Sally Nicholls: All Fall Down (Mind meghalnak)

2014. július 21., hétfő

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: 1349-et írunk, Isabel, a tizenhárom éves lány Ingleforn falucskájában lakik, és csak távoli rémhírként hallanak a betegségről, ami rohamosan szedi áldozatait. Úgy gondolják, ez is csak olyan katasztrófa, ami a mesékben létezik és távol az otthonuktól. Isabel családja boldogan él és készül a betakarításra, ám megtörténik, amire nem számítanak, és Yorkban is lecsap a pestis, az onnan menekülteket pedig elküldik, bár a helyi kolostor befogadja őket. A gond csak az, hogy a szóbeszéd szerint mindenki meghal, aki betegeket vagy a közelükben lévőket fogad be, és a kolostorban lakik a papnak tanuló Geoffrey, Isabel bátyja.

Aki egy kis időt is tölt a blogomon, talán tudja, hogy nem igazán szeretem a történelmi regényeket, egészen egyszerűen azért, mert nem az én műfajom, a történelem sem volt soha a kedvenc tárgyam, erre szoktam visszavezetni a viszolygásomat. Nem is akartam ezt a könyvet megvenni, hiába Sally Nicholls írta − akit amúgy valami zseniális írónak tartok −, de úgy adódott, hogy a születésnapi csomagomba belefért még egy olcsóbb könyv, és ez lett belőle. És nem csalódtam! Nichollsnak sikerült még engem is lekötnie, és egyáltalán nem ódzkodtam a történelmi környezettől, sőt egészen érdekes volt olvasni róla.

Ennek az egyik oka az, hogy Nicholls úgy ábrázolta a pestis járványt, ahogyan én a történelemkönyvekből sosem gondoltam rá: mint egy apokaliptikus eseményt, hiszen az is volt, ugyanis Európa felét kiirtotta. Isabel folyamatosan annyit lát, hogy egyre többen halnak meg, egy látszólag megállíthatatlan betegségben, miközben szép lassan felbomlik a megszokott társadalmi rend, így teljesen megváltozik a lány szeretett és megszokott világa.

A regény bemutatja, hogyan is gondolkoztak az akkori emberek a pestisjárványról, hogy a vallásosság és egy kicsit a hiedelmek miatt úgy gondolták, hogy a fertőzötteket körülvevő "rossz levegő" terjeszti a betegséget, ezért védekeztek ellene illatos fűszernövényekkel és hogy Isten megsegítse őket, keresztekkel és a szentekhez fűződő ereklyékkel, imákkal. Persze nem ateista regény ez, de a szereplők vak hite megrendül Isten képében, hiszen őket úgy nevelték, hogy Isten csak a gonoszokra csap le. Érdekes látni, hogyan reagálnak az emberek a tragédiák ideje alatt a hitre és a vallásra (és ez nem csak éppen a 14. századra igaz, ez egy univerzális emberi dolog): van, aki teljesen elveti Isten képét, miután nagy katasztrófa érte, van, aki még inkább vallásos lesz, legalábbis megrögzötten és elkeseredetten próbálja betartani a vallási rituálékat, szinte már-már a csodákban hisz, mert muszáj valamiben hinnie, hogy tovább tudjon élni, és van, aki az arany középutat választja, aki nem csak Istenre hárítja a történteket.

A bekövetkező pestisjárvány egyik hatása, hogy megváltoznak a dolgok, és meggyengíti a feudalizmust. Ezt látjuk, nem csak abban, hogy sokan megkérdőjelezik azt a fajta Istent, amit az egyházak hirdetnek, hanem, hogy Isabel családja, hogyan lesz szabad ember, hogyan dolgozhatnak a nők férfimunkakörben. És ezektől és a városi kereskedők láttán, akik között akad nő is Isabel is elgondolkozik, hogy talán a kezébe veheti az élete irányítását, és hogy hiába nő, lehetnek vágyai és életcélja, nem kell neki szükségszerűen férj.

"A sötét szobában csendben emlékezünk a halottjaink szellemeire. Elgondolkozom, hogy vajon meddig fognak ilyen közel maradni mellettünk. Talán mindörökké. Ez egy szomorú gondolat, de egyszerre örömteli is."

A halál nem meglepően központi témája a könyvnek, és ezzel együtt a tragédiák és a gyász feldolgozása. Bemutatja, hogy az emberek mennyire közönyösek, ha valahol távol történik katasztrófa (hiába is éreznek együtt, nem kezdenek el rettegni), és hogy mennyire vagyunk képesek magunkat áltatni, hogy az otthonunkra nem sújthat le semmi komolyabb rossz. A főhősünk is könnyedén elhiszi, hogy egész Franciaország kihalt, de a saját kis falujáról képtelen ugyanezt gondolni. Mégis Nicholls könyörtelenül és kegyetlenül szépen lassan elvesz majdnem mindenkit Isabeltől és igazából ezt olvashatjuk végig, hogy egy szem lány, hogyan küszködik a gyász súlya alatt egy összeomló világban. Különböző hatását látjuk a tragédiáknak: Isabel először közönyössé válik a halállal szemben, mikor már annyi falubelit kell eltemetniük, van, aki magát hibáztatja, mert azt hiszi, ő hozta el a betegséget egy házba, ahova befogadták, és közben persze a túlélők bűntudatával is meg kell birkóznia. Van, aki depressziós lesz, és míg van, aki túléli, van, aki öngyilkosságot követ el.

És itt megjegyezném, hogy ez gyermekkönyv, és most már értem, hogy miért mondta pár kritika, hogy talán ez nem való kisgyerekeknek. Nem csak, hogy a halál témája nagyon erőteljesen van boncolgatva, de Nicholls nem rejteget semmit, és nagyon sok gyomorforgató jelenet van benne, hiszen a pestisjárvány nem volt szép látvány, az írónő pedig nem hagyja ki az állatokat, amint éppen hullákat esznek, vagy az utcán bomladozó, felpuffadt holttesteket sem.

"Élni nehezebb, mint meghalni. […] és nem vagyok benne biztos, hogy elbírom a gyászt, amit magammal kell cipelnem."

Viszont nem csak szomorú hangulata van a könyvnek, hanem tényleg reményt nyújt a vége, hiszen nem hiába kapta az "A túlélés története" alcímet a regény, mert Isabel bármennyire is megváltozik, bármennyire is megtörik és sosem lesz ugyanaz a gondtalan lány, aki volt, mégis tovább él, és közben felnő, és rájön, hogy a mostohaanyjához akar hasonlítani. De több karakter is fejlődik, és a társadalmi elvárások ellenére is kitartanak az álmaik mellett.

A regény még nagyszerű pontja az emberi kapcsolatok ábrázolása, mivel Isabel áll a középpontban, és át kell éreznünk a gyászát, ezért Nicholls először szépen bemutatja, hogy kivel milyen viszonyban van Isabel, mielőtt elkezdené őket eltemetni. Imádtam Isabel és Geoffrey testvéri kapcsolatát, ő az egyetlen testvére, akivel teljesen jól kijön a lány, Richard inkább csak a távoli, sokkal idősebb bátyja, aki nagyon más beállítottságú, cseppet sem hibátlan. Ezek mellett Isabelnek ott vannak a kistestvérei, akikre vigyáznia kell, a mostohaanyja, akivel igazi, rendes anya-lánya kapcsolata van (aminek örültem, mert bemutatja, hogy nem csak a vér jelenti a családot), és Robin, akivel Isabelt eljegyezték kiskorukban. Bár itt az előre elrendezett házasság ellen nem lázad fel (annyira) Isabel, mert jó barátok, konfliktus mégis akad, ugyanis míg Isabel szereti a farmer, egy helyhez kötött életet, Robin szeretne világot járni, és nem tudják megoldani ezt úgy, hogy valaki ne sérüljön meg közben.

Az All Fall Down egy szívszorító történet arról, milyen szinte mindent és mindenkit elveszíteni, de mégis tovább élni, és hogy milyen megtalálni önmagunkat, akár pont egy széteső világ közepén.

Kedvenc karakter: Isabel, Geoffrey, Simon

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Marion Lloyd

Kiadás dátuma: 2013. április 4. (eredeti: 2012. március 1.)

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

K. L. Armstrong & M. A. Marr: Loki farkasai

2014. július 14., hétfő

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong és Melissa Marr a kedvenc íróim közé tartoznak.

Sorozat: A Blackwelli históriák 1. része.

Úgy általában az egészről: Matt Thorsen betéve tudja az északi mítoszokat, hiszen a családja Thor, a régi isten leszármazottja. Ez abban is megnyilvánul, hogy minden Thorsennek van egy pöröly alakú nyaklánca, amivel a különleges képességüket tudják kordában tartani, Mattnek viszont ez sajnos nem megy jól, ebben sem jó, ahogy semmi másban sem, ő a család fekete báránya, pedig sokat várnak el tőle, főleg, hogy az apja a város seriffje.

Laurie Brekke családja furcsa, ugyanis az apja folyton úton van, és édesanyja legszívesebben eltiltaná a bajkeverő unokatestvérétől, Fentől. Ám Laurie-nak Fen jelenti a világot, így amikor az egyik este különös, alakváltásról szóló rémálmot lát, az első ami eszébe jut, hogy Fent beavatja, bármennyire is hülyeségnek hangzik.

Fen Brekke farkas alakváltó, ahogy a Brekke családban nagyjából mindenki, hiszen Lokitól származnak. Bár Fen nem hisz a Ragnarökben és a jóslatokban, azt tudja, hogy egy farkas vagy magányosan él (és állandóan tovább kell állnia) vagy falkába verődik (és a helyi falkát tekintve, ő ezt köszöni szépen nem kéri) vagy pedig adót fizet a helyi falkának, hogy egy helyen lakhasson. Ő az utóbbit teszi, és mivel Laurie-t bármilyen áron megvédené, ezért a lány adóját is megfizeti, amíg ki nem derül, hogy Laurie is farkas lesz-e. Ezzel addig nincs is gond, amíg a farkas falka vezetője a fejébe nem veszi, hogy ideje elhozni a világvégét, és Fennek kötelessége Mattet leszállítania, ha nem akarja, hogy Laurie-nak baja essen.

Nagyon vártam ezt a sorozatot, hiába gyermekkönyv, bíztam a két kedvenc írómban, főleg, hogy az északi mítoszokat szemelték ki maguknak, amik szintén a nagy kedvenceim (a görög mellett.) Bár nem tökéletes ez a kötet, mégis a kedvencem lett, és ez főleg a főszereplőnek köszönhető.

Bár a főhősök tizenévesek és nagyon fiatalok, mégsem tehetetlenek, ami nagy hasznukra válik egy világ megmentési küldetésen, és sikerült úgy megírnia ezt a két írónőnek, hogy el tudtam hinni, hogy erre képesek maguktól, szülői segítség nélkül a gyerekek. Ugyan beleszerettem mindhárom főhősbe, és abba ahogyan viszonyulnak egymáshoz − tényleg a kapcsolataik azok, amik viszik magukon a kötetet − néha előfordult, hogy igenis gyerekekként viselkedtek, szarvas hibákat vétettek, de legalább ezt nem következmények nélkül. Viszont néha volt egy-egy olyan frusztráló gondolata a szereplőknek, ami kizökkentett olvasás közben.

Matt reakcióját egy igen komoly, drámai dologra először nem hittem el, mert olyan semmilyen volt, és majdnem félre is tettem a könyvet, de végül eleget törődnek a témával, mégis úgy érzem, hogy ezt előbb is el lehetett volna kezdeni. És Mattnek rendre életveszélyes dolgok közepette olyan dolgok (is) járnak az eszébe, hogy vajon a lány azt hiszi, hogy tetszik neki vagy a lánynak ő tetszik-e. Fenben az egyetlen idegesítő tulajdonsága, hogy kijelenti az unokatestvérére, hogy "Te csak egy lány vagy" és ugyan így mit tehetne, bár Laurie természetesen visszabeszél, és talán Fen csak azért mondja ezt, hogy megvédje a lányt, mégis irritált. Astridnak pedig az a csodás ötlete támad, hogy a szörnyeket, amiket véletlen elvezetett az istenek leszármazottjaihoz, majd úgy tud elűzni onnan, hogy kisétál a kapun, és biztos őt követik majd… mikor már megtalálták a szörnyek azokat, akiket kerestek.

De ugyanakkor ezeken kívül tényleg a karakterek azok, akiket imádtam ebben a könyvben, és aki egy picit is ismer tudja, hogy én sorozatokat a karakterek miatt olvasok (tévésorozatoknál azért nézek valamit), ezért lehet, hogy amúgy négy csillagot adtam volna a könyvre, de a főszereplők felhúzták.

Fen egy olyan karakter, aki rossz családban nőtt fel, a rokonok össze-vissza adogatják őt egymás között, ezért végtelenül magányos, és nincs neki más csak Laurie. Ezért is a Laurie-val való kapcsolata az igazi "tűzön-vízen át, mindent megtesznek egymásért" fajtából való, amiről én imádok olvasni. Fen továbbá tudja, hogy Lokitól származik, és miután elhiszi, hogy a Ragnarök tényleg eljön, azzal is meg kell küzdenie, hogy előre elrendelték arra, hogy valami nagy gonoszságot tegyen. Fen és a farkasok szála felveti a kérdést, hogy mi tesz minket gonosszá: aminek/ahova születünk vagy a tetteink?

Mattnek azzal kell megküzdenie, hogy ő a legfiatalabb testvér egy olyan családban, ahol sokat várnak el tőle és nagy nyomás nehezedik rá, főleg, hogy úgy tűnik a szülei mindig csalódnak benne. A saját lábára kell állnia, amikor rájön, hogy a családja mit is tervez neki a Ragnarökre, és itt is felmerül az a téma, hogy mit is jelent a jó és a rossz, hogy vajon létezik-e csak csupán jó és rossz, ilyen fekete-fehér-e a világ. Miközben Matt végre levetkőzi a belenevelt családi előítéleteket, egyre normálisabb karakter lesz: Főleg, hogy végre felfogja, hogy egy lány is meg tudja magát védeni. (Nem tudom, szegény Laurie-nak, hogy volt türelme két ilyen egészségtelenül védelmező fiúhoz.)

Ami még a könyv nagy erőssége, hogy a két írónő stílusa nagyszerűen kiegészíti egymást, így Armstrong pörgős, akciódús cselekményvezetése tökéletesen illik Marr mitológiateremtéséhez. A könyv "armstrongosan" gyors ütemű, folyamatosan történik valami, ezért már az elejétől kezdve beszippantott a történet, viszont a sorozat felépítése egy kicsit hasonlít a Sötét erő sorozathoz, ezért ez az első rész inkább egy prológus érzetét adja, ahol a három főhősön kívül a többieket nem nagyon ismerjük meg, és a nagy történetívben sem jutunk annyira előre, hiszen csak két-három napot ölel fel a regény.

A világfelépítésben ugyan akadnak lyukak − Hogyan haltak meg az istenek? Miért mondják azt, hogy nem akarják, hogy megismétlődjön a múlt a mítoszokra utalva, amikor elvileg minden, ami a Ragnarök közeledtét jelzi az most és velük fog megtörténni? Hogy maradtak Blackwellben Loki és Thor leszármazottjai főleg, ha valaki nem is tud arról, hogy tényleg istenektől származnak? −, mégis imádtam a szörnyeket és ahogyan az északi mítoszokat átültették a modern korba a nornáktól kezdve a Thor-Loki törékeny barátságon/bajtársiasságon át az óriásölésig. (Amit még nem tudok felfogni, hogy annyit szenvedtek azon, hogy a farkasok ne bántsák ezt meg azt, ezért nem hagyták hátra Laurie-t, aztán mégis egyedül hagyják… A farkasok miért nem tudták volna a főhősök családját használni csalinak? Ezt olyan kihagyott ziccernek érzem.)

Összességében a Loki farkasai egy kellemes kalandregény, ami még a maga kis hibáival is élvezetes, és hiába rövid, a szereplők könnyen az olvasó szívéhez tudnak nőni. Alig várom már a folytatást.

Kedvenc karakter: Matt, Fen, Laurie

Ami kifejezetten tetszett: a főhősök és kapcsolatuk, a szörnyek

Ami nem tetszett: a szereplők néhol frusztráltak, néha túl könnyen elfogadták a természetfelettit

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2014. június (eredeti: 2013. május 7.)

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Cressida Cowell: How to Break a Dragon's Heart (Így törd össze egy sárkány szívét)

2014. július 6., vasárnap

Hogy akadtam rá: Az első részből készült film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 8. része.

Úgy általában az egészről: Egy nagy vihar közben Camicazi eltűnik, és Hablaty és a Huligán törzs a lány keresésére indulnak. Amennyire szerencsés főhősünk, a hajójuk elsüllyed egy ellenséges törzs területén, ezért kénytelenek ott éjszakázni, ahol a történetek szerint szellemek kísértenek. Bár szellemekkel nem találkoznak, de megtalálják a múlt egyik darabkáját, egy Huligán címerrel díszített trónt, amit rejtély övez (és talán valamilyen átok is sújt), miközben az ellenséges törzs bekeríti őket…

Ez már a nyolcadik Így neveld a sárkányodat rész, és úgy gondoltam, tudtam, mire számítsak: egy kis humor, egy kis kalandozás és jó nagy adag barátság, no meg egy-két elgondolkoztató mondat. Hallottam róla, hogy mivel Hablaty felnő, ezért a sorozat is "felnő," és sokkal sötétebb hangulata lesz, de annyira szíven ütött, mikor már a prológusban apa-fia gyilkosságról kellett olvasnom, hát még amikor megismertem részletesen is ezt a történetet!

Habár minden megvan ebben a kötetben, ami eddig volt, de tényleg úgy érzem, hogy Cowell igazán kitett magáért és ez lett a legjobb könyv (eddig) a sorozatban, és ez részben tényleg a sötétebb hangulatnak köszönhető, ezt pedig a keserédes epilógussal fejeli meg Cowell, ahol a narrátor idős Hablaty visszavágyik a múltba, a régi énjéhez, aki még optimista volt, mert ő már annyira megváltozott. De a könyv főpozitívuma, hogy végre az összes, (de tényleg az összes) kötet egybefonódik, és apró jelentéktelen jelenetek nyernek értelmet. Lehet, hogy Cowell régen még nem ezt a történetet akarta megírni, bár interjúkban úgy olvastam, hogy de igen, mégis úgy érzem, hogy nem kellett annyit erőltetnie, mint pl. J. K. Rowlingnak. Minden tökéletesen egybeillik, és most már még jobban várom a következő köteteteket, mert olyan vége lett, és ehhez csak adalékanyag, hogy tudjuk, hogy mire Hablaty öreg lesz, már nincsenek sárkányok, és úgy látom, erre a kérdésre fogunk választ kapni.

A könyv nagy varázsereje számomra, hogy nem létezik feketén-fehéren jó és gonosz, (noha vannak gonosz figurák, akik velejéig romlottak), mégis akad olyan szereplő, aki történetvezetés szempontjából gonosz, mégis látjuk, hogy jó volt, hogy csak az érzelmei vezetik és sajnos rossz útra tért. Mind Alvin (aki végre van ebben a részben! Imádom Alvint!) és mind az új főgonoszunk rabságban volt eddig, és a gyűlölet emésztette fel őket. Nem volt társuk, nem volt mellettünk senki, aki segített volna rajtuk, ezért is torzultak el, mert hagyták, hogy a negatív érzelmeik vezéreljék őket. (Bár Alvinnál ez nem annyira szembetűnő, mert ő eddig se volt egy lágy karakter, bár megtudjuk végre, hogy mi is motiválja.)

És ezzel a szállal jön az, hogy bemutatja a könyv, hogy az élet nem igazságos, és bár sokan úgy vannak vele, minek ez egy mesébe, szerintem pont emiatt lesz minden korosztály számára emészthető ez a sorozat, mert valahogy mindenkit meg tud érinteni. Bár csak pár mondat erejéig, de bemutatja, hogy van, aki rabság/rabszolgaság után nem tud visszatérni a régi életéhez, egy nagyon picit nekem erről a Stockholm szindróma jutott eszembe, bár ezen nem időzik annyit a könyv, mint a többi témán.

− Milyen szomorú ez a történet.
− Ez nem csak egy történet − csattant fel a boszorkány. − Ez történelem. Persze, hogy tragikus. Ez a valódi élet, nem egy tündérmese…

Ami pedig nem más, minthogy igenis történnek tragédiák. Tudtuk eddig is, hogy Hablaty a Harmadik Hablaty a sorban, és most megismerjük Második Hablaty történetét, ami tele van árulással és könnyfakasztó halálokkal. (Én bevallom, hogy sírtam, de lehet azért, mert az egyik cselekményelem túl személyesen érint.) És ezzel a történettel jön az a téma, hogy a múlt kísért minket, és érdekes volt látni, hogy tényleg Hablaty életútját mennyire befolyásolta múltbeli emberek döntése, hogy milyen szövevényes is az élet, ha messzebbről, évtizedek távlatából tud ránézni az ember.

Ami még ebben a részben hangsúlyos az az énkeresés és a család fogalma: Camicazi és Halvér is rájön, hogy ők kicsodák, de mégis Halvér az, aki nagyobb szerepet kap ebben a kötetben. Végre megtudjuk, hogy miért nincs családja (ugyanis a filmekkel ellentétben Halvér egy talált árva) és fel kell dolgoznia, hogy a szülei egyszerűen eldobták őt, és hogy a család nem mindig a vért jelenti, hanem azt, aki szeret téged és törődik veled, és ezt hangsúlyozza Második Hablaty története is.

A másik nagy téma a szeretet/szerelem, ami nagyon üde foltja volt a történetnek, mert nem arról szól, hogy akibe először beleszeretsz, az lesz az igaz szerelmed. Sőt, a könyv üzenete, hogy akár többször is megtalálja az ember az igaz szerelmet, attól, hogy több embert szeret az élete során még nem lesz kevesebb az első szerelme. Ugyanakkor felveti a kérdést, ha fájdalmas szeretni, illetve bánthatnak azzal az emberek, ha megszereted őket, vajon érdemes-e egyáltalán törődni másokkal, megkedvelni másokat. Persze, a válasz igen, de nagyon aranyos humort is belecsempész, mert itt szó szerint is bajuk esik azoknak, akik egy hercegnőnek szerelmet vallanak (és ki is derül, hogy nem is gondolták annyira komolyan a nagy vallomásukat.) Ugyanennek a témának nem csak szép vége: van, aki össze tudta szedni az összetört szívét, és sajnos van, aki nem.

Ez a kötet is méltó darabja a sorozatnak, és bármennyire Cowell rajongó voltam eddig, most még jobban az lettem, annyira elvarázsolt a szavaival. Csak reménykedem, hogy a következő tervezett két mozifilm is ebbe az irányba fog haladni, mert ad reményre okot, hogy a tévésorozatban szó szerint idéztek már ebből a kötetből.

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér, Camicazi, Alvin

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a mondanivaló, a hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown & Company

Kiadás dátuma: 2012. június 12. (eredeti: 2009. szeptember 3.)

Oldalszám: 298 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Tim Manley: Alice in Tumblr-Land - And Other Fairy Tales for a New Generation (Alice Tumblr-országban - és más tündérmesék egy új generációnak)

2014. július 3., csütörtök

Hogy akadtam rá: Molyon megláttam.

Úgy általában az egészről: Hófehérke kezd kiszeretni a hercegből, Szépség új pasiját nem képesek elfogadni a barátai, mert Szörnyeteg nem egy menő srác, a Rút Kiskacsa felfedezi, hogy egy bizonyos instagram szűrővel egészen elviselhetőek lesznek a képei. Eközben Pán Péter azon aggódik, hogy talán ideje lenne felnőnie, Aranyhaj önértékelési problémákkal küzd, a Három Kismalac útjai szétváltak. Piroskát a farkas akarja molesztálni, ezért új, biztonságosabb helyre költözik, Hamupipőke elválik és soha nem többé nem hord üvegcipőt, Robin Hood elgondolkozik azon, vajon jó irányba halad-e az élete, a Nyúl és a Teknős rivalizálnak egymással, de a főszerepet az életvitelük és a munkahelyük kapja, Arthur pedig inkább elindul kalandozni, hiába húzta ki a kőből az Excaliburt.

Hófehérke Ryan Goslingról álmodozik
Ahogy megláttam a könyv címét, eldöntöttem, hogy elolvasom, mert imádom az újrameséléseket és érdekelt volna minden karakter története a modern világban, a túlságosan technikailag fejlett élet problémáival. De mivel ez (elég szerkesztetlenül) csak az író tumblr blogjának kiadása, ezért novelláskötetként sem állja meg a helyét, olyan ez, mint egy személyes oldal, csapongó, nem áll össze, és néha a zseniális (de kidolgozatlan) ötleteket váltja fel az unalmas és nem egyszer sajnos sértő is.

Belle-nek Siri ad tanácsot
Kb. 150 novellácska található ebben a könyvben, maximum 5 mondatos félpercesek mindez illusztrációkkal kísérve. A képek szépek, de nem olyan inspirálóak, nem adnak hozzá nagyon a történethez csak 1-2 esetben (főleg a farkas online randizós adatlapja és Pán listája, hogyan is legyen igazi férfi).

Rút Kiskacsa és az instagram
Több szereplő kap több novellát és náluk éreztem, hogy valamiféle történet van, és ez egészen tetszett, az ötlet nagyon jó lett volna, viszont megölte, hogy ilyen rövid. Semmi bajom nincs az egyperces novellákkal, ha jól vannak megírva, itt viszont úgy éreztem, ezek vázlatok egy regényhez, és nem varázsolt el annyira a szavaival az író, hogy átérezzem a karakterek gondjait vagy hogy sokkoljon.

Alice próbál nem a drogokra figyelni
Sok karakter nem kap csak 1-1 novellát, ez elég egyértelműen csak helykitöltő, nem értem Hüvelyk Panna miért kapott 2 mondatos novellát, semmi értelme nem volt, és nagyjából az összes állatszereplős novella mellé lőtt, kivétel a Rút Kiskacsa és Chicken Little (ezt valaki segíthet lefordítani, nem találom a magyar megfelelőjét), akik teljes sztorit kaptak. Viszont ott volt a Három Kismalac, Aranyfürt és a három medve, a Teknős és a Nyúl, a Csizmáskandúr, és még rengetegen, akiknek semmi, de semmi üzenete nem volt, és úgy érzem, csak a helyet vették el a potenciállal rendelkező meseátköltésektől.

Pán Péteren kívül mindenkinek már munkája és családja van
Az újramesélésekben is van egy kis minőségi hullámvasút, ugyanis az alcím szerint ez egy mostani generációnak szóló meséskötet lenne, bemutatva a technológia hatását az életünkre. Utóbbi érdekes téma lenne, de csak viccforrásként használja fel Manley, méghozzá úgy, amitől egyáltalán nem lesz vicces. Az internetet kb. megveti Manley, pedig lássuk be, ez egy tumblr blog kiadott verziója, és nem a káros és veszélyes dolgokra próbálja felhívni a figyelmet vagy bemutatni azokat, egyszerűen összevissza rakosgatja a szavakat és elveszik a mondanivalója. Az internet és a technológia hol a sátán a történeteiben, hol csak szimpla vicc, és ahhoz képest, hogy ezzel reklámozza, ez teszi ki a legkevésbé a történetei részét. Az rendben van, hogy megemlíti, hogy nem normális, ha az anyák telebombázzák a facebookot a gyerekükről készült képekkel (ezt ő már nem említi, de én mindig, hogy hahó, a pedofiloknak ez maga a mennyország, legalább tegyétek priváttá azokat a képeket!), és hogy a túlzott információ megosztás és elismerésre vágyás a szociális médián nem éppen egészséges. Pán Péter története csak ekörül forog, és bár az olvasó látja, hogy ez inkább karakterhiba lenne, Manley ráfogja az egészet a netre, és nem kell a karakternek fejlődnie, csak mágikusan megjavul, ahogy kikapcsolja a gépet. Manley leszólja a blogolást, a csendes magányban való sorozatnézést és nem értem miért.
- Néha - jöttek rá korral és nyitott szívvel járó bölcsességgel -, az emberek kibaszott seggfejek.

Aranyhaj búcsút mond a hajának
A másik főtéma a felnőttkor szürkesége és hogy a tinédzserek/huszonévesek mennyire futnak a felelősség elől. Van itt olyan, aki nem akar állást, aki nem akar gyereket és a többi. Igazából az a baj, hogy senki sem változik nagyon, és nem tanul semmit, Arthurt rákényszerítik, hogy nőjön fel, nem a saját szívéből és akaratából jut el oda. Egyetlen egy szereplő van, akinek a munka tényleg meghozza a gyümölcsét, ő Hamupipőke, de mégis úgy éreztem, ennek a történetnek is hülye üzenete van: Manley megveti az irodai és a kétkezi munkát, mert az alantas és embertelen, és csak akkor élsz, ha kreatívkodsz. Azt még megérteném, hogy szüksége van minden embernek a kreativitásra, de azért nem mindenki teheti meg, hogy abból éljen, sőt, az sem gond, ha az ember azt a munkát vállalja el, ami éppen van. Az egyetlen szereplői, akik keményen dolgoznak, azok szépen hajléktalanná válnak, hát így kell ezt ábrázolni.

Piroska és a farkas
Lehet, ez tinédzsereknek nagyon bejön, akik éppen azt gondolják, hogy felnőni rossz dolog, és mindig is szerettem az olyan könyveket, amik feldolgozzák a gyermeki ártatlanság elvesztését, de itt negatív hangulatot hagyott maga után, és hiába minden szereplő felnő, egyik sem nagyon leli benne örömét, mindenki megkeseredett.

Hamupipőke nem hord többé üvegcipőt
A harmadik főtéma a kapcsolatok és a szerelem, és ez is elég semmilyenre sikeredett. Elvileg mindenkinek meg kell küzdeni a problémákkal, de a novellák rövidsége miatt ez sem jön át, bár pozitívum, hogy nagy ritkán lett bárkinek is boldog vége. (Bár a Wendyre elpazarolt 1 mondatra most is haragszom, mert minek kellett AZT berakni?) Egyedül Piroska története volt értékelhető, ahol minden férfi farkas (vagyis akik csak ki akarják használni vagy manipulálni), vagy vadász (akik csak eljátsszák a megmentő szerepét), mégis hiába volt egy ideig az üzenet az, hogy Piroska megvan magában és teljes életet tud írni, bele kellett passzírozni a végére, hogy bár kompromisszumokat kellett kötnie, de legalább lett pasija, mert anélkül nem élet az élet… Így mondj magadnak még ellent.

Robin Hood elmélkedik
Egyéb komoly témák is felmerülnek: Csipkerózsika depressziós, az ő szálát szerettem, bár a végét szintén lehet úgy értelmezni, hogy csak egy pasira volt szüksége. Chicken Little pedig szorongással küzd, amit szintén szívesen láttam. A többi szereplők java része pedig a társaság/társadalom elvárásainak megfelelésével küzd, ami szintén lehetne jó téma, ha ki lenne fejtve.

Az örök riválisok, a Nyúl és a Teknős
Az utolsó nagyobb témája, ami szintén "jó is lehetett volna" kategória: az LGBT szál. Van itt homoszexuális herceg, ezt bírtam, mert egész jól lett megírva, bár a szokásos LGBT szál kliséket és vele együtt a kétes utalást, miszerint ez nem normális, nem sikerült legyőznie. Van itt transzszexuális karakter, akinek szintén örültem, de aztán viccre veszi az egészet Manley. (Azért akar nemet váltani végül a karakter, hogy ne kelljen a női mosdó előtt sorba állnia, és az sem zavarja a karaktert, hogy az apja még mindig lánynak hívja, mert ez vicces… Én inkább tiszteletlennek mondanám, de mindegy.) A biszexualitásnak eleve rossz híre van, Manley adja ez alá a lovat, miszerint biszexualitás nem létezik: egy karaktert a rövid haja miatt (fújj, klisé) leszbikusnak néznek, pedig eddig a fiúkhoz vonzódott, aztán vállat von és leszbikus lesz…

Arthur a szociális médián közvetíti kalandjait
Bár sokat morogtam ezen a könyvön, azért mégis ötletes volt, de kár, hogy nem látott ez igazán szerkesztőt, vagy nem lett belőle több regény inkább vagy teljes novellák, így csak pár elég változó minőségű ötlet, amolyan vázlatfüzet ez, nem igazi novelláskötet.

Kedvenc karakter: Pán Péter, Chicken Little, Csipkerózsika

Ami kifejezetten tetszett: van benne lgbt szál

Ami nem tetszett: de milyen az az lgbt szál néhol, túl rövidek a novellák, túl sok felesleges novella

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Penguin

Kiadás dátuma: 2013. november 5.

Oldalszám: 272 oldal

Honnan: saját, e-book

Ira Levin: Rosemary gyermeke

2014. június 30., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Rosemary gyermeke 1. része.

Úgy általában az egészről: Rosemary és Guy Woodhouse, a fiatal házaspár végre beköltözhet álmaik házába, a Bramfordba. Az sem tántorítja el őket, hogy a háznak kísérteties hírneve van, fura öngyilkosságok történtek ott, lakott ott kannibál és sátánista szekta vezetője is. Aztán rá kell jönniük, hogy a történetekben lehet valami igazság…

Azért olvastam el a könyvet, mert klasszikus horror regényként írják le, és bár valószínűleg mikor megjelent, sokkal nagyobbat ütött, szerintem még mindig megállja a helyét a mai világban is. Nem tudom, hogy az előszóban leírtak mennyire igazak, hogy ez volt az első horror regény (vagy legalábbis az első híres horror regény), ami visszahelyezte a városi helyekre, a biztonságos otthonok közelébe a horrorisztikus elemeket, de még így is, hogy ez a mostanában már elcsépelt történet, pont ezért a közelségérzetért szerettem. Hiába volt a történet kiszámítható, hiába tudja az olvasó, hogy kik a gonoszok, és bár a feszültséget megöli, hogy már nagyon sokszor láthattunk/olvashattunk ilyen történetet, ezért tudjuk, hogy mi lesz Rosemary gyerekével, mégis élveztem. Bár a narrátor nem enged teljesen közel Rosemary gondolataihoz és érzelmeihez, nem az ő lelki tragédiájáról szól a könyv, pont ettől, ahogy a mindennapi életébe beleszövi a rettenetet lett olyan érzésem, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhetne, akár holnap velem is.

A regény másik eleme, ami miatt ez a hatvanas években nagy siker lehetett, a sátánista szekták, ugyanis abban az időben hódítottak maguknak teret, és az ottani és akkori olvasók számára izgalmasabb/rémisztőbb lehetett arról olvasni, hogy mi van, ha sátánisták a szomszédok. Annyira megfogta ez a regény az akkori közönséget, hogy a könyv adaptációja körül olyan pletykák merültek fel, hogy aki a regényhez az ihletet adta, Anton LaVey, a Sátánista Egyház alapítója, játszotta az ördögöt a filmben, sőt még tanácsadó is volt a film készítéséhez. Noha ezt sokan tagadják, sőt nincs rá semmiféle bizonyíték sem, mégis kísértet históriaként lengi körbe a filmet ez, és még mindig nem lehet ettől eltántorítani embereket.

És pont, hogy a hit az egyik főkérdés a könyvben. Noha nem a keresztény vallás helyességének bizonygatása végett született meg a könyv, mégis szerepet játszik benne a kereszténység, illetve az attól való elfordulás. A történetben végig minden szereplő beszélget a vallásról, noha nem erőltetetten és nem feltűnően és nincs semmi olyan konkrét tanulság, amit az író a szánkba akar rágni. A babonák is feltűnnek és az olyan dolgok, amikre ne tudunk magyarázatot adni: például, amikor furamód megérzi valaki, hogy rossz dolog van készülőben. Minden szereplő máshogy áll a hit kérdéséhez: Van, aki abban hisz, hogy Isten halott, van, aki ateista, és van, aki a régi vallásokhoz nyúl vissza. De minden esetben van olyan hataloméhes ember, aki a vallás ígéretével és a saját karizmájával vezet embereket tévútra, és emiatt lett kedvencem ez a könyv.

Mindig szívesen olvasok arról, hogyan manipulálják érzelmileg az embereket és ez a könyv erre nagyon jó példa. Sok helyen láttam, hogy Rosemaryt szerencsétlen és ostoba szereplőnek tartják, és én valahogy nem ezt éreztem. Rosemary egy elég naiv szereplő, de ez a neveltetéséből és a származásából adódik, hiszen egy kisvárosból való, ahol a nők szerepe annyiban ki is merül, hogy szüljenek. És bár Rosemary lelkes háziasszony, mégis van olyan apafigurája, aki könyveket ad neki és bíztatja a saját gondolkodásra, ez is egy kicsit a könyv egyik szála, hogy a végén Rosemarynek a saját lábára kell állnia és magát megmentenie és nem várni a megmentő férfi alakot. Szóval Rosemaryt ezért könnyebb egy fokkal érzelmileg manipulálni, de azért valljuk be, kedvességgel könnyű elleplezni a gonosz szándékot, és az olvasónak hiába egyértelmű, hogy amiket mondanak Rosemarynek az félrevezetés, a való életben mi ezt nem látnánk ennyire nyilvánvalónak, főleg, hogy a legártatlanabbakat és a hozzánk közel állókat nem vizsgáljuk meg annyira, és nem gyanakszunk rájuk.

A nemi erőszak jelenetet még kiemelném, ugyanis láttam külföldön kritikákban, hogy ezt nem tudták lenyelni, hogyan lehet, hogy ezek után Rosemary Guy-jal maradna. Szeretném megjegyezni, hogy még mai napig kulturált, felvilágosult emberek úgy gondolják, hogy ha a feleséggel bármikor és bárhogyan szeretkeznek, még ha a nő nem egyezett bele, az akkor sem nemi erőszak. Szóval nekem még ez az elem is megállja a helyét a mai korban.

A Rosemary gyermeke egy kellemesen borzongató regény és nem azért horror, mert olyan véres vagy ijesztő, inkább csak felébreszti az olvasóban a gyanakvást, hogy akár a kedves gesztusok is rejthetnek rettenetes szörnyűségeket.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az érzelmi manipulálás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2014. június 12. (eredeti: 1967. március 12.)

Oldalszám: 256 oldal

Honnan: saját, papírpéldány
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.