Michael Downing: Breakfast with Scot (Reggeli Scottal)

2015. augusztus 2., vasárnap

Hogy akadtam rá: Tom Cavanagh maratont tartottam, és a filmben ő játssza a főszerepet.

Úgy általában az egészről: Sam és Ed élik boldog és csendes életüket Cambridge-ben, egészen addig, amíg Sam testvérének exe, Julie meg nem hal túladagolásban. Egy ősrégi ígéret - és egy-két hamis papír - miatt, Julie gyereke a párnál köt ki, amíg a nevelőapja érte tud jönni. Természetesen a szomszédok mind szívesen segítenek a gyereknevelésben, mégis Edék nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy Scot imád mindent, ami rózsaszín és fodros.

Először a filmet láttam, bevallom, éppen Tom Cavanagh hétvégét tartottam a túl sok The Flash maraton után. Mikor megláttam imdb listán ezt a címet, és utánaolvastam, úgy gondoltam, pont erre van szükségem: egy kedves, humoros kis történet arról, hogy milyen megtalálni az igazi családunkat, ami nem feltétlenül a vérszerinti köteléket jelenti. És míg a film tele volt a megszokott családi film klisékkel, mégis elszórakoztatott, és meglepődtem rajta, hogy mennyire fontos téma benne, nem csak az LMBT közösség elfogadása, hanem a társadalomba beidegződött női/férfi nemi szerepek káros hatása. Ezek után nagyon vártam, hogy végre olvashassam a könyvet, bár arra elég negatív kritikákat láttam csak, mondván, hogy a nyelvezete idegesítően egyszerű.

Aztán végre eljutottam odáig, hogy megérkezett a könyvem, és igen, a nyelvezete valóban nem szépirodalmi, de ez nálam sosem volt akadály. Míg a film egy könnyed vígjáték, némi komoly témával, a könyv hangulata sokkal keserédesebb, bár azért nagyon nyomasztó dolgokat nem kell tőle várni. A narrátorunk Ed - ennek kifejezetten örültem, hogy a főszereplő párosból a cinikus és szarkasztikus, nem éppen emberszerető fél fogja elmesélni a történetet, egészen egyszerűen, mert érdekesebb nézőpont karakter, és a történetet is feldobja, hogy az ő kőszíve olvad fel Scot bájától.

Az alaptörténet egyszerű: Ed és Sam boldogan élnek együtt, bár nyilvánosan nem igazán vállalják fel magukat, és az életükbe belecsöppen Scot, akit nem érdekel mások véleménye, imádja a sminket, a finom ruhákat és mindent, ami rózsaszín. Míg Sam és Ed megpróbálják a társadalmi elvárásoknak nevelni Scotot, ezzel elnyomva benne mindent, amitől az eredeti önmaga lesz, rá kell jönniük, hogy velük is ugyanezt tették, és megkérdőjelezik, hogy vajon tényleg meg kell-e felelni valami íratlan normának.

Egy kicsit az olvasó is elgondolkozhat azon, hogy amit ő maga gondol, az vajon mennyire toleráns, hiszen bár megmosolyogtató, hogy Scot mennyire nem férfiasan öltözik és érdeklik a pomponok, mégis inkább az aranyos kategória és nem az, amit kegyetlenül csúfolni kéne, illetve büntetni. A könyv főtémája - akarva-akaratlanul is - a nemi szerepek káros berögződése, hogy miért is bolondság mindent felcímkézni fiús meg lányos kategóriába, legyen az ruha, hobbi vagy játék. Erről kisesszéket lehetne írni, hogy mekkora problémákat tud okozni az élet ennyire szexista megközelítése, miért hátrányos ez a férfiakra és a nőkre nézve, és miért táplálja ez csak még tovább az ártalmas sztereotipiákat. De Scottal, aki teljesen ártatlan, jószívű és épp gyászolja az anyját, az olvasó egyből együttérez, és kénytelen újraértékelni a saját gondolkozási módját. Miért ne használhatna virágillatú fürdőolajat? Miért ne olvashatna női főszereplős könyveket? Miért ne hordhatna egy fiú/férfi sminket? Miért kéne minden fiúnak fociznia?

Ez attól lesz még szomorúbb, hogy tökéletesen összeköthető az LMBT témával, hiszen ezeket a “kötelező” nemi szerepeket hozzákötik a kapcsolatban lévő felekhez, és sokan ezért nem értik meg, hogyan tud például két férfi együtt élni egy kapcsolatban. Ki a nő és ki a férfi, kérdezik általában, ami őszintén sértő és teljesen sztereotip, hogy muszáj az egyik férfinak feminimnek lennie. Scot, akiről igazából nem derül ki, hogy meleg-e vagy sem, esetleg biszexuális vagy transznemű, viszont annál feminimebb, gondolkozásra készteti Edéket is, akiknek bár voltak a társadalom által nem elfogadott hobbijaik, mégis arra kényszerítették magukat, hogy beleilljenek abba a kis skatulyába, ahova rakták őket.

“Egy kicsit mindannyian szégyelltük magunkat. Nem voltunk egy család, de osztoztunk egy közös érzésen. A furcsa életünk folyamán mindannyian szégyelltük azt, akik vagyunk, ez az érzés pedig hozzánk ragadt, és csak ez tartott össze minket.”

Az egyik legszívszorítóbb párbeszéd arról szól, hogy Ed - bár nem vallásos - az egész társadalmat egy isteni panteonnak tekinti, mert fejet kell előttük hajtania és meg kell hunyászkodnia, csak azért, hogy élhessen. Ami még inkább elszomorító, hogy Ed úgy látja Scotot, ahogy a többi ember őt a melegsége miatt. Edben azért is annyira integrált az enyhe önutálat, és Scotban természetesen önmagát is látja, mert úgy nevelték, hogy soha semmin nem kell változtatni, csak megszokni. És valahol ennek a könyvnek az is az üzenete, hogy még ha csak személyes körben az ember kiáll magáért és a saját ideáiért, akkor is hozhat pozitív változást.

Persze, a regényben más témák is felbukkannak: Arról is szól, hogyan hatunk egymásra, minden tettünknek következménye van mások életében, és hogy érdemes ezen elgondolkoznunk. Az író eredeti gondolata az volt, hogy arról írjon könyvet, hogy milyen kellemetlenek az olyan szomszédok, akik mindenbe beleütik az orrukat, és bár ez jelen van, a pletykálásokkal és a kéretlen tanácsokkal, inkább kedves humorforrások. Ugyanis a másik téma a család - és inkább nem a vérszerinti - és az egész utca lakossága inkább egy kedves, és néha zűrös rokonságra hasonlít. És az is felmerül, hogy miért szeretjük egymást, és hogy képesek vagyunk csak tökéletes képeket festeni valakikről, ahelyett hogy a valóságot látnánk, és hogy ennek milyen hatása lehet egy kapcsolatra.

A film és a könyv között akadnak különbségek, főleg a sport témát emelték bele a filmbe, hogy egy kicsit sarkítottabb legyen a mondanivalója, de igazából mindkettő egy szívhezszóló történet a család igazi jelentőségéről, az elfogadásról és a szeretetről.

Kedvenc karakter: Ed, Scot

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Counterpoint

Kiadás dátuma: 2008. május 2. (eredeti: 1999. október 1.)

Oldalszám: 208 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

R. J. Palacio: Csodácska

2015. július 27., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: August Pullman arcdeformációval született, így egészen tíz éves koráig a sok műtét és lábadozás miatt nem járhatott iskolába. Most viszont, bár a szülei túlságosan is védik a világtól, úgy döntenek, hogy beíratják igazi suliba, hogy végre barátokat szerezzen.

Bár a főszereplő, August, ritka arcdeformációval született és ezzel küszködik, a könyv főtémája mégis ráhúzható bármilyen olyan betegségre, ami kihat annyira az emberre, hogy másoknak is feltűnik. Talán azért is érintett meg most ez a könyv annyira, mert August orvosi kalamajkáját, azt hogy mások nem tudják hogyan kezelni - vagy túlságosan védik, vagy csak nevetnek rajta -, teljesen át tudtam érezni és azonosulni tudtam vele, noha teljesen más betegséggel járok most kórházakba.

És hiába a betegség és az ezzel való élet a központi téma, mégis annyi minden másról szól ez a könyv, és ennek nagy részét annak köszönheti, hogy nem csak August nézőpontjából látjuk a történetet, nem csak az ő problémája teszi ki az egész regényt. Így az egész sokkal valószerűbb, hihetőbb és szívbemarkolóbb lesz, és így egy igazi felnövésről, énkeresésről szóló könyvet kapunk, aminek a legnagyobb üzenete az, hogy legyünk toleránsabbak. Hiába nem ismerünk valamit, hiába elsőre ijesztő főleg a saját tudatlanságunk miatt, mindenki csak érző emberi lény, és úgy fejlődünk, ha utánanézünk a dolgoknak és nyitott szívvel és elmével állunk a világhoz.

Minden karakternek különböző problémái vannak, és Augustot is több karakter szempontjából látjuk, így azt is bemutatja Palacio, hogy az emberek milyen hatással vannak egymásra életére, és hogy egyetlen apró cselekedet vagy szó is mennyit számíthat egy embernek.

August a betegségekkel való küzdelmet mutatja be, milyen megszokni, hogy állandóan kórházba kell járni, különféle vizsgálatokra menni, és hogy mit jelent ez számára kapcsolati szinten. A legtöbben nem tudják rendesen kezelni, mert az első dolog, amivel azonosítják mindig a betegsége, és noha szüksége van egy-két változásra az életmódjában, mégis a családja túlságosan törékenynek látja. Ahogy August bekerül az iskolába, úgy természetesen látjuk az általános reakciókat, de a legszívszorítóbb mégis az, amikor August ámítja magát, hogy nem is olyan fontos, hogy mindenki elfogadja, mégis szívesen járkálna állandóan maszkokban, hogy úgy tekintsenek rá, mint a többiekre. Ezzel egy kicsit Palacio a kinézethez társuló szociális elvárásokat is érinti, mint témát.

August, testvére, Via már korán megtanulta, hogy nem neki a legrosszabb, látva az öccsét, ezért ő az a fajta karakter, akinek rá kell jönnie, hogy csak azért, mert másnak másfajta baja van, az ő problémái is jogosak. Emellett pedig még a halál és gyász témáját is érinti a szála, mert ő az, aki a legjobban hiányolja a nagymamájukat. (És akkor még ne is beszéljünk egy másik gyászt érintő szálról, amin még én is bőgtem.) És lévén, hogy Via tinédzser, és most kezdi a gimnáziumot, a barátságok változásáról is szó esik, hogy milyen kétfelé felnőni.

Summer karaktere is felhozza az elmúlás témáját, és a gondolatot, hogy mi lehet a halál után, ami sokakat foglalkoztat ebben a korban, amikor legelőször gondolnak bele, hogy az élet véges. Jack szála egy kicsit érinti a társadalmi különbségeket, és ahogy vele is gonoszkodnak a többiek jóformán a semmiért, tökéletes párhuzam arra, hogy az August elleni támadásoknak sincsen semmi értelme, ahogy semmiféle utálatnak és megkülönböztetésnek se. Justin a választott/talált család témáját hozza, és azon gondolkozik, vajon sorsszerű vagy véletlenek sorozata-e az élet. Míg Miranda szintén a szüleivel küszködik, nevezetesen azzal, hogy elváltak és a másoknak való megfelelési vágya a főproblémája.

A Csodácskában rengeteg fiatalkort érintő téma és probléma van, mégis arról is szól, hogy milyen az életünkben a nehéz időszakokat átvészelni, így ez a történet mindenkinek adhat valamit. Csupa szív ez a könyv, ami az elfogadásról és a kedvességről, és hogy mennyivel jobb lenne ez a világ, ha mind megpróbálnánk megértők és toleránsak lenni.

Kedvenc karakter: August, Olivia, Jack

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: az enyhén rózsaszín szirupos befejezés

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2012. február  14.)

Oldalszám: 364 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

David Levithan: Hold Me Closer (Ölelj magadhoz)

2015. június 3., szerda

Hogy akadtam rá: LMBT irodalmat kerestem.

Sorozat: A Will & Will kiegészítő kötete.

Úgy általában az egészről: A Will & Willből már jól ismert Tiny Cooper musicaljéhez való rendezői utasításokat tartod a kezedben, dalszövegekkel és jó tanácsokkal. Ez a darab Tiny életét dolgozza fel a születése pillanatától kezdve és azt, hogyan boldogult ebben a világban így "nagy csontozatú," harsány, meleg tiniként.

Közel négy éve, hogy olvastam a magyarul éppen most megjelenő Will & Willt, és bár most visszaolvastam és Tiny Coopert kedvenc szereplőmként jelöltem ott meg, mégis úgy vagyok vele, hogy így visszanézve, annyira nem kedveltem őt, mint a többiek. Bárhol néztem értékeléseket, mindenhol azt láttam, hogy Tiny a szupersztár, ő az olvasók kedvence, míg hozzám depressziós Will állt közelebb. És bár sosem érdekelt annyira Tiny egész musicalje, azért mégis úgy döntöttem, hogy elolvasom ezt a kis könyvet.

Igazából ez nem több, mint az egész musical leírása, a dalszövegekkel és néhol egy-két tanáccsal vagy magyarázattal Tinytól, amivel mi olvasók − főleg, ha olvastuk a Will & Willt − már tisztában vagyunk, így semmi belsős vagy új információt nem kapunk. És bár alapvetően úgy vagyok vele, hogy egy szövegkönyv is lehet érdekes, mégis nekem ez nem az a kaliberű történet, ami megkövetelne egy önálló könyvet magának, így zenék és koreográfia és minden nélkül, ez nem ad sok mindent.

Noha akad itt humor, mégis inkább azok fogják értékelni, akiknek abszolút Tiny volt a főregény központja. Valamennyire látunk belőle többet, de azért így sem sikerült annyira megkedvelnem, noha megértem a kapcsolatokkal való küzdelmeit és teljesen reális, mégis úgy érzem, hogy Tiny egyszerűen csak túl melodrámai, hát ezért is nyúlt a musicalhez. És bár tudom, hogy Tiny kezdő szerző, mégis úgy érzem, hogy ez a nagy musical így mégsem olyan "nagy," habár a dalszövegek egész frappánsak. Inkább csak az elismerésre méltó, hogy valaki írt dalszöveget az életéről, mintsem maga a dalszövegek tartalma.

Persze, amit szerettem a regényben, az itt is megvan: Van itt szó a családról, és Tiny mázlijáról, hogy elfogadó környezetbe született. Rácsodálkozhatunk, hogy bár az apjának nehéz elfogadnia, hogy a fia homoszexuális, mégis viszonylag könnyedén veszi és hamar feldolgozza, mert feltétel nélkül szereti. És igen, erről is szól ez a kis szösszenet, hogy a családi szeretetnek ilyennek kéne lennie, és persze, felmerül az is, hogy elsősorban mindenki be akar illeszkedni, és legfőképpen a családjába szeretne.

Látjuk, hogy Tinyt mi inspirálta az életben − a családja lelkesedése, a bébiszittere életfelfogása −, és ebből látjuk, hogyan is inspirálják egymást az emberek jóra és fejlődésre. Noha Tinynak még van mit tanulnia az életben, azért valamennyit fejlődik.

Az első felvonás Tiny énkereséséről szól, és azt mutatja be, hogy mennyire fontos önmagukkal rendben lenni,  elfogadni saját magunkat úgy, ahogy vagyunk és hogy bármennyire is van egy olyan társadalmi nyomás, hogy csak párban érnek az emberek valamit, ez nem igaz, és minden kapcsolat előfeltétele, hogy magunkkal legyünk jóban.

Tiny feszegeti a szexualitás kérdését is − milyen a homoszexuális szex, honnan tudja, mikor jön el az első szexuális kapcsolat ideje −, de igazából csak egy érzéseivel küszködő fiatalt látunk, aki teljesen el van veszve a romantika és a párkapcsolatok világában. Olyannyira is, hogy exnek nevez olyat is, aki csak szimplán nemet mondott neki, és igazából mind a 17 exe csak valamiféle önfelfedezés volt, és nem igazán tartott egyik kapcsolat sem pár napnál tovább.

A Hold Me Closer igazából nem nyújt semmi különlegeset, csak egy kellemes kis kiegészítő azoknak, akik szeretnék látni Tiny összes dalszövegét.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, néhol humoros

Ami nem tetszett: nem működik ez igazán könyvformában

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2015. március 17.

Oldalszám: 208 oldal

Honnan: saját, e-book

K. M. Walton: Cracked (Megtört)

2015. június 2., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Victor utálja az életét: Az iskolában senki nem veszi észre, csak Bull, aki megveri és megalázza. A szülei elvárják, hogy a fiú tökéletes legyen, és soha semmi nem elég jó nekik, még az sem, hogy Victor matekzseni. Így amikor csak matekon ér el tökéletes SAT pontszámot, az édesanyja úgy dönt, hogy nem viszi magukkal a fiút vakációra, és akkor minden olyan lesz, mint régen, végre élhetnek a fiúk nélkül egy kicsit.

Bull utálja az életét: A nagyapjával és anyjával él együtt, akik mindketten alkoholisták és mindent a fiún vezetnek le, a nagyapja általában az öklével, míg jó esetben az anyja csak éles szavakkal. Bull nem gyenge, ezt bizonyítja be mindig, amikor az iskolában másokat bánt.

Már eltelt pár nap, hogy befejeztem ezt a könyvet és még mindig tanácstalan vagyok, hogy mit is írjak róla. Valamiért olyan furcsa ez a könyv, abstractelffel is beszéltem róla, hogy ő is képtelen volt erről posztot összehozni. A regény maga tetszett, ajánlanám is bárkinek, mégis most, hogy valamit írnom kéne róla, egyszerűen nehéz megtalálni a megfelelő szavakat.

A fülszöveg enyhén félrevezetett, mert egy kicsit más történetet kaptam, mint képzeltem. Egyrészt a reklámok azt ígérték, hogy a középpontban az iskolai zaklatás lesz, és igen, ez kap is szerepet, mégis a főtéma a családon belüli erőszak és bántalmazás.

Ezt a kérdést, persze, Walton remekül kezeli és a könyv első fele, ami ezt mutatja be kellemetlen és nyomasztó. Végigkísérjük a két fiatal útját a kilátástalanságban és kétségbeesésben és együtt éreztem velük, hogy milyen borzalmas dolgokon kell keresztülmenniük. Bull és Victor története itt egyáltalán nem függ össze, viszont annál inkább tükörképei egymásnak. Bull szegénységben él, alkoholista, fizikálisan bántalmazó felnőttekkel, míg Victor ellentétként egy gazdag, ámde rideg, nagy nyomással és elvárásokkal járó környezetben, és noha nem verik, mégis érzelmileg bántalmazzák és semmibe veszik.

Mindkét fiú története arról szól, hogy milyen lehetetlen és kibírhatatlan olyan helyzetben élni, amikor senki nem törődik az emberrel és senki nem szereti. Kettejük anyagi hátterének különbsége pedig csak még jobban kiemeli, hogy bár a pénzre szükség van egy biztos élet megteremtéséhez, az nem pótol mindent, és ugyanakkora károkat tud okozni szimplán a szeretet hiánya is.

Victorban és Bullban az is közös, hogy nem ismertek sose igazi szeretetet, és ezért a saját bántalmazó rokonaikat is képesek szeretni, és maguknak is hazudni, hogy igazából normális az, ahogyan élnek. Ezeket a maguknak magyarázkodásokat felettébb szívszorító volt olvasni. Ebből a hiányukból pedig érthetően következik, hogy ahogy találkoznak az első őket észrevevő, kedves lánnyal, akkor képesek azt mondani, hogy egyből beleszerettek. Noha nem nyálas a romantika, mégis erős kifejezésnek tűnhet, hogy öt nap − illetve Victor esetében kicsit kevesebb idő − alatt már igaz szerelmet fogadnak a hőseink, de úgy éreztem, hogy ez a szeretetéhségükkel egyértelműen jól magyarázható, és nem is ez volt a történet középpontjában, hanem hogy a két fiú megtalálja önmagát.

Noha csak öt napig vannak távol a szörnyű helyzetüktől, mindkét fiú rájön, hogy létezik saját életük, saját sorsuk, és igenis néha a szülők nem tudják jobban és nem feltétlen jó emberek. A főhőseinknek gyorsabban kell felnőni és leválni a szüleikről, mint a kortársaiknak, de erről szól ez a regény, hogy nem lehetetlen ilyen helyzetekből kilábalni.

Mégis… Bár a történet több helyen játszik a véletlennel és hogy minden okkal történik, úgy érzem, hogy Victor és Bull története nem lett eléggé kihasználva. A két fiú csak egyszer, ha szót vált, és a fülszövegből abszolút nem erre gondoltam. Mennyire jó lett volna, ha zaklató és zaklatott rájönnek, milyen a másik élete, rájönnek, hogy a másik is csak ember, noha nem hibátlan, és esetleg még meg is kedvelik egymást, hiszen annyi közös van bennük, és nem csak az, hogy mindkettőjüket bántalmazzák. De ezt az egész szálat Walton átugorja, és csak annyi a szerepe a dolognak, hogy Victort beleerőltette egy olyan helyzetbe, ahol ki kell állnia magáért, és nem tud elfutni.

A történet vége teljesen reményteli, inkább már tündérmesébe illő, mert az epilógus mindent elmond, minden akadályt eloszlat a két karakter előtt, és valahogy túl gyorsan oldódnak meg a problémák, az érzelmi katarzis így egy kicsit elmaradt.

Viszont a Cracked a maga nemében egy tökéletes regény arról, hogy nem szabad sosem feladni, hogy a nehéz helyzetekből is van kiút, és hogy még ha nem is látszik, lehet, hogy vár ránk valaki az életben, akiknek fontosak vagyunk.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a komor hangulat

Ami nem tetszett: a vége tündérmesébe illik, kihagyott potenciál a szereplőkkel

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2013. január 1. (eredeti: 2012. január 3.)

Oldalszám: 312 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

J. R. Johansson: Paranoia

2015. május 23., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Éjjeljárók 2. része.

Úgy általában az egészről: Míg Oakville-ben rejtélyes dolgok történnek és az emberek alvajárás közben ürítik ki a bankszámláikat, addig Parkernek lényegesebb dolgokra kell figyelnie. Történetesen, hogy a barátai Disney Worldbe utaznak el vakációra, ő pedig egyedül marad, és valószínűleg megint nem tud aludni, ha nem lesz ott Mia, akinek a szemébe nézhessen. Parker pedig attól retteg, hogy így a másik, erőszakos fele, Sötétség majd eluralkodik rajta. Az aggodalma nem alaptalan, mert ez meg is történik és börtönben ébred emlékek nélkül. Ekkor toppan be a rejtélyes fiú, Jack, aki most már tényleg válaszokat ígér és nem fog lelépni, mint a múltkor.

Nem is tudom, miért olvastam el ezt a könyvet, mert még  a rajongók is állítják, hogy rosszabb, mint az első rész. De meglepetésként ért, hogy nem akartam a könyvet a sarokba hajítani, úgyhogy én mégis azt mondanám, hogy valamennyit javult ez a sorozat, noha még mindig nem éri el az élvezhető szintet.

A történettel az a gond leginkább, hogy megint beharangoznak valami izgalmat − a cím is paranoiára enged következtetni, a fülszövegben pedig valami nyomozást említenek az újfajta Éjjeljárók, az Orzók után −, de ez elmarad. A könyv fele után kezdődik el csak a "nyomozás," ami annyiból áll, hogy elsétálnak egy házig és meglátják a tettest. Ezek után egy Zs-kategóriás akciófilmet idéz meg a vége jelenet, de mégis… ez is annyira semmilyen volt, hogy nem igazán tudott lekötni.

Van két nagyobb fordulat, ami az első rész tradícióját követve nagyon egyszerű, mivel annyira közhelyes elemeket és erőltetett utalásokat használ az írónő. Annyira egyszerűek ezek a csavarok, hogy már az előző kötet (!) felénél kitaláltam, és mivel az egyik lett volna itt a végén az érzelmi katarzist okozó jelenet alapja, engem nem sikerült ennek megérintenie.

Sőt, van itt egy érzelmes halál is, ami annyira, de annyira eltúlzott műdrámai körítést kapott − mint itt minden −, hogy igazából teljesen hidegen hagyott. És ez volt a könyv egyik legnagyobb baja, hogy ha már nincsenek még mindig kidolgozva a karakterek, legalább valamennyire életszagú dialógusok legyenek, de nem. Minden apróbb beszélgetés vagy monológ, ahol 16 éves hőseink költői szavakban beszélnek az érzelmükről leginkább egy szappanopera ékes szintjét üti meg, és annyira is lehet komolyan venni.

Ez a műviség és hihetetlenség még tovább rombolta az amúgy is ellenszenves romantikát, amihez párosult, hogy a második részekben kötelező szerelmi háromszög és félreértések miatti szakítás itt is jelen van. Mindenféle karakterdráma azért történik, mert a szereplők egyszerűen úgy döntenek, hogy ha mogorván vagy szenvelegve néznek, akkor majd az megoldja a problémájukat. Értettem, hogy Parker nagy karakterfejlődése arról szól, hogy végre rájön, hogy hazudni nem szép dolog, de hogy komolyan elhitte, hogy ha titokban tartja a legjobb barátja előtt, hogy a húgával jár, az majd rendben lesz? Én ezt nem tudom, max. egy óvódás szintjén megérteni. Elhiszem, hogy nehéz lenne leülni beszélni vele, fél, hogy tönkretenné a barátságukat, de ebből a tépelődésből semmi nem jön át, teljesen tényként van kezelve, hogy Finn, aki istenkirály, a legjobb, legbarátságosabb ember egész kerek e világon, az majd ezért fogja Parkert megölni. Ehhez adjuk hozzá a "veszélyes vagyok, eltaszítalak magamtól" jeleneteket, az oldalakon át tartó szerelmes ódákat arról, hogy Parker és Addie már ovis koruk óta szeretik egymást, és készen álltam arra, hogy kitépjem minden egyes hajszálamat.

Természetesen ha kidolgozott lenne a regény, nem zavarna, hogy ennyire sok klisé van a történetben, mégis az, ami kiderül az egyik szereplőről nagyon zavart, fájdalmasan kitalálható és erőltetett, ami végül is az egész könyvet tökéletesen jellemzi. Semmi sem történik természetesen és hihetően, mindent csak Johansson erőltet össze, valahogy hiányzik az, hogy tényleg egybedolgozott, bukkanómentes legyen a történet. Ha már bukkanók, akadnak logikai bakik is, többek között, hogy az említett utazás előtt egy nappal jut eszükbe, hogy esetleg kipróbálják a videó chaten szemezést, hátha akkor is tud Parker Mia álmaiban kavarogni. Ezek mellett még azóta se értem, miért kell Mia álmaiba mennie, ha csak az önhipnózis miatt tud aludni benne, ennyi erővel ott lenne Addie is, amit ugye a lányt fel is ajánlott. (Ja, akkor nem lenne romantikus dráma, elnézést.) A nagyon titkos laborba hőseink úgy jutnak be, hogy egy elfeledett ajtón másznak be, az megint vicces, hogy a cellában leállnak érzelmi beszélgetést tartani fejezeteken át, majd mikor éppen kiszöknek onnan, akkor a kocsi kulcsokat nem magukkal viszik, hogy ne tudják őket követni, hanem bedobják egy ajtón, hátha nem találják meg őket…

A Paranoia nem olyan rossz, mint az első rész, de csak egy agyrohasztóan habkönnyed tini regény, élettelen szereplőkkel és nyálban tocsogó romantikával.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az a bolhányi világmagyarázat, ami van

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, műdráma, nyálas romantika

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2015. március (eredeti: 2014. június 8.)

Oldalszám: 278 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.