J. M. Barrie: Pán Péter

Hogy akadtam rá: Egyszer volt, hol nem volt sorozat rajongója vagyok és ott beleszerettem Pán Péterbe.

Úgy általában az egészről: „Nem létezett náluk boldogabb család, amíg meg nem érkezett Pán Péter.” Ilyen és hasonló baljóslatú mondatok tűzdelik a szöveget, míg megismerjük az átlagos, angol családot, Darlingékat. Nincs túl sok pénzük, a felnőttek házassága nem éppen szerelmen alapul, de van három gyerekük, akik nagyszerű képzelőerővel rendelkeznek. Mrs. Darling, miközben a szokásos anyai teendőket végzi és rendbe teszi esténként a gyermekei elméjét, Wendy, egyetlen lánya képzeletében meglát egy fura nevet, Pán Péterét. Bár a gyerekek váltig állítják, hogy sosem látták Pétert, és a szülők megrögzötten hiszik, hogy ez valami kiskori képzelgés, mégis Mrs. Darling, mintha maga is emlékezne Péterre.

Aztán egyik este megjelenik egy levelekbe öltözött fiú, és szerencsétlenül elveszti az árnyékát, amit végül Wendy segít neki visszarakni. Péter, mivel annyira lenyűgözi a lány, úgy gondolja, hogy ideje, hogy hazavigye őt, Sohaországba, ahol az Elveszett Fiúk élnek, ugyanis szükségük van egy anyára. Így sellőkkel, kalózokkal és kalandokkal kecsegtetve Péter elrepíti a három gyereket Sohaország földjére.

Valószínűleg sokan ismeritek a Disney mesét, én viszont nem, mikor írom ezeket a sorokat, még mindig nem láttam, de már itt lapul mellettem, és rögtön bepótolom. Azért akartam megismerkedni a történettel – igen, elég sekélyes okom van rá –, mert az Egyszer volt, hol nem volt tévésorozat harmadik évadában Pán Péter a főgonosz. (Akibe menthetetlenül beleszerettem. Mi van velem és a sorozat gonoszaival?) A lényeg, hogy ha nem ismeritek a sorozatot, hogy a történet az ismert mesék átdolgozásán alapul, és ötletesen oldják meg a csavarokat, hogy hihető és felnőtt legyen a sztori. A képernyőn Hook (nem vagyok hajlandó lefordítani a nevét, mert van olyan hivatalos fordítás, ahol Horog (!)), a kalózkapitány bár gonoszként kezdi, de igazából érző szívet rejt a sok smink, szexuális poén és bőrruci alatt, és Pán Péter a főgonosz, gonoszabb és erősebb, mint a Gonosz Királynő és Rumplestiltskin együtt véve. Erre jöttek a Disney-n felnőtt nézők, hogy ez szentségtörés, hogy a gyerekkorukat rombolták le, és kész, ne tovább.

Nem értem őket, hiszen a Pán Péter olyan időtálló történet, ami kismillió feldolgozást szült, köztük egy erotikus képregényt is (ami molyon mese címkével van ellátva :D), és bezzeg arra nem habzott a szájuk. Órákon át böngésztem a fórumokat, míg végül arra jutottam, hogy elolvasom a könyvet, hiszen rengetegen hozták fel azt példának, hogy Pán itt gonosz. Meglepően sokan még a könyv olvasása után sem értették ezt az érvelést, és ennek oka, hogy ez a könyv erősen cenzúrázott. Itthon, legjobb tudomásom szerint (és javítsatok ki, ha tévedek, mert szükségem van egy magyar példányra is), meg sem jelent a cenzúrázatlan szöveg, és fel nem tudom fogni miért. Ez a kritika a teljes, eredeti verzióról szól, az idézetek saját fordítások ezért.

A könyv eredetileg színpadra készült, és annak sikere után írta meg Barrie a regényt, ezért a narráció olyan, mintha a díszletek között vándorolnánk, és onnan figyelnénk a karaktereket. Különös élmény volt a bohókás, de néhol gonosz narrátort követni, aki mesélt nekünk a szereplőkről és beleírt minket is a történetbe. (A sziget lakóinak bemutatkozó jeleneténél meghúzódunk egy ösvény mellett, míg ők sorra vándorolnak előttünk.) A narrátor Barrie, legalábbis átüt rajta az ő személyisége, és ez volt talán az első könyv, amit olvastam, ahol a narrátor önálló gondolatokkal rendelkezik, de nem a történet része és nem szereplő és nem visszaemlékezésként mesél el. Kicsit úgy éreztem, hogy Barrie az idők távlatából kézen fog, akárcsak Pán Wendyt, és magával ragad, rabul ejt, és nem tudom eldönteni, hogy ez az utazás jó hatással volt-e rám vagy kegyetlenül adott valamit, és utána elragadta. Tudom, hogy ez túl drámainak tűnhet, de ez a mese tényleg a bőröm alá kúszott, azóta is folyton az eszemben jár, és nem tudok megszabadulni tőle. (A kritika végén ennek vagy örültök vagy elborzadtok.)

Barrie tehát a narrátorral mond ítéletet a karakterek felett, elmagyarázza a múltjukat, rámutat, ha a szereplők hazudnak, és megvan a maga véleménye mindenkiről. Nem rágja a szánkba, hogy mit gondoljunk a történetről, de nyomatékosan elmondja, hogy kit utál és miért, hogy kinek bocsát meg és ezzel rétegezi a már amúgy is összetett karaktereket.

A történet furcsa, hiszen én úgy kezdtem bele, hogy egy átlagos mesét vártam, tudjátok, kalandokkal (hiszen ott vannak az emlegetett kalózok, sellők és tündérek), valami elég nyilvánvaló tanulsággal, ami jó a gyerekek számára, és annyira nem ezt kaptam. Ez egyszerre mese és egyszerre egy kegyetlen, valós történet, és ettől lesz olyan zseniális az egész. Egy meseregény köntösébe aranyos humorral és mókás díszletekkel Barrie valami olyan történetet bújtatott, ami megrázó, elgondolkodtató, sötét és szomorú, és egy biztos, hogy bármennyire is szeretném, nem ereszt el.

Egyszerre gyermeki, ártatlan mese a gyerekkor csodáiról, de ott rejtőzik alatta valami veszedelmes, ronda, ami meg akar enni, és ami rettentően valós. És erre nincs jobb példa, mint Sohaország. Ez az a hely, ahova az elveszett, elhagyott gyerekek jutnak, ahova Pán viszi a Darling gyerekeket, és ugyanakkor hiába egy kalandos, mágikus hely, minden gyerek ismeri és látta már. Ezt úgy oldja meg Barrie, hogy a gyerekek, mikor tetetett dolgokkal játszanak (ismerős, nem? Amikor még a hátsó udvar egy egész mágikus királyság tudott lenni, amikor a kanapé egy erőd?), az is maga Sohaország. Amit a Darling gyerekek elképzeltek játékaik során, az is Sohaország volt, és ismerték is Pán Pétert, noha soha nem látták. Amikor a Darling gyerekek először látják Sohaországot valójában, és lehull az éj leple, félni kezdenek, és semmi gyönyörű nincs a szigeten, csak veszélyes. És ez az idézet annyira szépen bemutatja, hogyan mossa el a képzelet és a valóság határait Barrie:

„Mind előre figyeltek, de egyikük sem sejtette, hogy a veszély hátulról közeledhet feléjük. Ez mutatja csak igazán, milyen valós volt a sziget.”

A történet egyik főmotívuma a gyermeki hit (amit több dologgal is bemutat: a repülés képességével és a tündérekkel és azoknak gyors halálával), és mielőtt olvastam volna a történetet, azt hittem, ez olyan szívmelengető lesz, ami arról szól, hogy mennyi mindent magunk mögött hagyunk, ha felnövünk. És valahol tényleg erről szól, de semmi szívmelengető nincs benne, hanem rideg: hiába mutatja, hogyan veszítjük el a képzelőerőnket, azt egyáltalán nem festette fel kecsegtetőnek eleve se. Ugyan keserédes látni, ahogy a gyerekek felnőnek és Pán nem, bőgtem rajta egy fél órát, és összetörte a szívemet, mégis úgy érzi az olvasó, hogy ez a rendjén van. Nem jelenti ki, hogy gyereknek lenni jó, PONT ELLENKEZŐLEG! A gyerekeket vidámnak, ártatlannak és szívtelennek írja le, és ez a három jelző a könyvre is tökéletesen igaz.

A másik központi téma az anyai szeretet, és egy picit meg kell állnunk, és ránéznünk Barrie életére. (Sokan mondják, hogy ne tekintsem értékelésnél az írót fontosnak, kaptam már ilyen negatív véleményeket, de őszintén, nem lehet elemezni egy művet az író élete nélkül, hiszen az formálta az író személyét és ezáltal az értékeket, amit közlésre érdemesnek tart.) Barrie nagy családból származott és egy tragikus balesetben elvesztette a legidősebb bátyját, aki az anyja szeme fénye volt, Barrie írta, hogy megpróbálta helyettesíteni elveszett fivérét, de az anyja sosem bocsátott meg neki ezért. Barrie életében nőgondokkal küzdött, az egyetlen felesége, akitől később elvállt, mert nem tudott teherbe esni, azt nyilatkozta, hogy Barrie-t nem is érdekelték a nők vagy a szexualitás. És kérdezhetnétek, hogy jön ez ide?

A Pán Péter legelső címe az lett volna, A fiú, aki utálta az anyákat, és Péter konkrétan tényleg utálja az anyákat a történetben, ez onnan jön, hogy kiskorában, mikor elment a tündérekkel játszani, mire hazaért, az anyja bezárta az ablakot és új gyereket szerzett helyette. Ezt a narrátor megkérdőjelezi, hogy mennyire igaz, de a lényeg, hogy Pán elhiszi. Apa szülőről szó sem esik, Pán egyszerűen utálja a felnőtteket, és nem picit, meg akarja ölni őket és meg is teszi. Eközben pedig anyára vágyik, anyát vadászik és lop magának és az Elveszett Fiúknak, és minden lány a történetben halálosan szerelmes Pánba, de Pán nem érti mi az, nem érti mi az a csók és bár nincs kibetűzve, mert mese, de azt se, hogy mi az a szexualitás. Vágyik az anyai szeretetre, de a lányokat maga mellé veszi, míg Pán az apafigura, a női társa az anyafigura, aki egyben az ő anyja is. Na, ha ez nem közöl valami fura, nagyon morbid és cseppet gyomorforgató anyakomplexust, akkor nem tudom mi.  Pán minden problémája az anyjával való kapcsolatában gyökerezik, ami egy az egyben Barrie, (és a kritika végén ez elég hátborzongatónak fog tűnni), és talán a narrátorunk is ezért bocsát meg Pánnak, bármennyire is élezi ki Pán negatív tulajdonságait, végül a láthatatlan anyára hárítja ezt, bár más közegben pedig megjegyzi, hogy nem igazságos egy nem jelenlévő figurát megnevezni, mint minden baj forrását.

Így a történet másról sem szól, mint az anyai szeretetről (tehát nagy, mágikus kalandozás az nincs, Wendy anyai feladatokat lát el, főz, mos, takarít), Hook, Pán és Wendy lépten-nyomon ezt sulykolják. Még egy olyan valaki is, mint a rettegett Hook nem vágyik másra, mint egy anyára, pedig ő pontosan tudja, milyen az anyai szeretet. Az anyákat úgy ábrázolja, mint akik képesek az életüket adni a gyerekükért (még az állatok is a szigeten), képesek szenvedni a gyerekük apró örömeiért (Mrs. Darlinggal való képzeletbeli beszélgetésben elismeri, hogy szenved szívesen tíz napot, a legnagyobb pokolban, csakhogy a gyerekei örüljenek valami triviálisnak tíz percig), és ők azok, akik megvédik a világ rossz dolgaitól a gyerekeket, és ők igazítják el az embereket az élet rögös útjain. És bár a narrátor először megveti Mrs. Darlingot, a vak, feltétlen szeretetéért, hiszen a gyerekeket önzőnek és butának állítja be, akiknek nevelésre van szüksége, igazából még ha nem is ismeri be, látszik, hogy vágyakozik egy anyára.

Mivel a regény régen íródott (1911, bár az eredeti színpadi mű 1904-ben látott napvilágot, és Pán Péter eredettörténete Barrie 1902-ben megjelent felnőtt regényében lelhető fel), így modern szemmel rettentően problémás, de erről igazán nem tehet, viszont az olvasó nem várhatja el, hogy hirtelen a mostani dolgoknak megfeleljen. Nagyon sok mostani olvasó rója fel ezt a mesének, és szerintem ez valahol igazságtalan. A rasszizmus elég szembeötlő, ahogyan Pánt, mint a fehér embert istenítik az indiánok, és az indiánok ábrázolása nagyon rémes. Ezzel karöltve ott van az elég anti-feminista vonulat, azaz Wendy kalandja abból áll, hogy varr, főz, takarít, Wendy édesanyja és a háttérben megnevezett nők is konyhai kellékek otthon. Tinker Bell (Csingiling a mostani fordítás? Mert én találtam Csingi Csöngit is…) pedig egy iszonyatosan tipikus ábrázolása a női, gonoszságnak: azaz állandóan keresztbe tesz a hősöknek, mert Pánba szerelmes és Wendyt többször is meg akarja ölni.

A történetet a karakterek viszik a hátukon, kidolgozottak, összetettek, rémesen érdekesek és teljesen utálatosak. A narrátortól kezdve, a Darling családon át, Pánig és Hookig mindenki önző, senki sem szerethető és mégis teljesen beléjük szerettem. A narrátorunk, aki irigy az anyai szeretetre, keserű, csakúgy, mint Pán, és még a szerepét, mint mesélő is utálja. Néhányan ezért nem tudták elolvasni a könyvet, mert számukra ez zavaró volt, engem inkább lenyűgözött:

„Csak ezek vagyunk mi, figyelők. Senki sem akar minket. Tehát nézzünk tovább, szóljunk pár éles szót, reménykedve, hogy valamelyik fájdalmat okoz.”

Mr. Darling gyerekes, noha felnőtt, de mondhatnánk rá, hogy az olyan férfi, aki egyszerűen képtelen bármit tenni, ha valaki nem teszi meg helyette. Ha odáig elmegyünk, hogy a könyvet úgy értelmezzük, hogy a Wendyk azaz a lányok számára intelem, hogy ne kezdjenek a Pán Péter-féle, felelősséget nem ismerő férfiakkal, akkor elég ironikus, hogy Mrs. Darling egy ilyen alak mellett kötött ki. Mr. Darlingnak nincs sok szerepe, de annál utálatosabb, a gyerekeket dadusát (aki egy kutya), kikötözi és száműzi, MERT FÉLTÉKENY RÁ. (Vicces tény az életemből: találkoztam nem egy férfival, aki konkrétan a kutyámra volt féltékeny, hogy mennyire szeretem, szóval ez a rész nekem ezért ugrott ki a szövegből különösen.) Mr. Darling legnagyobb karakterhibája, hogy nagy az egója, és folyamatos éljenzést igényel, ami nem is áll messze a címadó szereplőnktől.

Az egész történet lényege, hogy az anyai szeretet hiánya, hogy ez mit tesz az emberrel. Itt van Pán Péter és Hook, egyik a hős szerepében, másik a gonoszéban, és ami meglepett, főleg, hogy gyerekmeséről van szó, hogy Barrie összekeveri ezeket a szerepeket. Többször kijelenti, hogy Hook ártatlan fiúként kezdte, hogy jó neveltetést kapott, hogy udvarias és stílusos, hogy figyelmes, de valami rejtélyes okból kalóznak állt. Hiába vágta le Pán Hook kezét, és adta oda azt egy krokodilnak, ezzel biztosítva, hogy a krokodil megeszi majd egyszer Hookot, a kalózkapitány nem akar ezért bosszút állni, csak Pán személyiségét utálja ennyire, ami valahol érthető. Ezek mellett pedig Hook végtelenül magányos, és azon töpreng, miért nem tudja őt senki szeretni, pedig erre vágyik a legjobban. (Megjegyzés: Hook neve az író neve.)

Ezzel kontrasztban ott van a főszerepelőnk, és bár Wendyt követjük végig az útján, Pán Péterről szól ez a történet, nem másról. Pán önző, manipulatív, és elveszi, amit akar, ez az első jelenetében már egyértelmű, amikor Wendyéket elcsábítja. Lehet, vitatkozni, hogy Pán nem rabolta el őket, de hányszor mondtak a gyerekek nemet neki? Péter ravasz (ezt a narrátor is hangsúlyozza), szavakkal, ígéretekkel kecsegtetve csalja el a gyerekeket, és mikor vissza akarnak fordulni, nem engedi.

Pán Péter vonzó, karizmatikus, konkrétan úgy van leírva, hogy minden lány álma, még Mrs. Darling sem tud ellenállni a szavainak, és bármennyire is gyűlöletes dolgokat tesz a történetben végig, elvarázsolt és én is elbuktam a varázsa miatt. Pán Péter játssza a hőst, tetszeleg a szerepben, de sosincs semmi kétség afelől, hogy ő gonosz. Bár Hook kiemeli, hogy ártatlan, és ebből eredendően mindegy, mit tesz a fiú, jó marad, de ezt nem érezheti az olvasó igaznak, sőt, a végén meg is cáfolja ezt Pán, mert a történet nem más, mint…

Ahogy Pán foglyul tartja a gyerekeket. Én végig elborzadva olvastam, ahogyan manipulálja és irányítja őket, miközben mind istenítik őt. Pánnak nincs szüksége élelemre, ezért néha csak tettetik, hogy esznek, és ha valaki enni mer Pán engedélye nélkül, azt elveri. Wendy nem mer felszólalni Pán ellen, mert hűséges feleség, és a saját véleménye nem számít, csak Páné. Pán irányít mindent a szigeten, mert a kalózok, indiánok és az Elveszett fiúk maguktól sosem harcolnak, csak ha Pán ott van, aki gyakran unatkozik, és ezért mindenféle játékot talál ki, sőt, olyat is, ami arról szól, hogy vágjuk el a másik torkát. Olyan szadista, hogy azon nevet, ahogy a Darling fiúk majdnem meghalnak, és Sohaországban senki nem nő fel, de nem azért, mert megáll az idő, hanem mert Pán megöli őket. Ezek után nekem mondja valaki, hogy az Egyszer volt, hol nem volt ábrázolása nem valósághű…

Pán közben küzd önmagával, és bár ráfoghatjuk, hogy mágia miatt (de annyira nem fantasy ez), de túl hamar elfelejt dolgokat. Mire odaérnek Sohaországba, vagy ötször felejti el Wendyt, mert ennyire nem tud kötődni a való világhoz, sőt, mikor megkérdezik, hogy ki ő, arra se tudja a választ. Nem törődöm, nem érdekli semmi, és ezzel is veszélybe sodor másokat. Ugyanakkor eltöpreng az ember, hogy vajon nem véletlen direkt felejti-e el a dolgokat, ugyanis teljesen közömbös a gyilkolással szemben is.

„– Elfelejtem őket olyan gyorsan, ahogy megöltem őket – válaszolta [Péter] hanyagul.”

De bármi is legyen Pán megfejtése, legyen egy sokat szenvedett gyerek, akinek van oka gonosznak lenni, mert az élet megtörte, legyen egy önző, nevelést igénylő gyerek, aki szülők nélkül „nőtt fel,” egy biztos, hogy roppant érdekes karakter.

„Wendy úgy érezte, hogy egy tragédiát lát maga előtt.”

És így vagy úgy, de Barrie valami pótolhatatlan élménnyel ajándékozott meg, miközben ezt a könyvet olvastam, hiszen annyira összetett, annyira magával ragadó és szomorú. Viszont ugyanolyan manipulatív is, mint Pán, és valahol ebben rejlik a történet varázsa.

Mivel nekem az olvasás élményét az tette teljessé, hogy utána olvastam az írónak, ezért úgy gondoltam, hogy írok arról a rejtélyről, ami a Pán Péter könyv keletkezését övezi. A továbbiakban Barrie életéről lesz szó, és néhány igazán hátborzongató spekulációról. Mivel senki nem tudja, mi az igazság, ezért szeretném, ha véletlen sem fajulna vádaskodásba és fújjolásba a komment részleg.

Nem vitás, hogy Barrie életét tragédiák tömkelege övezi, az első inspirációja bátyja tragikus halála volt, aki pont a 14. születésnapja előtt halt meg korcsolyabalesetben. Innen jött az örök ifjú fiú képe, és az anyjával való konfliktus is, amiről már írtam, és ez láthatóan hatással volt a Péter Pán történetre.

Ellenben nem régiben megjelent egy könyv, a Captivated: J.M. Barrie, The Du Mauriers & The Dark Side of Never Never Land, ami egészen odáig elmegy, hogy kijelenti, talán Barrie ölte meg a saját testvérét. Na, most úgy eltöprenghettek, hogy miért? Az egész találgatás arra épít, hogy Barrie vajon tényleg egy olyan felnőtt volt, aki sosem nőtt fel és a gyerekek társaságát élvezte csak, vagy egy megrögzött, szadista, manipulatív pedofil volt. És én őszintén bevallom, hogy nem tudom eldönteni, és amúgy is annyi hasonlóság van Barrie és Pán között, hogy ettől még hátborzongatóbb lesz az egész.

A lényeg, és próbálok nem minden apró dologra kitérni, pedig egy igen szövevényes és érdekes (megszállottságot okozó) történet ez: Barrie inspirációja az Elveszett Fiúkhoz egy család (Llewelyn Davies) volt, akikkel a Kensington Parkban találkozott, és annyira megszerette a fiúkat, hogy nemsokára bekérette magát a családhoz és állandóan velük játszott. A családhoz tartozott a sikeres író, George du Maurier, aki történetében egy karakter hipnózissal vonta uralma alá a karaktereket. Ez azért fontos, mert a Dark Side of Never Never Land írója szerint Barrie megszállott volt, és George-dzsal ezért akarta felvenni a kapcsolatot, hogy erről a témáról mindent megtudjon, és így az sem véletlen, hogy az George unokáival találkozott a parkban, hanem szándékos megrendezett dolog. (Noha arról nincs feljegyzés, hogy George és Barrie találkoztak volna.)

Tehát Barrie elbűvölte a gyerekek anyját, Sylviát, és miután meghalt a családapa rákban, nem sokkal utána Sylvia is követte. Barrie állítása szerint Sylvia a halálos ágyán igent mondott neki, hogy hozzá menjen feleségül, ám ezt a gyerekek közül nem mind hitte el.

Itt jön a csavar, ami szilárd tény, Barrie úgy kapta meg a gyerekek gyámsági jogát, hogy meghamisította Sylvia végrendeletét, amiben Jenny (a dadus testvére) állt, ő pedig átírta a saját nevére, Jimmyre. Egyesek úgy vélik, hogy őszinte és véletlen tévedés volt, de a körülmények elég gyanúsak.

Ezt tetézi, hogy Barrie egyesek szerint túlságosan megmutatkozik a saját műveiben – és jajj, olvastam sztorikat egy szociopata szektavezérről, aki szintén csak az írásában vallja be, hogy tudja, mit tesz, de egyszerűen senki nem hiszi el, annyira jól manipulálja az embereket és játszik velük, és így az írásai pusztán nem lehetnek bizonyítékok, pedig hátborzongatóan hasonlóak a valósághoz. Szóval Barrie felnőtt könyvében, a The Little White Birdben, amiből a Pán Péteres fejezeteket újra kiadták meseként, ezt írja a narrátor, aki nagyon hasonlít Barrie-re:

„Davidnek és nekem hatalmas kalandban volt részünk. Ez történt: velem töltötte az éjszakát… Levettem [a csizmáját] egy öreg kéz hidegségével, aztán a térdemre ültettem a fiút, majd levettem az ingjét. Örömteli élmény volt, de azt hiszem, csodálatosan nyugodt maradtam, amíg nem értem túl közel a nadrágjához, ami nagyon felkavart… nem vetkőztethetem le teljesen Davidet nyilvánosan.”*

Miután David és a narrátor egy ágyba másztak:

„Az éjszaka további részében rám feküdt, keresztben, és néha a lába az ágy aljánál volt, néha a párnán, de mindig fogta az ujjamat…” Eközben a narrátor pedig ébren fekszik és arra gondol, hogy „ez a kisfiú, akit játék közben levetkőztettem, és ő pedig hirtelen a térdemre hajtotta a fejét” vagy pedig a „fürdőtől csöpögő kis alakjára, és ahogyan mikor elkaptam, úgy csúszott ki a kezeim közül, mint egy pisztráng.”

Tudom, hogy a könyv teljes olvasása nélkül ezek lehetnek véletlenszerűen kikapott részletek, de a könyv a gyerekek szeretetéről szól a kritikusok szerint, mégis ezek a részletek eléggé zavaróak, bár önmagukban, persze, semmit sem bizonyítanak.

Hogy mitől is lesz mégis olyan fura ez a sztori? Még mielőtt a gyerekek hivatalos gyámja lett volna, Barrie sokszor játszott velük kalózosat, amiből megszületett a Sohaország képe, és Peter, Pán Péter névadója, úgy emlékezett vissza arra a nyárra, mikor megszületett a meseregény ötlete, hogy „furcsa és rettenetes nyár.” És a fiúk apja, míg életben volt, eme nyárról készült regényt szánt szándékkal a vonaton hagyta, amit Peter úgy vélt, hogy „kétségkívül ez volt a hozzáfűznivalója az egész fantasztikus afférhoz.” Mellesleg Peter élete végéig gyűlölte a Pán Péter könyvet és rettenetes mesterműnek hívta.

Ez még mindig nem a fekete leves, az csak most jön. Bár mindegyik gyerek és leszármazottja azt mondja, Barrie nem tett semmit, mégis annyira látszik a Pán Péter hasonlóság, hogy rémisztő, hiszen Pán is maga köré gyűjtött gyerekeket, akiket manipulált és bántott. Persze szintén túl nagy ugrás lenne ebből arra követeztetni, hogy Barrie nem bánt tisztességgel a gyerekekkel, de…

Michael, akivel a leginkább jóban volt Barrie, levelezéseket váltott, amiből nem maradt sok fent, mert Peter idegösszeomlása közben elégette őket, annyit hozzáfűzve: „Túl sok volt.” Néhány levél, ami fennmaradt elég furcsa volt, köztük, amit a fiú nyolcadik születésnapjára írt: „Bárcsak veled lehetnék és a gyertyáiddal. Úgy néznél rám, mint az egyik gyertyádra, arra, amelyik olyan rosszul ég – az elfolyósra, amelyik meggörbült középen. De mégis, hurrá, Michael gyertyája vagyok. Bárcsak láthatnálak indián ruhát felvenni az első alkalommal… Kedves Michael, nagyon imádlak, de ne mondd el senkinek.”

George (egyesek odáig elmennek, hogy szánt szándékkal halt meg) az első világháborúban esett el, Michael öngyilkos lett, Daphne, a fiúk unokatestvére, aki sokszor játszott velük, idegösszeomlást kapott, Jack tüdőbetegségben halt meg, Peter pedig öngyilkos lett, mikor épp a családjáról állított össze feljegyzést, és ekkor égette el a Michael-Barrie leveleket is.

Hogy Barrie vajon tényleg Pán Pétert játszott vagy ártatlan volt, nem tudni, de a Dark Side of Never Never Land odáig is elmegy, hogy Daphne du Maurier, a szintén híres írónő és a fiúk unokatestvére sorsát is Barrie-re keni. Állítása szerint Barrie manipulációjára (egy Barrie által írt színdarabban kellett játszania egy vérfertőző karaktert) kezdett kapcsolatot Daphne apja a lányával. Daphne pedig az állítása szerint zavaros szexualitását (ugyanis biszexuális volt) a Barrie-vel való játékoknak köszönhette. Adalékként a szerző még Robert Falcon Scott, a felfedező halálát is Barrie-re fogja, aki találgatások szerint manipulálta és bíztatta, ezzel a végzetéhez vezetve.

Nem lehet tagadni, hogy a Barrie-t körüllengő tragédiák szörnyűek, és bárhogy is legyen, Barrie a Pán Péterrel olyat alkotott, ami sokakat megérintett. Ha tényleg csak egy magányos, gyermeteg lélek volt, akkor is a könyve ugyanolyan lebilincselő mélységeket rejt. Ha pedig tényleg egy szociopata, manipuláló ember volt, akkor ijesztő, hogy olvasás közben az én fejemet is elcsavarta. Egy biztos: Sohaország örökre velem marad.

*fordítás saját, nem is tudom, hogy kiadták-e magyarul.

Kedvenc karakter: Pán Péter, Hook

Ami kifejezetten tetszett: MINDEN

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: -

Kiadás dátuma: (eredeti 1911.)

Oldalszám: - oldal

Honnan: angol nyelvű e-könyvtár 

A kiadás adatai azért hiányosak, mert angol elektronikus könyvtárból olvastam, mert a teljes szöveg magyarul nem fellelhető.