Paul Tremblay: Szellemek a fejben

2016. július 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak.

Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam.

A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intelligens könyvet kapunk a valódi emberi gonoszságról, ami nem feltétlen véres tetteket jelent, illetve arról, hogy a popkultúrának milyen hatása van ránk és hogy mennyire tud szórakoztatni és lekötni minket a borzongató, való életi tragédiák.

Az ördögűzéses horrorokra nem csak az alaptörténet mutat görbe tükröt, hanem a család életéről szóló valósághshow-t is elemzi egy blogger, ezeket a posztokat is látjuk a történetbe beleszőve. Azt hiszem, ez az elem elég nagy vízválasztó lehet a legtöbb embernek, de mivel alapvetően szeretek blogokat olvasni, ez nekem plusz pontnak számított − sőt, nagyon jól eltalálta Tremblay a posztok hangnemét is. Viszont hiába tálalja úgymond elénk az üzenetet így az író, abszolút nem lesz erőltetett vagy szájbarágós, inkább érdekes olvasni az elemző esszéket.

A horror műfaj mindig is szerette alkalmazni a bizonytalanságot, hiszen az ad egyfajta feszültséget, és ez itt sincs másként. Az egész történetet vagy a reality show-n keresztül látjuk, amiről persze tudjuk, hogy valamennyire forgatókönyv szerint íródik és/vagy úgy vágják meg, hogy az eladható legyen. De ezt a bizonytalanságot fokozza, hogy a narrátorunk nyolc éves korában élte át az egészet: egy egyfelől azt biztosítja, hogy egy hozzá nem értő, ártatlan nézetből látjuk a történéseket, amitől még inkább a mi fantáziánkra bízza Tremblay, hogy kitöltsük a hézagokat, másfelől pedig még jobban hangsúlyozza, hogy nem tudjuk biztosan, mi is történhetett. Merry persze nem emlékezhet mindenre ennyi idő multával, és ezzel hozza elő Tremblay azt a témát, hogy mennyire tünékeny dolgok az emlékeink: Merryt befolyásolja az is, hogy más is elmesélte neki a történteket, sőt, még tévésorozat is készült az életéből, és hiába volt mindennek tanúja, ő se tudja konkrétan mi történt. Ez a kétség hozza elő a könyv végén lévő érzést, ami miatt annyira megszerettem: Nincsenek egyenes válaszok, mindenki saját maga döntheti el, mi is történhetett valójában, én kétfajta értelmezését látom az egésznek, de ez minden olvasónak más és más lesz.

A hangulatot nem csak a bizonytalanság adja meg, hanem Merry félelme is. Amit nem csak az fokoz, hogy túlságosan fiatal még és a szülei nem állnak le megmagyarázni neki a dolgokat, ezért még ijesztőbb számára a nővére ismeretlen betegsége, de nagyon érzékletesen ábrázolja Tremblay azt a fajta rettegést, amit átél a lány, ahogyan azt várja, mikor tesz újabb félelmetes/gonosz dolgot a nővére.

Ami hangsúlyos téma még, az a vallás, leginkább az elfogult és szélsőséges hit, hogy mennyire lehet ezzel manipulálni az embereket. Míg a Barrett család apja az, aki elsőként fordul az egyházhoz segítségért, ő is akkor teszi, amikor összeomlik az élete, később pedig még az ateista anya is képes elhinni, hogy az ördögűzés akár segíthet is a lányán, annyira elkeseredett. Ezzel is még jobban bemutatva azt, hogy sokan mennyire a sebezhető embereket szemelik ki maguknak áldozatul, jelen esetben a pap és a tévés stáb is csak kihasználják a Barrett családot.

És ezzel elérkeztünk a könyv egy másik központi érdekes kérdéséhez: Az emberi gonoszsághoz és hogy az otthonunk biztonságából mennyire morbid szórakoztatásként tudjuk ezt megélni. Az hogy reality tévé készülhet egy skizofrén lány félrekezeléséből, eleve borzasztó, és sokaknak talán hihetetlen, de csak nézzünk körbe hány olyan reality van, ami mások szenvedésére alapul, illetve ott vannak az igazi sorozatgyilkosságokat feldolgozó doku-sorozatok, ahol ugyanilyen dramatizált, néhol hatásvadász körítésben kapjuk meg a valós eseményeken alapuló történetet, sokszor túlzásokkal vagy csak találgatásokkal, mert így is tudjuk, hogy van benne valami igazság mag, ami miatt még borzongatóbb az egész. (Ebben én is bűnös vagyok, képes vagyok olyan dokumentumfilmeket nézni, ahol épp a gyilkos ad interjút vagy tesz vallomást, mert ennyire tud érdekelni az emberi lélek gonosz oldala, de nem mondom, hogy nincs benne valami morbid kíváncsiság is.)

Igazából a történetben − még ha fantasyként is értelmezzük − nem a lény (szellem, démon, bármi) lesz a központi gonosz, hanem az emberi kapzsiság, az emberi gyengeségen nyerészkedők, a szélsőséges vallás és a szexizmus. Külön kiemelhető, hogy a horrorra (is) jellemző szexizmust külön kritizálja Tremblay, hiszen a megszállás egyik tünete mindig a túlzott szexualitás, amit persze, hogy a nők nem mutathatnak, illetve, hogy a nők nem beszélhetnek választékosan és nem lehetnek okos gondolataik. Ezt abszolút jól bemutatja azzal a jelenettel, amikor a papok állnak Marjorie felett és azt kifogásolják, hogy egy fiatal nő nem olvashat és jegyezhet meg ennyiféle dolgot, amit visszamond nekik. Ezek mellett persze a női test és a filmekbeli kamera viszonyát is elemzi a bloggerünk, bár ezt ugyan csak a kritikus esszékben látjuk, de mégis rávilágít arra, hogy hol is a helye leginkább a nőknek ebben a műfajban. Ehhez még a gótikus regényeket is behozza, ahol általában az elnyomott nőknek az apjukkal és az uralkodó férfi társadalommal kellett szembenézniük, és valahol itt is egy ilyen tragikus történet kerekedik John Barrett végzetesnek bizonyuló döntésével, amivel a családjára erőlteti a vallásos férc megoldást.

A Szellemek a fejben nem egy véres, rémisztő horror könyv, mint amire számítottam, hanem egy családi tragédia története, két testvérrel a központban, akiknek fenekestül felfordul az életük. Összetett, intelligens kommentár a horror, a félelem vonzásáról és az emberi kiszolgáltatottságról.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a meta elemzés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9. (eredeti: 2015. június 2.)

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Katey Wolfe (Kelley Armstrong): Undone (Bomlás)

2016. június 26., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Az egyetemista Jess minden vágya, hogy összeszedjen legalább egy egyéjszakás kalandot, főleg azért, hogy rendbe tegye az önbecsülését a legutóbbi szakítása után. Viszont az exe, Chandler még mindig zaklatja a nőt, annyira, hogy végül is nem is tűnik rossz ötletnek, ha Jess beiratkozik lövésoktatásra. Noha igazából az oktató, Declan kinézete vette rá Jesst az órákra, mégis hasznosnak bizonyulnak, amikor egyik este hazafelé megtámadják, és kénytelen lelőni egy embert. Mivel Declan adta kölcsön a fegyverét neki, gyorsan megpróbál eltávolodni a férfitól, nehogy bajba sodorja.

Ez az első new adult könyv, amit elolvastam, és talán az egyetlen is marad. Általában nem olvasok realista regényeket, főleg, ha "csak" romantikusok és nem taglalnak valami komoly témát, mert nem szoktak lekötni. De most kivételt tettem − bár már próbálkoztam olyan nagy hírességekkel, mint a Szürke ötven árnyalata vagy a Faldöngető −, mert Kelley Armstrong bújik meg az álnév mögött, így bíztam benne, hogy ha más, hát ő képes lesz arra, hogy olyan romantikus ponyvát írjon, amit szeretni fogok. És ez nem is lett másképp, nem kellett benne csalódnom.

Igazi, vérbeli Kelley Armstrong könyv ez is, bár nem tudom biztosra, hogy felismertem volna-e, ha még akkor olvasom, amíg az írónő titokban tartotta a kilétét, de van egy sejtésem, hogy hasonlítottam volna hozzá. Armstrong az egyetlen olyan író, aki képes olyan romantikát írni és vonzódást a karakterek közé, amit egyszerűen imádok, ahol mindkét szereplő csendesen epekedik a másik után, remek szexuális/szerelmi feszültséget keltve, miközben tényleg támogatják egymást a karakterek és kialakul közöttük egy olyan kapocs, amiről elhiszem, hogy tényleg szerelem.

Igazából a romantika számomra csak akkor tud működni, ha nem csak a karakterek között lévő kémiát szeretem, de a két szereplőt önmagában. És míg más new adult könyvben nem igazán találkoztam karakterizálással (nem általánosítás, csak azok közül, amiket elkezdtem), itt teljesen kerek karakter mind Declan, mind Jess, mindkettőnek megvan a maga problémája és karakterfejlődése, amiben segítenek egymásnak, de végül is mindketten saját magukat mentik meg. Kifejezetten tetszett, hogy bár Jess kap segítséget a problémája megoldásában, nem kiszolgáltatott a férfinak és nem kell megmenteni, nincs semmiféle bajba jutott hölgy szerep itt.

Mivel new adult, és ebben a korkategóriában inkább a pornó könyvek mennek − kell találnom egy new adult regényt, ami nem erotikus −, így nem meglepően itt is forró a hangulat, és bár eddig is olvashattunk erotikus jeleneteket Armstrongtól, itt tényleg szabadjára engedte a fantáziáját és még explicitebben ír, mint eddig. Nem csodálom, hogy meghagyta az álnevét, hogy elkülönítse ezt az írását a többitől (nehogy valamelyik fiatalabb olvasója véletlen, fülszöveg olvasás nélkül megvegye), mivel a szexuális fantáziáknak és a szexuális dolgok felfedezésének elég sok szerepe van a kötetben.

Noha itt nincs nagyobb, szövevényes cselekmény a romantikán kívül, azért akad valami, így kilátszik az, ami Armstrong erőssége: a thriller. Azért a két karakter evődése közben még kapunk egy kis fegyveres, lövöldözős jelenetet is, és még halványan nyomoznak is valamennyit a szereplőink, noha 160 oldalon nem lehet túl sokat elvárni ettől a száltól, nekem teljesen jó extra körítés volt a főszál mellé.

Másfelől viszont a komoly témák, amiket érint Armstrong, azokat normálisan kezeli. Nincs itt szappanoperai műelem, mint amit sokszor látok a hasonló könyvekben, és kifejezetten üdítő volt, hogy felnőtt módjára beszélték meg a karakterek a problémáikat, nem holmi félreértésekből adódtak a konfliktusok.

Bár nem a megszokott Armstrong zsáner ez, mégis azt mondom, hogy ebben a kategóriában is nagyon jól alkot a kedvenc írónőm. Kifejezetten jólesett ezt most nyári limonádénak olvasni a nagy hőségben. Az Armstrong rajongóknak, akik szeretik az erotikát, pedig nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: igényes ponyva

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Traverse Press

Kiadás dátuma: 2016. június 16. (eredeti: 2014. április 29.)

Oldalszám: 160 oldal

Honnan: saját, e-book

Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

2016. június 19., vasárnap

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman fanatikus vagyok.

Sorozat: A Köztesvilág trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Joey Harker átlagos srác, próbálja túlélni az iskolát, reménytelenül és viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy napon viszont úgy téved el, mint addig sosem: átsétál egy teljesen másik világba. Kiderül, hogy világjáró, azaz képes az összes létező világ között járni, ám ez keresett képesség, és egyből vadászni is kezdenek rá.

Ez a regény tévésorozatnak indult − csakúgy, mint Gaiman másik könyve a Sosehol is −, és mivel a szerzőpáros nem tudta eladni az ötletet, megmaradtak regénynél. Amondó vagyok, hogy ebben rejtőzik ennek a könyvnek az egyetlen hibája: Olyan, mintha csak egy forgatókönyvet olvasnék, egy vázlatot egy olyan ötlethez, amit el akarnak nekem adni. Van potenciál a történetben, de mivel épp csak 190 oldalas a regény alig tudott vele mit kezdeni. Úgy éreztem olvasás közben, hogy ez az egész egy kihagyott ziccer, ezért kap csak három pontot, mert lehetett ez sokkal több is, főleg, hogy Gaiman is az alkotók között szerepel.

A világfelépítés abszolút érdekes lenne, a személyes kedvenc témámat is használja fel: Mi lenne, ha minden egyes fontosabb döntéskor egy-egy újabb világ jönne létre. Sőt az univerzum úgy is megoszlik, hogy a mágia vagy éppen a tudomány az uralkodó az adott világokon, és két ezek köré az erők köré épült hatalom vív egymással háborút. Az egyensúlyt pedig egy titkos szervezet, akik csak világjárókból állnak, próbálják fenntartani. A többféle világok közötti helyek tényleg színesek és vibrálóak, noha nagyon sok leírást nem kapunk, viszont az egész rendszer leírása hiányos. Még több információt akartam megtudni arról, hogy milyenek azok a világok, ahol például mindenki farkasszerű lény vagy éppen szárnyuk nőtt az embereknek, egy csomó érdekes kulturális különbség lehet közöttük, de erről nem kapunk beszámolót. Jó esetben is két mondatban tudjuk meg (és akkor sokat mondtam), hogy egy-egy világ milyen.

Joey-nak kiképzésen is részt kell vennie és ez a mágikus/tudományos iskola is annyira jó ötlet, ahol világok közötti ügynököket képeznek, megtanulva minden világ szokását, a fizika fura törvényeit, no meg a varázslást. Már magában ebben a történetszálban mennyi potenciál van! És ezt megkapjuk 5 oldalban, nem többen, ugyan elég lógatnak pár tantárgy címet, de ezen kívül szintén semmit nem tudunk meg erről.

Sajnos a vázlatosság miatt nekem az egész történet steril volt, noha egy egyszerű kalandregény, ahol a pörgős események magukkal sodornak, mégis az érzelmi csúcspontnak számomra nem volt semmilyen ereje, mivel a gyors tempó és a kis terjedelem miatt a főhőst sem ismertem meg, és nem éreztem magamhoz közel. A végefelé pedig ez a nagyon kiválasztott, nagyon különleges főhős az arroganciájával csak még jobban szabotálta azt, hogy megkedveljem vagy érdekeljen a sorsa.

Mindezek mellett pedig − noha nem válogatok korcsoport szerint az olvasmányaim között − úgy éreztem, hogy ez inkább meseregény akarna lenni az elég kétdimenziós, tipikus csábító női és a csúnyaarcú férfi gonoszával együtt. Maga a fogalmazás, a vázlatosság azt sugallta, hogy ez fiatalabb korosztály célozza be, pedig a főhős 15 éves, és mennyire jó lett volna, ha Joey többféle énjét a tinédzserkori énkeresés témájára használja fel.

Őszintén nem tudom, hogy mennyi Neil Gaimant tartalmazhat ez a regény − nyomokban felismerhető az örök kedvenc képregényem tőle, a Books of Magic, ahol szintén a mágia és a tudomány küzd egymással egy világjáró fiúért, viszont valahogy hiányzott nekem innen az a báj és varázs, amit Gaiman ad a történetekhez. Annyi viszont sajnos biztos, hogy a további kötetekhez Gaiman már csak a nevét adta, így még nem tudom eldönteni, hogy folytatom-e.

A Köztesvilág egy falatnyi, kalandozós sci-fi történet, aki csak egy délutáni kis könnyed szórakozásra vágyik, annak lehet tökéletes, de sajnos, akit a világfelépítés érdekel, azoknak nem biztos, hogy megfelelő.

Kedvenc karakter: Színes

Ami kifejezetten tetszett: a világ ötlete

Ami nem tetszett: túl vázlatos, kidolgozatlan karakterek és világ

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9 (eredeti: 2007. július 1.)

Oldalszám: 206 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Sally Nicholls: Shadow Girl (Árnylány)

2016. június 13., hétfő

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Clare élete nem a legvidámabb: Sehova sem tud beilleszkedni és állandóan zaklatják az iskolában. Nem foglalkozik a tanulmányaival vagy azzal hogy barátokat szerezzen, hiszen mindig gyorsan átpasszolják másik gyámszülőkhöz, és költözhet tovább. Aztán egy napon eltéved hazafelé menet és találkozik Maddyvel, aki szintén árva és talán ő lehet az első igaz barátja.

Sally Nicholls diszlexiásoknak szánt mesekönyve ez, vagyis eleve könnyen olvasható a nyelvezete, kellemesen nagy térközökkel és alapvetően rövid, de még így is egy összetett és elbűvölő mesét tudott összehozni.

Az alapötlete ugyanaz, mint a Close Your Pretty Eyesnak, mivel egy másik kiadónak is feldobta ugyanazt az ötletet az írónő, így egy ihletből született a két könyv: milyen az élete egy árvaházban nevelkedett gyereknek. Míg a Close Your Pretty Eyes egy szívet tépő történet, ami enyhén reménytelen, addig ez a történet csupa remény, de mindkettőben jelen van az elhagyatottság és a magány, amin egyetlen emberi lénynek, nem hogy gyereknek nem szabadna átmennie.

A könyvek vége is zseniálisan kiegészítik egymást, ugyanaz a végük, de míg a Close Your Pretty Eyes vége teljesen az olvasóra van bízva, de mégis bizonytalanságban maradunk és keserédes hangulatot hagy maga után, addig a Shadow Girl ugyanazt a véget teljes pozitívsággal alkalmazza, ezzel is bemutatva, hogy bármennyire is nehéz időket élünk át, mindig van remény.

Az egész fantasy szál nincs megmagyarázva, ennyi oldalon nem is igazán lehet kifejteni, inkább csak azért használta Nicholls, hogy megmutassa, hogy mennyire összefügg az emberek élete, mennyit számít, ha segítünk máson, akárcsak egy kedves szóval talán az egész életüket is megváltoztathatjuk. Kicsit szól arról, hogy bármennyire is reménytelennek látjuk a helyzetet, néha az élet talál rá megoldást, persze, emberek is kellenek hozzá, de van remény.

A Shadow Girl egy zseniálisan összetett mesekönyv arról, hogyan vészeljük át a nehéz helyzeteket, mert mindig van ok reményre.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - képen ugyan nem látszik, de a piros szín igazából csillogó festék, ami iszonyatosan gyönyörű.

Kiadó: Barrington Stoke

Kiadás dátuma: 2014. május 15.

Oldalszám: 80 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, Nancytől karácsonyi ajándék

Alma Katsu: Megtorlás

2016. június 5., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Halhatatlan trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: Lanore miután elmenekült St. Andrewsból Luke-kal, megpróbál megszabadulni a múltja démonaitól és új életet kezdeni. Ezért is adományozza múzeumoknak a halhatatlan élete alatt felgyülemlett ereklyéket, ám a békés múzeumlátogatást megzavarja, hogy Adair kiszabadul. Lanore rettegve menekülni akar, ám Luke bizonygatja, hogy biztosan csak a nő képzelődik és paranoid, így Lanore nem tud mást tenni, mint elhagyni a férfit. Adair eközben Jude segítségével megismerkedik a modern élet és az internet csodáival.

Az első részt egyszerűen imádtam, egy tökéletes történet volt az egészségtelen, megrögzött szerelemről és nem mellesleg egy kis gonosz/hősnő sötét romantika is volt benne, ami az abszolút kedvenc témám. És itt meg is kell állnunk egy kicsit: Úgy gondolom, hogy van létjogosultsága az olyan történeteknek, amiknek nincs boldog befejezése. Tudom, hogy sokan azért olvasnak − főleg szórakoztató irodalmat −, hogy kikapcsolódjanak és elmeneküljenek a gondjaik elől, és ez teljesen érthető. Mégis sok könyvnél láttam, hogy azért pontozzák le, mert szomorú a vége, esetleg reménytelen (mikor adott könyv műfajából egyből adódik, hogy az nem lesz happy endes történet), és azt veszem észre, hogy sokan elvárják a szirupos véget.

Persze, hogy az olvasó szeretné, ha olyan vége lenne egy történetnek, ami neki tetszik, hiszen hozzánőttek a karakterek és időt fektetett a könyvbe, de mégis azt várni, hogy minden hollywoodi nyál lesz, egy kicsit sok. Nem kell mindennek feneketlen sötétséggel, halállal és vértócsákkal végződnie, félre értés ne essék. Valamit el kell érnie a hősöknek, valamiről szólnia kell a történetnek, de mégis, ne legyen már baj, hogy léteznek keserédes vagy egyenesen szomorú végű sztorik, hiszen az is kikapcsolhatja az embert, az is nyújthat egyfajta szórakozást.

Találkoztam olyan romantikus könyvvel bizonyos fórumokon, ahol panaszolták az emberek, hogy nincs boldog befejezés és ezért lett borzalmas értékelési átlaga. Nem tudom, milyen lehetett a könyv minősége, mert nem érdekelt és nem olvastam, de ha ezt látom, hogy "jajj, meghalnak a szereplők a végén, akkor le kell pontoznom," akkor nem tudok egyből arra következtetni, hogy rossz lenne az a könyv. Valahol viszont érthető a zsáneri elvárás (ezért léteznek zsánerek!), hiszen ha például romantikus könyvet olvas az ember, felteszem valami könnyed, humoros, rózsaszín és bolyhos, lélekmelegítő dologra vágyik, és rendben, ez legyen.

De a mai divathullámok, ahol belekevernek ebbe a cukros limonádéba legalább egy traumát (abuzív kapcsolat, nemi erőszak, halálos betegség) valahogy összemossák a határokat: A könyvek (és egyéb média is) romantizálnak olyan dolgot, amit nem kéne, ami sose lesz szép vagy szexi, és kialakul egy elvárás az olvasók egy rétegében (nem általánosítok, persze), hogy minden legyen kellemes és boldog, semminek se legyen reális következménye, hiszen ez csak fantázia. És míg ez egy fokig igaz (lehet szépíteni bizonyos jeleneteken, lehet kivágni érdektelen dolgokat a történetekből), addig az nem kifogás, hogy ez fantáziavilág, ezért nem gondolkozhatnak logikusan a hősök, illetve nem érezhetik az emberi érzelmek teljes skáláját, minden le van egyszerűsítve, semmi negatív érzelem vagy dolog nem lehet tartós.

Ez a torz világkép, ami kialakul, lehet káros a való világban is az irreális elvárások terjesztésével (nem szeretnék itt is belemenni a Szürke ötven árnyalata csodás hatásába). És míg pornóban ezek nem zavarnak (hiszen az pornó, az nem a reális világot tükrözi), az ilyenektől sikítófrászt kapok a regényeknek titulált valamikben.

És elérkeztük végre a lényeghez: a Megtorlás ennek a lehetetlen és hülyeséget terjesztő olvasói elvárásnak felel meg. Úgy éreztem egész végig, hogy csak azért született meg ez a könyv, mert akkora sikere volt az első résznek az erotikus jelenetek miatt egy bizonyos olvasói körben. (Meg mert mostanában persze, hogy mindenről addig kell húzni a bőrt, amíg el tudják adni.)

Akkora hangulatváltozás van ebben a könyvben, hogy pislogtam, kétszer meg kellett néznem, hogy jó könyvet nyitottam-e ki. Az első részben Adair gonosz volt, szociopata és iszonyatosan jól átvágta még az olvasót is, amikor a visszaemlékezésről, amit elénk tárt, kiderült, hogy hamis, így minket is megvezetett, majdnem együtt is érezhettünk vele. Erre jön ez a második rész, és ezt a jól felépített, ravasz gonoszt lerombolja, és nem túlzok, amikor azt állítom, hogy olyan volt, mintha egy rajongói írást olvasnék.

Újabb kitérő következik, de mivel nagyon vonz a jóság és a gonoszság kérdése, az emberi lélek összetettsége, ezért gyakorta olvasok gonosz/hős párosokról rajongói írásokat minden médiához, amit fogyasztok. Mivel a fanfictionök szerkesztetlen írások, 99%-uk olvashatatlan és esetlen, darabos írások, megszokott hibákkal. Az, hogy a Megtorlás ugyanezt a szintet hozza, az valami borzalom! Adair jellemfejlődése hirtelen jön, ha megszállottsága lenne Lanore-ral szemben, az még rendben lenne, de egy szociopata gonoszból hősszerelmest varázsolni lehetetlen! Márpedig a Megtorlásnak ez a lényege: El kéne hinnünk, hogy Adair gonosz, de teljes jósággal és tiszta szívből szerelmes Lanore-ba, és nem, nem arról van szó, hogy ez egy rossz szerelem lesz. Annyira az alapvető romantikus kellékeket használja Katsu, mintha egy "rosszfiú rocker srác beleszeret a visszahúzódó lányba" történetet írna, nem pedig értelmes felnőttekről szóló drámát.

A legfelháborítóbb viszont az, hogy azt a témát rakja elénk, hogy ha megerőszakol valaki téged, az még teljes szívéből szerethet és az erőszaktevőnek van igaza. Noha az lenne a központi kérdés, hogy bántjuk egymást az önző szerelemmel és szeretettel, félresiklik a narráció, amikor belekeveri a vallást és a megbocsátást, és elénk tesz egy olyan beszédet, miszerint a nőnek, akit megerőszakolnak, meg kell bocsátania és örökre szeretnie a tettest, mert a lelki üdve függ ettől. Komolyan? A 21. században itt tartunk?

Ezek mellett persze próbálta hozni a történelmi vonalat, amit az első részben: Míg ott, mivel Lanore mesélte el a történetét, ez teljesen szépen egybesimult, itt minden visszaemlékezés beleerőltetett, valami, aminek épp köze lenne (mert nem lesz természetes az összeállítás) Lanore vagy Adair adott gondolataihoz, elénk ül. A történelmi tényhibák lehetnek zavaróak, de már az első részben átugrottunk ezen, ugyanakkor itt minden visszaemlékezős jelenet tényleg felesleges, mert abszolút aránytalan az írás. Noha elbeszélő dolog lenne, mégis a kiemelt jelenetek unalmasak, a többit pedig tömbösítve kapjuk, mintegy összefoglalóként, az érdekes részekre nem fókuszál az írónő. Látjuk, hogyan szerzi meg Adair a testelfoglaló varázsigét. De érdekes utazás lenne, nem? Ja, több tucat oldalnyi "Romániában születtem" szöveg után, besétál egy helyre és odaadják neki.

Ez az, ami hiányzik még a könyvből: A kellő feszültség. A visszaemlékezéseknek nincs súlya, összevissza bedobott kis novellák, nem létező történetívvel, a főcselekményben sincs semmi, ami fenntartaná a feszültséget, hiszen a váltott nézőpont ezt ellövi. Tudjuk, hogy Adair szerelmes és nem akarja se megkínozni, se megölni Lanore-t, Lanore szála pedig ettől függne, hogy vele együtt izguljunk. Tudom, hogy inkább lélektani regény lenne, de oda is kell valami, ami fenntartja az olvasók figyelmét, itt pedig ez nem létező dolog. Extra vicces, hogy jóval a 300. oldal után találkozik Lanore és Adair, és még ez után is képes Katsu valami sűrített, sután leírt epilógus szerű történést elénk tenni, ami igazából olyan érzést keltett, mintha ez a könyv csak egy vázlat lenne.

A nagyszerűen megalkotott első résszel szemben ez egy sekélyes romantikus történet, ami teljesen összecsapott, és ismét belénk sulykolja, hogy a nemi erőszak szexi és a szerelemtől minden férfi meg tud változni. Egyszerűen ez csak egy divathullámot követő tucatkönyv lett, iszonyatos nagy csalódás.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: tipikus nemi erőszakot romantizáló ponyva lett

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2013. január 22.)

Oldalszám: 344 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.