Vivien Holloway: Pokoli szolgálat

Hogy akadtam rá: Magyar szórakoztató irodalom. Molyos az író.

Sorozat: A Pokolháború trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Lilian Sanders, hogy megmentse haldokló kishúga életét bármit megtenne, ezért eladja a lelkét az Ördögnek. Így muszáj Lucifer szolgálatában embereket ölnie és elvinni a Pokolba a lelküket. Lilian jó a munkájában, ám egyszer elkövet egy hibát és valaki észreveszi gyilkolás közben, noha alakváltási képességei miatt nem tudja felismerni őt, mégis hagyja, hogy a férfi elmeneküljön. Egészen addig, amíg Lucifer utána nem küldi, hogy ölje meg őt szerződésszegésért. Liliannak fel kell tennie magában a kérdést, milyen élet, amit most így él és mennyit ér? Érdemes-e szembeszállnia magával az Ördöggel, aki ellen senkinek semmi esélye?

Magyar könyvekkel mindig bajban vagyok, mert sokan arra hivatkoznak, hogy örüljek, hogy adnak ki magyar kezdő íróktól, és ne nézzem őket úgy, mint a külföldi könyveket. Viszont ezt nem tudom én sosem kikerülni, nekem a nemzetiség nem számít, sőt az sem, hogy ha „ismerem” az írót. (Idézőjel azért, mert nem személyes ismerősöm, csak molyon beszélgetünk.) Tehát a kritika őszinte lesz, mint szokás szerint, kezdjünk is bele.

Sokan azon tanakodtak, hogy ez ifjúsági vagy felnőtt urban fantasy, a kételyeket eloszlatom, felnőtt könyv. Előnyben pedig azok vannak, akik szeretik Laurell K. Hamilton és Richelle Mead stílusát, mert erre a két írónőre emlékeztetett Vivi írása. Aki egy sötétebb hangulatú, kegyetlenséggel és vérrel teli fantasyra vágyik, annak tökéletes ez a könyv, hiába akadnak benne hibák, teljesen élvezhető a történet és az első 100 oldalon tartó döcögős kezdet után sikerült magával ragadnia.

Az egyik szálon egy Mead szukkubusz-féle becserkészést látunk, hiszen Lilian bérgyilkos, és az emberek megölése a feladata. Mégis ezt a munkát másnak látja, és a rég elfojtott emberisége most jobban felszínre tör, mint eddig. Lilian hiába ölt annyi éven át már embereket, és hiába nem sajnáljuk a történet eleji áldozatát, Lilian nem hidegvérű gyilkos. Ezen a szálon küzd magával és persze a helyzetével a főhősünk, és végre eldönti, hogy hiába él, örökké rabságban marad, és vannak fontosabb dolgok, mint az, hogy életben maradjon az ember.

A másik szálon pedig a politikai-hatalmi harcokat láthatjuk, ahol Lilian csak egy kisegér a sok ragadozó között. Olyan veszélyes és lehetetlen helyzetben van – hiszen a főgonosz mégis csak Lucifer –, ahol minden apró lépést meg kell terveznie, és valljuk be, minden eléggé kilátástalannak tűnik, hiszen nemcsak egy gonosszal kell Liliannek szembenéznie. Aki kedveli az ilyen feszültséggel teli történeteket, annak is kedvez ez a regény.

Viszont hiába van nagyon sok erős gonosz karakter, úgy éreztem, hogy páran csak kellékként lettek belógatva, és nem jutottak sok szerephez. Már említettem, hogy az első 100 oldallal nem voltam teljesen megelégedve, részben mert itt még nem látszik, hogy mi lesz a központi cselekmény, részben pedig azért, mert itt még úgy éreztem, hogy az írói stílus picit kiforratlan, és a regény közben érezni lehet a minőségi változást. A karakterek használatán is meglátszik ez: az első 100 oldalban senkit nem tudtam megkedvelni, úgy éreztem, nem igazán ismerjük meg őket, aztán ahogy halad előre a regény a főbb szereplők igazi hús-vér alakot nyernek, és lett olyan férfi szereplő, aki megdobogtatta a szívem, noha nem kell félni, a regény nem romantikus.

Ennek ellenére pár mellékszereplővel nem tudtam megbékélni, mert ugyanúgy üresek maradtak, vagy teljesen el is tűntek, nem volt szerepük és így a sok karakter mellett (nem zavar ám a karakterek száma), valahogy eltörpültek és nem értettem a funkciójukat. Leginkább ilyen Janet, akinek csak és kizárólag egy visszaemlékezésben van szerepe, és Aaron, aki Lucifer egyik nem éppen életre való fia, aki pedig szimplán elütött a könyv hangulatától, és még persze ha reális is, hogy nem minden démon egyből jó gyilkolásban, akkor sem értem, hogy nem halott szerencsétlen. Persze, van még két részünk, hiszen ez egy trilógia kezdete, ezért még megismerhetjük őket, szóval ez sem olyan probléma, amin ne lehetne átsiklani, és egészen biztosan nem rontja az olvasási élményt.

Ami egy kicsit viszont nekem igen, és ezért is lett négy csillag a könyv, az két dolog miatt van. Vivi nagyszerűen ír, tényleg, de egy-két mondat annyira kilógott, hogy kizökkentett olvasás közben, leginkább Gabriel időjáráshoz hasonlatos szemleírásai (de ez lehet azért, mert Gabrielt nem szeretem :D), a főhősünk jellemzése „higanyszemekkel” és Lucifer hangjának leírása, amely mindig olyan „mint a mérgezett karamella.” Nincs tele ilyenekkel a könyv, de ez az egy-kettő nekem nagyon kilógott, ahogy Lucifer karaktere is. Még Janetnél elnéztem az örökös becézést és „szívizést,” úgy gondolom, Lucifer szájából ezek nagyon ellentmondásosak.

És hiába szeretem általában Lucifer karakterét mindenhol, őt nehéz ábrázolni, hiszen az eredendő és örök gonosz a keresztény hitvilágban. Sokféle értelmezése van, van, ahol a szenvedő félnek állítják be, hiszen Isten eleve elrendelte a bukását és a többi, mégis úgy érzem, hogy itt nem sikerült rendesen bemutatni Lucifert. Persze, Lilian a főhős, honnan tudná Lucifer motivációját, honnan tudná, mi a története, és nem is ezzel van a gondom, hanem ahogyan Lucifer az olvasónak lejön. Nem igazán alakult ki bennem semmi kép róla, azon kívül, mint az az átlagos gonosz, aki mosolyog és öltönyben ül és jól néz ki (bár ez ugye itt relatív a vörös szemekkel), nem is borsódzott tőle a hátam a kegyetlenségétől, és a gyerekei mögött pedig, mint karakter eltörpül. Ez nem csak azért, mert nekik tisztán látható a motivációjuk, hanem mert Lucifer egyik főfoglalatossága, hogy a főhősünket becézi, és nem egyszer-kétszer, hanem állandóan, többek között napsugaram, drágám, kis madárkám, gyönyörűségem. És míg néha a gonoszoktól ez rendben van, ha kiráz tőlük a hideg, én itt nem értettem a célját, mivel a karaktere is sántított nekem. (Azóta is megrögzött teóriám, hogy Samael a főgonosz.)

A világfelépítés egy része érdekes: adottak a Menny és Pokol követei, akik lelkeket lopnak, lelkeket mentenek meg, és mindezt úgy, hogy nem lesz vallásos, keresztény dolog, szóval, aki ettől fél, az is vágjon bele nyugodtan. Viszont itt is akadt egy kis hiányérzetem, és jobban érdekelt volna a Pokol hogyanjai és miértjei. Persze, Lilian örül, hogy él, nem fogja kikérdezni, mi hogyan működik és én ezt értem, mégis pár alapvető dolog nekem hiányzott. Illetve, hogy Lilian sosem kérdőjelezte meg még egy futó gondolatra sem – bár ugye már 64 évet lent töltött –, de az olvasó számára érdekesek és fontosak lehettek volna a részletek. A lélektolvajok, vagyis aki Lilian begyűjtik ezeket a lelkeket, de nem tudjuk meg hogy miért. (Főleg talán azért gondolkoztam ezen, mert feltettem, hogy a gonosz lelkek eleve a Pokolba mennek, ezek szerint akkor mégsem? Vagy van oka, hogy Lucifer gyűjti idő előtt a lelkeket?) A Pokol nekem úgy nézett ki, mint egy ötcsillagos hotel, kivéve a kínzó kamrák részét, de valahogy nem állt össze a fejemben a kép, hogyan és miért, illetve több leírást, bemutatást szívesen láttam volna. No és hogy Lilian kulcsra zárja a szobáját, de démonok elől? Illetve hát lélektolvajok elől? Akik tudnak teleportálni?

És bár tényleg logikátlanság nem sok van a világfelépítésben, inkább azt mondanám, hogy ilyen és e féle kérdéseket hagy maga után. Lucifer olvas a gondolatokban, de nem lát bele Lilian fejébe, aki azt mondja, hogy eltemeti magába a gondolatokat, mégis tisztán arra gondol, amire Lucifer kíváncsi lenne. Ez a gondolatolvasós folyamat engem bővebben érdekelt volna. (Aztán ki tudja, lehet, Lucifer csak úgy tett, mintha nem látna a fejébe.) A másik főkérdés, hogy miért kell egy örök és halhatatlan lénynek – Lucifernek – örökösök? Mármint meg lehet magyarázni még, hiszen van két könyvünk, csak furcsálltam, hogy senki, se Lilian nem is említi a miértet.

Ami viszont nekem logikai bukkanó volt, hogy Lucifert át lehet ejteni azzal, hogy csak el-elköltöznek, minden mágikus védelem nélkül, illetve, ha szimplán más nevét használják. Lucifert én egy kicsit nagyobb halnak képzeltem el. Plusz elvileg 64 év telik el a prológus és az első fejezet között, mégis ugyanolyan minden technikailag és világilag. Persze, említik, hogy másképp telik az idő a Pokolban és a való világban, de nem tudtam meg, hogy mennyi telt el ténylegesen fent, és nem is láttam semmilyen nagy változást. És nem utolsó sorban egy picit rövidnek éreztem, hogy csak a prológusban látjuk a lélekeladós jelenetet, főleg, hogy ennyire egyszerűen ment. Lilian se szó, se beszéd aláírja, anélkül, hogy tudná mi az, hogy tudná, ki az, aki ajánl neki bármit. És tudom, hogy elkeseredett volt, mégsem éreztem ezt megfelelően kifejtve, hogy elhiggyem annyira kaotikus lelkiállapotban volt, hogy vakon, akár heccből aláírjon egy jogi papírt. Szívesen láttam volna, ha Lilian megismerkedik valahogyan a természetfelettivel.

Bár megszerettem két férfi karaktert is (egy renegátot, Berithet és Samaelt, aki természetesen Lucifer első számú fia és gonosz), essen szó Lilianről. Nem kedveltem meg különösebben a főhőst, ami nálam amúgy is csodaszámba megy, de nem is irritált. Lilian egy kicsit nekem egy rideg kőlaphoz hasonlított, ami érthető, hiszen megkínozták, megkeményítette magát és próbál érzelemmentes lenni. Rájöttem olvasás közben, hogy amit hiányoltam az elején Lilianből az igazából csak ez, hogy mindent elfojt magában, és remélem, hogy a következő részekben felolvad, és láthatok egy emberi Liliant is, akivel talán tudok azonosulni. Mégis több emléket szerettem volna/szeretnék látni a húgáról, hiszen ez egész Lilian motivációja és a lényének az alapja, és amiket láttunk, azok nagyon szépek voltak. Lilian múltjában még ott van egy brutális kínzás Lucifertől és az abból való felépülés, ami szintén nagyon érdekelne. Szóval röviden Lilian egy nagyon érdekes karakter potenciálját hordozza magában, de még az olvasó előtt is titkolózik az első részben, én pedig türelmetlenül várom, hogy megismerhessem.

Összességében egy sötétebb hangulatú, felnőtt fantasy ez, amit kifejezetten ajánlok a Hamilton rajongóknak, és hiába a kezdeti apró kiforratlanságok, látszik, hogy egy tehetséges írónő állt elő egy nagyon jó ötlettel. A történet maga arról szól fantasy köntösbe burkolva, hogy milyen a gyász után elmenekülni minden elől, akár magunk elől is, és hogy ezen túl kell lépni. Hogy nem csak létezni kell, hanem élni is. Nagyon várom a második részt, és köszönöm a lehetőséget az Aba kiadónak, hogy megjelenés előtt olvashattam.

Kedvenc karakter: Berith, Samael

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, Berith

Ami nem tetszett: a döcögős kezdet, Lucifer

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból (a piros betűn nem tudok túllépni)

Kiadó: Aba

Kiadás dátuma: 2013. május 5.

Oldalszám: 320 oldal

Dan Wells: Szörnyeteg úr

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A John Cleaver trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: John Cleaver tavaly megölt egy démont, hogy megállítsa a városában garázdálkodó sorozatgyilkost. Ezzel nem is lenne gond, ha John történetesen nem lenne szociopata és mivel eddig is szigorú szabályok szerint élt, hogy beilleszkedjen a többiek közé, most még nehezebb dolga van, hogy már megszegte a legnagyobb szabályt és megölt valakit. Egyre többet fantáziál arról, hogy másokat bánt, és lassan a piromániájával sem tudja elnyomni a késztetést, hogy öljön. Ám egy új gyilkos bukkan fel a környéken, aki kegyetlenül megkínozza az áldozatait, így lehet, hogy John sötét oldalának újabb célpontja akadhat anélkül, hogy a hozzá közelállókat bántaná.

Igazából nem tudtam, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkost hogyan lehetne folytatni, de mivel Dan Wells bekerült a kedvenc íróim közé, ezért nem féltem ettől a könyvtől, hiába trilógia második része.

John, bár szociopata, az egyik kedvenc főszereplőm, talán pont azért, mert olyan egyedi és érdekes egy ilyen tinédzser szemszögéből olvasni, így még ha maga a cselekmény nem is valami kiemelkedő, a narrátor hangja az.

Még a különféle átlagos tinédzser problémákat is üdítő volt olvasni más szemszögből, ugyanis a krimi szál megint nem olyan hangsúlyos, mint az első részben, sőt talán ott még jobban megoldotta Wells ezt. Igazából az író nem is akarja ezt kifejezetten fantasy kriminek eladni, és az emberi problémákra összpontosít, mégis jobban örültem volna valami izgalmasabb nyomozásnak. Habár a gyilkos kiléte eléggé átlátszó – az első megjelenése után már lehet rá gyanakodni –, és John túl gyorsan meggyőzi magát arról, hogy ismét démonnal van dolga (bármennyire is arra vágyott, akkor is szinte bele se gondolt, hogy ember lehet a tettes) és konkrét nyomozás nincs is egy-két gondolkozó monológon kívül, attól még sosem untam a könyvet.

Ami igazán felhúzta a történet színvonalát számomra a végén található hangulat volt, ami egy Különleges Ügyosztály részre emlékeztetett, szinte szó szerint, én pedig bármennyire morbidan is hangzik, szeretek hátborzongató dolgokról olvasni. Hiába egy démon hajtja végre itt az embertelen kínzásokat, ilyenek a való életben is előfordulnak, és ettől lesz igazán elborzasztó az egész. Talán van, akiknek ez sok, de akik bírták a boncolások naturista leírását, azoknak ez sem kottyanhat meg.

A történet középpontjában azonban John küzdelme áll, ugyanis mióta megölte a démon Crowley-t, egyre nehezebben tartja be a szabályait. Már Szörnyeteg úrnak hívja azt a részét, aki az erőszakra vágyik és a könyv folyamán John egyre inkább vesztésre áll a saját démonával, olyannyira, hogy észrevehetetlen átmenettel lesz a kisebb, tiltakozó hang a fejében az, aki eddig az uralkodó, racionális fele volt. Wells nagyon jól játszik a narrációval és John belső küzdelmei így ugyanolyan érdekesek voltak, mintha egy pörgősebb könyvet olvastam volna.

Ami igazán kiemelkedő, hogy John próbál úgy jó lenni, mint bármelyik másik ember, de neki még nehezebb dolga vagy (vagy csak másképpen van nehéz dolga), mert nem tud együtt érezni a többiekkel. A jó és a rossz kettősségét nem csak John élheti meg, ugyanúgy más is, de a szociopata problémával Wells kihangsúlyozza ezt, hiszen a főszereplőnknek könnyebb másokat komoly életveszélyes módon bántani, noha a világban nem csak ennyiből áll a rossz.

És igazából ettől olyan jó ez a regény: csak egy fantasy köntösbe burkolt történet ez arról, hogy mi tesz minket emberré és hogy milyen sötétség lakhat az emberi lélekben. John szociopatasága és a démonok bizonyos képességeit is párhuzamba lehet húzni, de igazából pont arról szól, hogy egy átlagos ember is képes lehet ezekre a gonosz tettekre, és ahogy Johnt is hősként látják a városka lakói, egy visszahúzódó, kedves gyereknek, úgy lehet, hogy mi sem látjuk és ismerjük teljesen a körülöttünk lévőket, mert az igazi gonoszság bárhol elbújhat.

Crowley-t ismét előhozzák, hogy mennyire ironikus, hogy egy született, ősi gonosz érzett szeretetet és ez változtatta meg, ettől lett igazán ember, vagyis az embereket igazából a kapcsolataik határozzák meg, és a pozitív érzelmek tükrözik az igazi énünket és ez jelenti az emberségességet. Az új démonunk pedig ismét tükröz valamit John személyiségéből, és míg Crowley a szeretet képviselte, az új démon az érzelmek hiányát és azoknak kétségbeesett megismerési vágyát. Így ahogy a démon megkísérti Johnt, igazából a saját belső démonának is nemet kell mondania, legalábbis megpróbálnia.

De persze sokkal emberibb és hétköznapibb problémák is előkerülnek a könyvben. A kapcsolatok, ami amúgy is nagyon alapja a regénynek. Ismét a szülő-gyerek közötti szál is megjelenik, ahogy a két testvér között is, hiába nem értik meg teljesen egymást, attól még próbálnak segíteni egymásnak és valahol mélyen szeretik egymást, törődnek a másikkal. Mivel John szülei elváltak ez is rányomja a bélyegét az egész személyiségére, és a testvérére is, aki most egy az apjukhoz hasonló, abuzív férfival kezd kapcsolatot.

Viszont ezek mellett ott van John és Brooke kapcsolata, és bár Johnnak a szociopata részét is le kell küzdenie, sok jelenet egyszerűen csak az esetlen, első tinédzser szerelemről szól, és jókat lehet rajta nevetni, ami feldobja az amúgy picit komor hangulatot.

Ez a kötet is nagyon jól sikerült, egy rövid kis fantasy az emberi lélek sötét oldaláról, és aki elég erős gyomrúnak érzi magát hozzá, azoknak szívből ajánlom.

Kedvenc karakter: John

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a romantika (bármilyen morbid kijelentés is legyen ez :D)

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Fumax

Kiadás dátuma: 2013. április

Oldalszám: 280 oldal

Kelley Armstrong: The Rising (A lázadás)

Hogy akadtam rá: Egy mit olvassunk az Alkonyat után cikkben akadtam rá.

Sorozat: A Sötét erő sorozat 6. és a Darkness Rising trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Maya Delaney alakváltó és erre kb. egy hete jött rá, innentől kezdve az élete fenekestül felfordult. A kis város, ahol élt igazából csak egy természetfelettiekből álló csoport, a St. Cloudék laboratóriuma volt, ahol már kihalt természetfeletti lényeket próbáltak újra visszahozni. Ez a kísérlet nem mást, mint a Főnix Projekt. Ám erről más csoportok is tudomást szereztek, így a kis várost evakuálni kellett és az azt követő helikopter szerencsétlenség után, Maya több barátját elkapták, és a szüleiknek pedig azt mondták, hogy minden gyerek meghalt. Maya a gyerekkori barátjával, Daniellel és az egyik haverjával, Corey-val maradt, és nekik kéne egyedül szembenézni két veszélyes társasággal. Összesen csak egy nevük van, aki segíthet nekik, de a problémák ott kezdődnek, hogy az a valaki halott. Honnan fognak így segítséget szerezni?

Ez a Sötét erő sorozat vége, és mint olyan, nagyon nagy elvárásaim voltak, de Kelley Armstrongban nem kellett csalódnom, ismét hozta a formáját. A The Rising az, amit én minden akció-kaland-romantikus ifjúsági regényben látni szeretnék.

Az akció-kaland része üdítően kellemes volt, az egész könyv egy akció jelenettel kezdődik, és a szereplők és velük az olvasók sem nagyon pihenhetnek. Egyik életveszélyes helyzetből csöppenek a másikba, és öröm volt nézni, hogy a karaktereink nem sírnak, hanem tervezgetnek, és megoldják a helyzetüket. Eközben persze bármennyire is szeretnék a szüleiket újra látni, nem áltatják magukat, és tudják, hogy valamelyiküknek csak köze kellett legyen a kísérletekhez, tehát nem futnak anyucihoz és apucihoz, hanem megpróbálnak önállóak lenni. Ami nagyon nagy erőssége a könyvnek, az Maya, aki Chloéval ellentétben, nem egy visszahúzódó lány, és tényleg ő a csoport vezetője, ő tudja összefogni a csapatot. Armstrong így teremt igazán kedvelhető és erős női főhőst, hogy két izompacsirta fiú mellett a főszereplőnk a vezető.

Amit szeretek a könyvekben, hogy reális: Nem próbálja azt mondani Armstrong, hogy mindenki túléli az utcán, és hogy könnyű az utcákon alvóhelyet találni. Az ilyen apróságok, mint a hajléktalanok, a drogfüggőség és a többi teszi hihetővé az egész helyzetet. Noha a főszereplőink kivételesen luxus életet éltek, mégis a körülöttük lévő világot nem akarja rózsaszínre festeni az írónő, ami sok ifjúsági regényben előfordul. A főszereplőink közül egy-kettőnek vannak háttér családi problémáik: alkoholista, abuzív apa, van, aki gyógyszerfüggő volt, és van, aki homoszexuális, mégis ezek nem főtémák, de nem is játssza el őket Armstrong, hanem ezzel mutatja be, hogy bizony az élet nem habos torta, és ha kiválasztunk véletlenszerűen öt gyereket, igenis lesznek emberi problémáik.

Amivel foglalkozik a könyv nagyon, az a család. A főhőseink ezért küzdenek, hogy ha semmi más nem is jön össze nekik, legalább a családjukat kapják vissza, ami ha belegondolunk Maya esetében nem is a vérszerinti szülőket jelenti, mégis egy csodálatos, szerető családja van. Ugyanakkor új szereplőnknek (ugyanis előkerül Maya testvére) nem volt családja, és míg Maya család az örökbefogadó szülők jó oldalát képviseli, addig a testvére megszenvedi azokat, akik csak pénzért vállalnak el gyerekeket. És Armstrong ezzel mutatja be, hogy ha valakit a szülei hagynak cserben, az milyen hatással van a személyiségére, hogy mennyire nem bízik senkiben. Ezek mellett pedig Mayáék biológiai apja is próbál kapcsolatot teremteni a gyerekeivel, amit szintén realitással ábrázol az írónő, nem pedig túlcukrozva. Van, akinek a családja sikeresen összeszedi magát és van, akinek nem.

És az egész könyvre ez jellemző, hiába van vége, hiába szép lezárás, nem minden tökéletes, hiszen az életben sem minden az. A szereplőknek kompromisszumot kell kötni, és már előre látom, hogy hány olvasónak nem fog tetszeni, akik hozzá vannak szokva a hollywoodi cukormázhoz.

A végén két nagyobb dolog is van, amin én személy szerint meglepődtem. Az egyik az egész történet lezárása, bár amikor már csak 80 oldal volt hátra, és még mindig csak pörgős akciójelenet volt, kezdtem sejteni, hogy nem lesz olyan rózsaszín lezárás, mint számítottam volna rá. A végén (olyan 300. oldal körül) előkerül a régi csapat, az előző trilógiából, és ők is ebben a kötetben nyerik el a történetük befejezését, ami egy picit nyitott. Armstrongtól amúgy sem vártam, hogy szájbarágósan mindenkinek leírja a történetét, de olyan a vége, hogy az olvasó maga döntheti el, hogy mi fog történni. Nem zavaróan nyitott, ahol a könyvet a falhoz vágná az ember, hanem pont kellően, hiszen ez a kérdés, ami felvetődik, már csak akkor válaszolható meg, ha a szereplők felnőttek lennének, ez pedig ifjúsági könyv, így kellő teret hagy nekünk az író, hogy elképzelhessük mi lesz velük.

A másik megdöbbentő dolog számomra a romantika. Bár az első két részben nem volt annyira a kedvemre az itteni romantika, itt sikerült elérnie Armstrongnak, hogy szurkoljak nekik, és természetesen itt is csak a legutolsó lapon dől el a romantika kérdése, hasonlóan az előző trilógiához. És bár az epilógus a romantikáról szól, a könyv többi részében egyáltalán nem számottevő, maximum két jelenet van és azokat is könnyed humorral oldja az írónő, így nem kerül előtérbe, csak jelen van, mint az élet része. Ami külön öröm volt: látni Derek és Chloe kapcsolatát és az, hogy hiába van egy tucat tinédzserünk nem párosít össze mindenkit mindenkivel Armstrong, sőt, hiába van valakik között fellángoló érzelem, vagy hiába flörtölnek, az nem azt jelenti, hogy örökre szerelmesek maradnak, illetve, hogy egyáltalán összejönnek.

A Sötét erő sorozat az egyik legjobb szórakoztató ifjúsági regény, adrenalin lökettel, szerethető karakterekkel és nagyszerű romantikával. Alig várom Armstrong következő sorozatát.

Kedvenc karakter: Maya, Ash, Corey, Sam, Derek, Chloe

Ami kifejezetten tetszett: a romantika, a vége, Derekék

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2013. április 2.

Oldalszám: 416 oldal

Jill Hathaway: Impostor (Imposztor)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Slide - Mások szemével 2. része.

Úgy általában az egészről: Sylvia Bell próbálja élni az életét a lehető legátlagosabban, de ez nem könnyű, ha olyan képessége van, amivel mások szemén keresztül láthatja a világot. De rémálmok is kísértik a hat hónappal ezelőtt történt gyilkosságok miatt, miközben a legjobb barátja, Rollins iránt érzett érzelmeivel is küzd. Ám egyik este a rémálmai valami szörnyűséggé változnak: olyan helyeken és helyzetekben ébred fel Vivi, ahova nem emlékszik, hogy került, mintha valaki belecsúszott volna és átvette volna az irányítást a teste felett. Ki lehet a tettes, a rejtélyes imposztor?

Amikor a fülszöveget olvastam még tavaly, teljesen bezsongtam, hogy milyen izgalmas lesz, hogy valaki gyilkosságokat ken Vivire, és bosszúból bújik a főhősünkbe. Aztán elkezdtem olvasni a könyvet és egészen mást kaptam, bár nem volt rossz és szórakoztató olvasmány, mégsem ér fel az első részhez.

Mivel az előző részben a krimi szál nekem egyszerű és átlátszó volt, de nem unalmas, itt teljesen megvezetett Hathaway. Nem is próbáltam az első gyanúsítotton túl nyomozni, hagytam, hogy Vivi dolgozzon helyettem, és ezért meglepett, hogy ki a tettes, viszont… Amiket kitaláltam teóriákat a nagyon drámai bosszúhoz, sokkal izgalmasabbak voltak, mint a megoldás, és ezért kapott végül is négy csillagot. Annyira vártam, hogy valami érzelmileg ütős lesz, valami jó motivációval, erre amit kaptam elég nagy csalódást okozott. Több szálunk is lenne, amiről persze sejtjük, hogy összefügg, és a végén nagyon suta módon fogja ezeket össze Hathaway, a végén hirtelen bedobja a megoldást, és bár addig is nyomozunk és történik ez-az, mégis kevésnek éreztem.

Ami félrevezető, hogy azt hittem, itt is sorozatgyilkossággal állunk szemben, hiszen a fülszövegből azt gondoltam, hogy több dolgot akarnak Vivire kenni, ám amikor megtörténik az első gyilkosság, a könyv közepe táján, már lehet látni, hogy több nem lesz. A történet a feléig a szokásos gimis és családi dráma egy kis rejtélyes nyomozással, hogy ugyan ki lehet a másik ember Vivi képességeivel. Ám ahogy megtörténik a gyilkosság, az egész egy Zs-kategóriás thriller film hangulatát adja, és ezzel valahol nincs is gond, mert kikapcsolódásnak tökéletes, és még mindig jobb volt, mint egy némelyik gyenge thriller film, de én többet vártam.

A Rollins és Vivi közti romantika nagy szerepet kap, és bár a főhősünk úgy áll hozzá, hogy nem nagyon nyűglődik a szerelmén életveszélyes helyzetekben, nekem a romantikus randik és az újabb szerelmi háromszögféleség csak kitöltő szövegnek tűnt. Nyilván a Rollins rajongók örülni fognak, de engem az előző részben sem nyűgözött le. Itt viszont kap még egy lányt, aki extra szép és folyton Rollins körül legyeskedik, és bár Rollinsnak egy-két dologra van kifogása, én néhol képen töröltem volna egy székkel Vivi helyében, és így csak még inkább nem érdekelt ez a szál.

Amit hiányoltam, az a komor hangulat, ami az első részben megvolt. Persze itt is a gimis életet nem szépen ábrázolja, hanem reálisan, mégis a gyászt Vivi nagyon elfojtja, az első fejezeten kívül alig említi meg valahol, és ezért nekem túl könnyed hangulata lett, ahhoz képest, amit elvártam volna. Pedig elvileg végig hiányolja az édesanyját is, mégis az érzelmi mélység nekem itt kimaradt.

Ami pozitívum, hogy Vivi molesztálás/nemi erőszak közeli élménye ismét előkerül, mert a volt barátnője is átesik ezen, és végül is így a nemi erőszak drogokra helyeződik a hangsúly, és felvet pár nagyon érdekes kérdést. Noha az elkövetőt sem festi fel csak gonosznak, mégis Hathaway kijelenti, amit ki kell, hogy mindegy milyen rossz az élete valakinek, az a nemi erőszakra sosem kifogás. Noha a főhősök csak maguk között beszélik meg ezt, és nem kerül ki az egész iskola köré, tehát nem látjuk az áldozat zaklatását és amik ilyenkor előkerülnek, mégis mindenki más véleményt képvisel a dologban.

Ami még központi téma, hogy mindenki követ el kisebb-nagyobb hibákat, és hogy lehet ezzel együtt élni, illetve bocsánatot lehet-e nyerni valamikor. Kapunk új szereplőt, aki szintén a saját démonaival küzd a múltbéli tettei miatt, Samantha, aki előtérbe kerül, szintén szembe néz azzal, amit tett Vivivel, és a főhősünk is sok negatív döntést hoz a történet során, amit helyre kell hoznia. Felvetődik még pár téma a háttérben: a társadalomi elvárásoknak való megfelelés, és hogy ki meddig képes ezért elmenni, és hogy jobb-e tudni az igazságot vagy boldog tudatlanságban élni.

Amit én hiányoltam, hogy megtudjuk, honnan jött ez a képesség. Nyilván az első részben annyira nem zavart, de itt a végén kapunk egy olyan beszélgetést, ami mintha oda vezetne, erre hirtelen elvágja Hathaway és válaszok nélkül hagy. Kár volt elhúzni az olvasók előtt a mézes madzagot, jobb lett volna, ha ez az egész szál bele se kerül a történetbe, mert nekem semmit nem adott hozzá és felesleges volt.

Az a gond az Impostorral, hogy önmagában egy kellemes olvasmány, egy kis tinithriller, töltelékrész, viszont sorozatbefejezőnek kevés, és jelen pillanatban úgy néz ki, hogy nem lesz több rész hozzá. Akik az első részt szerették, ha nem várnak sokat, élvezhetik talán ugyanúgy, de szerintem egy fokkal gyengébbre sikerült most a történet, mindenesetre egy délutánra tökéletes kis olvasmány.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: -

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Balzer + Bray

Kiadás dátuma: 2013. március 26.

Oldalszám: 272 oldal

Victoria Schwab: Az archívum

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az archívum 1. része.

Úgy általában az egészről: Mackenzie képes a múltat és az emlékeket olvasni, mintha régi, néma filmeket nézne. E miatt kerülhetett be az Archívumi dolgozók közé, ahol a nagyapja is dolgozott, és miután ő meghal, Macnek kell folytatnia a munkát, ami abból áll, hogy a megtébolyodott és felébredt holtakat, vagyis Történeteket visszavigye a helyükre. Bár a Történetek, amiket le kell szállítania, nem igazán emberek, csak az élők emlékeinek feljegyzése, mégis könnyű ezt elfelejteni, mert leginkább szellemekre hasonlítanak.

Mackenzie jó a munkájában, de nem csak ezzel és a munkával járó állandó hazugságokkal kell megküzdenie, ugyanis egy éve elvesztette a kisöccsét, és a családja azóta gyászba burkolózik és szétesőben félben van. Ezért a szülei úgy döntenek, hogy egy új kezdet jót tenne nekik, elköltöznek egy régi hotelből átalakított házba, ami hiába gyönyörű, de tele van emlékekkel, amit Mac el tud olvasni, és pont az ő lakásukban gyilkoltak meg ki tudja hány évvel ezelőtt egy lányt. Ezzel együtt pedig vagy háromszor több munkája van az elkóborolt holtakkal. Vajon véletlen egybeesés vagy valami nagyobb összeesküvés húzódik meg a háttérben?

Ez az a könyv, amiről megint mindenhonnan túl jókat hallottam, és bár érdekelt a holtak emlékeinek könyvtárban való feljegyzése miatt, így mégis féltem, hogy nem lesz olyan ütős és egyedi, ahogy minden kritika sugallta. De nem kellett csalódnom a könyvben, és végre a sok sablonos ifjúsági regény között megint sikerült olyat találnom, ami bemutatja, hogy attól, hogy még valami tinédzsereknek íródik, nem kell együgyűnek lennie. Az archívum minden, amit szeretnék látni egy ifjúsági fantasyban.

Abban rejlik a könyv varázsa, hogy egyszerre egyensúlyoz komoly témával, kísérteties hangulattal és a könnyed, ifjúsági romantikával és humorral. Az archívum olyan maga, mint a helyszín, ahol játszódik, egy régi, múlttal rendelkező, egykor csodálatos hotel. Minden sarkában meglepetés, rejtély, és hiába van tele élettel, mégis körbelengi egy kísérteties hangulat is, meghúzódik a sok mosoly mögött a fájdalom, a halál és a gyász.

A történet maga három szálon fut, egyrészt látjuk, ahogyan Mac küzd az öccse elvesztésével és megpróbál tovább lépni és elfogadni azt, amit lehetetlen, hogy meghalt a testvére 10 évesen. Ráadásul ezt nehezíti, hogy tud az Archívumról, ahol a testvére emlékeinek feljegyzését tárolják, de nem nyúlhat hozzá, és hogy bármilyen tárgyat tud olvasni, amikben emlékek rejtőznek, így még nehezebb elbúcsúznia a testvérétől. A másik szálon az átlagos Archívumi munkát látjuk, ami kellemes akció jeleneteket biztosít, és itt is folyik nyomozás. Noha a nagy csattanót kitaláltam előre, még így sem éreztem erőltetettnek, és ugyanúgy lekötött minden apró nyom, amit Mac talált.

A harmadik szál pedig a nyomozás, amibe Mac maga kezd bele. Ki kell emelnem azt a hangulatot, amit a könyv árasztott. Nem mondanám, hogy félelmetes, de libabőröztem tőle mégis, amikor Mac a hajdani hotelt járta a régi gyilkosságot kutatva, mert valahol én mindig is szerettem az olyan épületeket, amiknek múltja van, és nem lehet tudni, pontosan mi történt. Jó és rossz emlékek húzódhatnak meg a régmúlt szépségének lepusztult falai között, és olyan jó érzés ezeket felfedezni és elmerülni a múltban, az Archívum pedig pont ezt az érdekes légkört teremti meg.

Ezek mellett pedig a világ, amit elénk tár varázslatos és kísérteties egyben, ötletesen használja a kulcsok és az ajtók mitológiáját, és a túlvilág (az Archívum) és az itteni világ közötti tér, a Sikátor kellemesen borzongatóra sikerült.

Noha alapjában véve szomorú hangulat járja át a könyvet, mert a gyász és az élet-halál kérdés központi téma, mégis könnyed olvasmány is, hiába voltak érzelmileg kifacsaró részek, ahol úgy sírtam, mint egy kis gyerek, mégis Schwab jól bánik a humorral, a főszereplő szarkasztikus narrációján jókat nevettem. A tipikus ifjúsági romantikus elemek is fellelhetőek (új, rejtélyes fiú), viszont az írónő annyira jól játszik velük, hogy ezekkel csak egy kis derűt és életet vitt a történetbe. Sokan már felnyöghetnek, hogy igen, itt is van egy kialakulófélben lévő szerelmi háromszög, de ez a jobban megírt fajtából való és a romantika csak a karakterekhez ad hozzá, és nincs előtérben, pont, ahogy én szeretem. Az egyik romantikus szál a főhősnek abban segít, hogy helyesen dolgozza fel a gyászt, és jöjjön rá szép lassan, hogy van még miért élnie és lehet jobb az élet, a másik romantikus szál pedig ennek pont az ellenkezője, és azt jelképezi, amikor az ember menekül a problémái elől.

És valahol ezért is olyan jó könyv ez, mert mindennek van mondanivalója a könyvben, az összes fantasy elem képvisel valamit. Ahogyan Mac nyomozni kezd, hogy lezárja azt a régi gyilkosságot, ami a hotelben történt, úgy próbálja meg a saját öccsének halálát feldolgozni és lezárást keresni. Az egész mindenki emléket hagy tárgyakon elem pedig könnyűszerrel visszavezethető arra a mondanivalóra, hogy mindenki tényleg megérinti a környezetét és az embereket, és hagy maga mögött valamit.

Az egész könyv az emlékek körül forog, akár arról legyen szó, hogy a rossz dolgokat mennyire könnyen le tudjuk tagadni, még ha nem is ez az egészséges feldolgozás módja, sokszor a már halott emberekről megőrzött emlékekről. Az egész Archívum és hogy az ott dolgozók mennyire közel állnak a halottakhoz, de közben hazudnak a családjuknak a munkájukról és a lényük egy nagyon jelentős darabjáról, azt az állapotot festi fel, amikor a gyásszal küzd az ember, és valahogy a halál jelenléte körbelengi a mindennapokat. Többféle gyászt is látunk a könyvben, hiszen több karakter vesztett el családtagot: A főhős nemcsak az öccse erőszakos halálával küzd, és hogy nem kapták el a tettest, de a nagyapját is elvesztette, habár az öregkor miatt, és Schwab bemutatja, hogy mennyire más ez a két fajta gyász, de mégis ugyanolyan fájdalmas. Ezt csak tetézi azzal, hogy a könyv fele visszaemlékezés arra, amikor a főhőst a nagyapja kiképezte Archívumi munkára, az emlékek pedig közvetlen stílusban íródtak, mintha a főhős a nagyapjának mesélné vissza őket. Az pedig, hogy ezek az emlékek mennyire kapcsolódnak éppen a jelenhez, azt mutatja, hogy mennyire átitatja egy személy jelenléte az ember életét, még ha az adott személy már rég meg is halt. Hogy mennyire velünk élnek tovább, akiket elvesztettünk. A háttérben más karakterrel látjuk a gyász romboló erejét is, hogy milyen, amikor nem tudjuk feldolgozni és kiteszi az egész életünket.

Az Archívum remek ifjúsági fantasy, a már megszokott elemeket ötvözi valami ridegen valóssal és szomorkással, és ettől lesz igazán kellemes olvasmány. Kortól függetlenül ajánlanám bárkinek, én nagyon várom a folytatást.

A kötetet és a lehetőséget, hogy megjelenés előtt olvashattam, köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kedvenc karakter: Mac, Owen, Roland

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a karakterek, a világ, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2013. április 18.

Oldalszám: 272 oldal