Keri Arthur: Darkness Falls (Elbukik a sötétség)

2015. január 19., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Dark Angels 7. része.

Úgy általában az egészről: Miután Risa dühből megölte az apját, a Raziq támadásba lendül. Risáéknak épphogy sikerül élve megúsznia, mert a felsőbb hatalmak végre engedélyt adtak a sötét angyaloknak, hogy közbeavatkozzanak, így Malin, a Raziq vezetője nem tudja átírni a teremtés történetét, helyette az őrző papok szellemei szétszórják a részecskéiket a világ minden táján, így sosem születhetnek újjá és nem okozhatnak többé gondot.

Viszont attól még ott van a sötét boszorkány, akit hiába rángattak magukkal a démonok a pokolba, mikor megsemmisítette a Pokol második Kapuját, egyszerűen kisétált onnan, és tovább vadászik Risára és a többi kulcsra. És persze, Hunter, a vámpírtanács és a Direktorátus feje sem maradhat ki ebből a hajszából, Risának huszonnégy órás határidőt ad az utolsó kulcs megszerzésére, vagy Risa minden barátját és családtagját megöli.

Ez a könyv befejező rész, és mivel az előző részben végig csak a feszültség épült mindhárom maradék főgonosz szálán, úgy gondoltam, hogy ez a történet pörgős lesz és igazán ütős fordulatokkal teli, ahogy az a sorozat elején is volt. Ennél nagyobbat őszintén nem is tévedhettem volna, ugyanis ebben a részben semmi más nincs csak sírás, terhesség, nyáladzás és logikai bakik.

A legszembetűnőbb hiba ebben a regényben, hogy iszonyatosan vontatott, ismétlődő és unalmas. Ha három főgonoszunk van, az olvasó naivan azt hinné, hogy tényleg erre fókuszálna már a történet, és hogy Risa egyik nehéz helyzetből a másikba csöppen, miközben küzd az életéért. Hát nem. Az első fejezetben meghal az összes Raziq, csak úgy véletlen, mert most a felsőbb erők úgy gondolják, hogy ennyire azért beavatkoznak, és tényleg egy mondatban ez a fenyegetés el van intézve. Aztán a könyv további részét Lauren üldözése teszi ki, ami azért sem logikus, mert honnan tudnák, hogy kijött a pokolból szerencsétlen? Csak tippelnek, és jéé, pont eltalálják. Mert azok az emberek, akiknek Lauren felveszi az identitását eleve halottnak kéne lenniük, hiszen csak feltűnne az embereknek, hogy valaki a helyükben tesz-vesz, földet vesz és szerződéseket köt, de itt Risa abból következtet arra, hogy Lauren visszatért, hogy adott ügyvéd eltűnt. Pedig nem éppen az eltűnése bizonyítaná, hogy Lauren, aki annak az embernek a képét használta, üzemen kívül van, ergo a pokolban? És végig ilyen agyafúrtnak tűnő, de rémesen kacifántos érveléseket kapunk, több száz oldalon keresztül, ami kifejezetten idegesített. Főleg, hogy az egész nyomozás annyiból állt, hogy mindig Google keresnek, telefonálnak, és közben a terhességen cukiskodnak.

Nem zavar maga a terhesség, bár amikor kérdezik, hogy miért olvasok inkább ifjúsági regényeket ha már romantikus könyveket választok, mindig az a válaszom, hogy nem akarok arról olvasni, hogyan házasodnak össze meg szülnek gyereket, mert nem szeretem, ha egy női főhősnek ez a jutalma. Habár persze, mindenki olyan női szerepet vállal, amilyet akar, de Risának eddig nem igazán voltak olyan gondolatai, hogy otthon akar ülni és sütni-főzni, takarítani és gépsorként gyártani a gyerekeket. Na, most már ez minden vágya! De persze ezen is összevesznek, amit abszolút félreértéseken alapul, meg azon, hogy nem beszélnek egymással. Igazán jó kapcsolatra vall ez. (Elhiszem, hogy vannak kapcsolati nehézségek, de ez kifejezetten csak erőltetett műdráma volt.)

És a romantika sem forog más körül csak a hazugságok és a terhesség körül, ami egy idő után frusztrálóvá válik, mert bár az elején szurkoltam a két szereplőnek, hogy összejöjjön, most már nem éreztem úgy, hogy jót tennének egymásnak. Azriel elmegy a Sorssal beszélgetni, elmondják neki, mi lesz a végkimenetel vagy utalnak rá valamennyit, és semmit nem közöl Risával. Már az előző részekben is említettek egy embert, aki után nyomozni kéne, amit Risa egy baráti vacsora keretében tehet meg, miközben megpróbál puhatolózni, hogy mennyit tud az ügyről az illető. Azriel reakciója? Ne menjen el Risa, mert úristen, egy férfivel vacsorázik! Mi van, ha Risa beleszeret abba a másik férfiba? Egyből! Nekem ez a féltékenység és ez az uralkodási vágy az nem romantikus, itt pedig ilyen jelenetek sora következik, ahol a féltékenység egyenlő (és csak az) a romantikával és a szeretettel.

Ezek mellett Azriel és Risa mindketten átváltanak iszonyat idegesítővé, mert nem elég, hogy csak véletlenszerű gondolataik hajtják őket előre a nyomozásban, amik semmiféle logikát nem követnek, de az életrevalósságuk is teljesen eltűnik. Azriel azon kezd el vitatkozni, hogy miközben életveszélyben vannak, ugyan minek jelentkezzenek be naponta a Risa rokonainál, hogy tudassák, hogy még életben vannak. (Megjegyzésként Azrielnek egy pár másodpercbe kerül csak telepatikusan üzenni.) Egyszer Azriel szerint mindenkinek a saját kezében van a sorsa, erről kioktatja Taót, majd utána már, ha épp rávonatkoznak a dolgok, akkor már a Sors tehet mindenről.

Risa nem mondja el, hogy a vámpír, akivel szemben állnak nem egyszerűen vámpír, hanem egy isten erejét is magában hordozza, de azért védekezzenek ellene sima vámpír elleni varázslatokkal. Risa végig emlékszik rá, hogy egy Cazador (bérgyilkos, kém) követi asztrális síkon, és ebből csak egy személy áll mellette, aki nem jelentené őt Hunternek, mégis nem is egyszer elszólja magát titkos tervekről, és csak REMÉNYKEDIK a véletlenben, hogy éppen az ő oldalán álló kém volt ott. Emellett elfelejti, hogy az egyik gyanúsítottat ki akarta hallgatni, és a gyanúsított hívja fel… Ezt persze, Risa a terhességre fogja. Az egy-két hetes terhességére… Amikor Risát megbűvölik, elég egyértelműen, kell neki vagy 20 oldal, mire leesik neki, hogy miért akar vadidegennek minden a küldetéssel kapcsolatos, fontos információt elmondani, addig azt hiszi, hogy csak fáradt. Risa meglepődik azon, hogy a főgonosz gonosz… és megölné a saját testvérét, ezen sok szereplő sokszor meglepődik, mert próbálnak abban a tévhitben élni, hogyha egy több ezer éves vámpír elrabolja a családtagjukat és fenyegetőzik azzal, hogy megöli, valószínűleg csak viccel. Risa azon sír, hogy a Sors (aki itt létező élőlény) miért nem oldja meg az egész ügyet helyette, hiszen megérdemelné, hogy mindent ezüsttálcán nyújtsanak át neki.

Ami még jobban elrontja ezt a kötetet az viszont nem más, mint a cukiság és az érzelemmentesség. A könyv fele nem áll másból, minthogy Azriel kövéren akarja látni Risát, mert az a férfi életcélja, hogy lássa, hogy milyen kerekre dugja meg a nőjét (???), és erről leállnak beszélgetni akkor is, mikor az egyik barátjukat kilenc vámpír jött kivégezni. Közben teljesen megfeledkeznek arról, akit jöttek megmenteni, mert ~TERHESSÉG.~

Már meg sem említem, hogy a szex jelenetekben egy apróbb utalás sem történt a nemi erőszakra. Sőt, semmilyen előző kötetbeli haláleset meg bűntudat nem ragadt meg a főhősön, és semmit nem érez. Mivel a negatív érzelmeket nem ábrázolta sehogy sem Arthur, ezért a nyálazásokat sem tudtam átérezni, szóval Azriel és Risa szerelme abszolút elpárolgott a lapokról.

Szinte úgy érzem, hogy teljesen más írta ezt a kötetet, mert egyfajta gyerekesség is jellemző rá. A hőseink besétálnak egy rejtekhelyre, amit feltehetőleg a sötét varázsló használ, találnak ott egy gyertyát. Elkezdenek azon vitatkozni, hogy biztos van itt valaki, hiszen meggyújtotta a gyertyát. Ember! A gyertyák 40 órát is elégnek vidáman, rég nincs ott már senki. Hogyan jön ide ilyen logika? Eddig Azriel bárhova tudott teleportálni, most rájött Arthur, hogy ez nem túl előnyös, ezért most már csak oda tud menni, ahol járt, vagy ha lát róla emlékképet. Vagy Google képet. Mégis, amikor átkukucskál kulcslyukon vagy látomáson keresztül nézik a gonoszt, az "nem elég éles kép." Bezzeg a Google Maps az igen! Ugyanilyen világtörvényt megváltoztató baki, hogy eddig nem tudtak asztrális utazásnál egyszerűen ott teremni, ahol akartak, ha nem ismerték a helyet, most bezzeg, mikor az asztrálisan utazó kém testét meg kell találni szempillantás alatt ott terem Risa. Hát jó.

Ezen kívül még olyan nevetséges dolgokkal találjuk magunkat szembe, hogy Risa túlél egy támadást, mikor fejbe lőnék két centiről, mert "felrobban az ellenség pisztolya." Nincs megmagyarázva mi történt, azt írják, hogy valami beragadt a csőbe, de könyörgöm, ez már lehetetlen véletlen, még ha a Sors is intézte így, akkor írják le azt!

Mindezt még tetézi, hogy a személyes kedvenc cselekményelemem is előkerül: a szimplán őrült gonosz. Miért őrült? Csak. Őrült. De mégis, milyen betegsége van? Milyen személyiségzavara? Mi az istentől kattant be? Csak úgy. Mert az félelmetes. És ráadásként az egész sorozatban előreutalt áruló, akiről annyira sejtelmesen beszélt egy halom jós Risának… hát egyszer megemlítették a történetben. Ha tényleg azt mondják, hogy egy hozzá közel álló személy el fogja árulni, akkor ne rakjunk be már egy huszadrangú szereplőt, akinek a legtöbb olvasó a nevét se tudja, ez csak egy könnyű egérút volt Arthurnak, hogy ne kelljen komolysággal foglalkoznia vagy nagyobb megterhelést nem igénylő szálat teremthessen.

Összességében ez egy iszonyatosan rémes lezáró rész lett, amiben nyomokban sem fedezhető fel az előző részek humora és akciódússága. Minden szálat, ami nem a romantika, abszolút figyelmen kívül hagy, és mellékesként egy-két mondatban elintézni. Nincs itt más, mint terhesség, sőt, a végén még magzatvíz elfolyós cukiságos jelenetet is kapunk, mert az annyira kellett. Inkább csak az elmémbe égett, mint legrosszabb befejező mondat.

Kedvenc karakter: Stane

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: terhesség, nyáladzás, logikai bakik, unalom az egész

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Signet

Kiadás dátuma: 2014. december 2.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, e-book

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

2015. január 11., vasárnap

Hogy akadtam rá: Barátnőm ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Amirt, miután már évek óta Amerikában él, egy régi ismerőse felhívja, és arra kéri, hogy menjen vissza Afganisztánba, erősködik, hogy ez az egyetlen módja, hogy újra jók legyenek. Mivel Amirt annyira nyomasztja a bűntudat, ezért útnak indul, de előtte még visszaemlékszik arra a sorsfordító eseményre, ami gyerekkorában történt, és meghatározta egész életét és egész lényét.

Amir a szolgájuk fiával, Haszannal nőtt fel, elválaszthatatlanok voltak, bár a társadalmi különbségük miatt nem nevezte volna barátjának és nem mutatkozott vele nyilvánosan. Noha Haszan a megtestesült jóság, Amir mégis féltékeny volt rá, mert az apja kitüntette figyelmével, és főhősünk másra se vágyik jobban, mint hogy az apja szeresse őt és büszke legyen rá. Ezért Amir bármire képes, főleg, mert bűntudata is emészti, hogy édesanyja a szülésbe halt bele, ő pedig se nem élsportoló, se nem annyira okos, mint apja szeretné, és fél, hogy nem tudja átvenni a családi üzletet.

Nagy reményekkel kezdtem bele a könyvbe, egyrészt mert barátnőm kedvence, másrészt molyon csak jó kritikák vannak. Aztán ahogy olvasgattam és egyre többet vontam fel a szemöldököm, átnéztem goodreadsre, ahol igen sok egy csillagos kritika van. És igen, azt hiszem, ez a könyv olyan, hogy vagy imádni, vagy utálni lehet, én pedig sajnos az utóbbi kategóriába kerültem.

Az alaptörténettel nincs bajom, és habár a tőlünk távol eső kultúrák általában nem az én elemem, a legjobban mégis az afgán kultúra bemutatását szerettem a könyvben. Érdekes volt látni az értékrendjüket, hogyan állnak bizonyos dolgokhoz, milyen a vallásuk, az életszemléletük. Főleg a békeidőben játszódó jeleneteknek volt igazság íze, mert akkor még az író is tényleg ott élt, és úgy éreztem, hogy az emlékeiben sétálok, éreztem az illatokat, élveztem a színeket, a látványt vele együtt, és éreztem a hó ízét a nyelvemen. Aztán jön az országból való menekülés, ami felborítja az egész könyvet…

De még maradjunk a pozitívumoknál: A regény főmotívuma a bűntudat lenne és hogyan vezekelhetünk a bűneinkért, és ezt Hosseini egy ideig nagyon szépen vezeti, főleg hogy ez párosul az apa-fia nehéz kapcsolattal, és látjuk mennyit "bűnözött" a fiú és mennyit az apa, és hogyan kezelik mindketten ezt a terhet. De hiába írja le nekünk azt a hangzatos mondatot, hogy "ismét jók lehetünk," a könyv végére úgy éreztem, hogy senki sem azért próbált jobb lenni, hogy jóvá tegye a bűneit, nem fejlődtek, nem változtak meg, egyszerűen bele lettek kényszerítve egy helyzetbe.

Bár a főhősünk apja elsőre úgy tűnik, hogy tényleg jó embert akart lenni - és ezt más karakterek is a szánkba rágják -, mégis leginkább úgy festett, hogy nem megbánta bűneit, hanem csak nem tud rendesen velük együtt élni és ezért adakozik. Az már egy más kérdés, hogy sokakon segített, és nekik vajmi keveset számít, hogy milyen okból kaptak segítséget, de nem tudtam megkedvelni a főhős apját sem, mint karaktert. (Habár arra nem esküszöm meg, hogy ő is szerethetőnek lett volna írva.) Mind Amir, mind az apja igen emberi, esendő figurák, és Amir egy tökéletes példa az unszimpatikus főhőstípusra. Mégis Amir passzívsága, önzősége nem idegesített, hanem, hogy valahol félresiklott a regény.

Hosseini próbálkozik egy szép, kifinomult regényt írni egy élet történetéről, egy bűntettről (ami nem is igazán bűn, sokkal nagyobb hülyeségeket elkövetett a főhős, mint azt, amit úgy kihangsúlyoznak) és ezt egyszerűen nem bízik az olvasóban, hogy megértjük az apró utalásokat, ezért akkora párhuzamokat tesz bele, mint a ház, és még neonnal ki is világítja. És ettől lett számomra ez nem több mint egy hatásvadász történet, ami az olvasót mindenáron sokkolni akarja, ezért mindent bedob (nemi erőszak, öngyilkosság, egy megszállás alatt lévő országból való megszökés, terméketlenség, örökbefogadási nehézségek), amiket nem fejt ki igazán.

Ennek lehet a történetmesélés módja is az oka, ugyanis Hosseini jól bánik a szavakkal, úgy éreztem, hogy tényleg leül mellém és elmondja a történetét (vagy legalábbis egy történetet), csak éppenséggel hiába gördülékeny a stílus, ha a tartalom szenved emiatt. A cím eredeti nyelven a Sárkányfutó lenne, aki nem más, mint Haszan, és igazából ez a könyv inkább róla szólna, de külső nézőpontból, és amíg Amir gyermeki tudatlansága és kegyetlensége mellett kontrasztban látjuk Haszan gyengédségét ez nagyon jól működik. Aztán elválnak az útjaik, de el kéne hinnünk, hogy Amir egész életének Haszan a mozgatórugója, úgy hogy igazából ez nem látszik (néhány döntésében persze közrejátszik a saját bűntudata), de elég kizökkentő volt arról olvasni, hogyan szerzi meg Amir a diplomát, hogyan boldogul Amerikában. Főleg, hogy ezeken a részeken úgy érezni, hogy Hosseini is kicsit unta, vagy csak azért írta bele, hogy lássuk Haszannak mi nem jutott az életben. Mégis a drámai hatás elmaradt, és ennek az is az oka, hogy túl sokat ugráltunk az időben, és nem éreztem itt sem kifejtve semmit.

Mindent csak felületesen érint Hosseini, mintha már attól rosszul kéne lennünk, hogy leírt egy nemi erőszak jelenetet (ami nem volt sokkoló, igen visszafogott volt), mert elfelejti a lelki következményeket bemutatni, illetve arra már nincs eszköze Amirral. (Lenne, csak Amir annyira el van foglalva magával, hogy az olvasót is megfosztja bármiféle érzelmi kötődéstől.) Aztán egy fejezet szentel az orosz megszállásnak, egy fejezetet míg kijutnak az országból, aztán vágás és már rég beilleszkedtek Amerikába. Pedig nem az lenne inkább érdekes, hogyan dolgozzák fel az emberek a saját országuk, hazájuk, otthonuk elvesztését és milyen idegennek érzik magukat egy új helyen? Egy pár mondat csurran-cseppen arról, hogy az afgánok, hogyan alkotnak meg új közösségeket, és ezt szerettem is látni, de ismételten, nem erről szól a regény.

De ez az egyenetlenség máshol is meglátszik, később Haszan életének maradék részét más kezdi el mesélni nekünk, és a mesében a mese eszközt lehet jól alkalmazni, de itt eléggé összecsapott és elsietett lett, szintén érzelmi szinten nem sokat nyújtott, és azt a hatást keltetette, hogy Hosseini ezen is csak túl akar lenni.

Akad egy főgonoszunk, Aszef, aki aztán végtelenül nem emberi karakter és egy elnagyolt karikatúra csak: félig német, tehát náci és imádja Hitlert, (ha annyira sokat számított abban a kultúrában a származás miért nem volt az gond, hogy ő félig német volt?) és ezt később vallási imádattá alakítja. Természetesen pedofil és szociopata is, és valahogy ahogy a sorait olvastam, inkább egy amerikai szemével láttam az afgánokat. Túlságosan leegyszerűsített és erőltetett figura Aszef: Mein Kampfot ad a főhősnek születésnapjára, amikor nem éppen kedvelik arrafelé sem Hitler nézeteit, de nem kerül bajba, mert veri a saját szüleit. És ez volt az a pont, ahol végleg éreztem, hogy ez nem az én könyvem. Persze, hogy léteznek ilyen szociopaták, de 12 évesen nem tudom, hogy lehet olyan fizikuma, hogy mindkét szülőjét fizikailag bántalmazza, és bár értem a szülői szeretet, hogy nem tesznek semmit ez ellen. És a végén egy béna gonosz, őrült monológot is meghallgathatunk tőle, ahol ő is elmeséli az élettörténetét.

A cselekményt, azt a keveset, ami van, nevetséges véletlenek kötik össze és hajtják előre. Persze Hosseini elintézi azzal, hogy Afganisztánban az ilyen véletlenek mindennaposak, mégis annyira erőltetettnek hatott, hogy Amir találkozik egy koldussal, aki pont imádta az anyját (akit ugye a főhős nem ismer, és minden infóra kíváncsi róla).

Az erőltetett párhuzamok (Amir a végén olyan sebhelyet szerez, mint Haszan, Amir és az apja ugyanabba a helyzetbe kerülnek és Amir láthatja az apja mit választ), ismétlődések (el kéne hinnünk, hogy Aszeffel 20 év távlatából Haszan rokona ugyanazt teszi szóról szóra, mint Haszan…) egy hollywoodi nyáltengerré válnak, ugyanis hiába a komoly témák, mindent mindig egy varázsütésre megoldanak, szinte mágikusan, és ezért sem tudtam komolyan venni ezt a könyvet teljesen.

Nem egy olyan rossz regény, de aki komoly történetre, tragédiára vágyik, annak biztosan nem való. Az afgánokról ugyan ír valamennyit, de Hosseini nem a kultúra bemutatásába fekteti az írói erejét. Leginkább egy családregény, élettörténet lenne, mese habbal és műdrámával. 

Kedvenc karakter: Haszan

Ami kifejezetten tetszett: a kultúra leírása

Ami nem tetszett: erőltetett, hatásvadász dráma

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Libri

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2003. január 1.)

Oldalszám: 448 oldal

Honnan: kölcsön

Keri Arthur: Darkness Splintered (Széttört sötétség)

2015. január 3., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Dark Angels 6. része.

Úgy általában az egészről: Miután Risa elvesztette a Pokol Kapujához vezető második kulcsot is, és sikeresen meg is halt közben. Ám Azriel visszahozta az életbe − ezzel viszont elrabolta Risától a jövendő életeit, mivel így, ha újra meghal, ő is sötét angyal lesz. Dühétől vezérelve, Risa száműzi maga mellől Azrielt, majd jól leissza magát és sír pár napig, mivel terhes, ezért azt hiszi, hogy Azriel nem belé szerelmes és azért segített neki, hanem mindent azért a tetves gyerekért tett. (Imádjuk ezt a hozzáállást.)

De persze Risának akadnak komoly gondjai is: Mivel nem sikerült megszereznie a kulcsot, az apja végleg elvesztette azt a kevés türelmét is, ami volt, ezért megfenyegeti Mirri életét, egy mágikus nyakörvet tesz rá, ami negyven óra múlva lefejezi a nőt. Mivel Lucient megölte Risa, ezért nem tehet mást, minthogy megpróbálja felkutatni a régi rejtekhelyeit, hátha valami információt talál ott a rossz útra tért angyal segítőiről, akiknél a kulcs van. Amit talál: az ex-pasiját, akinek muszáj a segítségét elfogadni most, hogy teljesen egyedül van, egy bombát, ami majdnem megöli őket, démoni energiákat. De otthon sem fogadja vidámabb látvány, mikor arra ér haza, hogy leégett a házuk. Vajon a teljes káoszban Risa képes lesz végre megszerezni egy kulcsot és manőverezni Hunter, a vámpír tanács fejének politikai játszmái között?

Az előző részt nagyon utáltam, és a földhöz is vágtam, mert az írónő abszolút elrontott a romantikus szálat Risa siralmaival. Azt megérteném, hogy dühös azért, amit Azriel tett - hiszen megfosztotta ezzel attól, hogy újra lássa a szeretteit és egy örökkévalóságig szóló döntést hozott a nő életében. Ez minden csak nem romantikus, nem óvó és szerető, és nem érdekel, ha az az indoka, hogy ő szereti Risát. Előtte meg lehetett volna beszélni, hogy mit csinálnak egy ilyen kétes esetben. Ezt nekem le kéne nyelni, hogy romantikus, mikor az egész arra ment ki, hogy legyen köztük egy félreértés, és ezen szomorkodjanak. (Nem ilyen témát kéne ehhez választani.) Ugyanis most kiderül, hogy ha Risa meghal, a gonosz papok valószínűleg zombiként újraélesztik és teljes uralmuk lett volna felette, de hogy ezt Azriel képtelen volt elmondani és hogy ez csak a hatodik rész közepén jön elő? Nevetséges. Elhiszem, hogy sok párkapcsolatban van kommunikációs probléma, de ez túlmutat azon.

Ami nagyon dühített még az Risa féltékenysége a saját gyerekére. Azt mondja, nem is az zavarja, hogy Azriel elrabolta a reinkarnáció lehetőségét tőle, hanem egészen biztos, hogy a gyerekért tette. És hogy nem őt szereti, hanem a gyereket és hát hogy miért szeret mindenki mást, nem őt? Elhiszem, hogy nem minden nő birkózik meg a terhesség gondolatával, és teljesen rendben lenne, ha ezt mutatná be a könyv. De miután egy több száz oldalas félreértésből, aww mégis szeretlek dráma lejátszódik, Risa egyből elolvad a kisfia gondolatára.

És ez itt a legnagyobb gond: Arthur próbálkozik drámai elemeket bedobni, de igazából ez csak egy romantikus urban fantasy lenne. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehetne normálisan kezelni a dolgokat, de Arthur egyszerűen figyelemhiányos ilyen helyzetekben, és amikor sírni kéne vagy depressziózni, bedob egy-két szexuális viccet, flörtölgetést, mert ez inkább a lételeme. Feleslegesen akart dark fantasy vonulatot ide belehozni, mert egyszerűen nem használja ki, és nem megy neki sehogy sem.

A főhősnőt megerőszakolták az előző részben, az ember azt gondolná, hogy ez esetleg eszébe jut, de nem, mindenáron szexelni akar, mindenféle gondolat nélkül az előző nemi aktusára… (De legalább tényleges szex jelenet most nem volt, ami plusz pont ezek után.) Meghal egy szereplő, akiért Risa sír, az olvasók nem igazán, mert huszadrangú szereplőről van szó, akitől elbúcsúzni nem fáj… De Risa miután kisírta magát a hulla felett már megint Azriel nadrágjába akar bejutni és nevetgélnek a szópoénokon.

Néha ilyenkor úgy éreztem, hogy Arthur amennyit dolgozott a könyvön nem olvasta el egyben, mert a főhősnek, az olvasónak alig telt egy pár perc a drámai esemény után, lehet írás közben ő már feldolgozta az eseményeket, de se Risa, se mi nem, így meg kizökkentően édes-vicces volt utána a regény.

Ezeket az egyenetlenségeket leszámítva maga a történet viszont isteni lett: pörgős akció, ahol Risának tényleg egy perc nyugta sincs, mindenki csak fenyegeti. Mind Hunterrel, mind Harryvel, mind az apjával, a sötét varázslókkal és a Raziqkal szembe kell néznie, és minden szálon kiderülnek érdekes dolgok, de csak nő a feszültség, ami várhatóan eposzi nagy küzdelemben fog végződni a következő részben.

Noha a Lucien szálat szintén kicsit érzelemmentesen zárta le Arthur, reméltem, hogy nem fog mindegyik gonosszal így végezni. Viszont még egyet sikerült az utolsó két oldalban elintéznie, aminek se érzelmi, se semmilyen vonzata nem volt, és csak ültem és néztem, hogy ezt most komolyan meglépte-e, mert ahhoz képest, hogy öt könyvön keresztül ő volt az atyaisten, elég könnyen megoldotta Risa a helyzetet.

De összességében egy jól sikerült kötet ez, könnyen olvasható, az összes szál kezd összeérni, és azért bár egy kicsit morogva a romantikára, várom, hogy mi lesz ennek a sorozatnak a vége.

Kedvenc karakter: Stane

Ami kifejezetten tetszett: a nyomozás

Ami nem tetszett: Risa siralmai, az éles és érzéketlen hangulatváltások

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Signet

Kiadás dátuma: 2013. november 5.

Oldalszám: 394 oldal

Honnan: saját, e-book

2014-es tévésorozatos toplisták

2015. január 2., péntek

Azt hiszem 2014-ben néztem a legtöbb sorozatomat, szóval egy kicsit változtattam a listákon, mert végre van miből válogatnom. Az "érvényes" epizódok és sorozatok listája szintén, ahogyan eddig is, a sugárzás évétől függ, mert (hogy jól bekavarjak) én az évemet nézem sorozatokban, nem pedig a sorozatok évadjait. :)

Idén csak egy sorozatot kellett kaszálnom, sőt, 2013-hoz képest még az Egyszer volt, hol nem volt is javított, szóval végül annak sem mondtam búcsút, és 8 abszolút kedvenc sorozatom is futott 2014-ben, szóval amondó vagyok, hogy ez egy egész jó év volt.

KEDVENC SOROZATOK:

5. Once Upon a Time in Wonderland: A Viktória-kori Angliában élő Alice története egy különös világról, ami a nyúlüreg túloldalán van. Aka az Egyszer volt, hol nem volt sorozat melléksorozata Csodaországról. (kaland, dráma, fantasy)

Tudom, 2014-ben már csak öt része ment le, de mégis az majdnem a fele sorozat, szóval még ide sorolom. Annyira a kedvencem lett, hiába nem a történetre, hanem a karakterekre volt kiélezve a sorozat. (És a készítők is elismerték, hogy a vetítési idő tett keresztbe a nézettségnek, nem feltétlenül a minőség.) Ez a sorozat adta az egyik kedvenc karakteremet, Willt, aki időközben átköltözött Storybrooke-ba, bár nem nagyon tudnak ott mit kezdeni vele. Akinek esetleg szimpatikus Will karaktere, de még nem látta ezt a sorozatot, azoknak nagyon ajánlom. Humor, Alice és Will közötti kémia, gonosz megváltási sztorik, bonyolult és nehéz családi kapcsolatok, ebben a sorozatban minden van, amire vágyok.


4. A zöld íjász (Arrow): Az elkényeztetett, milliárdos Oliver Queen hajótörést szenved, feltehetően halott, ám öt évvel később teljesen más emberként tér vissza, elhatározza, hogy íjjal felszerelkezve, csuklyás igazságosztóként megtisztítja a várost. (akció, kaland, krimi)

Ez a sorozat már a kezdete óta mindig a Top 5 listáimban szerepel, és még mindig tartja magát, bár most lejjebb csúszott, attól még ugyanannyira szeretem. Noha a sok karakterrel nem tudnak mit kezdeni - Roy, Laurel -, még mindig azt mondom, hogy a karakterek itt is az erősségeik, és a nagy történetív apró nyomait nagyon jól keverik a töltelékrészekkel, miközben a karakterdrámával is jól bánnak. Bevallom, a második évad második fele nekem már nagyon unalmas volt Slade-del, aki egy idő után elég egyhangú karakter lett, ezért most a friss harmadik évad még jobban tetszik, és kíváncsian várom, merre haladnak vele. (Bár ahogy olvastam, Slade ismét visszatér, szóval ha mázlim van, megint frusztrálhat egy féléven keresztül.)

3. A titkok könyvtára (The Librarians): Egy csapat könyvtáros rejtélyes, ősi ereklyéket kutat fel. (kaland)

Valamikor régebben hallottam, hogy indul ez a sorozat, és akkor elkönyveltem, hogy ha eszembe jut belenézek, mert az első filmet szerettem. (Akiknek kimaradt, létezik egy kincsvadászos film, ez annak a folytatása tévéképernyőn.) Aztán megláttam a sorozatjunkie-n a posztot róla, és leesett, hogy hát csak elfelejtettem. Nem nagy kedvvel kezdtem neki, de unatkoztam, és... teljesen elvarázsolt ez a sorozat.

Legjobban angol szavakkal tudnám kifejezni, hogy "over-the-top" és "cheesy," talán úgy lehet magyarul leírni, hogy túljátszott, de pont az a kategória, ahol ez a bája. A humora szórakoztató (bár abban a passzban is kell lenni, hogy értékelje az ember), plusz a karakterek és a közöttük kialakuló kapcsolat az egyik kedvenc elememre épül: mindegyik magányos, eltérő jellem és a csapatban találják meg a családot. Ha ez éppen vonz téged, akkor lehet ez a te sorozatod. Talán leginkább a BBC Merlin komolysági szintjére tenném.

2. Egyszer volt, hol nem volt (Once Upon a Time): Egy zavaros múltú nőt Maine-be visz a sors, ahol egy kis városkában a tündérmese karakterek köztünk járnak. (kaland, fantasy, romantikus)

Ezzel a sorozattal elég viharos a kapcsolatom, néha összeveszünk, néha legjobb barátok vagyunk. Az alapötletet még mindig imádom - modernizálják a tündérmeséket, ahol a gonoszok is teljesen kidolgozott karakterek, és inkább tragédiák miatt döntenek rosszul, ezért lesznek gonoszok, mert kiábrándultak az életből és a jóságból. És ez az, amit nagyon imádok benne, noha jelenleg Golddal már nem tudnak mit kezdeni, és a motivációja kb. nulla értelemmel rendelkezik.

A negyedik évadban a top siker Jégvarázs mesét dolgozták át, megfejelve az eredeti Hókirálynő alakjával, akit Elizabeth Mitchell játszik (és milyen jól!). Noha a Disney mese nem lett a kedvencem, ez az új történetszál nagyon jót tett a sorozatnak (már az Óz is sokat dobott rajta az előző évadban), így talán egy picit megbocsátottam, ahogyan elrontották a Pán Péteres történetüket. Bár sajnos még mindig fennáll az a gond, hogy mivel egy évadban két történetet mesélnek el, nagyon szépen és lassan felépítik a történetet, amit kb. két másodperc alatt le is zárnak, összecsapottan. (Hiányolni fogom Elsáékat az már biztos, de kíváncsian várom, a három gonosz királynőt.)

1. Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow): Ichabod Crane 250 évvel később ébred, a mi világunkban, és valami nagy rejtélyt kell felfednie, ami egészen az ő koráig visszanyúl. (kaland, dráma, fantasy)

Te jó ég! :D Mennyire utáltam ezt a sorozatot az elején, és most hol van! Az Álmosvölgy legnagyobb pozitívuma a karakterek, Abbie és Ichabod barátsága annyira érzelmes és jól van ábrázolva. (És azt sem bánnám, ha csak barátok maradnának, mert végre nem kell a nőnek mindig vonzódnia egy pasihoz.) A második évad előnye még, hogy végre minden rész összekapcsolódik, és egy kicsit sötétebb is lett a hangulat, ahogy egyre közeledik az Apokalipszis, amit még személyesebbé tesz, hogy mindegyik Lovas Ichabod valakije. (Ezek után mondjuk azt várom, hogy a másik két lovas Abbie-hez kötődjön.)

Noha idén Jenny, aki az egyik legjobb karakter, és Irving a háttérbe szorultak, nem igazán zavart az oly sokak által gyűlölt Hawley bemutatása, sőt, imádom a humorát, a vonakodását ahogy a világ megmentéséhez áll, és nagyon jó kémiája van mindkét főszereplővel, így tökéletesen beleillik a csapatba. Egy kis vérfrissítés úgy sem ártott, ha már a világvége ellen küzdenek, ne csak ketten tegyék. (Megjegyzés: Katrinával még mindig nem tudnak mit kezdeni az írók, kicsit olyan, mint A zöld íjászban Laurel, és hát, nem sírnék, ha meghalna...)

INNENTŐL SPOILERES A BEJEGYZÉS A KÜLFÖLDÖN LEADOTT RÉSZEKRE.

KEDVENC RÉSZEK:

10. T.A.H.I.T.I. (1x14) SHIELD: Coulson összefog egy ügynök kollégával, hogy megmentse Skye életét. De ennek az ára talán túl nagy.

Ez volt az első rész, ahol azt éreztem, igen, végre, kémes akció sorozatot nézek! Bár sejthető volt, hogy Skye nem hal meg, de kellemesen válogatták össze az akció részeket, egy kis érzelemmel, először hittem el, hogy a csapat tényleg egy család és már összeszoktak annyira, hogy érzelmi kötelék is van köztük. És kaptunk egy nyomot is a GH drog kiléte felől, ami akkor még a nagy történetnek számított.

9. City of Blood (2x21) Arrow: Egyik szerette halála után Oliver úgy dönt, hogy feladja magát Slade-nek, csakhogy ne kockáztassa a további vérontást. Eközben Laurel ismét elkezd nyomozni Sebastian Blood után, Slade pedig véglegesíti a tervét, hogy a Mirakuruval megerősített hadseregét ráküldje Starling Cityre.

A második évadban abszolút Sebastian Blood volt a kedvencem, és ebben a részben tündököl, szóval nem meglepő, hogy ez itt szerepel a top listámban. Ez és a 22. rész olyan tökéletes lett volna évadzárónak.

8. And They Lived... (1x13) OUATiW: Jafar végre megszerzi az erőt, amire mindig is vágyott, hogy megváltoztathassa a mágia törvényeit. Míg Cyrus és Amara elindulnak a Csodák Kútjához, hogy megtörjék a dzsinn átkát, Alice és a Fehér Nyúl hadsereget toboroz, hogy megállítsák Jafart.

Igazából azért ezt a részt választottam - habár mindegyiket szeretem -, mert tökéletes lezárása volt a sorozatnak. Volt itt akció, érzelmes részek, áldozatok, és egészen a végéig Will és Alice kapcsolata annyira, de annyira shippelhető volt, még Alice esküvője után is. (És a Jafar/Alice érzéseimről nem is beszélek...)

7. Streets of Fire (2x22) Arrow: Laurel és Oliver megmenekülnek, majd Oliver elindul, hogy megszerezze a Mirakuru ellenszerét, hogy megállíthassa Slade szuperkatonáit. De amikor Slade szerzi meg az ellenszert, Olivernek tárgyalnia kell Sebastian Blooddal. Eközben Laurel megtalálja a testvérét, Amanda pedig extrém lépéseket tesz, hogy kordában tartsa a szuperkatonákat.

Ez a rész volt szintén minden, amit imádok a sorozatban: akció, Sebastian Blood (nekem ő volt a fő fénypontja, ahogyan rájött, hogy kicsit tőrbe csalták, de igazából nem volt annyira más elképzelése, mint Olivernek, ő is a városba volt szerelmes), Thea (őt még azóta is szerettem, hiába tették félre a sorozatkészítők, és jó volt látni, hogyan kezeli Malcolmot), és összességében az izgalomfaktor nagyobb volt itt, mint az enyhén lapos évadzáróban.

6. Snow Drifts (3x21) OUAT: Zelena halála kinyitja az időportált, ami magába szívja Emmát és Hookot, és a 30 évvel ezelőtti múltba küldi őket... az Elvarázsolt Erdőbe. Míg megpróbálnak visszautat találni, véletlenül megváltoztatják a múltat és így Hófehérke és a Daliás herceg talán sosem találkoznak... és Emma sosem születik meg.

Ki ne szeretné az időutazós részeket? Itt éreztem azt, hogy bár Zelenát - az új gonoszunkat - megint nevetségesen egyszerűen írták ki, mégis élvezem a sorozatot és le tud kötni. Szívesen elviseltem volna, ha az időutazós szálból egy félévadnyi történetet kihoznak, nem csak ennyit.

5. Penguin's Umbrella (1x07) Gotham: Falcone és Maroni háborúval fenyegetőznek, a kiváltó ok pedig, hogy kié legyen a Pingvin, amikor a besúgóról kiderül, hogy életben van. De ezen kívül Falcone holtan akarja látni Jimet, mert ellenszegült a parancsának, ezért Victor Zsaszt, a bérgyilkost küldi érte.

Pingvin, azt hiszem, elég ennyit mondanom. :D ♥

4. Bad Blood (1x13) SH: Ichabod és Abbie rájönnek, hogy ki kell szabadítaniuk Katrinát a Purgatóriumból, hogy el tudják kapni az Apokalipszis Második Lovasát, Háborút. De Katrinát csak az egyik Tanú végső áldozatával lehet kiszabadítani.

Bár az egész második évadot élvezem úgy, ahogy van - szinte ez a tökéletes sorozat most számomra, Katrinát leszámítva -, mégis az első évadzárót emelném ki. Az volt az, ahol tényleg beleraktak egy olyan fordulatot, hogy "Mi?" képpel ültem a végén. (Nem mondom, hogy annyira kiszámíthatatlan lenne, de nagyon tetszett.)


3. The Climb (3x09) Arrow: Ra's al Ghul Nyssát küldi Starling Citybe, hogy Oliver tudtára adja, hogy a Liga naponta ötven embert fog megölni, amíg át nem adják nekik Sara gyilkosát. Mivel fogytán az idő, Oliver végre azonosítja a gyilkost... és rájön, hogy sosem tudná kivégzésre ítélni őt. Eközben Ray megmutatja Felicitynek az új projektjét.

Bár első tippjeim között volt Sara gyilkosának kiléte, addig csűrték-csavarták, míg elhittem, hogy mégsem ő az. Abszolút jó volt látni Oliver érzelmi küzdelmeit, és hogy végre Thea előtérbe került.

2. Beginning of the End (1x22) SHIELD: Coulson és csapata Fitz és Jemma áldozatának hála rájönnek, hol van Garrett, és esélyük adódik rá, hogy megállítsák a HYDRA ügynököt. Eközben Garrett élvezi az új erejét, Grant pedig megkérdőjelezi mentora épelméjűségét.

Szintén egy remekül összerakott epizód: akció, humor, áldozathozatal, és tökéletes függővég egy évadzárónak. (Azóta csak sírok, hogy hova vitte ezt a második évad...)

1. Turn, Turn, Turn (1x17) SHIELD: Egy kódolt üzenet sugárzása után a SHIELDen belül minden káoszba fullad. Eközben Coulson azt próbálja kideríteni, kinek is dolgozik May, és hogy kiben bízhat.

Kétségkívül a tetőpontja a sorozatnak: Nagyon jót tett neki, hogy meg merték lépni, hogy a fő csapatból is valakit HYDRA ügynökké tettek, és imádtam, hogy itt változott minden egy kicsit sötétebbé a SHIELD szétbomlásával és a karakterek reakciójával az árulásra.



KEDVENC KARAKTEREK:

5. Grant Ward (SHIELD): Már az első részektől kezdve Ward volt a kedvencem, mert a humora és a sztoikus karaktere nyújtott egyáltalán valamit. (Valljuk be, a sorozat az elején elég gyengén bánt a karaktereivel.) Aztán jöttek a visszaemlékezések és a Nagy Fordulat, és Ward még inkább belopta magát a szívembe, noha tudom, hogy a nézők és a fandom nagy része rajta veszekszik.

4. Oswald Cobblepot (Gotham): Amikor a Gothamet elkezdtem nézni, nem gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom, de úgy látszik, a humoros, szinte paródiába illő hangulat 2014 év főmotívuma, mert egyszerűen imádom ezt a sorozatot. De a fő ok Oswald karaktere, és simán át is lehetne nevezni a sorozatot a Pingvin show-ra, mert az ő részei és történetvonala viszi el a hátán a sorozatot. Manipulatív, őrült gonosz, aki a többi gonoszt egymásnak uszítja. Mi kell még?

3. John Constantine (Constantine): Bár nem olvastam - még - az összes Hellblazer képregényt, mégis DC-s kalandjaim során John Constantine karaktere hozzám nőtt. Ezért is különösen örültem, amikor a sorozatbeli adaptáció nem lett rossz, sőt! Végre egy szarkasztikus, cinikus Constantine (nem vagyok hajlandó azóta se a filmről beszélni), akit fel lehet ismerni! Egyedüli bánatom, hogy nagyon úgy fest, a sorozat nem fog megélni még egy évadot.

2. Cassandra Cillian (Librarians): Egy rész alatt sikerült megszeretnem, talán ő az újoncok közül a legösszetettebb karakter, főleg mert az ő az, akinek a legjobban utálni kéne a képességét, hiszen az öli meg.

1. Nick Hawley (SH): Mikor bejelentették, hogy új szereplő érkezik Álmosvölgybe, egyből kikészültem, mondván lesz majd erőltetett romantika, és nem kell az nekem. Aztán megjelent Nick, mindenki utálja, én pedig azonnal beleszerettem. Bár sokat még nem tudunk róla, de a rossz fiús, ereklyevadász személyisége abszolút passzol a két komoly főhősünkhöz, és kellemes comic relief.

KEDVENC NEM KÁNON PÁROSOK:

Idén bárhogy is akartam, nem tudtam kánon párosokat mondani, mert akármennyire nem zavar Oliver és Felicity romantikája, a régi fellángolásomnak teljesen vége, és ahogy kánon vizekre evezett a Captain Swan hajója, nekem abban a pillanatban ment el a kedvem tőle. Ahogy a könyvekben, a sorozatokban sem bírom azokat a romantikus kapcsolatokat, amiket az írók alkotnak, mert... valahogy sosem úgy írják őket, hogy lekössön engem, és nagyon szeressem.

5. John/Manny (Constantine): Új keletű párosításom, de mostanában, hogy Mannynek már több dialógusa van, úgy érzem, hogy tényleg segített eddig Constantine-nak és talán egyensúlyba tudnák egymást hozni

4. Bellamy/Clarke (The 100): Az elejétől fogva miattuk néztem a sorozatot, az akkor még lázadó/rosszabb oldalon álló, az impulzusaira hallgató Bellamy és az önzetlen, segítőkész Clarke abszolút jó páros a 100-ak vezetőinek, és jól ki is egészítik egymást. Kár, hogy a könyvekben hiába canon a párosításuk, iszonyatosan van megírva.

3. Jim/Oswald (Gotham): Óh, hát ez a páros... Kezdjük ott, hogy Jim megmenti Oswaldot, és így találkoznak először. Utána Oswald csak úgy beállít Jim lakására, és jön a falhoz vágós, kémiával teli jelenet. Ehhez nem is kellene több, hiszen ha ketten a képernyőn vannak, az már elég, hogy egész armadányi hajót elindítson. Viszont ahogy Oswald beszél Jimről (kb. mintha élete szerelme lenne), és hogy annyira érdekesnek találja, abszolút kedvez a megszállottságon alapuló kapcsolatnak.

2. Mindenki/Mindenki (Librarians): Ez az a sorozat, amit részben azért szeretek, mert a kedvenc elememet használja, a "megtalált családot," azaz minden szereplő cinikus, magányos, nem mernek közel kerülni senkihez, annyit csalódtak (vagy épp haldokolnak), és erre összehozza őket a Sors, együtt kell dolgozniuk és kész is a csapat = család. Ezt csak fokozza, hogy mindenki között olyan jó a kémia. (Jenkinst nem számolom ide. :D)

1. Nick/Ichabod/Abbie (SH): Ahogy már feljebb említettem, Nick karaktere tökéletes választás volt az Ichabod/Abbie pároshoz. Ichabod és Abbie is sok mindent (és sok mindenkit) vesztettek el az életben, Nickről csak annyit tudunk, hogy nem igazán alakít ki komolyabb kapcsolatokat (ennek nyilván van oka), de mégis ő a legoptimistább karakter közülük, és úgy érzem, jót tesz mindkét Tanúnak egy kis kikapcsolódás/nevetés/másik életszemléletmód. És itt is erősen közrejátszik, hogy alapjában véve "mi a világ ellen" hangulatú a kapcsolatuk, ami személyes kedvencem.

A LEGNAGYOBB CSALÓDÁSOK:

Idén nem akartam a legrosszabb sorozatrészeket kiválogatni - egészen egyszerűen azért, mert most a jó sorozataimnak, bár voltak kétes minőségű részeik, mégis a top 5 helyet csak rossz sorozatokból kaptam, szóval:

5. Drakula (Dracula): Drakula amerikai vállalkozónak adja ki magát, amikor Londonba érkezik, akinek semmi más vágya nincs, mint modern technikát hozni a Viktóriánus korba. Valójában viszont azokon akar bosszút állni, akik évszázadokkal ezelőtt tönkretették az életét. Az egyetlen dolog, ami ebben megakadályozhatja, hogy beleszeret Minába, aki a halott feleségének reinkarnációja. (dráma, horror)

Jajj, hát ez a sorozat! Csak színésznőkért néztem végig, meg mert rövid volt, bár eleinte érdekelt volna, mert mégiscsak vámpíros történet. Azóta olvastam az eredeti regényt, és blah, ez nem is tudom, melyik film adaptációja, mert úgy hallottam, van még ilyen feldolgozás, ahol Mina Drakula szerelmének reinkarnációja.

Szóval igazából itt semmi fantasy nincs nagyon, csak valami üzletpolitikai bosszúk, ami aztán valóban nekem való...

4. A kiválasztottak (The Tomorrow People): Történet egy csapatnyi fiatalról, akik az emberi evolúció következő lépcsőjét képviselik, különleges erejük van, úgymint teleportálás és telepátia. Együtt a gonoszok ellen harcolnak. (akció, dráma, sci-fi)

Ez is csak egy régi történet feldolgozása - bár egyik ez előtti adaptációhoz nem volt szerencsém -, és még az elején egészen tetszett. Emlékszem, a 2013-as évzáró posztnál majdnem sikerült top 5-be bekerülnie a sorozatnak, mert szórakoztató volt, noha semmi véresen komoly, és szerettem a főhősök közötti kémiát, no meg, hogy a főhős nagybátyja volt a gonosz, és már az első részben a főhősünk beáll a gonoszokhoz kettős ügynöknek!

Na, igen, csak ezek után belebukott a CW adó legnagyobb hibájába - SZERELMI HÁROMSZÖGEK DÖGIVEL! A végén már keresztbe-kasul mindenki szerelmes volt mindenkibe, ami nevetségesen hatott, hiszen alig beszéltek. Ezen sajnos a történet sem segített, mert a kettős ügynökös szálat abszolút nem használták ki - igazából Stephent csak bénázott, és a gonoszok direkt nem buktatták le. Majd az írók már maguk sem tudták mihez kezdjenek, ezért a végén már ez is gonosz, az sem gonosz, majd mégis gonosz lett, teljesen eltörölve mindenféle karakter motivációt.

3. Bitten: Amikor Elena Michaels "most már végleg" elment Stonehavenből, azt hitte, hogy maga mögött hagyta a természetfelettit. Egészen addig, amíg egy rejtélyes telefonhívást nem kap a falka vezérétől, hogy jöjjön vissza. Szóval most vissza kell menni, el a normális életétől, ahol fényképészként dolgozik, és vissza a vérfarkasok világába, ami csak a falkát védelmező törvényekből áll, és egy férfiból, akit évek óta próbál elfelejteni. És ha ez nem lenne elég, Elena az egyetlen női vérfarkas. (dráma, fantasy, horror)

Sírok, ha erre a sorozatra gondolok, ugyanis Kelley Armstrong: Bitten könyvének adaptációja ez, és annyira rossz. :( Nem mondom, a könyvben is vannak hibák - főleg Elena és Clay kapcsolata, ami szerintem rohadtul nem romantikus, és ezen a sorozat sem segített egy cseppet sem, noha a végére megpróbálták átírni, hogy Clay legyen a hős, de addigra már mindenkit megutáltam.

Az a baj ezzel a sorozattal, hogy a könyv is unalmas helyenként - Armstrong legelső könyve, ezért kezdőkönyves hibákkal van tele -, és ez a képernyőn abszolút nem állja meg a helyét. Az elején nem sokat változtattak a könyvhöz képest, ami itt eléggé rosszat tett a sorozat élvezhetőségének, amikor csak esznek és beszélgetnek 40 percen át, az horror végül is, csak éppen másképp, mint az írók szánták. A második felére pedig kanyarítottak valami erőltetett történetet, mert rájöttek, hogy lesz második évad, de a második könyv jogát nem vették meg...

2. Az elnök árnyékában (State of Affairs): Egy CIA dolgozót kiválasztanak arra a szerepre, hogy naponta jelentse az elnöknek az Amerikát legjobban fenyegető veszélyeket. (dráma, thriller)

Néha úrrá lesz rajtam a kényszer, hogy keressek valami CIA-s, kémes sorozatot és eddig mindig belebuktam, és ez sem lett másképp. Most már csak mazochizmusból nézem még egy kicsit a sorozatot, meg talán nem kap 2. évadot...

Annyi logika sem szorult ebbe a sorozatba, hogy egy rész értelmes legyen belőle. El kéne hinnünk, hogy mindenben ez a véletlenszerűen kiválasztott CIA-s dönt, és a terepügynököknek semmi szerepük nincs a sikerekben. Minden az ő érdeme. Ő A NŐ! Ő aztán megmutatja! Másfelől persze, hogy az elnökkel személyes majdnem családi kapcsolatuk van, és ezért az elnök mindenben bízik benne - persze, aztán nem, de valahogy úgy érzem, ez a konfliktus is meg lesz oldva egy-két részen belül.

Végtelenül unalmas, ahogyan csak diskurálnak, hülyébbnél-hülyébb döntéseket hoznak, és még a CIA is körberöhögte őket a hitelességükért. Bónusz pont: A színésznő és az anyja maguk pénzelik ezt a sorozatot, hogy legyen hol dolgoznia a színésznőnek.

1. Believe: Egy különleges képességekkel rendelkező lány összebarátkozik az ő megvédésével megbízott, frissen a börtönből szökött fegyenccel. (dráma, fantasy, sci-fi)

A sorozatot a tartalma alapján nekem találták ki - különleges képességekkel megáldott emberek, jövőbe látó kislány, akinek az a feladata, hogy jobb hellyé változtassa a világot, de az erejétől sokan félnek, sokan pedig ki akarják használni.

De jól hangzik! Csak a kivitelezés olyan borzalmas, hogy szavakba sem tudom önteni. Odaadják a főhős kislányt egy frissen börtönből megszöktetett halálra ítéltnek, aki rendben, az apja, de ezt még ők nem tudják, ezért a pasi végig sír és sivalkodik, hogy ő nem-nem-nem. Mindig a pénz érdekli, a lányt elviszi szerencsejátékozni, de ők ám bujdosnak. A másik meg, akik a lányt rábízzák, közlik vele, hogy írassa iskolába, adjon meg neki mindent, legyen normális élete. De pénzt nem ad, házat nem ad, új személyiséget nem ad, ezért csak RÉSZEKEN át sétálnak az utcán étlen-szomjan. Tényleg, nagyon izgalmas, és mindkét főszereplő rémesen idegesítő és logikát nem ismer.

Ezt a sorozatot az 1x06 résszel kaszáltam, így nem tudom mi lett a vége, de azt hiszem, jobb is így, csak megkíméltem magam egy agyérgörcstől.

És ti hogy álltatok 2014-ben a sorozatokkal? :)

2014 legjobbjai (és persze a legrosszabbjai is)

2014. december 31., szerda

Fú, ez az év de gyorsan elrepült! Sajnos így visszanézve az egész évemre egy "majd belekezdek, majd megcsinálom" felfogás volt jellemző, és addig tologattam a dolgaimat, hogy mire észbe kaptam, eljött az év utolsó napja.

Olvasásilag is úgy érzem, hogy megint alul teljesítettem, csak 70 könyvet olvastam idén, viszont azt hiszem, hogy az akadályozó tényezők mellett ez is szép eredmény lett, és reménykedem, hogy jövőre is sikerül legalább valamennyit olvasnom és folytatnom a blogot. Bár, ha-ha, tudom, idén inkább angolul olvastam (58 könyvet), és ezzel nem minden olvasómnak kedvezek, de ígérem, jövőre nekiesek az idén összegyűjtött magyar könyvkupacomnak is. (Magyarul amúgy csak 12 könyvhöz volt szerencsém. Lassan már nem is tudom, mi az a magyar nyelv.)

Ahhoz képest, hogy molyon mindig meghirdetem a sorozatos kihívásomat, ahol arra buzdítom az embereket, hogy kezdjenek bele minél több sorozatba, hiszen engem már eltemetnek, valahogy se tavaly, se idén nem sikerült annyit olvasnom, mint szoktam. Idén 9 sorozatba kezdtem bele, és 4-et fejeztem be, és összesen 2 recenziós példányról írtam posztot.

Na, de lássuk idén témák szerint, milyen jó könyvek kerültek a kezembe! Romantikus könyvekből, tavaly 2 lett kedvenc, idén végre már 3, ami haladás, főleg, hogy mennyire tudnak engem meghatni a romantikus szálak. Az év idei legnagyobb meglepetése, hogy Veronica Roth könyve is bekerült ide, pedig az elején mennyire gyűlöltem ezt a sorozatot!

CrazyA hűségesRumble
A következő kategória a komoly témákat érintő könyvek, ami nem feltétlenül realista regényeket takar, de minden regénynek valamiféle komor hangulata van. Tavaly 9 könyvhöz volt szerencsém, idén 8-hoz, ebből 3 gyermekkönyv. (Nem hiába, Sally Nicholls még mindig zseniálisan ért ahhoz, hogyan törje ripityára az olvasó szívét gyerekkönyvekkel, bele se merek gondolni, felnőtt könyvekkel mihez kezdene.)

Jessie Lamb testamentumaCrazyThe Moth DiariesThe Lost GirlsClose Your Pretty EyesAll Fall DownRumbleSeason fo Secrets

A disztópiák és a poszt-apokaliptikus történetek még mindig nagy kedvenceim, és bár tavaly csak 2 jó könyvhöz volt szerencsém, idén már 6-hoz, bár egy kis csalással, ugyanis a Homestuck "csak" képregény. (Bár még mindig fújtatok, ha valaki szerint ezzel a médiummal nem lehet rendes történetet elmesélni.)

The Girl with All the GiftsBurnA hűségesHomestuck 1-3.

Az utolsó kategória, a fantasy, a főelemem, mert imádok mindenfajta mitológiát, folklórt és ezek átdolgozásait. Tavaly 10 könyv került ebbe a kategóriába, ami jól szerepelt, idén szintén 10, legalább tartom a szintet. :D Ebből 9 gyerekmese (!) és 1 felnőtt könyv, ami azt jelenti, hogy az én lételememből, az ifjúsági fantasyból idén egyetlen jót sem olvastam.

Oz, a nagy varázslóLondon folyóiHow to Ride a Dragon's StormHow to Break a Dragon's HeartLoki farkasaiHow to Steal a Dragon's SwordSeason of SecretsHow to Seize a Dragon's JewelThe Day of the DreaderHow to Betray a Dragon's Hero


A 10 legnépszerűbb poszt idén:

10. Ann Redisch Stampler: Afterparty
9. Andrew Hussie: Homestuck 1-3. - ha-ha, de jó ezt itt látni. :)
8. Julianna Baggott: Burn
7. Amy Reed: Crazy
6. Kass Morgan: Day 21
5. Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma
4. Rachel Klein: The Moth Diaries
3. Kass Morgan: The 100
2. Veronica Roth: A hűséges
1. Cassandra Clare: Mennyei tűz városa

És azt hiszem, idén ellentmondtatok annak a megállapításomnak, hogy a magyar posztokra van nagyobb igény. :) Bár látszik, hogy amiből film készült és bestseller sorozat, azokat nem lehet a dobogóról leverni.

A Legrosszabbak avagy a Rémálom díj győztesei

1. A legrosszabb könyv: Idén, bár nem olvastam sok kimagaslóan jó könyvet, annyi rossz sem akadt a kezembe, úgyhogy csak egy igazi jelöltem van erre a posztra: Kass Morgan: Day 21, ami csak egy összehányt valami, mivel az írónő csak szerződésre írta meg ezt előre elkészített vázlat alapján. A legrosszabb mégis az, hogy egy logikus döntés, egy értelmes és hihető párbeszéd sincs benne, és olyan távol áll sajnos a tévésorozattól, mint Makó Jeruzsálemtől.

2. A legrosszabb író: Az előző ponthoz kapcsolódóan Kass Morgan lett itt is a nyertes. Van, aki képes fanficszerű könyveket írni élvezetesen, neki még a szavak kiválasztása sem igazán megy. (Bár ilyen rémes regényötlet mellett, lehet, nem kéne annyira őt hibáztatni.)

3. Legrosszabb női főszereplő: Minna (Lauren Oliver: Rooms), mert bár tragikus, megerőszakolt figurának kéne látnunk, és nem zavarna, ha negatív/szerethetetlen hős lenne, mégis alig kidolgozott, és amennyit látunk belőle, idegesítő. Féltékeny a saját lányára, de ami még jobb, mikor majdnem meghal a gyereke, az első gondolata az, hogy sosem lesz pasija, és hogy nem tudott aznap maszturbálni.

4. Legrosszabb férfi főszereplő: Zsír (Erin Jade Lange ugyanezen című regényéből), akinek bár a problémája érdekes lett volna, ha jól van bemutatva, de csak sírt és sírt. Unalomból akart öngyilkos lenni, meg persze, mert a barátai akkor szeretik, ha megöli magát. (Logika, neki nem sok van.) Arról ne is beszéljünk, hogy mindenki szereti, nagyon tehetséges, annyi pénze van, amivel egész Magyarországot is megvehetné, de csak sííííííír.

5. Legrosszabb gonosz karakter: Drakula, a legnagyobb csalódás számomra idén. Egy gyermeki aggyal megáldott piti bűnöző, semmi más.

6. A rosszabb drámai/sírós jelenet jelenet: Laurie Halse Anderson amúgy nagyon ért a drámai és szívszorító történetek megírásához, de az idei könyve, a The Impossible Knife of Memory, nagyon leszerepelt nálam. A végén, egy túlerőltetett, túl nyálas, túl összecsapott jelenet fogad minket, ami leginkább azt az érzést keltette, hogy "jajj, nekem kell valami szomorút is ebbe írnom." Mondanom sem kell, hogy nálam nem érte el a kívánt hatást.

7. A legrosszabb párosítás: A The 100 sorozatból bármi, tényleg. Kapunk Glass/Luke-ot, ahol a pasi meg akarja ölni a lányt, mert azt megerőszakolták, de a lány totál szerelmes marad a pasiba. Kapunk Wells/Sashát, ahol a lány egy idegen kém, de a pasink beleszeret két másodperc alatt. Kapunk Bellamy/Clarke-ot, ahol Bellamy képtelen elfogadni, hogy a 16 éves Clarke-nak nem volt annyi politikai befolyása, hogy megmentse a fiú előző szerelmét, és ezért morcos. Kapunk Wells/Clarke-ot, ahol a fiú csak pár ezer embert ítélt halálra, hogy Clarke-ot ne végezzék ki egy év múlva, hanem csak... egy hónap múlva? Wells és a logika köszönőviszonyban sincsenek.

Az év legjobbjai:

1. A legjobb könyv: Na, ez már nehezebb döntés volt, mint az előző társa, mert jó pár elgondolkodtató, gyönyörűen megírt könyvet sikerült kiválasztanom, de azt hiszem, mégis az idei év nyertese Rachel Klein: The Moth Diaries. Tökéletes modernizált Drakula történet, ami pont, hogy a klasszikus ellentéte, míg ott a modern ember, tudományos világképébe von be természetfeletti gonoszt, itt a természetfeletti gonoszt már oly nagyon megszokott olvasót kavarja meg az írónő. Míg a Drakulában mindenki kimagyarázta a dolgokat hétköznapi indokokkal, itt a főhős a rejtélyes, gyanúsan összefüggő rémtettek és halálesetek között egyből természetfelettit keres. Emellett pedig a gyönyörűen szól még a felnövéstől való félelemtől, az elnyomott szexuális vágyakról, és hogy milyen önmagunkkal harcban lenni.

2. A legjobb író: Andrew Hussie, kérdéses volt ez egyáltalán? :D Hussie, bár ingyen és bérmentve írja a történetét, sikerült valami maradandót alkotnia a Homestuckkal, noha nem ez az első írása, ahol a műfajok határait tolja ki és keveri össze. A Homestuck, nem csak, hogy egy képregény-játék-zene-videó mix, de emellett egy szövevényes, jól felépített történet, igazi, hús-vér - és LMBT - karakterekkel. Nem mellesleg pedig arról szól, hogy milyen felnőni, milyenek a változó emberi kapcsolatok, és mindezt úgy csinálja, hogy minimum 10 oldalaként sírjon az ember.

3. Legjobb női főszereplő: Pressia, a Tiszták trilógiából, ahogy előlépett a lapokon, egyből megkedveltem, és noha vannak hibái és nincs szuper ereje, mégis kitartott a saját ideái mellett, megőrizte végig a kedvességét egy lehetetlen világban.

4. Legjobb férfi főszereplő: Dave Strider (Homestuck), noha az elején úgy voltam vele, hogy John a kedvencem (és mai napig szeretem azt az esetlen, naiv kis mamlaszt), Dave karakteríve nagyjából a végére ért, és annyira jól lett ábrázolva, hogy menthetetlenül beleszerettem. A történet elején még csak egy magát menő csávónak előadó fiú, aztán ahogy megtudjuk, milyen rossz gyerekkora volt, és előjönnek a problémái, az olvasó egyre jobban megszeretheti. Imádtam, hogy a fő karakterdrámája az volt, hogy mindig másodiknak érezte magát, sosem hősnek, sosem elégnek, és a végén bizonyíthatta, hogy de, igen, a szíve mélyén egy hős. *elmegy a sarokba sírni*

forrás
5. Legjobb női (mellék)szereplő: Calliope (Homestuck). Kezd egy kicsit egyhangúvá válni a listám, de nem nagyon érdekel. :D Amikor leváltották a négy főhőst, azt hittem, unni fogom a sorozatot, hiszen sokak szerint annyira felesleges volt ennyi karaktert behozni. De aztán találkoztam az elbűvölő Calliopéval, akinek a kiléte elég nagy spoiler, - de a mű mivolta miatt nem igazán szokás jelölni a spoilereket -, és hiába futottam bele már abba, hogy ő kicsoda, ugyanúgy imádtam a történet. Calliope története is tragédiába fullad, kié nem, de mégis egy végtelenül önzetlen és kedves lány, amitől még inkább fura, hogy imádom.

forrás
6. Legjobb férfi (mellék)szereplő: Karkat (Homestuck). Ő az abszolút favorit szereplőm, aki első ránézésre bunkó, de igazából csak mindenkit távol tart magától. Nem meglepően van elég személyes problémája, amivel könnyű azonosulni, és hiába morcos és üvöltözik sok mindenkivel, a szívét-lelkét beleadja a dolgokba, hogy segítsen másokon.

7. Legjobb gonosz karakter: Lord English (Homestuck), aki az elején egy elég egysíkú, mindent el akar pusztítani típusú gonosz, aztán persze, hogy jön egy csavar, és hogy ne imádnám ezt a kis gonosztevőt, bár bevallom, kb. az összes gonosz szereplőt lehetne Homestuckból jelölni, mégis Lord English halála fájna a legjobban.

8. A legjobb drámai jelenet: Mondhatnék nyolcezer jelenetet a Homestuckból, de inkább hagyjunk valamit jövőre is, ezért a Burn befejezése nyeri el ezt a helyet. Végig azt hittem, Baggott valami keserédes, de reménnyel teli, végül is boldog befejezést fog majd elénk tenni. Hát ennél nagyobbat ritkán tévedtem.

9. A legjobb párosítás: Ezzel megint bajban vagyok, mert vagy 60 shipem van Homestuckban, és azt hiszem, nem kéne felsorolnom az összeset. :D

forrás
A legjobb kánon páros címét ismét Pressia és El Capitan (Burn) érdemli ki, bár nem rózsaszín, mégis imádtam minden jelenetüket, és eléggé elszomorít, hogy soha többet nem olvashatok róluk. (Ugyanezen a szinten, csak hogy említsek Homestuckból is, dobogós még Calliope/Caliborn, mert igen, nekem ez elég kánon, elég az, ha szerelmes történeteket írogatnak egymásról.)

Hogy valami vidámabbat is említsek: Jack/Nadia (Kelley Armstrong: Nadia Stafford sorozat) volt majdnem az egyetlen olyan könyv, ahol imádtam a párost és már éveken át szurkoltam nekik, hogy összejöjjenek.

Nem kánon párosok közül idén említésre méltó a Laurie/Matt/Fen (Blackwelli históriák), amit nem szégyellek, hiába mesekönyv, nekem az olvasás nagy részét az dobta fel, hogy milyen jó kémia van a gyerekek között. És nem is hiába, mindkét írónő híres a szerelmi háromszögeiről, kár hogy ez meseregény, és ebből ketten rokonok... :(

Ernessa/Névtelen Narrátor (The Moth Diaries): Akár képzelete szüleménye Ernessa, akár nem, volt itt egy kis finom ellenségek közötti vonzalom.

Jaide/Scott (Hollow Creek Akadémia): Nem szégyellem, hogy a könyv egyik fénypontja itt is a saját kis shipjeim voltak olvasás közben, Jaide és Scott helyzete és viszonya egymáshoz a kedvencem (ki ne szeretné a főhős/gonoszféleség párosításokat), és azt hiszem, jelent valamit, hogy már három oldalt írtam egy fanfictionből, ami kettejükről szól.

Hogy szegény Homestuck se maradjon ki a végére, a 60 shipem közül John/Karkat az, amit kiemelnék, mert annyira, de annyira bolyhos és rózsaszín érzéseket tudnak bennem kelteni. John az örökös optimizmusával és kedvességével tökéletes ellentét Karkat önutálatának és cinizmusának.

És ezzel zárom az idei évet - a tévésorozatos poszt holnapra várható, ha valakit érdekel -, és mindenkinek olvasásban gazdag, Boldog Új Évet Kívánok! :) Amint van időtök/kedvetek, nyugodtan írjátok le, hogy nektek mik voltak 2014 legjobb könyvei, legnagyobb csalódásai, akár kategóriákként!
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.