Kelley Armstrong: Omens (Ómenek)

2016. január 30., szombat

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Cainsville 1. része.

Úgy általában az egészről: Olivia Taylor-Jonesnak mindene megvan: dúsgazdag családja van, a város egyik legjobb partija a vőlegénye, és bár nem tudja pontosan, mit szeretne az élettől, olyan egyetemre mehetne újabb diplomáért, amilyenre csak szeretne. Ám ez a tündérmesébe illő élet darabokra hullik, mikor kiderül, hogy igazából örökbe fogadták és a biológiai szülei nem mások, mint a Larsenék, az ország egyik leghírhedtebb sorozatgyilkos párja, akik nyolc embert mészároltak le. A média zaklatása és az anyja nem éppen szerető szülői viselkedése miatt Olivia kénytelen menekülőre fogni és a saját lábára állnia.

Mivel pár hónapja semennyire nem ment az olvasás, úgy gondoltam, hogy úgy hozom vissza a kedvemet, hogy a kedvenc íróimtól fogok maratonozni, és négy Kelley Armstrong könyv után úgy érzem, ismét visszatértem. (Noha kevesebb idegem van olyan könyvekhez, amik nem fognak meg az elején, szóval kevesebb mazochista értékelést várhattok.)

Emlékszem, még ask.fm-en is kérdezték tőlem, hogy mikor fogok a Cainsville sorozatnak nekiállni, mert annyira jó, hogy ez lett a kérdező kedvence az írónőtől. Noha meg nem tudom mondani, hol áll nekem ez a könyv Kelley Armstrong többijéhez képest, mégis egyszerűen annyira egy húron pendülök az írónővel, hogy azt kell mondjam, mintha tényleg nekem írna. (A high fantasys ifjúsági sorozatától most eltekintünk. :D) Vannak az Omensben hibák, illetve nem is lehet pontosan annak hívni őket, inkább apróbb bukkanók, mégis teljesen beszippantott a történet és imádtam minden sorát.

Az első, ami szembetűnő − és nem egy Armstrong regényben megtalálható −, hogy iszonyatosan hosszú a bevezető. Eleve nem egy vékonyka kötet ez, és az elején jóformán csak megismerjük Olivia tökéletes életét, aztán amint ez felborul, azt látjuk, hogyan próbál egyedül boldogulni a családja pénze nélkül. Ebben egy kicsit hasonlított Chloe-ra is (a Sötét erő sorozatból), ugyanis mindketten elkényeztetett, jómódban élő főhősök, akik egyedül maradnak, senkiben nem bízhatnak és gyorsan bele kell tanulniuk a túlélés és a nyomozás fortélyaiba. Olivia társadalmi helyzetileg bármennyire is távol áll tőlem, mégis abszolút szerethető főhősnek bizonyult emiatt: Imádtam, hogy milyen leleményes, és bár lehet néhány helyzetben naiv volt, sosem olyan dolgokban, amik túl evidensek.

Ezek mellett pedig Olivia még keresi önmagát, hiszen épp most tudta meg, hogy örökbe fogadták, elgondolkozik rajta, hogy vajon a genetika mennyire határozza meg az embereket és hogy a gyilkos hajlam örökölhető-e, illetve retteg attól, hogy olyan lesz, mint a biológiai szülei. Ott van még Olivia nevelő anyja is, akivel nincs zökkenőmentes kapcsolata, és nehéz eldönteni, hogy szereti-e a lányát vagy mégsem, ezeket a jeleneteket kifejezetten szerettem. És bár nem hangsúlyosan, de előkerül az a téma is, hogy mi történik azokkal, akiket tévesen vádolnak meg − milyen nehézségeket szül a médiacirkusz és a törvényen kívüli igazságosztók, sőt nem csak romba dönthetik az ilyenek egy ember életét, de akár véget is vethetnek neki.

Viszont a sorozat nevét is adó misztikus, kis városkába csak a 100. oldal után érünk el, ami egy kicsit lelombozott az elején, ráadásul ezek után is csak Olivia beilleszkedéséről és olvashatunk, és noha pár E/3-as más szemszögből látott apróbb részletekben csurran-cseppen valami az olvasónak a Nagy Fantasy Rejtélyről, ez a könyv mégsem annyira urban fantasy, mint reméltem. Igen, Olivia ómeneket lát és fejből tudja az összeset értelmezni − amiket érdekes volt olvasni, mert Armstrong létező babonákat használ fel és ezek közül nagyon keveset ismertem −, de nem lépünk ezen túl. Cainsville sem a horror sztorikba illő, rejtélyes város, hanem az a kis elszigetelt, "mindenki-ismer-mindenkit" fajta, ami néha thrillereknek ad otthont, de valahogy elmaradt az a hangulati hatás, amit vártam.

Ugyanakkor ez nem negatív dolog, amikor túlléptem azon, hogy ez a könyv bizony "csak" egy Armstrong-féle krimi-thriller lesz, némi fantasztikus elemmel, amiknek semmi köze a nyomozáshoz. Amikor már nem vártam, hogy a gyilkosság, amit meg akarnak oldani, fantasy eredetű lesz, akkor teljesen belemerültem a könyvbe. Igaz, hogy csak a kötet közepefelé indul be a nyomozás, és ha már olvastunk az írónőtől könyvet, eléggé hasonlít az Exit Strategyre és az Unquiet Pastre, de Armstrong könyvei annyira nekem íródtak, hogy nem találtam cseppet sem unalmasnak, és még így sem volt a rejtély túl átlátszó.

Ahogy már megszokott az írónőtől, a karakterek és a közöttük lévő kémia és évődés az, ami igazán kiemelkedő. Olivia és Gabriel a jól bejáratott Armstrong-féle romantika vonalát követi, noha itt még semmi romantikus nincs köztük, látszik, hogy a morcona, borongós, emberi kapcsolatokat nem igazán kedvelő Gabriel mennyire nyílik meg Oliviának. Imádtam olvasni arról, ahogyan összeszoknak és bár elsőre teljesen félreismerik egymást, később felfedezik, milyen is igazából a másik.

Az Omens bár kellemes krimi, nagyon látszik rajta, hogy bevezető kötet − sok szereplőt csak 1-2 mondat erejéig látunk és egészen biztosan lesz még szerepük, a világfelépítést épp hogy csak érintjük. Igazából lehetne ezt a kötetet aránytalannak nevezni, de Armstrong úgy ír, hogy még így is teljesen magával ragadt és kikapcsolt.

Kedvenc karakter: Olivia, Gabriel, Patrick

Ami kifejezetten tetszett: a Gabriel/Olivia páros kémiája, a krimiszál

Ami nem tetszett: hol a fantasym?

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Penguin

Kiadás dátuma: 2013. augusztus 20.

Oldalszám: 512 oldal


Honnan: saját, e-book

Kelley Armstrong: City of the Lost (Elveszettek városa)

2016. január 23., szombat

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Casey Duncan sorozat 1. része.

Úgy általában az egészről: Casey Duncan megölt egy embert és meg is úszta. Senki nem tud róla, hogy lelőtte az exét, aki hagyta, hogy egy csapat drogdíler megverje és feltehetően megerőszakolja, ezért Casey bűntudata enyhítésére mindig felkeres egy-egy pszichiátert, akik esetleg elárulják majd őt. Casey amúgy szereti a munkáját − szexuális bűntények után nyomoz a rendőrségen −, de az életét annyira nem: csak futólagos kalandjai vannak, a szülei meghaltak balesetben és azelőtt se volt velük rózsás a kapcsolata, és egyetlen barátnőjét, Dianát követi mindenhova, ugyanis a nő életét veszélyezteti az erőszakos ex-férje. Most viszont az ex-férj újra megtalálja őket és úgy tűnik, egy bérgyilkost is felbéreltek Casey megölésére, így nincs más választásuk, mint menekülni − méghozzá egy eldugott, rejtélyes kis városba, ahol bárki elrejtőzhet a törvény elől.

Még ugyan a blogon nem látszik, de mostanában Kelley Armstrong maratont tartottam − ez lesz az ötödik egymásutánban olvasott könyvem tőle, és ah, nem hiába az egyik kedvenc írónőm. Bár olvastam tőle fantasy és realista regényeket is − ez pedig az utóbbi kategóriába esik − Armstrong legerősebb írói eszköze nem más, mint a gyorsan pörgő thriller részek és az izgalmas krimiszál, no meg a karakterek és a közöttük lévő kémia. És ennél a könyvnél sem volt ez másként!

Amit a City of the Lostról tudni kell, hogy eredetileg e-serialként jött ki − azaz hetente 6-13 fejezetet dobtak fel a netre −, és ez a darabosság meg is látszik rajta. Noha teljesen jól megállja a helyét regényként, egyben olvasva, mégis az első három részen látszik, hogy különálló kis részekként tervezték, amiknek önmagukban is teljes történetívük van, az első részben pl. sehol nincs a címadó városunk és csak a főhős múltját ismerjük meg a pszichiáternek tartott monológja közben, és akár egy szimpla novella is lehetett volna. Az utolsó három rész viszont már ráhajol a pörgős nyomozásra és ott függővégekkel fokozza tovább a feszültséget Armstrong.

Nem titok, hogy imádom az elzárt, rejtélyes kisvárosi helyszíneket, ezért is vágytam annyira erre a könyvre, és bár horror hangulatot nem kölcsönzött neki, imádtam a hely bemutatását. Igazából féltem is, hogy lehet megoldani egy teljesen eldugott kis helyett fantáziaelemek nélkül, de teljesen jól ábrázolta ezt Armstrong. A bűnözők által fizetett eldugott kis közösségben saját maguk csinálják azt, amit tudnak és persze, behozatnak ami létszükséglet, de nincs itt semmi felesleges luxus. Az egész egy kicsit középkorias volt, és mivel se internet kapcsolatuk és csak egy orvosuk is van, ez meg is nehezíti valamennyire a nyomozást.

Ráadásként felmerül az a probléma, hogy törvények nélkül és távol a világtól mennyire jönnek ki az embereknek egy olyan oldala, amit a társadalomban elnyomnak, de itt Rocktonban szabadon engedik. Ezért is nagyon találó a könyv címe, mert nemcsak a főhősünk elveszett és találja meg magát, de sokan elvesztik az emberiségüket − vagy az elszigeteltség és a szabadság miatt, vagy akár a többi, városban történő gyilkosságra és kegyetlenkedésre is lehet vonatkoztatni.

A főhősünk és a helyi sheriff közötti kémia − Armstronghoz hűen − szintén kellemes pontja a regénynek. Noha a romantika már megszokott (ilyen volt a Sötét erő sorozatban Derek-Chloe párosa és kb. az összes könyv főpárosa, amiket olvastam tőle), pont az ilyen fajtákat szeretem: Az elején ellenszenvesek egymásnak a karakterek, aztán jön a szarkasztikus megjegyzésekkel tűzdelt kényszeredett összedolgozás, és a titokban tartott, viszonzott vágyódás, amiről mindkét fél azt hiszi, hogy esélytelen. Igen, egyszerű recept, de Armstrong mindig egy kicsit másképp tálalja és azt hiszem, csak ő az egyetlen író, aki aktívan rá tud venni, hogy egy párosnak szurkoljak, hogy összejöjjenek.

A főhősünk egy kicsit eltér a többitől, amit eddig Armstrongtól olvashattunk, noha volt már nemi erőszak áldozata, mégis Casey az elején abszolút negatív hősként szerepelt nálam, főleg ahogyan megölte az exét. A könyv elején abszolút Jessica Jones utánérzetem volt, hiába nem az erőszaktevői a történet gonoszai, de ugyanúgy Casey esetében is a trauma feldolgozásán van hangsúly.

Mivel Casey valószínűleg nemi erőszak áldozata és szexuális bűntények után is nyomoz, ezért is kerülnek előtérbe az ezeket érintő témák, mint az áldozatok okolása, főleg nőknél (lehettél volna okosabb, viselhettél volna hosszabb szoknyát), milyen nehéz abuzív kapcsolatokból kilépni, illetve hogy nem minden áldozat esik bele a szerethető kategóriába, de attól még nem lesz kevésbé valós, ami velük történt. Plusz a gyerekek ellen elkövetett szörnyűségek is helyet kapnak, és hogy ezek a tettek milyen életük végéig kísértő sebeket hagynak maguk után.

A City of the Lost egy kicsit véresebb és kicsit komorabb hangulatú, mint az írónő általam olvasott többi regénye (noha sokszor nyúlt már komoly témákhoz), de hamisítatlan Armstrong thriller ez is, egy nem túl átlátszó rejtéllyel, szerethető karakterekkel és humorral megfűszerezve. Tökéletes kikapcsolódás.

Kedvenc karakter: Eric, Casey

Ami kifejezetten tetszett: ahogy a szexuális bűntényeket és a traumát kezeli, a humor, a karakterek közötti kémia

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Random House

Kiadás dátuma: 2015. június 30-2015. augusztus 4.

Oldalszám: 422 oldal

Honnan: saját, e-book

Neal Shusterman: Unwind – Bontásra ítélve

2016. január 16., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Unwind disztológia 1. része.

Úgy általában az egészről: A Második Polgárháborút az abortusz kérdése miatt vívták meg, és hogy véget vessenek ennek a véres konfliktusnak új törvény lépett életbe: Nem lehet megszakítani egyetlen terhességet sem, minden gyermeket 13 éves koráig kötelesek felnevelni, aztán szét lehet bontani őket egészen 18 éves korig. Ezzel az új technológiával minden szervüket felhasználhatják, és így gyakorlatilag nem ölik meg őket, vagy legalábbis ezzel nyugtatják a lelkiismeretüket az emberek.

Connort azért akarják szétbontani a szülei, mert túl sokat verekedett az iskolában, ezért kénytelen elszökni otthonról. Risa állami gondozásban nevelkedik és mivel csak kitűnő tanuló, nem pedig példamutatóan tökéletes, ezért a költségcsökkentések miatt kénytelenek szétbontani őt. Lev családja istenhívő, olyannyira, hogy a tizedik gyereküket tizedként felajánlják, de Lev nem bánja, teljes szívével hisz Istenben, és bár egy kicsit fél attól, mi vár rá a szétbontáskor, büszkén vállalja ezt a szerepet. A véletlenek játéka miatt a három tinédzser útjai keresztezik egymást, és kénytelenek összedolgozni, ha életben akarnak maradni 18 éves korukig.

Óh, de régóta vágytam erre a könyvre és végre sikerült rá sort kerítenem. Noha sokan mondták, hogy jó lesz, valahogy tartottam tőle, mert ritkán fogtam ki mostanában olyan könyveket, amiknél egyből elkapott a szerelem érzete. Viszont ennél! Végre nem tudtam elszabadulni a lapoktól!

A történet igazából elég egyszerű, a már jól megszokott menekülős kalandregény, hogyan jutnak A pontból a B-be a hőseink. Nem kifejezetten nevezném akciódúsnak, de mégis mindig pörgött a cselekmény, ezért sem tudtam letenni a könyvet. Ezen csak dob az, hogy három főszereplőnk van, és a váltott nézőpontok abszolút a történet előnyére válnak, csak még gyorsabb ütemű lesz tőle, és még jobban megismerhetjük ezt a világot, amibe Shusterman bevezet minket.

A karakterek nem igazán kidolgozottak, a hőseink csak különböző nézőpontokat nyújtanak a világ megismeréséhez, a gonosz karakterek egysíkúak, a női szereplők pedig tipikusan férfiak által elképzelt fantázialény. Különösen az esett rosszul, hogy Connor megmagyarázhatatlan vadságát, ami felteszem a tinédzser hormonok miatt volt (?), csak Risa tudja megzabolázni. Azta…

Igazság szerint nem is a történet (aminek a vége elég összecsapott, ráadásul egy véletlen oldja meg az egyik szálat) és nem is a karakterek, amik olyan remekké teszik ezt a regényt, hanem a kérdések, amiket felvet az olvasóknak ezzel a világgal, és azzal pedig iszonyat zseniálisan játszik az író. Minden rész elején van egy odaillő idézet, ami a kötet elején bizonyos szereplőktől származik és kiemel egy-egy problémát, de a harmadik résznél egy elborzasztó cikket tesz elénk, újszülöttekkel való kísérletezésről, amiről azt hinné az olvasó, hogy szintén csak a fiktív történet… Pedig nem. Amire épít Shusterman azok valós dolgok és ügyesen vegyíti a valóságot a kitalációval. (Bónusz pont: Az e-bayes gyakran ismételt kérdések részlete, miszerint emberi lelket eladni tilos, mert vagy hazugságnak számít vagy szervkereskedelemnek, mókás és tényleg szintén valós, viszont a könyv kérdéseit tekintve borzongató részlet.)

Ugyanis ez az egész szétbontás dolog, ami megadja ennek a történetnek azt az elborzasztó hangulatát és elgondolkodtató részét, ami miatt annyira megragadott. Természetesen az egész szétbontás egy nagy párhuzam az abortuszra, de a könyv nem lesz egyértelműen egyik oldal pártján sem, akármennyire is egyértelműnek tűnhet a történet leírásából, hogy borzasztó dolog szétbontani egy tizenvalahány évet megélt embert. Mindenki megtalálhatja benne a saját véleményéhez tartozó indokokat, ebben biztos vagyok, de mégis nekem azt sugallta az egész történet, hogy mindegy, hogy kinek van igaza arról, hogy mikortól számít valaki jogilag embernek, vagy van-e lelke az embrióknak, attól függetlenül ez sosem lesz egy fekete-fehér dolog és nem lehet egységesen törvényekkel szabályozni.

Ebben a világban például tilos az abortusz, (amivel én személy szerint sosem értenék egyet, hogy így korlátozzák ezt) és az első dolog, amit tesznek az emberek, hogy egyszerűen a szemetesben hagyják a gyerekeket − később pedig amikor törvénnyel arra köteleznek mindenkit, hogy ha a küszöbén hagynak egy gyereket, akkor az övé és fel kell nevelnie, egyszerűen otthagyják őket. Ahogy az már lenni szokott, találnak kibúvót ez alól is az emberek, nevezetesen, tovább adják a gyerekeket, egészen addig, amíg akár meg nem hal. És itt rejlik egy nagyon nagy igazság szerintem ebben a témában − mindegy hogy mire kötelez a törvény, ha az állam nem biztos rendes körülményeket, mindig a gyerek fog rosszul járni. Lehet azon vitatkozni, hogy abortuszt csak a felelőtlen tinédzserek fognak igénybe venni − ez amúgy nem igaz −, de még ha így is lenne, a törvényes korlátozás mindenkire kihat.

De a szétbontás igazából azt is jelképezi, hogy mennyire kiszolgáltatottak a gyerekek a felnőttekkel szemben, főleg ha az adott felnőtt a szülője. Mivel itt szétbontás − vagyis halál − jár azért, ha a szülőknek olyan kedvük van, ezért a gyerekek még inkább meg akarnak felelni nekik, ami a valóságban is így van, de itt a könyv sarkítottan teszi elénk ezt a témát. Bemutatja, hogy az intenzív tinédzserérzések között ténylegesen mekkora nyomás nehezedhet a gyerekekre, hogy felérjenek a felnőttek elvárásaihoz, legyen szó a történetben Connor enyhe viselkedési problémáiról vagy arról, hogy Risa, mint állami gondozott, mennyire érzi úgy, hogy bizonyítania kell, ha ki akar kerülni a rendszerből/élni akar vagy arról, hogy a szülők hogyan szuszakolják bele a gyerekeiket a saját vallási nézeteikbe, akár erővel.

Persze, mivel ifjúsági könyv ezért általános, tinédzserekre jellemző témákat is érint, mint az énkeresés (ez leginkább Lev szálán jön át, aki miután egyedül marad, kénytelen maga döntéseket hoznia és átértékelnie a szülei által ráerőltetett dolgokat), hogy mi a fontos az életben és hogy az ember személyes kis élete egy nagy kép része, milyen kicsik is vagyunk a világban, de ugyanakkor összefügg az életünk és a cselekedeteink kihatással lehetnek másokra − ez utóbbira külön cselekményszálat is épít Shusterman.

A Bontásra ítélve egy remek, elgondolkoztató könyv, ami bár karakterizálás és történet szempontjából nem kiemelkedő, mégis a borzasztóan hangulatos világfelépítéssel és a való életbeli kérdésekkel és problémákkal bekúszik az olvasó bőre alá. A történet nem akar semmit eldönteni helyettünk, leginkább kérdéseket vet fel és felfedi, hogy az élet és a világ nem fekete és fehér, nincsenek egyszerű és legfőképpen nincsenek könnyű válaszok.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: a női szereplők

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 3/5 pontból (ez az Alkonyat-style fekete semmi közepén figura már elég fárasztó és szembántó)

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2015. június 4. (eredeti: 2007. november 6.)

Oldalszám: 384 oldal

Honnan: kölcsön

Ally Carter: All Fall Down (Mind elbuknak)

2016. január 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Szeretem Ally Cartert.

Sorozat: Az Embassy Row 1. része.

Úgy általában az egészről: Három év telt el azóta, hogy Grace édesanyja meghalt. Bár mindenki azt mondja, hogy egy véletlen baleset okozta tűzben vesztette életét az anyja, Grace tudja, hogy nem igaz, hiszen ott volt és látta, hogyan ölték meg, ami azóta is kísérti a lányt. Így nem csoda, hogy Grace a tipikus bajkeverő fekete bárány, akinek senki sem hiszi egy szavát sem, amivel talán nem is lenne gond, ha nem kerülne a nagyapjához, aki az Adriában lévő konzulátuson az amerikai nagykövet, tehát politikailag igen befolyásos ember. Grace bár kiskorában Adriában töltötte a nyarait, most nem találja a helyét, főleg mert minden az édesanyjára emlékezteti.

Ally Cartert a másik sorozatával ismertem meg, ami egy tini kémes, a valóságtól abszolút elrugaszkodott történet egy jó nagy adagnyi humorral megfejelve. Tökéletes kikapcsolódást nyújtott és nem lehetett igazán komolyan venni. Most amikor olvasnivalót kerestem, valami könnyedre és vidámra vágytam, ezért nyúltam Ally Carterhez, és bár látom ebben a könyvben is az írónő megszokott jegyeit, mégsem azt kaptam, amit vártam.

Az első dolog, ami szembeötlött, hogy ez a könyv bizony komoly, ugyanis Grace anyja meghalt, és Carter remekül ábrázolta a szívfacsaró magányosságot és keserédes emlékeket. Ráadásul Grace traumáját is jól kezeli (a könyv elején legalábbis), ugyanis a főhősünk gyakran kap pánik rohamokat és az édesanyja gyilkossága is kísérti. Sőt, át lehetett érezni Grace küszködését azzal, hogy szánakozva néznek rá, illetve törékenyként kezelik, és Carter még azt is belecsempészte, hogyan bánnak az olyan emberekkel, akikről tudják, hogy mentálhigiéniás problémáik vannak és milyen stigmával jár, ha valaki pszichológushoz járt/jár.

A legrosszabb dolog ebben a könyvben, hogy van mindebben potenciál, ott van a humor, amit megszoktam az írónőtől, és igaz nem olyan mennyiségű, mint a másik sorozatában, mégis kellemes pontja volt a regénynek. Ott van a nagyszájú, felelőtlen, önmagára veszélyes Grace, akit könnyűt megkedvelni és együtt érezni vele. Főleg, hogy az elején Grace magányos, javarészt a gyerekkora miatt, mert állandóan költöztek, sokszor nem figyeltek rá és ezért falat épített maga köré. Mindig szeretek olyan hősökről olvasni, akik találnak maguknak egy kis csapatot és afféle második családdal veszik körbe magukat. Ez a "megtalált család" elem működik is egy szinten, de ott akad el az egész, hogy olyan keveset tudunk meg a többi szereplőről, hogy a pár humoros beszólásukon kívül nehéz bármi szerethetőt vagy egyedit találni bennük, mindegyikük egybemosódik az orosz, szexi régi legjobb baráttól kezdve a brazil-izraeli helyes újfiúig. És ettől a romantika szál egyáltalán nem érintett meg − főleg, hogy legkevésbé sem kedvelem a "régen legjobb barátok voltunk, elváltunk X időre és most olyan szexi lettél" elemet.

Noha valamennyi komolyabb politikai felhang van a könyvben, hiszem diplomatákról van szó, és előkerül, hogy nem csak a külföldiek jelentenek veszélyt, hanem a saját országunkban is lehetnek szélsőségesek, sőt terroristák, mégis ez csak olyan bedobott adalékanyag volt számomra. Bár nem lenne olyan zavaró, hogy Carter csak kitalált országot használ főhelyszíneként, mégis a báloktól, a partiktól és a tinédzser romantikától leginkább A neveletlen hercegnő jutott róla eszembe (csak a filmet láttam), viszont ez párosítva a néha előbukkanó gyásszal és pánikrohamokkal nagyon furcsa keveréket alkotott.
És ebben rejlik a regény legnagyobb hibája: túl komolyan veszi magát, és túl akarja bonyolítani az egészet Carter. A nyomozás a kötet közepe felé nagyon leül − ami nem zavart volna, ha nem lenne ezen a hangsúly − és az egész cselekményt oltári nagy véletlenek hajtják előre: Grace mindig ott van, TELJESEN VÉLETLENÜL, ahol az anyja gyilkosa és kihallgatja a gonosz terveit. Ha egyszer történne ez meg, az olvasó akkor is rossz néven venné, de ez számtalanszor megesik és úgy éreztem ettől, hogy az egész teljesen erőltetett. Ehhez hozzájárul az is, hogy minden apró nyom és utalás olyan fájdalmasan van a történetbe beleékelve, hogy nem kell ahhoz gyakorlott olvasónak lenni, hogy kibökje a szemünket. Az az érzés fogott el, hogy Carter maga előtt tartotta a kis kinyomtatott írós szabályokat ("Három az már minta, illik háromszor megemlíteni valamit, hogy ne legyen váratlan") tartalmazó cetlijét és aszerint haladt.

A főbűne viszont az a könyvben, hogy a végére egy érzelmileg manipuláló, olcsó csavar jutott, ami teljesen váratlanul, minden indoklás nélkül kerül elő, és szinte éreztem, hogy lenyomja a torkomon a "Na, meglepődtél?" üzenetet Carter. Nagyon esetlenre sikerült a vége jelenet ezért, főleg, hogy VÉLETLENÜL emlékezik vissza a traumájára Grace pont a végecsata közben − teljesen indokolatlan dolog váltja ki belőle a "látomását." Ettől kapott csak 2 pontot a könyv, mert az egész csavar azt sugallja, hogy feleslegesen olvastuk el ezt az első részt, hiszen semmisé teszi kb. az összes történést, semmi nem számított benne, semminek nem lesz következménye.

Ráadásként míg a könyv eleje egészen részletes − a bálra a ruhakiválasztás is ott van −, a végén lévő eseményre már se ruhát nem választanak ki, se fel sem készülnek (pedig lenne rá okuk), csak egyből ott termünk, és nem ez az egyetlen jelenet, amit átugrik. A végére teljesen kifulladt a történet és még a végejelenetnél a feszültséget is kiírja Carter és egyből egy X idővel későbbi képet kapunk, az érdekes konfrontálódás helyett. Bónusz negatív pontként pedig Carter még beleerőszakolja a kémes dolgot is, szóval ezek szerint mégsem csak nagykövetes regényt kapunk, de ezt nem fogjuk megtudni, mert kapunk egy nevetségesen hatásvadász függővéget.

Az All Fall Down leginkább egy előzménytörténet, csak egy 0. rész egy sorozathoz, ami sajnos túl komolyan veszi magát, így a könyvbéli elrugaszkodott dolgokon nem tudtam túllépni. Vérszegény, tele olcsó húzásokkal és erőltetett elemekkel, egyáltalán nem az, amit Ally Cartertől vártam volna.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az elején a gyász feldolgozása, a humor

Ami nem tetszett: a végén az olcsó, érzelmileg manipuláló csavar

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Scholastic Press

Kiadás dátuma: 2015. január 20.

Oldalszám: 320 oldal


Honnan: saját, e-book

2015-ös tévésorozatos toplisták

2016. január 9., szombat

Ha azt hittem, hogy tavaly kezdtem el a legtöbb sorozatomat és hogy soha nem fogom ezt überelni, hát nagyot tévedtem! Idén rekordot döntöttem a nézett sorozataim számával, és bár akadt 1-2 nézhetetlen szenny vagy enyhén mazochista sorozat, azért leginkább kellemes csalódások és kikapcsolódás fogadott.

Természetesen kommentben várom az erre járók tavalyi legjobbjait és/vagy legrosszabbjait. :)

KEDVENC SOROZATOK:


5. Jessica Jones: A rövid életű, tragédiába torkollott szuperhősködése óta Jessica Jones az életét és a karrierjét próbálja újraépíteni, indulatos, szarkasztikus hell's kitcheni magánnyomozóként. Miközben önutálat és poszttraumás stressz zavar emészti fel, Jessica külső és belső démonaival küzd, különleges képességeit pedig arra használja, hogy a rászorulókon segítsen, még ha nem is az a hős típus... főleg, ha meg is fizetik érte. (akció, dráma, krimi, sci-fi)

Őszintén azért kezdtem el nézni ezt a sorozatot, mert a Marvel univerzumba tartozik és elsőre nem sokat tudtam róla, aztán fanfórumokon elkezdték rebesgetni, hogy a főgonosz ereje nem más, mint hogy képes bárkit rávenni arra, amire akar, és Jessica traumája az, hogy a főgonosz kihasználta. Egyből kíváncsi lettem erre a dinamikára, hiszen ez az egyik kedvenc hős/gonosz helyzetem, és jajj, de beleszerettem ebbe a sorozatba!

Történetvezetésileg ez is hasonló, mint a Marvel másik alkotása a Daredevil, vagyis mivel Netflix-gyártotta, ezért nem arra készült, hogy hetente fenntartsa az érdeklődésünket, hanem egyben ledaráljuk. Szóval nem epizodikus, és bár az elején egy eltűnt lány utáni nyomozással kezdünk, ez csak bevezető az igazi történethez. Ami nem más, minthogy Jessica megküzd a traumájával és szembenéz azzal, aki tönkre tette az életét, Kilgrave-vel.

Nem akarok túl sokat elárulni, de annyit mindenképpen leírok, miben rejlik ennek a sorozatnak a varázsa: A hangulat sötét és komor, a főhős az a tipikus karakter, amit leginkább férfiak szoktak megkapni (és milyen jó volt morcos, szarkasztikus, magányos farkas nyomozót nőként látni!), és az egész sztori a nemi erőszak utáni trauma kezeléséről szól. Nem csak hogy Jessicával bemutatják az írók milyen is egy áldozatnak túlélni és megpróbálni visszatérni a rendes életébe, de még a történet is erre párhuzam. Zseniálisan használják Kilgrave láthatatlan erejét arra, hogy bemutassák azt, hogy milyen az, amikor egy elbűvölő ifjú tehetséges férfiról nem hiszik el, hogy nemi erőszakot képes elkövetni, hiszen neki minek kéne ehhez folyamodni és milyen nehéz a nemi erőszakot bebizonyítani. Plusz azt is gyönyörűen kezelik, hogy bárki lehet áldozat, és az, hogy ha valaki éppen nagyszájú vagy nem kellemes személyiség, még nem vonja azt kétségbe, hogy valami rossz történhetett vele. (Mint amit olyan sokszor ilyen esetben elővesz a média a való világban.)

Kilgrave karaktere még plusz - nemcsak azért, mert David Tennant játssza és eszméletlen jól -, hanem mert félelmetesen jól összehozták az írók. Megtestesíti, szinte komikusan, azokat a férfiakat, akiknek annyi privilégiumai vannak, hogy nem értik, hogy működik a világ, egyszerre gyerekes és indulatos, de mégis tud elbűvölő is lenni. És ezek mellett pedig emberivé teszi az elkövetőket is, ezzel bemutatva, hogy nem feltétlen csak a kétdimenziós, gonosz emberek képesek elképzelhetetlenül gonosz tettekre.

4. The 100: A történet 97 évvel egy majdnem mindent elpusztító nukleáris háború után játszódik. A túlélők a Föld körüli pályán lévő tizenkét űrállomáson élnek, amiket egyetlen nagy állomássá kötöttek össze "Bárka" néven, ahol 2400 vannak. A forrásaik fogytán, és minden bűntény, minden milyen súlyosságú halállal büntetendő, kivéve ha az elkövető még nem töltötte be a 18. életévét. Miután a Bárka ellátórendszere kritikus állapotba kerül, száz fiatalkorú bűnözőt "feláldozhatónak" ítélnek, és végső elkeseredésükben a Földre küldenek, hogy megtudják, visszatérhetnek-e oda. A tinédzserek megérkeznek a bolygóra, amit eddig csak az űrből láttak. A durva, új világ veszélyeivel szembenézve kezdetleges közösséget próbálnak létrehozni. De hamar rájönnek, hogy nem minden ember halt meg. Voltak, akik túlélték a háborút, ők pedig a "Földiek." (dráma, rejtély, sci-fi)

Ha valaki azt mondja nekem egy évvel ezelőtt, hogy imádni fogom ezt a sorozatot, biztos nevetek rajta, pedig már bizonyított tény, hogy sok mindent utáltam elsőre, amibe később beleszerettem. Az első évad nagyon kevés, hetente néznek szembe valami pitiáner dologgal, miközben búvóhelyeket építenek és megpróbálnak valami élelmet szerezni. Ezzel ellentétben a második évad, te jó ég! :D Többféle közösséget látunk, amit kifejezetten szerettem a világfelépítésben, és nagyon hasonlít a Tisztákhoz ilyen téren, szóval lehet azért lettem ennyire elfogult ezzel a sorozattal. Másfelől a karakterekre kinövik magukat a 2. évadban, és remek csapatnyi női főhőssel találjuk magunkat szembe, ami mindig kiemelésre érdemes. A karakterek közötti kémia, a szürke moralitás, a kérdés, hogy miket kell egy embernek megtennie a túlélésért mind-mind érdekes és az abszolút kedvenceim közé emelik ezt a sorozatot. Azért remélem, hogy a nemsokára visszatérő harmadik évadban nem kell csalódnom, főleg a kellemes függővég után.

3. Stitchers: A történet Kirstent követi, akit egy kormányügynökség szervez be egy olyan programba, ahol a nemrég elhunytak emlékeibe nézhetnek bele, hogy gyilkosságokat és egyéb rejtélyeket oldjanak meg, amit amúgy nem tudnának. Cameron, a zseni neuro-tudós, segíti Kirstent a titkos programban, amit Maggie vezet. A programban részt vesz még Linus, a bio-mérnök és kommunikációs technikus, valamint Camille, Kirsten szobatársa és informatikus is. (sci-fi)

Összességében erre a sorozatra annyit lehet mondani, hogy olyan édes! Semmi máshoz nem tudom hasonlítani, mint egy jó nagy adag mályvacukros forrócsoki. Nevetségesek az áltudomány magyarázatok, sőt, az is, hogy a kormányügynökség miért akar kis gyilkosságok után nyomozni (elvileg erre lesz magyarázat, de akkor is, hogy hiszik el ezt a szereplők, az ég tudja). Viszont! A sorozat nem veszi magát komolyan, idiótán vicces, butus, "over-the-top cheesy," csak szórakoztatni akar. A Kirsten és Cameron közötti kémia rettenetesen jó, bár a többi szereplő abszolút papírmasé figura, már értük megéri nézni. Legalábbis azoknak, akik valami könnyed, epizodikus, agykikapcsoló dologra vágynak.

2. iZombie: Egy orvostanhallgató, akiből zombi lesz beáll boncnoknak, hogy hozzájusson az agyakhoz, amit vonakodva, de muszáj ennie, ha meg akarja őrizni az emberiségét. De minden elfogyasztott agy velejárója a hozzátartozó emlékek is. Liv a képességét arra használja, hogy gyilkosságokat oldjon meg az orvosi szakértő és egy nyomozó segítségével. (vígjáték, krimi, dráma, horror, sci-fi)

Két dolog vonzott a sorozathoz: Az egyik kedvenc képregényemből készült és David Anders játszik benne. :D Noha a képregényből még a neveket sem tartották meg, mégis nagyon jól visszaadja a humoros hangulatot - habár annyira nem elborult, mint az eredeti sztori, mégis kiérdemli a vígjáték jelzőt.

Epizodikus nyomozós sorozat, ami nem sok hangsúlyt fektet a miértekre - bár később azért belecsempésznek egy főszálat, de mégsem olyan kidolgozott - és inkább a karakterek közötti kapcsolaton és a humoron van a hangsúly. Habár Liv szerelmi nyöszörgése és a többi romantikus szál is katasztrofális, mégis imádom a sorozatot, mindig kellemes kikapcsolódás.

1. Agent Carter: A háborúnak vége és majdnem mindenkit veszteségek sújtottak. Peggy Carter ügynök például elvesztette az élete szerelmét. Ehhez csak ráadás, hogy Howard Starkot hazaárulással vádolják meg, így titokban felkéri Peggyt, hogy segítsen tisztázni a nevét. Stark komornyikjával az oldalán Peggy nekivág az őrült kalandnak, ami tele van árulással, gyilkossággal és problémákkal, no meg szarkasztikus szobatársakkal. (akció, kaland, sci-fi)

Végre! Ezt vártam egy igazi Marvel-SHIELD-féle-kémes dologtól! Míg a SHIELD ügynökei író csapata teljesen leszerepelt nálam, addig legalább bemutatta a csatorna, hogy képes valami jót is alkotni ugyanebben a témában. Tudom, hogy sokaknak nem tetszett, csak úgy, mint a Jessica Jonesnál, hogy mennyire feminista, de ezen csak nevetni tudok, mert azért lássuk be, ez nem volt elnagyzolt tálalás.

Szóval adott nekünk végre badass női főhős, aki okos és egy kicsit érzelmileg sérült, ezért leginkább egymaga menne nyomozni, és e mellé párosul a nagyon is házias, cseppet sem kiképzett férfi szárnysegéd, Jarvis képében, akit imádtam. A karakterek közötti kémia (látszik, mi az ami nálam kedvencé emel egy sorozatot), a remek cselekmény teljesen megvett magának, és várom a következő évadot.

EZ A RÉSZ SPOILERES A BEJEGYZÉS A KÜLFÖLDÖN LEADOTT RÉSZEKRE.

Ami meglepetésként ért idén, hogy mennyire megkedveltem a Flasht, pedig tavaly még nagyon morogtam rá. Persze, nem vedlette le a sorozat teljesen a bakijait, de úgy érzem, végre összekapták magukat történet szinten, legalábbis az új főgonosz és hogy megtartották Tom Cavanagh-t nagyon sokat segít a színvonalon. :D

KEDVENC RÉSZEK:

10. Legends of Today (The Flash 2x08): Vandal Savage megérkezik Central Citybe és Kendra Saunderst veszi a célkeresztjébe. Miután Vandal megtámadja Kendrát és Ciscót, Barryhez fordulnak segítségért. Mikor rájön, hogy Vandal milyen veszélyes, Barry Kendrát Star Citybe viszi és megkéri Olivert és a csapatát, hogy rejtsék el a lányt, amíg rá nem jönnek, hogyan állítsák meg Vandalt. De a dolgok hamar még rosszabbra fordulnak, amikor felbukkan egy szárnyas ember AKA Sólyom és elrepül Kendrával. Eközben Harrison egy szérumot fejleszt ki, amivel Barry gyorsabban tudna futni és Jayt kéri fel, hogy tesztelje. A zöld íjászos crossover rész első fele.

9. AKA 1,000 Cuts (Jessica Jones 1x10): Egy felfedezés megváltoztathat mindent - ha Jessica vissza tudja utasítani Kilgrave ajánlatát.

8. AKA Take a Bloody Number (Jessica Jones 1x12): A Kilgrave utáni hajsza Jessicát újra Luke útjába sodorja. Trish váratlan információhoz Simpsonnal és Jessicával kapcsolatban.

7. SNAFU (Agent Carter 1x07): Peggy soha nem volt ennyire sarokba szorítva és védtelen, mint most, ahogy Leviathán fellép ellene. Ahogy az SSR utoléri Howard Starkot, lehet, hogy nagy árat fizetnek, amikor rájönnek, hogy a valódi ellenségük közelebb van, mint gondolnák.

6. Valediction (Agent Carter 1x08): Peggy szembenéz Leviathán teljes erejével, miközben Howard Stark
Peggy faces the full fury of Leviathan, as Howard Stark makes his return.

5. Enter Zoom (The Flash 2x06): Barry úgy dönt, hogy itt az ideje szembe néznie Zoommal és veszélyes tervet sző. Caitlin Jay pártját fogja, és úgy véli, hogy túl veszélyes Barry számára, hogy megküzdjön a sebesség démonnal. Iris viszont támogatja őt és egy meglepő szövetségest hoz magával. Meglátjuk, hogy milyen volt a Föld-2-ről származó Harrison Wells élete, mielőtt átjött a szakadékon.

4. Blood Must Have Blood (2) (The 100 2x16): A Fények Városa felé vezető út folytatódik, Jaha pedig olyan dologhoz folyamodik, ami meglepi Murphyt. Clarke váratlan helyről kap segítséget, egy látogató lepi meg Octaviát, Lincoln pedig bosszút áll. Eközben Weather-hegyben Cage tovább folytatja a küldetését, Bellamy pedig megpróbál kiszabadulni.

3. The Trap (The Flash 1x20): Wells titkos szobájában Barry tudomást szerez a Reverse-Flashsel való harcáról, és egyéb kulcsfontosságú eseményekről az életéből úgy, mint, hogy hozzámegy Irishez, előléptetik a rendőrségnél és, hogy egy Gideon nevű mesterséges intelligenciát alkotott. Barry, Caitlin, Cisco és Joe csapdát állítanak Wellsnek. Cisco csaliként használja magát, amivel veszélybe sodorja az életét. Miközben Eddie döntést hoz Irisszel kapcsolatban, ami Joe-t enyhén elbizonytalanítja.

2. Fast Enough (The Flash 1x23): Wells mindent megváltoztató döntés elé állítja Barryt. Dr. Martin Stein és Ronnie Raymond visszatérnek, hogy segítsék a S.T.A.R. Labor csapatát.

1. Operation Mongoose (2) (OUAT 4x23): Az Író meglehetősen veszélyes, kiszámíthatatlan ellenfélnek bizonyul és Golddal köt szövetséget. Emma, a szülei, Hook és Regina megpróbálják megállítani őket, de amikor Gold és az Író mind a hősök, mind a gonoszok eszén túljárnak, a boldog befejezés lehetőségétől egy világ választja el őket. Henry rájön, hogy nehéz fába vágta a fejszéjét, ahogy megpróbálja megmenteni a családját, mielőtt a történet véglegesen véget ér. Minden egy meglepő fordulattal ér véget, ami teljes sokkolja Storybrooke lakóit.




A LEGNAGYOBB CSALÓDÁSOK:

5. Hősök - Újjászületés (Heroes Reborn): Új inspiráló hősökről szól a spin-off, akik folytatják a harcot a különleges képességekkel megáldottak és azok között, akik gonosz célokkal vadásszák le őket, hogy kizsákmányolják az erejüket. Eposzi kalandok várnak ezekre az újonnan képességet szerzett szövetségesekre, ahogy néhány eredeti karakterrel találkoznak, és felfedezik az univerzum rejtélyes sorsát és hogy mi közük van hozzá. (dráma, fantasy, sci-fi, thriller)

Emlékszem még, amikor az eredeti sorozat elindult Magyarországon, abszolút szerelmes voltam belé. (És akkoriban még nem eredeti nyelven néztem sorozatokat, ejj, de régen volt.) És bár két évadot bírtam a Hősökből, úgy gondoltam, hogy a nosztalgiámra építve, csak szeretni fogom valamennyire ezt a sorozatot.

Csak hogy a karakterek teljesen érdektelenek és hülye hibát hülye hibára halmoznak. A régi szereplők közül egyedül Noah tűnt fel érdemi részben, és ő miatta szenvedtem egészen a 8. részig, ahol is kaszáltam. Nincs nagy cselekmény, a szereplők drámája átérezhetetlen és több szál is felettébb idegesítő: többek között a rasszista pár, akik minden különleges képességű embert meg akarnak ölni - egyszerűen nem éreztem azt, hogy szeretik egymást, és nem értettem a pasi miért tart a nővel végig. A másik fenomenális szál a számítógépes játékba bekerülő lány - komolyan, ez a képessége -, ahol még a rossz grafika nem is zavart, mindinkább az a végtelen sok félresikerült poén, amivel bemutatták, hogy csak lenézik a gamereket, pedig az egyik karakter e-sportoló. Az a pár World of Warcraft utalás, amit kaptunk nem volt elég, hogy lenyugtasson.

És akkor még nem is említettük az agyament tinédzser romantikát, ami bármelyik klisés és idegtépő ifjúsági romantikus könyvet leveri logikátlanságban. Grrr. Ezt a sorozatot az 1x08 résszel kaszáltam.


4. A S.H.I.E.L.D. ügynökei (Agents of S.H.I.E.L.D.): A New York-i Csata után a világ megváltozott. Mindenki tud a Bosszúállók létezéséről, de ugyanakkor azokról az erős gonoszokról is, akik miatt szükség van ezekre a szuperhősökre és másokra. Ezért is állítja össze Phil Coulson, a S.H.I.E.L.D. ügynök az elit titkos csapatát, hogy felkutassa és elintézze ezeket a fenyegetéseket. (akció, dráma, sci-fi, thriller) 

Szóval az elején bájos, esetlen és bugyuta sorozatnak indult ez, de nem akart többnek látszani, ami, így beleszerettem. Kellemes kikapcsolódást nyújtott az igazi, velős sorozatok között és újranézések és ficolvasások után a karakterek hozzám nőttek. Az első évad második fele nagyon jóra sikerült A Csavarral, de utána úgy érzem, teljesen kifulladtak.

A második évad nagy csalódásnak bizonyult, mert a karakterek csak körbe-körbe mentek, nulla fejlődéssel és kaptunk nyolcmillió új karaktert, akik végképp nem lettek kidolgozva, és minden történetileg csak megmaradt potenciál szinten - Jemma és a helyzete kihasználatlan maradt, Donnie és a SHIELD és a HYDRA hasonlósága szintén. Addig nem is zavart annyira ez az egész, amíg el nem kezdték a rajongókat kigúnyolni nem csak interjúkban, de még a 2. évadzáró epizódokban a képernyőn is a karakterekkel.

A harmadik évad viszont egy teljes katyvasz lett, Jemma szálát ismételten kihasználatlanul hagyva, a mellékszereplők leginkább csak cselekményelemek és olyan hülyeségeket kellett elhinnünk, minthogy a gonosz szervezetébe beépüléséhez nem kér fényképet az újoncokról, se nem csinál semmiféle utánuk nyomozást. A gonoszunk természetesen csak egy két dimenziós, bajszát pödrő figura lett és hiába csinálja dettó ugyanazt, mint a hőseink, ő gonosz. Éljen a főhős központú moralitás! Ezt a sorozatot a 3x06 résszel kaszáltam.

3. A hírnökök (The Messengers): Az Új-Mexikói sivatagban a tudós Vera Ivanov elbűvölve nézi, ahogy egy rejtélyes tárgy zuhan a Föld felé, majd felrobban, a becsapódás pedig megállítja a szívét. De nemcsak Verára hat ez: egyből találkozik négy idegennel, akik szintén összeestek, majd csodával határos módon feltámadtak. Aztán egy rejtélyes figura, akit csak "Az Emberként" ismernek eljön hozzá, és felajánlja, hogy elvezeti a régen elrabolt fiához, ha végre hajt egy nem éppen etikus feladatot. Ez a csoportnyi idegen a Világvége megakadályozásának egyetlen reménye... Vagy pont épp ők fogják elhozni azt. (dráma, rejtély)

Blah. Erre a sorozatra kb. ennyit lehet mondani. Az alapkoncepció abszolút a kedvencem lenne: összeverődött kis csapat, akik egymásra találnak és barátok lesznek, zavaros jóslatok és Világvége. De igazából annyira lassú ez a sorozat és itt is minden karakter abszolút kidolgozatlan, hogy nem bírtam végignézni, csak hat részt. A bónusz, hogy tele van logikai bakikkal, így igazából csak a képernyőre üvöltöztem a sorozat nézése közben. Persze, tudós, és megfogja az ismeretlen tárgyat PUSZTA KÉZZEL!

2. Wayward Pines: A titkos ügynök Ethan Burke azért megy az idilli kisvárosba, Wayward Pinesba, hogy megtaláljon két eltűnt szövetségi ügynököt. De válaszok helyett Ethan nyomozása még több kérdést vet fel. Mi nem stimmel Wayward Pinesszal? Minden lépés, ami egyre közelebb viszi az igazsághoz, egyre távolabb viszi a megszokott életétől, attól a férjtől és apától, aki volt, amíg szembe nem néz a rémisztő valósággal, hogy lehet sosem jut ki élve Wayward Pinesból. (dráma, rejtély, sci-fi, thriller)

Könyvadaptáció, amit itthon az Agave kiadó adott ki, és a három rész szinte egymás után jelent meg, és csak a pénztárcám szabott gátat annak, hogy nem vettem meg. És de jól tettem! Habár nem tudom, hogy a könyv és a sorozat mennyire hasonlítanak egymáshoz, úgy hallottam, hogy csak a vége tér el és semmi más. (Majd egyszer meglátom, talán még belelapozok a könyvekbe.)

Ez a sorozat is szintén egy olyan alapfelállással indul, amit imádok: rejtélyes, horrorisztikus kisváros, ahol furcsaságok történnek. És ezt már az elején sikerül elcsesznie a készítőknek, ugyanis a főhős egy a feleségét megcsaló, de szent-és-mindig-igaza-van-és-bátor pasi, aki a legnagyobb vágybeteljesítő, akit eddig sorozatban láttam (aztán megnéztem a The Magicians első részét...). Ethan okosnak  és talpraesettnek van feltüntetve, mégis vagy 3-4 részen át azon szenved, hogy senki nem akar vele beszélni, mikor aki ezt megteszi, meghal és/vagy eltűnik. Annyi utalást adnak a kezébe - "ne beszélj a múltadról, mert meghalsz" - és képtelen észrevenni, megmutatják neki a poloskákat és nem veszi észre, hogy azok működnek és kihallgatják.

Ha ezen a frusztráló hülyeségen túllépünk, a csavar túl későn jön - ami igazából csak sokkolásnak van beletéve, mert ez tipikusan az, hogy egy valaminek reklámozzák a történetet és az író röhögve közli velünk, hogy ha-ha, te hülye, elhitted, amit a reklámszöveg mondott? És igazából nem is épít egyik zsáner elmeire sem, ami ez lenne, túlságosan arra koncentráltak a történet elején, hogy jól meglepődjünk, onnantól kezdve meg semmi értelme a sztorinak, mert nincs kidolgozva semmi. (Igen, tele van ez is akkora logikai bakikkal, amit csak akkor néznék el, ha lenne bármiféle szerethető dolog a történetben. De niiiiiiiiincs, csak unalom meg hajtépés Ethan és a dilettáns gyereke miatt. Megjegyzés: Meglepő, de az írók nem tudtak hiteles gyerekkaraktert írni.) A sorozatot kaszáltam az 1x06 résszel.

1. The Magicians: Miután beszervezik őket egy titkos akadémiára, egy csapatnyi diák rájön, hogy a mágia, amiről gyerekekként olvastak, nagyon is valóságos és sokkal veszélyesebb, mint képzelték. De a mágia újdonsága eltereli-e majd a figyelmüket és nem készülnek fel rendesen arra, ami vár rájuk? Lev Grossman regénye alapján. (dráma, horror, fantasy, rejtély)

Ismét egy adaptáció és ismét az Agave csapott le rá itthon, szóval ez azt jelenti, hogy ezt is egyből meg akartam venni, és hajj, de jól tettem, hogy ezt is félretettem.

Rengeteg külföldi kritikát olvastam a könyvekről, miszerint csak egy túlhype-olt Harry Potter/Narnia fanfiction ez, és valahol igazuk van. Egyértelmű, hogy a két adott történetben felhasznált fantáziaelemeket használja és a karakterek felosztása és a világfelépítés, sőt a kezdő jelenet is, teljes áthallások. Ami nem lenne gond, mert egyrészt nincs új a nap alatt, másrészt mert lehet ezzel játszani, hogy egy bizonyos történetre utalgat és azt fricskázza.

Na, de ez... Életemben egy hasonló dologhoz volt szerencsém, ami egy szekta vezér által írt Harry Potter fanfiction volt, és egy vágybeteljesítő, sznobista katyvasz - ez sem másabb semmiben sem. A főhősünk szereti a könyveket, de depressziós, és a nő, akibe szerelmes, nem akarja a farkát - hogy képzeli egy nő, hogy nem akar egy pasit? És innentől, hogy a férfi főszereplő egy elkényeztetett pöcs, aki jogosultnak érzi magát arra, amit impulzusai szerint megkíván, el is ásta magát a sorozat. Állandóan azt érezni, hogy gratulál magának az író, hogy ő mennyivel felette van a Harry Potter gyermetegségeinek, mert ő sötét és valós sztorit ír, és emellett pedig annyira nevetségesen gyermeteg dolgok vannak benne, hogy teljesen hihetetlenné válik, hogy ez a valami drámának készült. Van egy jelenet, ahol a főhős barátja (aki nem akarja a farkát :() kijelenti, hogy tök béna, hogy ő könyveket olvas és nőjön fel - na most ez annyira sarkítottan van tálalva, hogy leginkább az jött le belőle, ez valami "jól megmondom" dolog mindenkinek, akik szerint az írás nem igazi foglalkozás és nőjön fel az író. Lehet nem ez volt a szándék, de annyira átüt az egész történetet ez a vágybeteljesítés és a csökött kicsinyesség, hogy idegesített. Bónusz az, hogy a nő hogy kap mágikus erőt? Na hogy? Szexuálisan zaklatva. Köszönjük. (Ezt a sorozatot még nem kaszáltam, adok neki esélyt, hátha megölik a főhőst. :P)
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.