David Almond: Csókás nyár

2014. április 13., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a Pongrácos megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A tizennégy éves Liam számára a nyár ugyanúgy kezdődik, mint a többi, mégis az élete fenekestül fel fog fordulni, amikor a barátjával az erdőben egy kisbabát találnak. Bár csak egy izgalmas kalandnak tűnik, amivel bekerülnek a híradóba, mégis ez az a pillanat, ami az egész sorsát megváltoztatja.

Igazság szerint valami könnyed könyvre vágytam, hiszen mostanában sorra lélekfacsaró, depresszív regényeket fogtam ki, és gondoltam, a hangulatomon segíthet egy Pongrácos ifjúsági könyv. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Olvastam már David Almondtól, de az mégis csak egy képes mesekönyv volt, és úgy látszik, hiába volt annak is komor, szomorkás hangulata, nem számítottam rá, hogy ez a regény ennyire összetett és ennyire elgondolkoztat.

Ez a könyv egy kicsit olyan, mint egy délibáb, és nem csak mert egy tikkasztó nyáron játszódik: egy történet ez, ami ifjúsági egy egyszerű felnövésről szóló ifjúsági könyvnek tűnik elsőre, de közben sokkal többet rejteget. Egyszerre egy mese arról, milyen felnőni, milyen magunk mögött hagyni a gyermeki képzelet és ártatlanság világát, milyen eltávolodni a barátoktól, és egyszerre szól az emberekben lakozó gonoszról.

Bár a történet arról a nyárról szól, amikor Liam maga mögött hagyja a gyerekkorát, a főtéma mégis az erőszak és hogy mit jelent a gonoszság. Az eseményeket végig körbelengi az iraki háború és a tovaszálló katonai repülőgépek, ami eleinte olyan távolinak hat, és csak Liam erőszakos gondolatai és a régi barátja, Nattras, a szociopata viselkedésével az, ami az erőszak témáját nyújtja.

Utána pedig azt mutatja be, mindegy milyen távol van tőlünk háború, attól az még létezik. Ha szemet hunyunk felette, az attól még ugyanúgy megtörténik a világ minden részén, és hiába tagadjuk az emberi kegyetlenség létezését, az mindenkiben ott rejtőzik valamilyen szinten. A másik főtéma pedig a gyerekek által elkövetett erőszak: Nattras értelmetlen erőszakosságát és vérre való vágyakozását állítja szembe a gyerekkatonasággal, és hogy hogyan agymosnak fiatalokat gyilkolásra. Ezzel mutatja be, hogy nem minden gyerek ártatlan, van, hogy ez külső hatások miatt következik be, vagy eleve nem annak születik.

Ezt egy rettenetesen jó hasonlattal is ábrázolja, mégpedig a könyv címében is szereplő csókával. Liamet és barátját látszólag egy csóka vezeti el a kisbabához, Liam apja pedig ezt azzal magyarázza, hogy az éppen arra járó turistát követte a csóka, hiszen meg lehet szelídíteni ezeket a madarakat, ha születésétől fogva neveljük őket. Ehhez hasonlítja azokat a gyerekeket, akiket katonáknak nevelnek, illetve akiknek emberi szörnyetegek viselik gondjukat kiskoruktól, rámutat, hogy a szeretetet és a szeretetre vágyódást beteges célokra is lehet használni.

„Csak háború volt, igazság nem.”

Felveti a kérdést, hogy vajon Isten létezik-e, de nem lesz erőltetett és nem a hit/vallás áll a középpontban, csak a hit vonatkozásában is kérdőre vonja az erőszak létének miértjét. Hogyan engedheti meg Isten a háborúkat, a kegyetlenséget?

Felmerül a kérdés, hogy miért vonzza az embereket az erőszak akár filmekben, akár a művészetben, és hogy mit is jelent a művészet. Bár konkrét választ nem ad rá, de két szereplő műveit láthatjuk: az egyikük a szépet keresi az életben, megható dolgokat alkot, a másik pedig az erőszakos ösztönökre ható alkotásokat állít elő, amik már a gusztustalan határát súrolják, mégis gondolatokat, érzéseket váltanak ki az emberekből.

Ezek mellett, mivel a főhős apja író, a történetek és a fikció is szerepet kapnak. Milyen hatással vannak az emberekre, és hogyan segítenek a képzelt történetek valós igazságokra rátalálni. És hogy még jobban egybeolvassza Almond az alap cselekménnyel, az író apa könyvet kezd el írni arról, vajon kik is a kisbaba valódi szülei és hogyan kerülhetett abba a romos épületbe, ahol találták. Egy kicsit ezzel is bebizonyítja Almond, hogy a kusza életünkben szeretünk könyvekhez fordulni segítségért. Ugyanakkor az emberek történeteit – a híreket például – úgy ábrázolja, mint amik gyakran feledésbe merülnek, és így a könyv másik motívuma az élet és a halál szembeállítása.

Előkerülnek még olyan témák, mint az árvák élete, hogy milyen hatással van rájuk, hogy elhagyták őket, vagy meghaltak a szüleik, az öncsonkítás és a sors/szabad akarat kérdése is.

A Csókás nyár nem egy egyszerű, kedves olvasmány a felnőtté válásról, hanem véres, erőszakos, és felnyitja a szemünket, tágra tárja, míg közli velünk a tanulságát: gonosz márpedig létezik és mindig létezni is fog, nem létezik csak jó oldal.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 292 oldal

Honnan: kölcsön

Julianna Baggott: Burn (Perzselés)

2014. április 11., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Tiszták trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Pressia, Bradwell, El Capitan és Helmud eljutottak a többi túlélőhöz, de a repülőgépük romokban hever. A különös kis, elzárt csoport bár életben van, ezt szörnyű módszerekkel érték el, többek között klónozással és néha félresikerült mutációkkal, vezetőjük pedig a Hetek egyike, aki csak valamiért cserébe fog nekik segíteni, hogy visszajuthassanak a Kupolához, hogy visszavihessék a mindenkit megmentő szérumot. Bár Pressia és Bradwell nézeteltérése miatt az sem biztos, hogy mi lesz a tervük, ha visszaérnek.

Partridge eközben küszködik azzal, hogy igazából átvegye a hatalmat a Kupolán belül. Hiába szeretné elmondani az igazságot a népnek, Foresteed, a hatalom egykori várományosa és annak tanácsadói politikai tanácsokkal látják el Partridge-t, miszerint szépen lassan kell megváltoztatni a benti életet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy titokban kell tartania Lydát és a születendő gyermekét, és Iralene-t kell maga mellett tartania, a lányt, akit az apja neki szánt. Ám Partridge nem bírja a nyomást, a hazugságokat és a bűntudatot, és elmondja az igazat, szembesítve ezzel a Kupola lakóit a szörnyű tettükkel, hogy mind halálra ítélték a Robbanásokkor a kint maradtakat. A fiú azt hiszi, ezzel jót tett, de a tömegek nem tudnak ezzel megbirkózni és sorban ölik meg magukat. Partridge még inkább a politikai manőverezések és apja terveinek fogságában érzi magát, miközben rábukkan az apja titkos irodájára, ahol az apja hátrahagyott üzenetei tovább manipulálják és kínozzák érzelmileg, és rájön a legnagyobb titokra: A sors fintoraként a felsőbbrendű faj nem a Tiszták, hanem a nyomorultak, akik a Kupolán kívül élnek.

Bár mindegyik előző részt is imádtam ebből a sorozatból, azt kell, hogy mondjam, ez az a rész, ami a legjobban hatással volt rám, és egyszerűen imádom. A második rész számomra egy bár kegyetlen történet hatását keltette, mégis találtam benne meseelemeket, és ezért is hittem, hogy a szereplőink küzdelme egy izgalmas, érzelmes, talán keserédes véget ér, de mindenféleképpen valami jól megszokott, sablonos befejezésre számítottam. Erre valami teljesen mást kaptam, és már az első fejezetek rendesen szíven ütöttek, ugyanis, ha eddig azt hittem, hogy a Tiszták sorozat kegyetlen, hát tévedtem.

„Nincs győzelem. Csakis veszteség.”

Ez a történet inkább egy tragédia, mint bármi más, bár azért a végén talán akad egy kis reménysugár, mégis az egész kötet nem szól másról, minthogy a főhőseink lehetetlen helyzetekben ragadtak és szenvednek. Hiába próbálják megváltoztatni a világot, hiába találnak igaz szeretetet a romokba döntött világban, hiába próbálják helyrehozni a saját és mások hibáit… egy régen elkezdődött katasztrófa hálójában ragadtak és a szüleik döntésének bábjai. A Burn egyértelműen nem kedves könyv, és csak akkor javasolt az olvasása, ha épp valami reménytelen, sötét történetet szeretne az ember.

És éppen a hangulat miatt a cselekmény nem pörgős, hanem lassú folyású, a szérum felhasználása, a forradalom, a háború elkerülése a háttérbe szorulnak és a karakterek drámája kerül előtérbe. Így azok vannak előnyben, akiket a karakterek lelkivilága érdekelt. Baggott inkább fókuszál az emberi katasztrófákra, arra hogy hogyan törnek meg az emberek a globális pusztítás közben, de ettől még ugyanannyira lehangoló és szívfacsaró lesz a történet, hiába nem látjuk, hogy pontosan mi lesz a világ sorsa, mert valahol nem a világ számít összességében, hiszen az is emberek sorsából tevődik össze.

„Hogyan jutottak ide – mindketten újonnan megtörten, úgy, ahogyan sosem gondolták volna?”

A karakterek egyik fő problémája, hogy mind visszavágynak a múltba, mivel annyira lehetetlen helyzetben élnek. Mindannyiukat kísérti a keserű „mi lett volna ha” kérdés: Pressiát a Bradwellel történtek szeretné meg nem történté tenni, hiszen mióta a második rész végén megmentette az életét, a fiú neheztel rá, és Pressia a régi életét is vissza szeretné kapni, amikor még a „nagyapjával” élt. Partrige pedig szeretne ismét gyerek lenni, hogy újrakezdhessen mindent, míg Bradwell szeretne a szüleivel együtt meghalni. Ez mutatja be, hogy mennyire is félnek a jövőjüktől a szereplők, ha inkább az ismert szenvedést választanák, mint ami rájuk vár.

„Meghalni születtünk, Pressia. Nem számított senki arra, hogy túléljük ezt. Szóval az életem csak egy hiba, véletlenül jutott ki nekem. Nem a sajátom. Csak kölcsönkaptam.”

A másik fő téma a bűntudat, hogy hogyan próbálnak ezzel szembenézni az emberek: Pressiát a Bradwellel történtek kínozzák, Partridge azt próbálja feldolgozni, hogy megölte a saját apját, akit egyszerre szeretett és gyűlölt, és ehhez hozzácsapódik még az öngyilkosságok miatti bűntudat is, és hogy Iralene-nel kell kapcsolatot tettetnie. Talán épp ezért is olyan könnyű érzelmileg manipulálni Partridge-ot az egész kötetben, mert a bűntudat súlya alatt szépen lassan megroppan, ezért is lesz sokkal ellenszenvesebb, passzívabb karakter. Azt hiszi, megérdemel bármiféle rossz sorsot, hiszen annyi rosszat tett, és Partridge és a Kupola szálán vetődik fel a kérdés arról, hogy vajon miért is könnyebb az áldozatokat hibáztatni, mint beismerni a hibákat. El Capitan pedig ebben a részben teljesen megváltozott Pressia miatt, és a bűntudata az anyja és az áldozatai halála miatt utoléri, és ezzel is meg kell küzdenie. És persze a Kupola lakóit is érinti a bűntudat, hiszen mindannyian hagytak kint valakit meghalni, néha a saját családjukat, és nem egyszer a saját önzőségük hajtotta őket.

És ezért is a másik fő téma az illúziók, és hogy mennyire könnyű magunknak hazudni védekező mechanizmusként. Pressia mikor végre rájön, milyen is a Kupola igazából, rájön, hogy az is maga is csak egy illúzió a régi világ szép ideáiba burkolt kegyetlen uralom, ahol a lakók szemet hunynak a rossz dolgok felett, hogy túléljenek. Partridge abban az illúzióban él, hogy mindenért az apja a hibás, a Hetek másik tagja is Willuxra hárít mindent, az anyák csoportja is egy saját illúzión keresztül nézik a világot, Iralene is inkább az illúziókat választja a valóság helyett és Willux is hologramokkal pótolta a családját. Mindegy hogy az adott szereplők jók vagy gonoszak (bár ez igazán nem ilyen egyszerűen elhatárolható a könyvben), mindenki valamikor önámításba menekült. És a kérdés felmerül, hogy vajon ettől jutottak-e oda, ahol kilyukadnak, vagy ez csak egy eszköz, hogy elviseljék a fájdalmukat? Baggott erre nem igazán válaszol, de egy leheletnyivel jobb sorsa lesz azoknak, akik szembenéznek a bűntudattal és elfogadják a valóságot a történet végén.

„– Az embereknek tündérmesét adtak elő – mondja Foresteed. – Vágynak a boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezésre. Vágynak valamire, amitől úgy tűnik, hogy minden vissza fog térni a rendes kerékvágásba… még ha ez nem is igaz.”

Ezeken kívül minden karakternek megvan a maga problémája, amivel megküzd. Pressia, ahogy eddig is, a jóság és remény megtestesítője, bár ez egy kis naivsággal is társul, mégis ezért még szomorúbb voltam az ő szenvedését látni. Pressia a történet közben egy kicsit még jobban felnő, még jobban önállóbb lesz (ezt egy kicsit segítette a tény, hogy a Bradwellel való kapcsolatuk nem igazán volt előtérben). Partridge egész végig az apja árnyékával küzd, ami még mindig, hanem még jobban bonyolult, mint eddig, és közben sorra látja a hasonlóságot saját maga és az apja között, és meg kell küzdenie a hatalommal és annak velejáróival, és ő is keresi az igazi önmagát, mert elveszik a tömeg miatt magára rakott álca hazugságaiban. El Capitan a régi bűneiért vezekel, miközben a Pressia iránti viszonzatlan érzéseivel küzd, és azzal, hogy elfogadja az életét Helmuddal és ne gyűlölje önmagát. Lyda, csakúgy mint eddig a vad szabadság és önállóság jelképe, és igazából az ő nézőpontjaiban nem is nagyon halad előre a cselekmény, csak a bezártsággal való harcát láthatjuk.

A könyvben van romantika, de nem ez áll a központban, hanem kiegészíti a karakterek küzdelmeit, ugyanis egyik kapcsolat sem felhőtlen, főleg azért, mert a szereplők saját magukkal is hadban állnak. Bár mindkét szálon szerelmi háromszög van, egy-egy viszonzatlan szerelemmel, mégsem éreztem soknak. A Pressia és El Capitan közötti érzelmek pedig a személyes kedvenceim, bármilyen fájdalmas is volt olvasni a soraikat.

A regényben persze előkerül még a szokásos kérdés, hogy mire képesek az emberek a túlélésért, és hogy a háborúban a két fél között talán nincs is akkora különbség. Ezt azzal is érzékelteti Baggott, hogy Bradwell és Willux, a két vezető személyiség is hasonló döntést hoztak, és hogy a halál és a veszteség ugyanúgy érinti a két oldalt, és a végén egy nagyszerű képpel erősíti ezt a hasonlóságot. Ami már csak azért is ironikus, mert maguk a szereplők nem látják, mennyire is egyformák, de a záró jelenet egyértelműen az olvasó elé állítja.

A Burn tökéletes befejezése egy kegyetlen történetnek arról, hogy milyen egy embertelen helyzetben élni, milyen reménykedni és szerelembe esni, miközben a világ darabjaira hullik. Noha lehet, hogy a kötet vége nyitottnak, hiszen Baggott felvet pár kérdést, hogy az olvasó a fejében továbbgondolja a történetet, én mégis úgy érzem, hogy Pressiáék életében ennek a fejezetnek vége, és tökéletes volt a lezárás.

Kedvenc karakter: Pressia, El Capitan, Lyda

Ami kifejezetten tetszett: a reménytelen hangulat, A VÉGE, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Grand Central Publishing

Kiadás dátuma: 2014. február 4.

Oldalszám: 432 oldal

Honnan: saját, e-book

Kelley Armstrong: Wild Justice (Vad igazság)

2014. április 7., hétfő

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong rajongó vagyok.

Sorozat: A Nadia Stafford 3. része.

Úgy általában az egészről: Nadia Stafford, a furcsa erkölcsi kódexszel rendelkező bérgyilkos/ex-rendőr ismét visszatér, most egy feleségét verő gazdag embert kéne megölnie, és ki is érdemelné meg jobban a halált, mint egy olyan ember, aki kikerüli a törvényt és ártatlan életeket veszélyeztet. Ám a munka balul sül el, és mielőtt Nadia észbe kapna, a feleséget holtan találják, és annak kislánya pedig életveszélyes lőtt sérüléssel kerül kórházba. Nadia úgy érzi, hogy cserbenhagyta őket, ez pedig újra előhozza a régi emlékeit Amy megerőszakolásával és gyilkosságával kapcsolatban. Amy, a saját unokatestvére, aki mellette halt meg, mikor elrabolták mindkettejüket gyerekkorukban, a gyilkosa pedig azóta is szabadlábon van. Hogy Nadia végre megbosszulja az unokatestvére halálát és tovább léphessen, Jack, a bérgyilkos mentora, kinyomozta, hogy hol lakik a tettes, de semmi sem olyan egyszerű, mint aminek látszik, és Nadiának élete legnehezebb ügyét kell megoldania, ha rá akar jönni, mi is történt igazából azon a végzetes napon.

Mikor Armstrong bejelentette, hogy végre befejezi a Nadia Stafford sorozatot, el se mertem hinni. Bár Armstrong fővonala inkább fantasy, és az én ízlésköröm is abba az irányba tolódik, Nadia Stafford és a nyomozó bérgyilkosok világa már az első két résszel magával ragadott, hiszen ez is igazi Armstrongos regény, ráadásul anti-hősökkel, ami nálam nagy bónusz. Bár az első két kötet önállóan is megállt volna, mert egy-egy ügy megoldása volt a főtéma, mégis a karakterek úgy hozzám nőttek, hogy tudni akartam, mi lesz velük, és a 2. rész sajnos iszonyatos függővéggel zárult. Öt év után viszont végre itt a befejező rész, és ennyi várakozás után is simán felül múlta az elvárásaimat, és méltó befejezése Nadia történetének.

Az ügy most nem olyan csavaros, mint az első két részben, részben azért, hiszen már ismerjük Nadia oldalát és emlékeit róla, de még így is tartogat meglepetéseket, és sosem lehet unatkozni, mert Armstrong pörgős akcióval tálalja mindezt. A tőle már megszokott izgalom-humor-romantika koktél ez a könyv is, és sikerül szépen egyensúlyoznia a három összetevő között, hogy egyik se lógjon ki és tegye hihetetlenné vagy nevetségessé a könyvet.

„Ahogy befordultam az utolsó sarkon a faház felé, még egy felfegyverkezett gyilkossal találtam magam szembe, akinek a küldetése az volt, hogy kinyomozza, merre vagyok.
– Szia – mondtam Jacknek. – Aggódtál, hogy egy bérgyilkos megtámadott az erdőben?
A szemét forgatta, majd a faház felé bökött az állával.
– Emma süt. Nem sokára kész.
– Remek, de azt javaslom, hogy a fahéjas tekercsedet elvitelre kérd. Nem kéne azt a fickót vérezve az erdőben hagynom.
– Fickót?
– A bérgyilkost.
Jack rámeredt.
– Komolyan mondod?
– És a zoknim is kéne vissza. – A csupasz lábamra mutattam. – Csak remélem, nem rág bele lyukat.”

Habár humor is akad a könyvben, mégis ez a rész sokkal komolyabbra és személyesebbre sikerült, mint az eddigiek. Nadiának szembe kell néznie azzal, hogy mi van, ha rosszul emlékszik Amy gyilkosságára és le kell küzdenie a rémálmait, kétségeit, félelmeit és a bűntudatát, hogy 13 éves korában nem mentette meg az unokatestvérét. Ezeket a részeket Armstrong nem pusztán drámai kellékként használja a kemény főhősnője szenvedéseként, mint oly sok ilyesféle könyvben látható, hanem tényleg érzéssel ír róla, és őszintén bevallom, ugyanolyan nehezen esett olvasnom a sorokat, mint Nadiának az Amy gyilkosságáról szóló papírokat. De nem csak Nadiának kell leküzdenie a démonait, végre megismerhetjük Jack múltját, hogyan lett az, aki és a rajongói végre örülhetnek, hogy többet megtudhatnak a rejtélyes bérgyilkosról. Ők ketten Nadiával nem csak remek párost alkotnak a munkában, de egymásnak segítenek átvészelni a legnehezebb időket az életben, és annyira jó volt erről olvasni.

„Nem vagyok pszichiáter. Sosem jártam egynél se. Párat lelőttem. De az nem hiszem, hogy számít.”

A romantika részét imádtam a könyvnek, és csakúgy, mint Armstrong ifjúsági könyveiben, itt is szerelmi háromszög van, de mégsem erőltetett, hanem hihető és igazi. Nadiának fel kell dolgoznia a Quinnel való kapcsolatának jelentőségét, és rá kell jönnie, hogy ki kell törnie a nőkre ráerőltetett társadalmi elvárásoktól. És bevallom, felfrissítően hatott rám, hogy végre egy női főszereplő jutalma nem a gyerek, nem a házasság, hanem szimplán a szerelem és a boldogság, és hogy a boldogság minden embernek mást takar és ez így van jól.

Mivel a főtéma a nemi erőszak a könyvben, enyhén Különleges ügyosztály hangulatot teremtett, és bár nem mélyedt bele, nem akart erőltetetten prédikálni, mégis sok témát felvetett: a házasságon belüli erőszakot, a mai kor hozzáállását a nemi erőszakhoz (az áldozat hibáztatását), az elhunyt áldozatok személyiségi jogainak kérdését, és a nők elleni bűncselekmények aggasztó számát.

Ez a kötet tökéletes befejezése egy bérgyilkosos krimi sorozatnak, és csak örülni tudok, hogy Armstrong talált időt rá, hogy megírja a többi könyve mellett. A Nadia Stafford fanoknak biztosan nem okoz csalódást, hiába kellett rá ennyit várni.

Kedvenc karakter: Nadia, Jack

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Plume

Kiadás dátuma: 2013. november 26.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék édesanyámtól

M. J. Carey: The Girl with All the Gifts (Csupa ajándék)

2014. április 5., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, és később rájöttem, hogy a kedvenc íróm írta álnéven.

Úgy általában az egészről: Melanie tíz éves, és bár nem emlékszik, hogyan került a bázisra, szeret ott élni. Minden reggel katonák szíjazzák a székébe és miközben fegyvert fognak rá, elviszik a tanterembe, ahol mindenféle érdekes dolgot tanulhat a világról. Bár Melanie-nak az az érzése van, hogy amit leadnak tananyagot a tanárok, nem biztos, hogy pontos, mert 30 évvel ezelőtt valami szörnyűség történt a földön, amit bár ő maga a saját szemével még nem látott, de hallott történeteket szörnyekről, az éhesekről, akik embereket esznek. De Melanie boldog, hiszen ott van a kedvenc tanára, Miss Justineau, akit annyira szeret, mintha az anyja lenne, és el is határozza, hogy bármi áron megvédi őt. Egyedül az ébreszt aggodalomra okot Melanie-ban, hogy jó pár gyereket az osztályból kivisznek a folyosó túloldalán lévő ajtón és sosem térnek vissza.

Igazság szerint elsőre elkerültem ezt a könyvet, mert urgh… zombik. Magával a témával nem lenne bajom, de bármi, amit olvastam/láttam elég gyengének bizonyult, és semmi kedvem nem volt egy újabb csalódásra. Aztán teltek a hónapok és sikerült rájönnöm, hogy M. J. Carey nem más, mint Mike Carey, az én abszolút kedvenc íróm, aki inkább képregényekre szakosodott, ezért mindig örülök, ha egy regényét tarthatom a kezemben.

Fura regény ez, és nem is tudom tényleg, hogyan írjam le. Úgy éreztem, mintha három különböző könyvet olvasnék, és ez itt most nem negatív jelző. Az első részben Melanie narrációja dominál, ami egyszerűen szívfacsaró, hiszen egy tíz éves lány gyermeki ártatlanságán keresztül látjuk a poszt-apokaliptikus világban működő katonai bázist és vele az emberek kegyetlenségét és az erőszakot. De Melanie-nak természetes, hogy úgy bánnak vele, mintha nem lenne ember, és hogy fenyegetik és hogy lehordják mindennek, mert egész életében nem ismert mást. Ezért is olyan könnyű Melanie-t megszeretni és neki szurkolni, és valahol úgy érzem, jól tette Carey, hogy az egész világot először a kislány szemén keresztül mutatta be, és észrevétlenül állított minket a „jó” oldalra. Noha később több szemszögön át látjuk a történetet, mégis úgy érzem, hogy ez a regény javarészt Melanie története, ezért is kezdjük vele a karakterek közül az ismerkedést.

Aki esetleg olvasta a The Unwritten Carey tollából, azt tudhatja, hogy az írót mennyire érdeklik a történetek és az emberiségre kifejtett hatásaik. A könyv első felében ez nagyon hangsúlyos, hiszen Melanie meséken, mondákon, mítoszokon, könyveken át ismeri meg a világot, és valahogy úgy érezzük, hogy Melanie-nak van igaza, míg a többi karakter elfelejti mi az az emberségesség, a remény és sokszor a helyes utat sem találják az életükben. Míg a többiek elveszettek Melanie történetekkel vonja magát körbe, ő lesz az összes görög hős, ő Pandóra, akit úgy teremtettek az istenek, hogy kinyissa a szelencét, és az elején ő a toronyba zárt hercegnő.

A történet egy része Melanie énkereséséről szól, és mondhatnánk, hogy egy átlagos felnőtté válásról szóló regény, hiszen Melanie egy naiv, ártatlan kislányból lesz az, aki megpróbálja megmenteni a világot. Melanie, ahogy az utazása során felfedezi a világot az összes jó és rossz oldalával maga mögött hagyja a tehetetlen hercegre váró hercegnő képét, és ő lesz a hős inkább.

Bár a regény nagy részét átszövik a tündérmese elemek és hasonlatok, és ezért hívhatnánk egy zombis modern mesének is, mégis Pandóra története a központi elem, a címét is innen kapta a könyv. És habár Melanie a fő Pandóra alak, hiszen már-már önpusztítóan kíváncsi, mégis a többieket is Pandóra-félének írja le Carey.

„Nem csak Pandórában rejtőzött ez az elkerülhetetlen gyengeség. Úgy tűnik, mindenkit így teremtettek, hogy néha rossz vagy hülye dolgokat tegyenek.”

A könyv második fele egy akciódús zombi elől menekülős regény, ami engem teljesen meglepett a kezdeti érzelmes-gondolkodós vonulat után, és a könyv nagy részét ez teszi ki. Nincsenek itt nagy csavarok, a megszokott túlélős regény hangulatát kelti ebben a részben, de minden mondatát imádtam, és nagy szerepe volt ebben a karaktereknek.

Melanie mellett a többi főhősünk is teljesen kidolgozott és emberi. Érdekes megjegyezni, hogy a két nő, Dr. Caldwell, a főorvos és Miss Justineau, akiket Melanie az első fejezetekben kedvesnek lát, pont, hogy nem azok, és mindkét karakternek szörnyen sötét oldala van, míg a katonák és vezetőjük, Parks ennek szöges ellentéte: Melanie utálja őket, és később kell rájönnie, hogy helyén van a szívük.

Először kicsit furcsálltam is, hogy mennyire részletesen tudjuk meg a karakterek múltját, és erre vajon miért van ekkora szükség, de a végén megértettem. Noha ez a történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, az apokaliptikus esemény miértjére és hogyanjára nem derül fény, és a diktatórikus államot se látjuk, csak hallunk róla, egészen egyszerűen azért, mert nem számít. És itt jön be a karakterek részletessége: Ez a regény inkább karakterdráma egy szélsőséges környezetbe helyezve. Hiába vannak zombik, hiába van a kihalás szélén az emberiség, a legtöbb karakternek átlagos problémái vannak: Gallagher megpróbál kitörni az abuzív és alkoholista családjából és a romokban heverő életéből, Miss Justineau szörnyű titkot rejteget, és Dr. Caldwell és Parks pedig maguknak igazolják a rettenetes dolgokat, amit tettek.

A könyv persze horror és akad benne pár gyomorforgató jelenet, például élve boncolás képében, de az igazi horror az, hogy az emberek mire képesek. A kegyetlenség, embertelenség, amit azzal igazolnak, hogy csak így tudnak túlélni az igazán hátborzongató dolog itt, és bár a zombi fertőzés itt talán enyhítő körülménynek tekinthető, de igazából nem az, hiszen ezzel csak azt mutatja be Carey, hogy bármilyen háború idején mivel áltatják magukat azok az emberek, akik rossz döntést hoznak. A regényben látjuk, hogy nem is olyan sok különbség van a túlélő emberek, a bűnöző törzsekbe verődöttek és a zombik között, valahol mind elfelejtették mit jelent embernek lenni és talán ez a legnagyobb bűn, amit el lehet követni, és a zombiknak legalább nem volt választási lehetőségük.

A poszt elején említettem, hogy úgy éreztem, többfajta könyvet olvasok egyszerre és a harmadik pedig a végén jött elő, és ott nyert minden értelmet. A befejezés olyan Mike Carey-s és már annyit olvastam tőle, mégis meglepett, és annyira hatással volt rám érzelmileg, hogy azóta is ezen rágódom. A vége miatt értettem meg miért kellett ilyen részletesen megismerni a karaktereket, és hogy miről is szólt igazából a történet.

Ez a regény nem más, mint egy vezeklés története. Négy szereplő, akiknek kisebb-nagyobb bűnök vannak a lelkiismeretén útnak indulnak, és ennek az útnak nem a túlélés a lényege, hanem a megbocsátás és a vezeklés. Melanie, aki ellen mind elkövettek valamit elfogadja/megszereti őket és ahogy a karakterek viszonya változik Melanie-val úgy jönnek rá arra, hogy mit is tettek igazából, és a végén mindenki elnyeri a méltó jutalmát vagy büntetését.

A The Girl with All the Gifts egy kegyetlen, erőszakos modern mese köntösbe bújtatott történet a bűnökről és a bűnhődésről, arról, hogy mit jelent embernek lenni, és hogy mindig van remény, még ha az oda vezető út nagyon sötét is, és közben felveti a kérdést, vajon érdemes-e megmenteni az emberiséget.

Kedvenc karakter: Melanie, Gallagher, Parks, Miss Justineau

Ami kifejezetten tetszett: a zombik magyarázata, a mondanivaló, A VÉGE

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Orbit

Kiadás dátuma: 2014. január 14.

Oldalszám: 416 oldal

Honnan: saját, e-book

Amy Reed: Crazy (Őrült)

2014. február 17., hétfő

Hogy akadtam rá: Amy Reed rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Isabel és Connor egy nyári táborban találkoztak, és miután összebarátkoztak úgy döntöttek, hogy e-mailben tartják a kapcsolatot. Connort egyedül neveli édesanyja, és bár a fiúnak nincs semmi különösebb problémája, mégsem elégedett az életével, főleg azért, mert nem tud beilleszkedni az osztálytársai közé, és nincsenek barátai. Ezt csak tetézi, mikor a barátnője szakít vele, miután rájön, hogy ő homoszexuális és csak próbaképpen volt Connorral.

Isabel a fiú ellentéte, harsány, életvidám személyiség, bár a családja éppen szétesőben: édesanyja a munkába temetkezik és más nem is érdekli, apja pedig a munkanélkülisége okozta lelki sérelmeket alkohollal kezeli. Isabel bátyja drogfüggő és ki-bejár a rehabokról, nővére pedig már a saját családját építi feleségével, ezért a lány úgy érzi, kevesebbet foglalkoznak vele. Talán ezért is ragaszkodik Isabel annyira Trevorhoz, a zenész pasijához, aki szörnyen bánik vele, de a lány úgy érzi, legalább valaki törődik vele. De mégis van valami fura Isabelben, amit ő maga sem tud megmagyarázni, néha túl sok energia járja át, amit muszáj valahogy levezetnie, ami általában őrült dolgokhoz vezet, néha pedig alig van kedve élni.

Alig vártam, hogy Amy Reed újabb könyvét a kezembe vegyem, mert két regénye után abszolút beleszerettem az írásmódjába, és továbbra sem okozott csalódást. Reed megszokott egyszerű, de szívbemarkoló fogalmazása itt is ugyanolyan hatást nyújt, mint eddig: őszintén tárja elénk átlagos tinédzserek életét és problémáit úgy, hogy az érzelmek kiszivárognak a lapokról és bekúsznak az olvasó bőre alá. Ezen az a tény sem változtatott, hogy ez a könyv levélregény – amivel olyan ritkán szoktam találkozni –, és nem érződött erőltetettnek vagy hihetetlennek, hogy két fiatal e-mailben ezekről és így beszél. A levelek teljesen jól átadták a karaktereket és bár nem cselekményközpontú a történet, és nem is nagyon meglepő, attól még igen kellemes olvasási élményt nyújtott.

Mivel ez a karakterekre épülő regény, ezért pont ők lehetnek a vízválasztók az olvasók számára. Sok külföldi kritikában kifogásolták, hogy Isabel és Connor nem szerethetők, és tényleg ha valaki nem szeret hibát hibára halmozó, nem tökéletes karakterekről olvasni, akkor ez nem lesz a kedvenc regénye. Isabel és Connor bár szeretik egymást, mégis folyton megbántják a másikat, vétenek hibákat, amikből később tanulnak, röviden: emberi karakterek, akiknek a saját gondjaik a legfontosabbak a világon. Bár pont ez is központi téma: mit lehet kezdeni a fájdalmunkkal és a problémáinkkal? És a többi emberével? Eltörpül-e a mi gondunk a többiekéhez képest vagy nyugodtan fájhat a saját bajunk, attól még nem leszünk szívtelenek? Connor például járt a világ szegényebb tájain önkéntesként és rosszul érzi magát, hogy ő nem éhezik, van ház a feje felett, és mégis úgy érzi, hogy nem teljesen boldog, és ugyan, hogy panaszkodhatna, ha másnak még rosszabb. Ezzel szemben Isabel érzelmei olyan erősek – a betegsége miatt –, hogy hiába látja mások fájdalmát, a sajátjától nem tud rájuk koncentrálni. Végül is azért a regény üzenete az, a két szélsőség között, hogy nyugodtan foglalkozzunk a saját bajunkkal, mert nem jó, ha elnyomjuk – ezt teszi Connor, aki mindig mindenkit maga elé helyez –, de ne feledkezzünk meg közben másokról.

Isabel és Connor két különböző szélsőséget mutatnak be, mégis mindkettejükben akad hasonlóság, és ezzel játszik ez a regény. Mindketten magányosak, és ezért vágnak bele újra és újra rossz kapcsolatokba, Isabelnél pedig ez kiegészül azzal, hogy néha nem érzi magát élőnek. Ám míg Isabel egyre jobban elzárkózik mindenkitől, mert ebben látja a megoldást, addig Connor pedig minél több emberrel akar jóban lenni és segíteni rajtuk.

Connor oldalán a már említett „érzelmi elnyomást” látjuk, mivel annyi gondja van mindenkinek az életében, ezért nem akar sosem még több problémát jelenteni nekik, így elnyomja a saját rossz érzéseit, ami azért a regény végére kiütközik. A családja pedig az egyedülálló szülőket mutatja be, és attól még, hogy az édesanyja szereti Connort, még így is a munkájába temetkezik és néha több bort iszik a kelleténél. Connor pedig meg is jegyzi, hogy talán azért látjuk meg a hibákat a szüleinkben, hogy abból is tanuljunk.

Isabel igazából a főszereplő, hiába van félig Connor szemszögéből a történet, a fiút is Isabel határozza meg, és a lány betegségéről szól igazán ez a regény. Tökéletesen bemutatja a bipoláris zavart, és akit kicsit is érdekel a téma, annak csak ajánlani tudom. Bár nincs az elején kibetűzve, hogy mi Isabel gondja, aki egy kicsit is jártas a témában a harmadik levélnél már felismeri a jeleket. Szívszorító végignézni Isabel depressziós, halállal foglalkozó epizódjait, amik a mániákus epizódokkal váltakoznak, ami leginkább aktív szexualitással és rémes döntésekkel jár, amik után Isabelben felötlik a gondolat, hogy mivel érdemelte ki, hogy ennyire önpusztító. Ugyanakkor Isabel szálán hangsúlyos a felnövés témája is, nemcsak azért, mert elveszít egyfajta naivitást, de a betegsége miatt el kell fogadnia, hogy örökre megváltozott, és ez egy kicsit sarkítva mutatja be, milyen a felnövéssel járó változást is.

A történet végét egy picit összecsapottnak éreztem, mert míg az egész regényen át lassan csorog a történet, a végén az elkerülhetetlen drámai pont nekem túl rövidre sikerült, és bár érzékletesen van megírva, mégsem tudtam sírni rajta. Bár a végét lehet tökéletesen lezártnak tekinteni, nekem mégis az az érzésem támadt, hogy ez csak átmeneti megoldás, és ahogy az életnek sincs vége, úgy ennek a történetnek sem, az olvasó fantáziájára bízva a szereplők sorsát.

Amit feltétlen ki kell emelnem az az LGBT ábrázolás a könyvben. Nekem sem volt egyértelmű, de utána olvastam, és Amy Reed a biszexuálisok táborát erősíti és egy interjúban megjegyezte, hogy ahol felnőtt ez olyan természetes volt, hogy ezért van minden könyvében LGBT szál. Itt Isabel oldalán a nővére, Gennifer leszbikus és az ő feleségének, Karennek kellett a homofóbokkal – és a családja ellenszenvével – szembenéznie gyerekkorában. Connor oldalán ott van Jeremy, aki szintén meleg, és a karaktere tökéletesen lerombolja a „lányos melegfiú” karakter káros sztereotípiáját. Noha a regény nem kezd el prédikálni, felhoz jó pár példát arra, úgy mint a divat biszexuálisok, amik károsak az LGBT emberek számára, és bemutatja, hogy mi lenne a helyes hozzáállás a nem heteroszexuálisokkal szemben – emberségesség.

A Crazy egy tökéletes ifjúsági regény kicsit keményebb témákkal, és noha az egyik főszereplő mániákus depressziós a könyv nem nyomasztó, hanem reményt adhat mindenkinek, aki ezzel a betegséggel vagy önmagával harcol.

Kedvenc karakter: Isabel

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, LGBT ábrázolás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2013. május 21. (eredeti: 2012. június 12.)

Oldalszám: 416 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, névnapi ajándék
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.