Kass Morgan: Day 21 (A 21. nap)

2014. október 17., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, és később készült belőle sorozat, szóval előrébb került a várólistámon.

Sorozat: A The 100 2. része.

Úgy általában az egészről: Miután a száz fiatalkorú bűnözőt leküldték az űrbéli Kolóniáról, hogy ellenőrizzék, lehet-e a Földön élni, és nincs már veszélyes sugárzás, a fiataloknak szembe kell nézniük azzal, hogy nincsenek egyedül. Azután, hogy a Földszülöttek megölték az egyiküket, félelem lesz úrrá rajtuk, és elkezdenek építkezni, míg Wells, a Főkancellár fia, azon van, hogy a védekezésre összpontosítson, ellenfele, Graham inkább fegyvereket akar készíteni, és nekimenni minél több Földszülöttnek, még ha azok több százan is vannak. Viszont egy furcsa betegség lesz úrrá egyre több gyereken, amivel nem tudnak mit kezdeni.

Clarke és Bellamy Octavia után indultak, akit valószínű elraboltak a földön maradtak leszármazottjai, de a lány helyett egy másik űrhajó maradványát és egy mérges kígyót találnak, utóbbival Clarke bizalmas kapcsolatot létesít, és a lánynak eszébe jut, hogy neki beszéltek a Weather-hegyről a szülei, ahol elvileg bunkereket hoztak létre az atomháborúk idejére, de senki nem ért el oda.

Glass és Luke, eközben az űrhajón gyertyafényes, formális ruhás randit szerveznek, ugyanis épp mindenki meghalni készül, mert lezárták a szegény negyedektől az oxigént, és a lány mindenáron Luke-kal akart meghalni…

Már említettem, hogy ez a könyv nem is igazán regény, mert csak marketingfogás a sorozat népszerűsítéséhez, és ezért nem is öltek bele sok energiát. Az egész történet nem áll semmiből csak rémes, hihetetlen, embertelenül agygyilkos párbeszédekből, ahogyan igazi emberek nem beszélnek. Nem más ez, mint egy szappanopera átültetése egy atomháború utáni időre, ahol még a díszletek is széthullnak, annyi erőt fektettek bele. Szóval, mivel ez egy ennyire összehányt könyv, ezért a posztom is az lesz…

Mikor kinyitottam a könyvet, már az első lapokon szembejött velem az emberi hülyeség, ami az egész történetre jellemző: a szereplők életveszélyes helyzetben vannak, de végig vihorásznak és a szexen kívül más nem jár az eszükben. Ha egy-két ilyen szereplő lenne, és egy-két ilyen jelenet, el tudnám könyvelni, mint karakter hibát, vagy emberi esendőséget, de mivel semmi nincs kidolgozva, és a regény egy vásárlólista mélységével és irodalmi értékével rendelkezik, ezért felettébb kizökkentő volt, és nem tudtam másra koncentrálni. Valahol az első 3 oldalon már tudtam, hogy ez egy pontos könyv lesz.

EZ EGY TELJESEN SPOILERES, LEGINKÁBB IDÉZETEKBŐL ÁLLÓ BETŰHALOM POSZT, MERT EZ A KÖNYV MAGÁÉRT BESZÉL.

A nyitó jelenetben látjuk a 100-akat eltemetni az első hullát, akit torkon lőttek egy nyílvesszővel és Wells, mint főnök rendelgeti a gyerekeket, akik kabinokat építenek, mert leégették az előző tábort. (Nem is emlékszem, hogy véletlen égett-e le a tábor vagy a Földszülöttek a tettesek, de amilyen életképesek a hőseink, kitelik, hogy ők maguk voltak.) Persze, Wellsnek akad még konkurenciája, mégpedig Graham személyében, akiről szintén nem tudom kicsoda, mert itt mindenkinek csak neve van, karakter kidolgozása nincs, viszont Graham kanos:

"− Ne aggódj, én majd megvédelek − mondta Graham és a karjait a lány köré fonta. − Vagy legalábbis gondoskodok arról, hogy az utolsó estéd a Földön az életed legjobbja legyen. − Lila felkuncogott, és Wellsnek pedig küzdenie kellett, hogy ne forgassa a szemét."

Graham nem adja át a helyét Wells barátjának, aki lány, ezért Wells egyből jól bedühödik:

"Wellst hatalmába kerítette a késztetés, hogy megragadja Grahamat és Lilát és a folyóba dobja őket." - Mert abszolút normális vezetőre vall, hogy csak azoknak akar alvóhelyet biztosítani, akik szeretik őt. Ennyi erővel a saját helyét is átadhatta volna. Te atyaég, már itt éreztem, hogy milyen hosszú lesz ez a könyv.

Eközben Clarke és Bellamy nekivágnak a végtelennek, hogy Octaviát megkeressék, az első dolguk, hogy pancsizanak, és kit érdekel, hogy esetleg mérgező-e a víz:

"− Szóval az éles, tudományos elméd csak úgy ösztönösen tudta, hogy a víz biztonságos?
Clarke megrázta a fejét.
− Nem. − Felemelte a kezét a levegőbe és látványosan megvizsgálta. − Lehet, hogy éppen kopoltyút növesztek.
Bellamy álkomolysággal bólintott.
− Hát ha uszonyt növesztesz, megígérem, hogy nem foglak utálni.
− Óh, higgy nekem. Nem én leszek az egyetlen mutáns.
Bellamy felvonta a szemöldökét.
− Hogy érted?
Clarke behajlította az ujjait, megtöltötte a tenyerét vízzel és Bellamyre fröcskölte egy nevetés kíséretében.
− Most már te is uszonyt fogsz növeszteni."

Azt hiszem, ez a jelenet tökéletesen összefoglalja az egész regényt. Tök jó lenne az alapötlet, egy olyan világ, ami teljesen ismeretlen nekik, tele veszélyekkel, olyan főszereplők, akiket nem a túlélésre képeztek ki és halvány fogalmuk sincsen az alapvető dolgokról, de mégis küzdenek azért, hogy életben maradhassanak. És akkor az egész összeömlik, mert se világkidolgozás, se érzelmek, se karakterizálás, mert azt hiszi az írógárda, hogy a tiniket a szexen kívül más nem érdekel. Clarke karaktere is ezért esik szét, egyfelől lenne ő a mindenkivel együtt érző vezértípus (mint mondjuk a sorozatban), de aztán az ő agyát is elönti a hormonok által vezérelt köd:

"[Clarke] Felsóhajtott, aztán csendesen leszidta magát a butaságáért. Ha az ő családjáról lenne szó, ő sem vesztegetne időt azzal, hogy a vízben játszadozzon." - Ez milyen önzően hangzik? Ebből az jön le, hogy csak akkor normális egy embernek a veszélyre koncentrálnia, ha az ő saját családjáról van szó. Nem is értem. Ugyanakkor Bellamyért sem kell aggódni: Miután találtak új nyomot, ami Octaviához vezet, már az ő agya is hirtelen visszaáll:

"− Kevesebb ruha van rajtad, mint rajtam.
Bellamy végigfutatta az ujját a lány karján, aztán játékosan meghúzogatta Clarke nyirkos melltartójának pántját.
− Ezen tudunk segíteni, ha zavar téged."

Igen, totálisan reális reakció. Csodálkozom, hogy senki nem halt meg eddig, ha hőseinken múlna, hogy megmentsék őket. Bár, ahogy nézem előbb nemzik meg az új generációt, minthogy megmentsék a jelenlegit. De persze azért, miután Clarke-ot véletlen megmarja egy mérges kígyó, még meg tudják menteni, bár ez is a vakszerencsén múlt, mint bármi máson, mivel mi más lenne ebből a jelenetből is, mint a szerelmi háromszög kiemelése és a két pasi tesztoszteron vitája?

"− Jobb, ha sietsz. − Bellamy hangja a kiságy mellől jött. Wells megpördült és látta, ahogy a fiú Clarke mellett guggol, hátrasimítva a haját a sápadt arcából. A látvány egy pillanatra újjáélesztette a haragot, amit Wells akkor érzett, amikor látta Bellamyt és Clarke-ot csókolózni az erdőben.
(…)
− Add ide − csattant fel Bellamy. − Beadom neki én.
− Nem − mondta Wells erélyesen. Bár utálta bevallani, a gondolat, hogy Bellamy mentse meg Clarke-ot, elviselhetetlen volt számára. Az ő hibája volt, hogy a lányt a Földre küldték, de nem az ő hibája lesz, hogy meghal.
(…)
[Bellamy] beletúrt a hajába, aztán összerogyott a földön, és leült a hátát Clarke ágyának vetve.
Wells dühbe gurult ettől a birtokló mozdulattól, de nem tudott mit mondani."


Te jó ég! Ennél a jelenetnél képzeletben a falnak vágtam a könyvet, mert nem elég, hogy ez kb. mindent bemutat, ami rossz lehet a mostani ifjúsági romantikus regényekben, de még dühítő is, hogy elvárják az írók, hogy szeressük a karaktereket, sőt! Az írók komolyan azt hiszik, hogy így viselkednek a normális emberek? Egy-két féltékeny gondolat jó is lenne Wellstől, de komolyan, amikor mindent arra vezet vissza, ráadásul ennyire száraz szöveg mellett, hogy Clarke az övé, hogy Bellamy gonosz, mert Clarke belé szerelmes, argh… Ez így tényleg megüti a szappanoperák szintjét. De nem kell ám Clarke-ot sem félteni a lebutítástól!

"Clarke felült, hirtelen éber lett.
− Egészen a táborig visszacipeltél? − Az arca elpirult arra a gondolatra, hogy olyan sokáig volt eszméletlenül Bellamy karjaiban."

Gratulálok, hogy nem azon gondolkozik el, hogy majdnem meghalt. Nem ám szembenéz a saját halandóságával, hogy milyen közel állt ahhoz, hogy örökre megszűnjön létezni, vagy esetleg elgondolkozna azon, hogy milyen is az utóélet és létezik-e. Neeeeem. Bellamy izmos karjai a lényeg itt, kérem szépen!

És hogy még adjunk a szappanoperához adalékanyagot, kiderül, hogy Clarke barátnője az első részből, akin Clarke szülei a helyettes Főkancellár utasítására kísérleteztek, és Clarke ölte meg, hogy véget vessen a szenvedéseinek, na ez a lány nem más, mint… Bellamy egyetlen szerelme! Wow. Azta. Micsoda csavar! És ezt egy ilyen mély érzelmes jelenetben tudjuk meg.

"Bellamy felvonta a szemöldökét.
− Megelőz a hírnevem? Azt hiszem, nem kéne meglepődnöm. Hogy ne beszélne valaki egy ilyen jóképű srácról, mint én?
Clarke meglökte őt, a könyökét a fiú bordáiba bökte. Bellamy eltúlzott grimaszt vágott, majd felnevetetett.
− Igaz, amit mondok − folytatta Clarke. − A barátom, Lilly, emlékezett rátok az otthonból. Ha jól emlékszem, pontosan ezt mondta: "Az egyik lánynak van egy bátyja. Jó dolog, hogy a lánynak van testvére, de a fiú annyira elképesztően jól néz ki, senki nem tud közvetlenül ránézni. Annyira elvakít, mintha a napba néznél.""

Jajj. JAJJ! És mikor Bellamy bevallja, hogy bizony Lillyvel ők szerelmesek voltak egymásba, Clarke-nak persze, hogy ilyen reakciót kell levágnia, amiről nem hiszem el, hogy Bellamynak nem esett le, hogy a lány rosszul érzi magát, és nem azért, mert már volt barátnője. Ki az, aki azon akad fent, hogy a szerelmének volt már kapcsolata? Ez megint egy olyan lehetetlen ifjúsági regény ideál, amit sosem fogok megérteni. Nem kell mindenkinek szűznek lennie, hogy érjen valamit…

"− Jól vagy? − kérdezte Bellamy. − Zavar, hogy volt barátnőm a hajón?
− Nem, persze, hogy nem − válaszolta. − Jól vagyok. Csak fáradtan. − Hevesen verő szívvel Clarke az oldalára fordult, mielőtt megláthatta volna Bellamy arckifejezését. Jobb, ha a fiú azt gondolja, hogy Clarke irracionálisan féltékeny és birtokló, minthogy bármi olyasmit, aminek egy pici köze is van az igazsághoz.
− Rendben − mondta Bellamy nyilvánvalóan kételkedve. − Mert nagyon régen volt már."

Nagyon régen… Egy éve? Amúgy meg se Bellamy viselkedését nem értem, hiszen minek tagadni, hogy volt barátnője, de Clarke döntését sem tudom felfogni. Odáig rendben van, hogy nem akarja elmondani, hogy megölte Lillyt, persze, hogy ez nem könnyű dolog, de a könyvnek semmit nem sikerül átadnia a bűntudatból, mert Clarke-ot inkább az izgatja, hogy nem smacizhat többet majd Bellamyval, ha az rájön az igazságra.

Hamarosan, míg Clarke kiütve fekszik, a másik szálon megérkezik az ÚJ LÁNY SZEREPLŐ, a földön születettek egyik harcosa/kéme személyében, aki annyira harcos, hogy:

"Csúnyán nézett és megpróbált lábra állni, de az összekötött kezei miatt elvesztette az egyensúlyát."

Nem semmi harcos lehet, ha képtelen kötözött kézzel felkelni, de nem hiába lesz Wellsszel összepárosítva, mindkettejük zsenialitása egy szinten mozog, ugyanis hol akarja a foglyot tartani? Clarke mellett, aki éppen eszméletlen… Micsoda terv! De legalább Bellamy is megjegyzi:

"Bellamy előrébb lépett.
− Igen, kizárt dolog, hogy megszökjön, mert vele maradok. Mindkettejükkel. − Fejével az alvó Clarke felé bökött. − Szerinted jó ötlet egyedül hagyni egy gyilkossal?
Wells Bellamyra nézett.
− Meg van kötözve. Nem fog bántani senkit."


Híres utolsó mondatok, Wells! Milyen mázlija van, hogy tényleg egy Disney-féle Pocahontast sikerült kifognia, Xena, a harcos hercegnő helyett, különben az egész tábor már rég lángokban állna… Megint.

No, de lássuk, mi megy az űrhajón: Kevés az oxigén, ezért minden hajórészt levágnak az oxigén ellátásról. Erről nem tudjuk meg, hogy mennyi ideig tart és hogyan működik, csak annyit, hogy Főnixet, ahol a gazdagok élnek, látják el csak oxigénnel és a menekülés ígéretével. Glass, az itteni főhősünk, átsasszézik a szegénynegyedbe, ahol a pasija él, mert a levegőztető rendszeren át tudnak menni, hiába az oxigén készletet vágják át a többi negyedtől. (???) Glass és a pasija, Luke, elbarikádozzák Luke szobáját, mert az megvédi őket majd biztosan az oxigénhiánytól, no meg kajájuk sincs, de úgy döntenek, hogy ideje igazi finoman kiöltözött randira menni meg flörtölgetni:

"− Nem is említve, hogy mennyire cuki lennél az egyenruhában.
− Akarod, hogy felpróbáljam a tiédet, hogy megnézhesd? − kérdezte Glass ártatlanul."

"− Különleges alkalomra tartogattam őket − mondta Luke, kisétálva a szobájából. Ahogy Glass szeme hozzászokott a sötétséghez, elakadt a lélegzete. Luke sötét nadrágot vett fel és valami olyasmit, ami egy hozzáillő zakóhoz hasonlított. Ez lehetett igazi öltöny? Nagyon ritkán lehetett találni ilyet a Piacon. Még a főnixi férfiaknak is nagyon sok gondot okozott találni egyet.
− Alulöltözött vagyok − szólalt meg Glass, meghúzogatta a kicsit kopott felsője ujját."

Elkezdik tervezgetni, hogyan tudnának megmenekülni, ki gondolta volna, itt is cukiságba fullad minden:

"Luke felsóhajtott.
− Rendben, ehhez mit szólsz? − Mély lélegzetet vett, mielőtt belefogott volna a beszédébe, de aztán elkapta Glass tekintetét, és elnevette magát.
− Mi az? − kérdezte Glass. − Mi olyan vicces?
− Dühösen néztél rám.
Glass kihúzta magát ültében.
− Hát, ideges vagyok. Nem tudom, hogy ezt miért találod szórakoztatónak.
− Mert biztos vagyok benne, hogy pont így néztél kiskorodban, amikor nem kaptad meg, amit akartál.
− Luke, ne már. Próbálok, komoly lenni."

Ez a kapcsolat is olyan gyönyörű, kölcsönös tiszteleten alapul tényleg. És a közelgő halál és a depresszió is annyira, de annyira kézzel tapintható!

"Glass játékosan vállon ütötte.
− Tudod, miről beszélek.
Luke felnevetett.
− Alig várom, hogy a Földön is dühösen nézzél rám.
− Csak erre vágysz?
− Nem. − Luke keze a tarkójára vándorolt és a fiú Glass arcához hajolt és gyengéden megcsókolta. − Sokkal többre vágyok."


Aztán végre eljutnak oda, hogy megnézzék azt a szerencsétlen oxigénellátó rendszerbe vezető bejáratot, amit milyen nagy meglepetés, behegesztettek, vagy legalábbis nem tudják kinyitni. A főhősünk első gondolata? LUKE EX-CSAJA VOLT AZ! Mert egészen biztos egy bujdosó, nincstelen lány majd azzal fog foglalkozni, hogy megölje a szerelmét, és ezzel kockáztassa a lebukás és a halálbüntetés veszélyét. Másfelől pedig igazán kellemes üzenet ez, hogy két lány egymás mellett nem fér el, mert akkor biztosan összevesznek pasin, sőt két női szereplőnek semmi köze nem lehet egymáshoz rivalizáláson kívül.

Visszatérünk a földi világra, ahol olyan értelmes dolgokkal kell szembenéznünk, mint Wells, aki teljesen megsértve érzi magát, hogy hiába mentette meg Clarke életét, nem akar a lány a karjaiba ugrani, mert Wells az előző részben több ezer embert akart megölni, sőt sikeresen rövidebbre is vágta az űrhajó oxigénkészletét a hülye terve miatt. Aztán Wells tovább bizonyítja mennyire okos, amikor is a rejtélyes betegség felüti a fejét a 100-ak között, akkor megkéri Clarke-ot (aki szintén a gyengélkedő kabinban van), hogy ha lehet akkor feküdjön mozdulatlanul a helyén és onnan, öt méterről vizsgálja meg a betegeket, mert bizony az orvos simán ránézésre megmondja, hogy mi a baja a betegnek.

Bellamy is tovább bizonyítja az IQ allergiáját, amikor találkozik a Földszülött lánnyal/kémmel, akiben bár igaza van, hogy nem kéne egyből megbízni, mégis ha esetleg a korrupt kormányunkra azt mondja, hogy igen, megöltek valakit a mi törzsünkből, akkor annak lehet valami alapja. Ehelyett Bellamy csak úgy a semmiből azt gondolja, hogy minden földi őrült gyilkos, mert alapvetően ez minden emberi csoportra igaz?

A szellemírónk is megcsillogtatja az értelmi képességét − vagy ennyire unta már írni ezt a regényt − ugyanis a következő jelenetben Bellamy levezeti a dühét és elmegy vadászni. Vannak 98-an és erre Bellamy úgy gondolja, hogy két nyúl elég vacsorának… Nem is tudom, hogy az író tudja-e mekkora egy nyúl és mennyi abból csont és belsőség…

Wells, mint főnök, kidolgozza a tervet, hogy megtartják a földi lányt, és majd vele alkudoznak Octaviáért, illetve azért, hogy hagyják őket békén. De a lány, Sasha váltig állítja, hogy két csoport földi van, és ők a békések, szóval, ha őt akarják felhasználni alkudozásnál csereanyagnak azzal semmire nem mennek, mert ő a másik csoportnak nem kell. Erre Wells reakciója az, hogy nem baj, biztosan kell mégis a másik csoportnak a lány??? Elhiszem, hogy nem tudja eldönteni, hogy a lány igazat mond vagy sem − bár őszintén amilyen infantilis ez a könyv, nagy meglepetéseket és csavarokat nem várunk −, de mégis hogy gondolhatja, hogy a gonosz törzs igényt tart a nem saját törzsbeli emberére?

De Sasha, az újonnan érkezett karakterünk is tökéletesen beillik a hülyék társaságába, ugyanis a legnagyobb bánata nem az, hogy az előző földi látogatók megöltek valakit, vagy hogy a saját törzse igazságtalanul kivégezte őket, nem, hanem, hogy nem tudott velük beszélgetni. És persze, ha esetleg katonák jönnének le az égből, akkor Sashánk is nagyon halott lenne, amit meg is érdemelne:

"Az egész életemet azzal töltöttem, hogy elképzeltem, milyen lehet az űrben, hogy milyenek vagytok ti. Nem igazán akadt alkalmam megismerni az első csoportbeli embereket. Alig tudtam beszélni velük. Szóval amikor ti megérkeztetek, nem akartam elszalasztani a lehetőségemet."

Ezután átcsapunk Disney-féle Pocahontasba, de tényleg, ugyanis a natív földi megszánja a betolakodó gyarmatosítókat és ad nekik kukoricát, hogy ne éhezzenek. Ami az atomsugárzás hatására RÓZSASZÍN és FÁN NŐ… Kellett valami random mutáció, értem én, de én már csak ezen is sírni tudtam. És nem meglepően, kiderül, hogy Sasha, csak úgy mint Wells és Pocahontas is, a helyi törzs vezetőjének lánya, mire Wells és ő totálisan egymásba szeretnek, mert senki nem érti meg az ő helyzetüket és szenvedésüket, mint a másik…

Glassék eközben rájönnek, hogy kívülről fogják megkerülni a két hajórészt lezáró akadályt, mert Luke űrsétáló mechanikus volt, ezért ő ért hozzá, hogyan lehet valakit ki irányítani, és úgy gondolják, hogy Glasst nem lövik le első látásra, ezért ő megy át. Ja, és persze, bár Luke váltig állítja, hogy nehéz megtanulni az űrsétálást, Glass egy tíz perces elbeszélés után profin megért mindent. A tervük indoklását azóta se értem, hiszen így is, úgy is elég öngyilkos terv, és nem is tudom, honnan van felszerelésük rá, az író se, szóval tök mindegy, a lényeg, hogy van szexi űrhajós ruhába való öltöztetés, és nagy ideákkal teletűzdelt mondanivaló, aminek amúgy semmi értelme:

"− Nem csak miattunk teszem. − [Glass] Felnézett rá, próbálta magát lenyugtatni. − Azzal, hogy lezárták a hidat, Waldent és Arkádiát Főnix hagyja meghalni. Nem hagyhatom, hogy ártatlan emberek szenvedjenek, nem, ha tehetek valamit, hogy segítsek. Ki kell nyitnom a hidat."

Olyan apróságok, minthogy nincs hely több ezer embernek, vagy elég levegő, nem zavarja a kedves főszereplőnket, mert… Mert nem gondolkodik el addig? Persze, hogy tenni kéne valamit, de ezt a megközelítést nem tudom hősiesnek látni, csak butaságnak.

Persze, nem értek az űrsétához, de ha elmondja nekünk Luke, hogy a termálruha csak akkor véd, ha teljesen Glass testére simul, akkor csak felvonom a szemöldököm, ha kiemeli a lány, hogy a ruha háromszor nagyobb volt rajta. És persze a szexi jelenetünk is minden logikát mellőz: Luke az űrjáró ruha zsebéből veszi elő a lány hajgumiját, hogy bekösse a lány haját, mert nyilván Glass arra nem képes. Hogy került oda a hajgumi? Minek van az űrruhának zsebe? Tudom, tudom, ilyeneken fent se akadjak…

A földön Clarke-ot az egyre gyűlő betegeknek kéne lefoglalnia, Bellamy pedig építi a kabinokat, amiből nem tudjuk, mennyi van és hogyan vágnak fát, ha ilyen bénák, vagy hogyan építenek, de mindegy is, mert kapunk egy ilyen jelenetet: Bellamyt egy halom szexi lány megkéri, hogy mutassa meg, hogyan kell tetőt építeni, amire Bellamy nemmel válaszol, mert az ő szíve csak Clarke-hoz tartozik. Nyilván, ha a túlélésért építünk házat, ez a leglogikusabb döntés, és nyilván, hogy minden lány csak szexelni akar − amúgy igen, azt akartak, de Bellamyban lehetett volna annyi, hogy legalább odamegy megnézni a házat?

"Clarke csak mosolygott magában, titokban elégedett volt azzal, hogy Bellamyt milyen kicsit érdekelte a többi, nagyon csinos lány közeledése. Bellamy annyira pimasz volt, és elbűvölő, amikor olyan kedve akadt, hogy nehéz volt elhinni, hogy eddig csak egy barátnője volt."

Mert nyilván miközben haldokolnak körülöttünk, ezzel kell foglalkozni! Abba ne is menjünk bele, hogy attól, hogy valaki poénokat mondogat, meg szexi, attól feltétlenül nem fog mindenkivel lefeküdni. Árgh! *frusztrált hajtépés* De ne aggódjunk, Bellamy nagyon meg akarja keresni a talán éppen kínzás alatt álló húgát:

"− Hát, helló neked. − Bellamy egy ölelésbe vonta őt. − Hogy érzed magad?
− Mint akinek egy zuhanyra lenne szüksége. − Clarke nevetve tolta el Bellamyt. − Most már beterít az izzadságod.
− Hát, ez a visszavágás amiért hat kilométert kellett téged cipelnem, miközben eszméletlen voltál. Nem tudtam, hogy lehetséges egy embernek ennyit nyálaznia anélkül, hogy kiszáradjon.
− Nem nyálaztam rád − ellenkezett Clarke.
− Honnan tudod? Ájultan feküdtél. Hacsak nem… − Összeszűkítette a szemét és úgy tűnt, elgondolkodott. − Hacsak nem tettetted az egész kígyómarás dolgot, hogy ne kelljen többet sétálnod. Az elég cseles lenne.
Clarke csak mosolygott."

Na igen, mert ismét a halál közeli élmény eljátszása nevetéssel, az totál normális. Én nem is tudom, hogy az írók mit szívtak, de lehet, hogy a könyv mellé kellett volna csomagolniuk.

"− Óh − mondta Clarke és próbált közömbösnek hangzani. Nem volt semmi oka rá, hogy azzal foglalkozzon, hogy Wells elment Sashával. Annyi oka volt a fiúnak beszélni a lánnyal, mint Clarke-nak. De valamiért az ötlet, hogy azok ketten egyedül voltak az erdőben, kellemetlenül érintette."

Természetesen ha Wells, akit épp a nemi szerve vezet már, elsétál az erdőbe andalogni az ELLENSÉGES KÉMMEL, az első dolog nem az, hogy arra gondolunk, hogy Wells talán hullán fog előkerülni, neeeem, hanem, hogy a féltékenységgel kell megküzdeni.

"− Figyelj csak, velem jönnél? Visszaakarok menni és körülnézni annál a roncsnál, amit találtunk.
Bellamy a homlokát ráncolta.
− Nem hiszem, hogy az jó ötlet.
− A Földszülöttekre is figyelni fogunk. Nem lesz semmi baj − mondta.
− Csak… Nem akarok túl messze menni a tábortól, ha esetleg Octavia visszajönne. Nem akarom elkerülni."

Mert most már ott tartunk, ennyi tökölés után, hogy hirtelen Bellamy rájön, hogy mi van ha Octaviát mégsem rabolták el − azért voltak dulakodás és vonszolás nyomai a földön −, mi van ha Octavia magától visszasétál… Elgondolkozom rajta, hogy egyáltalán elolvasták-e kétszer ezt a kéziratot, mielőtt kiadták.

"− Biztos, hogy erre kell menni? − kérdezte, miután úgy tűnt, hogy másodjára mennek el egy moha borította szikla mellett.
− Teljesen. Ott ejtettelek majdnem el − válaszolta, egy meghatározhatatlan pontra bökve a távolban. − Ott álltam meg, hogy biztosra menjek, hogy nem fulladsz meg a saját hányásodban. És, óh, nézd, ott nyerted vissza az eszméletedet pár másodpercre és elmondtad, hogy nekem van a legnagyobb… − Egy kiáltással félbeszakította önmagát, ahogy Clarke a gyomrába ütött a könyökével.
Bellamy felnevetett…"

Mert minden csupa nevetés és idiotizmus… Amikor végre megérkeznek a hajóroncshoz, amin egyértelmű az ő Kolóniájuk emblémája, mert persze, hogy az a rész nem ég el, de mindegy, végre akkor hiszik el, hogy Sasha az igazat mondta, mikor meglátják a sírokat. Mert nyilván a jelöletlen sírokat biztosan a Kolóniáról érkezettek csinálták, más nem lehetett… Nem értem sosem, hogyan következtetnek a karakterek az egyik dologról a másikra, és innen is látszik, hogy az író mennyire kilóg a lapok közül.

Sasha továbbra is idiótán viselkedik, Wellshez hasonlóan, ő is csak sírni tud. Azon kezd el agonizálni, hogy egy nap alatt őt senki nem szerette meg és nem hisz neki senki. Pedig adott nekik enni! Mert nyilván attól már nem hazudhat. Néha azt hiszem, 10 évesek a szereplők, de ez a kijelentés meg sértő a 10 évesekre nézve… Sasha megpróbálja meggyőzni Wellst, hogy az erdei sétájukon vegye le a bilincsét, mert nem fog elszökni − ugye ezt tudjuk, mennyire okos ötlet? De Wells persze, nem hazudtolja meg magát, amellett, hogy elengedi a lányt, még ezt is kitalálja, formálva egy kicsit az eddigi tervein:

"− Hányszor kell elmagyaráznom? Azok az emberek nem a barátaim.
− Ja, de nem ismered őket eléggé, hogy megkérd őket, hogy ne próbáljanak már minket megölni? − válaszolta [Wells], bármiféle jel után kutatva a lány arcát, hogy az titkol előle valamit."

Sasha elmeséli, hogy az atomháborúra csak a gazdagok jutottak fel az űrhajóra, és csak AMERIKAIAK, ezt az bizonyítja, hogy az űrhajón csak angolul beszélnek. Mert ugye, Európában nincs senki gazdag, és Európában senki, de senki nem beszél . Oké, köszönjük, amerikai csoda írócsapat.

Clarke-ék enyelgéseit megszakítja, hogy a lány bevallja, hogy Lillyt honnan ismeri. Persze, egyből jön a már előre látható dráma, Bellamy azt hiszi, hogy egy 10 éves kislánynak majd lett volna elég ereje a Főkancellár helyettes ellen menni. Persze, minden politika és kormány így működik…

Eközben a másik enyelgő párosunk hirtelen hullára talál, ami önmagában is egy gyönyörű jelenet:

"Egy kistermetű lány volt, és bár az arca majdnem felismerhetetlenségig felpuffadt, [Wells] felismerte őt a fényes, sötét hajáról." − Mert olyan profi, hogy a hajáról bárkit felismer 100 ember közül.

"Egy üzenetet vágtak Priya húsába. Egy-egy szót mindkét apró lábának sarkára.
Menjetek. Haza."

Jajj, Istenem, itt már komolyan a könnyeim folytak olvasás közben. El kéne hinnünk, hogy egy barbár törzs majd szavakat vág egy kislány sarkába, amikor felakasztják a fára a hullát. Nem tudom, de ha vérrel írnak üzenetet, az is félelmetesebb, és általában nem inkább valami látványos, egyértelmű dologgal kéne megfélemlíteniük az ellenséget? Mondjuk a fejét egy karóra szúrhatnák?

Hogy, hogy nem Bellamy úgy dönt, hogy mégis eleget smárolt Clarke-kal és most már tényleg megkeresi a húgát, ezért kést szeget Sasha torkának, és Wellsünk annyira okos, hogy nekik rohan, aztán amikor a lány nyakán elkezd folyni a vér, kit hibáztat? Persze, hogy Bellamyt, ami persze jogos is, de azért nem éppen így kéne egy késes dolgot lerendezni. Még mindig elcsodálkozom, hogy nem haltak meg a főhőseink.

Glass közben sikeresen átér a túloldalra és kinyitja a két negyedet elválasztó hidat, aminek következtében, mint ahogy bármelyik normális ember gondolta volna, a szegények átözönlenek az oxigént biztosító helyre, és eközben a gazdagok pedig hozzák a katonáikat. Glass meglepetésére a katonák elkezdik lőni a többi embert. Te jó ég! Ki hitte volna, ha egyszer már halálra ítélték az embereket, akkor képesek megölni őket. De hogy egy még jobb jelenettel ábrázoljam Glasst, aki a FŐHŐSÜNK és hősiesnek kéne hinnünk és szeretnünk, hogy milyen bátor, nem engedi Luke-nak, hogy segítsen azokon, akiket kivégeznek, és… és igen, itt is cukiságot kellett beleírni. Mert minden normális író tudja, hogy a tinik rajonganak a rózsaszín romantikáért…

"(…) és folyt a vére a vállán lévő vágásból, vércsíkot húzva maga mögött. [Glass] érezte Luke-ot megfeszülni maga mellett, és elkapta a karját, hogy féken tartsa.
− Ne − suttogta. − Hagyd őket.
Luke figyelte, ahogy a Waldeniek elhurcolják az őrt a sarkon túlra és eltűnnek, habár még mindig hallották a nevetésüket visszhangozni a folyosón.
− El bírtam volna velük − mondta fújtatva.
Más helyzetben Glass mosolygott volna Luke frusztrációján."

Elég ebből!
Glass visszaemlékszik a múltjára, és bár ebben a kötetben már nem kapunk annyira sok múltbeli jelenetet, mégis itt sem sikerül elérni az írónak, amit akart. Glass családját elhagyta az apja, ezért egyedül az anyjával kéne élnie, de az anyja a válástól depressziós lesz, amire Glass megoldása, hogy üvöltözik az anyjával, és persze annyira megszokta a gazdag ficsúrok életét, hogy mikor túlhaladják az egy embernek kiszabott elektromosság kvótát, akkor megy megfenyegetni az elosztásról gondoskodó biztost, és ezt nekünk bátornak és okosnak és ügyesnek kéne látnunk. Amikor csak hisztizik, mert nem bír ki egy hetet áram nélkül, amiről Ő tehet, mert feleslegesen használta… Azt is kétlem, hogy ez Amerikában elfogadott példa lenne a tinédzsereknek, maximum az elkényeztetett, milliomos csemeték tudják átérezni a karakter helyzetét.

Clarke eközben orvososat játszik Sashával, és ugye tudjuk, hogy véges készleteik vannak, ezért a legnyilvánvalóbb dolog, ha elszórakozik az orvosi dolgokkal, mert minek tartalékolni:

"[Clarke] Belenyúlt a dobozba, aztán hezitált, nem tudta, hogy használjon-e a maradék kötszerből. Míg Sasha sebe nem volt mély, és biztos, hogy begyógyulna magától, attól még jól érezné magát, ha tenne valamit." − Ez a legjobb indok arra, hogy steril kötszert elhasználjon: egy felületi vágás kezelése, hogy jól érezzük magunkat! De Sasha hozzá hasonlóan okos, − Istenem, tényleg, mikor halnak meg már ezek? − ugyanis elkezdi piszkálni a sebét, és amikor Clarke rászól, hogy nem kéne, Sasha úgy néz a mi orvosunkra, mintha a világ legnagyobb bölcsességét mondta volna el, pedig elvileg Sasha csak profi a túlélésben, ha a földön, poszt-apokaliptikus körülmények között eddig nem halt meg, és profi vadász meg harcos meg…

Aztán Sasha (és az írók) megcsillogtatják az értelmüket, amikor Sasha kijelenti, hogy nem baj a népirtás, ha valaki szexi csinálja, így kéne megbocsátanunk Wellsnek. Ezt nem hiszem el, hogy bárki komolyan is gondolja, tudom, hogy vannak sorozatgyilkos rajongók, akik a való életben megszállottan rajonganak, de ha a szellemírónk nem tartozik közéjük, nem érzem logikusnak ezt az indoklást, és nem érzem amúgy se egy ilyen könyvbe megfelelőnek, főleg, hogy pozitív szereplőről lenne szó.

Sashát még jobban megkedvelheti az olvasó, amikor is véletlenszerűen bejelenteni, hogy ő tudta, hogy mi baja a betegeknek - akikről azt hiszik ám pár pillanatig, hogy lehet sugárfertőzés, onnan a könyv címe. A jelenet nem is lehetne hülyébben megírva: Sasha megjegyzi, hogy de sok fehér bogyójuk van, Clarke meg akarja enni, mire Sasha nevetne megjegyzi, hogy mérgező, a tünetek pedig hányás és kimerültség. Mikor Clarke rájön, hogy a betegeknek ez a baja, hirtelen a nagyon mérgező bogyó KÉT OLDAL után már nem halálos, csak pár napig hánysz tőle... Biztos átolvasta ezt szerkesztő? És minek a cselekmény ez a "betegség," ha semmit nem tesznek velük? Ha Clarke el se mondja a többieknek, hogy mérgező a bogyó és figyeljenek rá, hogy mit esznek? Ez is olyan, mint minden más ebben a regényben: ROHADTUL SEMMI CÉLT NEM SZOLGÁL!

Amúgy én Clarke helyében még mindig nem hinnék az ellenséges kémnek, de hát ő így reagál:

"- Szóval szerintem csak várnotok kell.
Clarke elvigyorodott és mielőtt meggondolhatta volna magát, Sashát egy ölelésbe vonta.
- Szóval hova akartál vinni? - kérdezte, hirtelen boldogan, hogy az erdőben lehet. Hosszú időnek tűnt, mióta bárhol volt a gyengélkedő kabinon kívül." - Mellesleg az a hosszú idő két nap.

Clarke-ot vezetgeti Sasha, persze úgy, hogy annak semmilyen értelme nincs: Hátranéz a válla felett, hogy nem látja-e őket valaki a táborból, de Clarke szerint olyan messze vannak a tábortól, hogy mi van, ha Sasha mégis gonosz és meg akarja ölni. Istenem, Clarke! Döntsd már el melyik! És ez az egyik legfrusztrálóbb dolog a könyvben, hogy minden ok és indok nélkül változik a szereplők gondolata, ennél rosszabbul nem is lehetett volna karaktermozgatást írni, annyira látszik, hogy az író esetlen és nem tud mihez kezdeni. A történet és a karakterek mintha két külön dimenzióban léteznének, és egyik sincs hatással a másikra, pedig ez lenne a legalapabb írási szabály, amit nem kéne megszegni.

Természetesen Sasha egy barlangba vezeti Clarke-ot, ahol a lány - Arielként - összegyűjtötte a Kolóniából származó emberek holmijait, ahol főhősünk mi mást találna meg, mint a családi ereklyét, egy órát? Ebből pedig logikusan következik, hogy az apja a Földön van... 1) Ha tettették az apja kivégzését, akkor elkobozzák tőle azt a nagyon értékes műkincset. 2) Bárki el is lophatta. De neeem, senkinek nem jut eszébe ilyesmi, ez itt teljes bizonyossággal azt hivatott bemutatni, hogy Clarke szülei élnek. Micsoda csavar.

Graham és kis csapata persze megtámadják a lányokat, Clarke pedig fogja és elfut, hogy egyedül menjen el Sasha népéhez, mert biztosan segítenek neki... Én már nem is tudom a könyv logikáját követni, és nem is értem, hogy Clarke miért hagyta ott a másik lányt...

Bellamy eközben durcásan elindult saját maga az erdőnek, hogy megkeresse Octaviát - VÉGRE! - és erre találkozik egy rókával, amivel egyből fanfictionökbe illő módon összebarátkozik. Jól meg is simogatja. Nagyon fontos jelenet. Egyszerűen a szívembe markolt.



Az űrhajón már kétszer is tisztáztuk, hogy képesek a gazdagok a szegényeket megölni, sőt, hogy a mentőhajókhoz jussanak, persze, hogy egymást fogják az emberek lökdösni és öldösni, ez természetes kétségbeesés és haláltól való félelem, és a káosz velejárója. Glass viszont ezen megint meglepődik, mert miért ne. Nem szörnyülködik, nem mutatják be az írók a tragédiát és a nehéz döntéseket, amiket a túlélésérét kell hozni, hogy milyen nehéz etikai kérdéseket vet fel egy ilyen helyzet. Nem. Glass csak sír, és nekünk együtt kéne vele érezni.

Főleg, hogy kiderül a nagy titok, amit már az előző kötetben is titkolt. Glasst teherbe ejtette Luke, ezért Glasst ki akarták végezni, de elvetélt, viszont halálra akarták ítélni az apát a törvény megsértéséért. Glass ösztönből Luke barátját/szobatársát nevezte meg, aki megpróbálta megerőszakolni, de azért nem árulta el ezt Luke-nak, mert nevezett szobatárs/legjobb barát volt kb. Luke apja, bár kihasználta a fiút és csak a kaja adagjáért fogadta be a fiút, Luke nem lát tisztán. Ebben is van potenciál, milyen megrendülni egy szülőfigurában, milyen saját magunk lábára állni és elfogadni, hogy igenis bántalmaztak minket és hogy a manipulálásnak sok arca van, stb. De nem használják ki az írók ezt sem, belekevernek egy adag szappanoperát és tinikönnyeket:

Luke konkrétan szakít Glass-szel, otthagyja MEGHALNI, mert ez reális reakció, főleg, hogy Luke váltig állítja, GLASS MAGÁTÓL LETT TERHES. Fú, de felidegesített ez! Luke-ba nekünk is szerelmesnek kéne lennünk, ráéreznünk, milyen jó srác, aki mindent megtesz a szerelméért, sőt, alapvetően mindenkin segíteni akar. Ezt mivel sem bizonyítja jobban, minthogy azt mondja, hogy pénisz nem kell gyereknemzéshez, és minden a lány hibája, ezt a kibékülés után sem vonja vissza. És a katasztrófa kellős közepén gyakorlatilag megöleti a szerelme anyját és magára hagyja a szerelmét, hogy dögöljön meg. Igen, elöntheti a düh Luke-ot, igen, hozhat rossz döntést, de itt pont, hogy nem így van bemutatva. Az egész könyvben olyan helytelen dolgok vannak rosszul kezelve, amitől csak a vérnyomásom ment fel, miközben olvastam, és bár hibázik minden ember és imádom az esendő karaktereket, itt nem ez a helyzet. Látszik, hogy az írók tettek rá, mit hoznak össze... Csak legyen rajta a sorozat posztere, biztos sokan szeretni fogják.



Wells eközben azon gondolkozik, hogy az apja mit gondol majd róla, ha rájön, hogy "gyakorlatilag elrabolta" az első Földszülöttet, akivel találkoztak. Na már most, az apja küldött embereket kb. leölni a Földszülötteket, de ez Wells hülye tök fejébe nem megy bele, vagy elfelejtették az írók időközben? De a lényeg, hogy Wells úgy gondolja, hogy ettől ő A) hős B) bolond C) gyáva D) bűnöző, mert csak ezek a lehetséges válaszok. Főleg, hogy amúgy igazából smárolgat azzal az elrabolt szegény áldozattal, ami lehetne gonosz és undorító dolog, ha nemi erőszakról lenne szó, nem valami Alkonyat-féle romantikáról.

Wells és Sasha csillaghullást néznek, és kívánnak a szívük vágyáért. Szintén ez is lehetne valami érzelmes jelenet, de hol meglepő, hogy itt is valami iszonyat nyálas, sablonos dolgot kapunk:

"- A kívánságod. Valóra vált már?
- Óh - mondta [Wells] hirtelen összezavarodva. - Azonnal valóra kéne válnia? Mert az enyém lehet, hogy beletelik egy kis időbe.
- Értem. - A lány hangjából egy kicsit csalódottság érződött, amitől Wells összezavarodott.
- Te mit kívántál?
Sasha előrehajolt és megcsókolta."

Bellamy a múltba tekint, amikor is épp lőnek rájuk, mert ételt loptak Lillyvel, mi más következhetne, mint cukiság, sok-sok vigyorgással és smárolással, és ezt visszhangozza a jelen, ahol Clarke-nak már meg is bocsát, csak úgy. Bár eleve értelmetlen dolog miatt volt dühös, de jogosnak éreztem, hogy nem érzi jól magát - ha lennének érzelmi leírások -, és így még inkább csak elbagatellizálják Lilly - vagy bármelyik másik karakter halálát:

"- Bellamy - mondta olyan hangon, amitől a fiú felnézett. - Mind tettünk olyan dolgokat, amire nem vagyunk büszkék. - Clarke összevonta a szemöldökét, és Bellamy elgondolkozott, hogy vajon Wellsre gondol-e.
- Tudom, de...
- Most arra van szükségem, hogy befogd - szólalt meg Clarke, és megcsókolta.
Bellamy becsukta a szemét, hagyva, hogy az ajka mondjon el mindent, amihez ő túl hülye vagy makacs volt, hogy szavakba öntse.
Gyengéden megharapta a lány alsó ajkát. Sajnálom.
A száját Clarke álla alatti érzékeny ponthoz tette. Idióta voltam.
Megcsókolta a nyakát. Kívánlak.
A lány egyre gyorsabban vette a levegőt, és minden alkalommal, amikor Bellamy ajka egy újabb bőrfelülethez ért, Clarke megborzongott.
Bellamy a füléhez hajolt. Akarlak téged."

Aztán a nagy smacimeccset félbeszakítja egy rejtélyes fény megjelenése. Valószínűleg ellenség lehet, de hát mi mást tennének a szereplőink, mint elindulnak felé, mert csak úgy:

"A sötétben látta, ahogy Bellamy összeszűkíti a szemét.
- Fogalmam sincs. - Az íjáért nyúlt, amit maga mellé tett a földre, mielőtt elaludt volna, majd feltápászkodott. - De menjünk, nézzük meg.
Clarke megragadta a kezét.
- Várj, ki kéne találnunk valami tervet.
Bellamy rávigyorgott.
- Tervet? A tervünk az, hogy megnézzük mi az. Gyerünk."

Pár másodperc múlva:

"- Clarke - mondta Bellamy, a hangja aggodalomtól feszült. Megállította Clarke-ot. - Nem vagyok ebben olyan biztos. Talán várnunk kéne reggelig.
- Kizárt dolog. - Most hogy ilyen közel voltak, nem bírta volna ki, ha nem jönnek rá, mi az."

Mi mást találhatnának mint a Földszülöttek bázisát, ahol túlélték az atomháborút. Mi a normális reakció ilyenkor? Ha arra gondoltatok, hogy igen, egyedül besétálni az ellenséges területre, egy szál íjjal és véges számú nyíllal, akkor jól tippeltetek.
A visszaemlékezések is idegesítőek a könyvben, mert bár kevesebb van, mint az előző részben, egyszerűen rosszul kezelik. Megpróbálják a tévé sorozatot előidézni vele, ahol nagyon jól működik, mert vizuálisan átvezetik, illetve ugyanaz a témájuk, mint az adott rész főtörténetének, és valahogy érzelmileg/cselekményileg odakapcsolódik. Ott is megesik, hogy lehet erőltetett, de itt a könyves narrációban ezzel másképp kell bánni. Wells véletlenszerűen visszaemlékszik arra, hogy az apja egyszer a szegénynegyedben járt, amikor Wells éppen kadét kiképzésen volt ott ÉS PONT MELLETTE MENT EL. Én nem értem, a folyosón tartják a kiképzést? Jó, lehet éppen járőrözni tanultak, de nem hiszem el, hogy a Főkancellár nem tudna máshol elmenni, ha éppen titokban a szeretője sírjához megy. Na, ebből már ki is lehet találni, hogy igen, Wellsnek lesz féltestvére, és vajon ki lehet az?

A jelen időben pedig Wells úgy dönt, hogy mivel ő olyan jó vezető, amit eddig amúgy semmiben nem láttunk, és nem érezzük át, lelép, mert ha ellentmondanak neki, akkor ez a logikus megoldás, hogy egyedül táborozzon egy teljesen idegen bolygón.

Bellamy és Clarke eközben tovább folytatják a Hogyan Haljunk Meg Küldetésüket, és eszükbe sem jut, hogy A) a gyilkos törzset találják meg és azoknak a lakóhelyére sétálnak be, B) ha a békés törzset találják meg, akkor sem éppen ajánlatos besétálni bejelentés nélkül valahova, akivel háború készül kitörni. De Clarke-ék ennél fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva, például, hogy MIÉRT VAN AJTÓ VALAKINEK A LAKÁSÁN.

"Egészen eddig ők voltak az egyedüli emberek az egész bolygón. Senkit nem kellett kizárniuk."


HÁNYSZOR KELL ELMONDANI EZEKNEK A GYÖKÖTT ÉRTELMŰEKNEK, HOGY VAN EGY MÁSIK TÖRZS, AKIKKEL HÁBORÚZNAK? Azt meg sem említem, hogy léteznek vadállatok, amiről már tudnak, szóval nem kifogás, hogy eddig az űrben éltek. Mielőtt betörnek, azon kacarásznak, hogy végre Bellamy fura szókincsét - amit egy mondat erejéig látunk most, eddig szó sem volt róla, hogy valahogy tud a régmúlt popkultúráról bármit is - megérti majd valaki. Mert nyilván a több száz év alatt fennmaradt az összes popkultúra utalás lent a Földön is, az a legfontosabb tényező.

Bár Bellamy kezdi egy kicsit kellemetlenül érezni magát, Clarke-ot a lakberendezés köti le, mégpedig, hogy te jó ég, de hosszú a lépcső, vajon ezt mindig meg kell-e a lakóknak mászniuk. (Mert biztos egy kijárata van egy atombunkernek.) Majd Bellamy hall valami zajt, amire azt hiszi, hogy lépések zaja, de kiderül, hogy csak a cseppkövekről csepeg a víz, mert ez a két hang ANNYIRA összekeverhető. Ilyenkor már az az érzésem támadt, hogy tényleg csak egy nagy szóhalmot olvasok, és az írók bele se gondolnak semmibe. Hőseink kitalálják, hogy az atomsugárzástól úgy védték meg az ivóvizet, hogy átszűrték a hegyben lévő ásványi anyagok. (Ebben bárki jártasabb kisegíthet, hogy valóban megoldható-e így, de nekem sánított ez a magyarázat.)

Aztán tényleg lépéseket hallanak, mire Bellamy első dolga, hogy meglobogtassa az íját, mert az aztán tényleg közvetíti, hogy békével jöttek, bár még mindig nem értem, milyen tervük volt és miért nem inkább bújtak el... Persze, hogy elkapják őket, aztán miután börtönben ébrednek fel, megérkezik Sasha és kiviszi őket, természetesen a hosszú járaton, hogy összezavarja őket. Bellamy mikor egy felvezető járathoz érnek, leáll akadékoskodni, hogy nem fog elsőnek kimenni, mert biztos lelövik majd. ISTENEM! Mert amúgy nem tudnák őket megölni... De hála az égnek ez a szál véget ér, és hogyan? Octavia visszasétál, mert a "jó törzs" megmentette őt, és mindenki boldog és ölelkeznek.

Mikor hazaérnek, és Wells éppen elsétálna a tábortól, megállítják, és Bellamy, aki eddig utálta elmeséli neki, hogy ő fontos, és véletlenszerűen bedobja azt a mondatot, amit mindig Wells apja mondott, így kiderül, hogy testvérek. A két fiú egymás karjaiba omlik, örök testvérséget fogadnak, majd:

"Bellamy Clarke dereka köré fonta a karjait és megcsikizte a hasát. Clarke felnevetett és odanyúlt, hogy visszafizessen neki..."


Glass első gondolata, amikor felkerül a mentőhajóra, miután Luke otthagyja meghalni, hogy:

"De Glass megkönnyebbülését eltompította az éles, fájó szomorúság, ami elöntötte arra a gondolatra, hogy Luke valószínűleg nem lesz vele a Földön." - Ja, igen, mert aki MEG AKART ÖLNI azután így kell olvadozni.

Aztán ennek a szálnak is egy abszolút anti-tetőpontja ül elénk: Leírják az írók, hogy igen, addig tömték magukat az emberek a mentőhajókba, amíg befértek, és hogy több ember szállt be egybe, mint szabadna. Erre ahova bejutott Glass és az anyja, bejön pisztollyal fenyegetve egy őr, aki eddig a Helyettes Főkancellárnak segített és védte az életét a sajátja árán, most arra a hajóra megy be akadékoskodni, és persze, hogy Glasst szemeli ki magának az őr. Luke megérkezik, ("Luke elmosolyodott, és Glass rájött, hogy nem az őr miatt szorult el a mellkasa.") elkezdi ütögetni az őrt, elsül a pisztoly, és persze, hogy Glass anyját véletlen eltalálja a golyó. ENNYIT ERRŐL! Zárásképpen beírom Glass gyászát és a Luke-kal való bonyolult kapcsolatát kifejező idézetet:

"De [Glassnek] lenne élete - egy élet tele fákkal és virágokkal és naplementékkel és viharokkal, és ami a legjobb, tele Luke-kal. Nem tudta, hogy mi történik majd velük, ha elérték a Földet, de bármi is lesz az, szembe tudnak vele nézni, amíg együtt vannak."

Összességében ez a "könyv" valami nagy vicc, és nem tudom elképzelni, hogy milyen tudatmódosító szert fogyasztottak közben a cégnél, aki úgy gondolta, hogy ez üzletileg jó fogás lenne. Egy deka logika, egy halvány csepp értelem nincs benne, mindez száraz, óvodás szintű fogalmazással. MI EZ?


Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: hogy nem 500 oldal volt, bár így is túl hosszú

Ami nem tetszett: MINDEN!

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 16.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: kölcsön

*A fordítás természetesen saját.

Cressida Cowell: Hiccup The Viking Who Was Seasick (Hablaty, a viking, aki tengeribeteg volt)

2014. szeptember 29., hétfő

Hogy akadtam rá: Cressida Cowell rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Nagyon régen élt egy kicsi és magányos viking, aki a Hablaty névre hallgatott. Míg a többi viking nagydarab volt és erőszakos, Hablaty udvarias és óvatos, ezért nem igazán tudott beilleszkedni. Nem mellesleg pedig Hablaty félt a pókoktól, a dörgéstől és attól, hogy jövő kedden ki kell utaznia először a tengerre. Márpedig egy vikingnek nem szabad félnie semmitől, így Hablaty nem is olyan biztos benne, hogy ő maga viking-e.

Ez a kis 30 oldalas képeskönyv nem más, mint az Így neveld a sárkányodat előzménye, ugyanis miután ezt megírta Cressida Cowell, ebből alakította ki a híres sorozatát. Itt jelenik meg először Hablaty és Pléhpofa bonyolult apa-fia kapcsolata, és a vikingtörzs nagy elvárásai és kissé értelmetlen világszemléletük. Akik sárkányokra vágynak, azokat ki kell ábrándítanom, ugyanis itt még ők nem voltak sehol.

Egyszerű kis mesekönyv, mégis imádtam, nincs benne csavaros történet, se nem túl hosszú, viszont szórakoztató és humoros, és kisebb gyerekeknek tökéletesen megfelel. (Tudom, hogy angol nyelvű, de nincs olyan nehéz szókincse, hogy egy-egy szülő ne tudja gyorsan lefordítani.) Ha már gyerekmese van benne itt egy aranyos dalocska/vers, amit a vikingek énekelnek. És a hangulathoz nagyon sokban hozzájárul a társsorozatától nagyon különböző színes és szép illusztrációk. Valahogy ez a rajzolási forma nekem jobban tetszett, mint ami az Így neveld a sárkányodatban van, sokkal élethűebbek és aranyosabbak a figurák, gondolom, a célközönség miatt.

Az üzenet megszokott, egyszerű, mégis olyan szívmelengető: az igazi bátorság az, hogy félünk, de ennek ellenére mégis megtesszük, amit kell. Hablaty pedig igazi kis hőssé válik a történet végére.

Bár nem egy nagy történet, mégis azt mondom, hogy Hablaty kedvelőknek kötelező, vagy pedig a fiatalabb korosztálynak tökéletes bevezető ebbe a sorozatba. 

Kedvenc karakter: Hablaty

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Hodder Children's Books

Kiadás dátuma: 2001. február 15. (eredeti: 2000. június 15.)

Oldalszám: 30 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

2014. szeptember 28., vasárnap

Hogy akadtam rá: Úgy éreztem, ideje bepótolni, hogy eddig nem olvastam.

Sorozat: Az Alice Csodaországban 1. része.

Úgy általában az egészről: Alice követ egy fura fehér nyulat egy unalmas napon, le az üregén keresztül, egészen egy különös világba, ahol az ételek és italok lekicsinyítik vagy éppen óriás méretűre nagyítják őt, és ahol az állatok beszélnek.

Szerintem senkinek nem kell bemutatni az Alice Csodaországbant, noha jómagam eddig sem a könyvet, sem a Disney mesét nem ismertem (a mesét továbbra sem, és valahogy nem is szeretném), mindenhol csak a feldolgozásaival találkoztam, ezért az ikonikus dolgokat már ismertem: macska, fehér nyúl, össze-vissza méret változás, Őrült Kalapos, Szívkirálynő és a többiek. Azt hittem, ez is olyan klasszikus mese lesz, amit teljesen tudok élvezni, és valami teljesen mást kaptam.

Az Alice Csodaországban persze egy kis, könnyed mese gyerekeknek, de mégis több annál, annyi rétege van, hiszen nem hiába lehet annyit elemezni, és ki tudja, hogy mi igaz belőle. A könyv a nonszensz irodalom képviselője, aminek két fajtája van: az egyik, amelyiknek nincs értelme, általában gyerekversek, a másik pedig, ahol abszurd elemekkel tűzdelik tele a történetet és sajátos logikája van. Ennek a kettőnek a kereszteződéséből született az Alice, és be kell vallanom, hogy engem, mint egy logikához nagyon ragaszkodó és mindenhol értelmet kereső olvasót először megzavart, elég nehezen engedtem el a racionalitást kereső énemet, amit miután megtettem, kellemesen magával ragadott a történet. Ezt annak is fel lehet írni, hogy életemben nem olvastam még abszurd, nonszensz dolgot.

A történetben a logika, a matematikai elemek, szóviccek és az értelem keresése átívelő motívumok, ami nagy valószínűséggel inkább a felnőtteket fogja lekötni olvasás közben. Előkerül a határérték fogalma, amikor Alice azon töpreng, hogy vajon meddig tud összemenni, Carroll előhozza a nem tízes alapú számrendszereket, mikor Alice nekiáll számolni, de mindig valami furcsán más érték kap eredményül, az Őrült Kalapos teadélutánján pedig a matematikai logika kerül terítékre, amikor a karakterek Alice mondatait boncolgatják, és a macska és a vigyora közötti kapcsolat is ide tartozik.

Sokszor felbukkan a történetben, hogy a szereplők is keresnek értelmet, ahogy az olvasó is teheti a történetben, és nagyon sokszor úgy tűnik, hogy Carroll is azt sugallja, hogy igazából nem mindenhol kell keresni mélyebb értelmet, hiába ez az emberiség egyik alap vágya. A királynő krokett játszmája kitűnő példája annak, hogy milyen is maga a történet, ugyanis hiába vannak szabályok, minden össze-vissza és első ránézésre értelmetlen: mindenki egyszerre üti a labdát, amik élő, mászkáló sünök, mozgó, élő flamingókkal ütő helyett és ide-oda menetelő kártyalap katonákkal kapuk helyett. A Hercegnő is váltig állítja, hogy minden történetnek van mondanivalója, amit Alice megkérdőjelez, mondván, lehet, hogy valahol felesleges üzenetet és értelmet keresni. Ez szintén előjön a könyv legvégén, mikor a Király próbál elemezni egy bizonyítékként felmutatott verset, aminek leginkább semmi értelme sincs. (Ahogy a legtöbb versnek sincs a könyvben, a javarésze csak paródiák.)

A szóviccekre épül a legtöbb humor és ez is egyfajta eszköz az egész realitás torzításának és a sajátos logika bevezetésének, nekem mégis néhol inkább fájdalmas volt, és azt hiszem, ezért sem az én könyvem ez. Amúgy nem is tudom elképzelni, hogy lehetett ezeket visszaadni magyarul.

De bár Carroll és a szereplők úgy tűnik, intenek minket attól, hogy elemezzük a könyvet, ahogy a Griffmadás is mondja "A magyarázatok hosszúak és unalmasak," mégis fel lehet lelni benne érdekes motívumokat. Alice sokszor megkérdőjelezi önmagát, először amikor megérkezik Csodaországba megkérdőjelezi, hogy vajon saját maga-e, és nem tudja, hogy kicserélték-e másra. Később a Hernyóval folytatott beszélgetése során is mondja, hogy ő nem olyan, mint amilyen volt, és nem bírja a sokszori változást, amin Csodaországban átesik. És bár történet szerint ez csak a méretbeli különbségekre értendő, egyszer mégis gondolkozik rajta, hogy ha nem nő nagyobbra, akkor nem is öregedik meg, viszont akkor örökké járhatna iskolába, így az Alice Csodaországban egy kicsit szól a felnövésről is, és hogy mennyire furcsa és váratlan élmény is tud ez lenni. (Ehhez hozzáadhatjuk még, hogy Lewis Carroll is hírhedten inkább fiatalkorú gyerekekkel jött ki igazán, mint felnőttekkel, és hasonlóan, mint J. M. Barrie, őt is érik pedofil vádak, amit fokoz, hogy szeretett akt képeket készíteni gyerekekről. Amit persze, lehet fogni az akkori művészeti irányzatra, de azért mégis elég kellemetlen belegondolni, hogy Alice valós személy volt, és Carroll és Alice közötti viszonyról különböző pletykák is szárnyra kaptak, bár ennek valóságtartalmát mindenkinek magának kell eldönteni.)

Ugyanakkor a történetbe bele lehet látni egy kis politikai szatírát is, ugyanis mind a Király és a Királynő elég rémes karakternek van ábrázolva, a Király inkább papucs alkat, a Királynő pedig ésszerűtlen és erőszakos, nem ismeri a saját népét. Carroll pedig az igazságszolgáltatást is kifigurázza, amikor mindenféle bizonyíték nélkül előbb elítélnék a vádlottat, minthogy az esküdtszék döntsön.

A könyvben előtűnik még az erőszakosság is, amit leginkább a Hercegnő és a Szívkirálynő képvisel − egyik a gyermekbántalmazással, noha Carroll megjegyzi, hogy a gyerek semmit nem érez belőle, másik az állandó lefejezésekkel. Az Alice-t körülvevő állatokat is folyton rettegésben tartja, hogy vadásznak rájuk, és ezen Alice sem segít, amikor állandóan felhozza a macskáját, hogy hogyan öli meg a különböző állatokat. (Noha Alice elvileg udvarias lenne, mégis sokszor intik a szereplők arra, hogy uralkodjon magán és több szereplőnek is elég kontrollálhatatlan kitörései vannak.)

Ami még egy vitatott téma a könyvvel kapcsolatban, hogy vajon Carrollnak volt-e valamilyen étkezési zavara - egyesek váltig állítják, hogy igen -, ugyanis az evés, ivás és ez hogyan uralja a testet, illetve a fogyasztási vágyat hogyan uralja Alice elég központi motívum. (Ami engem, ha logikusan néznénk a történetet, nagyon zavart, hogy Alice jéé, bármit talál, azt megissza.)

Az Alice Csodaországban egy elég fura könyv, amit akár lehet egy teljesen elvont, szórakoztató mesének is olvasni, de azok is élvezhetik, akik szeretik a logikai és szóvicceket, fejtörőket, vagy a nonszensz történeteket. Aki viszont valami reális történetet vár ettől a mesétől, az elég nagyot csalódhat. Ugyanakkor nem véletlen maradt fent klasszikusként ez a történet, ha mást nem, megmozgatja az agytekervényeket.

Kedvenc karakter: Őrült Kalapos, Kőr Bubi, Szívkirálynő

Ami kifejezetten tetszett: az első nonszensz regény, amit olvastam

Ami nem tetszett: Alice néha irritáló, néhány szóvicc fájdalmas

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Puffin

Kiadás dátuma: 2014. március 6. (eredeti: 1865. november 26.)

Oldalszám: 160 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, szülinapi ajándék

Könyves memóriajáték

2014. szeptember 21., vasárnap

Szóval megláttam ezt a könyves book taget, és mivel annyira leköt a Day 21 mazochista könyvem olvasása, úgy döntöttem, hogy írok egy töltelék posztot.

A szabályok:

Válaszolja a kérdésekre úgy, hogy nem keresel utána az interneten és nem nézel rá a könyvespolcodra! És persze, tagelj öt bloggert, ha végeztél.


1. Egy könyv, amit Michael nevű író írt.

Olvasni nem olvastam Michaeltől, kivétel, ha a Mike a Michael beceneve. (Ezzel olyan bajban vagyok.) Szóval elsősorban a válaszom Mike Carey: The Girl with All the Gifts. (Tartalék válasznak pedig Michael Grant: Köddé váltak, amit régóta el akarok már olvasni.)


2. Egy könyv sárkánnyal a borítón.

Ha-ha, ennél könnyebb nekem nem is lehetne! :D Cressida Cowell: Így neveld a sárkányodat sorozat bármelyik része ideillik.


3. Egy könyv, ami George nevű szereplőről szól.

Az az igazság, hogy George főszereplőre ötletem sincs, szóval maradok csak George nevű karakternél, azaz George Darling, Wendy édesapja a Pán Péterből.


4. Egy könyv, amit Smith vezetéknevű író írt.

Ez szintén olyan egyszerű kérdés, mint a sárkányos. :D Legalábbis nekem, aki fogadásból olvassa L. J. Smith teljes életművét, szóval legyen a Night World 1. része, A titkos vámpír.


5. Egy könyv, ami Ausztráliában játszódik.

Ezt a pontot szintén nekem találták ki, ugyanis van egy pár kedvenc ausztrál íróm, és Keri Arthurtól csak Ausztráliában játszódó urban fantasyt olvastam, szóval a válaszom a Darkness Unbound.


6. Egy könyv, aminek a címében egy hónap neve szerepel.

Hát ez elég nehéz, mivel először semmi nem ugrott be, meg komolyan, nem is hiszem, hogy annyira sok hónap neves könyvcím lenne, vagy nem futottam össze sokkal, de végül csak megoldottam a feladatot, mert eszembe jutott a könyv, amit a Pongrác kiadótól nyertem: Yngve Froyen: A fiú, aki utálta a decembert.


7. Egy könyv, aminek a borítóján egy kés van.

Nem is tudom, melyik kiadás borítója, de azt tudom, hogy ez volt az első borító, amit láttam Neil Gaiman: A temető könyvéhez, és egy kicsit sajnálom, hogy nálunk nem ilyen lett a borító.



8. Egy könyv, aminek az "egy" szó szerepel a címében.

Na, most ezt a kérdést magyarosítom, és nem csak számként fogom értelmezni, ha-ha, szóval akkor: Claire Robertson: Egy fülig szerelmes tinilány levelei, az egyik gyerekkori kedvencem. Ha csak számként ér az egy, akkor sejtelmem sincs.


9. Egy könyv, aminek a címében név szerepel.

Jodi Lynn Anderson: Tiger Lily, amit hamarosan szeretnék olvasni is.


10. Egy könyv, amiből filmet készítettek.

Ez szintén nem nehéz, hiszen annyi, de annyi filmadaptáció van: Rachel Klein: The Moth Diaries.


És akiknek továbbadom:

Nem meglepően Abstractelf, March, Nancy, Ryan és Üstökös. :D

Melissa Marr: Made for You (Neked szánt az ég)

Hogy akadtam rá: Melissa Marr rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Eva Tilling Jessup, a déli kisváros egyik legnépszerűbb lánya, szimplán azért, mert két neves és gazdag család leszármazottja, és ezért is játssza el azt a szerepet, amit tőle elvárnak: állandóan megjelenik a bulikon, amiket nem igazán élvez, és olyan fiúval randizik, aki szintén gazdag családból származik és a családja elfogad, még ha éppenséggel a régi legjobb barátjába, Nate-be szerelmes. De Nate valamilyen okokból már egy jó ideje nem beszél a lánnyal és ha teheti, nyilvánosan mindig ellöki magától, és azóta már sikerült a fiúnak a "férfi szajha" hírnévre is szert tennie, annyi lány fordul meg az ágyában. De a békés kisváros életét felbolygatja, amikor Evát valaki elüti, és a rendőrség azt gyanítja, hogy nem véletlen baleset történt. És persze, nem is, a gyilkos úgy hiszi, hogy Isten vezérli abban, hogy megtisztítsa a várost a hazugoktól, de örül, hogy Eva túlélte a balesetét, mert nyilvánvalóan Isten megkegyelmezett a lánynak, hogy a mi gyilkosunk meg tudja tanítani Evát arra, hogyan éljen tisztességes életet, és végre együtt lehet a lánnyal, mert szent meggyőződése, hogy Evát az Úr neki teremtette. Eva pedig a balesetét követően látja a körülötte lévők bekövetkezendő halálát látomásokként, amiről nem tudja, hogy csak hallucinál vagy tényleg igaziak-e…

A fülszöveg látomásos nyomozást ígért gótikus hangulattal és megszállott gyilkossal, és mivel tudom, hogy Marr nagyon jól tud hangulatot teremteni, úgy gondoltam, ez valami picit borzongató tini thriller lesz… és teljesen mást kaptam. A könyv egyetlen kiemelkedő része a gyilkos nézőpontja, ugyanis a regény felét ő narrálja, és bár nem nehéz kitalálni, ki ő (főleg, hogy nincs annyi szereplő, hogy jól összekavarjon minket), nem éreztem idegesítően egyértelműnek. Marr nem akarta nagyon titkolni előlünk, így nem is próbált félrevezetni, és az olyan frusztráló "jajj, biztos a pasim a gyilkos" elem is kimarad innen, hála az égnek.

Viszont valahogy mégis ez a könyv buktatója, ugyanis mivel tudjuk, ki a gyilkos, és a főhősök nem nagyon nyomoznak, csak az utolsó hetven oldalon kezdenek el tippelgetni, és igazából úgy jönnek rá a tettes kilétére, hogy az bevallja nekik, így nem nagyon volt feszültség, amit egy thrillerben elvárna az ember. Plusz a gyilkos szemszöge teljesen ellentétes hangulatú volt, mint a főhősöké, és így olyan érzetem támadt, mintha két különálló regényt olvasnék. Ugyanis a főhősök része nem más, mint egy romantikus regény, és őszintén én annyira nem azt akartam most olvasni…

Amit nagyon hiányoltam az pedig a látomások volt, ugyanis bár vannak, és a főszereplő teljesen reálisan kezeli őket - először azt hiszi, hogy hallucinál -, mégis úgy éreztem, ez a szál teljesen felesleges és erőltetett volt. Nagyon nagy potenciál lett volna ebben a cselekményelemben, esetleg látni, hogyan változtatja meg a halálokat Eva, hogyan próbálja megakadályozni őket, vagy hogyan jön rá lassan, hogy talán ezek nem hallucinációk. Ehelyett kapunk egy romantikus sztorit, amiben elvesznek a látomások, mert hiába látja őket a főhős, nem tesz semmit, mert mire bebizonyosodik, hogy valódiak, a gyilkos kb. már fel is fedte magát, így egyetlen mozzanatra van hatással csak Eva eme képessége: mégpedig, hogy a végén tudja, hogy a gyilkos hogyan fog meghalni, ezért nem fél belépni a kelepcéjébe.

És ez volt a másik idegesítő dolog a könyvben: míg az elején a tinédzser főhőseink tiniként viselkedtek, a végére csak sikerült beépíteni Marrnak azt a nagyon hihetetlen dolgot, hogy a tinédzserek oldják meg az ügyet a rendőrök helyett. Ugyanis a rendőrség képtelen utánanézni a gyilkos által hagyott üzenetek jelentésének (bár utalnak rá, hogy elkezdték, de mégis nem éreztem belőle semmit, hogy nyomoznának), míg a főhősünk az internet segítségével megoldja. És eléggé furának tartottam, hogy ha a gyilkos odasétált a főhős házához, és otthagyott neki ajándékokat, akkor a rendőrség hagyja, hogy a tinédzser lány egyedül maradjon otthon, nem érdekel, hogy milyen szuper jó biztonsági rendszerük van, és hogy néha eljár ott egy-két járőröző rendőr a ház előtt. Igazából mivel a főhős dúsgazdag, itt a legjobb megoldás az lett volna, ha elutazik a városból… de ez senkinek eszébe sem jut, csak hogy az ügyet megoldhassa a főhősünk.

Ami viszont kifejezetten kellemes volt a regényben az Eva, bár nincsenek nagyon kidolgozott karakterek − csak mint egy krimiben, vagyis mindenki elég felejthető −, mégis ami látszott belőle, az igazán felfrissítő volt az átlagos YA szereplők mellett. Eva azzal küzd, hogy be van skatulyázva a családja hírneve miatt, és bár nem érzi kellemesnek a helyzetet, mégis megteszi, amit tőle elvárnak, de annyira nem csinál belőle súlyos helyzetet, hogy a semmin sírna. Viszont nem is gondolja jónak, hogy Jessup városkájában az ő családjának ekkora hatalma van, és sosem él vissza vele, sőt, tesz is a társadalom által elvárt szabályokra és az embereket nem a pénzük és hírnevük alapján ítéli meg, hanem a személyiségük miatt, és hűségesen kiáll a barátai mellett.

Ami még rendkívüli volt, hogy hiába van egy lány, aki amúgy minden második YA regényben a "gonosz ellenség" szerepét kapná, Eva tudja, hogy a lány élete sem tökéletes, és bár gonosz dolgokat tesz Eva ellen, nem olyan nagy dolgok, hogy utálja a lányt, és amikor tipikusan mindenki azt a lányt hibáztatná, Eva mindenkit lebeszél róla, hogy nem ő tehet róla. Tehát végre hiányzik egy könyvből a nőkbe nevelt nőgyűlölet, és ezzel a helyzettel jó pár társát figurázza ki a regény.

Nagyon jó volt látni, hogy Eva nem buta, ha a rendőrség kérdez tőle valamit, nem próbál hazudni, nem próbálja eltitkolni a valóságban nem olyan fontos tini perpatvarokat, csakhogy nehogy folt essen valaki hírnevén, és ezzel nem generált felesleges drámát. Ezek mellett Evának vannak még nagyon reális reakciói: a balesetben egy életre megmaradó sebhelyeket kapott, és bár aggasztja őt, hogy ki hogy fog rá reagálni, és nem szereti magát a tükörben nézni, nem csak ekörül forognak a gondolatai, és tudja, hogy milyen szerencsés, hogy egyáltalán életben maradt. Attól függetlenül nagyon reális reakciói vannak arra, hogy mihez kezdjen a sebekkel az arcán, amit szintén kellemes volt látni tőle, és egy kis szomorúságot − habár nem sokat − csempészett a könyvbe.

A romantika tipikus marri romantika, ha lehet ilyet mondani, mivel eddig minden könyvében szerepelt ilyen: A legjobb barát fiú, aki helyes, menő, minden lány odavan érte, és a barátság szépen átalakul valami mássá és ezt realizálják a szereplőink. Itt is ugyanez van, és bár Eva csak későn jön rá, hogy Nate viszonozza az érzelmeit, nem szenved azon annyit, hogy a fiú nem szerelmes belé, inkább örül annak, hogy valaki támogatja és hisz benne.

Viszont megjelenik egy szintén marri fogás: a különleges képességet egyből elfogadja minden legjobb barát. Noha Grace, Eva barátja, először reálisan arra gondol, hogy Eva a fejsérüléstől lát képeket, vagy a szemével van valami (ami igen nevetséges kifogás), utána nagyon hirtelen, éles váltással már el is fogadja, Nate reakciójáról ne is beszéljünk. Így egy kicsit úgy éreztem, hogy a regény vége már összecsapottabb, hiszen minden konfliktusforrást félresöpör Marr.

A Made for You nem rossz regény, csak egy kis egyszerű romantikus történet, és abból is eléggé a tucat könyvekből való. Egy délutánra tökéletes kikapcsolódás lehet, de nagyobb mélységek nem rejlenek benne, elég felejthető történet.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a gyilkos nézőpontja

Ami nem tetszett: nincs hangsúly a látomásokon, sem a lelki traumán

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2014. szeptember 16.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.