Lauren Oliver: Rooms (Szobák)

2014. december 6., szombat

Hogy akadtam rá: Lauren Oliver eddig az egyik kedvenc íróm volt. (Most már kihúzom ebből a listából.)

Úgy általában az egészről: Egy régi ház szelleme megkönnyebbüléssel sóhajt fel, ahogy az épület porig ég. De hogy hogyan is jutottunk el idáig? A ház tulajdonosa, Richard Walker meghal, a házát az ex-nejére és két, elidegenedett gyerekére hagyva, akik meg is érkeznek, hogy kitakarítsák a helyet. Minna, Richard lánya, régóta nem volt boldog, és bár egyedül neveli a hatéves kislányát, ő az egyetlen fénypont az életében, mert ártatlan, nem úgy mint ő maga, és néha ezért irigy a saját lányára. Minna az orvosa tanácsára érkezett ide, hogy szembenézzen azzal, ami gyerekkorában itt történt vele, ami miatt ilyen roncs, hogy mindig a szexben keresi a menedéket. Caroline, a testvérek anyja megkeseredett és alkoholista. Trenton, a fiú, balesetet szenvedett, és azóta folyamatosan öngyilkos akar lenni, és úgy gondolja, nincs is erre jobb hely, mint a gyerekkori lakása.

A ház szellemei utálattal figyelik az élőket és a drámájukat, hiszen nem tudják, úgy is mind meghalnak, semminek sincs értelme. Alice, a szégyenlős nő, akit egy rossz házasság emlékei kísértenek, és a szarkasztikus, nagyszájú Sandra, akinek az apja homoszexualitása rányomta a bélyeget az egész életére, együtt figyelik a Walker család botladozásait, miközben Sandra azon gondolkozik, vajon mit takargat Alice még ennyi idő után is.

Ez volt az a könyv, ahol eldöntöttem, hogy soha többet az életben Lauren Olivertől semmit nem olvasok, bármilyen jól is hangzik a fülszöveg. A kedvenc írónőim közé tartozott, mert annyira jól fogalmazott és játszott az érzelmekkel, és bár itt ez még valamennyire megmarad, mégis úgy veszem észre, hogy ez az erőltetett minél több könyvet írjunk dolog nem igazán jön neki össze. Vagy egyszerűen már nem az én ízlésemnek való regényeket ír. A Delírium trilógia vége nagy csalódás volt, hiszen leginkább egy sablonos ifjúsági regény volt borzalmas lezárással, a Pánikot végig se tudtam olvasni, és ez a könyv? Erre fogom, hogy a blog bezárt másfél-két hónapra, mivel egyszerűen ezen a Roomson szenvedtem, olvasás közben elvette az életkedvemet, és utána pedig fogalmam sem volt hogy öntöm szavakba ezt a valamit és könyvekre se akartam nézni egyáltalán.

Leginkább ezt a regényt úgy tudnám jellemezni, hogy "lehetett volna…" ez meg az, de egyszerűen Oliver mindig mellélőtt. Az írónő csodálatosan ért az érzelmek felkavarásához, a hangulatfestéshez, amit szép képekkel és leírásokkal ér el. Igen… nos ez a tehetsége is visszafelé sült el itt, ugyanis ebben a regényben minden undorító és taszító. Annyira érzékletesen írja le az életundort, hogy az olvasó is közben legszívesebben végezne mindennel. Míg ez a könyv lehetett volna egy olyan regény, ami azt mutatja be, hogy milyenek a szürke életet élő, besavanyodott emberek, igazából azt éri el Oliver, hogy az olvasó is rosszul érzi magát, ami lehetne jó pont, de erről a könyvről csak az jutott eszembe, hogy ez nem más, mint a patkány ürülék, amit az elhagyatott padláson találsz, a beivódott húgyszag, a párnahuzatra száradt hányás, a döglött állat tetemén mászkáló légy. Minden szereplőt taszítóan ír le Oliver, mindenki még ha szép is külsőre, hány, nyáladzik, részeg, hány, pisál lehetőleg minden második mondatban. Minden érzelmes résznél arra összpontosít, hogy milyen undorító az emberi test, milyen undorítóak a nemi szervek - amik állandóan lengedeznek -, sőt még a gyerek is amikor ránéz az anyjára, az első amit észrevesz és teljes mértékben leír, azok a mellei. Sokszor és részletesen. És kitaláltátok? Undorítóan.

Ha az olvasó képes átgázolni ezen a szürkeségen, akkor lehetett volna ez olyan regény, ami arról szól, hogy mindenkivel történik tragédia, és hogy milyen ezt feldolgozni, de Oliver itt a kidolgozást rontotta el, amitől minden drámai elem inkább sokkolásnak tűnik, és itt viszont semmi sem érzelmes (egy történeten kívül.) Alice-nek abuzív férje volt, állandóan verte és rettegésben élt, Sandrát gyötörték egész életében az apja mássága miatt, elszökött otthonról, és az élete teljesen kisiklott, alkoholista lett. Caroline alkoholista és megrögzötten elkezd zaklatni valakit, Minna nimfomániás, Trenton depressziós, Christinának családon belüli erőszakkal kell szembenéznie, amitől öngyilkos hajlamú lesz. Ezek mind-mind külön is kitennének egy regényt, de annyi nézőpont van (6 vagy 7), amitől szétesik a történet, és minden gondot Oliver csak egymásra halmoz, és tényként közöl, a szereplők érzelmeit itt nem látjuk, nem érezzük át. Az olvasó érzi a feszültséget, hogy valami épül itt, vár valami érzelmi tetőpontot, ami elmarad, mert semmi nem oldódik meg, senki nem fejlődik, mint karakter. És mi más lenne egy komoly témás regénynek a lényege, ha nem az, hogy valamit megtanulnak a szereplők? Nagyon ritkán működik egy regény dinamikus, változó szereplők nélkül, és sajnos ez sem az. Senki nem tanul semmit, mindenki ugyanúgy öngyilkos hajlamú marad, mindenkinek ugyanúgy rossz marad az élete.

Lehetett volna ez az a regény, ami összeköt három generációt, bemutatja, hogy az emberek élete milyen szövevényes és mennyire összefügg, de ehelyett egy teljesen banális megoldás elrontja az egész könyvet. A fülszöveg elárulja nekünk, hogy jön egy új szellem, aki megváltoztat mindent, amikor Trenton elkezd beszélni vele, és nyomoznak a rendőrök egy eltűnt gyerek után. Ez a szál a regény felénél jön elő, vagy valamivel utána, és két mondatban le van zárva az egész. A szereplők összefüggései eleinte érdekesnek tűnnek, hogyan találkozott Sandra Alice lányával, hogyan hat ki Sandra élete a Walker családra, de igazából lényegtelen, hiába adagolja elénk az információkat Oliver kuszán. Ugyanis nem is igazán történik semmi, csak mindenki nem lineárisan visszaemlékszik az életére. Ez a könyv nem más, mint Sandra és Alice memoárja inkább, a Walker család, pedig hiába kap nézőpontot, inkább csak csótányok a házban. És a vége csattanó? Információkivágás. Mind Sandra és mind Alice tudták, hogy mi történt egymással és önmagukkal, csak nem mondják el nekünk, pedig nekünk mesélnek E/1-ben közvetlenül, kiszólnak hozzánk, egymásnak ellentmondanak, veszekednek, és megpróbálnak átállítani a maguk oldalára a másik szellemmel szemben. Ezek mellett az élő szereplők E/3-mas nézőpontja teljesen távol áll tőlünk, olyanok, mintha idegenek lennének.

És itt jön be az, ami igazán zavart. A könyv a halottakat hozza hozzánk közel, mintha mi is halottak lennénk. A testi dolgokat, az emberi vágyat, álmokat, érzelmeket taszítónak, undorítónak mutatja be, és azok a szereplők a jók, akik meg akarnak halni, a többiek férgek. A szereplők akkor nyerik el jutalmukat, amikor öngyilkosok lesznek, és akárhogy nézem ez a halál, az öngyilkosság piedesztálra emelése, és nem arról szól, hogy igen, néha valaki öngyilkos lesz és ez tragédia, és néha esetleg megérthető, hogy miért tesz ilyet valaki. Egyszerűen mindenki szenved itt az életben és az jön le a könyv üzeneteként, hogy amíg nem akarsz meghalni, addig egy aljas ember vagy.

Hiába szólna ez a regény arról, hogy mindenki hazudik, hogy mindenki egy piszkos, emberi lény, gonoszsággal és hibákkal, és hogy mindenki megbocsátásra vágyik - gyakran hiába -, Oliver ezzel a könyvvel nálam csak azt érte el, hogy megutáljam az életet. Aki szereti a lehangoló, undorító (nem gyomorforgató), semerre sem haladó történeteket, annak még be is jöhet, ha szeret szép leírásokról olvasni. De igazából, én ezt senkinek sem ajánlanám.

Kedvenc karakter: Christina

Ami kifejezetten tetszett: Christina története

Ami nem tetszett: a mondanivaló, az életutálat

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ecco

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 23.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: kölcsön

2 megjegyzés:

Veronika Éles írta...

Elég kettős érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Hallottam róla hideget, meleget is (leginkább az előbbit), de mégsem töröltem le az olvasnivaló listámról. Amiket írtál róla borzasztóan hangzanak, és sajnos máshol is olvastam hasonló dolgokat, de valahogy mégsem tudom elengedni ezt a könyvet.
Sajnálom, hogy nem tetszett, tudom, milyen az, amikor egy könyv elveszi a kedved az összes többitől.
Gratulálok a kritikához. :)

Gigi írta...

@Veronika Éles: Szerintem biztosan megér egy olvasást, ha valamiért vonz. :) Olvasás közben is végig azt éreztem, hogy ez lehet valakinek bejön, de nekem nem. Nem volt teljesen rossz - mindig magyaráznom kellett eddig máshol, miért adtam rá három csillagot -, de nekem a vége megoldással teljesen lerombolta, amit addig felépített. Amondó vagyok, ez novellában, rövidebben sokkal jobb lett volna, nagyobbat szólt volna, és érzelmekre is jobban hatott volna - én közben néha már elaludtam, annyira elhúzott részeket.

Ha olvasod, kíváncsi vagyok, neked hogy fog tetszeni. :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.