E. Lockhart: A hazudósok

2015. április 26., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Cadence Sinclair Eastman a gyönyörű és gazdag Sinclair család elsőszülött unokája, a vagyon és a trón várományosa. A családjában elvárják, hogy mindenki tökéletes legyen, ezért nem igazán mutathatja ki az érzelmeit, amikor a szülei elválnak vagy amikor a nagyanyja meghal. A fényűzés és a hazugságok között azért akad jó dolog is: Nyaranta a család a magánszigetükön él, ahol minden csodálatos és Cadence a baráti társaságával, a Hazudósokkal elfeledheti a problémáit legalább egy kis rövid időre. Sőt, még az igaz szerelmet is megtalálja Gat képében, aki az egyik nagynénjének ismerőse, és bár a nagyapja nem nézi jó szemmel Gat látogatásait származása miatt, mégis minden nyarat velük tölt a fiú. A dolgok csak akkor fordulnak igazán rosszra, mikor tizenöt évesen Cadence-t egyedül találják a vízben fejsérüléssel: A lány onnantól kezdve migrénes poszttraumás fejfájásoktól szenved, és nem emlékszik mi történt azon a nyáron, és valamiért a barátai se állnak szóba vele két évig.

Már amikor megjelent angol nyelven ez a könyv, akkor is el akartam olvasni, nem igazán tudtam róla semmit, azon kívül, hogy van benne valami nagy csavar, ami mindenkit letaglóz: Erre már a cím is utal és az első pár oldalból már gondolja az olvasó, hogy ez a nagy meglepetés a baleset kilétét és következményeit fedi. És igazából ez az egyetlen bajom a könyvvel, amiért csak négy csillagot tudtam rá adni: Az írónő is erre a csattanóra épít inkább, a végén sokkhatásként kell érnie minket, különben nincs olyan nagy érzelmi vonzata az egésznek. Noha a karakterek érdekesek és a kapcsolataikat valamennyire felvázolja, mégsem mélyed el annyira benne, hogy önmagában, ha már tudjuk a csattanót is, hatással legyen ránk annyira a könyv. Bevallom, én kb. a 30. oldalon már tudtam, mi a vége és bár szerettem a könyvet, sokat levont az élvezhetőségéből, főleg mert azt éreztem, hogy a végén nekem meg kéne lepődni, pedig annyi, de annyi nyom és előreutalás van, ami túl sok volt vagy túl átlátszó. Azt is hozzátenném, hogy nem az első ilyen csavarral rendelkező könyvem ez, és akinek az lesz, az esetleg meglepődhet, ez a része a regénynek nagyon olvasófüggő. De sajnos én már találkoztam hasonló csavarral, ahol ezt jobban kivitelezték − és nem csak azért, mert nem volt ennyire átlátszó, hanem mert önmagában nem ez volt a történet főpontja.

A regény stílusa egy kicsit túlírt, de szerintem pont illett egy ilyen főhőshöz, aki az elején is mondja, hogy szereti a szavak nyakatekertségét, és mivel ő mesél az olvasónak nem volt ez karakteridegen, és szerettem az eltúlzásokat a narrációban − mikor vérzésként írja le a lelki sebeit −, mert ez nagyon jellemző a tinédzserek túlságos érzelmességére és túlreagálására.

Ha már ifjúsági regény egy kicsit szól arról is, hogyan kezdik el keresni önmagukat a szereplők, és noha ők annyira gazdagok, amivel a legtöbb olvasó nem tud azonosulni, itt ez abszolút jól volt ábrázolva − hiába elkényeztetett kölykök a főszereplők, mégis lehetett őket kedvelni, és a gazdagság és elvárások negatív hatását is bemutatta. A szülői elvárás nem kifejezetten csak a felső tízezer problémája, de itt ettől még inkább hangsúlyosabb és nehezebb probléma lett ez a gyerekek számára. Gat, az egyetlen olyan szereplő, aki csak bekerült a családba és nem vérszerinti rokon, képvisel egy másik perspektívát a többi szereplőnek, és egy kicsit úgy is éreztem, ő nem hús-vér karakter, csak a külső világot, a vele járó gondolatokat, szabadságot testesíti meg, és inkább ebbe az ideába, "világba" szerelmes Cadence, mint magába a fiúba. Gat az, aki elgondolkozik azon, hogy változtatni kell-e a világon, ha tudunk, mennyit tudunk megtenni, és mi tesz minket jóvá vagy rosszá − ha tétlen ülünk a gonoszságok mellett? − és a hit kérdését is érinti. Eltöpreng azon, hogy lehet, hogy valakinek olyan kevés van, míg mások gazdagok, és hogy miért igazságtalan az élet.

Ehhez kapcsolódik közvetlen a regény másik témája: a negatív érzelmek, gondolatok, tulajdonságok, mint motiváló erő, milyen következménye van annak, ha valakin például eluralkodik a kapzsiság. A szereplők közül egyik sem jó vagy rossz, ahogy az életben, bár Gat küszködik azzal, hogy árnyaltan lássa a világot, mégis a rossz döntéseik indítanak el egy dominósort, ami a könyv végén bontakozik ki és látjuk teljes mértékben a "pusztítást." Ezt ügyesen Lockhart párhuzamba állítja azzal, hogy míg a Hazudósok a szüleik miatt szenvedtek, a Hazudósok is hasonlóan okoznak másnak szenvedést, pedig bele se gondoltak, így azért egy kicsit kérdőre vonja, hogy vajon a szülők mennyire vannak tudatában annak, hogy mennyi fájdalmat okoztak a gyerekeiknek, és az olvasóra bízza, hogy ez megbocsátható-e vagy sem.

A könyv érinti a gyász és a nehéz traumák feldolgozását is, és bár én szívesebben láttam volna a többi szereplőből többet − általában csak elsétáltak a főhős előtt gyanúsan soványan vagy részegen −, azért érthető ez a látásmód, mert Cadence inkább csak magára figyel. Még így is azért az olvasó el tudja képzelni, hogy a család többi tagja, hogyan szenved, míg Cadence lassan feldolgozza a traumát, ahogy visszajönnek az emlékei. Elég szívfacsaró még úgy is olvasni, hogy min megy keresztül Cadence és miket gondol vagy tesz, ha az ember tudja, mi a könyv vége.

Mivel a Sinclair család van a központban, ezért nem meglepő, hogy a regény másik nagy témája a családi kapcsolatok, amit tökéletesen ábrázol Lockhart. Egyik szereplő sem kifejezetten jó vagy rossz ember, és ebből következik, hogy a kapcsolataik is emberiek, hihetőek és nem mindig szépek. A szülők és a gyerekeik kapcsolatát remekül mutatja be mind a három generációval: milyen ha a szülők nyomást gyakorolnak a gyerekeikre, milyen amikor túlságosan meg akarják szabni a gyerekeik életét, de mégis szeretik őket. És milyen amikor az élet csúnya dolgai és a negatív érzelmek elrondítanak egy kapcsolatot egy időre, de aztán talán van onnan mégis visszaút. Cadence fejezi ki ezt a legjobban, amikor a nagyapjáról beszél:

"Szeretem őt, de abban nem vagyok biztos, hogy kedvelem is."

Ami még nagyon tetszett a regényben, hogy Cadence mesékként írja át a családja történetét, és nagyon sokféleképpen meséli el, különböző mesékből merítve, különböző tanulságokkal és nézőpontokkal a történetet, ezzel is azt hangsúlyozva, hogy minden eseménynek legalább két oldala van, és nem lehet mindent beskatulyázni valahova egyszerűen és semmi sem csak jó és rossz és tisztán felosztható, kielemezhető. Ehhez egy picit az is kapcsolódik, hogy mennyire látják a Sinclair család életét a külsősök csak egy mesének, egy történetnek, egy izgalmas pletykának, amit el lehet mesélni és csak az emberek szórakoztatására van, pedig igazi, élő emberekkel történt meg az a baleset.

A hazudósok nem egy egyedi, különleges történet, ahogy sok helyen reklámozzák, de való igaz, hogy nem egy rózsaszín, romantikus ifjúsági regény, hanem egy keserédes családtörténet, a nehéz helyzetek feldolgozásáról, amit kifejezetten jólesett olvasni.

A kötetet köszönöm a kiadónak! :)

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a stílus, a vége

Ami nem tetszett: túl átlátszó, pedig inkább a sokkhatásra épít, mint az érzelmekre

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2015. április (eredeti: 2014. január 8.)

Oldalszám: 248 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

2015. április 22., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Három férfit megbíznak azzal, hogy megöljenek valakit, aki nem tud meghalni, és sikerül is nekik, ezzel megváltoztatva mindent. Wink kanyonjai között Első úr felkel mély álmából, és rájön, hogy ami felébresztette nem más, mint hogy valaki megváltoztatta az idő folyását és biztosították, hogy egy kimenetel valószínűbb legyen a többinél. Eközben egy rejtélyes idegen, akire nem emlékszik senki, hogy néz ki, utasításokat ad a helyi rosszfiúknak, hogy elérje a céljait.

Mona Bright, akit traumái mindig megakadályoztak abban, hogy rendes életet kezdjen, Winkben, egy texasi kisvárosban örököl egy házat, ami az édesanyjáé volt. Az anyjáé, aki a lány kiskorában öngyilkos lett, egy kínzó űrt hagyva maga után. Így Mona kapva kap az alkalmon, hogy megtudjon bármit is anyjáról, aki sosem volt boldog alkoholista férje és a skizofrénia gyötrő tünetei mellett. Mona nagy nehezen találja meg Winket, mert a város nincs rajta egyik térképen sem. Végül rájön, hogy az édesanyja valamiféle tudós volt és Wink nem más, mint a laboratórium köré épült város, ezért tartják olyan nagy titokban a helyzetét. Mégis, amikor Mona megérkezik a városba, különös érzés keríti markába: A Hold itt rózsaszín, a városlakók újonnan érkezőket nem igen látnak, és este mindenki fél a sötéttől.

Az egyik gyengém a kisvárosokban játszódó, hangulatos, horror vagy misztikus történetek, szóval amikor megláttam ezt a könyvet a megjelenések között, egyből be akartam szerezni. És ahogy olyan sok horror történettel, ezzel is (sajnos) rosszul jártam, mert amikor a könyv végére értem leginkább földhöz vágtam és ugráltam volna rajta.

Becsapós ez a regény, mert általában azért a legtöbb könyvnél az első 10% után meg tudja az olvasó mondani, hogy valami neki való-e vagy sem. Az első 120 oldal itt nagyon kellemes, az első fejezet nagyon ütős (egy titokzatos gyilkosság! megmagyarázhatatlan természetfeletti dolgok! borzongás!), és bár eléggé megzavart, hogy váltott nézőpontos, mert a fülszövegből azt hittem, Mona központú lesz az egész, a nem-Mona részek voltak az érdekesek, a főhősünket pedig megtűrtem, mert kíváncsi voltam, merre halad majd a történet.

Bár a kezdeti felvezetés nagyon hangulatos, és csak úgy sodortak magukkal a sorok, elfogott egy érzés, hogy én ezt már olvastam valahol. És most tennem kell egy kitérőt: A szemfüles blogolvasók, vagy akik túl sok időt töltenek erre és az ask.fm oldalamon, azok tudják, hogy a Welcome to Night Vale rádiójáték nagy rajongója vagyok, ami egy kis texasi városról szól, a sivatag közepén, ahol a lakók félrenéznek és próbálják nem észrevenni a szörnyeket, akik az életüket igazgatják, és... Igen, egy az egyben minden horror klisé megvan benne, mert paródia. A Horzsolások és a Welcome to Night Vale 99%-ban ugyanaz világfelépítését tekintve, és amikor eljutottam a lila (Night Vale színe!) fénnyel villogó sivatagban álló, fura, fehér oszlophoz (ami egy Night Vale rész, ki hitte volna), már nem örültem a hasonlóságoknak. Steve(n), Megan, (akik név szerint ugyanazok!), a park, dr. Coburn sorsa, hogy mindenkit mindig figyelnek, a lények, a vezeték nélküli rejtélyes telefon és az üzenetek, a rózsaszín hold és a megmagyarázhatatlan villámviharok minden áthallás, klisé, és túl sok. És míg ettől a "túl sokságtól" lesz Night Vale bájos - mert paródia! -, addig itt átesik az egész a ló túloldalára, és egyszerűen unalmas lesz. Amúgy a borítóból gondolhattam volna, hogy ez lesz: mivel a borító - ami csodás, nagyon ötletes - Night Vale hangulatot nyújt, és az győzött meg végül, hogy olvassam el a fülszöveget: Ugyanis Night Vale-ben tevékenykedik egy idegen, akiről sosem tudják megmondani, hogy néz ki, csak hogy öltönyben jár és aktatáskával... És itt pont ő a főgonoszunk.

Természetesen nem azt mondom, hogy Bennett "lopott" Night Vale-ről, mert ezek jól ismert eszközök, elemek, és lehet őket jól használni, de itt az egész ettől nevetséges lett, és míg ez egy paródiába nagyon jól illik, ide nem. Noha Bennett használ humort - az mindenhova kell amúgy is -, nem lesz ez egy szétcsúszott paródia vagy szatíra, csak egy túlságosan erőlködő regény. Ezen az érzésen az sem segít, hogy vannak benne olyan nevetséges jelenetek, amik kizökkentettek és teljesen elrontották a hangulatot, pedig véresen komolyan kéne az olvasónak vennie:
1) A szörnyek fenyegetik a bűnöző, keménylegény szereplők életét, méghozzá azzal, hogy kilyukasztják a parkoló autójuk kerekét, felgyújtják a házukat, amíg nincsenek otthon, és ráírják a bőrükre, hogy menjenek haza. Azt megértem, hogy a szereplők megijednek, de nem azt, ahogyan előadták a pánikolás ama szintjét, amit a könyvben, főleg ha olyan nagymenő csávók, ugyanis senkinek nem hiányzott se végtagja, nem sérült meg senkije és semmije. (De lehet túl sok Daredevilt néztem mostanság, hogy ennyi nem hatott meg...) Lehetnek piti bűnözők, félhetnek az ismeretlentől, persze, de valahogy én nem éreztem át a halálfélelmet, amit kellett volna - a szereplők egyből olyan konklúzióra ugrottak ebben a helyzetben, ami erőltetett és logikátlan.
2) Néhány szörny szeretetre vágyik - csak ennyi és kész. Ezzel nagyon jól el lehetett volna játszani, mély témákat érinteni, az emberi mivoltunk kérdéseit boncolgatni. Ehelyett ez így csak be van dobva, és el kéne ájulnunk a mélységétől.
3) Heroint szaró szörny. Ez nem félelmetes, nem gusztustalan, és nem elszörnyedésemben tettem le a könyvet olvasás közben, hanem mert könnyesre nevettem magam.
4) Egy életveszélyes helyzetből csak azért menekül meg a főhős, mert a szörnyek hirtelen dilettánsnak és nem tudják, hogy működik bármi is, pedig volt idejük hozzászokni ehhez a világhoz és az emberekhez. Konkrétan a gyilkos megpróbálja levenni a pulóverét, hogy ne vérezze össze, de a kezében van a kés, és belegabalyodik a ruhájába szerencsétlen pára... - És ez a jelenet abszolút kifejező az egész könyvre, lehet, hogy humorforrás lenne, de abszolút nem vicces és csak erőltetetten segíti a főhőst a túlélésben, akinek aztán semmi keresnivalója az életrevalók között.

És itt jön be a könyv másik legnagyobb gyenge pontja: Mona. Mona a tökéletes karakter (Mary Sue), a láthatóan férfi által írt női karakter és egy Zs-kategóriás horror film, butus főszereplőjének egyvelege. Kiemelik, hogy ő mennyire csodás és okos (még a neve is Bright = okos, gyors felfogású), még az egyik főszörny is megjegyzi, hogy annyira okos a főhős, hogy okosabb, mint az összes ember... Ironikus, hogy ezt pont akkor teszi, amikor Mona állandóan visszakérdez, olyan dolgokra, amit az olvasó már 500 oldala tud, de azért hátha ha még háromszor elmagyarázzák Monának, akkor felfogja.

Monának nem csak az IQ szintje alacsony, de minden, ami "ő" az csak cselekményelem, egészen a személyes tragédiáitól - az öngyilkos anyja persze, hogy a történet lényege, de a másik, rejtélyes múltbéli esemény is semmi más, csak egy erőltetett eszköz, hogy hajtsa előre a történetet. Mivel Mona a fájdalommal rendelkező (amiről az emléket amúgy egy 10 oldalas információ hányásban kapunk meg nyomozás közben és sírnunk kéne meg együtt érezni), menekülő hős, ezért sok mindenféle munkája volt: ÉS MIND CSELEKMÉNYELEM! Azta, komolyan, ha Mona vécét pucolt volna, akkor hirtelen vécépucolással lehetne megmenteni a világot. Mona tud fegyverrel bánni, imádja a kocsikat - kitaláltátok? Igen, egyszer épp életmentő dolog, hogy tud kereket cserélni - mert elnézést, azt sima, egyszerű nő nem tud! Csak az über kocsirajongó! És bár a szörnyeknek nem árt a golyó, Mona nagyon badass és menő, hogy állandóan fegyverrel sétál és jobban tudja használni, mint egy bűnöző. (Persze, mert Mona ezért volt rendőr, meg azért, mert a szörnyeknek épp egy detektív kell - de semmi gond, nyomozás nem nagyon lesz, mert Mona olyan sötét.) Sőt! Mona vadászni is tud, és ez egyetlen egy jelenethez kell, hogy Mona le tudjon lőni valakit - az egyetlen emberi ellenségét, mert ugye a többin nem fog a golyó, de Mona ezt képtelen felfogni... 600 oldalon keresztül. Jajj. *nyugtató teát kortyol*

Jöjjön lenyugtatásként egy pár Mona "olyan okos, de mégsem" ™ pillanat:

  • Amikor fura dolgokkal találkozik Mona, és az anyját skizofréniával kezelték, az első dolog, hogy a vadidegen, fura ember szakvéleményében bízik, aki éppen a hotelt vezeti. Persze, ha elkezd valaki "törött időről" beszélni, az tök normális, és nem hallucináljuk azt sem.
  • Amikor Mona megtudja, hogy mik laknak a városban, és hogy mindenki hazudott neki, lepődjön meg azon, hogy elsőre nem árulták el neki, hogy akit temettek a történet elején, az gyilkosság áldozata lett. (Álljunk le ágálni, hogy de hát nekem nem azt mondták elsőre, és mindenki elsőre igazat mond!)
  • Mona egyből elhiszi, hogy létezik természetfeletti, de amikor szembesül egy változó hosszúságú folyosóval, az első gondolata, hogy ő nem vette észre az EGÉSZ folyosót.
  • Egy fontos tárgyat keres egy házban, biztos, hogy abban a házban van az adott tárgy. Talál egy büdös szobát, és nem megy be megnézni, inkább átkutatja a kúriát háromszor, mert a "büdi szobában biztos nincs, amit keres." (Bárcsak a valóság is így működne.)
  • Amikor egy fura, veszélyes dolgot talál, odamegy megnézni, megböködni, nézi 20 oldalon keresztül, majd kijelenti, hogy nem fog a közelébe menni (miközben mellette áll?) biztos meghal tőle rákban és jobb, ha gyorsan odébb megy. Majd leáll még nézni pár oldalon keresztül.
  • Mikor megtalálja Wink körül a biztonsági rendszert, elgondolkozik azon, hogy miért van ott. MIKOR MÁR TUD A TERMÉSZETFELETTIRŐL/SZÖRNYEKRŐL/ETC.! Vajon miért?
  • Mona tudja, hogy néha nem valós dolgokat lát, mégis 50 oldalon keresztül keresi július közepén az elhagyatott laboratóriumban az újévi bulit tartó tömeget. Meg is jegyzi, hogy poros a föld és generátort talál csak áramforrásnak, de 50 oldalon keresztül még keresi az embereket! És ezen szenved! Majd jó hosszú magyarázat után, többszörös ismétlések közepette jön rá, hogy esetleg az csak látomás volt.
  • Miután gyilkosságokat és szörnyeket lát Mona, csak akkor jut eszébe, hogy esetleg veszélyes lehetett a kísérlet, amit a laborban csináltak, amikor a szájába rágják, hogy mi is volt pontosan a kísérlet. De várjunk! Akkor is csak SEJTI!
  • Nagyon sokan segítenek Monán - csak úgy, indok nélkül vagy erőltetett okok miatt -, és kedvesek vele! Komolyan! Erre ő mindig megfenyegeti őket, hogy megöli őket, mikor nem tudja őket megölni... Ezt ismételjük meg a lehető legrosszabb pillanatokban, legalább 100-szor.
  • Mikor Mona előtt kijelentik, hogy "Vigyük el Monát oda és mutassuk meg neki az igazat," akkor Mona visszakérdez: "Kit visztek hova?" Sejtelme sincs arról, hogy róla beszélnek. (Nem, ez a jelenet viccnek is rossz volt.)
  • Mikor elmondják a szörnyek Monának az élettörténetüket, akkor Mona visszakérdez úgy, ami azt sugallja, hogy nem fogta fel, hogy aki előtte áll az egy szörny. (200 oldala már tudja, hogy az a személy szörny. Most mi?)
  • Amikor még Mona új Winkben nem fogadja meg a "ne menj ki sötétben tanácsot." Mikor épp egy szörnnyel sétál, aki megvédi a többiektől, akkor kijelenti, hogy nem megy a sötétbe, mert Winkben nem szabad...
  • Mikor megtudja, hogy Első úr képessége az, hogy látja az időbeli dolgokat és eltéréseket, az az első reakciója, hogy így könnyen fogja őt bántani. Olyan szörnyekről beszélünk, akik simán megeszik 1 másodperc alatt Monát, de úgy tűnik, ez sosem jut el a tudatáig.
  • Mona mikor talál egy gyanús dolgot embergyilkosoknál, felkapja, azt hiszi bomba, ezért megrázogatja. Mikor rájön, hogy a doboz zörög, azt mondja, ez nem bomba, kinyitja, és meglepődik, hogy nem robbant fel a bomba. Most bomba vagy sem? Amúgy meg miért ne zöröghetne valami kis robbanószerkezet a dobozban, halvány sejtelmem sincs, nem értem a logikáját.
  • Van egy teljes része a könyvnek, ami csak azokból a cikkekből áll, amit Mona elolvas a kísérletről. Az olvasónak egyértelmű - és Monának is annak kéne lennie, hiszen minden információ birtokában van -, hogy mi történt a laborban. Mona nem tudja összerakni, ezért a főszörny meséli el neki, jó sok oldalon keresztül. Mona pedig állandóan visszakérdez, és félreértelmez MINDEN EGYES SZÓT. (És az összes cikket, videó- és hangfelvételt nem tekint bizonyítéknak. De fura, hogy a könyv elején egy vadidegen szavát elhitte tér-idő dolgokról...)
  • Tudja, hogy vannak szabályok Winkben, amiket lehetetlen fizikailag megszegni. Mégis egy tizenhat éves lányra ezért dühös lesz, és felsőbbrendűnek érzi magát a lányhoz képest, mert amaz nem szegi meg a szabályt a kicsi, két szép szeméért.
  • A szörnyek egy régi filmen keresztül kommunikálnak Monával, aki nem ismeri fel, hogy a szörny városnevek nem szerepeltek az eredeti filmben. Egy óráig tart neki, mire rájön, hogy valami nem stimmel. Elnézést, akkor is csak sejti. Majd leáll gondolkozni, hogy hova lett a másik színész a filmből, mikor tudja, hogy ez illúzió, ja és épp halálos veszélyben vannak, de gondolkozzunk, ilyen lényeges dolgokon.
  • Mona dühös, mert emberként és értelmes személyként kezelik őt, és amit már ötször elmondtak neki, nem akarják hatodjára is lebetűzni.
  • Mikor már mindenről tud Mona, az összes fantasztikus cselekményelemről, hatszor visszakérdez dühösen egy gonosznál, hogy "MIT ÉRT ALATTA?" Egy egészen egyszerű összetett szóról van szó, amit minden ember képes felfogni. SPOILER: [Mit jelent azt, hogy alternatív univerzum? Mona, nem tudjuk, egyszerűen csak... nem tudjuk.]
  • Tudja, hogy léteznek szörnyek, sőt, csúnya szörnyek. Mégis a történet végén meglepődik azon, hogy léteznek... szörnyek? Amik undorítóak?
A legtaszítóbb Mona karakterében viszont mégis az, hogy mennyire csoda különleges ő, ugyanis persze, hogy minden gonosz karakter - akiket oszthatunk négy különböző csoportra - megérti, tiszteli, sőt, vágynak is rá! SPOILER: [Van egy lény, aki az összes halhatatlan szörnyet meg tudja ölni, ő maga a pusztítás, az első alkotott legkegyetlenebb teremtmény, akinek a puszta látszatától is megőrül mindenki. Mona? Monát a szörnyike meg akarja simogatni, felveszi egy jóképű pasas alakját és vágyakozva néz rá, mert azt akarja, hogy Mona szeresse.] MÉG ERŐSEBB SPOILER [Persze, hogy testvérek, persze, hogy Mona a legspeciálisabb szörnyike, aki valaha volt.] És Mona a kiválasztottak közül a legkiválasztottabb - és míg általában nincs bajom a különleges emberekkel, Mona egyszerűen undort keltett bennem. Kéne őt sajnálnunk, szeretnünk, az egész sztori arról szól, hogyan ugrálnak Mona segítségére, (khm, pedig ez horror?), és hogy Mona annyira különleges, mindenki megszereti. Sőt! Mona mindenkinél mindent jobban tud - ja, igen, persze, azért 630 oldalas ez a förmedvény, mert Monának annyit kell magyarázni -, és van egy helyzet, ahol Mona elítéli az egyetlen értelmes karaktert, mert az egy szörnybe szerelmes. És egészen BIZTOSAN abuzív a szörny/ember kapcsolat, ha Miss Mona-fucking-Bright azt mondja, mert ő kérem szépen rendőr volt és látott már ilyet! Bizony ám, nők, akik gyengék, azokat meg lehet verni, bizony! *elmegy a nyugtató teájáért megint*

Ez a gusztustalan fölényesség, ez az, ami végtelenül irritált. Mert amúgy igen, a könyv lehetne jobb is, ha Mona nem lenne, de akkor is ott van még a többi karakter. Mindenki csak pár jelző, semmi karakterizálás nincs, és mindenki abszolút két dimenziós karakter. Tudom, horror, ne várjak sokat? De ha 630 oldalt és egy hetet töltök a karakterek társaságában, igenis elvárom, hogy legyenek valamilyenek. Bennett karakterizálása annyiban kimerül, hogy mindenki kap nézőpontot, általában az érdektelen karakterek, hogy minél több információkivágást ültethessen elénk - ami vicces, tekintve, hogy a 400. oldalon már mindent tudunk, ha már nem előtte -, és mindenkiről ír egy-egy anekdotát, mert annyi egy ember egész élete és személyisége nyilván. Ami kifejezetten irritált, hogy hosszú-hosszú oldalakon át ír olyan jelentéktelen dolgokról, minthogy az egyik szörny, aki próbál ember lenni, az állandóan a saját hugyában fekszik, mert ennyire érti az embereket, meg az egyik gonoszka szeret a pisztolyával a tükör előtt maszturbálni. Felesleges ez a sok szereplő, néha csak drámai fokozás lenne, ahogy látjuk őket meghalni, de igazán, ha már van mindentudó E/3-as fejezet, akkor miért nem lehetett az egész történet az? Mert akkor rövidebb lehetett volna ez a valami...

Bővelkedik még a történet logikai bakikban is, és az egyik legnagyobb az, hogy vannak ezek a szörnyek, akik Winkben élnek, de hogy tudnak angolul? Hogy fordítják le az otthoni földrajzi neveket angolra - amikor az nem angol csak pár hülye szó egymás után dobálva? A szörnyek onnan tudják, hogy milyen ez a világ, mert olvasnak könyvet és néznek tévét, de a Winkbeli emberek azért nem tudják, hogy létezik világ Winken kívül, mert csak régi 1980-as sitcomokat játszik a tévé. Nem mintha azokban a sitcomokban nem lenne szörnymentes élet, vagy szimplán világ... Nem értettem ezt az egész magyarázatot. (Az internetről nem beszélünk. Biztosan nem létező dolog.)

A szörnyek dolognak nevezik magukat, az egyik főszörny megsértődik azon, ha emberként vagy nem szerint hivatkoznak rá. Ja, de anyu! Ő aztán mindig nemesítve van... Most degradáló-e a számukra embernek nevezni magukat vagy sem? Hogy lehet a szörnyek anyjának neme, ha a többieknek nincs?

A fehér kisvárosban azért nem nézik ki Monát a bőrszíne miatt, mert megszokták a másokat - felteszem a szörnyeket -, de azért LMBT-nek lenni? Az kérem szépen BŰN! NAGYON BŰN! De hogy mi az Istent érdekli a szörnyeket, ha valaki meleg/biszex/etc, amikor nekik nincs nemük se? Ki tudja! De kaptunk tragikus melegeket, akiknek annyi a szerepe, hogy meghaljanak és mondogassák, hogy melegnek lenni rossz... Csodás. (Nem, a könyv nem kifejezetten homofób, de nem tetszett ez a szál, mert totál felesleges és lekicsinylő.)

Mona tragédiája amúgy is csak cselekményelem, de mielőtt arra fény derül, előtte is zavaróan semmiképpen sincs kezelve. El nem tudom képzelni, hogy az író foglalkozott ezzel a komoly témával és utánanézett, mert annyira érzelemmentes és csak belógatott dísz szál (kötelező kellék a szexista happy endhez), de ezt azzal rontja még jobban el, hogy semmibe veszi az egészet a fantasy szálat használva. Mondván Mona nem emiatt a tragédia miatt volt üres, hanem mert ~fantasy.~ Így kell egy létező dolgot a porba tiporni.

A szörnyek soha, de soha nem veszik észre az embereket, pedig a szörnyek még időben és térben is másként látnak, de számtalanszor csak ezen múlik Mona élete, pedig nem is settenkedik, leüt egy-két szörnyet, a tíz méterrel odébb álló pedig csak hátat fordulva szövögeti tovább a gonosz terveit. Azt lehet mondani, hogy egy Zs kategóriás horror-akciófilm készleteivel rendelkezik ez a könyv, és az tökéletesen leírná a fizikai hitelességét ilyen helyzetekben.

De persze, akad értékelhető is a könyvben, csak nem sok. Több részre van felosztva, ebből az egyik csak cikkekből, hang- és videofelvételek leírásából áll, ami leírja a laborban történt eseményeket, és ha csak ez a 20 oldal lett volna az egész könyv, egy nagyon jó hangulatú novellát kaptunk volna, amit érdemes elolvasni.

Sőt! Valamiről szól is ez a regény, és el is jutott hozzám az üzenete, de ahogy a horror elemek túlerőltetettek, ahogy Mona túl különleges, úgy az üzenet túl mű. Egyrészt szólna arról, hogy az emberekben milyen erős az az ösztön, hogy becsapják magukat és illúziók között éljenek. Ez kapcsolódik az Amerikai Álom dekonstrukciójához - és elnézést, de egy Gatsby után, én ezt a könyvet nem tudom komolyan venni -, ugyanis a szörnyek is meg az emberek is ugyanarra vágynak, arra, hogy boldogok, elégedettek legyenek, és ezen tanakodnak, hogy ez csupán illúzió-e, vagy valaha elérjük-e a boldogságot.

A másik alapmotívum az otthon és hogy ez mit jelent, de igazság szerint azon kívül, hogy senki se érzi magát otthon és az idő szebbé teszi az emlékeket, nem igazán jut semmire. A családi kapcsolatok a másik pontja a könyvnek, hiszen a szörnyeknek és az embereknek is ezzel kell megküzdenie: Milyen ha egyszerűen csak szarok a szüleink, ha túlságosan kontrollálnak minket, ha csak játékszernek és dísznek tekintenek. De mivel érzelmi ábrázolás nem sok van, ezért a végén ez átfolyik egy szappanopera érzelmi színvonalába, egy borzalmasan suta és egyszerű lezárással.

A Horzsolások egy magát okosnak, eredetinek eladni vágyó regény, de túl erősen próbálkozik. Mindez megspékelve egy idegesítő főhősnővel, túl sok felesleges jelenettel és meg is kaptuk a 630 oldalas altatót, ami ez a könyv. Paródiának túl komolyan veszi magát, komoly könyvnek viszont túl esetlen és felületes.

Kedvenc karakter: Gracie, Első úr, egy-két gyilkos szörny

Ami kifejezetten tetszett: az első 120 oldal

Ami nem tetszett: Mona iszonyatosan ostoba, életképtelen főhős, mégis idealizálva van, az erőltetettség

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2015. március 10. (eredeti: 2013. február 28.)

Oldalszám: 628 oldal

Honnan: kölcsön

Kathryn Stockett: A Segítség

2015. április 10., péntek

Hogy akadtam rá: Sokan ajánlották, és végül barátnőm kölcsönadta.

Úgy általában az egészről: A hatvanas évek elején, a déli kisvárosban, Jacksonban járunk, ahol a fehérek még mindig úgy viselkednek, mintha soha nem változna semmi és a szegregáció helyénvaló lenne. Itt dolgozik Aibileen bejárónőként, Miss Leefoltnál, aki leginkább csak szeretne beilleszkedni a gazdag nők közé, és a megfelelési vágyától csak azt felejti el, hogyan kell a saját gyerekét szeretni. Minny, Aibileen barátnője, túl nagyszájú, és bár eddig megmentette őt a főzőtudománya, a város legbefolyásosabb fehér nője, Hilly keresztbe tesz neki, így nem számíthat munkára egyáltalán, pedig a gyerekeit el kéne tartania. Ezért is tekinthető csodának, amikor véletlenek folytán megkapja álmai állását: Celiában egy deka előítéletesség sincs, elviseli Minny beszólásait és annyira nincs képben a város női hierarchiájával, hogy nem hallotta Minnyről a pletykákat. A baj csak az, hogy Celia nem akarja, hogy a férje tudjon a bejárónőről, és bár ez gyanús Minnynek, valamiből csak meg kell élnie. Ehhez a feszült helyzethez adódik Skeeter, aki író akar lenni, és meg akarja változtatni a világot vagy legalábbis Jacksont.

Már amikor elkezdtem ezt a könyvet, éreztem, hogy ez egy könnyed, szórakoztató történet lesz, és egy ideig élveztem is, hiszen nem kell mindennek az élet nagy igazságairól vagy a kőkemény világról szólnia, mégis a regény végére nem maradt más csak frusztráció és a hiányérzet. Hiába ír olvasmányosan Stockett, hiába mosolyogtatott meg néhol, mégis a könyv legnagyobb hibája elrontotta a végére az olvasásélményemet, ez pedig nem más, minthogy a regény felépítése aránytalan.

A Segítség 600 oldalas - és igazából sosincs bajom azzal, ha valami hosszú -, de néhol Stockett elveszik a részletekben, felesleges jelenetekkel tömi ki a könyvet, ami nem ad hozzá semmit a történethez, és csak rétestésztaként nyúlik el az egész regény az olvasó előtt. Kicsit úgy éreztem, hogy az egész könyv céltalan, nem tudtam a végére se eldönteni, hogy ez Skeeter története-e arról, hogyan írja meg élete első könyvét, vagy a nők akkori helyzetét és a szegregációt akarja bemutatni. Lehet azzal érvelni, hogy nem kell minden történetnek valami nagy mondanivalóval rendelkeznie, és ez igaz is, mégis kell, hogy legyen fókusza, ami összetartja a szálakat, és ez hiányzott leginkább Stockett könyvében. Úgy éreztem, hogy ha egy szerkesztő megvágja, akkor sokkal erősebb és ütősebb lehetett volna a történet.

Ez a céltalanság megtűzdelve azzal, hogy a komoly témákat csak felületesen érinti, miközben tündérmese köntösbe bújtatja az egészet, azt a hatást kelti, mintha csak egy hollywoodi filmet néznénk. Stockett hiába ír egy visszamaradott déli kisvárosról és az ottani színes bőrűek helyzetéről a szegregáció idején, mégsem mer belemerülni igazán a témába, és nem is olvasott utána, nem végzett elegendő kutatást, vagy ha igen, kivágja azokat a részeket, amik túlságosan sokkolóak lennének, mindent kipárnáz az olvasó részére, hogy kellemesen érezhessük magunkat. Tipikusan az a történet,  amikor kedvességgel, együttérzéssel és barátsággal mindent meg lehet oldani, és bár az optimista világfelfogás nem lenne gond, mégis olyan dolgokat hagy ki, amitől elveszti a történet a hihetőségét. Mégis arra épít Stockett, hogy eléggé megráz minket az, amit látunk a színes bőrűek életéből, és ettől valahogy úgy éreztem, hogy bár lehet nem teljesen hatásvadász regény ez, mégis nagyon felszínes.

Ezt az is csak erősítette, hogy minden nem csak hollywoodi meseszerű a könyvben, de leegyszerűsített is. Nincsenek morálisan szürke karakterek, nem foglalkozik azzal, hogy milyen a társadalom elvárásainak ellentmondani, elgondolkozni azon, hogy a társadalom normái vajon rosszak-e, hogy ez milyen, ahogy lezajlik egy szereplőben. (Skeeter eleve normális apával rendelkezik, aki emberként kezeli a színes bőrű munkásait, és Skeeternek csak azt kell elérnie, hogy ki merje mondani, amit gondol, de nem látjuk a belső küzdelmét, egy-két mondaton kívül.) Nincsenek itt megbocsátást nyerő karakterek, akik rasszistán kezdik és megpróbálják helyrehozni a rossz tetteiket, itt csak gonosz-gonosz-gonosz nőies libák vannak (az érzelmes, esetlen, nem nőies Skeeter mellett), akik eltartatják magukat a férjükkel. (Most sem értem, hogy Hilly mitől a nagy gonosz képe, mert a többiek ugyanolyan rasszisták voltak, de mégsem kéne őket annyira gonosznak látnunk?) Az egyetlen színes bőrű szereplő, aki nem isteníti Skeetert, az rossz-gonosz, és ezt úgy bemutatják, hogy ő az egyetlen, aki az interjúért adott pénzt nem ajánlja fel a sanyarú sorsú háttérszereplőnek, hanem megtartja magának. (Ennél egyértelműbb nem lehetne, hogy ő rossz?) És igazából ez a könyv legnagyobb gyengesége, mindenki sablon papírmasé karakter, egy-két jellemző, elnagyolt, karikatúra figurák, akik egy félresikerült tanmesét játszanak el.

Az egyszerűség arra is kihat, hogy itt ugyan nincsen semminek semmiféle következménye - persze, hogy valaki börtönbe kerül, valaki elveszti a munkáját, de ennél sokkal rosszabb dolgok történhetnének és történnek is mai napig -, és ezt csak tetézi, hogy a legrosszabb dolgok arctalan karakterekkel történnek, akik iránt nem érzünk semmit. Sőt, az igazán rossz dolgokat Stockett nem is meri leírni, megnevezni, a nemi erőszak szót ki se mondja, pedig kétszer is előkerül: Az egyik bejárónő csak utal rá, amikor meginterjúvolják, ezt egy félmondatban le is rendezi Stockett. Skeeter pedig kétszer sem gondol rá, pedig ő szerkeszti és írja a könyvet, és nem azt kéne látnunk, hogy Skeeter a színes bőrűek történeteinek hatására még jobban átgondolja a társadalom rendjét, a szegregációt, mindent? A másik esetben Skeeter elgondolkozik azon, hogy lehet egy színes bőrűnek és egy fehérnek gyereke, és csak annyit gondol, hogy "annyira csúnya dolog jutott eszébe, ki se merte mondani." Ez még nem világos, hogy csak a félrelépésre gondol vagy nemi erőszakra... ez egészen tisztán bemutatja, hogy mi a bajom ezzel a könyvvel: Minden "gonosz/csúnya" dolgot fodros, rózsaszín függöny mögé bújtat.

A történet amúgy nem épül másra, mint információkivágásra (ami a személyes "kedvencem"), de igazából nem is lenne olyan zavaró, ha nem lenne ennyire erőltetett. Minny, a nagyszájú, humorforrás karakter, Szörnyű Tettét és Skeeterék régi bejárónőjének sorsát fedi homály, és míg az utóbbira rá lehet fogni, hogy a szereplőknek nem muszáj azon gondolkoznia (pedig sokszor felhozzák), Minny szemszögéből elég furcsa, hogy nem gondol arra, hogy ő maga mit tett, pedig nagy köze van ahhoz, hogy mi fog vele történni és ez állandóan emészti. És itt mutatkozik meg a másik legnagyobb problémám a könyvvel: a több nézőpont.

Bár Stockett a saját élményét írja le és Skeeter karaktere egy az egyben saját maga - ami enyhén ironikus, mikor Skeetert is fenyegetik bírósági perrel, mert felismerhetőek a karakterek a könyvében, és való életben az írót is beperelték, mert az eredeti Aibileen nem adott engedélyt, hogy a nevét és a történetét felhasználják -, mégis néhol sikerült elég kényelmetlenül éreznem magam. Noha nem mondanám a világ legrasszistább könyvének, a legelső dolog, ami szembeötlően kellemetlen, az a színes bőrű karakterek akcentusa, ami teljesen felesleges. (Miért nem írt le minden déli akcentust? Ha a narrátorok beszélnek, miért nincs minden akcentusban, hogy tud akcentus nélkül beszélni, ha akar?) És ez a nézőpont gondomhoz köthető, ugyanis van egy fejezet, amit mindent tudó E/3-as nézőpontban írt meg Stockett, míg a többi E/1-es. Kikerülhette volna ezt az enyhén sértő, felesleges akcentus dolgot, ha mindent E/3-ban ír meg.

Ugyanakkor, ami még enyhén zavaró az, hogy a két színes bőrű szereplő nézőpontja teljesen felesleges. Ami érdekes lenne, amiket csak Aibileen és Minny tud, azokat Stockett egyszerűen kivágja, mert kell a történet végére csattanónak. Ezen felül pedig semmit nem mutat be az ő kultúrájukból és helyzetükből - a színes bőrű szereplők nem csinálnak semmit, csak templomba járnak és főznek, ami az elnyomott nők szerepével egyenlő, és sok gondolatuk sincsen a fehér szereplőkön kívül. Minny nézőpontja teljesen Celia körül forog, Aibileené pedig Skeetert isteníti.

Itt van a másik elég kellemetlen dolog: Skeeter afféle fehér megmentőként van ábrázolva. És nagyon jól tudom, hogy egy szívmelengető barátságról szólna ez a könyv, ahol félreteszik a szereplők az előítéleteiket, de mégis Skeetert annyira, de annyira fényezik a színes bőrű karakterek, hogy - tekintve, hogy az írónő magáról mintázta Skeetert -, eléggé öndicsérőnek tűnik. Skeeterrel kivételeznek (ő szépítheti a családja történetét a könyvben), minden szereplő Skeetert félti, mikor a többieknek is ugyanannyi, ha nem több van téten - elismerem, hogy Skeetert is megverhették, megölhették volna, de ott volt neki a kiút, amit a pénze és a családja jelentett. Úgy állítják be, hogy ez Skeeter nélkül nem jöhetett volna létre, és inkább ő a központi figura, aki a többiek szerepét elnyomja. Skeeternek jut romantikus szál - a többieknek miért nem? -, ami egy az egyben felesleges, hacsak nem azt akarja megmutatni, hogy a polgárjogi harcosoknak muszáj hippikkel összeállnia (?), és ő az egyetlen szereplő, akinek van teljes története és annak egy lezárt íve. Mind Minny, mind Aibileen története gyorsan összecsapott a lezáráskor, igazából semmiféle fejlődéssel, és semmiféle érzelmi hatással.

Ha már érzelmi hatás: már a film előzetesében (amit olvasás közben megnéztem), azt állítják, hogy ez a történet egy barátságról szól, és valahogy mivel a karakterek olyan egysíkúak, ez sem igazán jött át számomra. (Esetleg Minny és Celia történetét lehetne annak nevezni, de az is elég felszínesen van ábrázolva.) Skeetert a többiek ellökik magától, és csak ezért Aibileen az, aki egyedül beszél vele. Sőt az interjúkon sem láttam, hogy Skeeter annyira elgondolkodott volna, hogy együtt érezzen a szereplőkkel. Skeeter egyszerűen csak ott van, a középpontban, és minden kapcsolat szála csak úgy lóg a levegőben: a romantikus vígjátékba illő romantikus története, az anyjával való kapcsolata (ami elég homályos) és a barátsága a többi lánnyal. Utóbbi nagyon gyenge pont, hiszen ezt a változást kéne átéreznünk, sajnálunk, hogy milyen ahogy Skeeter és a barátnői elválnak, megváltoznak, mégis 600 oldal alatt SEMMIT nem tudunk meg a kapcsolatukról azon kívül, hogy együtt jártak gimnáziumba.

Sőt, Skeeter és az anyja közötti kapcsolat lényeges lenne: és az elején még jót mulattam azon, hogy Skeeter anyja mennyire el akarja adni a lányát bárkinek, csak ne maradjon szingli. Plusz el kéne hinnünk, hogy Skeetert a bejárónője nevelte fel, mint ahogy Elizabeth gyerekeit, de mégsem éreztem azt, amit kéne. Igazából hiába akarja az anya-lánya bonyolult kapcsolatot bemutatni, ez is elmarad, néha csak humorforrásként vagy drámai elemként van ott Skeeter anyja - és ez jellemző az egész könyvre is: Minden csak valami erőltetett célt szolgál, nem bíz semmit Stockett az olvasóra és olyan erőltetett ettől minden.

Még egy-két dolog, ami kifejezetten zavart:
- Minny és az abuzív férje. (Igazából csak egy színes bőrű férfi "jó" karakter van, ő is az arctalan áldozat, az összes többi teljesen sztereotip) Bár minden nő másképp reagál a családon belüli erőszakra, Minnynél egyáltalán nem éreztem semmiféle lelki hatást az otthoni terrorból. A vége meseszerű, ilyen nem létezik.
- Az erőltetett ha rosszra fordulnak a dolgok, esik az eső motívum. Meg a mágikus sikoly, ami egy lélektani, rejtélyes, horror novellában elférne, itt nekem kilógott.
- Skeeter kijelenti, hogy 60 ember halála csak azért zavarja, mert Stuartba szerelmes. Elhiszem, hogy a halál talán jobban kontrasztban áll a boldog érzéseivel, de akkor is túl furcsa ez a mondat így, azt az érzést keltette, hogy csak Stuart miatt, vagyis a SZERELEM miatt érez bármit is a többi ember iránt.
- Skeeter "nem olyan, mint a többi lány" narrációja.
- Logikai bakik, kínosan erőltetett pillanatok, csavarok: Aibileen felcsavarja a hangerőt, mikor a könyvükről beszélnek a tévében, de nem akarja, hogy a tévét néző Elizabeth hallja. (?), Skeeterék nem akarják, hogy felismerjék őket, mégsem általánosítanak a történeteken, nagyon specifikus részeket hagynak benne (lehet, hogy ennyire ügyetlenek...), majd Skeeter az első rákérdezésnél VÉLETLEN elszólja magát.
- A színes bőr leírása, mint fekete, még feketébb, és csótány fekete...
- Aibileen tragédiája is csak cselekményelem, érzelmi szinten abszolút nincs kifejtve.
- Az LMBT utalás: Az egyiket rá lehet fogni, hogy Aibileen így írja le a transz* dolgokat, de első ránézésre a rémes lányos fiúk = melegek. Plusz a "látszott rajta, hogy meleg" elem, ami rémes és sztereotip.

Ugyanakkor nem véletlen adtam erre a könyvre négy csillagot (mert egészen biztosan jönnek majd, akik megkérdőjelezik a pontozást :D), mert Stockett valahol csak tudni írni, mert szórakoztató és kikapcsoló a regény. Persze, A Segítség szólna arról, hogy mind csak emberek vagyunk és fogadjuk el a másikat (az más kérdés, hogy ezen a ponton elbukik a könyv), de inkább a nők helyzetére helyezi a hangsúlyt, és ezt a részét kellemes volt olvasni, hiszen alig akadtak benne férfi karakterek, és elég mellbevágó látni, hogy a nők ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint régen. (Szingliség és szexualitás, mint bűn, a munkavállalás körülményei, a társadalomnak való megfelelés.)

Másrészt pedig a szülők-gyerekek kapcsolatát is érintené, már amennyire sikerül neki a felszínes kapcsolatokkal és karakterekkel. Azért érdekes volt látni, hogy nem feltétlenül mindenki szülőnek való ember, és noha a könyvben a bejárónőkre bízzák a gyereknevelést, azért ez a hozzáállás mai környezetben is megállja a helyét, akár bébiszitterek/más helyettesítő felnőttek nélkül, és hogy ennek milyen hatása van az adott gyerekre.

Egy kicsit szól arról is ez a történet, hogy a gyűlöletet az emberekbe belenevelik és a társadalom elvárásai miatt mennyit képesek az emberek a saját gondolataikból elhallgatni, és hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki toleráns lenne és meghallgatná a másik történetét.

A Segítség nem egy rossz könyv, de nem is olyan világmegváltó, mint annak sokan hangoztatják. Arra tényleg jó, hogy szembeállítsa az olyan olvasókat a szegregáció problémájával, akik esetleg még nem gondoltak bele/nem igazán hallottak/olvastak róla, viszont tényszerűen hibás. Könnyed limonádénak viszont pont tökéletes.

Kedvenc karakter: Celia

Ami kifejezetten tetszett: a humor, olvasmányos

Ami nem tetszett: néhol kellemetlen felhang, többnek akar tűnni, mint ami (vagy csak túlhype-olják)

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Európa

Kiadás dátuma: 2012. (eredeti: 2009. február 1.)

Oldalszám: 592 oldal

Honnan: kölcsön

Seanan McGuire: Pocket Apocalypse (Zsebapokalipszis)

2015. március 21., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 4. része.

Úgy általában az egészről: Alex nyugodt kriptidzoológus/állatkerti dolgozó/baziliszkusz szaporító/wadjet diplomata életét fenekestül felforgatja, mikor a barátnője, aki az ausztrál szörnyvédő egyesület tagja, megkéri rá, hogy segítsen neki. Ugyanis Ausztráliában elszabadultak a vérfarkasok, ennek pedig végzetes következményei lehetnek az elszigetelt kontinens számára: Az egész szigetkontinenst ellephetik, és felhívhatják magukra a Szent György Testvériség, a kíméletlen démonvadász társaság figyelmét.

Mivel a Harminchat Társaság, akik Ausztráliában tevékenykednek a természetfeletti lényekkel, soha nem látott még vérfarkast, ezért szükségük van egy külsős szakértőre, Alex pedig ismeri ezt a vírust, mert már fiatalkorában találkozott vele és azóta is rémálmok gyötrik. Nincs nagyobb félelme, mint vérfarkassá válni, ugyanis ez a vírus alapvetően az alakváltó fajok veszettsége volt, amíg fajt nem ugrott. Nem elég, hogy aki vagy ami (mert bármilyen emlős elkaphatja ezt) vérfarkassá válik, átadja magát a vad és paranoid ösztönöknek, de még ha túl is éli valaki az első pár átváltozást, valószínűleg hamar meghal, mert a vírus a nem alakváltó szervezeteket halálosan legyengíti.

Valahogy már beletörődtem, hogy az első fenomenális rész után ez a sorozat sosem fog olyan jól teljesíteni. Imádom a világot − hiszen itt vannak nekünk a beszélő egerek, a történet fénypontjai! −, imádom a mitológiai használatot − most is felvezet pár érdekes ausztrál lényt McGuire, a könnyed humor pedig hab a tortán. Nem várok valami nagy, csavaros dolgot, de legalább kössön le, és az első rész kivételével ez a sorozat csak olyan könnyed limonádé, ami cseppnyi gondolkozást sem igényel.

A legnagyobb bajom ezzel a kötettel az volt, hogy felettébb untam: Nem igazán történt semmi az első 300 oldalon, konkrétan az egész könyv két napot foglal magában, és végig csak vitatkoznak a szereplők. Ugyanis Alex végre találkozik Shelby családjával, akik kifejezetten idegesítők, és a vérfarkas vadászat helyett mindenki a saját drámájukra koncentrál. Nem zavarna egy kis személyes vita, ha arányosan lenne elosztva a történetben, de mint említettem, az első pár száz oldal csak ebből áll.

Elég tipikus, hogy a hőseink meg nem értettek, hogy az olvasó, ha szimpatizál velük, akkor kialakul egy "mi a világ ellen" érzés, ami tud kellemes olvasási élményt is nyújtani, és mi is érezzük a szereplő győzelmét, ahogy bebizonyítja a képességeit a hitetlenkedőknek. Igen, csak ezzel annyira át lehet esni a ló túloldalára, és bár valóságos, amit McGuire leír, mégis most ez annyira nem esett jól nekem olvasás közben. Az rendben van, hogy Shelbyre dühösek a szülei, mert elment Amerikába, otthagyva a családi vállalkozást, talált magának egy nem ausztrál fiút, ami felér egy halálos bűnnel, de hogy ezek után még azt kéne elhinnünk, hogy Shelby családja jó és támogató? Mármint értem én, a családi kapcsolatok bonyolultak, nehéz egy szülőnek elengedni a gyerekeit, főleg, ha előtte elvesztettek egyet − de ez egy urban fantasy krimi és annyira nem koncentrál az érzelmekre McGuire, hogy hihetően ki legyenek dolgozva. Bár a család szála lehetett volna a karakterek elmélyítésére szolgáló eszköz, igazából csak egy közhelyes akadály lett a cselekmény nehezítésére.

Lehetetlen nem dühöngeni olvasás közben, hogy "Már megint kezdi?" Shelby családja az értelmetlen panaszkodást és akadékoskodást, mikor éppen vérfarkasok eszik őket. (Amiből amúgy semmit nem látunk, van talán kettő darab izgalmas jelenet, a vége és még egy a közepe felé és ennyi… A többi csak szenvedés.) Elvileg Alex le van nyűgözve, hogy mekkora létszámra a Harminchat Társaság és milyen szervezettek, mégis képtelenek a dühtől bármit is látni. Biztos vagyok benne, hogy működhetett így a társaság, de azért mégis zavart, hogy egyszerű logikát képtelenek követni és mindenhol belekötnek Alexbe, ahol lehet. Alex feltesz egy udvarias, ésszerű kérdést (hogy a kutya képzett-e, bírja-e a hangos zajokat és erős szagokat, hogy tudjanak nyugodtan antiszérumot gyártani egy laborban) erre egyből háborognak, hogy Alex hülye. Ha Alex megjegyzi, hogy miért nem szóltak neki a gyilkos lényekről a hátsó kertben, akkor kioktatják, hogy bizony ez olyan, mint náluk a medvék, arról se szól senki (de, de szólnak, amit Alex meg is említ, de a többi szereplőnek ez olyan édes mindegy). Sőt! Amikor haldoklik Alex, akkor is ahelyett, hogy ellátnák a sebeit, leállnak vele ordítozni, mert biztos tetteti.

Ugyanakkor persze, a csavaros és izgalmas történeten kívül − ugyanis míg a szereplők nem tudják, hogy nyomozni kéne, az olvasó már kitalálta ki a gyilkos − minden megvan, amit szeretek. Az egerek szintén hozzák a megszokott humort, és a könyv egyik − ha nem az egyetlen − legérzelmesebb jelenete is hozzájuk kapcsolódik.

McGuire is arról híres, hogy az egyenlőségről beszél és ír sokat, szóval itt sem volt meglepő, hogy a már megszokott módon Alex családjának felfogása a másság elfogadására párhuzam. Ezt állítja ellentétbe azzal, hogyan élnek a Harminchatosok, amit McGuire nem is titkol, hogy egy az egyben a rasszizmusról szól. Bár Alexnek is egy kicsit el kell gondolkoznia az előítéleteiről a vérfarkasoktól való félelme miatt, de azért mégis csak neki van igaza és ő változtatja meg Shelby és ezzel a Harcminchatosok jövőbeli nézeteit.

Ez a rész is csak egy limonádé, ha másért nem a humorért érdemes olvasni ezt a sorozatot, mert könnyed kikapcsolódásra egész jó.

Kedvenc karakter: az egerek

Ami kifejezetten tetszett: a humor, az egerek

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Shelby szülei irritálóak

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2015. március 3.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: saját példány, e-book

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

2015. március 14., szombat

Hogy akadtam rá: Magyar fantasy.

Sorozat: Az Ólomerdő 1. része.

Úgy általában az egészről: Emese anyja kisétált a lány életéből és visszament a hazájába, Tündérországba. A lányt azóta is kínozza a kérdés, hogy miért hagyta el az anyja, és miért nem jött érte vissza, pedig megígérte. Emese ezek mellett szeretne normális tinédzser is lenni, nem olyan, akinek különféle, számára ismeretlen szabályokat kell betartania, ugyanis ha megígér valamit muszáj megtennie, különben fájdalom vagy szerencsétlenség éri. Arra is rájön, hogy az apja hazudik neki, többet tud anyja eltűnéséről, mint mondta és talán még mindig őt keresi. Eközben az Ólomerdőben az Özvegy a bosszúját forralja, és belevág a tervébe, hogy Emesét áthozza a tündérek világába és a lány végre megfizessen az anyja bűnéért.

Magyar író, magyar szereplők, mitológia és tündérmesék modern köntösben − azt hiszem, ebből elég egyértelmű volt, hogy ez a könyv nekem kell. Az új kiadás gyönyörű borítóját és illusztrációt már ne is említsük, önmagában már azok elcsábítottak még a tavalyi Könyvfesztiválon, hogy megvegyem ezt a kötetet. Sok dicsérő kritikát olvastam, talán ezért is vártam túl sokat a történettől − és még mindig nem tudom eldönteni, hogy emiatt csalódtam ekkorát, vagy csak egyszerűen nem nekem szól.

Csilla remekül ír, ez tagadhatatlan, imádtam ahogy bánik a szavakkal, ahogy hasonló szavakkal, érzésekkel, helyzetekkel a nézőpontváltásoknál a jelenetek egymásba olvadtak. Azt hiszem, utoljára ilyet Ellen Hopkinsnál olvastam, és ott is kifejezetten tetszett ez a megoldás, ezt Csilla még azzal is fokozza, hogy a történet első és utolsó jelenete is hasonlóan fonódik egybe.

Gyönyörű leírások tarkítják a szöveget, és mégis valahol az írás sem volt nekem való, mert bár az elején nagyon hangulatos volt a fémerdő leírása, ahogy csilingelnek a levelek, amikor egymáshoz érnek, ahogy a fonákjukra esik a puha holdfény, a végén már az agyamra ment, erre nincs jobb kifejezés. A történet 99%-a egy erdőben játszódik, és bár sejtettem, hogy ha tündérekről van szó, hiába modern történet egy bizonyos része a természetben fog játszódni, rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen ez nem az én stílusom − és ez nem a könyv hibája, a high fantasykat sem szeretem és okkal. Ezt az unalomig fokozta nálam a sok fa leírás, amikor mindig csak kérgek, ágak, lombok, levelek csilingelnek, ezüstlenek, fonódnak össze és hajolnak el meg ropognak, és nem gondoltam volna, hogy van egy bizonyos határom a leírásokban, de azt hiszem, ez a könyv sajnos megtalálta. Annyiszor ismétlődött az erdő és a fák leírása, hogy már a hajamat téptem tőle, pedig maga az erdő, mivel közel lakom egy erdőhöz, engem is elvarázsol és tényleg sok ihletet tud adni íráshoz, ha azon gondolkozom, hogy vajon mik lapulnak meg a lombok árnyékai között, milyen mágikus zegzugai vannak.

Ugyanakkor, ha túlléptem az erdő undoromon, a világ, amit Csilla bemutatott nagyon tetszett. Nagy természetességgel és könnyedén fűzte össze a különféle mondákat és így olyan valóságosnak hatott, hogy igen, akár én is bármikor besétálhatok a Rengetegbe. Imádtam, ahogy leírta a sárkányokat, ahogy csavart a sárkányok által elrabolt hercegnők meséjén, ahogy a hattyú lány mitológiáját átültette magyar színekbe. Ahogy felfestette Tartód és Firtos meséjét és persze az egyik gyengén, a végzetnők is szerepet kaptak.

Viszont volt két dolog, ami miatt nem tudtam teljesen elmerülni a könyv világában, az egyik a felépítése, a másik pedig a karakterek. Egyszerűen úgy éreztem, hogy alig történik valami, hiszen Emese semmit nem csinál, csak sodródik az árral, és nagyrészt az ő szemszögét látjuk. Márpedig Emese nem egy érdekes karakter, és nem azért, mert fiatal és fél és elveszett és sokszor sír, hanem mert azon kívül, hogy szeret rajzolni és hiányolja az anyját nem igazán tudunk meg róla semmit. (Ahogy igazából egyik szereplőről sem, de erre még visszatérek.)

A történet nem csak nézőpontok között ugrál − ami abszolút pozitívum! −, hanem időben is, és lassan, talán túl frusztrálóan lassan is, bontakozik ki előttünk, hogy mi történt a múltban. És bár ez egy bosszú történet, egyfajta a "szüleink bűneiért mi vezeklünk" sztori, mégsem éreztem kulcsfontosságúnak ide Emesét. Minden, amit az ő szemszögén át látunk unalmas és vontatott − komolyan nem értem a menstruálós jelenetnek mi köze van bármihez is? Később elő se kerül, hogy ő most menstruál az erdőben, vagy sikerült átugranom valami kritikus jelenetet és eltelt már annyi idő, hogy már befejezte a ciklusát arra a hónapra? Lehet. De ennyire nem tudtam fókuszálni Emesére, mert annyira untam őt. Emese teljesen kilóg az egész történetből, és nem azért, mert a mi világunkból származó, "lázadó" tini, hanem mert nem éreztem őt másnak, csak cselekményelemnek.

A történet nem is igazán Emeséről szól, hanem az apjáról és az anyjáról és annak családjáról és ők milyen érdekesek! Imádtam olvasni az ő jeleneteiket és alig vártam, hogy legyen egy múltba tekintés vagy nézőpontváltás, bármi, ami nem erről a kiválasztott lányról szól, akibe nem sok logika szorult.

És talán ez volt még a bajom, hogy Emese egyszerűen nem logikus, és néha úgy éreztem, hogy ha ésszerűen végiggondolna valamit − és nem igazán lehet erre kifogás, hogy fiatal, fél vagy össze van zavarodva* −, akkor rövidebb lenne a könyv. Olyan ellentmondásos a karakter, hogy nem tudtam vele mit kezdeni: Tudja, hogy az anyja tündér, érdeklik is a tündérszabályok, de soha életében nem olvasott semmit róluk, nem tud semmit, még a mi meséinket sem… Majd hirtelen a történet végén mégis? Amikor az épp kulcsfontosságú. Úgy gondolja, hogy az anyja Tündérországban van, de azt hiszi a következő mondatban, hogy az apjának majd a rendőrség fog segíteni az anyja keresésében? Miközben elrabolják, az jár az eszében, hogy ez milyen izgalmas film lenne? Nem inkább kétségbe kéne esnie?

*És ez itt az, ami miatt képtelen vagyok elhinni, hogy a logikátlansága a félelméből ered, mert Emese egyszerűen nem fél. Semmitől. Igen, sír, igen, néha elfut, de a gondolatai nem tükröznek semmilyen szinte semmilyen érzelmet és olyan dolgokra összpontosít, amit nem tudok a félelemmel összeegyeztetni.

A bonyodalom abból adódik, hogy Emesének képtelen bárki elmondani bármit, de elvárják, hogy megértse őket. Ez az apjára is igaz, aki tudja, hogy hazudik a lányának és a lánya ezért mérges, de azért megkérdezi "sokáig lesz-e még kamasz a gyereke," mert nem bírja a lázadását! Nem ám, hogy hazudik neki és ezt Emese tudja! Dehogy! Mondjuk István karaktere elég megszállottan csak a szerelmét keresi, be lehetne ennek tudni, mégis azért amikor már tudja, hogy a tündéreknek tett ígéret mit jelent, képes arra gondolni, hogy reméli, egy tündér elfelejtette az ő régi ígéretét. Nyilván, ha Emese is füzetbe írogatja az ígéreteket, egy tisztavérű tündér majd elfelejti.

Ugyan így Rabonbán − a helyes férfi karakterünk − is úgy viszi előre a történetet, hogy összevissza beszél, és Emesének nem mond el semmit, de elvárja, hogy megértse − ez eléggé ismétlődő motívum a könyvben. Emese azért hisz egy véletlenszerű jött-mentnek, mert senki nem beszélt vele, de mégis… Miért hiszi el egy vadidegennek, hogy bizony Rabonbán neki rosszat akar? Persze, értelemszerű, elrabolták, Rabonbán biztos rossz-gonosz, de előtte nem akart elmenekülni, mert belátta, hogy az erdőben, egy vadidegen világban semmi esélye se lenne a túlélésre. Elég egy-két csúnyaságot Emeséhez vágni, máris elindul az életveszélybe… Szintén amikor életveszélyes helyzetben van, kétszer is visszautasítja Rabonbánt, egyszer persze még utána szól, hogy gyere, mégis kellesz, két másodperc múlva már nem. És megérteném én, tényleg, ezt a bizonytalanságot, meg hogy kiben bízzon az ember, ha mindenki elárulta, meg tizenéves, honnan lenne annyi túlélési ösztöne egyedül, elhagyatva, de mégsem tudtam elfogadni, mert nem láttam rendesen a gondolatait és az érzéseit. (Az meg mellékes megjegyzés, hogy Rabonbánra az összes karakter ugyanazt a szót használta és egy "frankózós" Emesétől furán jött ki az "ifjú" szó. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után egybefolytak a karakterek és ezért sem tudtam átérezni a helyzetüket, érzéseiket.)

És ez nem csak Emesére igaz, senkivel nem tudtam teljesen együtt érezni, mert számomra kevés volt az érzelmi leírás (ami szintén lehet személyes preferenciám, hogy szeretek elmerülni a karakterekben, de itt nem volt annyi akció, hogy arra figyeljek… Leginkább fák voltak.) A múltbeli történések érdekesek, mint már említettem, a többi felnőtt karakter összetett és jó is lenne, ha többet látnánk belőlük. Hiába övék ez a történet, vagy legalábbis az ő történetük erős, átfut rajtuk a narráció, és ahol én meg akarnék állni és átérezni a karakterek fájdalmát, ott a narrátor húzott magával tovább − az erdőbe szenvedni.

A gonoszunk, az Özvegy karaktere első ránézésre tipikus kétdimenziós gonoszan kacagó, feketébe öltözött, szívtelen karakter, és bár a végére a flashbackekből kap egy kis összetettséget, ezen is csak átfutunk. És amire koncentrálunk az az, hogy az Özvegy egy nagyon egyszerű szójátékot nem tudott megoldani, és ez eléggé frusztrált.

A főkonfliktus a könyvben Lóna, Emese anyjának bűne, amit lassú információ morzsák útján találunk ki, és a megoldás… iszonyatosan egyszerű lenne, de a szereplők képtelen leülni gondolkozni, ezért nem jönnek rá. Ami elég egyértelmű az olvasónak, az Emesének vagy 50 oldalba telik, mire kihámozza, és azt is rettenetesen nagy segítséggel. Persze, Emese tizenéves, de az Özvegynek erre mi az indoka? Elhinném, hogy az elején elvakította a düh, de 13 év után?

A vége még, ahol azt éreztem, hogy túl hirtelen történt minden, miután a hőseink és a gonoszaink rájöttek a Megoldásra. A szereplőktől való idegenérzet és ez a gyorsaság mindenféle érzelmet kiölt belőlem, és semmilyen hatása nem volt rám, ami elég szomorú. A legutolsó jelenetek egyike − a kötelező romantika − meg annyira hirtelen jött, és olyan rosszul érintett, hogy dühömben csaptam be a könyvet. (Ki hitte volna, hogy ilyen reakciót is kiválthat belőlem valami?)

Mindazonáltal persze, hogy volt, ami tetszett a regényben, nem hiába kapta meg a négy pontot. Ha Emesét kivesszük, az atmoszférája elvarázsolt, és eljutott hozzám egy-két üzenet is a fák lombjai közül. Bár István nem egy szerethető karakter, mégis tetszett, hogy azt képviseli mennyire el tudják vakítani az embert a múltbeli hibái és megbánásai, és már-már megrögzötten kereste a megoldást. Szerettem Tartódat és Firtost, akiknek a története szintén a múltbeli hibáink megbánásáról és helyrehozásáról szólt, ahogy Rabonbáné is.

Emese története − már ha nem idegesített − a tipikus felnövés előtt álló tinédzseré, aki elveszett az életben, amit extrán jól bemutatott Csilla az erdőben való elveszettséggel, és tetszett, ahogy Emese rájön, hogy ő hol áll a szüleihez képest, ki is ő valójában, és megtalálta − valamennyire − önmagát.

A történet főmotívuma − ha már tündérekről van szó, akiket mindig köt a szavuk és az ígéretük − az, hogy mindennek van következménye, és ezzel nagyon jól játszott Csilla, ahogy a fantasztikumban megszokott varázs köt minket az adott szavunkhoz elemet ellentétbe állította az emberek látszólagos szabad akaratával, mintha az ő tetteiknek nem lenne következménye, és aztán rá kell jönniük a szereplőknek, hogy mégis.

Az Ólomerdő fantasy része elbűvölő és a mesék szerelmeseinek kellemes olvasmány lehet, mégis úgy vagyok vele, hogy nekem ez sajnos még nem volt tökéletes. Természetesen az Üveghegy már itt lapul mellettem, és kíváncsian várom, hogy a csapat további kalandjai mennyire fognak tetszeni.

Kedvenc karakter: Tartód és Firtos

Ami kifejezetten tetszett: a fantasy szál

Ami nem tetszett: lassú történet, sok a fa :D, Emese, nem tudtam érzelmileg kötődni a karakterekhez

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Gabo

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2007.)

Oldalszám: 360 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, 2014-es könyvfesztiválos zsákmány
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.