Ugrás a fő tartalomra

Benina: Milan könyve

Hogy akadtam rá: Magyar ifjúsági irodalom.

Sorozat: A Bíborhajú 4. része.

Úgy általában az egészről: Kendare élete épp visszatérne a régi kerékvágásba, miután felébredt a balesete utáni kómából. Egyetemre jár, a születésnapjára készül a legjobb barátnőjével, és még a kampusz területét fenyegető eltűnések sem tántorítják el attól, hogy élvezze a normális életét, de aztán valami fura, fenyegető alak jelenik meg előtte, és az egész élete fenekestül felfordul.

Milan azóta is keresi Trixie-t, akit Larion elrabolt. Bár az Iudex próbálja palástolni érzéseit, mégis majd’ beleőrül a lány hiányába, és hogy nem tudta megvédeni. Claire, aki önmagát hibáztatja, mert felelőtlenségből megátkozta Milant és ezért is történhetett meg ez a balszerencse, újdonsült képességével megmutatja, ki lesz az, aki vezeti Milant a Testőréhez vezető úton. Ő pedig nem más, mint egy lány, aki rejtélyesen hasonlít Trixie-re és nem mellesleg úgy tűnik, hogy Bíborhajú…

Milan könyvét nagyon vártam, egyrészt mert a Iudex az egyik kedvenc szereplőm, másrészt pedig mert alig vártam, hogy szegény Trixie-t kiszabadítsák, vagyis izgalmasnak ígérkezett a történet. És meg is kaptam ezt a könyvtől, de egy picit mégsem, úgyhogy nem tudtam maximum pontszámot adni rá. (Megjegyzem, hogy mostanában egyre ritkábban adok öt csillagot, megkeményedett a szívem.)

Szóval míg Milan könyve egyáltalán nem rossz, a rajongók valószínűleg imádni fogják kedvenc karaktereik visszatérését, nekem két problémám volt vele. Az egyik, hogy rövid – és igen, ez itt gond –, mert mikor befejeztem, az volt az első gondolatom, hogy olvasnám ezt még tovább. Úgy éreztem, hogy ez a könyv el lett sietve, hiszen végigrobogtunk az eseményeken, és nem időztünk semmin. Ami olyan szempontból jó, hogy olvasmányos és könnyen lehet vele haladni, viszont van itt egy pár új szereplő, új bimbózó romantikus szálak, és azok is úgy elsuhantak mellettem. Bár az egyik főhősünk, Kendare meg is jegyzi, hogy egy hét alatt nem lesz örök szerelem, mégis úgy éreztem, hogy még a vonzódásukon sem lett igazán kifejtve, pedig a romantika főelem itt. Egy szó, mint száz: rengeteg érdekes dolgot Benina érintőlegesen említett, és annyi potenciál lett volna az új szereplőkben és helyzetekben, hogy hiányérzetem támadt emiatt.

A siettetés pedig számomra egy kicsit a szöveggondozáson is érződött, és valahogy eltűnt (vagy félresiklott) az a báj, amit szeretek Benina írásában. A gyönyörű leírások és szóképek néhol olyan erőltetettre sikerültek, hogy kizökkentett az olvasásból, azt hiszem, erre a két legjobb példa: „A gondolatok kiröppentek a fejemből, mint szélesre tárt kalitkaajtón a fehér zebrapintyek.” és az „Az agyam salátalével töltődött meg.” És a gondom az volt, hogy a komolyabb, gonoszabb részeknél is látunk ilyet.

És elérkeztünk a második problémámhoz (igen, essünk túl az összes negatívon először): a gonoszok. Tudom, hogy már a harmadik részben is említettem ezt, de itt még szembetűnőbb volt. Bár maga a történetszempontjából jobban élveztem a rosszfiúk tervét, maguk a karakterek nagyon félresikerültek és sablonosak, ezt nem lehet finomabban és szebben mondani, és erre a leírásuk is közrejátszik. Az új gonoszunknak tipikus gonosz ruhái vannak, tipikusan szép külsővel, tökéletesen manikűrözött körmökkel és tökéletesen rúzsozott szája mindig mosolyog. (Ebben az egyik bökkenő az volt, hogy fogva tartják, de tudom, mágia, ő meg sekélyes és ad a külsőségekre.) Úgy éreztem, Benina nem próbálja meg jellemezni, elmélyíteni a karakterét, és a lapokról a konzervben kapható instant gonosz sétált ki, aki mindig gonoszan nevet és mosolyog, miközben vérben tapicskol és gonosz, nem látod, hogy gonosz, és ezért nem tudtam se félni tőle, se utálni, se szeretni, azaz hidegen hagyott, lehetett volna a hatos számú talpnyaló is. És amikor „örömében tapsikolt” és „kuncogott” pláne nem tudtam őt komolyan venni, pedig alapjáraton benne is lett volna potenciál.

Eddig a Bíborhajú sorozatot egyszerűen be tudtuk sorolni ifjúsági fantasy kategóriába, és oda kellemesen beillett. Most viszont a karakterek felnőttek, hiszen mennyi mindenen mentek keresztül Claire-ék, és az új szereplőink is egyetemisták. Persze, nem kell a könyveket beskatulyázni kategóriákba, de úgy érzem, hogy míg egyfelől tényleg jót tett ez a felnövés a regénynek, itt is sikerült egy picit megcsúsznia. A negatívum az, hogy folyton mindenkit kínoznak (jól hangzik, nem?), viszont szintén a kötet gyorsasága miatt, ezeken is átugrunk, mindenki túllép rajta, senkin nem hagy maradandó nyomot és a fájdalom és a kínok közepette is a féltékenységre és az eltolt szerelmi életükre gondolnak. Nekem a Bíborhajú elsősorban romantikus kötetként állta meg a helyét, és itt is javarészt a romantikán van a hangsúly, és úgy gondolom, Benina nem találta meg a kellő egyensúlyt a két elem között, a lágy romantikát még mindig élveztem, de a komor részek nem voltak elég komorak.

Viszont ez a felnövés azért vált hasznára a sorozatnak, mert ennél a kötetnél még jobban tetszett az alap történet, és bár magukat a gonoszokat nem szerettem meg, a tervüket és a mozgolódásukat élvezetes volt olvasni.

Bár a kötet címe Milan könyve, és szeretem is őt továbbra, Benina ismét több szálon vezeti a cselekményt, ami szintén előnyére vált a történetnek, viszont – ez nem negatív – Wentworth és Kendare ellopták a könyvet Milantól. Bármennyire is a címszereplő lenne középpontban és nem unalmas a története, Kendare szálát még jobban szerettem, és ő, mint karakter szintén belopta magát a szívemben. Természetesen Claire és Kellan is főszerepet kapnak, szóval a páros rajongói is megkapják az adagjukat.

A regény központi témája, nem meglepően igen romantikus, hogy a szeretet segít átvészelni a nehéz időket, ezért természetes, hogy a szerelem itt is nagy hangsúlyt kapott. Ezért is nagyon szerettem a karaktereket és a kapcsolataik ábrázolását, és a felnövés rájuk is kihatott. Büszke voltam Claire-re, hogy végre érettebb lett, és most már nem viselkednek Kellannal olyan túlzottan ragaszkodóan, hanem egy normális, felnőtt kapcsolatban élnek. Claire ezek mellett küzd az új képességével, ami egy iszonyatosan nagy teher, és rá kell jönnie, hogy nem menthet meg mindenkit. Úgy érzem, ez az, ami igazán elősegítette a karakterfejlődését, és persze az, hogy szembe kellett néznie az előző részbeli hirtelen haragjából született katasztrófával.



„Nem lehettem szuperhős, és ebbe csaknem beleőrültem.”

A címszereplőnk, Milan is, habár már száz éves, most kezd igazán felnőni, hiszen végre leküzdi a magában felépített falakat, amik attól védték, hogy nehogy megsérüljön, ha valakihez kötődni mer. Élvezet volt olvasni, ahogyan leolvad a „jégpáncélja,” és ahogyan Trixie a feltétlen szeretetével ellensúlyozza és ellágyítja a Iudex ridegségét, amit a munkája megkövetelt.

Mindazonáltal nekem az abszolút kedvencem Kendare és Faith lett. Kendare-val szívesen olvasnék a főszerepben még Bíborhajú könyvet, remélem, a következő részben is jelentős szerepe lesz. Kendare az a fajta lány, aki bár az élete összeomlik körülötte, megy előre és bár lenne joga haragudni azokra, akik az életében eltitkoltak előle valamit, nem áll le duzzogni életveszélyes helyzetben, ettől pedig szerethető, és nem utolsó sorban életképes. Faith, aki igen keveset szerepelt, de annál emlékezetesebben, érdekes karakter és imádtam a Kendare-ral való barátságukat, ezért is éreztem túl kevésnek a nekik szentelt oldalszámot.

A Bíborhajúak története viszont közel sem ért véget, várhatjuk az ötödik részt, ami szintén izgalmasnak ígérkezik, hiszen bár pár történetszál lezárult, azért elég kemény függővéggel nézünk szembe. Bár ez a kötet egy kicsit gyengébbre sikerült, mint a többi, de mégis méltó folytatása a Bíborhajúnak.

Az olvasás lehetőségét köszönöm Beninának és a Könyvmolyképző kiadónak!

Kedvenc karakter: Wentworth, Kendare, Faith, Milan

Ami kifejezetten tetszett: Kendare történetszála

Ami nem tetszett: a gonoszok és néhol elkapkodott a történet

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2013. november 9.

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: recenziós példány kiadótól/írótól, e-book

Megjegyzések

  1. „A gondolatok kiröppentek a fejemből, mint szélesre tárt kalitkaajtón a fehér zebrapintyek.”
    Na hát ezen most nagyon nevetek :l

    VálaszTörlés
  2. @Ciel: Sajnos - számomra sajnos - nagyon sok ilyen mondat volt benne, de lévén még nem megjelent könyv, nem akartam többet kiédezni. :( Nagyon kizökkentettek komoly jeleneteknél.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónő könyveit. Úgy általában az egészről:   Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak. Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre. Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is ö