David Levithan: Hold Me Closer (Ölelj magadhoz)

2015. június 3., szerda

Hogy akadtam rá: LMBT irodalmat kerestem.

Sorozat: A Will & Will kiegészítő kötete.

Úgy általában az egészről: A Will & Willből már jól ismert Tiny Cooper musicaljéhez való rendezői utasításokat tartod a kezedben, dalszövegekkel és jó tanácsokkal. Ez a darab Tiny életét dolgozza fel a születése pillanatától kezdve és azt, hogyan boldogult ebben a világban így "nagy csontozatú," harsány, meleg tiniként.

Közel négy éve, hogy olvastam a magyarul éppen most megjelenő Will & Willt, és bár most visszaolvastam és Tiny Coopert kedvenc szereplőmként jelöltem ott meg, mégis úgy vagyok vele, hogy így visszanézve, annyira nem kedveltem őt, mint a többiek. Bárhol néztem értékeléseket, mindenhol azt láttam, hogy Tiny a szupersztár, ő az olvasók kedvence, míg hozzám depressziós Will állt közelebb. És bár sosem érdekelt annyira Tiny egész musicalje, azért mégis úgy döntöttem, hogy elolvasom ezt a kis könyvet.

Igazából ez nem több, mint az egész musical leírása, a dalszövegekkel és néhol egy-két tanáccsal vagy magyarázattal Tinytól, amivel mi olvasók − főleg, ha olvastuk a Will & Willt − már tisztában vagyunk, így semmi belsős vagy új információt nem kapunk. És bár alapvetően úgy vagyok vele, hogy egy szövegkönyv is lehet érdekes, mégis nekem ez nem az a kaliberű történet, ami megkövetelne egy önálló könyvet magának, így zenék és koreográfia és minden nélkül, ez nem ad sok mindent.

Noha akad itt humor, mégis inkább azok fogják értékelni, akiknek abszolút Tiny volt a főregény központja. Valamennyire látunk belőle többet, de azért így sem sikerült annyira megkedvelnem, noha megértem a kapcsolatokkal való küzdelmeit és teljesen reális, mégis úgy érzem, hogy Tiny egyszerűen csak túl melodrámai, hát ezért is nyúlt a musicalhez. És bár tudom, hogy Tiny kezdő szerző, mégis úgy érzem, hogy ez a nagy musical így mégsem olyan "nagy," habár a dalszövegek egész frappánsak. Inkább csak az elismerésre méltó, hogy valaki írt dalszöveget az életéről, mintsem maga a dalszövegek tartalma.

Persze, amit szerettem a regényben, az itt is megvan: Van itt szó a családról, és Tiny mázlijáról, hogy elfogadó környezetbe született. Rácsodálkozhatunk, hogy bár az apjának nehéz elfogadnia, hogy a fia homoszexuális, mégis viszonylag könnyedén veszi és hamar feldolgozza, mert feltétel nélkül szereti. És igen, erről is szól ez a kis szösszenet, hogy a családi szeretetnek ilyennek kéne lennie, és persze, felmerül az is, hogy elsősorban mindenki be akar illeszkedni, és legfőképpen a családjába szeretne.

Látjuk, hogy Tinyt mi inspirálta az életben − a családja lelkesedése, a bébiszittere életfelfogása −, és ebből látjuk, hogyan is inspirálják egymást az emberek jóra és fejlődésre. Noha Tinynak még van mit tanulnia az életben, azért valamennyit fejlődik.

Az első felvonás Tiny énkereséséről szól, és azt mutatja be, hogy mennyire fontos önmagukkal rendben lenni,  elfogadni saját magunkat úgy, ahogy vagyunk és hogy bármennyire is van egy olyan társadalmi nyomás, hogy csak párban érnek az emberek valamit, ez nem igaz, és minden kapcsolat előfeltétele, hogy magunkkal legyünk jóban.

Tiny feszegeti a szexualitás kérdését is − milyen a homoszexuális szex, honnan tudja, mikor jön el az első szexuális kapcsolat ideje −, de igazából csak egy érzéseivel küszködő fiatalt látunk, aki teljesen el van veszve a romantika és a párkapcsolatok világában. Olyannyira is, hogy exnek nevez olyat is, aki csak szimplán nemet mondott neki, és igazából mind a 17 exe csak valamiféle önfelfedezés volt, és nem igazán tartott egyik kapcsolat sem pár napnál tovább.

A Hold Me Closer igazából nem nyújt semmi különlegeset, csak egy kellemes kis kiegészítő azoknak, akik szeretnék látni Tiny összes dalszövegét.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, néhol humoros

Ami nem tetszett: nem működik ez igazán könyvformában

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2015. március 17.

Oldalszám: 208 oldal

Honnan: saját, e-book

K. M. Walton: Cracked (Megtört)

2015. június 2., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Victor utálja az életét: Az iskolában senki nem veszi észre, csak Bull, aki megveri és megalázza. A szülei elvárják, hogy a fiú tökéletes legyen, és soha semmi nem elég jó nekik, még az sem, hogy Victor matekzseni. Így amikor csak matekon ér el tökéletes SAT pontszámot, az édesanyja úgy dönt, hogy nem viszi magukkal a fiút vakációra, és akkor minden olyan lesz, mint régen, végre élhetnek a fiúk nélkül egy kicsit.

Bull utálja az életét: A nagyapjával és anyjával él együtt, akik mindketten alkoholisták és mindent a fiún vezetnek le, a nagyapja általában az öklével, míg jó esetben az anyja csak éles szavakkal. Bull nem gyenge, ezt bizonyítja be mindig, amikor az iskolában másokat bánt.

Már eltelt pár nap, hogy befejeztem ezt a könyvet és még mindig tanácstalan vagyok, hogy mit is írjak róla. Valamiért olyan furcsa ez a könyv, abstractelffel is beszéltem róla, hogy ő is képtelen volt erről posztot összehozni. A regény maga tetszett, ajánlanám is bárkinek, mégis most, hogy valamit írnom kéne róla, egyszerűen nehéz megtalálni a megfelelő szavakat.

A fülszöveg enyhén félrevezetett, mert egy kicsit más történetet kaptam, mint képzeltem. Egyrészt a reklámok azt ígérték, hogy a középpontban az iskolai zaklatás lesz, és igen, ez kap is szerepet, mégis a főtéma a családon belüli erőszak és bántalmazás.

Ezt a kérdést, persze, Walton remekül kezeli és a könyv első fele, ami ezt mutatja be kellemetlen és nyomasztó. Végigkísérjük a két fiatal útját a kilátástalanságban és kétségbeesésben és együtt éreztem velük, hogy milyen borzalmas dolgokon kell keresztülmenniük. Bull és Victor története itt egyáltalán nem függ össze, viszont annál inkább tükörképei egymásnak. Bull szegénységben él, alkoholista, fizikálisan bántalmazó felnőttekkel, míg Victor ellentétként egy gazdag, ámde rideg, nagy nyomással és elvárásokkal járó környezetben, és noha nem verik, mégis érzelmileg bántalmazzák és semmibe veszik.

Mindkét fiú története arról szól, hogy milyen lehetetlen és kibírhatatlan olyan helyzetben élni, amikor senki nem törődik az emberrel és senki nem szereti. Kettejük anyagi hátterének különbsége pedig csak még jobban kiemeli, hogy bár a pénzre szükség van egy biztos élet megteremtéséhez, az nem pótol mindent, és ugyanakkora károkat tud okozni szimplán a szeretet hiánya is.

Victorban és Bullban az is közös, hogy nem ismertek sose igazi szeretetet, és ezért a saját bántalmazó rokonaikat is képesek szeretni, és maguknak is hazudni, hogy igazából normális az, ahogyan élnek. Ezeket a maguknak magyarázkodásokat felettébb szívszorító volt olvasni. Ebből a hiányukból pedig érthetően következik, hogy ahogy találkoznak az első őket észrevevő, kedves lánnyal, akkor képesek azt mondani, hogy egyből beleszerettek. Noha nem nyálas a romantika, mégis erős kifejezésnek tűnhet, hogy öt nap − illetve Victor esetében kicsit kevesebb idő − alatt már igaz szerelmet fogadnak a hőseink, de úgy éreztem, hogy ez a szeretetéhségükkel egyértelműen jól magyarázható, és nem is ez volt a történet középpontjában, hanem hogy a két fiú megtalálja önmagát.

Noha csak öt napig vannak távol a szörnyű helyzetüktől, mindkét fiú rájön, hogy létezik saját életük, saját sorsuk, és igenis néha a szülők nem tudják jobban és nem feltétlen jó emberek. A főhőseinknek gyorsabban kell felnőni és leválni a szüleikről, mint a kortársaiknak, de erről szól ez a regény, hogy nem lehetetlen ilyen helyzetekből kilábalni.

Mégis… Bár a történet több helyen játszik a véletlennel és hogy minden okkal történik, úgy érzem, hogy Victor és Bull története nem lett eléggé kihasználva. A két fiú csak egyszer, ha szót vált, és a fülszövegből abszolút nem erre gondoltam. Mennyire jó lett volna, ha zaklató és zaklatott rájönnek, milyen a másik élete, rájönnek, hogy a másik is csak ember, noha nem hibátlan, és esetleg még meg is kedvelik egymást, hiszen annyi közös van bennük, és nem csak az, hogy mindkettőjüket bántalmazzák. De ezt az egész szálat Walton átugorja, és csak annyi a szerepe a dolognak, hogy Victort beleerőltette egy olyan helyzetbe, ahol ki kell állnia magáért, és nem tud elfutni.

A történet vége teljesen reményteli, inkább már tündérmesébe illő, mert az epilógus mindent elmond, minden akadályt eloszlat a két karakter előtt, és valahogy túl gyorsan oldódnak meg a problémák, az érzelmi katarzis így egy kicsit elmaradt.

Viszont a Cracked a maga nemében egy tökéletes regény arról, hogy nem szabad sosem feladni, hogy a nehéz helyzetekből is van kiút, és hogy még ha nem is látszik, lehet, hogy vár ránk valaki az életben, akiknek fontosak vagyunk.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a komor hangulat

Ami nem tetszett: a vége tündérmesébe illik, kihagyott potenciál a szereplőkkel

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2013. január 1. (eredeti: 2012. január 3.)

Oldalszám: 312 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

J. R. Johansson: Paranoia

2015. május 23., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Éjjeljárók 2. része.

Úgy általában az egészről: Míg Oakville-ben rejtélyes dolgok történnek és az emberek alvajárás közben ürítik ki a bankszámláikat, addig Parkernek lényegesebb dolgokra kell figyelnie. Történetesen, hogy a barátai Disney Worldbe utaznak el vakációra, ő pedig egyedül marad, és valószínűleg megint nem tud aludni, ha nem lesz ott Mia, akinek a szemébe nézhessen. Parker pedig attól retteg, hogy így a másik, erőszakos fele, Sötétség majd eluralkodik rajta. Az aggodalma nem alaptalan, mert ez meg is történik és börtönben ébred emlékek nélkül. Ekkor toppan be a rejtélyes fiú, Jack, aki most már tényleg válaszokat ígér és nem fog lelépni, mint a múltkor.

Nem is tudom, miért olvastam el ezt a könyvet, mert még  a rajongók is állítják, hogy rosszabb, mint az első rész. De meglepetésként ért, hogy nem akartam a könyvet a sarokba hajítani, úgyhogy én mégis azt mondanám, hogy valamennyit javult ez a sorozat, noha még mindig nem éri el az élvezhető szintet.

A történettel az a gond leginkább, hogy megint beharangoznak valami izgalmat − a cím is paranoiára enged következtetni, a fülszövegben pedig valami nyomozást említenek az újfajta Éjjeljárók, az Orzók után −, de ez elmarad. A könyv fele után kezdődik el csak a "nyomozás," ami annyiból áll, hogy elsétálnak egy házig és meglátják a tettest. Ezek után egy Zs-kategóriás akciófilmet idéz meg a vége jelenet, de mégis… ez is annyira semmilyen volt, hogy nem igazán tudott lekötni.

Van két nagyobb fordulat, ami az első rész tradícióját követve nagyon egyszerű, mivel annyira közhelyes elemeket és erőltetett utalásokat használ az írónő. Annyira egyszerűek ezek a csavarok, hogy már az előző kötet (!) felénél kitaláltam, és mivel az egyik lett volna itt a végén az érzelmi katarzist okozó jelenet alapja, engem nem sikerült ennek megérintenie.

Sőt, van itt egy érzelmes halál is, ami annyira, de annyira eltúlzott műdrámai körítést kapott − mint itt minden −, hogy igazából teljesen hidegen hagyott. És ez volt a könyv egyik legnagyobb baja, hogy ha már nincsenek még mindig kidolgozva a karakterek, legalább valamennyire életszagú dialógusok legyenek, de nem. Minden apróbb beszélgetés vagy monológ, ahol 16 éves hőseink költői szavakban beszélnek az érzelmükről leginkább egy szappanopera ékes szintjét üti meg, és annyira is lehet komolyan venni.

Ez a műviség és hihetetlenség még tovább rombolta az amúgy is ellenszenves romantikát, amihez párosult, hogy a második részekben kötelező szerelmi háromszög és félreértések miatti szakítás itt is jelen van. Mindenféle karakterdráma azért történik, mert a szereplők egyszerűen úgy döntenek, hogy ha mogorván vagy szenvelegve néznek, akkor majd az megoldja a problémájukat. Értettem, hogy Parker nagy karakterfejlődése arról szól, hogy végre rájön, hogy hazudni nem szép dolog, de hogy komolyan elhitte, hogy ha titokban tartja a legjobb barátja előtt, hogy a húgával jár, az majd rendben lesz? Én ezt nem tudom, max. egy óvódás szintjén megérteni. Elhiszem, hogy nehéz lenne leülni beszélni vele, fél, hogy tönkretenné a barátságukat, de ebből a tépelődésből semmi nem jön át, teljesen tényként van kezelve, hogy Finn, aki istenkirály, a legjobb, legbarátságosabb ember egész kerek e világon, az majd ezért fogja Parkert megölni. Ehhez adjuk hozzá a "veszélyes vagyok, eltaszítalak magamtól" jeleneteket, az oldalakon át tartó szerelmes ódákat arról, hogy Parker és Addie már ovis koruk óta szeretik egymást, és készen álltam arra, hogy kitépjem minden egyes hajszálamat.

Természetesen ha kidolgozott lenne a regény, nem zavarna, hogy ennyire sok klisé van a történetben, mégis az, ami kiderül az egyik szereplőről nagyon zavart, fájdalmasan kitalálható és erőltetett, ami végül is az egész könyvet tökéletesen jellemzi. Semmi sem történik természetesen és hihetően, mindent csak Johansson erőltet össze, valahogy hiányzik az, hogy tényleg egybedolgozott, bukkanómentes legyen a történet. Ha már bukkanók, akadnak logikai bakik is, többek között, hogy az említett utazás előtt egy nappal jut eszükbe, hogy esetleg kipróbálják a videó chaten szemezést, hátha akkor is tud Parker Mia álmaiban kavarogni. Ezek mellett még azóta se értem, miért kell Mia álmaiba mennie, ha csak az önhipnózis miatt tud aludni benne, ennyi erővel ott lenne Addie is, amit ugye a lányt fel is ajánlott. (Ja, akkor nem lenne romantikus dráma, elnézést.) A nagyon titkos laborba hőseink úgy jutnak be, hogy egy elfeledett ajtón másznak be, az megint vicces, hogy a cellában leállnak érzelmi beszélgetést tartani fejezeteken át, majd mikor éppen kiszöknek onnan, akkor a kocsi kulcsokat nem magukkal viszik, hogy ne tudják őket követni, hanem bedobják egy ajtón, hátha nem találják meg őket…

A Paranoia nem olyan rossz, mint az első rész, de csak egy agyrohasztóan habkönnyed tini regény, élettelen szereplőkkel és nyálban tocsogó romantikával.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az a bolhányi világmagyarázat, ami van

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, műdráma, nyálas romantika

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2015. március (eredeti: 2014. június 8.)

Oldalszám: 278 oldal

Honnan: kölcsön

Benina: Rekviem a szivárványodért

2015. május 20., szerda

Megvennéd? Itt megteheted.
Hogy akadtam rá: Szeretem Benina írásait.

Sorozat: A Tükör 1. része.

Úgy általában az egészről: Damien Corner, az ex-FBI nyomozó, mostanra csak tanácsadó lelkesen tervezi, hogyan is kérje meg szerelme kezét. Azzal sem foglalkozik, hogy egy ideje már be akarják vonni egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba. Ám minden rosszra fordul, amikor Neszta meghal, a szelleme pedig élet-halál között reked és nem emlékszik semmire előző életéből. Ezt kihasználva Ethon, a rejtélyes halhatatlan lény magának akarja megszerezni a lány lelkét, miközben Holló, Ethon testvére pedig mindent megtesz, hogy segítsen Nesztán.

Már régóta vártam a Tükör történet megjelenését, ezért izgatottan vettem a kezembe. Igazság szerint nem tudtam, mire számítsak, de sikerült meglepnie Beninának, ugyanis a Rekviem a szivárványodért másabb, mint a Bíborhajú: pörgősebb, véresebb és durvább. Bár már Milán könyvénél megjegyeztem, hogy Benina sötétebb vizekre evezett − és ott egy kicsit hiányosnak éreztem a dolgot − itt már nagyszerűen teljesített ebben a témában, viszont így is volt egy-két dolog, amitől csak négy pontot kapott tőlem ez a kötet.

A könyv egyetlen gyenge pontja, hogy túl rövid, és néhol ezért úgy éreztem, hogy csak átsiklunk a cselekményen és a felépített világon, bár az őrangyalok és egyéb halhatatlan lények világa érdekes, mégis alig tudunk meg valamit, bár mivel sorozatról van szó, ez nem feltétlenül hátrány. Mégis néhol az információadagolás frusztráló volt, a "tudod, hogy ez így van"-féle beszédekkel, ahol a karakterek csak utalgatnak apróbb információkra a világfelépítéssel kapcsolatban, de az olvasó elől ezt elrejtik. Ez az enyhe kapkodás a végkifejletre is kihat, mivel a nagy konfliktust elég gyorsan lerendezi, és a sorozatgyilkosunk múltja és hogy miért lett olyan amilyen érdekelt volna engem még bővebben is.

Viszont Benina roppant jól használja a visszaemlékezéseket és a váltott nézőpontokat, ez nagy erőssége a könyvnek, és ez párosítva azzal, hogy a regény egyből izgalmasan kezd (Neszta halálával), abszolút pörgőssé teszi. Noha az elején csak kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda, a negyedik fejezettől belerázódtam a gyors nézőpont váltásokba, és nagyon hasznára vált a regénynek, hogy ilyen sok szálon futott a cselekmény, hiszen amúgy elég rövid időt ölel fel a történet, így pedig éppen elég információt kapott az olvasó, hogy mindig érdekes és izgalmas legyen. A visszaemlékezések külön plusz pontot jelentettek számomra, mert általában a már "kész romantikus párok" vonzalmát sosem szoktam megérteni, itt pedig az "Azelőtt" című részek Damien és Neszta első találkozását látjuk. Noha a romantika nem került be a kedvenceim közé, attól még történetileg is sokat adott ez a rész.

A könyv másik nagy erőssége a karakterek, és ők viszik el a történetet a hátukon. Noha jól felépített szereplő Damien, sajnos én igazán nem tudtam megkedvelni, köszönhetően annak, hogy a könyv nagy részét azzal töltötte, hogy mindenkit meg akart verni. Igen, ezt még megértettem valamennyire, hiszen Neszta eltűnt, majd a lelkét kell megkeresni, valószínűleg én is mindenkit a falhoz akarnék vágni, de nála előtte is látszottak olyan karakterjegyek, amiket egyszerűen képtelen vagyok megszeretni: például, ahogyan legelső találkozásukkor viselkedett Nesztával (amire a lány csak azt gondolja, hogy azért igazi férfias férfi Damien, mert kitartóan zaklatja őt), plusz, hogy nyomkövetőket tett élete szerelmére. Bár volt rá oka, hiszen úgy gondolta, hogy veszélybe sodorhatja bármikor Nesztát, mégis... ez így nekem egy kapcsolatban a "nem" kategória. Ez párosítva azzal, hogy Neszta végig hazudott Damiennek, megadta az alapot, hogy a romantikus szál csak frusztráljon, mert nem szívesen látnám őket boldog véggel. De ami viszont nagyon nagy plusz pont, hogy volt rá utalás a történet végén, hogy dolgozniuk kell a kapcsolatukon és igen, mindketten követtek el hibát.

De a két főszereplőn kívül nagyjából mindenki mást megszerettem: Holló lett az abszolút kedvencem, a szarkasztikus humorával és az önmarcangolásával, mellette pedig Ethon landolt a második helyen, aki a főgonoszunk. És igen, végre úgy érzem, hogy amit hiányoltam Beninánál eddig gonosz karaktereknél, az végre megvan Ethonban: Érdekes háttér és motiváció, no meg a főhős iránti vágyakozás. Még ha csak meg is akarja szerezni magának, abszolút ez a sötét hangulatú, macska-egér harc volt az egyik kedvencem a regényben.

Zorka, Neszta húga, bár kap nézőpontot a könyv végefelé, nem igazán lopódzott be a szívembe, még úgy gondolom, többet kell látnom belőle és a múltjából, hogy meg tudjam kedvelni. Viszont afelől nincs semmi kétség, hogy a Remete és Zorka páros tartogat még izgalmakat és meglepetéseket.

A felépített világból, mint említettem, nem látunk túl sokat, csak az alapokat ismerjük meg, és azt is eléggé a kötet végén, mégsem zavart. Az angyalok és démonok világa érdekesnek tűnik elsőre, sőt, plusz pont, hogy másfajta mitológiai lények is előfordulnak, és hogy a nevekhez rendelt misztikus hatalom is előkerül. Kíváncsian várom, hogy hogyan is rendeződnek a különböző lények csoportokba, hogyan is élnek köztünk, és hogy Magyarország miért számít mágiamentes övezetnek. (Amit azért sajnálok. :D Milyen már, hogy pont mi maradnánk ki a jóból.)

Amit kifejezetten imádtam, hogy bár nyomozós az alaptörténet, mégis a karaktereken volt a hangsúly, és ezt Benina még jobban megerősítette azzal, hogy a szereplőknek nem csak az idővel kellett versenyt futniuk, hanem mindegyiküknek valami személyes dologgal is meg kellett küzdenie, leginkább ellenállni a csábításoknak, és rá kellett jönniük, hogy a nehéz utat kell választani és harcolni az életükért. Nesztát a szellemvilágban teszik próbára, Damiennek leginkább csak azzal kell megküzdenie, hogy ne akarja a veszélyes erejét visszakapni, és Zorka elé is odalógatnak egy olyan lehetőséget, amihez tényleg nagy erő kellett, hogy ilyen kétségbeesett helyzetben ne azt válassza, és ne más élete árán mentsen meg egy számára szeretett személyt.

Ezek mellett pedig a testvéri kapcsolatok kapnak nagyobb szerepet, és nem csak azt szerettem, ahogyan Benina bemutatja a családi kötelékeket, de hogy több párhuzamos testvéri kapcsolatot és különféle szeretet is látunk egymás mellett, amik jól kiegészítették egymást: a gyilkosunk beteges ragaszkodásától, Ethon/Holló rivalizálásán át, Neszta és Zorka abszolút szeretetéig.

Egy apróság, ami feltűnt néha, hogy bár Magyarországon játszódik a helyszín, Benina Lakhegyen kívül minden mást gondosan nem nevez meg és a szereplői is inkább egzotikus nevekkel rendelkeznek (Csenger, Erneszta, Honória, Enna, Anriett). Természetesen elhiszem, hogy léteznek ilyen névvel emberek, és nem kívánok minden könyvbe Bélákat és Istvánokat (Isten mentsen), mégis valahogy  úgy éreztem, hogy a helyszín itt nem domináns − amivel semmi gond nincs, mert külföldi regényeknél a hazai olvasó egyáltalán fel sem figyel az ilyen részletekre, csak az itthon játszódóknál jön elő ez a kérdés.

Ezt a kötetet leginkább egy Gyilkos elmék részbe oltott urban fantasyként tudnám jellemezni, és noha imádtam a borzongató hangulatot, igazán a karakterek és a felmerülő kérdések vettek meg maguknak. Kíváncsian várom a további részeket.

A kötetet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Kedvenc karakter: Holló, Ethon, Remete

Ami kifejezetten tetszett: a karakterek, a sorozatgyilkosság

Ami nem tetszett: néhol túl kapkodós, a fő romantikus szál

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - élőben a domború pillangó valami eszméletlenül szép

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2015. április 24.

Oldalszám: 280 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

J. R. Johansson: Álmatlanság

2015. május 9., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Éjjeljárók 1. része.

Úgy általában az egészről: Parker Chipp már négy éve nem aludt és gyanítja, hogy ebbe bele fog halni. Míg mások álomra hajtják fejüket, Parker hiába hunyja le a szemeit esténként, nem a saját álmait látja, hanem másokét, és mivel ezek sok rétegből állnak, Parker elméjének ez csak megerőltetés és nem pihenés. Mivel Parker egyre rosszabbul fest, édesanyja aggodalmában elviszi orvoshoz, aki csak megerősíti a fiú gyanúját: alvás nélkül az ember meghal. De Parkert még így is azért leköti a "tiltott romantika," ugyanis gyengéd érzelmeket táplál legjobb barátja húga iránt.

Amilyen semmilyen ez a kis rövid tartalmi összefoglaló, olyan semmilyen maga a könyv is. Noha a fülszövegben kukkolót meg emlékezetkieséseket és izgalmat ígérnek, ez olyan felületesen és összevissza bedobva van csak érintve, hogy csak unalmat hagy a regény maga után. (Amúgy is ez a kukkoló fordítás a stalkerre = zaklatóra… Persze, benéz egy lány ablakán, de a kukkolóról valahogy ettől az jutott eszembe, hogy szexuális dolog közben nézi az embereket, nem pedig, hogy terrorizálja őket. Na mindegy.)

Az első, ami szembetűnő az olvasónak, hogy Parker négy éve nem aludt és azon kívül, hogy sötét karikák vannak a szeme alatt, néha remeg a keze, nem sok minden történt vele. Persze, Parker meg van győződve róla, hogy nem pihen eleget, nem alszik rendesen, de azért az olvasó érzi, hogy van itt még magyarázat mögötte, amit nem kapunk meg az első részben, ezért még figyelmen kívül hagytam ezt. El tudtam képzelni, hogy Parker alszik, csak nem annyit, ezért bírta ennyi ideig. Persze, Parkert elönti a kétségbeesettség, és utána olvas interneten, hogy ha nem alszol, akkor mi történhet veled. Bele lehet-e halni? Meglepő, a válasz igen. És valamiért ez a téma annyira nem volt jól kezelve, hogy teljesen átérezzem Parker szenvedését és rettegését, mert az első fejezetekben látogat el orvoshoz, akit elég sután kikérdez arról, hogy mi történik a szervezettel, ha nem jut elég alváshoz… Meglepően a válasz szintén az, hogy hallucinációk után halál, de ez nem négy év után következne be…

Parker nem gondolkozik el azon, hogy élt le négy évet, már azt hiszi, hogy év végére halott lesz. Persze, persze, jogosan mondhatjátok, hogy milyen kőszívű vagyok, ha az embernek a saját bőrén kell tapasztalnia furcsa tüneteket, akkor mindjárt az első gondolat, hogy "úristen, meghalok." Csak egyrészt Johansson nem következetesen használja ezt a szálat, inkább idegesítő, hogy a karakter ennyire hülyén áll alap biológiai dolgokhoz, másrészt a kétségeket és a félelmet lerendezi egy-két mondatban, aztán máris jön a romantika és a cukinak szánt humor, és a teljesen átlagos gimnáziumi tini történet. Igazából úgy éreztem, hogy ez a könyv nem több, mint egy ifjúsági szerelmi történet, ahová Johansson úgy érezte, muszáj valamit beleerőltetnie, így a fantasy elem és a félelem szála csak úgy utólag lett beledobva, és teljesen kilóg, mivel nincs is beledolgozva rendesen.

Ezen felül az egész nyomozás is valami gyermeteg tini thriller próbálkozás. Semmi bajom nincs azzal, ahol a tinédzserek csak úgy maguk is nyomozgatnak, bár az, hogy hatásosabbak, mint a rendőrség, az mindig az agyamra megy. Itt egy fokkal ezen tovább lépünk, ugyanis életveszélyben van az egyik szereplő, de nem szól egyikük sem felnőtteknek, sem a rendőrségnek. Mert nyilvánvaló, ha valakit meg akarnak ölni, azt majd ők egy e-mail cím kinyomozásával megoldják. Ezt megvárom, míg feldolgozzátok.

Az egész nyomozás központjában az van, hogy Mia, a lány, akit zaklatnak, valamiért azt hiszi, hogy Parker a tettes, és ez az ok nem más, mint az e-mailek, amiket kap. Enyhe spoileres rész következik anélkül, hogy elmondanám, ki a tettes, csak egy elég nyilvánvaló embert zárok ki. [Az e-mail cím van mindennek a középpontjában. Kiderül, hogy Parkeréhez hasonló mail címről küldték az üzeneteket Miának. Paker címe Chipp18, míg az elkövető a Chipp8-t használja, ugyanazzal a jelszóval, mint Parker, ezért hősünk azt hiszi, ő maga volt az emlékezetkiesései miatt. Na már most az elkövetőnk nem tudja, hogy Parkernek emlékezetkiesései vannak, csak szórakozásképp használja ezt a jelszót, aminek semmi értelme, csak erőltetés. Az igazi tettes azt mondja, azért nem használta Parker címét, mert akkor Parker észrevette volna, hogy onnan küldözget leveleket: 1. Ki lehet törölni a leveleket. 2. Oké, Mia esetleg válaszolt volna rá, de ezt is tudta volna ellenőrizni, bár megvan rá az esély, hogy lebukjon. 3. Mielőtt gyilkos szándékkal vádolnak valakit, nem gondolkozna el azon rajta, hogy talán valaki csak más nevében szórakozik? Mert mennyi az esélye, hogy valaki a google profiljával küldözget halálos fenyegetéseket, amivel fel lehet jelenteni?] Szóval ezzel az e-mail dologgal Johansson nem igazán talált bele a megfelelő nyomozás és nyomhagyás írásába, mert erőltetetten próbál félrevezetést írni, ami elég esetlenre sikerül. Plusz a hőseink teljesen komolyan elhiszik, hogy akié az email cím, az lesz a tettes, mert mindenki a saját google profiljával fenyegeti az áldozatait. Nyilván.

De az erőltetettség és a suta utalások az egész könyvben jelen vannak, és eléggé elrontják a feszültséget, amit éreznünk kéne. Direkt van egy olyan karakterünk, aki csak morog, nem beszél és erős és nagy és gonosz, akit, ha-ha, Thornak hívnak. Nyilvánvalóan őt kéne gyanúsítanunk, mert gonosz és nagy, és talán akkor lenne jó ennek a karakternek a használata, ha rájönnénk, hogy A) Thor igazából okos, B) Thor igazából kedves, C) Thor emberi karakter, nemcsak papírmasé. Ezekből persze, egyik sem történik meg, de "tökéletes" félrevezető eszköz, más szerepe nincs. A vége jelenet, ahol történik egy kis akció, a nagy leleplezés is csak a véletlen műve: A főhősünk rosszkor van, rossz helyen, és ha nem lenne logikátlan és sötét, ha nem hozna teljesen értelmetlen döntést, nem is történne meg semmi.

Plusz ez igaz még a cselekmény nagyobb részére is: El kéne hinnünk, hogy Finn és Addie a legjobb barátai Parkernek, és persze, hogy az ember néha nem mond el mindent a barátainak, mert nehéz érzelmekről és komoly dolgokról beszélni és megnyílni. Ezzel nincs is gond. Mégis két másodperc alatt elhiszik, hogy Parker átka igaz, utána Parker nem mondja el, hogy emlékezetkiesései vannak és azt hiszi magáról, hogy ő a tettes és a leendő gyilkos. Na már most, így aztán tényleg jól megvédi a barátait, mert ha esetleg gyilkos kedvében toppan be hozzájuk, akkor majd Finnék jól beengedik és meghalnak! Briliáns elgondolás az Parker részéről, hogy ha nem mondja el a barátainak, hogy veszélyben vannak, akkor nem lesznek veszélyben. Azt meg már említettem, hogy egyszer se szól senki sem felnőtteknek, ez persze arra is igaz, hogy Parker csak az anyjának nem mondja el az igazságot az alváshiányáról, mert ő annyira szereti az anyját. (Ha rossz kapcsolatuk lenne, megérteném, de mivel nincs, így indokolatlan.) Ráadásul Parker dühös állandóan a saját anyjára, mert az kedves és segítőkész − Persze, hogy a tinédzser szemlélet és a hormonok bekavarnak, de nem ennyire és nem így.

Két csattanóra épít a könyv: Az egyik a zaklató kiléte − ami azért vicces, mert tankönyvszerűen mutatja be a "gonoszt" Johansson, és aki már olvasott/látott bármit is, amiben abuzív pasi van, az kitalálja elsőre, kiről van szó. Az is segít, hogy folyton valami "megmagyarázhatatlan sötétség" lappang a szereplő szemében. A másik a vége csattanó, amin szintén meg kéne lepődnünk, de annyira egyértelműen és kínosan szemkiverő utalásokkal van körülépítve, hogy csak nevetni tudtam rajta.

A történet mellett az összes karaktert is utáltam, ezért nem igazán volt számomra olyan dolog a könyvben, ami megmentené. Úgy éreztem, senki sincsen kidolgozva, és csak úgy el kéne hinnünk is a kapcsolatokat, hiszen minden elénk van már rakva: Finn és Parker legjobb barátok, Parker és Addie vonzódnak egymáshoz, stb. Viszont egy emléken kívül, nem igazán emlékszem, hogy bármi alapozás is lenne. Mindenki élettelen, csak egy cselekményeszköz és idegesítő. Parker a maga sötétségével, ahogy logikátlanabbnál logikátlanabb dolgokat tesz − komolyan elhiszi, hogy majd az jó fényben tűnteti fel, ha kikérdezi Mia orvosát? Meg hogy majd Mia orvosa elmondja neki, hogy ki a zaklató, amikor Mia azt hiszi, hogy Parker maga az? Tudom, hogy valami nyomot keres az orvostól, de az orvosok a rendőrségnek sem beszélnek privát dolgokról, okoska. Meg ha ő a gyanúsított, valóban tényleg okos döntés az orvost zaklatni. Parker az abuzív pasikat lenézi, de magát nem, ő simán tarthatja félelemben Miát, mert az nem fizikai fájdalom, az érzelmi bántalmazás rendben van. Ezzel nem lenne gond, ha őrlődne rajta, de igazából ezt a mondatot kijelenti, még ha csak ezzel is áltatja magát, akkor sincs benne semmi következetesség. Mindenki más problémája nem elég fontos neki, csak azért, mert ő csúnya képeket lát álmában? Konkrétan mártírkodik, hogy igen, végignéz egy csúnya rémálmot, ezt egyenlővé hozza azzal, hogy valaki az életéért küzd és fél. Pedig Parker igazán megérthetné, hiszen ő is fél a haláltól… Parker elhiteti magával, hogy ha segít Miának, az eleve nem lehet hátborzongató vagy rossz, mert őt nemes cél vezérli − ez lehetne arra párhuzam, hogyan győzik meg magukat a sorozatgyilkosok/zaklatók és fura mód ez nekik értelmet nyer, de Parker esetében? Ahol ő a hős? Ő az Isten? Na, ez nem jön át.

Parkerrel az a gond, hogy Johansson és a karakterek körbeugrálják és istenítik, ő maga a csoda, miközben csak szimplán bunkó és enyhén buta. Ha az esendőségét és az emberiségét mutatná be az írónő, nem lenne vele gondom, hogy nem lehet megszeretni, de itt leerőltetik az olvasó torkán, hogy Parkert sajnálni és szeretni kell, és ő aztán extra különleges is.

Finn, a hűséges barát, aki igazából csak humor forrás. Nevetgél azon, hogy valakit meg fognak ölni − remek húzás és remek karakter. Addie, a romantika biztosítója, akinek nagyobb szerepe nincs, mint szépen nézni a főhősünkre és önfeláldozónak lenni, mert a szerelem az élet központja és a legfontosabb, ami meghatározhat egy embert. Addie igazából szintén eléggé buta és logikátlan karakter: Míg dühös Parkerre, mert megfenyegette Miát − ezt hiszi ugyebár −, azért nem gondolja komolyan, hogy megöli. Miután Parker bevallja neki az álmos átkáról az igazat, Mia még mindig azt hiszi, hogy Parker fenyegette halálosan Miát, de akkor már cuki a srác és szánalomra méltó a fiú. Sőt! Mia szerint, ha megölsz valakit, azt tök normális és rendben van, amíg nem tudtad, hogy az illető tényleg meg fog halni. (Nem önvédelemről van szó.)

Azt hiszem, eléggé látszik, hogy ez a könyv minden ponton felidegesített, és semmi értékelhetőt nem találtam benne. Az Álmatlanság igazából egy átlagos tini gimis történet egy kis természetfelettivel, irritáló főhőssel és a kibírhatatlanul sablonos és hihetetlen romantikával, nem pedig az az egyedi, sötét hangulatú regény, amit vártam tőle.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: túl átlátszó és erőltetett, a szereplők irritálóak, logikátlanság

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. június 8.)

Oldalszám: 282 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.