Kelley Armstrong: Visions (Látomások)

2016. április 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Cainsville 2. része.

Úgy általában az egészről: Olivia Taylor-Jones élete fenekestül felfordul, amikor rájön, hogy örökbe fogadták és a biológiai szülei nem mások, mint a hírhedt sorozatgyilkos pár, akiktől egész Amerika rettegett. Noha Gabriellel, az anyja régi ügyvédével, megoldottak egy gyilkosságot, amivel Olivia szüleit vádolták, így sem bizonyították még az ártatlanságukat az összes bűnténnyel szemben. Ám valami természetfeletti ólálkodik Cainsville-ben, a kis, idilli városban, ahová Oliviát sodorja a sors: a halálómeneken kívül, amiket lát, még egy fekete kutya is üldözi látomásszerűen, ami Patrick, a kisváros egyik rejtélyes, talán halhatatlan lakója szerint gondot jelent mindenkire nézve. Oliviának persze nincs nyugta, hiszen egyből az első ügy után egy hullát talál a kocsijában, a saját ruháiba öltöztetve, ám mire Gabriel odaér, a holttestnek nyoma vész. Vajon Oliviát csak látomást kísértette vagy valaki megfenyegette? Mindenesetre az élete veszélyben van, és meg kell találnia, ki akar neki ártani.

A kellemes bevezető rész után, alig vártam, hogy folytassam a sorozatot, és ismételten nem kellett csalódnom Armstrong tehetségében, minden megvan benne, amitől az írónőt imádom. Noha az első résznél azt kifogásoltam, hogy nem nagyon van benne fantasy elem, és egy rejtélyes, természetfeletti lényekkel teli kisvárostól én ezt vártam, ebben a részben végre ebből is kapunk ízelítőt. Bár igazán csak a 100 oldal környékén indul be ez a szál, Armstrong olyan elemeket használ fel, amik pont a személyes kedvenceim, amiket spoiler veszély miatt, inkább nem is sorolok fel. Mindent modern, városias köretbe csavar, és bár mindig is a thriller és a realisztikus aspektusok voltak Armstrongnál a dominánsak, úgy érzem, most sikerült egy nagyon jó hangulatot eltalálnia a történet középpontjában álló lényekkel. És mivel felnőtteknek írt sorozat, ezért a szexualitást is keveri a mágiával, és noha a szerkesztésről írt előadásában Armstrong szerint túl sok szex jelenet sikerült ebbe a könyvébe, azért a kész verzióban bár nagy hangsúlyt fektet rá, mégsem zavaró vagy feleslegesen részletes vagy elnyújtott.

A mostani eltűnt lány utáni nyomozás mellett inkább a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok vannak előtérben. A kötet leginkább Olivia és a szüleivel való bonyolult kapcsolatokra épít: Szeretné, ha megbízhatna a biológiai szüleiben és nem tudja teljesen leküzdeni azt az irracionális vágyat, hogy a szülőknek általában segíteni és védelmezni kell a gyereküket, noha logikusan azért tudja, hogy lehetnek a szüleinek gyilkos titkai. Szépen játszott ezzel a témával a mostani eset is, hiszen az is az örökbefogadás körül forgott, és felvetette azt a kérdést, hogy a vér és a genetika határoz-e meg minket vagy pedig a környezet, amiben nevelkedtünk, illetve esetleg mindkettő és milyen mennyiségben.

Noha most már több romantika volt ebben a részben, sajnos nem a párossal, akiknek szurkolok, de így sem volt rossz róluk olvasni, hiszen valahogy érzem, hogy a megszokott énkeresést látjuk itt is Armstrong mintára, így egészen biztosnak érzem, hogy a Gabriel/Olivia páros lesz a végén a befutó. De mégis leginkább az életbeli választásokat és hatásaikat erősítette csak fel a romantika témával Armstrong, amit kifejezetten szeretek a szerelmi sokszögekben. Egyfelől látjuk az ex-vőlegényt, Jamest, aki a biztonságot és egyfajta kötelességtudatot jelképez Oliviának, azt az életet, amit a szülei várnak el tőle, és amivel teljesen boldog is lett volna, ha nem fedezi fel önmagát. Noha Olivia küszködik a bűntudattal, hogy ilyen gyorsan kiszeretett Jamesből, azért ez egy egészséges személyiségfejlődésnek van bemutatva: hogyan is találjuk meg önmagunkat a szüleink és a társadalom elvárása mellett. Az új karakterünk Ricky kellemes és szórakoztató karakter és kifejezetten jó társ most Oliviának, ugyanis teljes tisztelettel a nőt és normálisan áll a kapcsolatukhoz, amit kifejezetten üdítő olvasni romantikus regényekben a sok lekezelést istenítő vacak mellett. (Hova süllyedtek már az elvárásaim, tényleg? :D) A romantikába is belecsempész egy kis fantasy vonalat és rejtélyt Armstrong, szintén az egyik kedvenc elememmel, szóval erre is kíváncsi vagyok a következő részekben, merre fog vele haladni.

Ez a sorozat még mindig kellemes kikapcsolódást nyújt, megvan benne minden, amit Armstrongtól várok: Rettenetesen jó kémia, lassan kibontakozó romantikus érzések, izgalmas nyomozás és egy cseppnyi rejtélyes fantasy szál.

Kedvenc karakter: Gabriel, Olivia, Patrick

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a mitológia, az Olivia és Gabriel közötti kémia

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Penguin

Kiadás dátuma: 2014. augusztus 14.

Oldalszám: 464 oldal

Honnan: saját, e-book

Seanan McGuire: Chaos Choreography (Káosz koreográfia)

2016. április 3., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 5. része.

Úgy általában az egészről: Verity Price miután titokban hozzáment feleségül Dominichez, ex-Szent György Testvériség taghoz, hazatér és folytatja a munkáját: vagyis segít a kriptideknek, olyan mitikus lényeknek, akikről a világ nem tud, de köztünk élnek. Például azzal is töltheti a szabad estéit, hogy egy víztárolóban tartott dinoszaurusznak próbál új és biztonságos lakóhelyet találni. Verity ezért a munkáért hagyta ott élete álmát, a versenytáncot, de most újra esélye van, hogy karriert csinálhasson a táncból, amikor visszahívják egy valóságshow all star különleges kiadásába, ahol második helyet ért el abban az évadban, amikor részt vett rajta.

Alapvetően imádom Seanan McGuire humorát és azért esett a választásom most erre a könyvre, mert valami könnyed limonádéra vágytam, urban fantasy köntösben, és noha ennek a sorozatnak a kötetei sosem értek fel az első részhez minőségben, mégis nyújtottak pár óra kikapcsolódást. Most viszont előkerültek az írónő régebbi írásaiból ismert hibák − időközben próbáltam McGuire korábbi regényeiből is olvasgatni −, és egyszerűen csak kínszenvedés lett ez a könyv.

A legnagyobb hibája ennek a kötetnek, hogy borzasztóan unalmas, ugyanis a fülszöveg nekünk gyilkosságot és nyomozást ígér, de ez az első 100 oldalon meg sem történik. Addig csak felesleges beszélgetéseket és ömlesztett szöveget kapunk úgy általában mindenről, fura időugrásokkal megtűzdelve, amitől úgy éreztem, McGuire se nagyon tudja, miről is szeretne írni. Például az elején látunk egy dinós esetet, ami sehogyan sem kapcsolódik a történethez, egyszerűen csak azért van ott, hogy emlékeztesse az olvasót, hogy Verity ilyet is tudna, de nem fog ebben a részben, ugyanis jön a telefonhívás, hogy valóságshow-ba kell menni. Rövid agonizálás után, miközben azon aggódik Verity, hogy nem lesz elég jó, máris a verseny kezdetén vagyunk − hogyan készült fel Verity? Egy szót sem tudunk meg róla. Ám legyen, ez nem fontos, de hogy ezek után részletes leírást kapunk a sminkelésről és a hajproblémákról a bevezetőadás felvételén, az teljesen értelmetlen, ha utána még a selejtezőket és a választott táncokat sem látjuk.

Nem igazán érdekelne engem a valóságshow aspektus, de ez a könyv a feléig, közel 200 oldalon másról sem szól. Van egy darab rejtett sárkány emberalakban, meg egy cápaember, szintén emberi alakban plusz egy chupacabra és ennyiben kimerül a fantasy szál a könyv első felében. McGuire ezt a részt valóságshow résztvevőknek ajánlja, és az ottani intrikákat meg megrendezett dolgokat se nagyon mutatja be, de valahol látszik, hogy az lenne a célja. Plusz Verity táncos, ami eddig megfért Verity könyveiben és indoka is volt a dolognak, hiszen ez képviselte a normális életet a főhősnőnk számára és ettől is volt olyan jó formában, hogy tudjon rosszfiúkat üldözni. Ebben a részben igazán megcsillogtathatná Verity táncszeretetét, hiszen mesélhetne arról, hogyan éli meg, milyen fárasztóak az edzések és felkészülések, de nem. Verity szerint táncolni UNALMAS, ezért unalmas kis szóhalmokat kapunk itt-ott-amott, javarészt a könyv fele az, hogy Verity mennyire unja a dolgot. Kérdem én, ha a főhős unja az élete álmát, engem mint olvasót ez miért érdekeljen, és miért akarjak én erről olvasni?

Nyomozás nem sok van, lényegében véletlenül sétálnak el valakihez, aki hasznos infót tud mondani, és szintén még egy nyomot is véletlen beszélgetés alapján találnak. A célirányos nyomozásuk sosem vezet semmire, ezért elég hozzá nem értőnek tűnnek a szereplők, ami egy profitól eléggé lehangoló.

Sajnos még iszonyatosan sok baki is akadt ebben a regényben, amin nem tudtam túltenni magam, hiszen ellensúlyként semmi humor vagy pozitívum nem akadt a történetben. Verity nagy álma a táncos karrier volt, és ezért is engedik el a szülei, hogy a nézők szavazatai döntsenek arról Veritynek mi legyen a munkája, ha nyer, maradhat táncos. Nem Veritynek kéne ezt eldönteni? Vagy furcsán azt hiszik, hogy majd a Sors eldönti? Nem értem a logikát, ebben a magyarázatban. De Verity szülei nem csak itt következetlenek: Az a vágyuk, hogy a gyerekük szörnysegítő legyen, aminek az alapja, hogy gyilkosokat is megkeres és sokszor dolgozik egyedül. Hirtelen már nem bíznak Verity és a férje képességében, és gyorsan le akarják küldeni az egész családot. Lehetne ez arra példa, hogy a szülők túlvédelmezők, de szívesen rakták a kisgyereküket karókkal teli csapdákba kis korukban, így ez itt elég irreleváns érvelés lenne. Amikor egy véres helyszínen a cápaember kellemetlenül érzi magát, Verity első gondolata, hogy zavarja a holttest és nem az, hogy a vértől éhes − De Verity szörnyszakértő! Az egész történet arra alapoz, hogy senkinek nem feltűnő, ha a valóságshow-ból kiesettek eltűnnek és haza se mennek, mert annyira szégyellik magukat… Biztosan, de mégis, azért utána rengeteg interjút szoktak adni, szóval erre alapozni, hogy senki nem jelenti őket eltűntnek, nevetséges. A hab a tortán, hogy Verity a szinte semmi anyagból lévő ruhája alá, amiből a fehérneműje is kilátszik, természetesen hatszáz kést elrejt és közben még ide-oda pörgő-forgó, levegőbedobálós tánclépéseket is előad.

A vége az, ami viszont abszolút lehúzza a könyvet: A Szent György Testvériség azt hiszi, Verity családja már rég kihalt, ezért nem is keresik őket, ezért is engedik Verityt tévében szerepelni, igaz parókával és álnévvel. Na már most, élőadásban lemegy a végecsata, mert nyilván, hogy soha nem fogják elvágni a véres-belezéses gyilkosságot, ha élő adásban történik meg − amúgy hol voltak a biztonsági őrök? Ráadásul annyira hatásvadász jelenetet ír McGuire, amiben Verity magát buktatja le a gonoszok előtt, hogy ezzel az olcsó húzással készítsen függővéget az írónő. Hihetetlen logikai bakiktól nyüzsög már csak ez az egy jelenet is, egyszerűen annyi véletlen nincs, amitől ez így megtörténhetett volna.

Nagyon sokszor Verity rémesen lenézi az élet-halál kérdéseket és lealacsonyítja a valóságos problémákat, mert "ajj, tánc, atyaég, a táncosok az igazi emberek, a többiek hülyék" tartalmú monológokat kell hallgatnunk. Verity szerint a táncosok sosem lehetnek gyilkosok, mert a gyilkosság elvenné az idejüket a táncolásról − arról még nem hallott, hogy a karrier is lehet motiváció a gyilkosságra? Kijelenti, hogy nem baj, ha egy sorozatgyilkos tovább öli és kínozza a barátait, ha továbbtarthatják a versenyt. Ez aztán a jó főszereplő! Természetesen ha Verity negatív hős lenne vagy tévedne, nem lenne ezzel baj, de ő példamutatónak van beállítva.

Amiből adja magát a következő problémánk, az enyhe szexizmus, ami átjárja ezt a könyvet. McGuire régi könyveiben előtűnik, hogy minden nő iszonyatos a főhősön kívül, aki természetesen a meg nem értett, különleges teremtmény, aki "nem olyan, mint a többi nő." Ez sajnos itt is jelen van: Az egyik női karakter Verity régi barátnője, aki ellen veszített az ő évadjában a versenyben, Lyra. Természetesen Lyra rá akar mászni a cápaember táncos pasira, és teljesen ki van akadva, hogy a pasi Verityvel szóba áll, Verity pedig lenézi Lyrát, mert atyaég, miért akar magának pasit, hihetetlen. Természetesen Lyra arra is féltékeny, amikor Verity szóba áll egy másik nővel, mert nők között csak rivalizálás és féltékenység lehet, semmi tiszta, barátságos érzelem. Jessica, a kijelölt "ribi" karakter (természetesen sokszor le kell ribancozni, különben nem jönnénk rá, hogy utálni kell), a tipikus gonosz ellentéte a főhősnek, mert szépen néz ki és népszerű. Brenna és Lindy, a műsorvezető és az egyetlen női zsűri között is rivalizálás van, mert az egyik szebb, mint a másik, és minden nő a másikat meg akarja ölni, ha túl meri ragyogni a szépségét valaki. Nem egyértelmű, hogy a nőket csak a magas cipők és a külső foglalkoztatja? És természetes, hogy Brenna és Lindy harcot vívnak Verity figyelméért és barátságáért. Egyszerűen lekezelő, undorító és sztereotip, amit McGuire itt művelt.

Ez a rész szimplán borzalmas: unalmas, tele sértő sztereotípiákkal, nulla nyomozással, nyálas és émelyítő romantikával, és sajnos nem mentik meg a helyzetet sem a beszélő egerek, sem a végre megismert Alice nagyi, aki szereti a késeket, a vért és a sütit.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a beszélő egerek

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, logikai bakik, erőltetés a végén, a női szereplők ábrázolása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2016. március 1.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: kölcsön

Sally Nicholls: An Island of Our Own (A mi kis szigetünk)

2016. március 23., szerda

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Holly árva, amikor 11 éves volt, elvesztette az anyját, 6 éves korában pedig az apját. Azért nem került csak állami gondozásba, mert a bátyja, Jonathan 18 évesen elvállalta, hogy a testvérei gyámja legyen, noha le kellett mondania így arról, hogy egyetemre menjen. Jonathan egy kávézóban dolgozva próbál elég pénzt keresni, de így is szűkösen jönnek ki és új ruhákra már nem igazán telik. Hiába élnek még a nagyszüleik, ők már annyira öregek és betegek, hogy nem tudják őket ellátni, és sokat sem tudnak segíteni, ezért is kell Hollynak vigyáznia bébiszitter helyett az öccsére, így sok mindenből kimarad és hiányolja, hogy önfeledten gyerek lehessen. Ezen a nyáron azonban Irene nagynéni kincse, amit rájuk hagy, megváltoztathatja az életüket, ha sikerül megtalálniuk.

Ha már Sally Nicholls neve szerepel egy gyászról szóló könyvön, akkor felkészültem arra, hogy órákig sírni fogok rajta. De sajnos/nem sajnos ez nem így lett, azt hiszem, ez Nicholls első igazi rózsaszín, bolyhos érzést kiváltó könyve, de még így is kellemes olvasási élményt nyújtott.

A történetet az írónő a kedves embereknek dedikálja, és meg is jegyzi, hogy tudja, hogy van sok gonosz ember, de ez a regény most nem nekik szól. És az egyetlen kifogásom ez csak ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy elég nehéz volt elhinnem, hogy amikor a gyerekek felrakják internetre a kincshez (ami nem szentimentális dolog, hanem valóban sok pénzt ér) vezető nyomokat, akkor eszükbe se jut, hogy elmegy oda más és kiássa. Persze, a gyerekfőhősünknél ez még érthető, de a felnőttekben sem merül fel ez a probléma, és nem hiszem, hogy mindenki ennyire naiv lenne.

De ezen kívül teljesen élvezhető kis kalandos könyvet kapunk, ami gyerekkönyvnek persze tökéletes, noha az alaptémákkal lehetett volna komorabb hangulata is. A fővonal az, hogy milyen is felnőni úgy, hogy nincsenek az embernek szülei vagy nincs olyan gyámszülője, aki jóval idősebb és egyfajta biztonságot tud nyújtani. Nagyon szívbe markoló mondatokkal képes hozzánk szólni a főhős, ugyanis ő írja a könyvet és mesél nekünk közvetlenül – például arról, hogy milyen az, amikor rájönnek, hogy nincsenek szülei és vagy ízléstelen kérdéseket tesznek fel neki vagy pedig a kérdezők várják el, hogy őket vigasztalják meg, mert csak a saját szórakoztatásukként élik meg más tragédiáját.

Sajnos anyagi gondok is járnak ezzel, hogy csak a testvérük tartja el őket, ezért azt is bemutatja a könyv, milyen lélekfelemésztő tud lenni, ha az ember folyamatosan a megélhetésén aggódik. Ugyanakkor azt is felhozza, hogy mindenki saját problémája teljesen jogos, hiába van az emberekben egy olyan késztetés, hogy azt mondják, örülj, hogy legalább nem éhezel, mint az afrikaiak. De még így is azt a pozitív üzenetet hordozza a történet, hogy van értelme átvészelni a nehéz időket, és hogy az az élet egy nagy kaland, mindig meg kell találni azt a nézőpontot, ami segít úgy felfogni a dolgokat, és sosem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az életben az egyik legfontosabb dolog, hogy jól érezzük magukat.

A másik főmotívum az emberek kedvessége és hogy mennyire fontos lehet egy-egy szó vagy gesztus is egy vadidegentől. Persze, elég idealizált volt ez a történetben, hogy mindenki segítőkész volt a szereplőinkkel, de pont ezt akarja bemutatni, hogy milyen sokra mehetnénk akkor, ha egy fokkal több emberségesség szorulna belénk. Másfelől pedig azt is bemutatja, hogy az internetes kapcsolatok ugyanúgy valódi barátságok is lehetnek, mintha személyesen ismernénk egymást, hiszen az emberek szóban is tudják egymást támogatni és az is a világot jelentheti.

A családi kapcsolatokra nagy hangsúlyt fektetett Nicholls, hiszen eleve három testvér története ez, de ugyanakkor látunk másfajta kapcsolatokat is, amik elég keserédesek. Van olyan szülő, aki nem tudja rendesen kifejezni az érzelmeit és az egész életét elvesztegette és a gyereke még a halála után sem biztos benne, hogy szerették-e egyáltalán. De előkerülnek olyan szülők is, akiket egyáltalán nem érdekel a gyerekük. Ezekkel persze azt is felveti kérdésnek Nicholls, vajon mennyire határoznak meg minket a szüleink és mennyire fogjuk elkövetni az ő hibáikat.

Az Island of Our Own képében egy nagyon aranyos és lélekmelegítő könyvet kapunk, aminek a családi kapcsolatok állnak a középpontjában, és hogy milyen sokat is tud jelenteni egy-két jótevő (akár idegen) segítsége.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: szívmelengető történet

Ami nem tetszett: egy kicsit traumatikusabb sztorit vártam :D

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Scholastic Press

Kiadás dátuma: 2015. április 2.

Oldalszám: 240 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

2016. március 20., vasárnap

Hogy akadtam rá: Szeretem az írónőt.

Úgy általában az egészről: Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül.

Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon iszonyatos nagy csalódás lett ez a könyv.

Igazság szerint a regény egyik legnagyobb gyengepontja pont a gyilkos, márpedig egy horrorban, ami a sorozatgyilkos romlottsága köré épül, ennek kéne a legnagyobb húzóerőnek lennie. Sok helyen olvastam/hallottam, hogy ez a könyv nagyon intelligens, végre nem szexualizálja és romantizálja a gyilkosokat − ami mostanában eléggé menő, hiszen mindenki szeret az otthon biztonságában kellemesen rémisztő és morbid dolgokról olvasni −, és hogy milyen naturalistán ábrázolja ezeket a szörnyű tetteket. Nem lenne ezzel gondom, ha tényleg ezt éreztem volna olvasás közben, de nekem ez leginkább unalmas volt. Hogy lehet egy darabolós-belezős gyilkosról úgy írni, hogy leginkább elaludna rajta az ember? Jó kérdés.

A gond ott kezdődik, hogy a könyv felét Harper narrálja, tehát végig benne vagyunk a fejében, és még így sem látjuk a motivációját, sem pedig a gyilkosságokat olyan részletességgel. Harper elméletileg szociopata, de azt a ridegséget sem látjuk, csak egy-két ráutaló jel van (a kötelező gyerekkori bántalmazás, kisállatok kínzása és kiskorban elkövetett rémtett, ami mind mintegy kézikönyvet követően megvan, mintha csak egy listát pipálna ki Beukes), és leginkább csak egy egysíkú papírmasé figura volt a főgonoszunk.

Persze, lehet azzal védekezni, hogy a könyv üzenete − ami olyan szájbarágós stílusban van, hogy csak felnyögni tudtam rajta, mikor egy kisiskolás projektje ébresztette rá a gyilkost erre − nem más, minthogy minden véletlenszerűen történik az életben. Nincs semmi mögött indok, minden értelmetlen és mint a hangyák csak rohangálunk teljesen jelentéktelenül az életben. Ezzel alapjáraton nem lenne gond, mert bár lehet arról vitatkozni, hogy Isten vagy milyen felsőbb erő miért engedi megtörténni a tragédiákat, mégis azért a történéseknek közvetlenül van indoka. Egy zongora nem fog magától leesni egy ablakból és agyonnyomni egy nagymamát, aki véletlen arra sétál, de egy rosszul felköltött zongora leeshet, mert épp másnapos volt, akinek a dolga lett volna a rögzítés, a nagymama meg épp a kórházba sietett. (Ez nincs benne a könyvben, csak illusztráció. :D) És ez a fajta ok-okozat abszolút hiányzik innen. Minden szereplő csak teng-leng mindenféle motiváció nélkül.

A másik szálunk Kirby nyomozása, amitől teljesen mást vártam a fülszöveg miatt, hiszen mégis ha már oknyomozó riporter, akkor csak lehet izgalmas! Igazából miről szól a történetnek ez a része? Kirby és az újságíró ismerkedéséről és szerelméről. Nem kell megijedni, nem lesz iszonyatosan rózsaszín és nyálas − tehát a romantika rajongók sem találhatnak ebben szerintem semmi értékelhetőt −, de akkor is teljesen felesleges volt. Kirbyék nem jönnek rá a rejtélyre, sőt, a könyv végén sem tudják, hogy a sorozatgyilkos kiket gyilkolt meg, Harper egészen egyszerűen megtalálja Kirbyt és tálcán nyújtja oda neki a megoldást.

Ami még iszonyatosan zavaró, az a rengeteg nevetséges véletlen. Szólhatna arról a könyv, hogy milyen rejtélyes az élet, és hogy összekapcsolódik mindenki élete, de ezzel a témával sem kezd semmit (ahogy semmivel sem). Kirbyről azért tudja meg Harper, hogy életben van, mert egy banális véletlen végett épp Kirby egyetlen újságban megjelent cikkét olvassa. Másfelől pedig a nyomozás részénél, bár Kirby körberöhögi az egyik segédjét, aki véletlenszerűen elé tesz régi esetekről cikkeket. Pont mindegyik cikk persze a sorozatgyilkosunk áldozata, és semmi logika nincs benne, hogy miért csak ezeket szedi ki az archívumból ez a gyerek.

Természetesen abszolút hülyeségek is vannak benne azért, például, hogy Kirby alig dolgozik, zaklat valakit, ami visszafelé sül el, és se az egyetemről, se a munkahelyéről nem rúgják ki. Ugyanígy, amikor a rendőröket kéne felhívni, képtelenek elmondani, hogy Kirby a gyilkosát látta, nehogy elmagyarázzanak egy ilyen fontos dolgot.

De leginkább az zavart, hogy teljesen felesleges volt ide az időutazós szál. A magyarázat, amit kapunk rá, iszonyatosan olcsó húzás, a Zs-kategóriás filmek álintelligenciájával ér fel és egyáltalán nem találtam zseniális fordulatnak. Annyira jól lehetett volna használni ezt a témát, az alapsztorinak akkora potenciálja van, hogy eléggé dühös lettem a könyv végére, hogy semmit nem sikerült elérnie a könyvnek, egy jó kis altatópótlékon kívül.

A Tündöklő lányok sok minden szeretne lenni: filozofikus megmondó könyv az élet értelméről és rövidségéről, horror, izgalmas thriller, romantika és még fantasy is, de csak egy csapongó maszlag lesz belőle. Fókuszát vesztett szóhalom és bár felhoz egy csomó témát, semmit nem kezel sehogy, mert nincs benne elég mélység.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: lassú, hiteltelen karakterábrázolás, felületesen érint mindent, felesleges a sok nézőpont

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Gabo

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. június 4.)

Oldalszám: 384 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék abstractelftől

Dan Wells: Bluescreen (Kék halál)

2016. március 13., vasárnap

Hogy akadtam rá: Szeretem Dan Wells írásait.

Sorozat: A Mirador 1. része.

Úgy általában az egészről: Marisa legszívesebben a mindennapjait a virtuális valóságban tölti, amit meg is tehet, mert a jövőben mindenkinek a fejében van a csatlakozója, amivel a világhálóra kapcsolódhat. A lány feltörekvő esportoló és a barátnőivel készül bejutni a világbajnokságra, ám a készülődéseket megzavarja, hogy hiába fizetnek Marisa szülei védelmi pénzt, az egyik helyi banda meglátogatja és megfenyegeti őket a saját éttermükben. Ha ez nem lenne még elég, egy újfajta drog is kikerül az utcákra, a Kék halál, ami elvileg ártalmatlan, csak túlterheli és kikapcsolja az emberek netcsatlakozóját, de Marisa barátnője furcsán kezd el viselkedni a használata után. Így hát Marisa nekilát ez után a drog után nyomozni az sportcsapatával/hacker legjobb barátnőivel, a technofób legjobb barátjával és a helyi maffiafőnök elkényeztetett fiával, akit egy furcsa, megmagyarázhatatlan tragédia köt a főhősünkhöz.

Lehet van egy kis problémám a játékokkal...
Ha már esportoló lányok vannak a főszerepben, akkor úgy érzem, csak tiszteletet tanúsítok a könyv iránt, ha Hearthstone-ozás közben írom meg ezt a posztot. Bár a könyves blogomból talán annyira nem látszik, nagy rajongója vagyok a videojátékoknak, így kifejezetten élveztem ezt a regényt, amit nem tudom mennyire lehet értékelni, ha az embert nem érdeklik az ilyesfajta dolgok, ugyanis itt ez a főtéma. Dan Wells is gamer és a köszönetnyilvánításban írja, hogy az a cikk volt a végső ihletlöket számára, amikor arról olvasott, hogyan szereznek a versenyre utazó esportolók vizát, és elgondolkozott azon, mennyit fejlődött a világ, hogy már itt tartunk. Végre a hivatalos versenyeknek is egyre nagyobb híre van világszerte − és igen, Magyarországon is.

Noha rengeteg negatív kritikát kapott a könyv, mondván ez Wells legrosszabb regénye − amivel egy szinten egyet is tudok érteni −, nekem a hibáival együtt is egy abszolút kikapcsoló élményt tudott nyújtani, amiben lehet a témaválasztás is szerepet játszott. A könyv felépítése amúgy elég aránytalan, az első 100 oldalon kb. nem igazán történik semmi, a drog, amiről tudjuk a fülszövegből, hogy gondot fog okozni szinte elő sem kerül és bár valamennyire felvázolja a világot Wells, ami érdekes, mégis inkább csak a lányok barátságát látjuk és hogy partiznak. Valahogy sokkal inkább a megszokott ifjúsági regény klisékből építkezik, mint Wellstől vártam volna, ami nem rossz, de így csak a kellemes limonádé szintet üti meg, ami egy cyberpunk regénytől egy kicsit fura.

A nyomozás része leginkább abból áll, hogy egy programkódot próbálnak megfejteni és különböző vírusirtókkal játszadoznak, de nem olyan részletesen vagy szakszöveggel, hogy ne lehetne érteni. Talán egy kicsit túl felületes is és hollywoodias is volt a hackerkedés, de volt annyira magával sodró a regény, hogy ne figyeljek erre.

Mégis azt meg kell említeni, hogy bár a világfelépítés felvet érdekes kérdéseket az internet és a szociális média hatásáról az életünkre, mégis úgy érzem, hogy egyáltalán nem volt kidolgozva. Elvileg a főhős a szegénynegyedben lakik, mivel a robotok minden munkát elvégeznek, már nincsen nagyjából kétkezi, fizikai munka, mégis Marisa szüleinek jól menő étterme van, amiből havi tízezer dollárt kifizetnek a védelmi pénznek. Persze, lehet mondani, hogy mást jelentenek az összegek a jövőben, de mégis teljesen felszerelt, modern gépekkel ellátott konyhájuk van és még félre is tudnak tenni, mert van tartalékuk négy gyerek mellett. Hasonlóan mindenki gyerekkorában megkapja a netcsatlakozót, ami nem kötelező, de ugyanakkor amikor Marisa barátnőjének megfertőződik a gépe, muszáj lesz kicserélni, amire a főhősünk meg is jegyzi, hogy de hát az rengeteg pénzbe kerül! Most akkor az első ingyenes mindenkinek? Ha olyan olcsó az előállítás és a speciális agyműtét, akkor később miért drága? Másfelől a szegénynegyedben hogy nincsen orvos- és gyógyszerhiány? Egy nagyobb balesetkor elözönlik az emberek a kórházat és mindenki profi gyógyszert kap és minden teljesen felszerelt és tiszta − míg nézzünk már rá a mi országunk orvosi ellátására és mi elvileg nem élünk nyomorban. Abszolút hihetetlen volt, hogy Marisa családja teljesen szegény, ha a horribilis árú kórházi kezelést és napi ágydíjat tudták fizetni, még ha csak egy családtagnak a kettő helyett, akkor is. Így bár az érdekes kérdések a technológia hatásáról az életünkre megmaradnak, de a hangulat valahol szétesik és nem is tudtam a világot komolyan venni.

De sajnos néha a karakterek is elég furcsán viselkednek: Az egyik lány az egész életét közvetíti a neten élő felvétellel (a szociális média és a net celebség kérdését boncolgatva) és sokszor megemlítik, hogy igen, ő közvetíti Marisa legbelsőségesebb beszélgetéseit is, utána pedig simán a titkos összeesküvés elleni terveket is végigközvetítik neten? Valahol egyszer utógondolatként odaveti a szereplő, hogy "ja, ne aggódj, ezt most nem közvetítettem," de ez még mindig nem a titkos tervre vonatkozott, ahol szintén ott voltak a kamerák. Marisa pedig amúgy nem naiv, realizálja és tudja nagyon jól, hogy a bandaháborúk vérrel és fegyverekkel járnak, később pedig úgy megy oda egy bandavezérhez, hogy reméli, hogy csak a kezére csap valakinek és senki nem fog megsérülni vagy meghalni. Lehet a főhős impulzív, de ezt mégis túlzásnak tartottam.

De a hibái ellenére gyorsan lehet haladni a könyvvel, rettentően olvasmányos és a humorával abszolút könnyed kikapcsolódást nyújt. Wellstől már megszokottan a karakterek közötti kapcsolatok és kémia nagyon erős, és leginkább a baráti társaság miatt szerettem meg ezt a könyvet. (És itt megemlítenék még egy negatívumot: A szülők abszolút csak dísznek vannak, a gyerekek nagy része iskolába se jár be, mert meghackelik a rendszert.) A karakterek mind a szürke moralitás talaján mozognak, hiszen egyikük sem igazán törvénytisztelő, és még az a kérdés is felmerül, hogy ha változtatni akarunk a világon, vajon meddig mehetünk el. Mi az, ami még morálisan elfogadható? Esetleg nyúlhatunk-e törvénytelen eszközökhöz is?

Frissítés/Toldalék: A könyv elég diverz, sok a nem fehér bőrű szereplő és a főhős lánynak ráadásul csak egy keze is van (bár ez nem annyira hangsúlyos, hiszen van olyan pótkeze a technika miatt, amitől egyáltalán semmi problémája nem akad.) Viszont mégis, hiába ennyire multikulturális a könyv, a németek akkora sztereotípiák, hogy csak mosolyogni tudtam rajta, főleg, hogy a német nyelvű mondatokat/szavakat még jól félre is gépelték.

Noha tényleg a Bluescreen az eddigi leggyengébb, leglightosabb Wells regény − ami látszik abból is, hogy hiába adta rá öt csillagot, mégis kb. csak negatívat írtam róla, mert azok voltak annyira szembetűnők −, mégis kellemes olvasmány azoknak, akiket legalább egy kicsit lekötnek a számítógépes játékok.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: esportolók a főszereplők! méghozzá lányok! lányok, akik programoznak is!

Ami nem tetszett: logikai bakik

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Balzer + Bray

Kiadás dátuma: 2016. március 24.

Oldalszám: 352 oldal


Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.