniék a tökéletes barátok, mégis tovább cikizik Jaide-et (amikor az a hír járja róla, hogy esténként meséket néz − komolyan? ez hol baj?) és manipulálja, ami nem igazán tűnt barátias húzásnak.

Amiről még szól a regény, hogy mennyire imádják a tinik besorolni magukat a társadalom által létrehozott skatulyákba, és hogy mennyire kínozzák egymást, ha nem felelnek meg ennek. Jaide-ék társasága hihetetlenül odavolt azért, hogy mi menő, ki mennyire népszerű, és valamilyen szinten ezzel egyet is tudok érteni, hogy létezik ilyesmi gimiben, de…

Ahogy a barátságnál, néhol a regényből hiányzott az érzelmi háttér és a dolgok kifejtése. Bár nem zavart, hogy inkább elmesélő stílusú a regény, és pl. nem látunk sokat a zenei gyakorlásokból és éneklésekből − sőt, ez szerintem még az előnyére is vált −, mégis nagyon sokszor éreztem azt, hogy értem, miről szólna, de nem érint meg. Legszembetűnőbb ez Jaide és az apja közötti viszonynál volt: A lányt elhagyta az apja, mert zenekarral turnézott (ahogy Jaide mondaná partizott és piált), és aztán hirtelen a könyv kezdeténél betoppan. De az olvasó nem lát ebből semmit, se azt, hogyan viselte Jaide, amikor az apja hirtelen beállított, sem azt, hogy milyen gondolatok járnak Jaide fejében, hogy az apja elhagyta, és azért az ilyennek valamilyen lelki sebet kéne hagynia. Lehet, hogy Jaide örökös félelme a többiektől ebből fakad, de az érzelmek hiánya miatt nem lehetett összekötni, átérezni. Nem mellesleg pedig Jaide hipp-hopp megbocsát az apjának, pedig a kötet elején még olyanokat gondolt, hogy az apja biztos nem akarja őt az életében látni, és jól kiröhögi őt, miközben ő az Akadémián szenved.

Összességében a Hollow Creek Akadémia egy kellemes, szórakoztató, ifjúsági regény, amit leginkább a karakterek és a jellemfejlődésük visznek el a hátukon. Lehet, hogy hiányzik belőle még egy-két dolog, de a végére már engem is elkapott a Sparrow-ház csapat szelleme. :)

A kötetet köszönöm az írónőnek!
Kedvenc karakter: Scott, Josh

Ami kifejezetten tetszett: szórakoztató, SCOTT

Ami nem tetszett: néhol több érzelmi leírást elviseltem volna, egy-két karakter motivációja

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2014. november

Oldalszám: 336 oldal

Honnan: a szerzőtől recenziós példány

Lauren Oliver: Rooms (Szobák)

2014. december 6., szombat

Hogy akadtam rá: Lauren Oliver eddig az egyik kedvenc íróm volt. (Most már kihúzom ebből a listából.)

Úgy általában az egészről: Egy régi ház szelleme megkönnyebbüléssel sóhajt fel, ahogy az épület porig ég. De hogy hogyan is jutottunk el idáig? A ház tulajdonosa, Richard Walker meghal, a házát az ex-nejére és két, elidegenedett gyerekére hagyva, akik meg is érkeznek, hogy kitakarítsák a helyet. Minna, Richard lánya, régóta nem volt boldog, és bár egyedül neveli a hatéves kislányát, ő az egyetlen fénypont az életében, mert ártatlan, nem úgy mint ő maga, és néha ezért irigy a saját lányára. Minna az orvosa tanácsára érkezett ide, hogy szembenézzen azzal, ami gyerekkorában itt történt vele, ami miatt ilyen roncs, hogy mindig a szexben keresi a menedéket. Caroline, a testvérek anyja megkeseredett és alkoholista. Trenton, a fiú, balesetet szenvedett, és azóta folyamatosan öngyilkos akar lenni, és úgy gondolja, nincs is erre jobb hely, mint a gyerekkori lakása.

A ház szellemei utálattal figyelik az élőket és a drámájukat, hiszen nem tudják, úgy is mind meghalnak, semminek sincs értelme. Alice, a szégyenlős nő, akit egy rossz házasság emlékei kísértenek, és a szarkasztikus, nagyszájú Sandra, akinek az apja homoszexualitása rányomta a bélyeget az egész életére, együtt figyelik a Walker család botladozásait, miközben Sandra azon gondolkozik, vajon mit takargat Alice még ennyi idő után is.

Ez volt az a könyv, ahol eldöntöttem, hogy soha többet az életben Lauren Olivertől semmit nem olvasok, bármilyen jól is hangzik a fülszöveg. A kedvenc írónőim közé tartozott, mert annyira jól fogalmazott és játszott az érzelmekkel, és bár itt ez még valamennyire megmarad, mégis úgy veszem észre, hogy ez az erőltetett minél több könyvet írjunk dolog nem igazán jön neki össze. Vagy egyszerűen már nem az én ízlésemnek való regényeket ír. A Delírium trilógia vége nagy csalódás volt, hiszen leginkább egy sablonos ifjúsági regény volt borzalmas lezárással, a Pánikot végig se tudtam olvasni, és ez a könyv? Erre fogom, hogy a blog bezárt másfél-két hónapra, mivel egyszerűen ezen a Roomson szenvedtem, olvasás közben elvette az életkedvemet, és utána pedig fogalmam sem volt hogy öntöm szavakba ezt a valamit és könyvekre se akartam nézni egyáltalán.

Leginkább ezt a regényt úgy tudnám jellemezni, hogy "lehetett volna…" ez meg az, de egyszerűen Oliver mindig mellélőtt. Az írónő csodálatosan ért az érzelmek felkavarásához, a hangulatfestéshez, amit szép képekkel és leírásokkal ér el. Igen… nos ez a tehetsége is visszafelé sült el itt, ugyanis ebben a regényben minden undorító és taszító. Annyira érzékletesen írja le az életundort, hogy az olvasó is közben legszívesebben végezne mindennel. Míg ez a könyv lehetett volna egy olyan regény, ami azt mutatja be, hogy milyenek a szürke életet élő, besavanyodott emberek, igazából azt éri el Oliver, hogy az olvasó is rosszul érzi magát, ami lehetne jó pont, de erről a könyvről csak az jutott eszembe, hogy ez nem más, mint a patkány ürülék, amit az elhagyatott padláson találsz, a beivódott húgyszag, a párnahuzatra száradt hányás, a döglött állat tetemén mászkáló légy. Minden szereplőt taszítóan ír le Oliver, mindenki még ha szép is külsőre, hány, nyáladzik, részeg, hány, pisál lehetőleg minden második mondatban. Minden érzelmes résznél arra összpontosít, hogy milyen undorító az emberi test, milyen undorítóak a nemi szervek - amik állandóan lengedeznek -, sőt még a gyerek is amikor ránéz az anyjára, az első amit észrevesz és teljes mértékben leír, azok a mellei. Sokszor és részletesen. És kitaláltátok? Undorítóan.

Ha az olvasó képes átgázolni ezen a szürkeségen, akkor lehetett volna ez olyan regény, ami arról szól, hogy mindenkivel történik tragédia, és hogy milyen ezt feldolgozni, de Oliver itt a kidolgozást rontotta el, amitől minden drámai elem inkább sokkolásnak tűnik, és itt viszont semmi sem érzelmes (egy történeten kívül.) Alice-nek abuzív férje volt, állandóan verte és rettegésben élt, Sandrát gyötörték egész életében az apja mássága miatt, elszökött otthonról, és az élete teljesen kisiklott, alkoholista lett. Caroline alkoholista és megrögzötten elkezd zaklatni valakit, Minna nimfomániás, Trenton depressziós, Christinának családon belüli erőszakkal kell szembenéznie, amitől öngyilkos hajlamú lesz. Ezek mind-mind külön is kitennének egy regényt, de annyi nézőpont van (6 vagy 7), amitől szétesik a történet, és minden gondot Oliver csak egymásra halmoz, és tényként közöl, a szereplők érzelmeit itt nem látjuk, nem érezzük át. Az olvasó érzi a feszültséget, hogy valami épül itt, vár valami érzelmi tetőpontot, ami elmarad, mert semmi nem oldódik meg, senki nem fejlődik, mint karakter. És mi más lenne egy komoly témás regénynek a lényege, ha nem az, hogy valamit megtanulnak a szereplők? Nagyon ritkán működik egy regény dinamikus, változó szereplők nélkül, és sajnos ez sem az. Senki nem tanul semmit, mindenki ugyanúgy öngyilkos hajlamú marad, mindenkinek ugyanúgy rossz marad az élete.

Lehetett volna ez az a regény, ami összeköt három generációt, bemutatja, hogy az emberek élete milyen szövevényes és mennyire összefügg, de ehelyett egy teljesen banális megoldás elrontja az egész könyvet. A fülszöveg elárulja nekünk, hogy jön egy új szellem, aki megváltoztat mindent, amikor Trenton elkezd beszélni vele, és nyomoznak a rendőrök egy eltűnt gyerek után. Ez a szál a regény felénél jön elő, vagy valamivel utána, és két mondatban le van zárva az egész. A szereplők összefüggései eleinte érdekesnek tűnnek, hogyan találkozott Sandra Alice lányával, hogyan hat ki Sandra élete a Walker családra, de igazából lényegtelen, hiába adagolja elénk az információkat Oliver kuszán. Ugyanis nem is igazán történik semmi, csak mindenki nem lineárisan visszaemlékszik az életére. Ez a könyv nem más, mint Sandra és Alice memoárja inkább, a Walker család, pedig hiába kap nézőpontot, inkább csak csótányok a házban. És a vége csattanó? Információkivágás. Mind Sandra és mind Alice tudták, hogy mi történt egymással és önmagukkal, csak nem mondják el nekünk, pedig nekünk mesélnek E/1-ben közvetlenül, kiszólnak hozzánk, egymásnak ellentmondanak, veszekednek, és megpróbálnak átállítani a maguk oldalára a másik szellemmel szemben. Ezek mellett az élő szereplők E/3-mas nézőpontja teljesen távol áll tőlünk, olyanok, mintha idegenek lennének.

És itt jön be az, ami igazán zavart. A könyv a halottakat hozza hozzánk közel, mintha mi is halottak lennénk. A testi dolgokat, az emberi vágyat, álmokat, érzelmeket taszítónak, undorítónak mutatja be, és azok a szereplők a jók, akik meg akarnak halni, a többiek férgek. A szereplők akkor nyerik el jutalmukat, amikor öngyilkosok lesznek, és akárhogy nézem ez a halál, az öngyilkosság piedesztálra emelése, és nem arról szól, hogy igen, néha valaki öngyilkos lesz és ez tragédia, és néha esetleg megérthető, hogy miért tesz ilyet valaki. Egyszerűen mindenki szenved itt az életben és az jön le a könyv üzeneteként, hogy amíg nem akarsz meghalni, addig egy aljas ember vagy.

Hiába szólna ez a regény arról, hogy mindenki hazudik, hogy mindenki egy piszkos, emberi lény, gonoszsággal és hibákkal, és hogy mindenki megbocsátásra vágyik - gyakran hiába -, Oliver ezzel a könyvvel nálam csak azt érte el, hogy megutáljam az életet. Aki szereti a lehangoló, undorító (nem gyomorforgató), semerre sem haladó történeteket, annak még be is jöhet, ha szeret szép leírásokról olvasni. De igazából, én ezt senkinek sem ajánlanám.

Kedvenc karakter: Christina

Ami kifejezetten tetszett: Christina története

Ami nem tetszett: a mondanivaló, az életutálat

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ecco

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 23.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: kölcsön

Cressida Cowell: How to Betray a Dragon's Hero (Így áruld el egy sárkány hősét)

2014. december 3., szerda

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 11. része.

Úgy általában az egészről: Több száz évvel ezelőtt Holnap szigetén egy csodálatos királyság állt, egészen addig, amíg a király meg nem ölte a saját a fiát, II. Hablatyot, ezzel egy szörnyű átkot szórva el. A király megbánva bűnét, eldöntötte, hogy soha többé nem lehet ilyen uralkodó a földön, amíg valaki jobb ember nem lesz nála, ezért a Király tíz ereklyéjét csapdákkal teli helyekre rejtette el. Csak az lehet a következő király, aki megtalálja mind a tíz ereklyét, és a Végítélet 12. napján a Holnap szigetére ezeket elviszi. Sok imposztor próbálkozott már, de az ősi Őrzőket senki nem tudja átverni.

Most pedig a vikingeknek mindennél jobban szükségük van egy királyra, ugyanis II. Hablaty sárkánya, Dühös porig égetett minden falut és kirobbantotta a sárkányok és emberek közötti háborút. Egy reményük van csak, hogy megállítsák őt: A Sárkány Ékkő, amivel az egész sárkányfajt el lehet törölni. De csak a király tudja használni ezt a mágikus ereklyét a koronázása után. Hablaty szülei úgy gondolták, hogy megtalálják a fiúknak − a jogos örökösnek − az összes Elveszett ereklyét, amit Alvin ellopott. Addig pedig hősünknek nyugton kéne ülnie, ám Hablatyot nem ilyen fából faragták. Egy segélykiáltást követve, Takonypócot, a személyes ellenségét találja meg, és mivel hisz a második, illetve sokadik esélyekben, ezért megmenti a fiút, ám ezzel Camicazi életét veszélyezteti, ugyanis Alvinék elkapják a lányt.

Ez már az utolsó előtti rész, és a prológusban Hablaty is figyelmeztet minket, hogy nehéz történet ez, és a kalandjai utolsó négy napját meséli el az utolsó két kötet, így számíthatunk rá már az elejétől, hogy valami veszett nagy függővéggel fogjuk magunkat szembetalálni. (Ami csak attól lesz rosszabb, hogy az írónő betegsége miatt határozatlan ideig eltolódik a befejező kötet megjelenése.)

Már a nyolcadik résztől említettem, hogy felnőtt, megváltozott ez a mese, és valahol az olvasó közönséggel együtt cseperedett fel Hablaty és nőtt meg a történet tétje is. Mégis ugyanúgy elvarázsolt a történet ezen szelete is, és ugyanúgy megnevetetett, habár ebben a részben inkább a szomorúságon van a hangsúly. Bár a nyolcadik rész volt az, ami igazán megríkatott, itt egyszerűen csak végig olyan nyomott hangulat uralkodik, mivel a hőseink most vannak a legsötétebb és legelkeseredettebb helyen.

Ezt a hangulatot csak fokozza, hogy a főmotívum most ebben a részben nem más, mint − ahogy a cím is mutatja − az árulás, és bár a kötet megjelenése előtt sokan tippelgettek ki lesz az áruló, Cowell úgy oldotta meg a helyzetet, hogy még jobban szíven ütött, mint gondoltam. Nem csak egyszerűen Hablatyot árulják el, sokkal súlyosabb szerepe van az önmagunkhoz és a saját ideáinkhoz való hűségnek.

A másik főbb téma, hogy minden fejlődéshez szükséges a fájdalom és a szenvedés, hogy muszáj az embernek nehéz dolgokon átesni ahhoz, hogy megedződjön és erős legyen. És hogy szélsőséges körülmények között jövünk rá, hogy igazából mire is vagyunk képesek, mennyit bírunk ki. Ehhez csatlakozik az, hogy az egész történet háttere egy háború, amit Cowell nem fél kihasználni, hiába meseregény ez. Látjuk, hogy az örökös feszültség, az élet-halál harc, hogyan változtat meg embereket, milyen hatással van rájuk, mint pl. az eddig mindig nyugodt és békés Halvér is milyen dühös (és esetleg gonosz) is tud lenni. Mindezekkel ellentétben pedig a már megszokott módon a pozitív oldalt a remény képviseli, főleg a második esély és a megbocsátás, amit Takonypóc karakterével dolgoz fel az írónő.

Bár hosszú ez a kötet, mégis csak néhány szereplő kap színteret, ami leginkább kimerül most Hablatyban, Halvérben és Takonypócban. Hablaty rájön újra és újra, hogy miért is küzd, rájön, hogy a vezetőknek szörnyű dolgokat is kell tennie, és ezek között a nehéz döntések között kell manővereznie. És eközben pedig az anyjával építi ki jobban a kapcsolatát, Valhallarama kénytelen szembenézni azzal, hogy talán nem kéne óvnia a széltől is a fiát, hiszen már felnőtt, és engednie kell, hogy a saját lábára álljon, ami nem mindig mehet könnyen egy szülőnek.

Takonypóc az, aki elég sokat szerepel, és jobban megismerhetjük, főleg, hogy mennyire hasonlított egy bizonyos régi történelmi személyiségre, Grimbeardre név szerint, és ezzel remekül párhuzamot von közte és Hablaty között. Mindketten hasonlóak, mindketten "rossz időben születtek," Hablaty túl fejlett gondolkozású ehhez a változó világhoz még így is, Takonypóc pedig túl tradicionális és mindketten tragikus sorsnak néznek elébe, ha a múlt valamennyire is enged következtetést levonni. Takonypóc karakterét rendesen kidolgozta Cowell, végre meglátjuk, mi állt az annyi évi zaklatás mögött, aminek Hablatyot kitette, és bár nem lesz tipikus, tökéletes hős, pont a hibáitól lesz tökéletes karakter.

Az utolsó előtti kötet ebben a sorozatban inkább az olvasó érzelmeire hat, elénk lebegteti a szörnyű vég lehetőségét, hogy minden sárkány kipusztul, és hiába meseregénnyel van dolgunk, ami egyfajta biztonságérzetet nyújt, Cowell képes ezt is megrengetni egy kicsit. Mondanom sem kell, hogy a falat kaparom a folytatásért. :)

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér, Alvin

Ami kifejezetten tetszett: a történet

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown and Company

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 16. (eredeti: 2013. szeptember 26.)

Oldalszám: 416 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Cressida Cowell: The Day of the Dreader (A Rettegés Napja)

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat kiegészítő kötete.

Úgy általában az egészről: A Rettegés sárkányról sok legenda szól: Van amelyik szerint kiszívja az életet az áldozataiból, van amelyik szerint a szívet, vagy az agyat eszi meg, esetleg az összes érzékétől megfosztja azt a szerencsétlent, akire rátalál. De egy dolog biztos, a Rettegés annyira félelmetes, hogy még a legerősebb és legnagyobb sárkányok is nagy ívben kikerülik. Így amikor egy téli napon a Rettegés tanyát ver Hibbant-sziget mellett, nem csoda, hogy a Huligán törzs szépen lassan éhezni kezd, mert nem mernek halászni.

Míg Pléhpofa mindenáron a jól bevált viking erőszakot szeretné alkalmazni a sárkány elkergetésére, Hablaty ismét az apjával ellentétes ötletet eszel ki, és diplomatikusan akarja megoldani a problémát. Eközben Fogatlan, a kis önző sárkány is képes magát bajba sodorni, pedig csak kiásott pár tojást a saját élelemtartalékából.

Ez is csak egy kis kiegészítő novellácska, amit Cowell a National Book Dayre írt, és bár meghatározott helye nincs a sorozatban, mégis még a vidámabb időket hozza vissza, így hangulatilag a nyolcadik rész elé tehető. Amire nagyon is nagy szükségem volt azok után, ahol most tart a történetben, ez volt a tökéletes kis szórakoztató és pihentető olvasmány, mielőtt az utolsó megjelent részbe vágtam.

A történet nem nagy dolog, eléggé kiszámítható, de engem teljesen elszórakoztatott, főleg, hogy a sajátos humor − amit az olvasókhoz való kiszólással most még jobban megfejel Cowell − még ebből a kis kötetből sem hiányzott. Bár Hablaty is főszerepet kap és a szokásos bonyolult apa-fia kapcsolat is előtérben van, mégis úgy éreztem, hogy Fogatlan kapta meg most a színpadot, ugyanis a problémáját most egyedül kell megoldania, ezért kénytelen lesz egy kicsit "hablatyosabban" viselkedni. Fogatlan bemutatja, hogy ő is tud okosan gondolkozni − ha akar −, és hogy azért valahol mégis a helyén van a szíve. Külön vicces volt látni, hogy most neki kellett önző, mindent megnehezítő karakterekkel szenvednie, ahogy Hablatynak normális esetben pont ő vele. Pluszban pedig extra csavart tett bele Cowell azzal, hogy egy picit utalt az utolsó részek egyik nagyobb csattanójára, ami mellett amúgy elsiklik az olvasó, ha nem tart a sorozat azon részénél, de amúgy elég nagy érzelmi hatása van.

Bár ez egy kis kötet és sok idő nincs nagy témákat taglalni, a már szokásos "a remény fontos és erőt ad" üzenet itt is megtalálható. És Cowell egy kicsit játszik azzal, hogy a fikció hogyan hat az emberekre, hogy hiába talán egy történet nem teljesen valós, mégis akadhatnak benne fontos mondanivalók, és hogy talán a legendáknak is van valahol valóságalapjuk.

Összességében ez csak egy apró, könnyed és vicces kitérő a nagy sztoriból, de Fogatlan és Hablaty rajongóknak kötelező és nem okoz csalódást.

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a karakterek, az előreutalások, bármilyen kicsik is

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Hodder Children's Books

Kiadás dátuma: 2012. február 19.

Oldalszám: 120 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Kass Morgan: Day 21 (A 21. nap)

2014. október 17., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, és később készült belőle sorozat, szóval előrébb került a várólistámon.

Sorozat: A The 100 2. része.

Úgy általában az egészről: Miután a száz fiatalkorú bűnözőt leküldték az űrbéli Kolóniáról, hogy ellenőrizzék, lehet-e a Földön élni, és nincs már veszélyes sugárzás, a fiataloknak szembe kell nézniük azzal, hogy nincsenek egyedül. Azután, hogy a Földszülöttek megölték az egyiküket, félelem lesz úrrá rajtuk, és elkezdenek építkezni, míg Wells, a Főkancellár fia, azon van, hogy a védekezésre összpontosítson, ellenfele, Graham inkább fegyvereket akar készíteni, és nekimenni minél több Földszülöttnek, még ha azok több százan is vannak. Viszont egy furcsa betegség lesz úrrá egyre több gyereken, amivel nem tudnak mit kezdeni.

Clarke és Bellamy Octavia után indultak, akit valószínű elraboltak a földön maradtak leszármazottjai, de a lány helyett egy másik űrhajó maradványát és egy mérges kígyót találnak, utóbbival Clarke bizalmas kapcsolatot létesít, és a lánynak eszébe jut, hogy neki beszéltek a Weather-hegyről a szülei, ahol elvileg bunkereket hoztak létre az atomháborúk idejére, de senki nem ért el oda.

Glass és Luke, eközben az űrhajón gyertyafényes, formális ruhás randit szerveznek, ugyanis épp mindenki meghalni készül, mert lezárták a szegény negyedektől az oxigént, és a lány mindenáron Luke-kal akart meghalni…

Már említettem, hogy ez a könyv nem is igazán regény, mert csak marketingfogás a sorozat népszerűsítéséhez, és ezért nem is öltek bele sok energiát. Az egész történet nem áll semmiből csak rémes, hihetetlen, embertelenül agygyilkos párbeszédekből, ahogyan igazi emberek nem beszélnek. Nem más ez, mint egy szappanopera átültetése egy atomháború utáni időre, ahol még a díszletek is széthullnak, annyi erőt fektettek bele. Szóval, mivel ez egy ennyire összehányt könyv, ezért a posztom is az lesz…

Mikor kinyitottam a könyvet, már az első lapokon szembejött velem az emberi hülyeség, ami az egész történetre jellemző: a szereplők életveszélyes helyzetben vannak, de végig vihorásznak és a szexen kívül más nem jár az eszükben. Ha egy-két ilyen szereplő lenne, és egy-két ilyen jelenet, el tudnám könyvelni, mint karakter hibát, vagy emberi esendőséget, de mivel semmi nincs kidolgozva, és a regény egy vásárlólista mélységével és irodalmi értékével rendelkezik, ezért felettébb kizökkentő volt, és nem tudtam másra koncentrálni. Valahol az első 3 oldalon már tudtam, hogy ez egy pontos könyv lesz.

EZ EGY TELJESEN SPOILERES, LEGINKÁBB IDÉZETEKBŐL ÁLLÓ BETŰHALOM POSZT, MERT EZ A KÖNYV MAGÁÉRT BESZÉL.

A nyitó jelenetben látjuk a 100-akat eltemetni az első hullát, akit torkon lőttek egy nyílvesszővel és Wells, mint főnök rendelgeti a gyerekeket, akik kabinokat építenek, mert leégették az előző tábort. (Nem is emlékszem, hogy véletlen égett-e le a tábor vagy a Földszülöttek a tettesek, de amilyen életképesek a hőseink, kitelik, hogy ők maguk voltak.) Persze, Wellsnek akad még konkurenciája, mégpedig Graham személyében, akiről szintén nem tudom kicsoda, mert itt mindenkinek csak neve van, karakter kidolgozása nincs, viszont Graham kanos:

"− Ne aggódj, én majd megvédelek − mondta Graham és a karjait a lány köré fonta. − Vagy legalábbis gondoskodok arról, hogy az utolsó estéd a Földön az életed legjobbja legyen. − Lila felkuncogott, és Wellsnek pedig küzdenie kellett, hogy ne forgassa a szemét."

Graham nem adja át a helyét Wells barátjának, aki lány, ezért Wells egyből jól bedühödik:

"Wellst hatalmába kerítette a késztetés, hogy megragadja Grahamat és Lilát és a folyóba dobja őket." - Mert abszolút normális vezetőre vall, hogy csak azoknak akar alvóhelyet biztosítani, akik szeretik őt. Ennyi erővel a saját helyét is átadhatta volna. Te atyaég, már itt éreztem, hogy milyen hosszú lesz ez a könyv.

Eközben Clarke és Bellamy nekivágnak a végtelennek, hogy Octaviát megkeressék, az első dolguk, hogy pancsizanak, és kit érdekel, hogy esetleg mérgező-e a víz:

"− Szóval az éles, tudományos elméd csak úgy ösztönösen tudta, hogy a víz biztonságos?
Clarke megrázta a fejét.
− Nem. − Felemelte a kezét a levegőbe és látványosan megvizsgálta. − Lehet, hogy éppen kopoltyút növesztek.
Bellamy álkomolysággal bólintott.
− Hát ha uszonyt növesztesz, megígérem, hogy nem foglak utálni.
− Óh, higgy nekem. Nem én leszek az egyetlen mutáns.
Bellamy felvonta a szemöldökét.
− Hogy érted?
Clarke behajlította az ujjait, megtöltötte a tenyerét vízzel és Bellamyre fröcskölte egy nevetés kíséretében.
− Most már te is uszonyt fogsz növeszteni."

Azt hiszem, ez a jelenet tökéletesen összefoglalja az egész regényt. Tök jó lenne az alapötlet, egy olyan világ, ami teljesen ismeretlen nekik, tele veszélyekkel, olyan főszereplők, akiket nem a túlélésre képeztek ki és halvány fogalmuk sincsen az alapvető dolgokról, de mégis küzdenek azért, hogy életben maradhassanak. És akkor az egész összeömlik, mert se világkidolgozás, se érzelmek, se karakterizálás, mert azt hiszi az írógárda, hogy a tiniket a szexen kívül más nem érdekel. Clarke karaktere is ezért esik szét, egyfelől lenne ő a mindenkivel együtt érző vezértípus (mint mondjuk a sorozatban), de aztán az ő agyát is elönti a hormonok által vezérelt köd:

"[Clarke] Felsóhajtott, aztán csendesen leszidta magát a butaságáért. Ha az ő családjáról lenne szó, ő sem vesztegetne időt azzal, hogy a vízben játszadozzon." - Ez milyen önzően hangzik? Ebből az jön le, hogy csak akkor normális egy embernek a veszélyre koncentrálnia, ha az ő saját családjáról van szó. Nem is értem. Ugyanakkor Bellamyért sem kell aggódni: Miután találtak új nyomot, ami Octaviához vezet, már az ő agya is hirtelen visszaáll:

"− Kevesebb ruha van rajtad, mint rajtam.
Bellamy végigfutatta az ujját a lány karján, aztán játékosan meghúzogatta Clarke nyirkos melltartójának pántját.
− Ezen tudunk segíteni, ha zavar téged."

Igen, totálisan reális reakció. Csodálkozom, hogy senki nem halt meg eddig, ha hőseinken múlna, hogy megmentsék őket. Bár, ahogy nézem előbb nemzik meg az új generációt, minthogy megmentsék a jelenlegit. De persze azért, miután Clarke-ot véletlen megmarja egy mérges kígyó, még meg tudják menteni, bár ez is a vakszerencsén múlt, mint bármi máson, mivel mi más lenne ebből a jelenetből is, mint a szerelmi háromszög kiemelése és a két pasi tesztoszteron vitája?

"− Jobb, ha sietsz. − Bellamy hangja a kiságy mellől jött. Wells megpördült és látta, ahogy a fiú Clarke mellett guggol, hátrasimítva a haját a sápadt arcából. A látvány egy pillanatra újjáélesztette a haragot, amit Wells akkor érzett, amikor látta Bellamyt és Clarke-ot csókolózni az erdőben.
(…)
− Add ide − csattant fel Bellamy. − Beadom neki én.
− Nem − mondta Wells erélyesen. Bár utálta bevallani, a gondolat, hogy Bellamy mentse meg Clarke-ot, elviselhetetlen volt számára. Az ő hibája volt, hogy a lányt a Földre küldték, de nem az ő hibája lesz, hogy meghal.
(…)
[Bellamy] beletúrt a hajába, aztán összerogyott a földön, és leült a hátát Clarke ágyának vetve.
Wells dühbe gurult ettől a birtokló mozdulattól, de nem tudott mit mondani."


Te jó ég! Ennél a jelenetnél képzeletben a falnak vágtam a könyvet, mert nem elég, hogy ez kb. mindent bemutat, ami rossz lehet a mostani ifjúsági romantikus regényekben, de még dühítő is, hogy elvárják az írók, hogy szeressük a karaktereket, sőt! Az írók komolyan azt hiszik, hogy így viselkednek a normális emberek? Egy-két féltékeny gondolat jó is lenne Wellstől, de komolyan, amikor mindent arra vezet vissza, ráadásul ennyire száraz szöveg mellett, hogy Clarke az övé, hogy Bellamy gonosz, mert Clarke belé szerelmes, argh… Ez így tényleg megüti a szappanoperák szintjét. De nem kell ám Clarke-ot sem félteni a lebutítástól!

"Clarke felült, hirtelen éber lett.
− Egészen a táborig visszacipeltél? − Az arca elpirult arra a gondolatra, hogy olyan sokáig volt eszméletlenül Bellamy karjaiban."

Gratulálok, hogy nem azon gondolkozik el, hogy majdnem meghalt. Nem ám szembenéz a saját halandóságával, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy örökre megszűnjön létezni, vagy esetleg elgondolkozna azon, hogy milyen is az utóélet és létezik-e. Neeeeem. Bellamy izmos karjai a lényeg itt, kérem szépen!

És hogy még adjunk a szappanoperához adalékanyagot, kiderül, hogy Clarke barátnője az első részből, akin Clarke szülei a helyettes Főkancellár utasítására kísérleteztek, és Clarke ölte meg, hogy véget vessen a szenvedéseinek, na ez a lány nem más, mint… Bellamy egyetlen szerelme! Wow. Azta. Micsoda csavar! És ezt egy ilyen mély érzelmes jelenetben tudjuk meg.

"Bellamy felvonta a szemöldökét.
− Megelőz a hírnevem? Azt hiszem, nem kéne meglepődnöm. Hogy ne beszélne valaki egy ilyen jóképű srácról, mint én?
Clarke meglökte őt, a könyökét a fiú bordáiba bökte. Bellamy eltúlzott grimaszt vágott, majd felnevetetett.
− Igaz, amit mondok − folytatta Clarke. − A barátom, Lilly, emlékezett rátok az otthonból. Ha jól emlékszem, pontosan ezt mondta: "Az egyik lánynak van egy bátyja. Jó dolog, hogy a lánynak van testvére, de a fiú annyira elképesztően jól néz ki, senki nem tud közvetlenül ránézni. Annyira elvakít, mintha a napba néznél.""

Jajj. JAJJ! És mikor Bellamy bevallja, hogy bizony Lillyvel ők szerelmesek voltak egymásba, Clarke-nak persze, hogy ilyen reakciót kell levágnia, amiről nem hiszem el, hogy Bellamynak nem esett le, hogy a lány rosszul érzi magát, és nem azért, mert már volt barátnője. Ki az, aki azon akad fent, hogy a szerelmének volt már kapcsolata? Ez megint egy olyan lehetetlen ifjúsági regény ideál, amit sosem fogok megérteni. Nem kell mindenkinek szűznek lennie, hogy érjen valamit…

"− Jól vagy? − kérdezte Bellamy. − Zavar, hogy volt barátnőm a hajón?
− Nem, persze, hogy nem − válaszolta. − Jól vagyok. Csak fáradtan. − Hevesen verő szívvel Clarke az oldalára fordult, mielőtt megláthatta volna Bellamy arckifejezését. Jobb, ha a fiú azt gondolja, hogy Clarke irracionálisan féltékeny és birtokló, minthogy bármi olyasmit, aminek egy pici köze is van az igazsághoz.
− Rendben − mondta Bellamy nyilvánvalóan kételkedve. − Mert nagyon régen volt már."

Nagyon régen… Egy éve? Amúgy meg se Bellamy viselkedését nem értem, hiszen minek tagadni, hogy volt barátnője, de Clarke döntését sem tudom felfogni. Odáig rendben van, hogy nem akarja elmondani, hogy megölte Lillyt, persze, hogy ez nem könnyű dolog, de a könyvnek semmit nem sikerül átadnia a bűntudatból, mert Clarke-ot inkább az izgatja, hogy nem smacizhat többet majd Bellamyval, ha az rájön az igazságra.

Hamarosan, míg Clarke kiütve fekszik, a másik szálon megérkezik az ÚJ LÁNY SZEREPLŐ, a földön születettek egyik harcosa/kéme személyében, aki annyira harcos, hogy:

"Csúnyán nézett és megpróbált lábra állni, de az összekötött kezei miatt elvesztette az egyensúlyát."

Nem semmi harcos lehet, ha képtelen kötözött kézzel felkelni, de nem hiába lesz Wellsszel összepárosítva, mindkettejük zsenialitása egy szinten mozog, ugyanis hol akarja a foglyot tartani? Clarke mellett, aki éppen eszméletlen… Micsoda terv! De legalább Bellamy is megjegyzi:

"Bellamy előrébb lépett.
− Igen, kizárt dolog, hogy megszökjön, mert vele maradok. Mindkettejükkel. − Fejével az alvó Clarke felé bökött. − Szerinted jó ötlet egyedül hagyni egy gyilkossal?
Wells Bellamyra nézett.
− Meg van kötözve. Nem fog bántani senkit."


Híres utolsó mondatok, Wells! Milyen mázlija van, hogy tényleg egy Disney-féle Pocahontast sikerült kifognia, Xena, a harcos hercegnő helyett, különben az egész tábor már rég lángokban állna… Megint.

No, de lássuk, mi megy az űrhajón: Kevés az oxigén, ezért minden hajórészt levágnak az oxigén ellátásról. Erről nem tudjuk meg, hogy mennyi ideig tart és hogyan működik, csak annyit, hogy Főnixet, ahol a gazdagok élnek, látják el csak oxigénnel és a menekülés ígéretével. Glass, az itteni főhősünk, átsasszézik a szegénynegyedbe, ahol a pasija él, mert a levegőztető rendszeren át tudnak menni, hiába az oxigén készletet vágják át a többi negyedtől. (???) Glass és a pasija, Luke, elbarikádozzák Luke szobáját, mert az megvédi őket majd biztosan az oxigénhiánytól, no meg kajájuk sincs, de úgy döntenek, hogy ideje igazi finoman kiöltözött randira menni meg flörtölgetni:

"− Nem is említve, hogy mennyire cuki lennél az egyenruhában.
− Akarod, hogy felpróbáljam a tiédet, hogy megnézhesd? − kérdezte Glass ártatlanul."

"− Különleges alkalomra tartogattam őket − mondta Luke, kisétálva a szobájából. Ahogy Glass szeme hozzászokott a sötétséghez, elakadt a lélegzete. Luke sötét nadrágot vett fel és valami olyasmit, ami egy hozzáillő zakóhoz hasonlított. Ez lehetett igazi öltöny? Nagyon ritkán lehetett találni ilyet a Piacon. Még a főnixi férfiaknak is nagyon sok gondot okozott találni egyet.
− Alulöltözött vagyok − szólalt meg Glass, meghúzogatta a kicsit kopott felsője ujját."

Elkezdik tervezgetni, hogyan tudnának megmenekülni, ki gondolta volna, itt is cukiságba fullad minden:

"Luke felsóhajtott.
− Rendben, ehhez mit szólsz? − Mély lélegzetet vett, mielőtt belefogott volna a beszédébe, de aztán elkapta Glass tekintetét, és elnevette magát.
− Mi az? − kérdezte Glass. − Mi olyan vicces?
− Dühösen néztél rám.
Glass kihúzta magát ültében.
− Hát, ideges vagyok. Nem tudom, hogy ezt miért találod szórakoztatónak.
− Mert biztos vagyok benne, hogy pont így néztél kiskorodban, amikor nem kaptad meg, amit akartál.
− Luke, ne már. Próbálok komoly lenni."

Ez a kapcsolat is olyan gyönyörű, kölcsönös tiszteleten alapul tényleg. És a közelgő halál és a depresszió is annyira, de annyira kézzel tapintható!

"Glass játékosan vállon ütötte.
− Tudod, miről beszélek.
Luke felnevetett.
− Alig várom, hogy a Földön is dühösen nézzél rám.
− Csak erre vágysz?
− Nem. − Luke keze a tarkójára vándorolt és a fiú Glass arcához hajolt és gyengéden megcsókolta. − Sokkal többre vágyok."


Aztán végre eljutnak oda, hogy megnézzék azt a szerencsétlen oxigénellátó rendszerbe vezető bejáratot, amit milyen nagy meglepetés, behegesztettek, vagy legalábbis nem tudják kinyitni. A főhősünk első gondolata? LUKE EX-CSAJA VOLT AZ! Mert egészen biztos egy bujdosó, nincstelen lány majd azzal fog foglalkozni, hogy megölje a szerelmét, és ezzel kockáztassa a lebukás és a halálbüntetés veszélyét. Másfelől pedig igazán kellemes üzenet ez, hogy két lány egymás mellett nem fér el, mert akkor biztosan összevesznek pasin, sőt két női szereplőnek semmi köze nem lehet egymáshoz rivalizáláson kívül.

Visszatérünk a földi világra, ahol olyan értelmes dolgokkal kell szembenéznünk, mint Wells, aki teljesen megsértve érzi magát, hogy hiába mentette meg Clarke életét, nem akar a lány a karjaiba ugrani, mert Wells az előző részben több ezer embert akart megölni, sőt sikeresen rövidebbre is vágta az űrhajó oxigénkészletét a hülye terve miatt. Aztán Wells tovább bizonyítja mennyire okos, amikor is a rejtélyes betegség felüti a fejét a 100-ak között, akkor megkéri Clarke-ot (aki szintén a gyengélkedő kabinban van), hogy ha lehet akkor feküdjön mozdulatlanul a helyén és onnan, öt méterről vizsgálja meg a betegeket, mert bizony az orvos simán ránézésre megmondja, hogy mi a baja a betegnek.

Bellamy is tovább bizonyítja az IQ allergiáját, amikor találkozik a Földszülött lánnyal/kémmel, akiben bár igaza van, hogy nem kéne egyből megbízni, mégis ha esetleg a korrupt kormányunkra azt mondja, hogy igen, megöltek valakit a mi törzsünkből, akkor annak lehet valami alapja. Ehelyett Bellamy csak úgy a semmiből azt gondolja, hogy minden földi őrült gyilkos, mert alapvetően ez minden emberi csoportra igaz?

A szellemírónk is megcsillogtatja az értelmi képességét − vagy ennyire unta már írni ezt a regényt − ugyanis a következő jelenetben Bellamy levezeti a dühét és elmegy vadászni. Vannak 98-an és erre Bellamy úgy gondolja, hogy két nyúl elég vacsorának… Nem is tudom, hogy az író tudja-e mekkora egy nyúl és mennyi abból csont és belsőség…

Wells, mint főnök, kidolgozza a tervet, hogy megtartják a földi lányt, és majd vele alkudoznak Octaviáért, illetve azért, hogy hagyják őket békén. De a lány, Sasha váltig állítja, hogy két csoport földi van, és ők a békések, szóval, ha őt akarják felhasználni alkudozásnál csereanyagnak azzal semmire nem mennek, mert ő a másik csoportnak nem kell. Erre Wells reakciója az, hogy nem baj, biztosan kell mégis a másik csoportnak a lány??? Elhiszem, hogy nem tudja eldönteni, hogy a lány igazat mond vagy sem − bár őszintén amilyen infantilis ez a könyv, nagy meglepetéseket és csavarokat nem várunk −, de mégis hogy gondolhatja, hogy a gonosz törzs igényt tart a nem saját törzsbeli emberére?

De Sasha, az újonnan érkezett karakterünk is tökéletesen beillik a hülyék társaságába, ugyanis a legnagyobb bánata nem az, hogy az előző földi látogatók megöltek valakit, vagy hogy a saját törzse igazságtalanul kivégezte őket, nem, hanem, hogy nem tudott velük beszélgetni. És persze, ha esetleg katonák jönnének le az égből, akkor Sashánk is nagyon halott lenne, amit meg is érdemelne:

"Az egész életemet azzal töltöttem, hogy elképzeltem, milyen lehet az űrben, hogy milyenek vagytok ti. Nem igazán akadt alkalmam megismerni az első csoportbeli embereket. Alig tudtam beszélni velük. Szóval amikor ti megérkeztetek, nem akartam elszalasztani a lehetőségemet."

Ezután átcsapunk Disney-féle Pocahontasba, de tényleg, ugyanis a natív földi megszánja a betolakodó gyarmatosítókat és ad nekik kukoricát, hogy ne éhezzenek. Ami az atomsugárzás hatására RÓZSASZÍN és FÁN NŐ… Kellett valami random mutáció, értem én, de én már csak ezen is sírni tudtam. És nem meglepően, kiderül, hogy Sasha, csak úgy mint Wells és Pocahontas is, a helyi törzs vezetőjének lánya, mire Wells és ő totálisan egymásba szeretnek, mert senki nem érti meg az ő helyzetüket és szenvedésüket, mint a másik…

Glassék eközben rájönnek, hogy kívülről fogják megkerülni a két hajórészt lezáró akadályt, mert Luke űrsétáló mechanikus volt, ezért ő ért hozzá, hogyan lehet valakit ki irányítani, és úgy gondolják, hogy Glasst nem lövik le első látásra, ezért ő megy át. Ja, és persze, bár Luke váltig állítja, hogy nehéz megtanulni az űrsétálást, Glass egy tíz perces elbeszélés után profin megért mindent. A tervük indoklását azóta se értem, hiszen így is, úgy is elég öngyilkos terv, és nem is tudom, honnan van felszerelésük rá, az író se, szóval tök mindegy, a lényeg, hogy van szexi űrhajós ruhába való öltöztetés, és nagy ideákkal teletűzdelt mondanivaló, aminek amúgy semmi értelme:

"− Nem csak miattunk teszem. − [Glass] Felnézett rá, próbálta magát lenyugtatni. − Azzal, hogy lezárták a hidat, Waldent és Arkádiát Főnix hagyja meghalni. Nem hagyhatom, hogy ártatlan emberek szenvedjenek, nem, ha tehetek valamit, hogy segítsek. Ki kell nyitnom a hidat."

Olyan apróságok, minthogy nincs hely több ezer embernek, vagy elég levegő, nem zavarja a kedves főszereplőnket, mert… Mert nem gondolkodik el addig? Persze, hogy tenni kéne valamit, de ezt a megközelítést nem tudom hősiesnek látni, csak butaságnak.

Persze, nem értek az űrsétához, de ha elmondja nekünk Luke, hogy a termálruha csak akkor véd, ha teljesen Glass testére simul, akkor csak felvonom a szemöldököm, ha kiemeli a lány, hogy a ruha háromszor nagyobb volt rajta. És persze a szexi jelenetünk is minden logikát mellőz: Luke az űrjáró ruha zsebéből veszi elő a lány hajgumiját, hogy bekösse a lány haját, mert nyilván Glass arra nem képes. Hogy került oda a hajgumi? Minek van az űrruhának zsebe? Tudom, tudom, ilyeneken fent se akadjak…

A földön Clarke-ot az egyre gyűlő betegeknek kéne lefoglalnia, Bellamy pedig építi a kabinokat, amiből nem tudjuk, mennyi van és hogyan vágnak fát, ha ilyen bénák, vagy hogyan építenek, de mindegy is, mert kapunk egy ilyen jelenetet: Bellamyt egy halom szexi lány megkéri, hogy mutassa meg, hogyan kell tetőt építeni, amire Bellamy nemmel válaszol, mert az ő szíve csak Clarke-hoz tartozik. Nyilván, ha a túlélésért építünk házat, ez a leglogikusabb döntés, és nyilván, hogy minden lány csak szexelni akar − amúgy igen, azt akartak, de Bellamyban lehetett volna annyi, hogy legalább odamegy megnézni a házat?

"Clarke csak mosolygott magában, titokban elégedett volt azzal, hogy Bellamyt milyen kicsit érdekelte a többi, nagyon csinos lány közeledése. Bellamy annyira pimasz volt, és elbűvölő, amikor olyan kedve akadt, hogy nehéz volt elhinni, hogy eddig csak egy barátnője volt."

Mert nyilván miközben haldokolnak körülöttünk, ezzel kell foglalkozni! Abba ne is menjünk bele, hogy attól, hogy valaki poénokat mondogat, meg szexi, attól feltétlenül nem fog mindenkivel lefeküdni. Árgh! *frusztrált hajtépés* De ne aggódjunk, Bellamy nagyon meg akarja keresni a talán éppen kínzás alatt álló húgát:

"− Hát, helló neked. − Bellamy egy ölelésbe vonta őt. − Hogy érzed magad?
− Mint akinek egy zuhanyra lenne szüksége. − Clarke nevetve tolta el Bellamyt. − Most már beterít az izzadságod.
− Hát, ez a visszavágás amiért hat kilométert kellett téged cipelnem, miközben eszméletlen voltál. Nem tudtam, hogy lehetséges egy embernek ennyit nyálaznia anélkül, hogy kiszáradjon.
− Nem nyálaztam rád − ellenkezett Clarke.
− Honnan tudod? Ájultan feküdtél. Hacsak nem… − Összeszűkítette a szemét és úgy tűnt, elgondolkodott. − Hacsak nem tettetted az egész kígyómarás dolgot, hogy ne kelljen többet sétálnod. Az elég cseles lenne.
Clarke csak mosolygott."

Na igen, mert ismét a halál közeli élmény eljátszása nevetéssel, az totál normális. Én nem is tudom, hogy az írók mit szívtak, de lehet, hogy a könyv mellé kellett volna csomagolniuk.

"− Óh − mondta Clarke és próbált közömbösnek hangzani. Nem volt semmi oka rá, hogy azzal foglalkozzon, hogy Wells elment Sashával. Annyi oka volt a fiúnak beszélni a lánnyal, mint Clarke-nak. De valamiért az ötlet, hogy azok ketten egyedül voltak az erdőben, kellemetlenül érintette."

Természetesen ha Wells, akit épp a nemi szerve vezet már, elsétál az erdőbe andalogni az ELLENSÉGES KÉMMEL, az első dolog nem az, hogy arra gondolunk, hogy Wells talán hullán fog előkerülni, neeeem, hanem, hogy a féltékenységgel kell megküzdeni.

"− Figyelj csak, velem jönnél? Vissza akarok menni és körülnézni annál a roncsnál, amit találtunk.
Bellamy a homlokát ráncolta.
− Nem hiszem, hogy az jó ötlet.
− A Földszülöttekre is figyelni fogunk. Nem lesz semmi baj − mondta.
− Csak… Nem akarok túl messze menni a tábortól, ha esetleg Octavia visszajönne. Nem akarom elkerülni."

Mert most már ott tartunk, ennyi tökölés után, hogy hirtelen Bellamy rájön, hogy mi van ha Octaviát mégsem rabolták el − azért voltak dulakodás és vonszolás nyomai a földön −, mi van ha Octavia magától visszasétál… Elgondolkozom rajta, hogy egyáltalán elolvasták-e kétszer ezt a kéziratot, mielőtt kiadták.

"− Biztos, hogy erre kell menni? − kérdezte, miután úgy tűnt, hogy másodjára mennek el egy moha borította szikla mellett.
− Teljesen. Ott ejtettelek majdnem el − válaszolta, egy meghatározhatatlan pontra bökve a távolban. − Ott álltam meg, hogy biztosra menjek, hogy nem fulladsz meg a saját hányásodban. És, óh, nézd, ott nyerted vissza az eszméletedet pár másodpercre és elmondtad, hogy nekem van a legnagyobb… − Egy kiáltással félbeszakította önmagát, ahogy Clarke a gyomrába ütött a könyökével.
Bellamy felnevetett…"

Mert minden csupa nevetés és idiotizmus… Amikor végre megérkeznek a hajóroncshoz, amin egyértelmű az ő Kolóniájuk emblémája, mert persze, hogy az a rész nem ég el, de mindegy, végre akkor hiszik el, hogy Sasha az igazat mondta, mikor meglátják a sírokat. Mert nyilván a jelöletlen sírokat biztosan a Kolóniáról érkezettek csinálták, más nem lehetett… Nem értem sosem, hogyan következtetnek a karakterek az egyik dologról a másikra, és innen is látszik, hogy az író mennyire kilóg a lapok közül.

Sasha továbbra is idiótán viselkedik, Wellshez hasonlóan, ő is csak sírni tud. Azon kezd el agonizálni, hogy egy nap alatt őt senki nem szerette meg és nem hisz neki senki. Pedig adott nekik enni! Mert nyilván attól már nem hazudhat. Néha azt hiszem, 10 évesek a szereplők, de ez a kijelentés meg sértő a 10 évesekre nézve… Sasha megpróbálja meggyőzni Wellst, hogy az erdei sétájukon vegye le a bilincsét, mert nem fog elszökni − ugye ezt tudjuk, mennyire okos ötlet? De Wells persze, nem hazudtolja meg magát, amellett, hogy elengedi a lányt, még ezt is kitalálja, formálva egy kicsit az eddigi tervein:

"− Hányszor kell elmagyaráznom? Azok az emberek nem a barátaim.
− Ja, de nem ismered őket eléggé, hogy megkérd őket, hogy ne próbáljanak már minket megölni? − válaszolta [Wells], bármiféle jel után kutatva a lány arcát, hogy az titkol előle valamit."

Sasha elmeséli, hogy az atomháborúra csak a gazdagok jutottak fel az űrhajóra, és csak AMERIKAIAK, ezt az bizonyítja, hogy az űrhajón csak angolul beszélnek. Mert ugye, Európában nincs senki gazdag, és Európában senki, de senki nem beszél . Oké, köszönjük, amerikai csoda írócsapat.

Clarke-ék enyelgéseit megszakítja, hogy a lány bevallja, hogy Lillyt honnan ismeri. Persze, egyből jön a már előre látható dráma, Bellamy azt hiszi, hogy egy 10 éves kislánynak majd lett volna elég ereje a Főkancellár helyettes ellen menni. Persze, minden politika és kormány így működik…

Eközben a másik enyelgő párosunk hirtelen hullára talál, ami önmagában is egy gyönyörű jelenet:

"Egy kistermetű lány volt, és bár az arca majdnem felismerhetetlenségig felpuffadt, [Wells] felismerte őt a fényes, sötét hajáról." − Mert olyan profi, hogy a hajáról bárkit felismer 100 ember közül.

"Egy üzenetet vágtak Priya húsába. Egy-egy szót mindkét apró lábának sarkára.
Menjetek. Haza."

Jajj, Istenem, itt már komolyan a könnyeim folytak olvasás közben. El kéne hinnünk, hogy egy barbár törzs majd szavakat vág egy kislány sarkába, amikor felakasztják a fára a hullát. Nem tudom, de ha vérrel írnak üzenetet, az is félelmetesebb, és általában nem inkább valami látványos, egyértelmű dologgal kéne megfélemlíteniük az ellenséget? Mondjuk a fejét egy karóra szúrhatnák?

Hogy, hogy nem Bellamy úgy dönt, hogy mégis eleget smárolt Clarke-kal és most már tényleg megkeresi a húgát, ezért kést szeget Sasha torkának, és Wellsünk annyira okos, hogy nekik rohan, aztán amikor a lány nyakán elkezd folyni a vér, kit hibáztat? Persze, hogy Bellamyt, ami persze jogos is, de azért nem éppen így kéne egy késes dolgot lerendezni. Még mindig elcsodálkozom, hogy nem haltak meg a főhőseink.

Glass közben sikeresen átér a túloldalra és kinyitja a két negyedet elválasztó hidat, aminek következtében, mint ahogy bármelyik normális ember gondolta volna, a szegények átözönlenek az oxigént biztosító helyre, és eközben a gazdagok pedig hozzák a katonáikat. Glass meglepetésére a katonák elkezdik lőni a többi embert. Te jó ég! Ki hitte volna, ha egyszer már halálra ítélték az embereket, akkor képesek megölni őket. De hogy egy még jobb jelenettel ábrázoljam Glasst, aki a FŐHŐSÜNK és hősiesnek kéne hinnünk és szeretnünk, hogy milyen bátor, nem engedi Luke-nak, hogy segítsen azokon, akiket kivégeznek, és… és igen, itt is cukiságot kellett beleírni. Mert minden normális író tudja, hogy a tinik rajonganak a rózsaszín romantikáért…

"(…) és folyt a vére a vállán lévő vágásból, vércsíkot húzva maga mögött. [Glass] érezte Luke-ot megfeszülni maga mellett, és elkapta a karját, hogy féken tartsa.
− Ne − suttogta. − Hagyd őket.
Luke figyelte, ahogy a Waldeniek elhurcolják az őrt a sarkon túlra és eltűnnek, habár még mindig hallották a nevetésüket visszhangozni a folyosón.
− El bírtam volna velük − mondta fújtatva.
Más helyzetben Glass mosolygott volna Luke frusztrációján."

Elég ebből!
Glass visszaemlékszik a múltjára, és bár ebben a kötetben már nem kapunk annyira sok múltbeli jelenetet, mégis itt sem sikerül elérni az írónak, amit akart. Glass családját elhagyta az apja, ezért egyedül az anyjával kéne élnie, de az anyja a válástól depressziós lesz, amire Glass megoldása, hogy üvöltözik az anyjával, és persze annyira megszokta a gazdag ficsúrok életét, hogy mikor túlhaladják az egy embernek kiszabott elektromosság kvótát, akkor megy megfenyegetni az elosztásról gondoskodó biztost, és ezt nekünk bátornak és okosnak és ügyesnek kéne látnunk. Amikor csak hisztizik, mert nem bír ki egy hetet áram nélkül, amiről Ő tehet, mert feleslegesen használta… Azt is kétlem, hogy ez Amerikában elfogadott példa lenne a tinédzsereknek, maximum az elkényeztetett, milliomos csemeték tudják átérezni a karakter helyzetét.

Clarke eközben orvososat játszik Sashával, és ugye tudjuk, hogy véges készleteik vannak, ezért a legnyilvánvalóbb dolog, ha elszórakozik az orvosi dolgokkal, mert minek tartalékolni:

"[Clarke] Belenyúlt a dobozba, aztán hezitált, nem tudta, hogy használjon-e a maradék kötszerből. Míg Sasha sebe nem volt mély, és biztos, hogy begyógyulna magától, attól még jól érezné magát, ha tenne valamit." − Ez a legjobb indok arra, hogy steril kötszert elhasználjon: egy felületi vágás kezelése, hogy jól érezzük magunkat! De Sasha hozzá hasonlóan okos, − Istenem, tényleg, mikor halnak meg már ezek? − ugyanis elkezdi piszkálni a sebét, és amikor Clarke rászól, hogy nem kéne, Sasha úgy néz a mi orvosunkra, mintha a világ legnagyobb bölcsességét mondta volna el, pedig elvileg Sasha csak profi a túlélésben, ha a földön, poszt-apokaliptikus körülmények között eddig nem halt meg, és profi vadász meg harcos meg…

Aztán Sasha (és az írók) megcsillogtatják az értelmüket, amikor Sasha kijelenti, hogy nem baj a népirtás, ha valaki szexi csinálja, így kéne megbocsátanunk Wellsnek. Ezt nem hiszem el, hogy bárki komolyan is gondolja, tudom, hogy vannak sorozatgyilkos rajongók, akik a való életben megszállottan rajonganak, de ha a szellemírónk nem tartozik közéjük, nem érzem logikusnak ezt az indoklást, és nem érzem amúgy se egy ilyen könyvbe megfelelőnek, főleg, hogy pozitív szereplőről lenne szó.

Sashát még jobban megkedvelheti az olvasó, amikor is véletlenszerűen bejelenteni, hogy ő tudta, hogy mi baja a betegeknek - akikről azt hiszik ám pár pillanatig, hogy lehet sugárfertőzés, onnan a könyv címe. A jelenet nem is lehetne hülyébben megírva: Sasha megjegyzi, hogy de sok fehér bogyójuk van, Clarke meg akarja enni, mire Sasha nevetne megjegyzi, hogy mérgező, a tünetek pedig hányás és kimerültség. Mikor Clarke rájön, hogy a betegeknek ez a baja, hirtelen a nagyon mérgező bogyó KÉT OLDAL után már nem halálos, csak pár napig hánysz tőle... Biztos átolvasta ezt szerkesztő? És minek a cselekmény ez a "betegség," ha semmit nem tesznek velük? Ha Clarke el se mondja a többieknek, hogy mérgező a bogyó és figyeljenek rá, hogy mit esznek? Ez is olyan, mint minden más ebben a regényben: ROHADTUL SEMMI CÉLT NEM SZOLGÁL!

Amúgy én Clarke helyében még mindig nem hinnék az ellenséges kémnek, de hát ő így reagál:

"- Szóval szerintem csak várnotok kell.
Clarke elvigyorodott és mielőtt meggondolhatta volna magát, Sashát egy ölelésbe vonta.
- Szóval hova akartál vinni? - kérdezte, hirtelen boldogan, hogy az erdőben lehet. Hosszú időnek tűnt, mióta bárhol volt a gyengélkedő kabinon kívül." - Mellesleg az a hosszú idő két nap.

Clarke-ot vezetgeti Sasha, persze úgy, hogy annak semmilyen értelme nincs: Hátranéz a válla felett, hogy nem látja-e őket valaki a táborból, de Clarke szerint olyan messze vannak a tábortól, hogy mi van, ha Sasha mégis gonosz és meg akarja ölni. Istenem, Clarke! Döntsd már el melyik! És ez az egyik legfrusztrálóbb dolog a könyvben, hogy minden ok és indok nélkül változik a szereplők gondolata, ennél rosszabbul nem is lehetett volna karaktermozgatást írni, annyira látszik, hogy az író esetlen és nem tud mihez kezdeni. A történet és a karakterek mintha két külön dimenzióban léteznének, és egyik sincs hatással a másikra, pedig ez lenne a legalapabb írási szabály, amit nem kéne megszegni.

Természetesen Sasha egy barlangba vezeti Clarke-ot, ahol a lány - Arielként - összegyűjtötte a Kolóniából származó emberek holmijait, ahol főhősünk mi mást találna meg, mint a családi ereklyét, egy órát? Ebből pedig logikusan következik, hogy az apja a Földön van... 1) Ha tettették az apja kivégzését, akkor elkobozzák tőle azt a nagyon értékes műkincset. 2) Bárki el is lophatta. De neeem, senkinek nem jut eszébe ilyesmi, ez itt teljes bizonyossággal azt hivatott bemutatni, hogy Clarke szülei élnek. Micsoda csavar.

Graham és kis csapata persze megtámadják a lányokat, Clarke pedig fogja és elfut, hogy egyedül menjen el Sasha népéhez, mert biztosan segítenek neki... Én már nem is tudom a könyv logikáját követni, és nem is értem, hogy Clarke miért hagyta ott a másik lányt...

Bellamy eközben durcásan elindult saját maga az erdőnek, hogy megkeresse Octaviát - VÉGRE! - és erre találkozik egy rókával, amivel egyből fanfictionökbe illő módon összebarátkozik. Jól meg is simogatja. Nagyon fontos jelenet. Egyszerűen a szívembe markolt.



Az űrhajón már kétszer is tisztáztuk, hogy képesek a gazdagok a szegényeket megölni, sőt, hogy a mentőhajókhoz jussanak, persze, hogy egymást fogják az emberek lökdösni és öldösni, ez természetes kétségbeesés és haláltól való félelem, és a káosz velejárója. Glass viszont ezen megint meglepődik, mert miért ne. Nem szörnyülködik, nem mutatják be az írók a tragédiát és a nehéz döntéseket, amiket a túlélésérét kell hozni, hogy milyen nehéz etikai kérdéseket vet fel egy ilyen helyzet. Nem. Glass csak sír, és nekünk együtt kéne vele érezni.

Főleg, hogy kiderül a nagy titok, amit már az előző kötetben is titkolt. Glasst teherbe ejtette Luke, ezért Glasst ki akarták végezni, de elvetélt, viszont halálra akarták ítélni az apát a törvény megsértéséért. Glass ösztönből Luke barátját/szobatársát nevezte meg, aki megpróbálta megerőszakolni, de azért nem árulta el ezt Luke-nak, mert nevezett szobatárs/legjobb barát volt kb. Luke apja, bár kihasználta a fiút és csak a kaja adagjáért fogadta be a fiút, Luke nem lát tisztán. Ebben is van potenciál, milyen megrendülni egy szülőfigurában, milyen saját magunk lábára állni és elfogadni, hogy igenis bántalmaztak minket és hogy a manipulálásnak sok arca van, stb. De nem használják ki az írók ezt sem, belekevernek egy adag szappanoperát és tinikönnyeket:

Luke konkrétan szakít Glass-szel, otthagyja MEGHALNI, mert ez reális reakció, főleg, hogy Luke váltig állítja, GLASS MAGÁTÓL LETT TERHES. Fú, de felidegesített ez! Luke-ba nekünk is szerelmesnek kéne lennünk, ráéreznünk, milyen jó srác, aki mindent megtesz a szerelméért, sőt, alapvetően mindenkin segíteni akar. Ezt mivel sem bizonyítja jobban, minthogy azt mondja, hogy pénisz nem kell gyereknemzéshez, és minden a lány hibája, ezt a kibékülés után sem vonja vissza. És a katasztrófa kellős közepén gyakorlatilag megöleti a szerelme anyját és magára hagyja a szerelmét, hogy dögöljön meg. Igen, elöntheti a düh Luke-ot, igen, hozhat rossz döntést, de itt pont, hogy nem így van bemutatva. Az egész könyvben olyan helytelen dolgok vannak rosszul kezelve, amitől csak a vérnyomásom ment fel, miközben olvastam, és bár hibázik minden ember és imádom az esendő karaktereket, itt nem ez a helyzet. Látszik, hogy az írók tettek rá, mit hoznak össze... Csak legyen rajta a sorozat posztere, biztos sokan szeretni fogják.



Wells eközben azon gondolkozik, hogy az apja mit gondol majd róla, ha rájön, hogy "gyakorlatilag elrabolta" az első Földszülöttet, akivel találkoztak. Na már most, az apja küldött embereket kb. leölni a Földszülötteket, de ez Wells hülye tök fejébe nem megy bele, vagy elfelejtették az írók időközben? De a lényeg, hogy Wells úgy gondolja, hogy ettől ő A) hős B) bolond C) gyáva D) bűnöző, mert csak ezek a lehetséges válaszok. Főleg, hogy amúgy igazából smárolgat azzal az elrabolt szegény áldozattal, ami lehetne gonosz és undorító dolog, ha nemi erőszakról lenne szó, nem valami Alkonyat-féle romantikáról.

Wells és Sasha csillaghullást néznek, és kívánnak a szívük vágyáért. Szintén ez is lehetne valami érzelmes jelenet, de hol meglepő, hogy itt is valami iszonyat nyálas, sablonos dolgot kapunk:

"- A kívánságod. Valóra vált már?
- Óh - mondta [Wells] hirtelen összezavarodva. - Azonnal valóra kéne válnia? Mert az enyém lehet, hogy beletelik egy kis időbe.
- Értem. - A lány hangjából egy kicsit csalódottság érződött, amitől Wells összezavarodott.
- Te mit kívántál?
Sasha előrehajolt és megcsókolta."

Bellamy a múltba tekint, amikor is épp lőnek rájuk, mert ételt loptak Lillyvel, mi más következhetne, mint cukiság, sok-sok vigyorgással és smárolással, és ezt visszhangozza a jelen, ahol Clarke-nak már meg is bocsát, csak úgy. Bár eleve értelmetlen dolog miatt volt dühös, de jogosnak éreztem, hogy nem érzi jól magát - ha lennének érzelmi leírások -, és így még inkább csak elbagatellizálják Lilly - vagy bármelyik másik karakter halálát:

"- Bellamy - mondta olyan hangon, amitől a fiú felnézett. - Mind tettünk olyan dolgokat, amire nem vagyunk büszkék. - Clarke összevonta a szemöldökét, és Bellamy elgondolkozott, hogy vajon Wellsre gondol-e.
- Tudom, de...
- Most arra van szükségem, hogy befogd - szólalt meg Clarke, és megcsókolta.
Bellamy becsukta a szemét, hagyva, hogy az ajka mondjon el mindent, amihez ő túl hülye vagy makacs volt, hogy szavakba öntse.
Gyengéden megharapta a lány alsó ajkát. Sajnálom.
A száját Clarke álla alatti érzékeny ponthoz tette. Idióta voltam.
Megcsókolta a nyakát. Kívánlak.
A lány egyre gyorsabban vette a levegőt, és minden alkalommal, amikor Bellamy ajka egy újabb bőrfelülethez ért, Clarke megborzongott.
Bellamy a füléhez hajolt. Akarlak téged."

Aztán a nagy smacimeccset félbeszakítja egy rejtélyes fény megjelenése. Valószínűleg ellenség lehet, de hát mi mást tennének a szereplőink, mint elindulnak felé, mert csak úgy:

"A sötétben látta, ahogy Bellamy összeszűkíti a szemét.
- Fogalmam sincs. - Az íjáért nyúlt, amit maga mellé tett a földre, mielőtt elaludt volna, majd feltápászkodott. - De menjünk, nézzük meg.
Clarke megragadta a kezét.
- Várj, ki kéne találnunk valami tervet.
Bellamy rávigyorgott.
- Tervet? A tervünk az, hogy megnézzük mi az. Gyerünk."

Pár másodperc múlva:

"- Clarke - mondta Bellamy, a hangja aggodalomtól feszült. Megállította Clarke-ot. - Nem vagyok ebben olyan biztos. Talán várnunk kéne reggelig.
- Kizárt dolog. - Most hogy ilyen közel voltak, nem bírta volna ki, ha nem jönnek rá, mi az."

Mi mást találhatnának mint a Földszülöttek bázisát, ahol túlélték az atomháborút. Mi a normális reakció ilyenkor? Ha arra gondoltatok, hogy igen, egyedül besétálni az ellenséges területre, egy szál íjjal és véges számú nyíllal, akkor jól tippeltetek.
A visszaemlékezések is idegesítőek a könyvben, mert bár kevesebb van, mint az előző részben, egyszerűen rosszul kezelik. Megpróbálják a tévé sorozatot előidézni vele, ahol nagyon jól működik, mert vizuálisan átvezetik, illetve ugyanaz a témájuk, mint az adott rész főtörténetének, és valahogy érzelmileg/cselekményileg odakapcsolódik. Ott is megesik, hogy lehet erőltetett, de itt a könyves narrációban ezzel másképp kell bánni. Wells véletlenszerűen visszaemlékszik arra, hogy az apja egyszer a szegénynegyedben járt, amikor Wells éppen kadét kiképzésen volt ott ÉS PONT MELLETTE MENT EL. Én nem értem, a folyosón tartják a kiképzést? Jó, lehet éppen járőrözni tanultak, de nem hiszem el, hogy a Főkancellár nem tudna máshol elmenni, ha éppen titokban a szeretője sírjához megy. Na, ebből már ki is lehet találni, hogy igen, Wellsnek lesz féltestvére, és vajon ki lehet az?

A jelen időben pedig Wells úgy dönt, hogy mivel ő olyan jó vezető, amit eddig amúgy semmiben nem láttunk, és nem érezzük át, lelép, mert ha ellentmondanak neki, akkor ez a logikus megoldás, hogy egyedül táborozzon egy teljesen idegen bolygón.

Bellamy és Clarke eközben tovább folytatják a Hogyan Haljunk Meg Küldetésüket, és eszükbe sem jut, hogy A) a gyilkos törzset találják meg és azoknak a lakóhelyére sétálnak be, B) ha a békés törzset találják meg, akkor sem éppen ajánlatos besétálni bejelentés nélkül valahova, akivel háború készül kitörni. De Clarke-ék ennél fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva, például, hogy MIÉRT VAN AJTÓ VALAKINEK A LAKÁSÁN.

"Egészen eddig ők voltak az egyedüli emberek az egész bolygón. Senkit nem kellett kizárniuk."


HÁNYSZOR KELL ELMONDANI EZEKNEK A GYÖKÖTT ÉRTELMŰEKNEK, HOGY VAN EGY MÁSIK TÖRZS, AKIKKEL HÁBORÚZNAK? Azt meg sem említem, hogy léteznek vadállatok, amiről már tudnak, szóval nem kifogás, hogy eddig az űrben éltek. Mielőtt betörnek, azon kacarásznak, hogy végre Bellamy fura szókincsét - amit egy mondat erejéig látunk most, eddig szó sem volt róla, hogy valahogy tud a régmúlt popkultúráról bármit is - megérti majd valaki. Mert nyilván a több száz év alatt fennmaradt az összes popkultúra utalás lent a Földön is, az a legfontosabb tényező.

Bár Bellamy kezdi egy kicsit kellemetlenül érezni magát, Clarke-ot a lakberendezés köti le, mégpedig, hogy te jó ég, de hosszú a lépcső, vajon ezt mindig meg kell-e a lakóknak mászniuk. (Mert biztos egy kijárata van egy atombunkernek.) Majd Bellamy hall valami zajt, amire azt hiszi, hogy lépések zaja, de kiderül, hogy csak a cseppkövekről csepeg a víz, mert ez a két hang ANNYIRA összekeverhető. Ilyenkor már az az érzésem támadt, hogy tényleg csak egy nagy szóhalmot olvasok, és az írók bele se gondolnak semmibe. Hőseink kitalálják, hogy az atomsugárzástól úgy védték meg az ivóvizet, hogy átszűrték a hegyben lévő ásványi anyagok. (Ebben bárki jártasabb kisegíthet, hogy valóban megoldható-e így, de nekem sánított ez a magyarázat.)

Aztán tényleg lépéseket hallanak, mire Bellamy első dolga, hogy meglobogtassa az íját, mert az aztán tényleg közvetíti, hogy békével jöttek, bár még mindig nem értem, milyen tervük volt és miért nem inkább bújtak el... Persze, hogy elkapják őket, aztán miután börtönben ébrednek fel, megérkezik Sasha és kiviszi őket, természetesen a hosszú járaton, hogy összezavarja őket. Bellamy mikor egy felvezető járathoz érnek, leáll akadékoskodni, hogy nem fog elsőnek kimenni, mert biztos lelövik majd. ISTENEM! Mert amúgy nem tudnák őket megölni... De hála az égnek ez a szál véget ér, és hogyan? Octavia visszasétál, mert a "jó törzs" megmentette őt, és mindenki boldog és ölelkeznek.

Mikor hazaérnek, és Wells éppen elsétálna a tábortól, megállítják, és Bellamy, aki eddig utálta elmeséli neki, hogy ő fontos, és véletlenszerűen bedobja azt a mondatot, amit mindig Wells apja mondott, így kiderül, hogy testvérek. A két fiú egymás karjaiba omlik, örök testvérséget fogadnak, majd:

"Bellamy Clarke dereka köré fonta a karjait és megcsikizte a hasát. Clarke felnevetett és odanyúlt, hogy visszafizessen neki..."


Glass első gondolata, amikor felkerül a mentőhajóra, miután Luke otthagyja meghalni, hogy:

"De Glass megkönnyebbülését eltompította az éles, fájó szomorúság, ami elöntötte arra a gondolatra, hogy Luke valószínűleg nem lesz vele a Földön." - Ja, igen, mert aki MEG AKART ÖLNI azután így kell olvadozni.

Aztán ennek a szálnak is egy abszolút anti-tetőpontja ül elénk: Leírják az írók, hogy igen, addig tömték magukat az emberek a mentőhajókba, amíg befértek, és hogy több ember szállt be egybe, mint szabadna. Erre ahova bejutott Glass és az anyja, bejön pisztollyal fenyegetve egy őr, aki eddig a Helyettes Főkancellárnak segített és védte az életét a sajátja árán, most arra a hajóra megy be akadékoskodni, és persze, hogy Glasst szemeli ki magának az őr. Luke megérkezik, ("Luke elmosolyodott, és Glass rájött, hogy nem az őr miatt szorult el a mellkasa.") elkezdi ütögetni az őrt, elsül a pisztoly, és persze, hogy Glass anyját véletlen eltalálja a golyó. ENNYIT ERRŐL! Zárásképpen beírom Glass gyászát és a Luke-kal való bonyolult kapcsolatát kifejező idézetet:

"De [Glassnek] lenne élete - egy élet tele fákkal és virágokkal és naplementékkel és viharokkal, és ami a legjobb, tele Luke-kal. Nem tudta, hogy mi történik majd velük, ha elérték a Földet, de bármi is lesz az, szembe tudnak vele nézni, amíg együtt vannak."

Összességében ez a "könyv" valami nagy vicc, és nem tudom elképzelni, hogy milyen tudatmódosító szert fogyasztottak közben a cégnél, aki úgy gondolta, hogy ez üzletileg jó fogás lenne. Egy deka logika, egy halvány csepp értelem nincs benne, mindez száraz, óvodás szintű fogalmazással. MI EZ?


Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: hogy nem 500 oldal volt, bár így is túl hosszú

Ami nem tetszett: MINDEN!

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 16.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: kölcsön

*A fordítás természetesen saját.
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.