Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

2016. június 19., vasárnap

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman fanatikus vagyok.

Sorozat: A Köztesvilág trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Joey Harker átlagos srác, próbálja túlélni az iskolát, reménytelenül és viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy napon viszont úgy téved el, mint addig sosem: átsétál egy teljesen másik világba. Kiderül, hogy világjáró, azaz képes az összes létező világ között járni, ám ez keresett képesség, és egyből vadászni is kezdenek rá.

Ez a regény tévésorozatnak indult − csakúgy, mint Gaiman másik könyve a Sosehol is −, és mivel a szerzőpáros nem tudta eladni az ötletet, megmaradtak regénynél. Amondó vagyok, hogy ebben rejtőzik ennek a könyvnek az egyetlen hibája: Olyan, mintha csak egy forgatókönyvet olvasnék, egy vázlatot egy olyan ötlethez, amit el akarnak nekem adni. Van potenciál a történetben, de mivel épp csak 190 oldalas a regény alig tudott vele mit kezdeni. Úgy éreztem olvasás közben, hogy ez az egész egy kihagyott ziccer, ezért kap csak három pontot, mert lehetett ez sokkal több is, főleg, hogy Gaiman is az alkotók között szerepel.

A világfelépítés abszolút érdekes lenne, a személyes kedvenc témámat is használja fel: Mi lenne, ha minden egyes fontosabb döntéskor egy-egy újabb világ jönne létre. Sőt az univerzum úgy is megoszlik, hogy a mágia vagy éppen a tudomány az uralkodó az adott világokon, és két ezek köré az erők köré épült hatalom vív egymással háborút. Az egyensúlyt pedig egy titkos szervezet, akik csak világjárókból állnak, próbálják fenntartani. A többféle világok közötti helyek tényleg színesek és vibrálóak, noha nagyon sok leírást nem kapunk, viszont az egész rendszer leírása hiányos. Még több információt akartam megtudni arról, hogy milyenek azok a világok, ahol például mindenki farkasszerű lény vagy éppen szárnyuk nőtt az embereknek, egy csomó érdekes kulturális különbség lehet közöttük, de erről nem kapunk beszámolót. Jó esetben is két mondatban tudjuk meg (és akkor sokat mondtam), hogy egy-egy világ milyen.

Joey-nak kiképzésen is részt kell vennie és ez a mágikus/tudományos iskola is annyira jó ötlet, ahol világok közötti ügynököket képeznek, megtanulva minden világ szokását, a fizika fura törvényeit, no meg a varázslást. Már magában ebben a történetszálban mennyi potenciál van! És ezt megkapjuk 5 oldalban, nem többen, ugyan elég lógatnak pár tantárgy címet, de ezen kívül szintén semmit nem tudunk meg erről.

Sajnos a vázlatosság miatt nekem az egész történet steril volt, noha egy egyszerű kalandregény, ahol a pörgős események magukkal sodornak, mégis az érzelmi csúcspontnak számomra nem volt semmilyen ereje, mivel a gyors tempó és a kis terjedelem miatt a főhőst sem ismertem meg, és nem éreztem magamhoz közel. A végefelé pedig ez a nagyon kiválasztott, nagyon különleges főhős az arroganciájával csak még jobban szabotálta azt, hogy megkedveljem vagy érdekeljen a sorsa.

Mindezek mellett pedig − noha nem válogatok korcsoport szerint az olvasmányaim között − úgy éreztem, hogy ez inkább meseregény akarna lenni az elég kétdimenziós, tipikus csábító női és a csúnyaarcú férfi gonoszával együtt. Maga a fogalmazás, a vázlatosság azt sugallta, hogy ez fiatalabb korosztály célozza be, pedig a főhős 15 éves, és mennyire jó lett volna, ha Joey többféle énjét a tinédzserkori énkeresés témájára használja fel.

Őszintén nem tudom, hogy mennyi Neil Gaimant tartalmazhat ez a regény − nyomokban felismerhető az örök kedvenc képregényem tőle, a Books of Magic, ahol szintén a mágia és a tudomány küzd egymással egy világjáró fiúért, viszont valahogy hiányzott nekem innen az a báj és varázs, amit Gaiman ad a történetekhez. Annyi viszont sajnos biztos, hogy a további kötetekhez Gaiman már csak a nevét adta, így még nem tudom eldönteni, hogy folytatom-e.

A Köztesvilág egy falatnyi, kalandozós sci-fi történet, aki csak egy délutáni kis könnyed szórakozásra vágyik, annak lehet tökéletes, de sajnos, akit a világfelépítés érdekel, azoknak nem biztos, hogy megfelelő.

Kedvenc karakter: Színes

Ami kifejezetten tetszett: a világ ötlete

Ami nem tetszett: túl vázlatos, kidolgozatlan karakterek és világ

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9 (eredeti: 2007. július 1.)

Oldalszám: 206 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Sally Nicholls: Shadow Girl (Árnylány)

2016. június 13., hétfő

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Clare élete nem a legvidámabb: Sehova sem tud beilleszkedni és állandóan zaklatják az iskolában. Nem foglalkozik a tanulmányaival vagy azzal hogy barátokat szerezzen, hiszen mindig gyorsan átpasszolják másik gyámszülőkhöz, és költözhet tovább. Aztán egy napon eltéved hazafelé menet és találkozik Maddyvel, aki szintén árva és talán ő lehet az első igaz barátja.

Sally Nicholls diszlexiásoknak szánt mesekönyve ez, vagyis eleve könnyen olvasható a nyelvezete, kellemesen nagy térközökkel és alapvetően rövid, de még így is egy összetett és elbűvölő mesét tudott összehozni.

Az alapötlete ugyanaz, mint a Close Your Pretty Eyesnak, mivel egy másik kiadónak is feldobta ugyanazt az ötletet az írónő, így egy ihletből született a két könyv: milyen az élete egy árvaházban nevelkedett gyereknek. Míg a Close Your Pretty Eyes egy szívet tépő történet, ami enyhén reménytelen, addig ez a történet csupa remény, de mindkettőben jelen van az elhagyatottság és a magány, amin egyetlen emberi lénynek, nem hogy gyereknek nem szabadna átmennie.

A könyvek vége is zseniálisan kiegészítik egymást, ugyanaz a végük, de míg a Close Your Pretty Eyes vége teljesen az olvasóra van bízva, de mégis bizonytalanságban maradunk és keserédes hangulatot hagy maga után, addig a Shadow Girl ugyanazt a véget teljes pozitívsággal alkalmazza, ezzel is bemutatva, hogy bármennyire is nehéz időket élünk át, mindig van remény.

Az egész fantasy szál nincs megmagyarázva, ennyi oldalon nem is igazán lehet kifejteni, inkább csak azért használta Nicholls, hogy megmutassa, hogy mennyire összefügg az emberek élete, mennyit számít, ha segítünk máson, akárcsak egy kedves szóval talán az egész életüket is megváltoztathatjuk. Kicsit szól arról, hogy bármennyire is reménytelennek látjuk a helyzetet, néha az élet talál rá megoldást, persze, emberek is kellenek hozzá, de van remény.

A Shadow Girl egy zseniálisan összetett mesekönyv arról, hogyan vészeljük át a nehéz helyzeteket, mert mindig van ok reményre.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - képen ugyan nem látszik, de a piros szín igazából csillogó festék, ami iszonyatosan gyönyörű.

Kiadó: Barrington Stoke

Kiadás dátuma: 2014. május 15.

Oldalszám: 80 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, Nancytől karácsonyi ajándék

Alma Katsu: Megtorlás

2016. június 5., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Halhatatlan trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: Lanore miután elmenekült St. Andrewsból Luke-kal, megpróbál megszabadulni a múltja démonaitól és új életet kezdeni. Ezért is adományozza múzeumoknak a halhatatlan élete alatt felgyülemlett ereklyéket, ám a békés múzeumlátogatást megzavarja, hogy Adair kiszabadul. Lanore rettegve menekülni akar, ám Luke bizonygatja, hogy biztosan csak a nő képzelődik és paranoid, így Lanore nem tud mást tenni, mint elhagyni a férfit. Adair eközben Jude segítségével megismerkedik a modern élet és az internet csodáival.

Az első részt egyszerűen imádtam, egy tökéletes történet volt az egészségtelen, megrögzött szerelemről és nem mellesleg egy kis gonosz/hősnő sötét romantika is volt benne, ami az abszolút kedvenc témám. És itt meg is kell állnunk egy kicsit: Úgy gondolom, hogy van létjogosultsága az olyan történeteknek, amiknek nincs boldog befejezése. Tudom, hogy sokan azért olvasnak − főleg szórakoztató irodalmat −, hogy kikapcsolódjanak és elmeneküljenek a gondjaik elől, és ez teljesen érthető. Mégis sok könyvnél láttam, hogy azért pontozzák le, mert szomorú a vége, esetleg reménytelen (mikor adott könyv műfajából egyből adódik, hogy az nem lesz happy endes történet), és azt veszem észre, hogy sokan elvárják a szirupos véget.

Persze, hogy az olvasó szeretné, ha olyan vége lenne egy történetnek, ami neki tetszik, hiszen hozzánőttek a karakterek és időt fektetett a könyvbe, de mégis azt várni, hogy minden hollywoodi nyál lesz, egy kicsit sok. Nem kell mindennek feneketlen sötétséggel, halállal és vértócsákkal végződnie, félre értés ne essék. Valamit el kell érnie a hősöknek, valamiről szólnia kell a történetnek, de mégis, ne legyen már baj, hogy léteznek keserédes vagy egyenesen szomorú végű sztorik, hiszen az is kikapcsolhatja az embert, az is nyújthat egyfajta szórakozást.

Találkoztam olyan romantikus könyvvel bizonyos fórumokon, ahol panaszolták az emberek, hogy nincs boldog befejezés és ezért lett borzalmas értékelési átlaga. Nem tudom, milyen lehetett a könyv minősége, mert nem érdekelt és nem olvastam, de ha ezt látom, hogy "jajj, meghalnak a szereplők a végén, akkor le kell pontoznom," akkor nem tudok egyből arra következtetni, hogy rossz lenne az a könyv. Valahol viszont érthető a zsáneri elvárás (ezért léteznek zsánerek!), hiszen ha például romantikus könyvet olvas az ember, felteszem valami könnyed, humoros, rózsaszín és bolyhos, lélekmelegítő dologra vágyik, és rendben, ez legyen.

De a mai divathullámok, ahol belekevernek ebbe a cukros limonádéba legalább egy traumát (abuzív kapcsolat, nemi erőszak, halálos betegség) valahogy összemossák a határokat: A könyvek (és egyéb média is) romantizálnak olyan dolgot, amit nem kéne, ami sose lesz szép vagy szexi, és kialakul egy elvárás az olvasók egy rétegében (nem általánosítok, persze), hogy minden legyen kellemes és boldog, semminek se legyen reális következménye, hiszen ez csak fantázia. És míg ez egy fokig igaz (lehet szépíteni bizonyos jeleneteken, lehet kivágni érdektelen dolgokat a történetekből), addig az nem kifogás, hogy ez fantáziavilág, ezért nem gondolkozhatnak logikusan a hősök, illetve nem érezhetik az emberi érzelmek teljes skáláját, minden le van egyszerűsítve, semmi negatív érzelem vagy dolog nem lehet tartós.

Ez a torz világkép, ami kialakul, lehet káros a való világban is az irreális elvárások terjesztésével (nem szeretnék itt is belemenni a Szürke ötven árnyalata csodás hatásába). És míg pornóban ezek nem zavarnak (hiszen az pornó, az nem a reális világot tükrözi), az ilyenektől sikítófrászt kapok a regényeknek titulált valamikben.

És elérkeztük végre a lényeghez: a Megtorlás ennek a lehetetlen és hülyeséget terjesztő olvasói elvárásnak felel meg. Úgy éreztem egész végig, hogy csak azért született meg ez a könyv, mert akkora sikere volt az első résznek az erotikus jelenetek miatt egy bizonyos olvasói körben. (Meg mert mostanában persze, hogy mindenről addig kell húzni a bőrt, amíg el tudják adni.)

Akkora hangulatváltozás van ebben a könyvben, hogy pislogtam, kétszer meg kellett néznem, hogy jó könyvet nyitottam-e ki. Az első részben Adair gonosz volt, szociopata és iszonyatosan jól átvágta még az olvasót is, amikor a visszaemlékezésről, amit elénk tárt, kiderült, hogy hamis, így minket is megvezetett, majdnem együtt is érezhettünk vele. Erre jön ez a második rész, és ezt a jól felépített, ravasz gonoszt lerombolja, és nem túlzok, amikor azt állítom, hogy olyan volt, mintha egy rajongói írást olvasnék.

Újabb kitérő következik, de mivel nagyon vonz a jóság és a gonoszság kérdése, az emberi lélek összetettsége, ezért gyakorta olvasok gonosz/hős párosokról rajongói írásokat minden médiához, amit fogyasztok. Mivel a fanfictionök szerkesztetlen írások, 99%-uk olvashatatlan és esetlen, darabos írások, megszokott hibákkal. Az, hogy a Megtorlás ugyanezt a szintet hozza, az valami borzalom! Adair jellemfejlődése hirtelen jön, ha megszállottsága lenne Lanore-ral szemben, az még rendben lenne, de egy szociopata gonoszból hősszerelmest varázsolni lehetetlen! Márpedig a Megtorlásnak ez a lényege: El kéne hinnünk, hogy Adair gonosz, de teljes jósággal és tiszta szívből szerelmes Lanore-ba, és nem, nem arról van szó, hogy ez egy rossz szerelem lesz. Annyira az alapvető romantikus kellékeket használja Katsu, mintha egy "rosszfiú rocker srác beleszeret a visszahúzódó lányba" történetet írna, nem pedig értelmes felnőttekről szóló drámát.

A legfelháborítóbb viszont az, hogy azt a témát rakja elénk, hogy ha megerőszakol valaki téged, az még teljes szívéből szerethet és az erőszaktevőnek van igaza. Noha az lenne a központi kérdés, hogy bántjuk egymást az önző szerelemmel és szeretettel, félresiklik a narráció, amikor belekeveri a vallást és a megbocsátást, és elénk tesz egy olyan beszédet, miszerint a nőnek, akit megerőszakolnak, meg kell bocsátania és örökre szeretnie a tettest, mert a lelki üdve függ ettől. Komolyan? A 21. században itt tartunk?

Ezek mellett persze próbálta hozni a történelmi vonalat, amit az első részben: Míg ott, mivel Lanore mesélte el a történetét, ez teljesen szépen egybesimult, itt minden visszaemlékezés beleerőltetett, valami, aminek épp köze lenne (mert nem lesz természetes az összeállítás) Lanore vagy Adair adott gondolataihoz, elénk ül. A történelmi tényhibák lehetnek zavaróak, de már az első részben átugrottunk ezen, ugyanakkor itt minden visszaemlékezős jelenet tényleg felesleges, mert abszolút aránytalan az írás. Noha elbeszélő dolog lenne, mégis a kiemelt jelenetek unalmasak, a többit pedig tömbösítve kapjuk, mintegy összefoglalóként, az érdekes részekre nem fókuszál az írónő. Látjuk, hogyan szerzi meg Adair a testelfoglaló varázsigét. De érdekes utazás lenne, nem? Ja, több tucat oldalnyi "Romániában születtem" szöveg után, besétál egy helyre és odaadják neki.

Ez az, ami hiányzik még a könyvből: A kellő feszültség. A visszaemlékezéseknek nincs súlya, összevissza bedobott kis novellák, nem létező történetívvel, a főcselekményben sincs semmi, ami fenntartaná a feszültséget, hiszen a váltott nézőpont ezt ellövi. Tudjuk, hogy Adair szerelmes és nem akarja se megkínozni, se megölni Lanore-t, Lanore szála pedig ettől függne, hogy vele együtt izguljunk. Tudom, hogy inkább lélektani regény lenne, de oda is kell valami, ami fenntartja az olvasók figyelmét, itt pedig ez nem létező dolog. Extra vicces, hogy jóval a 300. oldal után találkozik Lanore és Adair, és még ez után is képes Katsu valami sűrített, sután leírt epilógus szerű történést elénk tenni, ami igazából olyan érzést keltett, mintha ez a könyv csak egy vázlat lenne.

A nagyszerűen megalkotott első résszel szemben ez egy sekélyes romantikus történet, ami teljesen összecsapott, és ismét belénk sulykolja, hogy a nemi erőszak szexi és a szerelemtől minden férfi meg tud változni. Egyszerűen ez csak egy divathullámot követő tucatkönyv lett, iszonyatos nagy csalódás.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: tipikus nemi erőszakot romantizáló ponyva lett

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2013. január 22.)

Oldalszám: 344 oldal

Honnan: kölcsön

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

2016. június 1., szerda

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll.

Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni.

Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képessége, mint a Chloenak. Aztán a végén, amikor kiderül, hogy mi húzódik meg a háttérben, egy kicsit csalódott voltam, mert egy enyhén összecsapottnak érződött, részben a könyv rövidsége miatt is, de igazából semmi konkrét magyarázatot nem kapunk, ami nem zavart volna, ha nem erre épít javarészt a történet.

A Cainsville sorozatában felbukkanó történetmorzsa és helyszín itt kerül kifejtésre, mert Armstrong annyira szereti a régi kísérleteket és azt, hogyan bántak a mentális betegekkel, hogy elég kutatási anyaga volt, mikor felkérték ennek a történetnek a megírására, hogy kiélhette magát. Ezért is olyan érzésem támadt – főleg mert egymás után olvastam sok Armstrong könyvet –, hogy igen, ez megint a már jól bevált téma nála, de ettől még cseppet sem lesz unalmas, mert nem erre a rejtélyre építi az egész könyv a csattanóját, hanem inkább a szellemek utáni nyomozásra elhagyatott helyen, ami kellemes borzongást nyújt.

Igazán "armstrongosan" nem csak egy pörgős nyomozási szál van, hanem akad bizony humor és romantika is, és még mindig úgy vagyok vele, hogy Armstrong az egyetlen írónő, aki biztosan olyan romantikus szálat, kémiát és evődést ír a karakterek közé, hogy még engem is rá tud venni, hogy egy párosnak szurkoljak. Ez itt sem volt másként, imádtam olvasni Tess és Jackson ismerkedéséről és lassan kibontakozó vonzódásukról.

Mivel Tess árva és ifjúsági regényről is van szó, a központi téma az énkeresés és hogy mit is szeretne a főhősünk az élettől, és hogy mennyire bénító is lehet, ha kikerül valaki a nagyvilágba, hiába is vannak tervei, attól még fel kell fedeznie önmagát. Tess még azzal is küszködik, hogy mennyire határozzák meg őt a szülei, hiszen nem is ismeri őket, viszont valószínű, hogy tőlük örökölte a képességét. Ezzel Armstrong játszik egy kicsit azzal, hogy mennyire határoz meg minket a genetika, de ugyanakkor a végső döntés mégis a mi kezünkben van, hogy mi lesz belőlünk.

Ezek mellett mivel még az 1960-as években játszódik a történet, a lányoknak még nehezebb helyzete van, mint most, így egy kicsit a szexizmus kérdése is felmerül, főleg, hogy Tessnek egyedül kell boldogulnia a nagyvilágban és nem veszélytelen egyedül utaznia. Illetve azzal is szembesülnie kell, hogy nőként nehezebb elérnie az életcéljait.

Összességében ez egy elég rövid regény, így ugyan a világfelépítés látja ennek kárát, de cserébe egy izgalmas, kellemesen borzongató tini történetet kapunk, a megfelelő mennyiségű romantikával és humorral, ahogy már Armstrongtól megszokhattuk.

Kedvenc karakter: Tess, Jackson

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a kísérteties hangulat

Ami nem tetszett: a fantasy szál összecsapott magyarázata

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Orca

Kiadás dátuma: 2015. szeptember 29.

Oldalszám: 264 oldal

Honnan: saját, e-book

Kelley Armstrong: The Masked Truth (Az elfedett igazság)

2016. május 25., szerda

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Riley Vasquez szemtanúja lesz egy gyilkosságnak: a családhoz, ahol bébiszitterkedik, betörnek, és megölik őket, amíg Riley a másik szobában elbújik a kislánnyal, akire vigyáz. Azóta a lány a túlélők bűntudatával küszködik, az iskolában romlanak a jegyei és nem eszik rendesen. Ezért is jár terápiára, és az új pszichiátere szerint egy terápiás hétvége jót tenne neki. Egy elzárt helyre visznek pár tinédzsert, ahol telefon és a külvilággal való kapcsolat nélkül csak a kezelésükre fókuszálhatnak. Az egész viszont rémálommá változik, amikor álarcos túszejtők jelennek meg fegyverekkel, és nem minden gyerek fog élve távozni.

Amikor először elolvastam a fülszöveget, az jutott eszembe, hogy olyan, mintha az írónő a másik ifjúsági sorozatát írta volna meg úgy, hogy tényleg mentális betegségekkel küzdő tinik vannak a központban. És nem lőttem ezzel a gondolattal nagyon mellé, mert Armstrong is azt nyilatkozta, hogy mindig is érdekelte ez a téma/alapfelállás, de a Sötét erő sorozatban nem volt helye ennek, itt viszont rendesen bemutathatta ezt.

Noha egy akciódús tini thrillerrel van dolgunk, ahol szinte egyből már meg is jelennek az emberrablók és onnantól kezdve nincs megállás, a mentális betegségek központi szerepet játszanak. Nem csak azért, mert terápiás csoport a helyszín és mindegyik karakter küzd valami betegséggel, de a későbbi nyomozás, ami a könyv második felét teszi ki, is arra épül, hogyan kezelik a mentális betegségeket, milyen a stigma övezi ezt a dolgot, sokszor bélyegzik meg őket „őrültnek,” erőszakosnak és közveszélyesnek, és hogy milyen egyszerű kihasználni az emberek tudatlanságát és előítéletességét.

Míg a könyv első felében egy rettentően pörgős, túlélésért való küzdelmet látunk, a másodikban azt kell a hőseinknek bizonyítania, hogy attól még, hogy valaki mentális betegséggel küzd, még nem lesz automatikusan bűnöző/rossz ember. Természetesen a nyomozás része sem volt unalmas, és Armstrong nem esett abba a hibába, hogy a tini karakterek mindenható/mindent tudó, rendőröket leköröző zsenikké nőtték ki magukat. Noha van valamennyi tapasztalata a főhősnek, mert rendőr volt az apja, mégsem képes zárakat sem feltörni és bevallja, hogy nem ért a kihallgatáshoz és a nyomozáshoz hivatásosan.

A központi téma a különböző mentális betegségek, hiszen a főhősünk túlélt egy rettenetes támadást, és nem csak a poszttraumás stresszel kell megküzdenie, hanem a túlélők bűntudatával is. Nem eszik rendesen, nem élvezi az életet, mert az apró, emberi hibái miatt azt hiszi, hogy ő kevésbé érdemli meg az életet, mint azok, akiket megöltek mellette. Max, a fiú főhősünk szemszögéből is látunk egy-két részletet, amit kifejezetten érdekes volt olvasni, mert bár így lelőtte a nyomozás részét Armstrong, mégis láthattuk milyen az ő mentális betegsége és az azzal való küzdelem, illetve a család hogyan fogad el egy ilyen dolgot, milyen az, amikor nem állnak hozzá pozitívan.

A felnőttek szerepe a gyerekek életében is előkerül, mint téma. Többfajta családot látunk, és nem egy közülük olyan, ahol a szülő megveti a saját gyerekét ok nélkül vagy kihasználja őket és tárgyként kezelik őket. Nem csak ebben kell ráébrednie a gyerekeknek, hogy valamikor nem számíthatnak a felnőttek segítségére, hanem a túlélésért való küzdelmükben sem feltétlenül fognak nyugodtak és összeszedettek maradni, hiszen ugyanúgy csak emberek, mint ők maguk.

Mivel a könyv első fele egy túléléses, pörgős, adrenalin lökettel teli történet, előkerül a túlélés témája, hogy mi az, amit egy embernek meg kell tennie és el kell viselnie azért, csak hogy életben maradhasson. Nehéz döntések elé kerülnek – mi indokolja meg, hogy elvegyék egy másik emberi lény életét – és szembe kell nézniük a halállal, mégsem omolhatnak össze, muszáj elzárniuk az érzelmeiket, és ettől elgondolkoznak, hogy vajon mennyire emberek-e ők, ha képesek halottakat hátrahagyni.

Mivel Riley, a főhősünk, elvesztette az apját, ezért a gyász feldolgozása is szerepet kap és ezzel együtt a traumák túlélése, és hogyan változtatja meg ez az embereket, hogyan tudnak kapcsolatot teremteni olyan emberekkel, akiknek sejtelmük sincs, min mentek keresztül.

Akad pár negatívum, de semmivel nem rontott az olvasási élményen, mégis úgy éreztem, hogy bár jól illik a humor mindenhova, minden szereplő egy kicsit túl vicces volt, a gonoszok beleestek abba a hibába, hogy túl sokat monologizáltak, és enyhén zavart, hogy a főhős apja véletlen pont kommandós volt, ezért tudja Riley, hogy mi a túszok kimentésének menete, ami enyhén erőltetettnek hatott.

Viszont a cím nagyon találó lett, „elfedett igazság” motívum végigkíséri a történetet: Mindegyik szereplőnek szembe kell nézni egyfajta igazsággal, Maxnek például a betegségével, Riley-nak a halál közelségével és durvaságával, és azzal, hogy mi történt azon a végzetes napon. De arról is szól, hogy milyen álarcokat veszünk fel magunk, hogy elrejtjük a valódi énünket: Max és Riley ahogy jobban megismerik egymást, a másik álarca mögé látnak, hogy igazából milyenek. De ugyanakkor az a elem is megjelenik a történetben, hogy néha az álarcok segítenek kihozni a valódi énünket – ahogy a gyilkos esetében is.

A The Masked Truth egy kellemesen pörgős akcióregény, Armstrongtól már jól megszokott humorral és romantikával, ami kellemes kikapcsolódást nyújt.

Kedvenc karakter: Riley

Ami kifejezetten tetszett: a témák kezelése, a pörgős akció

Ami nem tetszett: néha túl sok a poén, a főszereplő apja teljesen véletlenül kommandós

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Atom

Kiadás dátuma: 2015. október 13.

Oldalszám: 352 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.