Ben Aaronovitch: London folyói

2014. április 21., hétfő

Hogy akadtam rá: Sokat hallottam róla külföldi oldalakon, és lecsaptam rá, mikor végre megjelent magyarul.

Sorozat: A Peter Grant sorozat 1. része.

Úgy általában az egészről: Peter Grant, újonc rendőr nem vágyik másra, minthogy elkerülje a papírmunkáért felelős egységhez való áthelyezését, és hogy levegye a lábáról a kolleganőjét, Lesley-t. Egyikkel sem halad valami fényesen, ám karrierjét az menti meg – és ezzel egyidejűleg veszélyesebbé teszi az életét –, hogy az egyik gyilkossági tetthelyen ő látja csak a szemtanút, aki történetesen egy szellem. Ezek után megismeri Nightingale főfelügyelőt, aki történetesen egy varázsló, és Peter átkerül mellé, hogy a természetfeletti ügyeken dolgozzon. És mint kiderül a szellem szemtanú csak a kezdet volt, a furcsa gyilkosság mögött egészen biztosan természetfeletti áll, és a gyilkos nem áll le. Miközben Peter a megoldáson dolgozik, mellesleg még el is kezdi varázslótanonci tanulmányait.  

Igazság szerint, amikor megvettem a könyvet, nem tudtam, mit várjak, mert még a fülszöveget sem olvastam el. Sok jót hallottam róla külföldi fórumokon és amikor rájöttem, hogy urban fantasy, nekem azonnal kellett, és nem csalódtam, azt kaptam, amire most nagy szükségem volt: egy szórakoztató, könnyed olvasmányt.

Az első, amit ki lehet emelni, az a könyv humora, ugyanis Peter szarkasztikus és humoros narrációja az, ami a legjobban feldobja, még az unalmasabb részeken is átsegít. Lehet, hogy a könyv belevegyülne a többi urban fantasyba, de ilyen vicces tálalásban én ezt még nem olvastam, kivéve, ha az adott könyv humornak íródott. Viszont itt a gyilkossági ügy és a dráma nem veszik el a poénok között, és ugyanúgy lehet rajta izgulni, és a karakterek sem lesznek üres bábok csak a humor szócsövének.

A történet több szálon fut, amitől néha belassul, ehhez pedig még hozzájön az, hogy Aaronovitch IMÁDJA Londont, így mindenféle érdekességet megtudhatunk a városról, és egy kicsit úgy is éreztem, hogy a könyv fele egy turistáknak készült brossura. De mivel London a jelenlegi álomvárosom, ez nálam inkább pluszpontnak számított.

A több történetszál közül az egyik a gyilkossági nyomozás, amit személy szerint érdekesnek találtam, és ha nem spoilerezem el magamnak a könyvet (ne olvasson az interneten a könyvsorozat után, amíg be nem fejezte), lehet, ki se találom az összes csavart, bár néhol éreztem egy-két döcögős erőltetést. De ennek a szálnak is inkább az adta az érdekességét, ahogy Peterrel együtt felfedezi az olvasó, hogy milyen is ez a mágikus világ és milyen lények lakják. A másik szálon London folyóinak isteneit és megszemélyesítéseit kell Peternek kiengesztelni, és valahogy megakadályoznia egy területért vívott háborút. Ez a rész volt az, amit bár nem untam, de csak kitöltő résznek éreztem talán egy további kötethez.

A harmadik és egyben legkisebb szál, hogy Peter, hogyan kezdi el tanulmányait, és hogyan boldogul a mágia világával. különösen tetszett, hogy Peternek tudományra hangolt agya is van, ezért megpróbálja a mágiát tudományos törvények szerint értelmezni, és így a fantasy világ felépítése is logikusabb és hihetőbb lesz. Ugyanakkor az egész mágikus világ felépítése és hangulata engem egy kicsit Neil Gaimanre emlékeztetett, ahogy inkább a realista világba épülnek be ezek az istenek és folyton körülveszik a való világot, teljesen beépülve a társadalomba.

A karakterek közül igazából csak három keltette fel az érdeklődésem: A főhős, Peter, aki egy igazi, átlagos, mindennapi ember, néha kicsit esetlen, nem is a legjobb rendőr a körzetben, viszont leleményes és inkább az eszével próbálja megoldani a helyzeteket, ezért az olvasó vele könnyebben tud azonosulni, mint egy keménylegénnyel. (Bónusz pont, hogy az annyira fehérbőrű uralta piacon, végre egy színes bőrű főhőst is kapunk.) Akit még ki lehet emelni, az a rejtélyes Nightingale, aki Peter mestere, és bár ebben a részben sok mentor-tanonc jelenetet nem láthattunk, de úgy érzem, hogy a barátságuk lesz az egyik húzóerő számomra a sorozatban. Molly, akinek nagyon kevés szerepe van és ráadásként néma is, akiről nem tudunk még semmit se, szintén a kedvenceim közé sorolható, mert kíváncsi vagyok a múltjára, amiben reménykedem, hogy a következő hét részben előkerül.

A London folyói tökéletes szórakoztató urban fantasy, inkább azoknak, akik valami könnyedre és humorosra vágynak kikapcsolódásnak, és bár sorozat – és ott nekem mindig a karakterek a húzóerők –, inkább a világra és Londonra támaszkodik Aaronovitch.

Kedvenc karakter: Peter, Nightingale, Molly

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a humor

Ami nem tetszett: néha lassú

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Gabo

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2011. augusztus 25.)

Oldalszám: 376 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, "yay, gratulálok, hogy letetted a szakmai vizsgát" ajándék

Húsvéti töltelékposzt

2014. április 20., vasárnap

Először is Kellemes Ünnepeket mindenkinek! :)


Másodszor: sokan panaszkodtak, hogy nincs poszt, miért nincs poszt, és úgy érzem, hiába írtam le a Gyakran Ismételt Kérdésekben, az nem tűnik elégnek. Szóval itt a magyarázat: Amikor évi 120 könyvet olvastam, rengeteg poszt volt, és ez annak a következménye, hogy sok szabadidőm volt. Tudom, hogy más tudja munka mellett is vezetni a blogját extra rendszerességgel. Én nem.

De ez nem csak ezért van, őszintén bevallom, nekem az erőltett olvasás durván rontja az olvasási élményt, vagyis nem tudok mindig 3 nap alatt elolvasni egy könyvet. Néha mert nincs kedvem olvasni, néha - és ez a gyakoribb - szeretek lassan olvasni, hogy kiélvezhessem a történetek minden sorát.

Azon kívül 2 db betegséggel szenvedek, ami a magánügyem. Az egyik gyógyítható, de hosszútávú (évekről beszélek) és vagy háromféle látászavarom van tőle. Ami azt jelenti, néha ilyen a látásom, néha olyan, néha migrénem van pár sor olvasásától. A második nem publikus.

És akkor most ránézek ezekre a sorokra, és bármilyen gonosz vagyok, nekem ez nevetséges. Minek kell magyarázkodnom a saját, hobbi blogomon? Mert ez hobbi, ahogy az olvasás is, nem fogom abbahagyni soha az olvasást, tehát soha nem hagyom abba a blogot, de a kedvenc fanficírótokat se kérdezitek hetente, hogy hol az új írása.

A másik: Innentől ha le van írva valami a  Gyakran Ismételt Kérdésekben, nem fogok rá válaszolni. Nem fogom huszadjára leírni, hogy hol veszem a könyveket (könyvesboltban), és nem fogom tudni megmondani Miskolcon miért nem lehet kapni azt egy könyvet, amit meg akarsz venni. Nem fogom leírni, miről szólt egy könyv, mert nem akarod elolvasni újra a 2. részt. És nem vagyok Google, van jobb dolgom is, mint filmes híreket keresgetni neked. Nyilván, akinek nem inge, ne vegye magára, válaszolok én szívesen akár többször is egy kérdésre, de van olyan általános kérdés, amit annyian kérdeznek, hogy direkt van külön helye. :)



Éssssss akkor végre valami pozitív: barukiriitől kaptam Liebster awardot, amit nagyon köszönök. :) De mivel szerintem már vagy tízszer írtam magamról tizenegy dolgot, és már kérdeztem is másoktól, ezért ezt kihagyom. (Hah, mindig is lusta voltam ilyenekben.) Szóval itt a 11 kérdésére a válasz. :)


1. Van kedvenc booktubered?

Nincs, de igazából azért, mert mobil netem van, ami nem igazán barátja a videóknak.

2. Melyik könyves világba csöppennél bele szívesen?

Tudom, hogy erre mindig mást válaszolok, mert mindig más kedvem van. De azt hiszem, még mindig az Anita Blake köteteket látogatnám meg. Egyszerűen imádom a világát, hiába húztak el a könyvek erotikus irányba. Abszolút lennék valami vámpírvadász vagy természetfeletti ügyekkel foglalkozó nyomozó.

Ha képregényt is lehetne választani, (mert én mindig csalok), akkor a The Unwritten világát választanám, mert ott minden történet létezik, és simán ugrálhatnék ki-be a könyvekből, és nem kéne egyet választanom. :D

3. Van valamilyen rendszered, ami alapján sorba rakod a könyveidet a polcodon?

Éppen új rendszert akarok kifejleszteni, eddig kiadók szerint ABC-ben volt és megjelenési dátum szerint, de már nem férnek a könyveim a polcra és néhányat el kell száműznöm máshova, szóval most éppen azon gondolkozom, hogy tematika és tetszési sorrend szerint fogom őket rendezni.

4. Szereted a sört?

Nagyon. :D

5. Hol laknál legszívesebben?

London.

6. Mi a kedvenc tulajdonságod önmagadban?

A hülye humorom, és hogy nem igazán izgat hány éves vagyok buborékot fújok és gyermeki örömmel kergetek lepkéket, vagyis nem igazán lettem komoly felnőtt.

7. Mit nézel meg legelőször másokon?

Nálam elég nagy teljesítmény, ha észreveszek bárkit is, mert annyira el tudok vonatkoztatni a környezetemtől. Általában ha találkozom valakivel és bemutatnak, ergo muszáj vagyok ráfigyelni, akkor kétségbeesetten próbálom az illető nevét és arcát megjegyezni, az köt le.

8. Milyen mesebeli lényt tartanál szívesen otthon (pl. sárkány, házimanó stb.)?

Egyértelműen sárkányt! Nagyon régóta imádom őket, és az Így neveld a sárkányodat csak még jobban feltüzelte a sárkánymániámat, úgyhogy biztosan szereznék egyet, ha lehetne. :D

9. Szerinted elég időt töltesz olvasással?

Nem. Sosincs elég idő olvasásra. Ha a nap 27 óra lenne, se lenne elég. Elég szomorú néha rágondolni, hogy sosem fogom tudni elolvasni az összes könyvet, ami érdekel.

10. Érezted már úgy olvasás közben, mintha az adott szereplőt rólad mintázták volna?

Azt nem, mintha teljesen rólam mintázták volna, de nagyon sok karakternek voltak meglepően hasonló gondolatai, mint nekem. És ezért is szeretem a könyveket, mert attól nem érzi magát magányosnak az ember. :)

11. Mire vágysz most a világon a legjobban?

Egy új számítógépre és könyvekre. Elég snassz, de a mostani gépem már az utolsókat rúgja, könyvek meg… könyveeeeek.

Laurie Halse Anderson: The Impossible Knife of Memory (A hihetetlenül éles emlékkép)

2014. április 17., csütörtök

Hogy akadtam rá: Laurie Halse Anderson rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Hayley Kincaid eddig az úton élt apjával, aki mióta visszatért Irakból nem ugyanaz az ember, mint aki volt. Nem találja a helyét a világban a háború szörnyűségei után, de úgy dönt, hogy a lányának ideje normális életet élnie, ezért visszaköltöznek Hayley szülővárosába. Ám Hayley semmire nem emlékszik a gyerekkorából és utálja az embereket, az új iskolájában pedig borzalmasan teljesít. Az életét pedig nehezíti, hogy az apja képtelen egy állást is megtartani, Hayley régi, részeges mostoha anyja ismét vissza akar térni az életükbe, és még az iskolában egy helyes fiú is megkörnyékezi a lányt.

Laurie Halse Anderson az egyik kedvenc íróm, és noha még nem olvastam az összes könyvét, azt reméltem, hogy ez is olyan szívfacsaró és/vagy elgondolkodtató lesz, mint a Hadd mondjam el… vagy a Jégviráglányok, főleg mert itt a főtémának a poszttraumás stressz zavar volt bereklámozva, noha nem a főhős küszködik vele, hanem egy családtagja. Mégis úgy érzem, meg lehetett ezt volna jobban is írni, hiszen már olvastam olyan könyvet, ahol egy bizonyos komoly problémát külső szemlélő szemszögén át láttuk, és mégis hatásos volt. De valahogy ez a könyv nagyon mellélőtt, mert bármiről is akarna szólni, az üzenet valahol a sorok között ragad, az unalmas cselekmény és az utálatos karakterek mindent maguk alá temetnek.

A főmotívum, ahogy a könyv címe is mutatja az emlékek és az emlékezés. A főhős apja, Andy néha kap nézőpontot, ezek igazán szépek, de csak az őt kísértő emlékeket és rémálmokat látjuk, teljesen kiragadva a történetből, és annyira rövidek, hogy értelmüket vesztik, egyszerűen felesleges kitöltő jelenetek lesznek csak. Pedig Anderson gyönyörű, szinte lírai írásmódja, itt dominál, és annyira imádom, ahogy Anderson ír… Viszont az a kevés szép és nagyon eltalált mondat sem tudta megmenteni számomra ezt a regényt. Andy emlékeivel párhuzamosan szerepet kap Hayley elfeledett gyerekkora is, ugyanis a főhősünk valamiért blokkolja az emlékeit, és ezek törnek lassan a felszínre. Ez lehet, jól hangzik, de szintén a 400 oldalból ez alig pár oldal, és semmi sokkoló vagy érzelmes nincs benne. Az emlékezet témához még egy idősek otthonában élő nő is csatlakozik, aki nem emlékszik arra, hogy meghalt a nővére, és ez felveti a kérdést, hogy vajon melyik a jobb, emlékezni a fájdalomra vagy boldog tudatlanságban élni.

A másik motívum a család, és hogy látszólag lehet mindenkinek tökéletes élete, de igazából, ha jobban odafigyelünk, akkor mindenki küszködik valamivel. Van több szereplőnk, és több problémánk: drogfüggőség, gyógyszerfüggőség, megcsalás, válás és alkoholizmus, de mind annyira felületes, mind annyira háttérbe szorul, hogy igazán nem is kezeli ezeket a témákat Anderson, csak ott lógnak a levegőben. Látjuk a párhuzamokat a szülők és a gyerekek által elkövetett hibák között, látjuk, hogy bár a szülőknek kéne vigyázni a gyerekekre, sokszor a gyerekeknek kell hamar felnőnie és vigyázni a szüleikre, és hogy ez milyen hatással van rájuk. Az élet-halál kérdése, a szülő figura korai elvesztése is felmerül, de… Hiába látom, Anderson mit akarna elmesélni, de ez elveszik a sok negatív dologban.

Az első negatív dolog pedig a regény felépítése: 400 oldalas és az égadta világon nem történik semmi. Szeretem én a sulis történeteket, de kell akkor is bele valami mozgató erő, valami cselekmény, ami hajtja a karakterfejlődést. Na, ez itt nincs. Úgy éreztem, hogy ez egy rémesen hosszú prológus vagy egy összedobott vázlat. Minden történetelem, ami potenciális szál lehetne, össze-vissza van dobálva, és a végén egyik se számít, semmi nem történik velük, és néhány csak 1-2 jelenet erejéig jelenik meg: A főhős iskolai tanulmányainak javulása, azok után, hogy kirendelik mellé segítőnek a helyes fiút, abbamarad, semmit se tanulnak és a főhősnek a rossz jegyekből semmi hátránya nem lesz. A barátai gondjai (Gracie függősége, Chelsea lopása és függősége, Finn rejtélyes múltja, amiből egy darab dolog sem derül ki) egy-két mondat erejéig vannak megemlítve, átsuhan felette a főhős, tesz rájuk, és Anderson se figyel rájuk, és ezzel nem azt éri el, hogy azt mondja, hogy igen, mindig is lesznek problémák az életben, hanem lekicsinyli ezeket, és a romantikát helyezi előtérbe.

Mert igazából ez egy romantikus regény, és ha valaki egy szórakoztató, egy délutános könyvre vágyik, lehet jobban fog neki tetszeni, mint nekem. De sajnos személy szerint nekem a romantika is csak egy újabb összecsapott cselekményelem volt, ugyanis miután hirtelen kitalálja a sztár fiú, aki okos és gyönyörű és minden lány vele flörtöl, hogy ő a főhőssel akar randizni, azt le is rendezi Anderson az első 100 oldalon. Két találkozás után már járni kezdenek, és mivel más nem történik a könyvben, legalább reméltem, hogy a kapcsolatuk valami fejlődésen megy át, vagy aranyos/érdekes lesz olvasni róla, mert az elején még tetszett a humor, ahogy évődtek egymással, de csalódnom kellett. Finn és Hayley is önző, és amikor Hayley bajban van, Finn csak körberöhögi és semmibe veszi, ha olyan kedve van, leribancozza a barátnőjét, sőt még Hayley mellett flörtöl más lányokkal is. A vicc ebben az, hogy Hayley nem haragszik meg ezért Finnre, nem, a hibás az a ribanc…

Mert Hayley ennyire nőgyűlölő. Én értem a negatív hősöket, nem zavar, ha valaki utálja az embereket, ha valaki önző, gyáva vagy bármilyen negatív tulajdonsága van, HA úgy van ábrázolva a könyvben, hogy ezek bizony a karakter hibái. Hayley önző, idegesítő, gyerekes, hisztis, hihetetlenül előítéletes, és őt állítja Anderson a középpontba, mint valami követendő példát, és Hayley nem is változik semmit. Nem arról szól a történet, hogy végre kinyitja a szemét és rájön, hogy mindenki ember, hogy hülye volt, nem, elnyeri a méltó happy endjét, mikor a legkevésbé sem érdemelte meg.

Hayley annyiszor használja a „kurva” szót, hogy beleszédültem. Olyan lány, aki szoknyát mer hordani? Kurva. Olyan lány, aki szereti a magas sarkú cipőt, de kisebb melle van, mint a főhősnek? Kurva. Az apja barátnője, akit sosem látott, csak az első randi előtt hallott róla? „Ócska büdös kurva.”

A mostoha anyja, aki régen alkoholista volt, de sosem bántotta Hayley-t ellenben az apjával, aki még fontos szereplő és ő volt talán az egyetlen, aki ki volt dolgozva. Hayley viszont megmagyarázhatatlan okokból gyűlöli, Anderson nem is megy annyira bele, pedig érdekes szál lenne, hogyan bocsáthatunk meg a szülő figuráknak. Értem, hogy Trish otthagyta Hayley-t, de szegény nő annyi mindent megtesz Hayley-ért, aki viszont ezt úgy viszonozza, hogy öt éves módjára ki akarja utálni… komolyan mondom, egyszer olyan bosszút áll rajta, hogy bemegy vele a szupermarketbe és telepakol egy kosarat homárral meg kaviárral… Hogy ebből, mit gondol, mi lesz? Nem gondolja egy tizenhét éves lány, hogy ezt simán visszapakoltatják vele a polcra?

Eközben persze Hayley lenéz mindenki mást. Neki kérem szépen randizási gondjai vannak, de a pasijával erről nem beszélhet, mert nem értené meg (akkor minek randizol vele?), a barátnője épp el-elszökik otthonról, mert olyan rossz otthon a helyzet, és hogy meri az a ribanc nem meghallgatni, az apja meg épp a háborús emlékeivel küzd, az is mennyire nem fontos már, ha a csodaszép fiúról van szó. Hayley kijelenti, hogy az összes osztálytársa annyira hülye, hogy senki nem tud óvszert és fogamzásgátlót használni, csak ő, ezért a többiek tuti nem élnek szexuális életet. Hayley szerint mindenki annyira hülye az iskolában – a tanárokat is beleértve, hogy „kitüntetést kéne kapnia, amiért nem ver mindenkit képen.” Inkább nekem kéne, hogy nem vágtam a falhoz az e-book olvasót dühömben… Hayley kineveti Finn fóbiáját és beleerőlteti egy olyan helyzetbe, amitől a fiú pánikrohamot kap, amikor a barátnője rosszul van (igaz, csak másnapos), Hayley kijelenti, hogy miért ennyire nyafogós. Hozzáteszem, Hayley is nyúlt szerekhez, szóval nincs semmi joga elítélni a barátnőjét ezen a ponton. Hayley nyafog, hogy a pasija munkát mert szerezni, és nem szólt neki, mert így ki fogja kocsival furikázni a lányt. Amikor az apja kórházba kerül, a legelső dolga, hogy a pasija kockás hasára nyálazzon, és arról panaszkodjon, hogy de nagy melle van (!) és amikor meghal az egyik közeli ismerőse EGY DARAB gondolata sincs róla, semmilyen érzelmi reakciója, olyan, mintha a szereplő nem is létezett volna. Hayley és Finn lenézik a barátaikat (akiket nem kell félteni, ugyanilyen idegesítőek), plusz a lány ki akarja a barátnőjét rakni a hidegbe aludni, mert nem lehet kettesben a pasijával… És bónuszként, Hayley még a saját kutyáját is lenézi, mert ki kell ásni neki egy gödröt a méteres hóban, mert a szerencsétlen kutya nem szereti a hideg hóba tenni a nemi szervét és elvégezni a dolgát. Minek neked kutya, Hayley?

A The Impossible Knife of Memory hiába szólna a poszttraumás stressz zavarról, az csak tálaló köret, a főhős annyira el van foglalva saját magával, hogy egy-két jeleneten kívül a háború témája szinte fel se merül. Aki egy komoly, elgondolkodtató könyvet vár, az csalódni fog, ez csak egy érzelemmentes és eléggé unalmas regény két elviselhetetlen tini szerelméről, de talán a romantikára vágyók élvezhetik.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a fogalmazás

Ami nem tetszett: a komoly téma semmibe vétele, a főhős

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Viking Juvenile

Kiadás dátuma: 2014. január 7.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, e-book

David Almond: Csókás nyár

2014. április 13., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a Pongrácos megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A tizennégy éves Liam számára a nyár ugyanúgy kezdődik, mint a többi, mégis az élete fenekestül fel fog fordulni, amikor a barátjával az erdőben egy kisbabát találnak. Bár csak egy izgalmas kalandnak tűnik, amivel bekerülnek a híradóba, mégis ez az a pillanat, ami az egész sorsát megváltoztatja.

Igazság szerint valami könnyed könyvre vágytam, hiszen mostanában sorra lélekfacsaró, depresszív regényeket fogtam ki, és gondoltam, a hangulatomon segíthet egy Pongrácos ifjúsági könyv. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Olvastam már David Almondtól, de az mégis csak egy képes mesekönyv volt, és úgy látszik, hiába volt annak is komor, szomorkás hangulata, nem számítottam rá, hogy ez a regény ennyire összetett és ennyire elgondolkoztat.

Ez a könyv egy kicsit olyan, mint egy délibáb, és nem csak mert egy tikkasztó nyáron játszódik: egy történet ez, ami ifjúsági egy egyszerű felnövésről szóló ifjúsági könyvnek tűnik elsőre, de közben sokkal többet rejteget. Egyszerre egy mese arról, milyen felnőni, milyen magunk mögött hagyni a gyermeki képzelet és ártatlanság világát, milyen eltávolodni a barátoktól, és egyszerre szól az emberekben lakozó gonoszról.

Bár a történet arról a nyárról szól, amikor Liam maga mögött hagyja a gyerekkorát, a főtéma mégis az erőszak és hogy mit jelent a gonoszság. Az eseményeket végig körbelengi az iraki háború és a tovaszálló katonai repülőgépek, ami eleinte olyan távolinak hat, és csak Liam erőszakos gondolatai és a régi barátja, Nattras, a szociopata viselkedésével az, ami az erőszak témáját nyújtja.

Utána pedig azt mutatja be, mindegy milyen távol van tőlünk háború, attól az még létezik. Ha szemet hunyunk felette, az attól még ugyanúgy megtörténik a világ minden részén, és hiába tagadjuk az emberi kegyetlenség létezését, az mindenkiben ott rejtőzik valamilyen szinten. A másik főtéma pedig a gyerekek által elkövetett erőszak: Nattras értelmetlen erőszakosságát és vérre való vágyakozását állítja szembe a gyerekkatonasággal, és hogy hogyan agymosnak fiatalokat gyilkolásra. Ezzel mutatja be, hogy nem minden gyerek ártatlan, van, hogy ez külső hatások miatt következik be, vagy eleve nem annak születik.

Ezt egy rettenetesen jó hasonlattal is ábrázolja, mégpedig a könyv címében is szereplő csókával. Liamet és barátját látszólag egy csóka vezeti el a kisbabához, Liam apja pedig ezt azzal magyarázza, hogy az éppen arra járó turistát követte a csóka, hiszen meg lehet szelídíteni ezeket a madarakat, ha születésétől fogva neveljük őket. Ehhez hasonlítja azokat a gyerekeket, akiket katonáknak nevelnek, illetve akiknek emberi szörnyetegek viselik gondjukat kiskoruktól, rámutat, hogy a szeretetet és a szeretetre vágyódást beteges célokra is lehet használni.

„Csak háború volt, igazság nem.”

Felveti a kérdést, hogy vajon Isten létezik-e, de nem lesz erőltetett és nem a hit/vallás áll a középpontban, csak a hit vonatkozásában is kérdőre vonja az erőszak létének miértjét. Hogyan engedheti meg Isten a háborúkat, a kegyetlenséget?

Felmerül a kérdés, hogy miért vonzza az embereket az erőszak akár filmekben, akár a művészetben, és hogy mit is jelent a művészet. Bár konkrét választ nem ad rá, de két szereplő műveit láthatjuk: az egyikük a szépet keresi az életben, megható dolgokat alkot, a másik pedig az erőszakos ösztönökre ható alkotásokat állít elő, amik már a gusztustalan határát súrolják, mégis gondolatokat, érzéseket váltanak ki az emberekből.

Ezek mellett, mivel a főhős apja író, a történetek és a fikció is szerepet kapnak. Milyen hatással vannak az emberekre, és hogyan segítenek a képzelt történetek valós igazságokra rátalálni. És hogy még jobban egybeolvassza Almond az alap cselekménnyel, az író apa könyvet kezd el írni arról, vajon kik is a kisbaba valódi szülei és hogyan kerülhetett abba a romos épületbe, ahol találták. Egy kicsit ezzel is bebizonyítja Almond, hogy a kusza életünkben szeretünk könyvekhez fordulni segítségért. Ugyanakkor az emberek történeteit – a híreket például – úgy ábrázolja, mint amik gyakran feledésbe merülnek, és így a könyv másik motívuma az élet és a halál szembeállítása.

Előkerülnek még olyan témák, mint az árvák élete, hogy milyen hatással van rájuk, hogy elhagyták őket, vagy meghaltak a szüleik, az öncsonkítás és a sors/szabad akarat kérdése is.

A Csókás nyár nem egy egyszerű, kedves olvasmány a felnőtté válásról, hanem véres, erőszakos, és felnyitja a szemünket, tágra tárja, míg közli velünk a tanulságát: gonosz márpedig létezik és mindig létezni is fog, nem létezik csak jó oldal.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2011. (eredeti: 2009. november 10.)

Oldalszám: 292 oldal

Honnan: kölcsön

Ez a második olvasott könyvem Lobo várólista csökkentőjére! Haladok!

Julianna Baggott: Burn (Perzselés)

2014. április 11., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Tiszták trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Pressia, Bradwell, El Capitan és Helmud eljutottak a többi túlélőhöz, de a repülőgépük romokban hever. A különös kis, elzárt csoport bár életben van, ezt szörnyű módszerekkel érték el, többek között klónozással és néha félresikerült mutációkkal, vezetőjük pedig a Hetek egyike, aki csak valamiért cserébe fog nekik segíteni, hogy visszajuthassanak a Kupolához, hogy visszavihessék a mindenkit megmentő szérumot. Bár Pressia és Bradwell nézeteltérése miatt az sem biztos, hogy mi lesz a tervük, ha visszaérnek.

Partridge eközben küszködik azzal, hogy igazából átvegye a hatalmat a Kupolán belül. Hiába szeretné elmondani az igazságot a népnek, Foresteed, a hatalom egykori várományosa és annak tanácsadói politikai tanácsokkal látják el Partridge-t, miszerint szépen lassan kell megváltoztatni a benti életet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy titokban kell tartania Lydát és a születendő gyermekét, és Iralene-t kell maga mellett tartania, a lányt, akit az apja neki szánt. Ám Partridge nem bírja a nyomást, a hazugságokat és a bűntudatot, és elmondja az igazat, szembesítve ezzel a Kupola lakóit a szörnyű tettükkel, hogy mind halálra ítélték a Robbanásokkor a kint maradtakat. A fiú azt hiszi, ezzel jót tett, de a tömegek nem tudnak ezzel megbirkózni és sorban ölik meg magukat. Partridge még inkább a politikai manőverezések és apja terveinek fogságában érzi magát, miközben rábukkan az apja titkos irodájára, ahol az apja hátrahagyott üzenetei tovább manipulálják és kínozzák érzelmileg, és rájön a legnagyobb titokra: A sors fintoraként a felsőbbrendű faj nem a Tiszták, hanem a nyomorultak, akik a Kupolán kívül élnek.

Bár mindegyik előző részt is imádtam ebből a sorozatból, azt kell, hogy mondjam, ez az a rész, ami a legjobban hatással volt rám, és egyszerűen imádom. A második rész számomra egy bár kegyetlen történet hatását keltette, mégis találtam benne meseelemeket, és ezért is hittem, hogy a szereplőink küzdelme egy izgalmas, érzelmes, talán keserédes véget ér, de mindenféleképpen valami jól megszokott, sablonos befejezésre számítottam. Erre valami teljesen mást kaptam, és már az első fejezetek rendesen szíven ütöttek, ugyanis, ha eddig azt hittem, hogy a Tiszták sorozat kegyetlen, hát tévedtem.

„Nincs győzelem. Csakis veszteség.”

Ez a történet inkább egy tragédia, mint bármi más, bár azért a végén talán akad egy kis reménysugár, mégis az egész kötet nem szól másról, minthogy a főhőseink lehetetlen helyzetekben ragadtak és szenvednek. Hiába próbálják megváltoztatni a világot, hiába találnak igaz szeretetet a romokba döntött világban, hiába próbálják helyrehozni a saját és mások hibáit… egy régen elkezdődött katasztrófa hálójában ragadtak és a szüleik döntésének bábjai. A Burn egyértelműen nem kedves könyv, és csak akkor javasolt az olvasása, ha épp valami reménytelen, sötét történetet szeretne az ember.

És éppen a hangulat miatt a cselekmény nem pörgős, hanem lassú folyású, a szérum felhasználása, a forradalom, a háború elkerülése a háttérbe szorulnak és a karakterek drámája kerül előtérbe. Így azok vannak előnyben, akiket a karakterek lelkivilága érdekelt. Baggott inkább fókuszál az emberi katasztrófákra, arra hogy hogyan törnek meg az emberek a globális pusztítás közben, de ettől még ugyanannyira lehangoló és szívfacsaró lesz a történet, hiába nem látjuk, hogy pontosan mi lesz a világ sorsa, mert valahol nem a világ számít összességében, hiszen az is emberek sorsából tevődik össze.

„Hogyan jutottak ide – mindketten újonnan megtörten, úgy, ahogyan sosem gondolták volna?”

A karakterek egyik fő problémája, hogy mind visszavágynak a múltba, mivel annyira lehetetlen helyzetben élnek. Mindannyiukat kísérti a keserű „mi lett volna ha” kérdés: Pressiát a Bradwellel történtek szeretné meg nem történté tenni, hiszen mióta a második rész végén megmentette az életét, a fiú neheztel rá, és Pressia a régi életét is vissza szeretné kapni, amikor még a „nagyapjával” élt. Partrige pedig szeretne ismét gyerek lenni, hogy újrakezdhessen mindent, míg Bradwell szeretne a szüleivel együtt meghalni. Ez mutatja be, hogy mennyire is félnek a jövőjüktől a szereplők, ha inkább az ismert szenvedést választanák, mint ami rájuk vár.

„Meghalni születtünk, Pressia. Nem számított senki arra, hogy túléljük ezt. Szóval az életem csak egy hiba, véletlenül jutott ki nekem. Nem a sajátom. Csak kölcsönkaptam.”

A másik fő téma a bűntudat, hogy hogyan próbálnak ezzel szembenézni az emberek: Pressiát a Bradwellel történtek kínozzák, Partridge azt próbálja feldolgozni, hogy megölte a saját apját, akit egyszerre szeretett és gyűlölt, és ehhez hozzácsapódik még az öngyilkosságok miatti bűntudat is, és hogy Iralene-nel kell kapcsolatot tettetnie. Talán épp ezért is olyan könnyű érzelmileg manipulálni Partridge-ot az egész kötetben, mert a bűntudat súlya alatt szépen lassan megroppan, ezért is lesz sokkal ellenszenvesebb, passzívabb karakter. Azt hiszi, megérdemel bármiféle rossz sorsot, hiszen annyi rosszat tett, és Partridge és a Kupola szálán vetődik fel a kérdés arról, hogy vajon miért is könnyebb az áldozatokat hibáztatni, mint beismerni a hibákat. El Capitan pedig ebben a részben teljesen megváltozott Pressia miatt, és a bűntudata az anyja és az áldozatai halála miatt utoléri, és ezzel is meg kell küzdenie. És persze a Kupola lakóit is érinti a bűntudat, hiszen mindannyian hagytak kint valakit meghalni, néha a saját családjukat, és nem egyszer a saját önzőségük hajtotta őket.

És ezért is a másik fő téma az illúziók, és hogy mennyire könnyű magunknak hazudni védekező mechanizmusként. Pressia mikor végre rájön, milyen is a Kupola igazából, rájön, hogy az is maga is csak egy illúzió a régi világ szép ideáiba burkolt kegyetlen uralom, ahol a lakók szemet hunynak a rossz dolgok felett, hogy túléljenek. Partridge abban az illúzióban él, hogy mindenért az apja a hibás, a Hetek másik tagja is Willuxra hárít mindent, az anyák csoportja is egy saját illúzión keresztül nézik a világot, Iralene is inkább az illúziókat választja a valóság helyett és Willux is hologramokkal pótolta a családját. Mindegy hogy az adott szereplők jók vagy gonoszak (bár ez igazán nem ilyen egyszerűen elhatárolható a könyvben), mindenki valamikor önámításba menekült. És a kérdés felmerül, hogy vajon ettől jutottak-e oda, ahol kilyukadnak, vagy ez csak egy eszköz, hogy elviseljék a fájdalmukat? Baggott erre nem igazán válaszol, de egy leheletnyivel jobb sorsa lesz azoknak, akik szembenéznek a bűntudattal és elfogadják a valóságot a történet végén.

„– Az embereknek tündérmesét adtak elő – mondja Foresteed. – Vágynak a boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezésre. Vágynak valamire, amitől úgy tűnik, hogy minden vissza fog térni a rendes kerékvágásba… még ha ez nem is igaz.”

Ezeken kívül minden karakternek megvan a maga problémája, amivel megküzd. Pressia, ahogy eddig is, a jóság és remény megtestesítője, bár ez egy kis naivsággal is társul, mégis ezért még szomorúbb voltam az ő szenvedését látni. Pressia a történet közben egy kicsit még jobban felnő, még jobban önállóbb lesz (ezt egy kicsit segítette a tény, hogy a Bradwellel való kapcsolatuk nem igazán volt előtérben). Partridge egész végig az apja árnyékával küzd, ami még mindig, hanem még jobban bonyolult, mint eddig, és közben sorra látja a hasonlóságot saját maga és az apja között, és meg kell küzdenie a hatalommal és annak velejáróival, és ő is keresi az igazi önmagát, mert elveszik a tömeg miatt magára rakott álca hazugságaiban. El Capitan a régi bűneiért vezekel, miközben a Pressia iránti viszonzatlan érzéseivel küzd, és azzal, hogy elfogadja az életét Helmuddal és ne gyűlölje önmagát. Lyda, csakúgy mint eddig a vad szabadság és önállóság jelképe, és igazából az ő nézőpontjaiban nem is nagyon halad előre a cselekmény, csak a bezártsággal való harcát láthatjuk.

A könyvben van romantika, de nem ez áll a központban, hanem kiegészíti a karakterek küzdelmeit, ugyanis egyik kapcsolat sem felhőtlen, főleg azért, mert a szereplők saját magukkal is hadban állnak. Bár mindkét szálon szerelmi háromszög van, egy-egy viszonzatlan szerelemmel, mégsem éreztem soknak. A Pressia és El Capitan közötti érzelmek pedig a személyes kedvenceim, bármilyen fájdalmas is volt olvasni a soraikat.

A regényben persze előkerül még a szokásos kérdés, hogy mire képesek az emberek a túlélésért, és hogy a háborúban a két fél között talán nincs is akkora különbség. Ezt azzal is érzékelteti Baggott, hogy Bradwell és Willux, a két vezető személyiség is hasonló döntést hoztak, és hogy a halál és a veszteség ugyanúgy érinti a két oldalt, és a végén egy nagyszerű képpel erősíti ezt a hasonlóságot. Ami már csak azért is ironikus, mert maguk a szereplők nem látják, mennyire is egyformák, de a záró jelenet egyértelműen az olvasó elé állítja.

A Burn tökéletes befejezése egy kegyetlen történetnek arról, hogy milyen egy embertelen helyzetben élni, milyen reménykedni és szerelembe esni, miközben a világ darabjaira hullik. Noha lehet, hogy a kötet vége nyitottnak, hiszen Baggott felvet pár kérdést, hogy az olvasó a fejében továbbgondolja a történetet, én mégis úgy érzem, hogy Pressiáék életében ennek a fejezetnek vége, és tökéletes volt a lezárás.




Kedvenc karakter: Pressia, El Capitan, Lyda

Ami kifejezetten tetszett: a reménytelen hangulat, A VÉGE, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Grand Central Publishing

Kiadás dátuma: 2014. február 4.

Oldalszám: 432 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.