Steven Rowley: Lily és a polip

2016. december 27., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli.

Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon éreztem, hogy bizony tényleg egy kutyabarát szív lapul a sorok mögött.

Egy kis háttértörténet ahhoz, hogy hogyan is álltam neki a könyvnek: Nemrégiben én is átéltem, hogy szembenéztem a hirtelenül felbukkanó polippal az egyik kisállatom fején. A szörnyű gondolatok, amik Tedet felemésztik, a folyamatos orvoshoz rohangálás és fohászkodás még túlságosan is élesen élt bennem, hogy ne azonosuljak fájdalmasan teljesen az egész történettel. Úgy érzem, hogy bárki akinek kellett tehetetlenül szenvedő beteget néznie, valahol együtt tud érezni a főhőssel és találhatnak valami megnyugtató gondolatot a könyvben.

Noha tényleg félig kutyás regény ez, mégis inkább azt mondanám, hogy a kutyákat hozza fel példának arra a feltétel nélküli szeretetre, amit nem csak az állatoktól kaphatunk meg. És a kutyák önfeledt, gondtalan, csak a jelenre koncentráló természetével próbálja hangsúlyozni az író a főhős szürkeségben, magányosságban rekedt életét. Szóval bár ez a regény részben a halálról és a veszteségről szól, mégis körbelengi az újrakezdés és a remény, és az, hogy a nehéz időkön, ha keresztül megyünk várhat ránk valami a végén. És nem utolsó sorban előhozza azt a témát is, hogy a megbocsátás − főleg önmagunknak − mennyire nehéz dolog, de mégis mennyire a velejárója egy boldogabb életnek.

A főkapcsolat ebben a könyvben természetesen Lily és Ted között van, mégis látjuk Ted családját, barátait és a bonyolult szerelmi kapcsolatát is. Noha Ted küzdelme azzal, hogy újra nyisson a romantikus kapcsolatok iránt is szerepet kap, igazából arról a fajta szeretetről szól ez a könyv, ami mindig mellettünk van − legyen az egy legjobb barát vagy egy kutya képében. Ugyanakkor a legszebb dolog, amit elismer a történet, hogy minden kapcsolatban vannak egyenlőtlenségek és kisebb-nagyobb bukkanók, veszekedések, hiszen mind csak emberek vagyunk és hibázhatunk, de mindezek ellenére bizonyos kapcsolatok nagyon fontos szerepet játszhatnak az életünkben. Nem jelentenek ettől semmivel kevesebbet, hiszen semmi sem tökéletes és problémamentes, mindenhol vannak jó és rossz dolgok is.

Mivel Lily beteg, ezért előkerül a betegségek témája, hogy az igazi szeretet az, ha a nehéz dolgokat is megtesszük a másikért, és nem csak a könnyű időkben vagyunk valaki mellett. De mivel az olvasó és Ted is érzi, hogy közeleg a vég Lily számára az egész könyvet beborítja a gyász és annak feldolgozása. Hogyan állunk azokhoz, akikről tudjuk, hogy nemsokára távoznak közülünk. Milyen nehéz úgy élni az utolsó napokat, hogy ne folyton a betegséget lássuk a beteg helyett. És mennyire előhozza belőlünk egy ilyen tragédia azt, hogy szembenézzünk a saját halandóságunkkal és az élet törékenységével.

Az egész könyv mágikus realista eleme (bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg lehetne annak nevezni, de ezt meghagyom a szakértőknek vitatémának), hogy a rákot egy beszélő polipként testesíti meg azt jelképezi, hogy milyen messzire megy el az ember, ha szeretné tagadni a nehéz dolgokat és menekülni a problémák elől. Igazán ötletesnek találtam ezt, viszont a végére valahogy ez egy kicsit erőltetetté vált, amikor az egész normális környezetben játszódó egy hatalmas álomképpé alakul. Noha ez jelenthetné azt, hogy mennyire elhatárolódik Ted a fájdalmától, egy cseppet unalmassá és monotonná tette a történetet, mert itt valóban kevés érzelem ütött át a sorok között. A könyv másik gyengepontja az enyhe hollywoodi cukormázzal nyakon öntött epilógus, ami nagyon nem hiányzott onnan. Ted túl gyorsan változik meg, nem látjuk a fejlődését magunk előtt, és mintegy kötelező pontként, erőltetetten teszi elénk Rowley a könyv tanulságát: tovább kell lépnünk minden egyes tragédia után és élni az életünket.

Mindenesetre a Lily és a polip egy különleges regény a szeretetről és a szeretteink elvesztéséről és a saját múlandóságunkról. Ugyanakkor egy csodálatos búcsú/szerelmeslevél is Rowley egyik hű barátjának, amivel én csak együtt tudtam érezni, mivel én is veszítettem már el egy "Lilymet."

Kedvenc karakter: Lily

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, az állatok és emberek kapcsolata

Ami nem tetszett: a vége, a hajós rész

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. november (eredeti: 2016. június 7.)

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

2016. november 25., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Themis Akták 1. része.

Úgy általában az egészről: Deadwoodban egy kislány sötétedés után véletlen egy gödörben köt ki, ahol egy titokzatos tárgyat találnak. A kislányból, Rose-ból, később tudós lesz, és a véletlenek összjátéka folytán egy titkos szervezet őt nevezi ki arra, hogy a robot kezet, amit kiskorában felfedezett, tanulmányozza egy elit csapattal egyetemben. Vajon sikerül-e megtalálni a robot mindegyik darabkáját és megfejteni a titkát?

Alapjáraton nem olvasok sok sci-fit, főleg nem olyat, ahol bármiféle utalás van az űrre, mégis csakhogy ellentmondásos legyek imádom az olyan történeteket, ahol rejtélyes régi civilizációk hagytak hátra tárgyakat, legyenek azok földönkívüliek vagy egy régen a helyünkön élő más társadalmak. A regény témája és a felépítése egyaránt vonzott és már a külföldi megjelenés bejelentése óta a várólistámon ült ez a könyv, amire hála az égnek nem kellett sokat várni a magyar közönségnek sem.

A történet jól ismert, a már megszokott sablonokból építkezik, így a zsánerében nem nagyon tud újat mutatni, mégis a könyv varázsereje abban rejlik, ahogy Neuvel prezentálta az egészet és amilyen mondanivaló csempészett a sorok mögé. Az egyik kedvenc formai elemem, ha csak naplóbejegyzésekből és egyéb dokumentumokból ismerjük meg a történetet, itt pedig egy névtelen narrátor készít interjúkat és gyűjti össze a releváns felvételeket. Egy kicsit tartottam is ettől, hogy ha egy rejtélyes kormányember lesz a főnézőpontunk mennyire személytelen lesz a sztori és nem fogok kellőképpen együttérezni a karakterekkel, de szerencsére ezzel nem akadtak problémák. Az egyetlen apró zavaró tényező csak, hogy néha túlságosan erőltetetten használta Neuvel a leírásokat, és nem éreztem eléggé természetesnek, hogy miért kell az interjúkban megemlíteni, hány négyzetméteres is egy terem avagy milyen színű a haja az adott karakternek.

A karakterek közül egyedül a narrátort tudnám kiemelni, sokat dobott a történeten a titokzatosságával − nem igazán tudtunk meg sem a szervezetéről sem őróla semmit −, a hihetetlen leleményességével és eszével, valamint a fanyar humorával. A többi karakter teljesen rendben volt, és mivel inkább az emberi dolgokra összpontosít a történet, ezért előtérbe került a pár főszereplő közötti kapcsolat és a különböző egyéniségek összesúrlódása. Viszont úgy érzem, hogy Neuvelnek nem sikerült kilépnie a tipikusan férfi írók által generált női karakterek sablonjának keretei közül, viszont ez nem volt túl zavaró. Azt különösen kedveltem, hogy az egyik női karakter inkább menekül a kapcsolatok elől, míg a férfi az, aki jobban bírja az elkötelezettséget, ezzel egy kis színt véve a romantikába. (Ami amúgy nem hangsúlyos, de jelen van.)

Noha érdekel kifejezetten, hogy kik állnak a robotok mögött, illetve, hogy miket tud ez a robot még és hogy alakul majd a hőseink sorsa, a regény főbűvereje számomra a mögöttes tartalom volt. Egy kicsit elénk lebegteti a sors és végzet kérdését: Mennyire véletlen az, hogy dr. Franklin, aki kisgyerekként megtalálja az első darabot ebből a hatalmas szerkezetből később a kutató projekt vezetője lehet? Illetve a romantika szálon is felmerül, hogy az egyik pár a legtökéletesebb páros vagy a legszörnyűbbek, mivel olyan következményei vannak a kapcsolatuknak.

De a legnagyobb téma igazából az, hogy az emberek, a nemzetek hogyan viselkednek egymással, és mennyire feleslegesek a háborúk. Tekintve, hogy a történetben földönkívüli robotot találnak a Földön, a szereplők és mi is elgondolkozunk azon, hogy ha nem tudnak a nemzetek a béke érdekében együttdolgozni vajon mennyi esélyünk lenne, ha valaki megtámadna minket kívülről, hiszen nem vagyunk hozzászokva az igazi együttműködéshez és mindig lesznek olyanok, akik politikai hatalomra vágynak.

Noha látjuk a dolgok politikai oldalát is a könyvben, és azt hogyan befolyásol minket a kormány a médiával, leginkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy egy új technológiai kutatás milyen etikai kérdésekkel jár: Felmerül a tudósokban, hogy bármennyire is kíváncsiak arra, hogyan működik a világ, mégis van egy határ, ahol már nem őriznénk meg az emberiségünket, és ezt vajon meg kell-e tartani, ha szeretnénk az emberiség jólétét szolgálni. Mennyi és mekkora az áldozat az, amit meg lehet hozni egy technológiai áttörés érdekében? És természetesen minden új technológiában ott rejlik az a lehetőség, hogy fegyvernek fogják használni, ezt is bemutatja a könyv, hogy a tudósok, akik ezen dolgoznak, hogyan birkóznak meg ezzel.

A regény egyetlen gyengepontja a vége: Faltam a sorokat, majd lapoztam egyet és vége is lett a könyvnek. Nem éreztem teljesnek így a sztorit, kicsit olyan érzésem, mintha csak egy teljes regény felét kaptam volna meg. De az epilógus abszolút kárpótolt érte, mert egy olyan kérdést vetett fel, amit reméltem, hogy be fog hozni Neuvel. Így teljes izgalommal várom a következő részt!

Az Alvó óriások nem egy mozgalmas kalandregény, nem ad adrenalin löketet, hiába lennének akció elemek benne, mégis képtelen voltam elkapni a tekintetemet az előttem kibontakozó eseményekről, és sikerült elgondolkodtatnia. A történet és a mondanivalója pedig bekúszott a bőröm alá és nem tudtam kiverni a fejemből, napokig azon töprengtem, vajon mit tennénk tényleg, ha az emberiség ebbe a helyzetbe kerülne.

Kedvenc karakter: névtelen narrátor

Ami kifejezetten tetszett: a kérdések, amiket felvet

Ami nem tetszett: túl hirtelen ért véget

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. október (eredeti: 2016. április 21.)

Oldalszám: 286 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Neal Shusterman: Everlost - Elveszve élet és halál között

2016. augusztus 22., hétfő

Hogy akadtam rá: Szeretem Neal Shusterman írásait.

Sorozat: A Skinjacker-trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Allie és Nick nem élik túl az autóbalesetet, viszont kilenc hónappal később felébrednek az élet és halál közötti világban, Everlostban. A kezdeti hitetlenkedés után, eldöntik, hogy szeretnének hazajutni, és képtelenek elengedni azt a vágyukat, hogy újra az élők sorába jussanak. A fiatal fiú lelke, akivel elsőnek találkoznak, hiába inti őket óva a McGill nevű szörnyetegtől és egyéb veszélyektől, Allie és Nick nekivág Everlost veszedelmes világának.

Mivel már olvastam Shustermantól, ezért magas elvárásokkal vágtam bele a könyvbe, és nem kellett csalódnom. Noha az Everlost más témáról szól és talán egy kicsit fiatalabb korosztályt is céloz meg a főközönségeként, így is megvolt benne minden, amivel Shusterman már elvarázsolt egyszer a Bontásra ítélve című könyvében.

Az író itt is remekül alkalmazza a közbeírásokat a világkidolgozáshoz, csakúgy mint a másik könyvében. Itt főként Mary, a lelkek egyik vezetőjének, könyveit és útmutatóit olvashatjuk fejezetek között, amivel még jobban hangsúlyozza a világ bemutatását Shusterman, és igazából ez az egész regény alappillére, ami miatt iszonyatosan imádtam: A világ. Már az előző regényében is az író magával a világfelépítéssel játszott, hozott sarkított példákat, vetett fel kérdéseket és itt sincs ez másképpen. Nem elég, hogy nagyon ötletesen szövi bele a különböző mitológiai elemeket (a halottakhoz és temetéshez köthető pénzérméket és említésre kerülnek az inkubuszok is), maga a világ és a veszélyei képviselik a könyv egyik üzenetét.

A szellemek itt ha nem figyelnek oda, képesek elveszíteni önmagukat, belefeledkeznek a rutinjukba, képesek ugyanazt csinálni nap mint nap a végtelenségig, és gyakran a saját nevüket és kinézetüket is elfelejtik. Mary, az egyik vezető is azt javasolja, hogy mindenki találja meg magának azt a foglalatosságot, amitől elégedettnek érzik maguknak, mert a rutin kényelemérzetet biztosít. És ebben rejlik a regény egyik főtémája: A regénybeli halál utáni élet teljesen megegyezik a szürke hétköznapokkal, és a szellemek, akik a rutin foglyai lesznek az olyan emberekkel, akik beletörődnek abba, hogy éljék az életüket a megszokott ritmus szerint, és már nem is keresnek semmi újdonságot. Valahol ez a könyv egy remek emlékeztető arra, hogy mindenki keresse az életében azt, amitől jól érzi magát, és hogy ne merüljünk el a hétköznapok szürkeségébe, szakítsunk időt arra, hogy éljük az életünket, és ne csak a monotonitásnak, a munkának éljünk, hanem élvezzük is az életet, mert véges.

Mivel a kísérteteink nem tudják, miért kerültek ebbe a köztes világba, mindenki megpróbál magyarázatot keresni, ami szintén nagyon hasonlít arra, ahogy az emberek keresik az élet értelmét. Valaki úgy gondolja, hogy csak véletlen vagyunk itt, valaki szerint isteni szándék miatt, vagy ha nem is valami felsőbb hatalom miatt kerültünk ide, csak van célja az életnek – ugyanezekkel a kérdésekkel küzdenek a szellemeink, csak ők a halál utáni életben, amitől egy kicsit sarkítottabb lesz az egész, hiszen egy örökkévalóságuk nyúlik el előttük.

De Everlost világa arra is utal, hogy milyen keserédesek tudnak lenni az emlékek, mi az ami olyan nagy nyomokat hagy bennünk, hogy megmaradnak emlékekként, köthetőek ezek nagyon szomorú vagy boldog pillanatainkhoz is. Illetve felhozza azt is, hogy milyen az emlékek elvesztése és hogy mennyire határoznak meg minket a saját emlékeink, átélt tapasztalataink vagy van bennünk valami egyedi, ami mindig megmarad? Az egyik leghangulatosabb elem az, hogy ha valaki nagyon szeret egy tárgyat vagy sok érzelem kötődik egy helyhez, akkor azok is átkelnek Everlostba, talán azért, hogy megörökítse őket egy felsőbb hatalom vagy az emberi kollektív tudat. Például a 9/11-es terrortámadásokban lerombolt ikertornyok is megtalálhatóak Everlostban és ez szolgál lakóhelyéül az egyik nagyobb szellemtársaságnak.

A történet leginkább csak világbemutatás, a szereplőink körbejárják Everlost zegzugait, közben pedig karakterfejlődésen esnek át – ezért is inkább ez egy karakterközpontú regény, ahol a cselekmény elhanyagolható. Ugyanakkor a világ kalandokra is ad lehetőséget – az egésznek Pán Péter utóérzete van, ezt Shusterman sem titkolja, a karakterek is megjegyzik. Eleve a Sohaország, mint utóélet értelmezését használja fel az egész világfelépítéséhez, de találunk itt kalózokat, a szellemételek is visszaidézik az eredeti mesét, ahogy az Elveszett fiúk küszködtek az éhséggel, illetve mind Mary, mind Allie egyfajta Wendy/anya szerepet tölt be a fiú karakterek és elveszett gyerekek életében.

A karakterek és a viszonyaik is kicsit tükrözik a Bontásra ítélve könyvet, egyszerűen annyira hasonlóak, hogy nem tudok emellett elmenni, noha persze, azért önálló személyiségek, de mégis vannak jellegzetes áthallások, ami lehet Shusterman sajátossága. Itt is három központi karakterünk van, akik közül az egyik, Allie, a strapabíró, leleményes lány (itt azért jobbnak éreztem a női karakterek ábrázolását, mint az előző könyvében, ahol enyhén férfi ábrándképek voltak csak). A másik, Nick, a fiú karakter, aki összeszedi a bátorságát, megtalálja önmagát és vezető szerepet tölt be később és legvégül a harmadik szereplő, Lief, aki fiatalkorú és erősen vallásos. Így itt Lief hozza be ide a hit kérdését, ő az, aki vakon bízik valami felsőbb erőben, nyilván olyan időből származik, és a karakterváltozása is amin átmegy, úgy gondolom, hogy egyfajta vallásos „megvilágosodást” képvisel. Ehhez a témához azért ad hozzá Mary is, aki szintén vallásosabb időkből származik, és egyfajta vallási vezető szerepét tölti be az elveszett lelkeknek, kísértetiesen hasonlított a szekták agymosásához, ahogy vezette a többieket.

Noha van egy enyhe romantikus szál a könyvben, mivel egy kicsit fiatalabb korosztály a célközönség, ezért nincs annyi hangsúly fektetetve rá. Viszont még így is a karakterek közötti kapcsolatok és kémia az egyik legerősebb pontja a könyvnek és sikerült magamnak még olyan romantikus párost is találni, akiknek szurkolok a következő részekben.

Az Everlost egy kellemesen kikapcsoló ifjúsági regény, rettentően hangulatos világfelépítéssel, enyhe mesés légkörrel, mégis érdekes kérdéseket vet fel az életről és hogyan is érdemes azt élni.

Kedvenc karakter: McGill, Allie

Ami kifejezetten tetszett: az ötletes világfelépítés, McGill és Allie szála

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Tilos az Á könyvek

Kiadás dátuma: 2016. március (eredeti: 2006. november 1.)

Oldalszám: 344 oldal

Honnan: kölcsön

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

2016. július 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak.

Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam.

A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intelligens könyvet kapunk a valódi emberi gonoszságról, ami nem feltétlen véres tetteket jelent, illetve arról, hogy a popkultúrának milyen hatása van ránk és hogy mennyire tud szórakoztatni és lekötni minket a borzongató, való életi tragédiák.

Az ördögűzéses horrorokra nem csak az alaptörténet mutat görbe tükröt, hanem a család életéről szóló valósághshow-t is elemzi egy blogger, ezeket a posztokat is látjuk a történetbe beleszőve. Azt hiszem, ez az elem elég nagy vízválasztó lehet a legtöbb embernek, de mivel alapvetően szeretek blogokat olvasni, ez nekem plusz pontnak számított − sőt, nagyon jól eltalálta Tremblay a posztok hangnemét is. Viszont hiába tálalja úgymond elénk az üzenetet így az író, abszolút nem lesz erőltetett vagy szájbarágós, inkább érdekes olvasni az elemző esszéket.

A horror műfaj mindig is szerette alkalmazni a bizonytalanságot, hiszen az ad egyfajta feszültséget, és ez itt sincs másként. Az egész történetet vagy a reality show-n keresztül látjuk, amiről persze tudjuk, hogy valamennyire forgatókönyv szerint íródik és/vagy úgy vágják meg, hogy az eladható legyen. De ezt a bizonytalanságot fokozza, hogy a narrátorunk nyolc éves korában élte át az egészet: egy egyfelől azt biztosítja, hogy egy hozzá nem értő, ártatlan nézetből látjuk a történéseket, amitől még inkább a mi fantáziánkra bízza Tremblay, hogy kitöltsük a hézagokat, másfelől pedig még jobban hangsúlyozza, hogy nem tudjuk biztosan, mi is történhetett. Merry persze nem emlékezhet mindenre ennyi idő multával, és ezzel hozza elő Tremblay azt a témát, hogy mennyire tünékeny dolgok az emlékeink: Merryt befolyásolja az is, hogy más is elmesélte neki a történteket, sőt, még tévésorozat is készült az életéből, és hiába volt mindennek tanúja, ő se tudja konkrétan mi történt. Ez a kétség hozza elő a könyv végén lévő érzést, ami miatt annyira megszerettem: Nincsenek egyenes válaszok, mindenki saját maga döntheti el, mi is történhetett valójában, én kétfajta értelmezését látom az egésznek, de ez minden olvasónak más és más lesz.

A hangulatot nem csak a bizonytalanság adja meg, hanem Merry félelme is. Amit nem csak az fokoz, hogy túlságosan fiatal még és a szülei nem állnak le megmagyarázni neki a dolgokat, ezért még ijesztőbb számára a nővére ismeretlen betegsége, de nagyon érzékletesen ábrázolja Tremblay azt a fajta rettegést, amit átél a lány, ahogyan azt várja, mikor tesz újabb félelmetes/gonosz dolgot a nővére.

Ami hangsúlyos téma még, az a vallás, leginkább az elfogult és szélsőséges hit, hogy mennyire lehet ezzel manipulálni az embereket. Míg a Barrett család apja az, aki elsőként fordul az egyházhoz segítségért, ő is akkor teszi, amikor összeomlik az élete, később pedig még az ateista anya is képes elhinni, hogy az ördögűzés akár segíthet is a lányán, annyira elkeseredett. Ezzel is még jobban bemutatva azt, hogy sokan mennyire a sebezhető embereket szemelik ki maguknak áldozatul, jelen esetben a pap és a tévés stáb is csak kihasználják a Barrett családot.

És ezzel elérkeztünk a könyv egy másik központi érdekes kérdéséhez: Az emberi gonoszsághoz és hogy az otthonunk biztonságából mennyire morbid szórakoztatásként tudjuk ezt megélni. Az hogy reality tévé készülhet egy skizofrén lány félrekezeléséből, eleve borzasztó, és sokaknak talán hihetetlen, de csak nézzünk körbe hány olyan reality van, ami mások szenvedésére alapul, illetve ott vannak az igazi sorozatgyilkosságokat feldolgozó doku-sorozatok, ahol ugyanilyen dramatizált, néhol hatásvadász körítésben kapjuk meg a valós eseményeken alapuló történetet, sokszor túlzásokkal vagy csak találgatásokkal, mert így is tudjuk, hogy van benne valami igazság mag, ami miatt még borzongatóbb az egész. (Ebben én is bűnös vagyok, képes vagyok olyan dokumentumfilmeket nézni, ahol épp a gyilkos ad interjút vagy tesz vallomást, mert ennyire tud érdekelni az emberi lélek gonosz oldala, de nem mondom, hogy nincs benne valami morbid kíváncsiság is.)

Igazából a történetben − még ha fantasyként is értelmezzük − nem a lény (szellem, démon, bármi) lesz a központi gonosz, hanem az emberi kapzsiság, az emberi gyengeségen nyerészkedők, a szélsőséges vallás és a szexizmus. Külön kiemelhető, hogy a horrorra (is) jellemző szexizmust külön kritizálja Tremblay, hiszen a megszállás egyik tünete mindig a túlzott szexualitás, amit persze, hogy a nők nem mutathatnak, illetve, hogy a nők nem beszélhetnek választékosan és nem lehetnek okos gondolataik. Ezt abszolút jól bemutatja azzal a jelenettel, amikor a papok állnak Marjorie felett és azt kifogásolják, hogy egy fiatal nő nem olvashat és jegyezhet meg ennyiféle dolgot, amit visszamond nekik. Ezek mellett persze a női test és a filmekbeli kamera viszonyát is elemzi a bloggerünk, bár ezt ugyan csak a kritikus esszékben látjuk, de mégis rávilágít arra, hogy hol is a helye leginkább a nőknek ebben a műfajban. Ehhez még a gótikus regényeket is behozza, ahol általában az elnyomott nőknek az apjukkal és az uralkodó férfi társadalommal kellett szembenézniük, és valahol itt is egy ilyen tragikus történet kerekedik John Barrett végzetesnek bizonyuló döntésével, amivel a családjára erőlteti a vallásos férc megoldást.

A Szellemek a fejben nem egy véres, rémisztő horror könyv, mint amire számítottam, hanem egy családi tragédia története, két testvérrel a központban, akiknek fenekestül felfordul az életük. Összetett, intelligens kommentár a horror, a félelem vonzásáról és az emberi kiszolgáltatottságról.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a meta elemzés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9. (eredeti: 2015. június 2.)

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Katey Wolfe (Kelley Armstrong): Undone (Bomlás)

2016. június 26., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Az egyetemista Jess minden vágya, hogy összeszedjen legalább egy egyéjszakás kalandot, főleg azért, hogy rendbe tegye az önbecsülését a legutóbbi szakítása után. Viszont az exe, Chandler még mindig zaklatja a nőt, annyira, hogy végül is nem is tűnik rossz ötletnek, ha Jess beiratkozik lövésoktatásra. Noha igazából az oktató, Declan kinézete vette rá Jesst az órákra, mégis hasznosnak bizonyulnak, amikor egyik este hazafelé megtámadják, és kénytelen lelőni egy embert. Mivel Declan adta kölcsön a fegyverét neki, gyorsan megpróbál eltávolodni a férfitól, nehogy bajba sodorja.

Ez az első new adult könyv, amit elolvastam, és talán az egyetlen is marad. Általában nem olvasok realista regényeket, főleg, ha "csak" romantikusok és nem taglalnak valami komoly témát, mert nem szoktak lekötni. De most kivételt tettem − bár már próbálkoztam olyan nagy hírességekkel, mint a Szürke ötven árnyalata vagy a Faldöngető −, mert Kelley Armstrong bújik meg az álnév mögött, így bíztam benne, hogy ha más, hát ő képes lesz arra, hogy olyan romantikus ponyvát írjon, amit szeretni fogok. És ez nem is lett másképp, nem kellett benne csalódnom.

Igazi, vérbeli Kelley Armstrong könyv ez is, bár nem tudom biztosra, hogy felismertem volna-e, ha még akkor olvasom, amíg az írónő titokban tartotta a kilétét, de van egy sejtésem, hogy hasonlítottam volna hozzá. Armstrong az egyetlen olyan író, aki képes olyan romantikát írni és vonzódást a karakterek közé, amit egyszerűen imádok, ahol mindkét szereplő csendesen epekedik a másik után, remek szexuális/szerelmi feszültséget keltve, miközben tényleg támogatják egymást a karakterek és kialakul közöttük egy olyan kapocs, amiről elhiszem, hogy tényleg szerelem.

Igazából a romantika számomra csak akkor tud működni, ha nem csak a karakterek között lévő kémiát szeretem, de a két szereplőt önmagában. És míg más new adult könyvben nem igazán találkoztam karakterizálással (nem általánosítás, csak azok közül, amiket elkezdtem), itt teljesen kerek karakter mind Declan, mind Jess, mindkettőnek megvan a maga problémája és karakterfejlődése, amiben segítenek egymásnak, de végül is mindketten saját magukat mentik meg. Kifejezetten tetszett, hogy bár Jess kap segítséget a problémája megoldásában, nem kiszolgáltatott a férfinak és nem kell megmenteni, nincs semmiféle bajba jutott hölgy szerep itt.

Mivel new adult, és ebben a korkategóriában inkább a pornó könyvek mennek − kell találnom egy new adult regényt, ami nem erotikus −, így nem meglepően itt is forró a hangulat, és bár eddig is olvashattunk erotikus jeleneteket Armstrongtól, itt tényleg szabadjára engedte a fantáziáját és még explicitebben ír, mint eddig. Nem csodálom, hogy meghagyta az álnevét, hogy elkülönítse ezt az írását a többitől (nehogy valamelyik fiatalabb olvasója véletlen, fülszöveg olvasás nélkül megvegye), mivel a szexuális fantáziáknak és a szexuális dolgok felfedezésének elég sok szerepe van a kötetben.

Noha itt nincs nagyobb, szövevényes cselekmény a romantikán kívül, azért akad valami, így kilátszik az, ami Armstrong erőssége: a thriller. Azért a két karakter evődése közben még kapunk egy kis fegyveres, lövöldözős jelenetet is, és még halványan nyomoznak is valamennyit a szereplőink, noha 160 oldalon nem lehet túl sokat elvárni ettől a száltól, nekem teljesen jó extra körítés volt a főszál mellé.

Másfelől viszont a komoly témák, amiket érint Armstrong, azokat normálisan kezeli. Nincs itt szappanoperai műelem, mint amit sokszor látok a hasonló könyvekben, és kifejezetten üdítő volt, hogy felnőtt módjára beszélték meg a karakterek a problémáikat, nem holmi félreértésekből adódtak a konfliktusok.

Bár nem a megszokott Armstrong zsáner ez, mégis azt mondom, hogy ebben a kategóriában is nagyon jól alkot a kedvenc írónőm. Kifejezetten jólesett ezt most nyári limonádénak olvasni a nagy hőségben. Az Armstrong rajongóknak, akik szeretik az erotikát, pedig nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: igényes ponyva

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Traverse Press

Kiadás dátuma: 2016. június 16. (eredeti: 2014. április 29.)

Oldalszám: 160 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.