Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete

2014. augusztus 31., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: 1968-ban Wanda Mayhall és három lánya egy fiatal nő holttestére bukkannak, mellette pedig a halott csecsemőjére. De csodák csodájára a kisbaba kinyitja a szemét és mozogni kezd, habár nem vesz levegőt és nem ver a szíve. Bár a zombikat a hatóság levadássza, Mayhallék elrejtik és felnevelik az élőhalott fiút, akit John/Stony névre keresztelnek el, de persze Stony létezése nem maradhat örökké titok…

Kapott ez a könyv hideget-meleget, de mégis úgy voltam vele, hogy megveszem és elolvasom, mert a legtöbb kritikában csak annyit láttam, hogy ez egy lassú, karakterdráma és nincs benne semmi zombis. Erre pedig úgy gondoltam, hogy nem fog zavarni, hiszen szeretem, amikor fantasy témával párhuzamot vonnak valami más, komolyabb témára és az érzelmeken van a hangsúly. Csak elkövettem azt a hibát, hogy félreértelmeztem a fülszöveget, ugyanis megváltástörténetet ígérnek, de én abban a hitben éltem, hogy egy szereplő saját megváltásáról lesz szó, nem a Megváltóról, mint messiásról.

És éppen ezért nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy szerintem ez rossz könyv, de egy biztos: nem nekem való, és amúgy sem éreztem annyira különlegesnek, amit ígért nekem a marketing. Négy részből áll a könyv, és mindegyik más hangulatú és más stílusú, és valahogy ezért sem tudtam az egész történethez érzelmileg kapcsolódni, egyszerűen kizökkentettek az időbeli ugrások, és úgy éreztem, hogy ezek csak vázlatok, mindenbe bele-beletapicskol az író és úgy hagyja függőben. Az első rész egy felnövésről szóló regény, a második egy polgárháború előkészületeiről mesél (de milyen rémunalmasan még ezt is) egy naiv, idealista ifjonc szemszögéből, a harmadik a kormány titkolt dolgairól szól (szintén unalmasan), és a negyedik pedig egy értelmetlen, túlírt, hatásvadász Messiás történet.

Igen, azt hiszem, látszik, hogy ahogy a történet végére gondolok, elönt a düh, mert lehetett volna ez egy jó könyv is, vannak benne nagyon jó gondolatok és filozófiai kérdések, de a kivitelezés és a vége elrontotta számomra az egészet. A vége miatt vontam le egy teljes csillagot, mert ha nekem egy szomorú, hányattatott sorsú férfi történetét kell olvasnom, aki megváltja az egész világot, akkor nem lehet ilyen vége… Egyszerűen elsöpört minden értelmet és úgy éreztem, teljesen felesleges volt ezt ötszáz oldalban megírni.

Azon kívül, ami nagyon zavart, hogy Stony egy olyan karakter, akinek a sorsa egyszerűen nem érdekelt. Stony passzív, nem csinál semmit, néha olyan oltári hülyeségeket gondol (valakiről, aki a barátja, nem gondolja, hogy lehetnek titkai, csak a 400. oldalon), hogy nem tudom, hogy lett ő valami vezérszemélyiség és nagy stratéga. Stony akárhová megy, mindenki megszereti (nem vicc, az ellenségei is, akik utálják a zombikat), és nem tudom átérezni miért. Egy hasonló zombi-szemszöges regényben, a The Girl with All theGiftsben el tudtam hinni, hogy Melanie-t mindenki megkedveli, mert kedves volt, együtt érzett az emberekkel és rácsodálkozott a világra, ő volt tényleg az a reménysugár a poszt-apokaliptikus világban, akinek mindenkire szüksége volt. Stony pontosan ugyanezt a szerepet töltené be, de az író annyira beleszeretett a saját karakterébe,  hogy elfelejtette megmutatni, hogy miért kéne szeretnünk és miért olyan különleges Stony (azon kívül, hogy ő az egyetlen zombi, aki fejlődik.)

A regény közel 500 oldalas és tényleg nem történik semmi, ami nem zavarna, ha az érzelmek átjönnének, de Stony csak egy érzelemmentes bábu, amire olvadozik mindenki, és így örültem volna, ha történik valami. A polgárháborút, a kormány által elkövetett kínzásokat csak díszként kapjuk meg, egyfajta keretként Stony "nagy férfifájdalmának" és ennyi. A világról semmit nem tudunk meg, teljesen úgy éreztem, mintha nem is alternatív történelem lenne itt, hanem csak szimplán a mi világunk, és a zombik mibenlétére se kapunk választ, ami igenis zavart, mert nem volt más célja a történetnek… Vagyis lehet lett volna, de elveszett abban az 500 oldalnyi ömlengésben. Gregory még elkövette − számomra − azt a hibát is, hogy azt a pár akciódús jelenetet, ami lenne, vagy ahol történne bármilyen cselekmény szempontjából fontos valami, azt kivágja és okosnak tűnő, írói kiszólalással oldja meg, pl. "Ismered ezt a történetet, képzeld el, itt vannak a hozzávalók" és beilleszt egy listát a zombifilmekből. Igen, lehetne ezt jól használni, általában szeretem az írói kiszólalásokat, de itt kizökkentetett, mert a könyv első felében ez javarészt sehol nem volt, utána meg ettől lett olyan érzésem, hogy összecsapta a könyvet. Főleg, hogy néha megpróbált nem Stony szemszögből írni, amit oda nem illő történetekkel, hirtelen és rövid szemszögváltásokkal oldott meg, mintha ő se tudná mit akar. Röviden: nem éreztem kidolgozottnak a regényt, és úgy éreztem, hogy az író se tudja, mit akar, amit a darabos történetvezetés csak még jobban megerősített.

De ugyanakkor tényleg lett volna mondanivalója a könyvnek, ha nem lenne a Messiás vonal és a borzalmas vége jelenet, akkor még négy csillagot is adtam volna rá ezekért. Mindazonáltal lehet, hogy valakinek pont ez fog tetszeni benne, de engem sajnos nem sikerült kárpótolnia összességében.

A regény egy része szól a családi szeretetről, és hogy ez nem feltétlenül mindig jelenti a vérszerinti rokonságot, szerettem olvasni Stony és a testvérei kapcsolatáról, bár ez sajnos csak az első részt tette ki a könyvből, és ez is néha olyan felületesen volt leírva. Egy kicsit arról is szól a történet, hogy Stony önmagát keresi, mint egy átlagos tinédzser, amit nehezít, hogy árva, és nem ismeri a vérszerinti szüleit, és felmerül a kérdés, hogy vajon a biológiai rokonok mennyire határozzák meg az ember személyiségét. (De ez a téma olyan mikroszkopikus és egy-két oldalon bedobált, hogy nem éreztem tényleges családi szeretetről szóló regénynek, mint ahogy a fülszöveg állítja.)

A másik téma − ha már zombikról van szó −, amit szintén nagyon enyhén érint Gregory, az élet-halál kérdése. Egyrészt mert a zombik is megkérdőjelezik, hogy ők most élnek-e vagy sem, másrészt pedig egymás mellett látjuk egy új élet születését és az esztelen gyilkosságokat.

Viszont a zombiság két nagy dologra párhuzam, amit igazán értékelni tudtam ebben a regényben: Az egyik a zombilétre való magyarázat végül is, hogy az emberek magukat tartják össze, és sok minden rossz dolgot túlélnek. Mivel a zombik is folyamatosan öngyilkosok lesznek, ezért a zombilét és a Holtváros (a zombik börtöne) egyfajtaképpen értelmezhető a depressziónak és/vagy a reménytelen és kemény helyzeteknek az emberek életében.

A másik dolog pedig a másság elfogadása, amit nem is nagyon titkol Gregory, ugyanis az öreg mentor karakter még ki is ejti a száján a homoszexualitás szót és hogy mennyire áttörő volt ezt egy bizonyos filmben használni. Innentől nem igazán nehéz összekötni a zombiságot az LMBT kultúrával − számos helyen annyira erőltetetten átlátszó, hogy úgy éreztem, Gregory elfelejtette lecsiszolni az éleket, hátha valakinek nem elég egyértelmű. Van itt nekünk: Szakáll (azok az élők, akik kísérik a zombikat, hogy el tudjanak jutni egyik helyről a másikra), ezt a kifejezést használják a heteroszexualitás látszatát fenntartó párokra is, a különböző degradáló szavak, kifejezések elleni harc, a múltbeli (nácikra nagyon hasonlító - nem, ez sincsen eltakarva, nyolcszor meg vannak említve a nácik és Hitler) kivégzések szépítése és kitakarítása a történelemkönyvekből, az a kérdés, hogy kárhozatra vannak-e ítélve a Biblia szerint, és a vallások meglepően úgy állnak a zombikhoz, mint az LMBT emberekhez. A zombik sorra lesznek öngyilkosok, mert a média és a társadalmi elvárások olyannak festi őket, és eleve utálják magukat, ezért Stonyék egyik terve is abból áll, hogy nyilvánosságra vonulnak, könyvekkel, oktató honlapokkal és celeb "coming out"-okkal, és a klasszikus "a homoszexualitás/zombiság" betegség beszédet is láthatjuk az egyik szereplőtől.

A Stony Mayhall második élete nem feltétlenül rossz regény, de eléggé esetlenül megszerkesztetett. Az üzenete − a másság elfogadása és főleg az LMBT emberek helyzete − túlságosan fejbevágó és oktató stílusban kerül az olvasó elé, ezért nem biztos, hogy mindenki élvezni tudja. Ha finoman, több érzelemmel írták volna meg, lehetett volna iszonyatosan jó regény is, így csak a potenciált látom benne, és mindenki csak a saját felelősségére olvassa.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a másság elfogadása, a mássághoz való viszonyulás, mint téma

Ami nem tetszett: lassú, a vége értelmetlenné teszi az egészet, messiás üzenet

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Gabo (és Ad Astra)

Kiadás dátuma: 2014. június

Oldalszám: 482 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Andrew Hussie: Homestuck 1-3. (Otthonragadva)

2014. augusztus 23., szombat

Hogy akadtam rá: Mindenhol erről hallottam.

Sorozat: A Homestuck 1-3. része.

Úgy általában az egészről: John, Rose, Dave és Jade jó barátok, és mikor megjelenik egy új számítógépes játék, a Sburb, úgy döntenek, hogy nekiülnek játszani. Amire nem számítanak, hogy véletlenül beindítják a világvégét és lerombolják a földet.

Ez most egy rendkívüli poszt lesz (és nem, nem azért született ez a bejegyzés, mert elkezdtek zaklatni, hogy ugyan, mikor írok már újra), mert egy nem mindennapi képregényt kezdtem el olvasni. Azt tudni kell, hogy sok angol nyelvű fandom (rajongói) helyen megfordulok, és mindig mindenhol szembejött velem a Homestuck. Semmit nem tudtam róla, csak, hogy vannak benne trollok (?), és hogy bonyolultak a shipek benne, és hogy furcsák a rajongók. Aztán most éppen nem volt annyi időm, hogy tartalmasabb könyveket olvassak, gondoltam, rákeresek erre a misztikus Homestuckra. Mint kiderült a Homestuck egy teljesen ingyenesen elérhető webképregény, és beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem olvasni. Annyira magával ragadott, hogy már egy hete nem csinálok mást, mint falom az oldalakat.

A Homestuck egyik csábító ereje, amivel az olvasó már az első oldalakon találkozik, hogy ez nem egy egyszerű képregény, hanem a narráció valami eszméletlen formabontó, és bár a történet eleje iszonyatosan semmilyen és lassú, mégis beszippant és elszórakoztat, már csak ezért az újdonságérzetért is. Egy kicsit olyan, mint egy interaktív történet (Choose Your Own Adventure), ahol az olvasó a főhős, és bár itt nincsenek szerteágazó történetek, mégis lapozáskor úgy tűnik, mintha mi "adnánk ki a parancsot" a főhős karaktereknek, és persze a sztorit E/2-ben olvashatjuk. (Aki nem szereti az E/2-es írásmódot - mert én sem vagyok ám nagy rajongója, annak szeretném megjegyezni, hogy itt abszolút nem zavaró, és teljesen illik ide.) A történet nagy része áll gifekből, interaktív flash játékokból, és mindezt eszméletlen jó zene övezi. Komolyan, annyira beleszerettem a zenéjükbe, hogy csak úgy szimplán is hallgatom a dalokat: egyszerű, régi játékok hangulatát idéző, fülbemászó dallamokról van szó.

A másik, ami azonnal magával ragadott, az a humor. Egy kicsit morbid, egy kicsit elvont, de pont az én ízlésembe beletalált − és ezért sem való ez mindenkinek. Plusz főleg mivel egy számítógépes játék áll a középpontban, ezért a gamer dolgokon van a hangsúly, így kétlem, hogy egy nem igazán játékos olvasó ugyanannyira értékelné az efféle vicceket. Például a főhőseinknek meg kell küzdenie azzal, hogy mennyi cucc fér a leltárukba, milyen módon tárolják ezeket, és ez nekik fel sem tűnik, ezzel is azt a hatást keltve, hogy ők alapból egy játék karakterei. (Akik igen, egy játékban vesznek el.)

Az első részben nem igazán történik semmi, és leginkább Johnt és Rose-t ismerjük meg, John telepíti a játékát és felfedezik ezt együtt Rose-zal. Ugyanis ez a Sburbs, amivel a gyerekek játszanak, kísértetiesen hasonlít a Simsre − az író erről a játékról is mintázta −, és a két játékos úgy kapcsolódik össze, hogy az egyikük − a szerver − irányítani tudja a másik − a kliens − környezetét, konkrétan valóságmódosító játék ez. A gyerekek ezen nem akadnak fenn, csak egy izgalmas kalandnak hiszik − és valljuk be, néhányan tényleg elképzeltük, milyen lenne igaziból egy számítógépes játék világába csöppenni −, és ahogy a játékokkal az ember először bénázik, ők is ezt teszik. Az első rész sokak szerint unalmas, bár tény, hogy cselekményileg nem mozdul előre semmi, engem lekötött az újdonság varázsa, és szépen lassan megszokhattam a karaktereket övező világot és játékot.

A második és a harmadik rész már sokkal izgalmasabb, és ezt köszönheti annak is, hogy megismerjük Dave és Jade oldaláról a történteket és hogy szép lassan még több elemet csepegtet elénk Hussie. Megérkeznek új szereplők, akik valahol a jövőben vannak, és elkezdődik az időben (és térben − dimenziókban?) ide-oda ugrálás − szimplán csak a narrációban flashbackkel, de konkrét kisebb időutazásokkal is, és mindig izgalmas helyen hagyja abba Hussie, így kellemesen fenntartja a feszültséget és az érdeklődést.

A történet szempontjából megismerünk egy jóslatot, ami tipikus fantasy kliséktől hemzseg és felfesti azt, hogy a hőseink a kiválasztottak, akik majd segítik megvívni az eddig sakk-mattban álló végső Jó vs. Gonosz harcot. De ettől nem lesz az egész erőltetett, pont inkább ebben is rejlik a bája, hogy minden jól ismert fantasy elemet bedob, mintegy parodizálva is azokat (ironikusan, hogy Dave-et idézzem.) Van itt a rébuszokban beszélő, kedves idős segítőtől kezdve, a jó tett helyében jót várj elemig minden, és ezekre rá is mutat Hussie, fel is vállalja, és humorforrásként kezeli. Imádtam, például, amikor a főhős megkérdezi, hogy miért nem lehetne, hogy konkrétan elmondják neki, hogy mit kell csinálnia − és erre egy újabb rébusz a válasz. De nem csak a fantasy műfajt, de a számítógépes játékok történetvezetését és szokványos írói erőltetéseit is kifigurázza − persze, hogy az időbe belenyúló gépnek van olyan biztosítéka, hogy ne tudjanak időparadoxont létrehozni, és persze, hogy a hősünknek magának kell felküzdenie magát a következő "szintre," hiába lehetne a világban sokkal logikusabban oda eljutni a segítőivel.

Hussie közben az olvasókkal is játszik, nagyon sokszor elhúzza előttünk a mézesmadzagot − mi van abban a dobozban? − és a főhős tudja a választ, és meg is meg is jegyzi "el nem tudna képzelni olyan szerencsétlent, aki nem tudhatja ezt a titkot, milyen szörnyű lehet nekik." Ezek mellett még a függővégekkel is játszik, szintén humorforrásként is, amikor már a hajunkat tépnénk, hogy tudjuk, mi következik, az olvasókat kedvesen gúnyolva átvált egy másik jelenetre.

De ami talán a legnagyobb vonzereje a Homestucknak, azok a karakterek. Mindegyiküket abszolút megszerettem − és bár csak internetes csevegő programmal beszélnek egymással a karakterek, mégis teljesen átjön a személyiségük és a közöttük lévő abszolút igazi és szívmelengető barátság. John és Rose egyke gyerekek és csak egy-egy szülőjük is van, és az őrült kalandjaik mellett előtérbe kerül a bonyolult szülő-gyerek viszony, amit szívem szerint én nagyon szeretek. A gyerekek kicsit néha kínosnak érzik a szüleiket, néha megpróbálnak mások lenni, a saját személyiségüket mérik hozzájuk, és próbálják feldolgozni, hogy mit meg nem tesznek értük, csak azért, mert szeretik őket. Dave-et ezzel szemben a bátyja neveli, ahol a rivalizálás és az istenítés is bejön a képbe, de ő is azzal küzd, hogy vajon mennyire határozza meg a bátyja őt, és hogyan lehet saját személyisége, hogyan léphet ki a bátyja árnyékából. Bár mindegyik gyerek belopta magát a szívembe, mégis Jade lett a legkedvesebb karakter számomra: ő az, aki iszonyatosan távoli kis elzárt szigeten él, és jövőbe látó képessége van, ami az időugrós részeknél felettébb izgalmassá teszi a történetmesélést. És valahogy a története és ez a képessége olyan keserédesebbnek és magányosabbnak hatott, még a többieké mellett is.

A Homestuck egy nagyon furcsa, újszerű történetmeséléssel rendelkező humor fűszerezte kalandtörténet, amiben meglehetősen sok érzelem rejtőzik. Aki valami érdekesre, valami újra vágyik, azoknak tökéletes csemege lehet.

> OLVASS BELE A MAGYAR FORDÍTÁSBA. (megjegyzés: ezt véletlenszerűen találtam google kereséseim közben, nem tudom, mennyire jó vagy hogy frissítik-e még.)

Kedvenc karakter: Jade, John, Rose, Dave

Ami kifejezetten tetszett: a narráció, a humor, a karakterek és a barátságuk, a világfelépítés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Magánkiadás

Kiadás dátuma: 2009. április 13. - 2010. január 14.

Oldalszám: 1153 oldal

Honnan: ingyenesen, legálisan netről

Megjegyzés: Ez a poszt az első három felvonásról készült − ez a három jelent meg még csak könyvben, amit amúgy fogalmam sincs, hogyan lehet beszerezni, mert nem látok Európába szállítási opciót −, így nem teljes az értékelésem, majd egyszer szépen lassan folytatom.

Sally Nicholls: All Fall Down (Mind meghalnak)

2014. július 21., hétfő

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: 1349-et írunk, Isabel, a tizenhárom éves lány Ingleforn falucskájában lakik, és csak távoli rémhírként hallanak a betegségről, ami rohamosan szedi áldozatait. Úgy gondolják, ez is csak olyan katasztrófa, ami a mesékben létezik és távol az otthonuktól. Isabel családja boldogan él és készül a betakarításra, ám megtörténik, amire nem számítanak, és Yorkban is lecsap a pestis, az onnan menekülteket pedig elküldik, bár a helyi kolostor befogadja őket. A gond csak az, hogy a szóbeszéd szerint mindenki meghal, aki betegeket vagy a közelükben lévőket fogad be, és a kolostorban lakik a papnak tanuló Geoffrey, Isabel bátyja.

Aki egy kis időt is tölt a blogomon, talán tudja, hogy nem igazán szeretem a történelmi regényeket, egészen egyszerűen azért, mert nem az én műfajom, a történelem sem volt soha a kedvenc tárgyam, erre szoktam visszavezetni a viszolygásomat. Nem is akartam ezt a könyvet megvenni, hiába Sally Nicholls írta − akit amúgy valami zseniális írónak tartok −, de úgy adódott, hogy a születésnapi csomagomba belefért még egy olcsóbb könyv, és ez lett belőle. És nem csalódtam! Nichollsnak sikerült még engem is lekötnie, és egyáltalán nem ódzkodtam a történelmi környezettől, sőt egészen érdekes volt olvasni róla.

Ennek az egyik oka az, hogy Nicholls úgy ábrázolta a pestis járványt, ahogyan én a történelemkönyvekből sosem gondoltam rá: mint egy apokaliptikus eseményt, hiszen az is volt, ugyanis Európa felét kiirtotta. Isabel folyamatosan annyit lát, hogy egyre többen halnak meg, egy látszólag megállíthatatlan betegségben, miközben szép lassan felbomlik a megszokott társadalmi rend, így teljesen megváltozik a lány szeretett és megszokott világa.

A regény bemutatja, hogyan is gondolkoztak az akkori emberek a pestisjárványról, hogy a vallásosság és egy kicsit a hiedelmek miatt úgy gondolták, hogy a fertőzötteket körülvevő "rossz levegő" terjeszti a betegséget, ezért védekeztek ellene illatos fűszernövényekkel és hogy Isten megsegítse őket, keresztekkel és a szentekhez fűződő ereklyékkel, imákkal. Persze nem ateista regény ez, de a szereplők vak hite megrendül Isten képében, hiszen őket úgy nevelték, hogy Isten csak a gonoszokra csap le. Érdekes látni, hogyan reagálnak az emberek a tragédiák ideje alatt a hitre és a vallásra (és ez nem csak éppen a 14. századra igaz, ez egy univerzális emberi dolog): van, aki teljesen elveti Isten képét, miután nagy katasztrófa érte, van, aki még inkább vallásos lesz, legalábbis megrögzötten és elkeseredetten próbálja betartani a vallási rituálékat, szinte már-már a csodákban hisz, mert muszáj valamiben hinnie, hogy tovább tudjon élni, és van, aki az arany középutat választja, aki nem csak Istenre hárítja a történteket.

A bekövetkező pestisjárvány egyik hatása, hogy megváltoznak a dolgok, és meggyengíti a feudalizmust. Ezt látjuk, nem csak abban, hogy sokan megkérdőjelezik azt a fajta Istent, amit az egyházak hirdetnek, hanem, hogy Isabel családja, hogyan lesz szabad ember, hogyan dolgozhatnak a nők férfimunkakörben. És ezektől és a városi kereskedők láttán, akik között akad nő is Isabel is elgondolkozik, hogy talán a kezébe veheti az élete irányítását, és hogy hiába nő, lehetnek vágyai és életcélja, nem kell neki szükségszerűen férj.

"A sötét szobában csendben emlékezünk a halottjaink szellemeire. Elgondolkozom, hogy vajon meddig fognak ilyen közel maradni mellettünk. Talán mindörökké. Ez egy szomorú gondolat, de egyszerre örömteli is."

A halál nem meglepően központi témája a könyvnek, és ezzel együtt a tragédiák és a gyász feldolgozása. Bemutatja, hogy az emberek mennyire közönyösek, ha valahol távol történik katasztrófa (hiába is éreznek együtt, nem kezdenek el rettegni), és hogy mennyire vagyunk képesek magunkat áltatni, hogy az otthonunkra nem sújthat le semmi komolyabb rossz. A főhősünk is könnyedén elhiszi, hogy egész Franciaország kihalt, de a saját kis falujáról képtelen ugyanezt gondolni. Mégis Nicholls könyörtelenül és kegyetlenül szépen lassan elvesz majdnem mindenkit Isabeltől és igazából ezt olvashatjuk végig, hogy egy szem lány, hogyan küszködik a gyász súlya alatt egy összeomló világban. Különböző hatását látjuk a tragédiáknak: Isabel először közönyössé válik a halállal szemben, mikor már annyi falubelit kell eltemetniük, van, aki magát hibáztatja, mert azt hiszi, ő hozta el a betegséget egy házba, ahova befogadták, és közben persze a túlélők bűntudatával is meg kell birkóznia. Van, aki depressziós lesz, és míg van, aki túléli, van, aki öngyilkosságot követ el.

És itt megjegyezném, hogy ez gyermekkönyv, és most már értem, hogy miért mondta pár kritika, hogy talán ez nem való kisgyerekeknek. Nem csak, hogy a halál témája nagyon erőteljesen van boncolgatva, de Nicholls nem rejteget semmit, és nagyon sok gyomorforgató jelenet van benne, hiszen a pestisjárvány nem volt szép látvány, az írónő pedig nem hagyja ki az állatokat, amint éppen hullákat esznek, vagy az utcán bomladozó, felpuffadt holttesteket sem.

"Élni nehezebb, mint meghalni. […] és nem vagyok benne biztos, hogy elbírom a gyászt, amit magammal kell cipelnem."

Viszont nem csak szomorú hangulata van a könyvnek, hanem tényleg reményt nyújt a vége, hiszen nem hiába kapta az "A túlélés története" alcímet a regény, mert Isabel bármennyire is megváltozik, bármennyire is megtörik és sosem lesz ugyanaz a gondtalan lány, aki volt, mégis tovább él, és közben felnő, és rájön, hogy a mostohaanyjához akar hasonlítani. De több karakter is fejlődik, és a társadalmi elvárások ellenére is kitartanak az álmaik mellett.

A regény még nagyszerű pontja az emberi kapcsolatok ábrázolása, mivel Isabel áll a középpontban, és át kell éreznünk a gyászát, ezért Nicholls először szépen bemutatja, hogy kivel milyen viszonyban van Isabel, mielőtt elkezdené őket eltemetni. Imádtam Isabel és Geoffrey testvéri kapcsolatát, ő az egyetlen testvére, akivel teljesen jól kijön a lány, Richard inkább csak a távoli, sokkal idősebb bátyja, aki nagyon más beállítottságú, cseppet sem hibátlan. Ezek mellett Isabelnek ott vannak a kistestvérei, akikre vigyáznia kell, a mostohaanyja, akivel igazi, rendes anya-lánya kapcsolata van (aminek örültem, mert bemutatja, hogy nem csak a vér jelenti a családot), és Robin, akivel Isabelt eljegyezték kiskorukban. Bár itt az előre elrendezett házasság ellen nem lázad fel (annyira) Isabel, mert jó barátok, konfliktus mégis akad, ugyanis míg Isabel szereti a farmer, egy helyhez kötött életet, Robin szeretne világot járni, és nem tudják megoldani ezt úgy, hogy valaki ne sérüljön meg közben.

Az All Fall Down egy szívszorító történet arról, milyen szinte mindent és mindenkit elveszíteni, de mégis tovább élni, és hogy milyen megtalálni önmagunkat, akár pont egy széteső világ közepén.

Kedvenc karakter: Isabel, Geoffrey, Simon

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Marion Lloyd

Kiadás dátuma: 2013. április 4. (eredeti: 2012. március 1.)

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

K. L. Armstrong & M. A. Marr: Loki farkasai

2014. július 14., hétfő

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong és Melissa Marr a kedvenc íróim közé tartoznak.

Sorozat: A Blackwelli históriák 1. része.

Úgy általában az egészről: Matt Thorsen betéve tudja az északi mítoszokat, hiszen a családja Thor, a régi isten leszármazottja. Ez abban is megnyilvánul, hogy minden Thorsennek van egy pöröly alakú nyaklánca, amivel a különleges képességüket tudják kordában tartani, Mattnek viszont ez sajnos nem megy jól, ebben sem jó, ahogy semmi másban sem, ő a család fekete báránya, pedig sokat várnak el tőle, főleg, hogy az apja a város seriffje.

Laurie Brekke családja furcsa, ugyanis az apja folyton úton van, és édesanyja legszívesebben eltiltaná a bajkeverő unokatestvérétől, Fentől. Ám Laurie-nak Fen jelenti a világot, így amikor az egyik este különös, alakváltásról szóló rémálmot lát, az első ami eszébe jut, hogy Fent beavatja, bármennyire is hülyeségnek hangzik.

Fen Brekke farkas alakváltó, ahogy a Brekke családban nagyjából mindenki, hiszen Lokitól származnak. Bár Fen nem hisz a Ragnarökben és a jóslatokban, azt tudja, hogy egy farkas vagy magányosan él (és állandóan tovább kell állnia) vagy falkába verődik (és a helyi falkát tekintve, ő ezt köszöni szépen nem kéri) vagy pedig adót fizet a helyi falkának, hogy egy helyen lakhasson. Ő az utóbbit teszi, és mivel Laurie-t bármilyen áron megvédené, ezért a lány adóját is megfizeti, amíg ki nem derül, hogy Laurie is farkas lesz-e. Ezzel addig nincs is gond, amíg a farkas falka vezetője a fejébe nem veszi, hogy ideje elhozni a világvégét, és Fennek kötelessége Mattet leszállítania, ha nem akarja, hogy Laurie-nak baja essen.

Nagyon vártam ezt a sorozatot, hiába gyermekkönyv, bíztam a két kedvenc írómban, főleg, hogy az északi mítoszokat szemelték ki maguknak, amik szintén a nagy kedvenceim (a görög mellett.) Bár nem tökéletes ez a kötet, mégis a kedvencem lett, és ez főleg a főszereplőnek köszönhető.

Bár a főhősök tizenévesek és nagyon fiatalok, mégsem tehetetlenek, ami nagy hasznukra válik egy világ megmentési küldetésen, és sikerült úgy megírnia ezt a két írónőnek, hogy el tudtam hinni, hogy erre képesek maguktól, szülői segítség nélkül a gyerekek. Ugyan beleszerettem mindhárom főhősbe, és abba ahogyan viszonyulnak egymáshoz − tényleg a kapcsolataik azok, amik viszik magukon a kötetet − néha előfordult, hogy igenis gyerekekként viselkedtek, szarvas hibákat vétettek, de legalább ezt nem következmények nélkül. Viszont néha volt egy-egy olyan frusztráló gondolata a szereplőknek, ami kizökkentett olvasás közben.

Matt reakcióját egy igen komoly, drámai dologra először nem hittem el, mert olyan semmilyen volt, és majdnem félre is tettem a könyvet, de végül eleget törődnek a témával, mégis úgy érzem, hogy ezt előbb is el lehetett volna kezdeni. És Mattnek rendre életveszélyes dolgok közepette olyan dolgok (is) járnak az eszébe, hogy vajon a lány azt hiszi, hogy tetszik neki vagy a lánynak ő tetszik-e. Fenben az egyetlen idegesítő tulajdonsága, hogy kijelenti az unokatestvérére, hogy "Te csak egy lány vagy" és ugyan így mit tehetne, bár Laurie természetesen visszabeszél, és talán Fen csak azért mondja ezt, hogy megvédje a lányt, mégis irritált. Astridnak pedig az a csodás ötlete támad, hogy a szörnyeket, amiket véletlen elvezetett az istenek leszármazottjaihoz, majd úgy tud elűzni onnan, hogy kisétál a kapun, és biztos őt követik majd… mikor már megtalálták a szörnyek azokat, akiket kerestek.

De ugyanakkor ezeken kívül tényleg a karakterek azok, akiket imádtam ebben a könyvben, és aki egy picit is ismer tudja, hogy én sorozatokat a karakterek miatt olvasok (tévésorozatoknál azért nézek valamit), ezért lehet, hogy amúgy négy csillagot adtam volna a könyvre, de a főszereplők felhúzták.

Fen egy olyan karakter, aki rossz családban nőtt fel, a rokonok össze-vissza adogatják őt egymás között, ezért végtelenül magányos, és nincs neki más csak Laurie. Ezért is a Laurie-val való kapcsolata az igazi "tűzön-vízen át, mindent megtesznek egymásért" fajtából való, amiről én imádok olvasni. Fen továbbá tudja, hogy Lokitól származik, és miután elhiszi, hogy a Ragnarök tényleg eljön, azzal is meg kell küzdenie, hogy előre elrendelték arra, hogy valami nagy gonoszságot tegyen. Fen és a farkasok szála felveti a kérdést, hogy mi tesz minket gonosszá: aminek/ahova születünk vagy a tetteink?

Mattnek azzal kell megküzdenie, hogy ő a legfiatalabb testvér egy olyan családban, ahol sokat várnak el tőle és nagy nyomás nehezedik rá, főleg, hogy úgy tűnik a szülei mindig csalódnak benne. A saját lábára kell állnia, amikor rájön, hogy a családja mit is tervez neki a Ragnarökre, és itt is felmerül az a téma, hogy mit is jelent a jó és a rossz, hogy vajon létezik-e csak csupán jó és rossz, ilyen fekete-fehér-e a világ. Miközben Matt végre levetkőzi a belenevelt családi előítéleteket, egyre normálisabb karakter lesz: Főleg, hogy végre felfogja, hogy egy lány is meg tudja magát védeni. (Nem tudom, szegény Laurie-nak, hogy volt türelme két ilyen egészségtelenül védelmező fiúhoz.)

Ami még a könyv nagy erőssége, hogy a két írónő stílusa nagyszerűen kiegészíti egymást, így Armstrong pörgős, akciódús cselekményvezetése tökéletesen illik Marr mitológiateremtéséhez. A könyv "armstrongosan" gyors ütemű, folyamatosan történik valami, ezért már az elejétől kezdve beszippantott a történet, viszont a sorozat felépítése egy kicsit hasonlít a Sötét erő sorozathoz, ezért ez az első rész inkább egy prológus érzetét adja, ahol a három főhősön kívül a többieket nem nagyon ismerjük meg, és a nagy történetívben sem jutunk annyira előre, hiszen csak két-három napot ölel fel a regény.

A világfelépítésben ugyan akadnak lyukak − Hogyan haltak meg az istenek? Miért mondják azt, hogy nem akarják, hogy megismétlődjön a múlt a mítoszokra utalva, amikor elvileg minden, ami a Ragnarök közeledtét jelzi az most és velük fog megtörténni? Hogy maradtak Blackwellben Loki és Thor leszármazottjai főleg, ha valaki nem is tud arról, hogy tényleg istenektől származnak? −, mégis imádtam a szörnyeket és ahogyan az északi mítoszokat átültették a modern korba a nornáktól kezdve a Thor-Loki törékeny barátságon/bajtársiasságon át az óriásölésig. (Amit még nem tudok felfogni, hogy annyit szenvedtek azon, hogy a farkasok ne bántsák ezt meg azt, ezért nem hagyták hátra Laurie-t, aztán mégis egyedül hagyják… A farkasok miért nem tudták volna a főhősök családját használni csalinak? Ezt olyan kihagyott ziccernek érzem.)

Összességében a Loki farkasai egy kellemes kalandregény, ami még a maga kis hibáival is élvezetes, és hiába rövid, a szereplők könnyen az olvasó szívéhez tudnak nőni. Alig várom már a folytatást.

Kedvenc karakter: Matt, Fen, Laurie

Ami kifejezetten tetszett: a főhősök és kapcsolatuk, a szörnyek

Ami nem tetszett: a szereplők néhol frusztráltak, néha túl könnyen elfogadták a természetfelettit

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2014. június (eredeti: 2013. május 7.)

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Cressida Cowell: How to Break a Dragon's Heart (Így törd össze egy sárkány szívét)

2014. július 6., vasárnap

Hogy akadtam rá: Az első részből készült film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 8. része.

Úgy általában az egészről: Egy nagy vihar közben Camicazi eltűnik, és Hablaty és a Huligán törzs a lány keresésére indulnak. Amennyire szerencsés főhősünk, a hajójuk elsüllyed egy ellenséges törzs területén, ezért kénytelenek ott éjszakázni, ahol a történetek szerint szellemek kísértenek. Bár szellemekkel nem találkoznak, de megtalálják a múlt egyik darabkáját, egy Huligán címerrel díszített trónt, amit rejtély övez (és talán valamilyen átok is sújt), miközben az ellenséges törzs bekeríti őket…

Ez már a nyolcadik Így neveld a sárkányodat rész, és úgy gondoltam, tudtam, mire számítsak: egy kis humor, egy kis kalandozás és jó nagy adag barátság, no meg egy-két elgondolkoztató mondat. Hallottam róla, hogy mivel Hablaty felnő, ezért a sorozat is "felnő," és sokkal sötétebb hangulata lesz, de annyira szíven ütött, mikor már a prológusban apa-fia gyilkosságról kellett olvasnom, hát még amikor megismertem részletesen is ezt a történetet!

Habár minden megvan ebben a kötetben, ami eddig volt, de tényleg úgy érzem, hogy Cowell igazán kitett magáért és ez lett a legjobb könyv (eddig) a sorozatban, és ez részben tényleg a sötétebb hangulatnak köszönhető, ezt pedig a keserédes epilógussal fejeli meg Cowell, ahol a narrátor idős Hablaty visszavágyik a múltba, a régi énjéhez, aki még optimista volt, mert ő már annyira megváltozott. De a könyv főpozitívuma, hogy végre az összes, (de tényleg az összes) kötet egybefonódik, és apró jelentéktelen jelenetek nyernek értelmet. Lehet, hogy Cowell régen még nem ezt a történetet akarta megírni, bár interjúkban úgy olvastam, hogy de igen, mégis úgy érzem, hogy nem kellett annyit erőltetnie, mint pl. J. K. Rowlingnak. Minden tökéletesen egybeillik, és most már még jobban várom a következő köteteteket, mert olyan vége lett, és ehhez csak adalékanyag, hogy tudjuk, hogy mire Hablaty öreg lesz, már nincsenek sárkányok, és úgy látom, erre a kérdésre fogunk választ kapni.

A könyv nagy varázsereje számomra, hogy nem létezik feketén-fehéren jó és gonosz, (noha vannak gonosz figurák, akik velejéig romlottak), mégis akad olyan szereplő, aki történetvezetés szempontjából gonosz, mégis látjuk, hogy jó volt, hogy csak az érzelmei vezetik és sajnos rossz útra tért. Mind Alvin (aki végre van ebben a részben! Imádom Alvint!) és mind az új főgonoszunk rabságban volt eddig, és a gyűlölet emésztette fel őket. Nem volt társuk, nem volt mellettünk senki, aki segített volna rajtuk, ezért is torzultak el, mert hagyták, hogy a negatív érzelmeik vezéreljék őket. (Bár Alvinnál ez nem annyira szembetűnő, mert ő eddig se volt egy lágy karakter, bár megtudjuk végre, hogy mi is motiválja.)

És ezzel a szállal jön az, hogy bemutatja a könyv, hogy az élet nem igazságos, és bár sokan úgy vannak vele, minek ez egy mesébe, szerintem pont emiatt lesz minden korosztály számára emészthető ez a sorozat, mert valahogy mindenkit meg tud érinteni. Bár csak pár mondat erejéig, de bemutatja, hogy van, aki rabság/rabszolgaság után nem tud visszatérni a régi életéhez, egy nagyon picit nekem erről a Stockholm szindróma jutott eszembe, bár ezen nem időzik annyit a könyv, mint a többi témán.

− Milyen szomorú ez a történet.
− Ez nem csak egy történet − csattant fel a boszorkány. − Ez történelem. Persze, hogy tragikus. Ez a valódi élet, nem egy tündérmese…

Ami pedig nem más, minthogy igenis történnek tragédiák. Tudtuk eddig is, hogy Hablaty a Harmadik Hablaty a sorban, és most megismerjük Második Hablaty történetét, ami tele van árulással és könnyfakasztó halálokkal. (Én bevallom, hogy sírtam, de lehet azért, mert az egyik cselekményelem túl személyesen érint.) És ezzel a történettel jön az a téma, hogy a múlt kísért minket, és érdekes volt látni, hogy tényleg Hablaty életútját mennyire befolyásolta múltbeli emberek döntése, hogy milyen szövevényes is az élet, ha messzebbről, évtizedek távlatából tud ránézni az ember.

Ami még ebben a részben hangsúlyos az az énkeresés és a család fogalma: Camicazi és Halvér is rájön, hogy ők kicsodák, de mégis Halvér az, aki nagyobb szerepet kap ebben a kötetben. Végre megtudjuk, hogy miért nincs családja (ugyanis a filmekkel ellentétben Halvér egy talált árva) és fel kell dolgoznia, hogy a szülei egyszerűen eldobták őt, és hogy a család nem mindig a vért jelenti, hanem azt, aki szeret téged és törődik veled, és ezt hangsúlyozza Második Hablaty története is.

A másik nagy téma a szeretet/szerelem, ami nagyon üde foltja volt a történetnek, mert nem arról szól, hogy akibe először beleszeretsz, az lesz az igaz szerelmed. Sőt, a könyv üzenete, hogy akár többször is megtalálja az ember az igaz szerelmet, attól, hogy több embert szeret az élete során még nem lesz kevesebb az első szerelme. Ugyanakkor felveti a kérdést, ha fájdalmas szeretni, illetve bánthatnak azzal az emberek, ha megszereted őket, vajon érdemes-e egyáltalán törődni másokkal, megkedvelni másokat. Persze, a válasz igen, de nagyon aranyos humort is belecsempész, mert itt szó szerint is bajuk esik azoknak, akik egy hercegnőnek szerelmet vallanak (és ki is derül, hogy nem is gondolták annyira komolyan a nagy vallomásukat.) Ugyanennek a témának nem csak szép vége: van, aki össze tudta szedni az összetört szívét, és sajnos van, aki nem.

Ez a kötet is méltó darabja a sorozatnak, és bármennyire Cowell rajongó voltam eddig, most még jobban az lettem, annyira elvarázsolt a szavaival. Csak reménykedem, hogy a következő tervezett két mozifilm is ebbe az irányba fog haladni, mert ad reményre okot, hogy a tévésorozatban szó szerint idéztek már ebből a kötetből.

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér, Camicazi, Alvin

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a mondanivaló, a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown & Company

Kiadás dátuma: 2012. június 12. (eredeti: 2009. szeptember 3.)

Oldalszám: 298 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.