Helena S. Paige: Egy lány belép a bárba

2014. december 20., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Egy lány belép... 1. része. (Megjegyzés: ez inkább csak tematikus sorozat.)

Úgy általában az egészről: Otthon állsz a fehérneműs fiókod előtt és azon gondolkozol, milyen bugyit vegyél fel, ugyanis a legjobb barátnőddel ma pasizni indultok. Bármi mellett is döntesz, Melissa egyedül hagy téged és kénytelen vagy egymagadban neki vágni az éjszakai életnek és összeszedni egy egyéjszakás kalandot.

Néha vannak olyan napjaim, amikor nem tudok semmit olvasni, ami megerőltető agymunkát igényel, és ilyenkor bevallom, szoktam pornókat böngészni. Nem hívnám ezt erotikus regénynek, mert története nincs, és én jobb szeretem az erotika jelzőt meghagyni az olyan írásoknak, ahol nem csak a szexen van a hangsúly.

Ez a kis rövid kötet leginkább éjszakai unaloműzőnek készült, de valahogy nekem ott sem nagyon bizonyított. A kivitelezés ötletes, hiszen itt az olvasó választhatja ki a saját kalandját, és tudom, hogy ez újdonságnak számíthat a magyar piacon (kiadott könyvben még nem találkoztam ilyennel), de az erotikus válaszd a saját utad típusú történeteknek külön weboldala is van, és már elég régóta léteznek. (És igen, belefutottam már ilyen történetben az internet rengetegében.) Szóval mivel engem nem nyűgözött le ez az újfajtasága, így nem nyert ezért plusz csillagot.

Nem a legrosszabb könyv ez a világon − bár nem mondanám, hogy megéri az árát −, de kifejezetten egyszer olvasható, mert nem használja ki rendesen a saját egyediségének kereteit. Egy átlagos válaszd a saját utad történetben több fajta úton haladhatunk, és nagyon másfajta történeteket kaphatunk, és többször választhatunk, ez lenne a fő lényege az egésznek. Itt jobban megvan kötve az olvasó keze, bármit választunk az elején, ugyanoda lyukadunk ki, és egy pár kör után rájövünk, hogy nincs itt mégsem akkora szabadság, mint egy ilyesfajta történetbe kéne lennie. Amondó vagyok, az írónő jobban járt volna, ha ír pár novellát és egy kötetbe összefoglalja, mert akkor legalább azt kapja az ember, amit elvár.

A másik nagyon zavaró tényező az volt, hogy ez egy pornó könyv, és mint tudjuk, a pornó furcsa is lehet. Legalábbis nekünk. Mert az alapszabály, hogy mindenkinek más dolgok pedzegetik az érdeklődési körét, amikről az ember nyíltan nem igazán beszél mindenkinek, de a neten sok mindent megtalál, ahol nem kell furcsának éreznie magát. Na már most persze, hogy vannak nagyon durva szexuális dolgok, amik veszélyesek, etikátlanok és a többi, de ami csak nekünk fura, mert nekünk taszító, azt nem kéne leszólni. És persze, mondhatjuk azt, de hát ez csak egy erotikus fantázia, nem kell az írónak mindenkinek megfelelni, és ez igaz is. Mégsem kell pont egy pornó történetben leszólni valakinek a szexuális dolgát, főleg amitől annyira sztereotipnek és bántónak tűnik az írónő. Úgy gondolja, hogy heteroszexuális férfi nem élvezhet anális szexet, és ezt ezzel a gyönyörű mondattal bizonyítja, ha az olvasó úgy dönt, hogy belemegy:

"Na neee! Megbolondultál??? Ki van zárva! Szégyelld magad!"

És akkor elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol a női olvasó kipróbálhatja nővel is az egyéjszakás kalandot. Ennek először külön örültem, mert végre nem kellett szembenéznem azzal, hogy sokan a heteroszexualitást tartják az egyetlen elfogadható normának. Aztán ez az öröm el is tűnt, ahogy elolvastam azt a bizonyos szex jelenetet: tipikus sztereotip leszbikus pornó, ahol a nők finomak, lágyak puhák, míg a férfiak durvák. Amivel alapjáraton nem lenne baj, de már annyiszor olvastam ezt a klisét, hogy a hajamat tépem tőle, de ami igazán zavart az az írónő megjegyzése:

"Lehet, hogy lefeküdtél egy nővel, és még élvezted is, de arról szó sincsen, hogy mostantól átálltál a másik oldalra…"

Persze, mindenki magát címkézik, ahogy jólesik neki, de bármilyen médiában különösen káros az az ábrázolás, hogy nem létezik biszexualitás. És ha a főhős annyira ráélvezett erre a nőre, ahányszor ezt az író leírta, nagyon kétlem, hogy hetero lenne… Ettől és ahogy az egyéb szexuális dolgokat kezeli, úgy jött le nekem, hogy az író inkább csak szeretne minél több embernek eleget tenni, és átsüt mögüle, hogy ő miket utál és vet meg, amivel viszont pont az ellenkező hatást éri el, mint szeretne.

Ha már inkább a szexen lenne a hangsúly, akkor kicsit több szexualitásra és forróbb hangulatra számítottam. Mivel karakterizálás és semmiféle történet nincs, ezért unalmas volt olvasni, ahogy a főhős tétovázik, mire eljut egy olyan pontra, ami a kötet lényege lenne. És… hát fogalmazzunk úgy, olvastam ennél érzékibb leírásokat is. A fogalmazás elég egyszerű, a szex jelenetek pedig enyhén összecsapottak, valahogy úgy érzem, hogy az írónő egy-két délután alatt összehozta ezt.

Összességében nem egy rossz regény, akinek újdonság az interaktív erotikus történet, még élvezheti is, de vannak ennél sokkal jobb minőségű sztorik is.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az ötlet, és hogy egyáltalán kiadtak ilyet itthon

Ami nem tetszett:az enyhén sértő részek, nem használja ki a műfaj adottságait

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: -/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Libri

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2014. február 27.)

Oldalszám: 232 oldal

Honnan: kölcsön

Nita Szendrey: Hollow Creek Akadémia Évkönyv 2009–2010

2014. december 13., szombat

Hogy akadtam rá: Az írónő felajánlott egy példányt a könyvéből.

Sorozat: A Hollow Creek Akadémia 1. része.

Úgy általában az egészről: Jaide Morrow félénk, önbizalom hiányos lány, ezért még jobban tart az új iskolájától. Apja, miután hirtelen visszalép az életébe, ahhoz ragaszkodik, hogy a neves, chicagói bentlakásos iskolában, a Hollow Creek Akadémián folytassa tanulmányait, amibe Jaide kénytelen beleegyezni. Először megrettenti, ami ott várja ott: népszerűségért és figyelemért éhes lányok, egy idegesítő mentor, ruhakód, és az érzés, hogy sehova sem tartozik. Ám barátokra lel Voni, a feltűnő emó lány és Megan, a csendes szobatársa személyében, és az enyhén összezavaró Roscoe sem olyan rossz arc, mint elsőre tűnik. Csak élje túl az első évet, mert itt a házkupáért folytatott verseny nem gyerekjáték.

Egy kicsit féltem, amikor az írónő felkért arra, hogy írjak véleményt a könyvéről, mert a magyar könyvekkel mostanában sosincs szerencsém. (Nem fogom abbahagyni a magyar szerzők olvasását, csak mindig nehezebb a művükről véleményt írni.) De Nita megnyugtatott, hogy nem véletlen döntött úgy, hogy elküldi nekem a könyvét, és hogy teljesen felkészült egy Gigi-féle kritikára. Annyit megjegyzett, hogy talán a romantikával lehetnek problémáim, és bár nem vagyok egy romantika kedvelő alkat elfogadtam az ajánlatát, mert az ifjúsági regényeket még mindig szeretem. És nem is kellett csalódnom!

Bár a regény nem tökéletes, és érezni lehet rajta, hogy kezdő író műve, miután kikapcsoltam az agyamban egy kapcsolót, teljesen élveztem a Jaide történetét. Kérdezhetitek, hogy ugyan, mit kellett figyelmen kívül hagynom, amire pedig rettentően egyszerű a válasz: Én leginkább, ha realista regényt veszek a kezembe, akkor megszoktam, hogy az élet kemény dolgairól olvasok, pedig aztán nem mindenkinek jut ki olyan sors, és valaki kedves, átlagos életet él. Amikor az elsős gimnazista Jaide-et felhívja magához, egyedül a szobájába két idősebb fiú - egy 17 és 18 éves -, nálam elindult a fejemben a Különleges Ügyosztály főcím zenéje, és akkor jöttem rá, hogy velem van a baj. Persze, Jaide helyében én jobban tartottam volna a fiúktól, ő inkább a társaságtól fél, de valahol ekkor jöttem rá, hogy teljesen rosszul állok ehhez a történethez, és nem kell mindenhova tragédiákat és depressziót képzelnem.

Ez a könyv igazából egy üdítő, kis ifjúsági regény, arról hogyan oldják meg a tinik a csetlés-botlásaikat, és hogyan indulnak el a felnőtté válás rögös útján. Jaide és társai − bár főleg a főhősnőnk − rájönnek, hogy kik ők valójában, mik a céljaik, álmaik, és hogy ezek eléréséért nekik is kell tenni valamit. Az alap mondanivaló nagyon jó, főleg, hogy Jaide iszonyatosan passzív karakterként kezdi és ebből fejlődik ki egy magáért kiálló lánnyá. Viszont itt jön az első dolog, ami egy kicsit zavart. Jaide-nek mindenki mondja, hogy csak várja a sült galambot, és nem tesz semmit, ami igaz is, és nem az történik, hogy Jaide elkezd dolgozni a célja felé, hanem kap egy különleges képességet, és azután mindenki sztárnak nézi. Jaide problémája az, hogy ő énekes akar lenni, de fél a tömegtől, ezért inkább gitározik − nekem ez is elég csavart logika volt Jaide részéről, hiszen a gitárral is tömeg elé áll ki, de hát ez Jaide, és nem vagyunk képesek mi is értelmetlen indokok kitalálására? −, ezen pedig csak az segít, hogy kiderül, hogy különleges hangja van. Ami még frusztrálóbb, hogy Jaide elég irracionálisan viselkedik − legalábbis az olvasó már üvöltözik vele −, ugyanis a tanároknak tartott előadás után, elrohan, nem várja meg az eredményt, és mikor a tanárai hivatják, se megy be az irodába. És igen, valós reakció ez is, hiszen ennyire fél mindentől Jaide, mégis az idegeimen táncolt néha, de viszont ez a hirtelen képesség mintha ellentétesen csengett volna a történet üzenetével.

Viszont bármennyire is esendőek a karakterek és nehezen sikerült őket megszeretnem, rá kellett jönnöm, hogy igen, a tinédzserek ilyenek: néha idegesítők, el vannak merülve a saját kis világukban és rettenetesen sztereotipek. Nem mondom, hogy pozitív példának vannak beállítva a főhőseink, mégsem tudtam pl. azzal mit kezdeni, amikor az enyhén nőgyűlölő szöveggel biztatják Jaide-et, ez pedig nem más, mint a "személyes kedvencem," a nem vagy olyan, mint a többi lány. Ez a legrosszabb mondat, ami valaha is elhangozhat, és azt sugallja, hogy a többi lány, vagyis az átlagos lány, rossz-gonosz. És tudom, hogy ezt a szereplők mondják, nem az író, és hogy ez mennyire egy gyakori mondat, főleg tinédzser lányok szájából, de ilyenkor mindig elönt a méreg, hiszen annyi helyen kell ezzel megküzdeni a nőknek/fiatal lányoknak. És utána kiselőadást tartanak arról, hogy bizonyos külsőhöz, bizonyos hobbik tartoznak, és gitározni, ejnye, csak menő csajok tudnak. De viszont, bár Jaide-ék még nem jutnak el erre a szintre, ezt az írónő ellensúlyozza azzal, hogy a sztereotip képbe nem illő dolgokat is beletesz, és valahol érzem, hogy errefelé még fognak javulni a karakterek.

Viszont a "főgonoszunk," Lia a tipikus, féltékeny lány karakter, aki a regény leggyengébb pontja. Lehet, hogy kiderül róla még valami, hogy mi motiválta, és persze, vannak ilyen típusú emberek, mint ő, de valahogy egysíkúnak éreztem, és persze, hogy egy fiú motiválta. Szóval eddig, amennyit lát belőle az olvasó, egy elég sablonos karakter, viszont néha a gonoszságai már elérik azt a szintet, amikor elgondolkozik rajta az ember, hogy vajon tényleg csak egy szimpla szerelmi megszállottságról van szó, vagy vannak komolyabb gondjai is.

A regény nagy erőssége, hogy több nézőpontos, és míg sokan ezzel nem bánnak jól, itt az írónő nagyon jól alkalmazta. Több karakternek is előnyére vált, hogy láthattuk az ő nézőpontját − SCOTT! −, és a történetet és Jaide-et is jó volt több szemen keresztül látni, így néha, amit Jaide nem vett észre, az elég feszültséget keltett, hogy érdekessé váljanak a dolgok az olvasó részéről.

Még főszereplőnk Roscoe, aki egy elég vízválasztó karakter lesz szerintem az olvasók között. A bunkó, de arany szíve van alapsémából indul ki, és az elején csak egy számító alaknak látjuk, viszont később több minden kiderül a hátteréről, amitől belopta magát a szívembe, és így egy szépen összetett karakter lett. Roscoe-t azért szerettem, mert nem lesz egy csapásra jó fiú, vagy lelkileg/érzelmileg stabil a szerelemtől, sőt… Jó volt látni, ahogy önmagával küzd és valahogy fejlődik is a karaktere, de mégsem érte el még a teljes szintet, áll még előtte út az elkövetkezendő három részen keresztül.

Vannak még mellékszereplőink: Scott, Josh, és Jaide lány barátai, Megan és Voni személyében. Scott volt nálam a személyes kedvencem, a rossz fiú, aki szintén egy nagyon jól összetett karakternek sikerült, és akinek a nézőpontját élvezet volt olvasni. Josh, Jaide frusztráló mentora, aki sokat üvöltözik, de jót akar, szintén − a hülye motiváló szövegén kívül − egy egészen kellemes figura volt, ahogy ösztönözte Jaide-et.

Megannal és Vonival annyi volt a baj, hogy egy idő után eltűntek, és nem tudtam átérezni a Jaide-del való barátságukat. Jaide az elején kijelenti, hogy azért nem voltak barátai, mert mindig dolgozott vagy gitározott (erre Josh rámutat, hogy mekkora hülyeség), és meg is van arról győződve főhősünk, hogy ebben a bentlakásos suliban mindenki sznob, szóval amikor találkozik a csendes, visszahúzódó, könyvszerető Megannal, meglepődik. És utána már barátok is. Voni, a merész, tetkós, feltűnő gót lány, akit egyszer meglát, már barátok. Azt hittem, Jaide használja csak jobb szó híján a barát szót, de nem, utána már legjobb barátnők lesznek, és nem tudom hogyan. Egy kicsit zavart, hogy érzelmi mélység nincs nagyon a barátságukban, és több meghitt, barátkozós, érzelem megosztós jelenetet szívesen láttam volna. Még egy enyhe gyengeség, hogy bár elvileg Voniék a tökéletes barátok, mégis tovább cikizik Jaide-et (amikor az a hír járja róla, hogy esténként meséket néz − komolyan? ez hol baj?) és manipulálja, ami nem igazán tűnt barátias húzásnak.

Amiről még szól a regény, hogy mennyire imádják a tinik besorolni magukat a társadalom által létrehozott skatulyákba, és hogy mennyire kínozzák egymást, ha nem felelnek meg ennek. Jaide-ék társasága hihetetlenül odavolt azért, hogy mi menő, ki mennyire népszerű, és valamilyen szinten ezzel egyet is tudok érteni, hogy létezik ilyesmi gimiben, de…

Ahogy a barátságnál, néhol a regényből hiányzott az érzelmi háttér és a dolgok kifejtése. Bár nem zavart, hogy inkább elmesélő stílusú a regény, és pl. nem látunk sokat a zenei gyakorlásokból és éneklésekből − sőt, ez szerintem még az előnyére is vált −, mégis nagyon sokszor éreztem azt, hogy értem, miről szólna, de nem érint meg. Legszembetűnőbb ez Jaide és az apja közötti viszonynál volt: A lányt elhagyta az apja, mert zenekarral turnézott (ahogy Jaide mondaná partizott és piált), és aztán hirtelen a könyv kezdeténél betoppan. De az olvasó nem lát ebből semmit, se azt, hogyan viselte Jaide, amikor az apja hirtelen beállított, sem azt, hogy milyen gondolatok járnak Jaide fejében, hogy az apja elhagyta, és azért az ilyennek valamilyen lelki sebet kéne hagynia. Lehet, hogy Jaide örökös félelme a többiektől ebből fakad, de az érzelmek hiánya miatt nem lehetett összekötni, átérezni. Nem mellesleg pedig Jaide hipp-hopp megbocsát az apjának, pedig a kötet elején még olyanokat gondolt, hogy az apja biztos nem akarja őt az életében látni, és jól kiröhögi őt, miközben ő az Akadémián szenved.

Összességében a Hollow Creek Akadémia egy kellemes, szórakoztató, ifjúsági regény, amit leginkább a karakterek és a jellemfejlődésük visznek el a hátukon. Lehet, hogy hiányzik belőle még egy-két dolog, de a végére már engem is elkapott a Sparrow-ház csapat szelleme. :)

A kötetet köszönöm az írónőnek!
Kedvenc karakter: Scott, Josh

Ami kifejezetten tetszett: szórakoztató, SCOTT

Ami nem tetszett: néhol több érzelmi leírást elviseltem volna, egy-két karakter motivációja

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2014. november

Oldalszám: 336 oldal

Honnan: a szerzőtől recenziós példány

Lauren Oliver: Rooms (Szobák)

2014. december 6., szombat

Hogy akadtam rá: Lauren Oliver eddig az egyik kedvenc íróm volt. (Most már kihúzom ebből a listából.)

Úgy általában az egészről: Egy régi ház szelleme megkönnyebbüléssel sóhajt fel, ahogy az épület porig ég. De hogy hogyan is jutottunk el idáig? A ház tulajdonosa, Richard Walker meghal, a házát az ex-nejére és két, elidegenedett gyerekére hagyva, akik meg is érkeznek, hogy kitakarítsák a helyet. Minna, Richard lánya, régóta nem volt boldog, és bár egyedül neveli a hatéves kislányát, ő az egyetlen fénypont az életében, mert ártatlan, nem úgy mint ő maga, és néha ezért irigy a saját lányára. Minna az orvosa tanácsára érkezett ide, hogy szembenézzen azzal, ami gyerekkorában itt történt vele, ami miatt ilyen roncs, hogy mindig a szexben keresi a menedéket. Caroline, a testvérek anyja megkeseredett és alkoholista. Trenton, a fiú, balesetet szenvedett, és azóta folyamatosan öngyilkos akar lenni, és úgy gondolja, nincs is erre jobb hely, mint a gyerekkori lakása.

A ház szellemei utálattal figyelik az élőket és a drámájukat, hiszen nem tudják, úgy is mind meghalnak, semminek sincs értelme. Alice, a szégyenlős nő, akit egy rossz házasság emlékei kísértenek, és a szarkasztikus, nagyszájú Sandra, akinek az apja homoszexualitása rányomta a bélyeget az egész életére, együtt figyelik a Walker család botladozásait, miközben Sandra azon gondolkozik, vajon mit takargat Alice még ennyi idő után is.

Ez volt az a könyv, ahol eldöntöttem, hogy soha többet az életben Lauren Olivertől semmit nem olvasok, bármilyen jól is hangzik a fülszöveg. A kedvenc írónőim közé tartozott, mert annyira jól fogalmazott és játszott az érzelmekkel, és bár itt ez még valamennyire megmarad, mégis úgy veszem észre, hogy ez az erőltetett minél több könyvet írjunk dolog nem igazán jön neki össze. Vagy egyszerűen már nem az én ízlésemnek való regényeket ír. A Delírium trilógia vége nagy csalódás volt, hiszen leginkább egy sablonos ifjúsági regény volt borzalmas lezárással, a Pánikot végig se tudtam olvasni, és ez a könyv? Erre fogom, hogy a blog bezárt másfél-két hónapra, mivel egyszerűen ezen a Roomson szenvedtem, olvasás közben elvette az életkedvemet, és utána pedig fogalmam sem volt hogy öntöm szavakba ezt a valamit és könyvekre se akartam nézni egyáltalán.

Leginkább ezt a regényt úgy tudnám jellemezni, hogy "lehetett volna…" ez meg az, de egyszerűen Oliver mindig mellélőtt. Az írónő csodálatosan ért az érzelmek felkavarásához, a hangulatfestéshez, amit szép képekkel és leírásokkal ér el. Igen… nos ez a tehetsége is visszafelé sült el itt, ugyanis ebben a regényben minden undorító és taszító. Annyira érzékletesen írja le az életundort, hogy az olvasó is közben legszívesebben végezne mindennel. Míg ez a könyv lehetett volna egy olyan regény, ami azt mutatja be, hogy milyenek a szürke életet élő, besavanyodott emberek, igazából azt éri el Oliver, hogy az olvasó is rosszul érzi magát, ami lehetne jó pont, de erről a könyvről csak az jutott eszembe, hogy ez nem más, mint a patkány ürülék, amit az elhagyatott padláson találsz, a beivódott húgyszag, a párnahuzatra száradt hányás, a döglött állat tetemén mászkáló légy. Minden szereplőt taszítóan ír le Oliver, mindenki még ha szép is külsőre, hány, nyáladzik, részeg, hány, pisál lehetőleg minden második mondatban. Minden érzelmes résznél arra összpontosít, hogy milyen undorító az emberi test, milyen undorítóak a nemi szervek - amik állandóan lengedeznek -, sőt még a gyerek is amikor ránéz az anyjára, az első amit észrevesz és teljes mértékben leír, azok a mellei. Sokszor és részletesen. És kitaláltátok? Undorítóan.

Ha az olvasó képes ezen átgázolni ezen a szürkeségen, akkor lehetett volna ez olyan regény, ami arról szól, hogy mindenkivel történik tragédia, és hogy milyen ezt feldolgozni, de Oliver itt a kidolgozást rontotta el, amitől minden drámai elem inkább sokkolásnak tűnik, és itt viszont semmi sem érzelmes (egy történeten kívül.) Alice-nek abuzív férje volt, állandóan verte és rettegésben élt, Sandrát gyötörték egész életében az apja mássága miatt, elszökött otthonról, és az élete teljesen kisiklott, alkoholista lett. Caroline alkoholista és megrögzötten elkezd zaklatni valakit, Minna nimfomániás, Trenton depressziós, Christinának családon belüli erőszakkal kell szembenéznie, amitől öngyilkos hajlamú lesz. Ezek mind-mind külön is kitennének egy regényt, de annyi nézőpont van (6 vagy 7), amitől szétesik a történet, és minden gondot Oliver csak egymásra halmoz, és tényként közöl, a szereplők érzelmeit itt nem látjuk, nem érezzük át. Az olvasó érzi a feszültséget, hogy valami épül itt, vár valami érzelmi tetőpontot, ami elmarad, mert semmi nem oldódik meg, senki nem fejlődik, mint karakter. És mi más lenne egy komoly témás regénynek a lényege, ha nem az, hogy valamit megtanulnak a szereplők? Nagyon ritkán működik egy regény dinamikus, változó szereplők nélkül, és sajnos ez sem az. Senki nem tanul semmit, mindenki ugyanúgy öngyilkos hajlamú marad, mindenkinek ugyanúgy rossz marad az élete.

Lehetett volna ez az a regény, ami összeköt három generációt, bemutatja, hogy az emberek élete milyen szövevényes és mennyire összefügg, de ehelyett egy teljesen banális megoldás elrontja az egész könyvet. A fülszöveg elárulja nekünk, hogy jön egy új szellem, aki megváltoztat mindent, amikor Trenton elkezd beszélni vele, és nyomoznak a rendőrök egy eltűnt gyerek után. Ez a szál a regény felénél jön elő, vagy valamivel utána, és két mondatban le van zárva az egész. A szereplők összefüggései eleinte érdekesnek tűnnek, hogyan találkozott Sandra Alice lányával, hogyan hat ki Sandra élete a Walker családra, de igazából lényegtelen, hiába adagolja elénk az információkat Oliver kuszán. Ugyanis nem is igazán történik semmi, csak mindenki nem lineárisan visszaemlékszik az életére. Ez a könyv nem más, mint Sandra és Alice memoárja inkább, a Walker család, pedig hiába kap nézőpontot, inkább csak csótányok a házban. És a vége csattanó? Információkivágás. Mind Sandra és mind Alice tudták, hogy mi történt egymással és önmagukkal, csak nem mondják el nekünk, pedig nekünk mesélnek E/1-ben közvetlenül, kiszólnak hozzánk, egymásnak ellentmondanak, veszekednek, és megpróbálnak átállítani a maguk oldalára a másik szellemmel szemben. Ezek mellett az élő szereplők E/3-mas nézőpontja teljesen távol áll tőlünk, olyanok, mintha idegenek lennének.

És itt jön be az, ami igazán zavart. A könyv a halottakat hozza hozzánk közel, mintha mi is halottak lennénk. A testi dolgokat, az emberi vágyat, álmokat, érzelmeket taszítónak, undorítónak mutatja be, és azok a szereplők a jók, akik meg akarnak halni, a többiek férgek. A szereplők akkor nyerik el jutalmukat, amikor öngyilkosok lesznek, és akárhogy nézem ez a halál, az öngyilkosság piedesztálra emelése, és nem arról szól, hogy igen, néha valaki öngyilkos lesz és ez tragédia, és néha esetleg megérthető, hogy miért tesz ilyet valaki. Egyszerűen mindenki szenved itt az életben és az jön le a könyv üzeneteként, hogy amíg nem akarsz meghalni, addig egy aljas ember vagy.

Hiába szólna ez a regény arról, hogy mindenki hazudik, hogy mindenki egy piszkos, emberi lény, gonoszsággal és hibákkal, és hogy mindenki megbocsátásra vágyik - gyakran hiába -, Oliver ezzel a könyvvel nálam csak azt érte el, hogy megutáljam az életet. Aki szereti a lehangoló, undorító (nem gyomorforgató), semerre sem haladó történeteket, annak még be is jöhet, ha szeret szép leírásokról olvasni. De igazából, én ezt senkinek sem ajánlanám.

Kedvenc karakter: Christina

Ami kifejezetten tetszett: Christina története

Ami nem tetszett: a mondanivaló, az életutálat

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ecco

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 23.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: kölcsön

Cressida Cowell: How to Betray a Dragon's Hero (Így áruld el egy sárkány hősét)

2014. december 3., szerda

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 11. része.

Úgy általában az egészről: Több száz évvel ezelőtt Holnap szigetén egy csodálatos királyság állt, egészen addig, amíg a király meg nem ölte a saját a fiát, II. Hablatyot, ezzel egy szörnyű átkot szórva el. A király megbánva bűnét, eldöntötte, hogy soha többé nem lehet ilyen uralkodó a földön, amíg valaki jobb ember nem lesz nála, ezért a Király tíz ereklyéjét csapdákkal teli helyekre rejtette el. Csak az lehet a következő király, aki megtalálja mind a tíz ereklyét, és a Végítélet 12. napján a Holnap szigetére ezeket elviszi. Sok imposztor próbálkozott már, de az ősi Őrzőket senki nem tudja átverni.

Most pedig a vikingeknek mindennél jobban szükségük van egy királyra, ugyanis II. Hablaty sárkánya, Dühös porig égetett minden falut és kirobbantotta a sárkányok és emberek közötti háborút. Egy reményük van csak, hogy megállítsák őt: A Sárkány Ékkő, amivel az egész sárkányfajt el lehet törölni. De csak a király tudja használni ezt a mágikus ereklyét a koronázása után. Hablaty szülei úgy gondolták, hogy megtalálják a fiúknak − a jogos örökösnek − az összes Elveszett ereklyét, amit Alvin ellopott. Addig pedig hősünknek nyugton kéne ülnie, ám Hablatyot nem ilyen fából faragták. Egy segélykiáltást követve, Takonypócot, a személyes ellenségét találja meg, és mivel hisz a második, illetve sokadik esélyekben, ezért megmenti a fiút, ám ezzel Camicazi életét veszélyezteti, ugyanis Alvinék elkapják a lányt.

Ez már az utolsó előtti rész, és a prológusban Hablaty is figyelmeztet minket, hogy nehéz történet ez, és a kalandjai utolsó négy napját meséli el az utolsó két kötet, így számíthatunk rá már az elejétől, hogy valami veszett nagy függővéggel fogjuk magunkat szembetalálni. (Ami csak attól lesz rosszabb, hogy az írónő betegsége miatt határozatlan ideig eltolódik a befejező kötet megjelenése.)

Már a nyolcadik résztől említettem, hogy felnőtt, megváltozott ez a mese, és valahol az olvasó közönséggel együtt cseperedett fel Hablaty és nőtt meg a történet tétje is. Mégis ugyanúgy elvarázsolt a történet ezen szelete is, és ugyanúgy megnevetetett, habár ebben a részben inkább a szomorúságon van a hangsúly. Bár a nyolcadik rész volt az, ami igazán megríkatott, itt egyszerűen csak végig olyan nyomott hangulat uralkodik, mivel a hőseink most vannak a legsötétebb és legelkeseredettebb helyen.

Ezt a hangulatot csak fokozza, hogy a főmotívum most ebben a részben nem más, mint − ahogy a cím is mutatja − az árulás, és bár a kötet megjelenése előtt sokan tippelgettek ki lesz az áruló, Cowell úgy oldotta meg a helyzetet, hogy még jobban szíven ütött, mint gondoltam. Nem csak egyszerűen Hablatyot árulják el, sokkal súlyosabb szerepe van az önmagunkhoz és a saját ideáinkhoz való hűségnek.

A másik főbb téma, hogy minden fejlődéshez szükséges a fájdalom és a szenvedés, hogy muszáj az embernek nehéz dolgokon átesni ahhoz, hogy megedződjön és erős legyen. És hogy szélsőséges körülmények között jövünk rá, hogy igazából mire is vagyunk képesek, mennyit bírunk ki. Ehhez csatlakozik az, hogy az egész történet háttere egy háború, amit Cowell nem fél kihasználni, hiába meseregény ez. Látjuk, hogy az örökös feszültség, az élet-halál harc, hogyan változtat meg embereket, milyen hatással van rájuk, mint pl. az eddig mindig nyugodt és békés Halvér is milyen dühös (és esetleg gonosz) is tud lenni. Mindezekkel ellentétben pedig a már megszokott módon a pozitív oldalt a remény képviseli, főleg a második esély és a megbocsátás, amit Takonypóc karakterével dolgoz fel az írónő.

Bár hosszú ez a kötet, mégis csak néhány szereplő kap színteret, ami leginkább kimerül most Hablatyban, Halvérben és Takonypócban. Hablaty rájön újra és újra, hogy miért is küzd, rájön, hogy a vezetőknek szörnyű dolgokat is kell tennie, és ezek között a nehéz döntések között kell manővereznie. És eközben pedig az anyjával építi ki jobban a kapcsolatát, Valhallarama kénytelen szembenézni azzal, hogy talán nem kéne óvnia a széltől is a fiát, hiszen már felnőtt, és engednie kell, hogy a saját lábára álljon, ami nem mindig mehet könnyen egy szülőnek.

Takonypóc az, aki elég sokat szerepel, és jobban megismerhetjük, főleg, hogy mennyire hasonlított egy bizonyos régi történelmi személyiségre, Grimbeardre név szerint, és ezzel remekül párhuzamot von közte és Hablaty között. Mindketten hasonlóak, mindketten "rossz időben születtek," Hablaty túl fejlett gondolkozású ehhez a változó világhoz még így is, Takonypóc pedig túl tradicionális és mindketten tragikus sorsnak néznek elébe, ha a múlt valamennyire is enged következtetést levonni. Takonypóc karakterét rendesen kidolgozta Cowell, végre meglátjuk, mi állt az annyi évi zaklatás mögött, aminek Hablatyot kitette, és bár nem lesz tipikus, tökéletes hős, pont a hibáitól lesz tökéletes karakter.

Az utolsó előtti kötet ebben a sorozatban inkább az olvasó érzelmeire hat, elénk lebegteti a szörnyű vég lehetőségét, hogy minden sárkány kipusztul, és hiába meseregénnyel van dolgunk, ami egyfajta biztonságérzetet nyújt, Cowell képes ezt is megrengetni egy kicsit. Mondanom sem kell, hogy a falat kaparom a folytatásért. :)

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér, Alvin

Ami kifejezetten tetszett: a történet

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown and Company

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 16. (eredeti: 2013. szeptember 26.)

Oldalszám: 416 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Cressida Cowell: The Day of the Dreader (A Rettegés Napja)

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat kiegészítő kötete.

Úgy általában az egészről: A Rettegés sárkányról sok legenda szól: Van amelyik szerint kiszívja az életet az áldozataiból, van amelyik szerint a szívet, vagy az agyat eszi meg, esetleg az összes érzékétől megfosztja azt a szerencsétlent, akire rátalál. De egy dolog biztos, a Rettegés annyira félelmetes, hogy még a legerősebb és legnagyobb sárkányok is nagy ívben kikerülik. Így amikor egy téli napon a Rettegés tanyát ver Hibbant-sziget mellett, nem csoda, hogy a Huligán törzs szépen lassan éhezni kezd, mert nem mernek halászni.

Míg Pléhpofa mindenáron a jól bevált viking erőszakot szeretné alkalmazni a sárkány elkergetésére, Hablaty ismét az apjával ellentétes ötletet eszel ki, és diplomatikusan akarja megoldani a problémát. Eközben Fogatlan, a kis önző sárkány is képes magát bajba sodorni, pedig csak kiásott pár tojást a saját élelemtartalékából.

Ez is csak egy kis kiegészítő novellácska, amit Cowell a National Book Dayre írt, és bár meghatározott helye nincs a sorozatban, mégis még a vidámabb időket hozza vissza, így hangulatilag a nyolcadik rész elé tehető. Amire nagyon is nagy szükségem volt azok után, ahol most tart a történetben, ez volt a tökéletes kis szórakoztató és pihentető olvasmány, mielőtt az utolsó megjelent részbe vágtam.

A történet nem nagy dolog, eléggé kiszámítható, de engem teljesen elszórakoztatott, főleg, hogy a sajátos humor − amit az olvasókhoz való kiszólással most még jobban megfejel Cowell − még ebből a kis kötetből sem hiányzott. Bár Hablaty is főszerepet kap és a szokásos bonyolult apa-fia kapcsolat is előtérben van, mégis úgy éreztem, hogy Fogatlan kapta meg most a színpadot, ugyanis a problémáját most egyedül kell megoldania, ezért kénytelen lesz egy kicsit "hablatyosabban" viselkedni. Fogatlan bemutatja, hogy ő is tud okosan gondolkozni − ha akar −, és hogy azért valahol mégis a helyén van a szíve. Külön vicces volt látni, hogy most neki kellett önző, mindent megnehezítő karakterekkel szenvednie, ahogy Hablatynak normális esetben pont ő vele. Pluszban pedig extra csavart tett bele Cowell azzal, hogy egy picit utalt az utolsó részek egyik nagyobb csattanójára, ami mellett amúgy elsiklik az olvasó, ha nem tart a sorozat azon részénél, de amúgy elég nagy érzelmi hatása van.

Bár ez egy kis kötet és sok idő nincs nagy témákat taglalni, a már szokásos "a remény fontos és erőt ad" üzenet itt is megtalálható. És Cowell egy kicsit játszik azzal, hogy a fikció hogyan hat az emberekre, hogy hiába talán egy történet nem teljesen valós, mégis akadhatnak benne fontos mondanivalók, és hogy talán a legendáknak is van valahol valóságalapjuk.

Összességében ez csak egy apró, könnyed és vicces kitérő a nagy sztoriból, de Fogatlan és Hablaty rajongóknak kötelező és nem okoz csalódást.

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a karakterek, az előreutalások, bármilyen kicsik is

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Hodder Children's Books

Kiadás dátuma: 2012. február 19.

Oldalszám: 120 oldal

Honnan: saját, papírpéldány
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.