Cressida Cowell: How to Seize a Dragon's Jewel (Így szerezd meg egy sárkány ékkövét)

2014. szeptember 14., vasárnap

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 10. része.

Úgy általában az egészről: Egy év telt el azóta, hogy fény derült Hablaty Rabszolga Jelére, és ezért száműzték őt. Azóta járja a vadont a Sárkány Ékkő után kutatva, ami az egyetlen mentsvára az embereknek a sárkányokkal folytatott háborúban, ám sehogy sem bukkan rá még a térkép alapján sem. De Hablatynak megnehezíti a dolgát, hogy mind az emberek, mind a sárkányok vadásznak rá: a bérgyilkos, akit a fiú után küldenek nem más, mint a saját édesanyja, és a sárkányok közül is egy különösen kegyetlen Háromfejű Gyilkos Árnyék ered a nyomába, aki olyan szenvedélyesen utálja a embereket, mint Dühös, a forradalmat vezető sárkány.

"Bátorság. Neked, kedves olvasó, bátorságra lesz szükséged, hogy tovább olvass."

Ezek a sorok köszöntenek ennek a kötetnek az elején, és valahogy tényleg, sikerült elérnie Cowellnek, hogy egy elég szomorkás és sötét hangulatú részt írjon, pedig még mindig egy humoros meséről van szó. Csak hogy éppen Hablaty felnőtt, ahogy már az előző részekben figyelmeztetett minket az előszó, és ráadásként már háborúról és rabszolgaságról szól ez a rész, és noha mellőzi a véres részleteket, mégis érződik a reménytelenség és a szomorúság a sorok között.

"Nem minden történetnek van boldog befejezése…"

Cowell ezt a reménytelenséget zseniálisan úgy hangsúlyozza, hogy Hablatyén kívül még két másik szereplő történetét is megismerjük, és ahogy elmesélik neki (és nekünk) ezeket azt látjuk, hogy a történetek negatívan értek véget, és azok, akik szereplői voltak ezeknek a meséknek annyira elvesztettek mindenféle reményt, hogy nem is gondolnak arra, hogy valaha valami jó is történhet velük. De mivel a kötet főmondanivalója, hogy mindig van remény, hogy mindig megéri folytatni az utunkat és küzdeni, természetesen ez a két szereplő kap egy-egy fajta boldog befejezést, ezzel (remélhetőleg) előrevetítve, hogy a mi kedves Hablatyunk is így fog járni, bár a kötet végén nagyon rosszul áll a helyzete.

A kötet fő motívuma a reménytelen helyzetben való túlélés, és ezt csak hangsúlyozza a háború és a rabszolgák börtöne, ahol játszódik a történet nagy része. A rabszolgák feladata, hogy Alvinnak megtalálják a Sárkány Ékkövet, amire eddig még senki nem bukkant rá, de mivel a szabadságukat ajánlották érte, ezért reménytelenül ássák fel a nagy síkságot. Több szereplő pedig elkeseredetten keres valakit, hiába diktálják azt az észérvek, hogy biztosan meghaltak, mivel persze, ez gyerekkönyv, ezért ezeknek is úgy-ahogy jó vége lesz. Viszont Cowell azért bemutatja, hogy sajnos az élet néha igazságtalan, és nem elég, ha az ember kitart és reménykedik.

"De néha a legbátrabb dolog, amit egy hősnek tennie kell nem az, hogy szörnyekkel harcoljon, vagy túljárjon a halál vagy a boszorkányok eszén, hanem, hogy szembenézzen a saját tettei következményeivel."

A másik nagy témája a könyvnek a tetteink következménye és az ezekkel való szembenézés. Már az előző kötetekben is Hablatynak szembe kellett néznie azzal, hogy ő indította el a háborút, ami mostanra már az egész világot lerombolta, ezt most összeköti Hablaty még régebbi tetteivel, vagyis olyan ellenségek kerülnek elő, és tesznek keresztbe neki, akikre nem is számítana. Ezzel is hangsúlyozza Cowell, hogy bármit teszünk, lehet, nem látjuk előre, de hatással lesz az életünkre. Hablatyot pedig szembeállítja Takonypóc példájával, akiről még a kötet végén sem tudjuk meg, hogy melyik oldalt választja, hogy megtanulta-e a leckéjét, de mindenesetre szembe kell neki is néznie a múltbéli dolgaival.

Ami még felmerül témaként, ha már forradalom van, hogy fontos megkérdőjelezni a társadalom dolgait, és mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mi a helyes, mert igenis kell változtatni a társadalom rossz szokásain. Bemutatja, hogy ha valami mellett elsétálunk és úgy teszünk, mintha nem létezne, de mi nem veszünk benne részt, attól még valahol ugyanúgy hibásak vagyunk, hiszen kiállhatnánk a bántalmazottakért. És bár Hablatyot azért, mert megkérdőjelezi a tradíciókat, az elején kinézik, sőt még száműzik is, a végére már hősként tekintenek rá, és bár nem mindenki áll mellé, mégis érezzük, hogy elindult valamiféle változás a vikingek felfogásában.

A karakterek közül most Camicazi tündökölt, akinek a jeleneteit mindig nagyon olvastam, de most különösen szembetűnt, hogy mennyire a nőgyűlölő témák kifigurázása ő, vagyis amit a férfi szereplők szoktak mondani a nőknek, azt ő teszi ezt a férfiakkal/fiúkkal. ("Te csak egy fiú vagy!" "Szükséged van arra, hogy megvédjelek!") És nagyon szépen játszik Cowell a tipikus "jajj, ez neked, te lány, túl veszélyes helyzet, a hősnek egyedül kell mennie, lányok oda nem jöhetnek" dologgal, ugyanis Camicazinak a veszély a kedvenc dolga és jól meg is mondja Hablatynak a magáét, mikor biztonságba "parancsolják."

Amit még nagyon élveztem ebben a könyvben, az a romantika kezelése. Cowell eddig is ügyesen bánt a témával, hogy nem úgy ábrázolta, hogy csak egy igaz szerelem létezik egy ember életében, de ehhez most hozzátette Vallhalarama és Pléhpofa kapcsolatát, ahol a két fél nem akarja egymást megváltoztatni, nem állítja úgy be, hogy a szerelemért meg kell változni.

A családi kapcsolatok, ahogy már megszokott, erőteljesen jelen vannak, és bár Hablaty és az apja között is van pár szívszorító és szívmelengető jelenet, mégis most Hablaty és az anyja közötti kapcsolaton van a hangsúly. Aki esetleg látta a második mozifilmet, na, ők innen merítettek alapanyagot, és be kell valljam, ami a filmben nem tetszett, hogy milyen egyszerűen intézik el az anya távollétét, itt azzal ellentétesen nagyon jól feldolgozta Cowell Hablaty érthető dühét. Vallhalarama, Hablaty anyja, egy nagyon jól összerakott karakter, az olyan anya, aki nehezen tudja kimutatni a szeretetét, és él benne a kalandvágy, aki nem az a tipikus otthonülő háziasszony, és ezért is volt olyan keveset Hablaty életében, amit persze, nagyon megbánt. Komplex és nagyon megindító a kapcsolatuk, és pont ez az, amit a mozivásznon úgy hiányoltam.

Ez a kötet is olyan, mint a többi, humoros, könnyed, de mégis elgondolkodtató és roppant szórakoztató és izgalmas egy kis mesekönyvhöz képest. Bár nincs olyan kínzó függővége, mégis olyan borzalmas lehetőséget lógat be elénk Cowell jóslatokkal és az eddigi prológusokkal és epilógusokkal, amitől elfacsarodik a szívem, és tudni akarom, hogy mi lett a sárkányok sorsa.

"Egy Fogatlan nélküli világ (…) Nem, túlságosan szörnyű volt arra gondolni."

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Alvin, Camicazi

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2014. április 22. (eredeti: 2012. október 1.)

Oldalszám: 296 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Amanda Grace: No One Needs to Know (Senkinek nem kell tudnia róla)

2014. szeptember 13., szombat

Hogy akadtam rá: Amanda Grace rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Olivia legjobb barátja az ikertestvére, Liam, és úgy érzi, csak rá számíthat, hiszen a szüleik egyáltalán nincsenek otthon, annyit vannak üzleti utakon. Ám valahogy mostanában Liam megváltozott, elfelejti a közös programjaikat, és új haverokra tesz szert, no meg egy új, rá egyáltalán nem jellemző, komolyabb kapcsolatra, Zoey-val, Olivia osztálytársával, akit mindenki kiutált első évben. Zoey és Olivia nem is lehetnének különbözőbbek: Olivia dúsgazdag, Zoey családjának épp, hogy van pénze ételre, Zoeynak így is dolgoznia kell egy gyorsétteremben, és gürcölnie az iskolában, ha bent akar maradni, mert ösztöndíjas. Ezért is fontos számára, hogy a történelem projektje ötös legyen, és amilyen a szerencséje pont Oliviát kapja partnerének a feladatra.

Amanda Grace az első komoly regényével belopta magát a szívembe, és noha azóta nem igazán csillogtatta meg azt a zsenialitását, amit akkor hozzátársítottam, mégis rendületlenül olvasom a könyveit, mert nem ír rosszul. És bár ez a regénye sem lett sajnos tökéletes, attól még jólesett olvasni, mert egy nagyon aranyos, könnyed középiskolai romantikus történet, ami alapból nem lenne az én stílusom, mégis tetszett. Talán azért, mert a már megszokott YA romantikus történet elemeit most azzal a csavarral olvashatjuk, hogy ami fiú/lány kapcsolatnak indul, az lány/lány kapcsolattal fejeződik be, és bár a regényre tényleg nincs jobb szó, mint egy az aranyos és kellemes, mégsem éreztem túl nyálasnak.

És ha már tinédzser regény akkor mi más lehetne a központi téma a romantika mellett, minthogy a karaktereink rájönnek, hogy hol a helyük a világban, mit akarnak az élettől, hogy kik is ők valójában, és hogy nem szabad hagyniuk, hogy az akadályok, amiket az élet eléjük állított meghatározza őket, vagy megállítsa őket az álmaik elérésében. Oliviának azzal kell megküzdenie, hogy a szülei a tökéletességet várják el tőle − bár a szüleiből semmit nem látunk −, és ebből tör ki, no meg ráébred arra, hogy talán követett el ő is hibákat, és ezt megpróbálja helyrehozni. Olivia karakterében azt volt jó látni, hogy bár nagyon esendő és volt olyan helyzet, amikor ráüvöltöttem volna, hogy "hé, csinálj már valamit," utána ezt be is ismeri és helyrehozza, amit elrontott, szóval tényleg fejlődik a karaktere, ahogy rátalál önmagára és kiáll saját magáért. Testvére, Liam, bár nem főszereplő, ezért nem olyan látványosan, de mégis átesik egy kis énkeresésen, ahogy azt próbálja kitalálni, milyen is az ő stílusa. Zoey pedig rájön, hogy annyira félt attól, hogy bántani fogják, hogy ezért inkább mindenkit elüldözött magától.

A romantika olyan, amit már ezerszer olvashattunk, a két teljesen más helyzetből származó (egy szegény, egy gazdag) fiatal találkozása, akik először hevesen nem kedvelik egymást, mert előítéletesek, majd szépen lassan rájönnek, hogy mégis van bennük valami közös, és egymást a helyes útra terelik, és olyan perspektívát nyújtanak egymásnak, ami szükséges ahhoz, hogy fejlődjenek emberként. Akik félnek attól, hogy nagyon a szerelmi háromszögön van a hangsúly, azokat megnyugtatom, hogy bár lényeges cselekményelem, mégsem vacillálnak rajta idegtépően, egyszerűen csak azt mutatja be Grace, hogy néha olyan kapcsolatokba is belemegy az ember, amik egyszerűek, vagy éppen azért mond igent valakinek, mert végre valaki észrevette, mindegy az, hogy ki. Egyféle intő példa arra, hogy a szükségre nem igazán lehet kapcsolatokat építeni.

A család témája még hangsúlyos a regényben, bár inkább csak a testvérkapcsolatokat láthatjuk, ahogy Zoey védelmezi a kistestvérét, és ahogy Liam és Olivia próbálnak megbékélni azzal a ténnyel, hogy mindketten felnőttek és másféle emberek lettek, és ezért valamennyire ketté vált az életútjuk.

És itt jönnek be a regény negatív dolgai: A szülők. Mindkét családban a szülők sokat dolgoznak − Zoey-éknál, hogy meg tudjanak élni, Oliviáéknál talán megszokásból? Ez nem igazán derült ki, viszont Oliviáéknál egyáltalán elő sem kerülnek az egész regény leforgása alatt. Van egy-két utalás, hogy üzleti úton vannak talán Európában, mégis elég kevésnek éreztem, főleg, hogy a szereplők csak néha szomorkodnak ezen. Viszont kifejezetten zavart, hogy egyik szülő reakcióját sem látjuk arra, ami a regény központi témája lenne − hogy a lányuk biszexuális.

Persze, lehet mondani, hogy biztos ott olyan a közösség, hogy mindenki mosolyogva elfogadja, de nem, én ezt nem érzem igaznak. Nem kell minden LMBT könyvnek arról szólnia, hogy de rossz egy nem heteroszexuális élete, de igenis a negatív reakciók sajnos a velejárói egy ilyen kapcsolatnak, és nem is kell szomorú, reménytelen hangulatot festenie egy könyvnek, de valamiféle reakciót szerettem volna a karakterektől. Egyedül Liam reagál bármire is, és neki muszáj is, hiszen Zoey vele is jár… Mindkét főhősünk csak körbe-körbe táncolta a biszexuális kifejezést, nem is igazán beszélnek róla − ami nem gond, nem kell magukat felcímkézni az embereknek − mégis ha már minden más területen a saját identitásukat keresték, egy kicsit több gondolatot szerettem volna ezzel kapcsolatban. Sajnos a regény ott bukik el, ami az egyik bája is, hogy teljesen úgy kezeli Zoey és Olivia kapcsolatát, mintha csak egy olyan romantikus történet lenne, mint bármelyik más YA regényé, és persze az emberek, az érzelmek ugyanazok, de a társadalom hozzáállása nem.

Felhoz pár komolyabb témát is Grace, mint az iskolai zaklatás és a gyógyszerfüggőség, de ezek úgy elvesznek a hétköznapi történetben, és semmilyen következményük nincsen, így nem is éreztem ezeket teljesen szükségesnek. Ehhez még hozzájön, hogy néhol eléggé furán viselkedtek a szereplők, például Zoey meggyőződése, hogy ha jobb környékre költöznek, akkor nem fogják zaklatni az iskolában a testvérét − amit nem igazán értettem, hiszen mindenféle emberek között vannak nem kedves természetűek, és Grace egy kicsit nem igazán tudta a szegénység témáját jól kezelni. Valahogy olyan kizökkentő dolgok voltak Zoey családi körülményei között, amit nem tudtam összeegyeztetni a teljes letargiával, amit érzett a lány.

De összességében a No One Needs to Know egy könnyed és szórakoztató regény, ami nyárra vagy nyárutóra tökéletes. Aki nem egy teljesen reális LMBT regényt vár tőle, vagy csak szimplán nagy romantika rajongó, annak nyújthat egy pár kellemes órát. 

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: szórakoztató

Ami nem tetszett: az LMBT szál nem annyira kidolgozott, néhány komoly téma csak úgy eltűnik, a "gonosz" elég papírmasé karakter

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Flux

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 8.

Oldalszám: 240 oldal

Honnan: saját, e-book

Nagyon késő nyári őrültség

2014. szeptember 12., péntek

Azaz megkaptam Lilianétól a Summertime Madness című körbekérdezős játékot, (amit nagyon köszönök! :)) és bár most épp szakad az eső, egy kis nosztalgia gyanánt - plusz mert még nem jutottam el azóta se nyaralni - jöjjön egy kis könyves nyaralás!

1. Mutass egy nyárias borítójú könyvet!

Ez könnyű! Épp most olvastam egy ilyet, amiről remélhetőleg holnap már posztolni is fogok. Kellemes nyári/nyár végi kis történet.


2. Válassz egy kitalált helyet, ami tökéletes célállomása lenne a nyári vakációdnak!

Áh, de nehéz. De azt hiszem, elég morbidul Azerothot választanám (Css, regényben is szerepel! Tökéletesen ér!), ki nem hagynám Silvermoon Cityt, Undercityt, Ghostlandset, elugranék a Darkmoon Islandre a fesztiválra, elszórakoznék a játékos bódékban, megsimogatnám (sikeresen) a baziliszkuszt, pokémon csatáznék egy jót, és a The Tauren Chieftans koncert sem hagyható ki, aztán elugranék még Stranglethorn Vale-ba horgászni, vagy jól berúgni a kalózokhoz. :D



3. Éppen a nyári vakációdra mész és a repülőgépen ülsz. Egy olyan könyvet akarsz olvasni, ami egész úton kitart. Melyik regényt választanád?

Ez az eredeti kérdéssorban novella, azaz, hogy olyan olvasnivalót kell választani, ami pont egy repülőútra elég. Azt ne is firtassuk, hogy repülőgépen valószínűleg ájultan feküdnék, de ez egy nehéz kérdés, mert én meg a novellák... De mivel most kiszemeltem magamnak az új Így neveld a sárkányodat kiegészítő kötetét, valószínűleg azt választanám.


4. Nyári szomorúság gyötör – melyik vidám könyvvel csalnál mosolyt az arcodra?

Az a baj, hogy én fura beállítottságú vagyok, vicces könyv, ami ténylegesen humor céllal íródott, nem dob fel, ha szomorú vagyok. Ez alól kevés kivétel van, az egyik az Így neveld a sárkányodat sorozat, a másik pedig a The Guardians sorozat, ami Az öt legenda film alapja. Igaz, hogy mindkettő gyerekmese, ezért humorosak, de megvan bennük az a fajta komorság és érettség, ami nekem ahhoz kell, hogy jobban érezzem magam egy könyvtől.


5. Éppen a tengerparton ülsz, teljesen egyedül. Melyik kitalált karakter lenne a tengerparti bébid kedvesed? (Könyörgöm, ne bébizzünk!)

forrás
KARKAT VANTAS. SZERELMES VAGYOK ÉS KÉSZ, EZÉRT KÉPREGÉNY IS ÉRNI FOG VÁLASZNAK.


6. A fagyizás mellé kell egy fagyos, menő haver is! Melyik kitalált karakter lenne a legjobb barátod? (Eredeti kérdésben sidekick, ami sokkal menőbb!)

Nem nagyon tudok dönteni, az az igazság. Próbálnék olyat mondani, ami még eddig nem szerepelt, de csak Hablaty ugrik be, mivel én is eléggé sárkánymániás vagyok, szerintem nagyon jól ellennénk. Vagy esetleg Katherine a The Guardians sorozatból, aki egy abszolút jótétlélek teremtés, netalántán az Anyatermészet, bár ő előbb megölne engem. De mondhatom akár John Egbertet is (Homestuck), ő kifejezetten sidekick/legjobb barát alapanyag, és magamat ismerve valami nyugodt természetű ember kell mellém barátnak. Plusz ő iszonyatosan figyelmes, és azt hiszem, a Nicolas Cage mániája sem zavarna (főleg a Fegyencjárat, totál kibírnám.)

7. Oszd meg a nyári őrületet! Taggelj be pár embert!

Atyaég! Hogy fogtok engem imádni! Főleg, hogy esküszöm kerestem nálatok, de nem találtam ilyen posztot, viszont ha már megkaptátok, akkor bocsi. Szóval a névsor: Abstractelf, Nancy, March.

Sally Nicholls: Season of Secrets (Titkok évadja)

2014. szeptember 10., szerda

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Miután Molly édesanyja meghalt, őt és a testvérét a nagyszüleikhez küldik, és a két lány két teljesen különböző módon próbálja feldolgozni az őket ért tragédiát és az apjuk depresszióba süllyedését. Míg Hannah el-elszökik otthonról és a lázadó tinédzser álcája mögé bújik, addig Mollyt leköti a férfi története, akivel egy őszi napon az erdőben találkozik. Hamarosan rájön, hogy a sebesült férfi, akit egy halom vadász üldöz nem más, mint a Tölgyfakirály, vagy más néven Zöld Ember, és a tavasz és a nyár istene, és Molly mindent megtenne, csakhogy ne veszítsen el újra valakit és segítsen a régi istenen.

Azt hiszem, ez az első Sally Nicholls könyvem, amin nem bőgtem − mert az írónő védjegye, hogy ripityára töri az olvasó szívét −, de ettől még nem lett kevésbé jó. Rövid kis olvasmány ez, mégis bekúszik az ember bőre alá, és úgy éreztem, Mollyval együtt engem is elkapott egy rövid időre a tél és a nyár, a halál és az újjászületés harca, ahogy a főhősünk feldolgozza a gyászát. Ez a könyv végül is nem más, mint egy keserédes és nagyon valós történet az elmúlásról, és hogy mit jelent halandónak lenni, és hogy milyen feldolgozni valakinek az elvesztését, és elfogadni, hogy nem élünk mindörökké, és csakúgy, mint az Örök kaland, úgy érzem, ez is egy jó könyv lehet arra, hogy a gyerekeknek, akikben felmerül ez a kérdés, odaadjuk ezt a regényt, és olvasás után/közben átbeszéljük ezt a témát.

Nem meglepően ez a könyv nem cselekményközpontú, hanem egy lassú folyású, csendes kis történet, ami nem is igazán ad választ arra a kérdésre, hogy Molly hallucinálta-e az isteneket, vagy csak kitalálta magának ezt a mesét, hogy meg tudjon birkózni a magányosságával, vagy tényleg léteznek mágikus erők. A fő erőssége a könyvnek a karakterek és a kapcsolataik, és még mindig csak ámulni tudok azon, hogy Nicholls gyermeki nézőponttal − és ezért egyszerűbb narratívával − is teljesen megfogható karaktereket és személyiségeket alkot és szívbemarkolóan ábrázolja az érzelmeket.

Remekül mutatja be a családi szeretetet és a családi kapcsolatokat: legyen az a testvérek vitáktól sem mentes viszonya, a tehetetlen apa karaktere, aki nem tudja a saját fájdalmát legyűrni, hogy a gyerekeivel foglalkozzon, később pedig úgy érzi, egyedül képtelen a szülő fogalmára, és ehhez jönnek a (valamennyire) türelmes és már majdnem mindentudó nagyszülők, akiknek persze nem sikerül mágikusan helyrehozni ezt a szerencsétlen helyzetet.

A regény egyik témája a gyász, és ezt érzékletesen mutatja be egészen attól amikor még kimondani se merik az "anya" szót, addig amíg úgy nem érzik a szereplők, hogy talán tudnak tovább élni, bár örökre marad egy lyuk a szívükben. Különösen szívfacsaró volt látni, hogy Molly mennyire közelinek érzi a halált és azt találgatja, hogy melyik szerette hal meg legközelebb, hiszen az anyja se volt idős, sem hosszantartóan beteg, így elkerülhetetlennek tartja, hogy legközelebb akár az apjától vagy a nagyapjától kelljen búcsút vennie.

"Sosem tudsz hozzászokni az életedben lévő űrhöz, ahol addig élt valaki. Egy űr, ahol azt hitted, örökké élni fognak, de egyszerűen csak kilépnek onnan, anélkül, hogy visszanéznének, vagy elbúcsúznának és eltűnnek örökre."

A gyászt és a könyv másik főtémáját, az élet-halál örök körforgását és ellentétét, Nicholls gyönyörűen keveri a fantázia világával. Ahogyan a Ways to Live Foreverben a főhős szerette a történeteket, itt is Molly imádja a könyveket, és a Nagy Vadászat mitológiáját és a görög és germán isteneket keveri egybe, néha meg-megszakítja a narrációt, hogy beillesszen egy-egy mesét, ahol szintén a veszteséget emeli ki.

Közben pedig a háttérben meghúzódó erdő a maga életével és apró halálával télen a tökéletes színteret nyújtja a történetnek, ezt amúgy csak megerősíti, hogy Molly folyton emberi tulajdonságokkal írja le a fákat, mint akik állandóan diskurálnak vagy dühösek vagy sejtelmesen suttognak. Ebbe a környezetbe tökéletesen illik a pogány kultúra és egyéb vallások élet-halál körforgásról szóló mondái, és szinte természetesnek hat, hogy istenek járkálnak a kisvárosi kertekben. Öröm volt olvasni Nicholls összes apró, nagyon jól beillesztett motívumát a halál és az élet ellentétére, és elkerülhetetlenségére, és hogyan vont párhuzamot Molly anyjának és a Zöld Embernek az elmúlása között, hogy Molly ugyanazt élte át, ugyanúgy tehetetlennek érezte magát, és az isten "halálával" dolgozza fel végre az anyjának elvesztését.

A történetnek nincs katartikus vége, mint az eddigi regényeinek, amit olvastam, de mindenesetre tökéletesen illett ehhez a történethez. Noha Molly és a családja úgy tűnik, feldolgozták a tragédiát, mégsem teljesen idilli a kép, vegyül bele egy cseppnyi keserédesség, főleg, hogy Nicholls elhinti, hogy hamarosan a két testvér felnő és nagy valószínűséggel két teljesen másfajta ember lesz belőlük, akik lehet, hogy már nem lesznek ilyen jóban, és ez is egyfajta veszteséget jelent.

A Season of Secrets egy hangulatos rövidke regény az elmúlásról és a gyászról, amibe egy cseppnyi mitológia vegyül.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a mitológia keverése ezzel

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Marion Lloyd

Kiadás dátuma: 2012. március 1. (eredeti: 2009. április 6.)

Oldalszám: 272 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Ellen Hopkins: Rumble (Morajlás)

2014. szeptember 9., kedd

Hogy akadtam rá: Ellen Hopkins rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Matt öccse az iskolai zaklatások hatására öngyilkos lett, és a fiú ezt egyszerűen nem tudja feldolgozni. Nem érti, miért várja el tőle mindenki, hogy bocsásson meg a zaklatóknak, amikor úgy érzi, senkit sem érdekel, mi lett a testvérével. Bár Matt küzd a rajta eluralkodó dühvel és haraggal, de köszöni szépen, jól van, a jegyei jók, és noha nem tudja, hogy mihez kezdjen a jövőjével, melyik egyetemre jelentkezzen, nem minden tizenéves így van? Matt bár sok barátját elveszítette az öccsét övező botrány miatt, hálás azért, hogy mellette van a szerelme, a számára tökéletes lány, Hayden. Noha a lány már-már lassan fanatikusan hisz Istenben, Matt pedig ateista, a fiú nem hiszi, hogy ez elronthatja a kapcsolatukat.

Ismét egy újabb Ellen Hopkins regény, és nem meglepő, hogy nem kellett csalódnom a kedvenc írómban, ismét a szokásos szívfacsaró, őszinte érzelmekkel és hiteles tinédzser karakterekkel mesél el egy olyan történetet, ami igenis fontos üzenetet hordoz. Ennek a kötetnek a főtémája a hit és a vallás, de ettől ne ódzkodjon senki sem − én sem szeretem az erőltetetten, szájbarágós vallásos dolgokat −, itt főleg arról van szó, hogy mi készteti az embereket a hit keresésére, és a vallás milyen megnyugvást jelenthet, ugyanakkor milyen veszélyesen befolyásolható erő is lehet bizonyos karizmatikus vezetők kezében.

A főszereplőnk, Matt, állítása szerint ateista, és az egész történetet az indítja el, hogy egy irodalomra írt esszéje aggodalmat kelt a tanáraiban és a pszichiáterében, ez az írása pedig arról szól, hogy mit gondol a vallásról, és hogy szerinte miért nem létezik Isten. Végig a könyvben ezt az esszét is olvashatjuk, ami érdekes és jogos kérdéseket vet fel, hiába gyökerezik egy felfoghatatlan traumában az egész. Olyan kérdések merülnek fel, mint hogyan lehetne valami mindenható hatalom, aki alapvetően jó, ha hagy borzalmas dolgokat megtörténni (Matt öccsének, Luke-nak az öngyilkossága például), de ugyanakkor felveti, hogy Isten nevében az emberek rémes tetteket − háborúkat és vérontást − követnek el. Ugyanakkor Luke (visszaemlékezésekben) elgondolkozik azon, hogy csak nem keletkezhetett az univerzum véletlenszerűen, és még ha nem is a keresztény Isten létezik, valaminek csak kell. Előkerül az utóélet kérdése is, nyilvánvalóan Luke esetében, de még több háttérszereplőében is, és ezek mind-mind olyan dolgok, amikkel az életben mindenki szembenéz egyszer − főleg tinédzserkorban, amikor kialakul az ember világképe, és ezen az úton követjük végig Mattet. Ugyanakkor látjuk, hogy a többi karaktert mi hajtja a hit felé: Matt anyját Luke halála, Haydent szintén, egy másik karaktert egy halál közeli élmény vagy a szerettük majdnem elvesztése.

Ezek mellett Hopkins bemutatja, hogy milyen amikor az emberek a saját céljukra használják a Bibliát és más emberek sebezhetőségét: van egy-két olyan karakter, akiket nem a tiszta szívük vezet a hit útján, hanem önelégültség, vagy egyszerűen nem bírják elviselni, hogy a saját tettükért ők a felelősek, és ezért valamiféle felsőbb erő kezébe bízzák az életüket, és követik a megszabott szabályokat, hogy ne nekik kelljen eldönteni mi a helyes és mi a helytelen az életben.

De Hopkins nem veti el a vallást, sem a kereszténységet, hanem azt mutatja meg, hogy a hit fontos része az emberi életnek, és még ha valaki semmi konkrét vallást nem követ, akkor is milyen lelki erőt tud adni a hit.

A hit mellett a központi kérdés, ami még foglalkoztatja a karaktereket az az LMBT közösséghez való viszonyulás, milyen nehéz ezt bizonyos generációknak elfogadni, illetve azoknak, akik csak a sztereotípiákat ismerik, és ezt Hopkins összefonja a vallás kérdéssel, hiszen nagyon sokan a Bibliára fogják vakon, hogy miért "undorító," ha valaki nem heteroszexuális. Ezt a vak sárdobálást mutatja be egy karakterrel, aki még az Egy különc srác feljegyzései című könyvet (aminek Ellen Hopkins nagy rajongója :D) is betiltatja az iskolában, és a tanulóknak a mellett vagy ellen kell érvelniük, hogy jogos-e ez a cenzúra. Persze, Hopkins kifejti a saját véleményét, hiszen az ő könyvei is folyamatosan áldozatul esnek a tiltólistáknak, hogy a könyveknek nagyon fontos szerepe van abban, hogy tanuljanak az emberek − empátiát, toleranciát, emberségességet, és hogy megismerjék a számukra ismeretlen dolgok igaz valóságát.

A könyv másik főtémája a megbocsátás, nem csak Mattnek kell megbocsátania a szüleinek, akik nem éppen tökéletesek, azoknak, akik zaklatták a testvérét, de saját magát is okolja Luke haláláért. A többi szereplőt is szintén bűntudat nyomasztja, habár nem mindenkinek van rá tényleg oka, mégis a regény nagy része azzal foglalkozik, hogy milyen nehéz megbocsátani, főleg önmagunknak, de hogy mennyire szükség van erre, ha tovább szeretnénk lépni és feldolgozni a dolgokat.

A regény nagy varázsa számomra abban rejlett, hogy inkább a karakterek kapcsolatára összpontosít, a két főtéma mellett nem igazán történik semmi, hiszen Ellen Hopkins regényei sosem a cselekmény körül forognak, de itt még inkább a lelki- és karakterfejlődésen volt a hangsúly, aminek nagy részét a karakterek közötti kapcsolatok teszik ki. Keserédes visszaemlékezésekben látjuk Luke és Matt testvéri viszonyát, ahol Matt teljesen magára vette a védelmező feladatát, hiszen a szüleik nem igazán álom család. Ezért a szülőkkel való viszony is nagy szerepet játszik: Matt mindkét szülője az alkoholba fojtja a bánatát, illetve gyógyszerekbe, de már jóval Luke halála előtt voltak problémáik, de a legrosszabb, hogy nem igazán tudják kezelni a gyereknevelést sem, és Matt és Luke úgy érzik, hogy sosem elegek az apjuknak, az anyjuk pedig nem tudja rendesen kimutatni az érzelmeit. Mattet árnyékként követik a szülei által elkövetett hibák − félrelépés, fiatalkori érzelemmentes házasság −, és ezt is bemutatja a regény, hogy mennyire próbáljuk elkerülni azokat a tévedéseket, amiket a szüleink elkövettek, de Mattnek rá kell jönnie, hogy talán ez nem is olyan könnyű, néha egész fatalistán úgy gondolja, hogy a szülei génjei és hibái eleve meghatározzák az életét, és ebből a gondolkodásmódból nehéz kitörnie.

Ezek miatt is Matt a Haydennel való kapcsolatába menekül − és ez volt az igazán kedvenc részem a könyvben −, ahogyan Hopkins bemutatja a romantikus kapcsolatok nehézségeit. Nem próbálja elhitetni velünk, hogy az első tinédzserkori szerelem tökéletes, hogy nincsenek veszekedések és Mattnek is rá kell jönnie, hogy egy kapcsolatért dolgozni kell, és hogy igenis mindkét oldal hibázhat. Néha nem igazán bírtam Mattet, mert elég féltékenyen állt a dolgokhoz, de ezt Hopkins teljesen hibaként tüntetni fel, és Mattnek ezt le is kellett győznie magában. Végül olyan kérdésekkel kell szembenéznie a főhősünknek, hogy vajon egészséges-e, hogy ennyire ragaszkodik Haydenhez, vajon a gyász miatt van-e ez, és hogy azért nem akarja-e elengedni a lányt, mert már annyi mindent elvesztett, és egyszerűen nem tudja feldolgozni a veszteséget és a változásokat. Matt karakterfejlődése ezért valami nagyon kellemes, ahogyan rájön, hogy ne csak tétlenkedjen, hanem tennie is kell valamit, hogy a saját életét a kezébe vegye, felismeri a hibáit és helyre is hozza őket, miközben megtalálja az életcélját és a helyét a világban.

Melléktörténetként előkerülnek a veterán katonák és a poszttraumás stressz zavar témája Matt nagybátyja személyében, és a háttérben még számos fontosabb dolgot felsorakoztat Hopkins, mint a depressziót, a gyógyszerfüggőséget, a fiatalkori terhességet és az iskolai erőszakot, lövöldözéseket és a fegyverviselésből adódó gondokat.

Egyetlen egy apró gondot nekem csak a legvége jelentett. Hopkinsnál már megszoktam, hogy mindig tartogat valami érzelmileg ütőset, és ide valahogy nem illett, hiszen nem volt olyan konfliktus, aminek tetőznie kellett volna, viszont hirtelen bedobott egy mellékszálat, amivel nem is lett volna gondom, ha jobban kifejti. Az utolsó pár oldalban, bár elég hatásos lett a maga nemében, mégis úgy éreztem, hogy egy picit jobban kifejtve nagyobbat üthetett volna.

A Rumble nem okoz csalódást, igazi felnövésről szóló regény arról, ahogy egy elveszett fiú megtalálja magát és a helyét a világban, felfedezi a hit és a szeretet erejét, és rájön, hogy van miért élnie.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó:  Margaret K. McElderry Books

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 1.

Oldalszám: 560 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.