Seanan McGuire: Pocket Apocalypse (Zsebapokalipszis)

2015. március 21., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 4. része.

Úgy általában az egészről: Alex nyugodt kriptidzoológus/állatkerti dolgozó/baziliszkusz szaporító/wadjet diplomata életét fenekestül felforgatja, mikor a barátnője, aki az ausztrál szörnyvédő egyesület tagja, megkéri rá, hogy segítsen neki. Ugyanis Ausztráliában elszabadultak a vérfarkasok, ennek pedig végzetes következményei lehetnek az elszigetelt kontinens számára: Az egész szigetkontinenst ellephetik, és felhívhatják magukra a Szent György Testvériség, a kíméletlen démonvadász társaság figyelmét.

Mivel a Harminchat Társaság, akik Ausztráliában tevékenykednek a természetfeletti lényekkel, soha nem látott még vérfarkast, ezért szükségük van egy külsős szakértőre, Alex pedig ismeri ezt a vírust, mert már fiatalkorában találkozott vele és azóta is rémálmok gyötrik. Nincs nagyobb félelme, mint vérfarkassá válni, ugyanis ez a vírus alapvetően az alakváltó fajok veszettsége volt, amíg fajt nem ugrott. Nem elég, hogy aki vagy ami (mert bármilyen emlős elkaphatja ezt) vérfarkassá válik, átadja magát a vad és paranoid ösztönöknek, de még ha túl is éli valaki az első pár átváltozást, valószínűleg hamar meghal, mert a vírus a nem alakváltó szervezeteket halálosan legyengíti.

Valahogy már beletörődtem, hogy az első fenomenális rész után ez a sorozat sosem fog olyan jól teljesíteni. Imádom a világot − hiszen itt vannak nekünk a beszélő egerek, a történet fénypontjai! −, imádom a mitológiai használatot − most is felvezet pár érdekes ausztrál lényt McGuire, a könnyed humor pedig hab a tortán. Nem várok valami nagy, csavaros dolgot, de legalább kössön le, és az első rész kivételével ez a sorozat csak olyan könnyed limonádé, ami cseppnyi gondolkozást sem igényel.

A legnagyobb bajom ezzel a kötettel az volt, hogy felettébb untam: Nem igazán történt semmi az első 300 oldalon, konkrétan az egész könyv két napot foglal magában, és végig csak vitatkoznak a szereplők. Ugyanis Alex végre találkozik Shelby családjával, akik kifejezetten idegesítők, és a vérfarkas vadászat helyett mindenki a saját drámájukra koncentrál. Nem zavarna egy kis személyes vita, ha arányosan lenne elosztva a történetben, de mint említettem, az első pár száz oldal csak ebből áll.

Elég tipikus, hogy a hőseink meg nem értettek, hogy az olvasó, ha szimpatizál velük, akkor kialakul egy "mi a világ ellen" érzés, ami tud kellemes olvasási élményt is nyújtani, és mi is érezzük a szereplő győzelmét, ahogy bebizonyítja a képességeit a hitetlenkedőknek. Igen, csak ezzel annyira át lehet esni a ló túloldalára, és bár valóságos, amit McGuire leír, mégis most ez annyira nem esett jól nekem olvasás közben. Az rendben van, hogy Shelbyre dühösek a szülei, mert elment Amerikába, otthagyva a családi vállalkozást, talált magának egy nem ausztrál fiút, ami felér egy halálos bűnnel, de hogy ezek után még azt kéne elhinnünk, hogy Shelby családja jó és támogató? Mármint értem én, a családi kapcsolatok bonyolultak, nehéz egy szülőnek elengedni a gyerekeit, főleg, ha előtte elvesztettek egyet − de ez egy urban fantasy krimi és annyira nem koncentrál az érzelmekre McGuire, hogy hihetően ki legyenek dolgozva. Bár a család szála lehetett volna a karakterek elmélyítésére szolgáló eszköz, igazából csak egy közhelyes akadály lett a cselekmény nehezítésére.

Lehetetlen nem dühöngeni olvasás közben, hogy "Már megint kezdi?" Shelby családja az értelmetlen panaszkodást és akadékoskodást, mikor éppen vérfarkasok eszik őket. (Amiből amúgy semmit nem látunk, van talán kettő darab izgalmas jelenet, a vége és még egy a közepe felé és ennyi… A többi csak szenvedés.) Elvileg Alex le van nyűgözve, hogy mekkora létszámra a Harminchat Társaság és milyen szervezettek, mégis képtelenek a dühtől bármit is látni. Biztos vagyok benne, hogy működhetett így a társaság, de azért mégis zavart, hogy egyszerű logikát képtelenek követni és mindenhol belekötnek Alexbe, ahol lehet. Alex feltesz egy udvarias, ésszerű kérdést (hogy a kutya képzett-e, bírja-e a hangos zajokat és erős szagokat, hogy tudjanak nyugodtan antiszérumot gyártani egy laborban) erre egyből háborognak, hogy Alex hülye. Ha Alex megjegyzi, hogy miért nem szóltak neki a gyilkos lényekről a hátsó kertben, akkor kioktatják, hogy bizony ez olyan, mint náluk a medvék, arról se szól senki (de, de szólnak, amit Alex meg is említ, de a többi szereplőnek ez olyan édes mindegy). Sőt! Amikor haldoklik Alex, akkor is ahelyett, hogy ellátnák a sebeit, leállnak vele ordítozni, mert biztos tetteti.

Ugyanakkor persze, a csavaros és izgalmas történeten kívül − ugyanis míg a szereplők nem tudják, hogy nyomozni kéne, az olvasó már kitalálta ki a gyilkos − minden megvan, amit szeretek. Az egerek szintén hozzák a megszokott humort, és a könyv egyik − ha nem az egyetlen − legérzelmesebb jelenete is hozzájuk kapcsolódik.

McGuire is arról híres, hogy az egyenlőségről beszél és ír sokat, szóval itt sem volt meglepő, hogy a már megszokott módon Alex családjának felfogása a másság elfogadására párhuzam. Ezt állítja ellentétbe azzal, hogyan élnek a Harminchatosok, amit McGuire nem is titkol, hogy egy az egyben a rasszizmusról szól. Bár Alexnek is egy kicsit el kell gondolkoznia az előítéleteiről a vérfarkasoktól való félelme miatt, de azért mégis csak neki van igaza és ő változtatja meg Shelby és ezzel a Harcminchatosok jövőbeli nézeteit.

Ez a rész is csak egy limonádé, ha másért nem a humorért érdemes olvasni ezt a sorozatot, mert könnyed kikapcsolódásra egész jó.

Kedvenc karakter: az egerek

Ami kifejezetten tetszett: a humor, az egerek

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Shelby szülei irritálóak

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2015. március 3.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: saját példány, e-book

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

2015. március 14., szombat

Hogy akadtam rá: Magyar fantasy.

Sorozat: Az Ólomerdő 1. része.

Úgy általában az egészről: Emese anyja kisétált a lány életéből és visszament a hazájába, Tündérországba. A lányt azóta is kínozza a kérdés, hogy miért hagyta el az anyja, és miért nem jött érte vissza, pedig megígérte. Emese ezek mellett szeretne normális tinédzser is lenni, nem olyan, akinek különféle, számára ismeretlen szabályokat kell betartania, ugyanis ha megígér valamit muszáj megtennie, különben fájdalom vagy szerencsétlenség éri. Arra is rájön, hogy az apja hazudik neki, többet tud anyja eltűnéséről, mint mondta és talán még mindig őt keresi. Eközben az Ólomerdőben az Özvegy a bosszúját forralja, és belevág a tervébe, hogy Emesét áthozza a tündérek világába és a lány végre megfizessen az anyja bűnéért.

Magyar író, magyar szereplők, mitológia és tündérmesék modern köntösben − azt hiszem, ebből elég egyértelmű volt, hogy ez a könyv nekem kell. Az új kiadás gyönyörű borítóját és illusztrációt már ne is említsük, önmagában már azok elcsábítottak még a tavalyi Könyvfesztiválon, hogy megvegyem ezt a kötetet. Sok dicsérő kritikát olvastam, talán ezért is vártam túl sokat a történettől − és még mindig nem tudom eldönteni, hogy emiatt csalódtam ekkorát, vagy csak egyszerűen nem nekem szól.

Csilla remekül ír, ez tagadhatatlan, imádtam ahogy bánik a szavakkal, ahogy hasonló szavakkal, érzésekkel, helyzetekkel a nézőpontváltásoknál a jelenetek egymásba olvadtak. Azt hiszem, utoljára ilyet Ellen Hopkinsnál olvastam, és ott is kifejezetten tetszett ez a megoldás, ezt Csilla még azzal is fokozza, hogy a történet első és utolsó jelenete is hasonlóan fonódik egybe.

Gyönyörű leírások tarkítják a szöveget, és mégis valahol az írás sem volt nekem való, mert bár az elején nagyon hangulatos volt a fémerdő leírása, ahogy csilingelnek a levelek, amikor egymáshoz érnek, ahogy a fonákjukra esik a puha holdfény, a végén már az agyamra ment, erre nincs jobb kifejezés. A történet 99%-a egy erdőben játszódik, és bár sejtettem, hogy ha tündérekről van szó, hiába modern történet egy bizonyos része a természetben fog játszódni, rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen ez nem az én stílusom − és ez nem a könyv hibája, a high fantasykat sem szeretem és okkal. Ezt az unalomig fokozta nálam a sok fa leírás, amikor mindig csak kérgek, ágak, lombok, levelek csilingelnek, ezüstlenek, fonódnak össze és hajolnak el meg ropognak, és nem gondoltam volna, hogy van egy bizonyos határom a leírásokban, de azt hiszem, ez a könyv sajnos megtalálta. Annyiszor ismétlődött az erdő és a fák leírása, hogy már a hajamat téptem tőle, pedig maga az erdő, mivel közel lakom egy erdőhöz, engem is elvarázsol és tényleg sok ihletet tud adni íráshoz, ha azon gondolkozom, hogy vajon mik lapulnak meg a lombok árnyékai között, milyen mágikus zegzugai vannak.

Ugyanakkor, ha túlléptem az erdő undoromon, a világ, amit Csilla bemutatott nagyon tetszett. Nagy természetességgel és könnyedén fűzte össze a különféle mondákat és így olyan valóságosnak hatott, hogy igen, akár én is bármikor besétálhatok a Rengetegbe. Imádtam, ahogy leírta a sárkányokat, ahogy csavart a sárkányok által elrabolt hercegnők meséjén, ahogy a hattyú lány mitológiáját átültette magyar színekbe. Ahogy felfestette Tartód és Firtos meséjét és persze az egyik gyengén, a végzetnők is szerepet kaptak.

Viszont volt két dolog, ami miatt nem tudtam teljesen elmerülni a könyv világában, az egyik a felépítése, a másik pedig a karakterek. Egyszerűen úgy éreztem, hogy alig történik valami, hiszen Emese semmit nem csinál, csak sodródik az árral, és nagyrészt az ő szemszögét látjuk. Márpedig Emese nem egy érdekes karakter, és nem azért, mert fiatal és fél és elveszett és sokszor sír, hanem mert azon kívül, hogy szeret rajzolni és hiányolja az anyját nem igazán tudunk meg róla semmit. (Ahogy igazából egyik szereplőről sem, de erre még visszatérek.)

A történet nem csak nézőpontok között ugrál − ami abszolút pozitívum! −, hanem időben is, és lassan, talán túl frusztrálóan lassan is, bontakozik ki előttünk, hogy mi történt a múltban. És bár ez egy bosszú történet, egyfajta a "szüleink bűneiért mi vezeklünk" sztori, mégsem éreztem kulcsfontosságúnak ide Emesét. Minden, amit az ő szemszögén át látunk unalmas és vontatott − komolyan nem értem a menstruálós jelenetnek mi köze van bármihez is? Később elő se kerül, hogy ő most menstruál az erdőben, vagy sikerült átugranom valami kritikus jelenetet és eltelt már annyi idő, hogy már befejezte a ciklusát arra a hónapra? Lehet. De ennyire nem tudtam fókuszálni Emesére, mert annyira untam őt. Emese teljesen kilóg az egész történetből, és nem azért, mert a mi világunkból származó, "lázadó" tini, hanem mert nem éreztem őt másnak, csak cselekményelemnek.

A történet nem is igazán Emeséről szól, hanem az apjáról és az anyjáról és annak családjáról és ők milyen érdekesek! Imádtam olvasni az ő jeleneteiket és alig vártam, hogy legyen egy múltba tekintés vagy nézőpontváltás, bármi, ami nem erről a kiválasztott lányról szól, akibe nem sok logika szorult.

És talán ez volt még a bajom, hogy Emese egyszerűen nem logikus, és néha úgy éreztem, hogy ha ésszerűen végiggondolna valamit − és nem igazán lehet erre kifogás, hogy fiatal, fél vagy össze van zavarodva* −, akkor rövidebb lenne a könyv. Olyan ellentmondásos a karakter, hogy nem tudtam vele mit kezdeni: Tudja, hogy az anyja tündér, érdeklik is a tündérszabályok, de soha életében nem olvasott semmit róluk, nem tud semmit, még a mi meséinket sem… Majd hirtelen a történet végén mégis? Amikor az épp kulcsfontosságú. Úgy gondolja, hogy az anyja Tündérországban van, de azt hiszi a következő mondatban, hogy az apjának majd a rendőrség fog segíteni az anyja keresésében? Miközben elrabolják, az jár az eszében, hogy ez milyen izgalmas film lenne? Nem inkább kétségbe kéne esnie?

*És ez itt az, ami miatt képtelen vagyok elhinni, hogy a logikátlansága a félelméből ered, mert Emese egyszerűen nem fél. Semmitől. Igen, sír, igen, néha elfut, de a gondolatai nem tükröznek semmilyen szinte semmilyen érzelmet és olyan dolgokra összpontosít, amit nem tudok a félelemmel összeegyeztetni.

A bonyodalom abból adódik, hogy Emesének képtelen bárki elmondani bármit, de elvárják, hogy megértse őket. Ez az apjára is igaz, aki tudja, hogy hazudik a lányának és a lánya ezért mérges, de azért megkérdezi "sokáig lesz-e még kamasz a gyereke," mert nem bírja a lázadását! Nem ám, hogy hazudik neki és ezt Emese tudja! Dehogy! Mondjuk István karaktere elég megszállottan csak a szerelmét keresi, be lehetne ennek tudni, mégis azért amikor már tudja, hogy a tündéreknek tett ígéret mit jelent, képes arra gondolni, hogy reméli, egy tündér elfelejtette az ő régi ígéretét. Nyilván, ha Emese is füzetbe írogatja az ígéreteket, egy tisztavérű tündér majd elfelejti.

Ugyan így Rabonbán − a helyes férfi karakterünk − is úgy viszi előre a történetet, hogy összevissza beszél, és Emesének nem mond el semmit, de elvárja, hogy megértse − ez eléggé ismétlődő motívum a könyvben. Emese azért hisz egy véletlenszerű jött-mentnek, mert senki nem beszélt vele, de mégis… Miért hiszi el egy vadidegennek, hogy bizony Rabonbán neki rosszat akar? Persze, értelemszerű, elrabolták, Rabonbán biztos rossz-gonosz, de előtte nem akart elmenekülni, mert belátta, hogy az erdőben, egy vadidegen világban semmi esélye se lenne a túlélésre. Elég egy-két csúnyaságot Emeséhez vágni, máris elindul az életveszélybe… Szintén amikor életveszélyes helyzetben van, kétszer is visszautasítja Rabonbánt, egyszer persze még utána szól, hogy gyere, mégis kellesz, két másodperc múlva már nem. És megérteném én, tényleg, ezt a bizonytalanságot, meg hogy kiben bízzon az ember, ha mindenki elárulta, meg tizenéves, honnan lenne annyi túlélési ösztöne egyedül, elhagyatva, de mégsem tudtam elfogadni, mert nem láttam rendesen a gondolatait és az érzéseit. (Az meg mellékes megjegyzés, hogy Rabonbánra az összes karakter ugyanazt a szót használta és egy "frankózós" Emesétől furán jött ki az "ifjú" szó. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után egybefolytak a karakterek és ezért sem tudtam átérezni a helyzetüket, érzéseiket.)

És ez nem csak Emesére igaz, senkivel nem tudtam teljesen együtt érezni, mert számomra kevés volt az érzelmi leírás (ami szintén lehet személyes preferenciám, hogy szeretek elmerülni a karakterekben, de itt nem volt annyi akció, hogy arra figyeljek… Leginkább fák voltak.) A múltbeli történések érdekesek, mint már említettem, a többi felnőtt karakter összetett és jó is lenne, ha többet látnánk belőlük. Hiába övék ez a történet, vagy legalábbis az ő történetük erős, átfut rajtuk a narráció, és ahol én meg akarnék állni és átérezni a karakterek fájdalmát, ott a narrátor húzott magával tovább − az erdőbe szenvedni.

A gonoszunk, az Özvegy karaktere első ránézésre tipikus kétdimenziós gonoszan kacagó, feketébe öltözött, szívtelen karakter, és bár a végére a flashbackekből kap egy kis összetettséget, ezen is csak átfutunk. És amire koncentrálunk az az, hogy az Özvegy egy nagyon egyszerű szójátékot nem tudott megoldani, és ez eléggé frusztrált.

A főkonfliktus a könyvben Lóna, Emese anyjának bűne, amit lassú információ morzsák útján találunk ki, és a megoldás… iszonyatosan egyszerű lenne, de a szereplők képtelen leülni gondolkozni, ezért nem jönnek rá. Ami elég egyértelmű az olvasónak, az Emesének vagy 50 oldalba telik, mire kihámozza, és azt is rettenetesen nagy segítséggel. Persze, Emese tizenéves, de az Özvegynek erre mi az indoka? Elhinném, hogy az elején elvakította a düh, de 13 év után?

A vége még, ahol azt éreztem, hogy túl hirtelen történt minden, miután a hőseink és a gonoszaink rájöttek a Megoldásra. A szereplőktől való idegenérzet és ez a gyorsaság mindenféle érzelmet kiölt belőlem, és semmilyen hatása nem volt rám, ami elég szomorú. A legutolsó jelenetek egyike − a kötelező romantika − meg annyira hirtelen jött, és olyan rosszul érintett, hogy dühömben csaptam be a könyvet. (Ki hitte volna, hogy ilyen reakciót is kiválthat belőlem valami?)

Mindazonáltal persze, hogy volt, ami tetszett a regényben, nem hiába kapta meg a négy pontot. Ha Emesét kivesszük, az atmoszférája elvarázsolt, és eljutott hozzám egy-két üzenet is a fák lombjai közül. Bár István nem egy szerethető karakter, mégis tetszett, hogy azt képviseli mennyire el tudják vakítani az embert a múltbeli hibái és megbánásai, és már-már megrögzötten kereste a megoldást. Szerettem Tartódat és Firtost, akiknek a története szintén a múltbeli hibáink megbánásáról és helyrehozásáról szólt, ahogy Rabonbáné is.

Emese története − már ha nem idegesített − a tipikus felnövés előtt álló tinédzseré, aki elveszett az életben, amit extrán jól bemutatott Csilla az erdőben való elveszettséggel, és tetszett, ahogy Emese rájön, hogy ő hol áll a szüleihez képest, ki is ő valójában, és megtalálta − valamennyire − önmagát.

A történet főmotívuma − ha már tündérekről van szó, akiket mindig köt a szavuk és az ígéretük − az, hogy mindennek van következménye, és ezzel nagyon jól játszott Csilla, ahogy a fantasztikumban megszokott varázs köt minket az adott szavunkhoz elemet ellentétbe állította az emberek látszólagos szabad akaratával, mintha az ő tetteiknek nem lenne következménye, és aztán rá kell jönniük a szereplőknek, hogy mégis.

Az Ólomerdő fantasy része elbűvölő és a mesék szerelmeseinek kellemes olvasmány lehet, mégis úgy vagyok vele, hogy nekem ez sajnos még nem volt tökéletes. Természetesen az Üveghegy már itt lapul mellettem, és kíváncsian várom, hogy a csapat további kalandjai mennyire fognak tetszeni.

Kedvenc karakter: Tartód és Firtos

Ami kifejezetten tetszett: a fantasy szál

Ami nem tetszett: lassú történet, sok a fa :D, Emese, nem tudtam érzelmileg kötődni a karakterekhez

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Gabo

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2007.)

Oldalszám: 360 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, 2014-es könyvfesztiválos zsákmány

Victoria Schwab: New Beginnings (Új kezdetek)

2015. február 28., szombat

Hogy akadtam rá: Victoria Schwab rajongó vagyok.

Sorozat: Az Everyday Angel 1. része.

Úgy általában az egészről: Gabby és családja új városba költözik, így a lány végre tiszta lappal kezdheti újra az általános iskolát, ugyanis miután rákot állapítottak meg a bátyjánál, minden a feje tetejére állt, és az egész élete a bátyja betegsége körül forgott. Gabbyt kínozza, hogy nem tudja, mi lesz a bátyjával, ugyanakkor szeretné, ha az anyja nem felejtené el, hogy van másik gyereke is. Gabby elveszett, csendes, alig veszik észre, és épp ezért jön el hozzá Aria, az őrangyal, aki akkor kaphatja meg a szárnyait, ha segít három bajba jutott emberen.

Valami könnyed, szórakoztató regényre vágytam, amikor ebbe belekezdtem, mert voltam olyan bolond, hogy nem olvastam el a fülszöveget. Ha Victoria Schwab írta, mindegy milyen korosztálynak, nekem az automatikusan kell. Annyit tudtam a könyvről, hogy gyerekeknek szól, és van benne egy muffin őrült angyal, plusz olyan kis kedves, rózsaszín a borítója. Nem gondoltam volna, hogy rákról szól meg az elmúlás feldolgozásáról gyerekszemszögből, és hogy ennyire szíven fog ütni.

"Mind szomorú rutinként kezelték a halált tragédia helyett."

A történet főtémája a súlyos − esetleg halálos − betegségek feldolgozása, hogy milyen hatással van ez a betegre és a családjára, hogy mennyire ekörül forog mindenki élete a közvetlen környezetben és mennyire rányomja ez a bélyegét az életre. Egyfelől Marcót mint küzdő és bátor gyereket látjuk magunk előtt, és ott van Henry is, akiről az olvasó előbb tudja, hogy halálos beteg és ezzel Marco betegségének egyik lehetséges kimenetelét vetíti előre nekünk is, később pedig a szereplőknek.

Azt boncolgatja a történet, hogy hogyan is lehet megküzdeni ezzel a ténnyel, hogy mindent a betegség tudata ural, milyen azzal a tehetetlenséggel harcolni, ami abból fakad, hogy várni kell, míg az orvosok tehetnek valamit (műtét, vagy amíg a gyógyszer/kezelés hatása eldől), és hogy közben hogyan segíthetünk a betegen, miközben tovább élünk, mert élni a saját életünket mindig kell.

Látjuk a betegségek hatását a családra: A testvérpár anyja érthetően a beteg gyerekre fókuszál, csak annyira ideges és fél, hogy a másik gyerekét észre sem veszi. Erről is szól a regény, hogy attól még, hogy egy ilyen nehéz és tragikus dolog történik, nem szabad, hogy teljesen efelé forduljon a figyelmünk, bármilyen nehéz. Gabby és az édesanyja kapcsolata szívszorító, mert Gabby önzőnek érzi magát azért, mert szeretné, ha az anyja otthon is lenne néha, vagy csak szimplán meghallgatná, ő hogyan éli meg Marco betegségét és lehetséges halálát.

A másik téma Gabby énkeresése, amit elnyom a rák miatti aggódás, de eközben rá kell jönnie, hogy mindenkinek joga van a saját problémáihoz, és ha elfojtja a gondjait, attól még másnak nem lesz jobb. Gabby keresi a helyét az életben, hogy mihez kezdjen, ki is ő, mi érdekli, és ebben segít neki Aria, no meg a művészetek, mert itt is előkerül az a téma, hogy az emberek a kreativitással fejezik ki magukat, és mennyit tud segíteni, ha így dolgozzuk fel a problémáinkat.

"− Magának van kifogása, hogy miért nem írt, Miss Blue?
Aria megvonta a vállát.
− Még nem éltem eleget, hogy írjak róla.
Mr. Robert szomorúan rámosolygott.
− Milyen egzisztenciális."

Aria, aki az őrangyal, is kap nézőpontot − egy fejezet Gabby, egy fejezet Aria szemszögéből van − így látjuk, hogy ebben a világban milyenek is az angyalok. Noha nincs nagyon kidolgozva a fantasy szál, legalábbis még nem tudjuk a részleteket, egyáltalán nem zavart. Aria sem tudja magáról, hogy kicsoda − egy kicsit ezzel hasonlít Gabbyra −, mert nem emlékszik semmire, csak tud néhány szabályt, hogy mit nem tehet − nem tud gyógyítani − és mire képes − tárgyakat elővarázsolni, láthatatlanná válni −, ezért a könyv elején csak próbálgatja az erejét. Bár Aria kedves és amolyan "hangos" személyiség, mégis ő is elszomorodik néha, mert hiányolja, hogy neki nincs családja és végül is fél attól, hogy a következő küldetésén esetleg elveszíti az emlékeit vagy önmagát. Kifejezetten szerettem, hogy az angyalok nem mindenható és mindentudó lények, és ezzel a történet egyfajta párhuzammá is válik olyan emberekre, akik kedvesek velünk pont akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Utána akár ki is lépnek az életünkből, nem lesznek örök barátaink, de mégis meghatározó személyiségek, és talán egy kis rejtély is övezi őket, amitől legalább pár pillanatig elgondolkozunk rajta, hogy nem létezik-e olyan dolog, hogy sors vagy végzet.

A New Beginningsben minden megvan, amihez Victoria Schwab nagyon ért: érzelmek, családi kapcsolatok, szomorúság, az élet és a halál különleges kapcsolata. Gyerekkönyvbe oltott reménnyel teli, de reálisan keserédes mese ez a nehéz és lehetetlen helyzetek túléléséről.

Kedvenc karakter: Gabby, Marco, Henry, Aria

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a komoly téma kezelése

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Scholastic

Kiadás dátuma: 2014. május 27.

Oldalszám: 208 oldal

Honnan: saját példány, e-book

Anna Sheehan: No Life But This (Csak ez az egy élet)

2015. február 22., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A UniCorp 2. része.

Úgy általában az egészről: Ottónak bár emberi jogai vannak, mégsem volt soha szabad, mert csak a UniCorp − az egész galaxist uraló vállalat − egyik génmanipulációval foglalkozó projektjének tesztalanya. Ezért nem is igazán lehetnek barátai és szerelme se, mert társadalmilag nem elfogadott parti a kék bőrével, a némaságával és a fura elméjével, ugyanis képes telepatikusan beszélni, mások gondolataiban olvasni és manipulálni is őket. Ám amikor a UniCorp igazi örököse, Rose Fitzroy előkerül a 60 éves hibernációjából, minden megváltozik. Rose és Otto mindketten kirekesztettek ebben a világban és hamar barátságot kötnek, ami Otto részéről több lesz. Annyira vonzza Rose különleges elméje (amit a sok évnyi hibernáció okozott), hogy észre se veszi, hogyan teszi tönkre a többi kapcsolatát.

Bár Rose szereti Ottót, mégsem tud vele együtt lenni, mert a régi, első szerelme Xavier él, bár már jóval 70 év felett jár, mégis a lánynak szinte lehetetlen így leküzdeni az érzelmeit. De Otto életét nem csak az érzelmek nehezítik meg: A kísérlet tesztalanyainak nagy része, mikor elértek egy bizonyos kort, meghaltak, és Otto − bár próbál ezekre a jelekre nem figyelni − minden halál előtti tünetet produkálni kezd.

Kb. négy évvel ezelőtt olvastam a Hosszú álmot, és akkor teljesen elvarázsolt minden szava, hiába az elején egy átlagos, tini, romantikus disztópiának tűnt, olyat csavart rajta Sheehan, ami nagyon az én stílusommá tette a könyvet. Ugyanis nem lett happy end, és bár nem szeretem a generációkon átívelő romantikát (a túl nagy korkülönbségtől mindig a pedofília jut eszembe), Sheehan ezzel tette szívet tépővé ezt a szálat, mert nem lehetnek együtt, de mindketten élnek és szerelmesek a másikba. Bár történetileg maradtak nyitott kérdések − Rose két testvére, akiket nem találtak még meg −, úgy voltam vele, hogy érzelmileg egy olyan erős ponton zárult a regény, hogy nem kell ide második rész. Aztán Sheehan bejelentette, hogy dolgozik a folytatáson, de "önálló folytatás" lesz és elkezdődtek a spekulációk − amik Goodreadsre is kikerültek, mint hivatalos fülszöveg −, hogy a másik két Fitzroy testvér történetét olvashatjuk.

Aztán az évek csak teltek-múltak, és a kiadók csak nem akarták elfogadni Sheehan kéziratát, én pedig egyre jobban rettegtem, amikor végül megjelent, hogy vajon mi lehet a hibája, ugyanis ráadásként érkeztek a negatív kritikák is róla. Amerikában, ha minden igaz, még mindig nem került kiadásra ez a rész, és most hogy olvastam, el nem tudom képzelni miért, mert Sheehan teljesen jól hozta az előző rész színvonalát, és alig várom, hogy folytassa a megtört hőseink további történeteit.

Ami az előző részre is jellemző volt, az itt is megvan: a cselekmény nagyon egyszerű és egy kicsit összecsapott a vége, vagy legalábbis elsietett. A főkérdés az lenne, mi Otto baja, és hogyan fejlesztenek ki rá gyógymódot, amit csak az űrlény DNS-ének származási helyén, az Európa holdon található meg. Ahova persze, nem egyszerű eljutni, mert a kolóniák és a UniCorp között feszült politikai helyzet van, szóval egy kis intrikára és lázadásra is számíthatunk, de valahogy ez is csak díszlet a karaktereknek. Mindent csak felületesen érint Sheehan és egyáltalán nem bántam, mert háttérnek, környezetnek ezek az elemek nagyon jók voltak, és előnyére váltak a karakterfejlődésnek.

A történet legvégén a megoldás pofon egyszerű, ahhoz képest, hogy mennyire épült a feszültség az egész regény folyamán, egyszerűen, véletlenszerűen elénk kerül a mágikus gyógymód. Lehet valóságalapja valahol mélyen, mégis úgy éreztem, hogy ezt a főcsattanót elő kellett volna készíteni, és nem azzal a hangyányi utalással, amivel tette, ami egy kicsit enyhített a karakterek rossz tulajdonságán is, és valahogy mindenki olyan hamar elfogadta, bár felszólaltak ellene páran, de az csak jelképes ellenkezésnek hatott. Kétlem, hogy egy ekkora horderejű dolgot, amit Sheehan a végén bevezetett, csak ennyivel elintézne a legtöbb ember. (Ezért is várom a következő részt!) Plusz a végén megtalálják Rose egyik testvérét, természetesen az olvasó nem látja, se egyik szereplő, valahogy úgy "kamerán kívül" történik az egész, és ezt is nehezteltem egy picit a történet szempontjából.

De ezen a pár negatívabb dolgon kívül, csak irigyelni tudom, ahogyan Sheehan bánik a szavakkal. Bár történetileg tényleg nem egy nagy szám a könyv, mégis a karakterek és a kapcsolataik az, amin van a hangsúly és az, amihez Sheehan igazán ért.

Ahogy az első részben, itt is a szeretet/szerelem különböző fajtáinak bemutatása a lényeg, és bár a Hosszú álomban is akadtak sötét témák − családon belüli erőszak −, valahogy úgy érzem, hogy ez a rész még komorabb és sötétebb lett. Főleg azért, mert ebben a részben minden szereplő megtört, elkeseredett, magányos, és olyan lelki sebeket ápol, amit a szeretet/szerelem és a rosszul sikerült kapcsolatok okoztak, és azt mutatja be, hogy milyen hatással vannak ezek az emberekre, és hogy az alapvetően jó emberek is képesek borzalmas döntéseket hozni.

Otto a főszereplő most, csak az ő szemszögén keresztül látjuk a történetet, ezért az ő gondjai a legdominánsabbak. Egyrészt mivel sosem járt a "szülőhelyén" és laboratóriumban nőtt fel, honvágy gyötri, és a tinédzserekre amúgy is jellemző hovatartozás kérdésével küzd. Ezzel egyszerre egy kicsit azt a témát is feszegeti, hogy milyen messzire képesek elmenni az emberek, csak azért, hogy jól érezzék magukat és igazolják a tetteiket maguknak, hogy mennyire egyszerű engedni az illúziók varázsának.

Otto a magánnyal is küzd, ami általános téma, mégis Otto sajátosságai még jobban kiemelik: hogyan tud kommunikálni az emberekkel, mennyivel másabb tőlük, az egyik legmeghatóbb pillanat, mikor beismeri, hogy még Rose-zal, aki szereti és akit viszont szeret, is mennyire egyedül és elzártnak érzi magát, hiszen még ha körülvesznek is minket emberek, akkor is lehetünk magányosak. Ezt még jobban kiemeli azzal a jelenettel, amikor Otto elveszti egy időre a gondolatolvasási képességét, és még jobban elzártnak érzi magát a környezetétől és a többiektől.

Mivel Otto halálos beteg, ezért ez a téma is előkerül, és egy ideig egy kicsit orvosos regénynek tűnik ez a rész, mert Ottón sorra végzik a teszteket. (És annyira, de annyira nem vágytam most egy ilyen könyvre, talán ezért is éreztem most Ottóval jobban együtt, mint amúgy tettem volna.) Sheehan gyönyörűen játszik az érzelmekkel, és mutatja be, hogy milyen is egy ilyen betegséggel küzdeni: ott van a tagadás, a reménytelenség, az esetleges öngyilkosság kérdése, a düh és a rettegés.

"Rose annyira megsebzett volt, hogy bármit megengedett volna, és csak [Xavier] erős erkölcsi érzéke volt az, ami visszafogta attól, hogy hagyja a kapcsolatukat tiszta méreggé változni. És ez mindennap kínozta."

Rose bár nem kap szemszöget, mégis főbb szereplő, és Sheehan szépen viszi tovább a karakterfejlődését és gondjait az első részből. Látjuk, ahogyan próbálja feldolgozni azt, hogy a szülei bántalmazták: Rose-nak szinte lehetetlen összeegyeztetni a szülei iránt érzett feltétlen szeretetet és hogy pont a szülei árulták el és bántották. Nagyon nehéz számára kitörni abból a gondolkodási módból, hogy a bántalmazás normális, nem tudja eldönteni, hogy mi számít bántalmazásnak − és ez a könyv egyik legszomorúbb eleme, hogy ezt hogyan használják ki mások.
Rose karaktere ugyanakkor gyönyörűen bemutatja azt is, hogy milyen az abuzív ördögi kör: hogy a bántalmazottból, hogy lesz bántalmazó. Bár ezt csak azzal ábrázolja Sheehan, hogy bizonyos helyzetekben Rose mennyire hasonlít az apjára − ami szintén előhozza a mennyire határoznak meg a génjeink és a szüleink kérdést −, mégis remekül eléri vele a kívánt hatást.

Mind Rose és Otto karaktere egyszerre gyűlölhető, szerethető, megbocsátást vagy elítélést váró. Aki nem szereti a negatív hősöket, az valószínűleg a falhoz fogja vágni a könyvet, mert Otto nem az a kedves, ártatlan személy, akit megismerhettünk az első részben, és bár először kizökkentett ez az olvasásból, végül elfogadtam, hogy ez teljesen reális, hiszen mennyi tragédián kellett átesnie. A főtémája könyvnek a különböző szerelmek és szeretet bemutatása (de kár, hogy erre nincs egy szó magyarul, mint angolul!), és Rose és Otto kapcsolata a regény alappillére. Már írtam, hogy melyik karakter mennyire megtört és milyen problémáik vannak, ezért nem csoda, hogy ha a kapcsolatuk egyszerűen nem egészséges. Tényleg szeretik egymást, teljes szívvel, mégis a legrosszabbat hozzák ki egymásból, méghozzá azt, hogy önpusztítóvá válnak.

Rose-t nem érdekli a saját egészsége, ha Ottóról van szó, bármit megtesz érte, Otto pedig annyira megszállottan vágyott Rose-ra, hogy bármit képes megtenni, olyan dolgot is, ami a lehető legrosszabb: manipulálni és kihasználni Rose-t. Azért tegyük hozzá, hogy nem teljesen szerelem, mert a legfőbb tulajdonsága, amit imád Rose-ban az az elméje csak, hogy mennyire összetett a hibernáció miatt, és ennek olyan mellékíze van, hogy Ottónak nem csak Rose személyisége számít, hanem valami odaképzelt ideál, amibe belefojthatja a saját keserűségét és kétségbeesettségét. Ezt csak erősíti, hogy Otto betegségével úgy játszik Sheehan, hogy szép lassan elveszti önmagát a fiú, és semmi más célja nincs az életben, mint szeretni Rose-t, bármilyen negatív dolgot is takarjon ez a kifejezés. Az egymástól való függést, a mérgező kapcsolatokat két teljesen jószívű, de elkeseredett emberrel gyönyörűen mutatja be Sheehan, amit a végén bravúrosan old meg, az enyhén összecsapott sci−fi elem zseniálisan működik arra a párhuzamra, hogy milyen megváltozni, és ez milyen hatással van a kapcsolatokra.

A többiek kapcsolata pedig a többfajta szeretet és szerelmet hozza a regénybe. Bár Bren nem szerepel sokat (összesen talán 2 oldalban ha látjuk), de Bren és Rose kapcsolata akkor is szembetűnő. Bren is megváltozott Rose miatt, és szeretné megvédeni, talán túlságosan is. Xavier és Rose kapcsolata még mindig szívszaggató és egyszerre furcsa is és mégis pont ettől valósághű. Xavier Rose iránt sokféle szeretet érez, ugyanakkor dühös is rá, mert elhagyta, noha arról a lány nem tehet. Az első szerelem, apai szeretet és testvéri szeretet és a düh keveredése az olvasóban talán rossz érzést kelt, mivel nem tiszta és nem szép érzés, mégis magával ragadóan erős.

Otto és 42 kapcsolatában, akik testvérek voltak, szintén keveredik valami erősebb, mint családi szeretet, mert mindketten telepaták voltak, akik tudtak fogadni és küldeni is üzenetet az elméjükkel, ezért ketten együtt nőttek fel. Teljesen kötődtek egymáshoz, annyira, hogy Otto azt se tudta, hogy ki ő a lány nélkül − és ebben a ragaszkodásban is érezhető egy árnyalatnyi egészségtelen felhang. És ezt a helyzetet úgy használja ki Sheehan, hogy 42 a rég meghalt tesztalanyok között van, mégis Otto azóta se dolgozta fel, hogy nincs mellette, a gyász, a harag és a bűntudat szintén vezeti Ottót a tragédiája felé, miközben próbálná megtalálni önmagát 42 nélkül.

Az újabb szereplő Quin, a szarkasztikus, egyetlen rendesen kommunikálni képes tesztalany, aki a tipikus bunkó arany szívvel. És bár frusztráló volt, hogy a szereplők nem látnak át Quin motivációján és elkönyvelik csak bunkónak, azért Otto részéről ez valahol érthető volt, hiszen annyira el van foglalva saját magával. Quin az, aki hiába szerelmes, a családi kapcsolatokat helyezi előtérbe, ezért ő képviseli a nem ártalmas családi-testvéri szeretetet.

De a kapcsolatokon kívül azért mással is foglalkozik a regény, és ahogy a cím is utal rá, a másik főmotívum a "csak egy életed van, méghozzá a sajátod, és azt neked kell élni." Rose-nak is ezzel kell megküzdenie, hiszen a UniCorp örököse lesz, és ezzel nehéz dolgok járnak, Ottónak azért kell ezzel szembenéznie, mert halálos beteg, és sci-fi elem segítségével meg is próbál elmenekülni a saját életétől, ami nem végződik jól. És bár egyikőjüknek sem tökéletes az élete, el kell fogadniuk a rosszat, hogy meg tudják találni a jót, ami talán rájuk vár.

Előkerülnek még olyan témák, mint a rasszizmus és a másság elfogadása, hiszen Ottóéknak más a bőrszíne és bár papíron emberi jogokkal ruházták fel őket, nem emberek. És ezt azzal is hangsúlyozza Sheehan, hogy a kolóniákban Ottóék társaságát szórakoztató, valóságshow műsorként vetítik, és ezzel még jobban embertelen helyzetbe helyezi őket, ahol jó páran tárgyként tekintenek rájuk. Tristan bár nem sokat szerepel az elérhetetlennek tűnő álmokat és vágyakat képviseli, Molly a tinédzserekre jellemző testtel és alkattal kapcsolatos önbizalomhiányt. Otto és Rose művészi hajlamaival pedig előkerül a művészet, mint önkifejezés témája is.

Mivel valahol ez disztópia − bár nem igazán hangsúlyosan −, ezért akad benne társadalomkritika is, főleg az, hogy hogyan bánik a kormány a szegényekkel és a társadalom hibáival, hogyan vonják el róla a figyelmet csillogó dolgokkal, és hogyan manipulálják a közvéleményt a cenzúrával és a megszerkesztett média anyagokkal.

A No Life But This méltó utódja a Hosszú álomnak, ami leginkább arról szól, hogy egy ember szíve többször is megszakadhat, hogy milyen sebeket ejthet rajtunk a szeretet és a szerelem, és hogy a kétségbeesettség és a magány nem jó motiváló erő, és bármennyire is szeretnénk magunk mellé egy társat, arra nem minden áron kell vágyni, mert néha az ár túl nagy.

Kedvenc karakter: Rose, Otto, Xavier, Bren

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, ahogy a traumát kezelik, a romantika és kapcsolatok ábrázolása

Ami nem tetszett: a vége kicsit elkapkodott

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Gollanz

Kiadás dátuma: 2014. december 18.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: saját, e-book


John Steinbeck: Egerek és emberek

2015. február 7., szombat

Hogy akadtam rá: Sokan ajánlották, köztük édesanyám is, végül kölcsönkaptam barátnőmtől.

Úgy általában az egészről: Lennie és George, a két vándormunkás új tanyára érkeznek, annak reményében, hogy végre meg tudnak maradni egy helyen hosszabb ideig, és egy kis pénzt tudjanak összekaparni, hogy saját kis földet tudjanak venni. A gond csak az, hogy Lennie mentális problémákkal küzd, ezért sokan értik félre és sokszor bajba kerül, főleg, hogy erősebb és nagyobb termetű az átlagnál.

Rövidke kis történet ez, mégis annyira szíven ütött, hogy kellett pár nap, mire egyáltalán fel tudtam magamban dolgozni az egészet, és még mindig nem tudom, pontosan hogyan tudnám szavakba önteni, milyen hatással volt rám. Az is közrejátszhat, hogy pont A nagy Gatsby után olvastam, ahol az anyagi jólét körülményei között is az emberek az álmukat kergetik és mindhiába. Itt viszont a gazdasági világválság a háttér és valahogy mégis ugyanerről szól a történet. Különösen szívfacsaró volt látni, hogy milyen kevés jelentett a karaktereknek sokat, viszont ez valahol rezonál a mostani gazdasági helyzetben nagyon sok emberrel. A szereplők nem vágytak igazán másra csak arra, hogy otthonuk, saját házuk és szabadságuk legyen, és ne legyenek magányosak, a legalapvetőbb emberi szükségleteket akarták kielégíteni, és ahogy a Gatsbyban, itt is hiába küzdöttek.

Lennie az egyetlen karakter, aki csak a pozitív dolgokra tud figyelni, és ettől valahogy úgy éreztem, hogy ő a megszemélyesítése a vágyaknak és álmoknak, az optimista embereknek, akikben egy csepp önzőség és rosszindulat sincs. Ettől még jobban a reménytelenség az uralkodó hangulat, mivel látjuk, hogyan bánnak a többiek Lennie-vel és milyen sorsa lesz. Ide kapcsolódnak még az állatmotívumok is, mert az állatok leginkább hűségesek, kedvesek, (bár lehet a nagy állatszerető beszél belőlem, akinek még az egerek halálát is nagyon nehéz volt feldolgozni a könyvben), és az a probléma velük, hogy mindig meghalnak, illetve a rossz indulatú, kicsinyes, hibákkal teli emberek megölik őket.

Habár az egyetlen női karakter semmilyen, aki Steinbeck szerint sem volt más, csak cselekményelem, szimbólum, nem igazi ember − amit az erősít, hogy neve sincs −, még ő is rendelkezik álmokkal és vágyakkal, amiktől megfosztották, részben a körülményei, részben a társadalom, és részben pedig a saját tettei. (Bár azért leginkább minden karaktert a meghatározott rossz helyzete korlátoz a legjobban, mégis úgy éreztem, hogy saját maguk is önmaguk útjában állnak a beletörődöttségükkel.) És még Curley feleségére is ráillik a történet másik nagy motívuma, ami az emberi magányosság.

A könyvben minden szereplő magányos, és Lennie és George barátsága ritkaszámba megy, és mindenki rá is csodálkozik, mert az emberek a saját dolgukkal törődnek. Ez az elidegenedés az egyik központi téma, hogy hogyan fordulnak az emberek magukba és ezzel egyidejűleg hozzák ki magukból a legrosszabb dolgokat. Curley feleségét az idegeníti el a többiektől, hogy nő, másfelől pedig a férje féltékenysége, Crookst a bőrszíne, de ugyanakkor mindenki fél is a másiktól: Egyrészt nem bízik egyik ember sem a másikban, mert mindenkiben az önzőséget látják/félik, másrészt pedig attól is félnek, hogy mi lesz, ha a másikkal történik valami − félnek az emberek kockára tenni a saját érzelmeiket, saját maguk egy részét a másikért. És ez nem örök emberi dilemma? Vajon megéri-e kockáztatni, hogy bajunk esik, csak azért, hogy ne legyünk egyedül? Hiszen, ahogy a szereplők is megjegyzik, az ember beleőrül a magányosságba.

Ezt a témát még jobban hangsúlyozta, hogy mindenki leül beszélgetni Lennie-vel, aki úgy tűnik, hogy nem tud rájuk figyelni/úgyis elfelejti, amit mondanak neki, ezért mindenki megnyílik neki. Apró utalás van arra is, hogy George is csak ezért van Lennie mellett, mert mindegy, hogy kivel, de valakivel szeretne együtt lenni. Ugyanakkor a történetben felvetődik az a kérdés is, hogy mit vagyunk megtenni egy-egy kapcsolatért/barátságért, még akkor is, ha ez a valami egy szörnyű tett lenne. Ezt persze, Candy és a kutyája története előrevetíti és szépen ki is egészíti.

Az Egerek és emberek egy egyszerű, mégis gyönyörűen megírt történet, ami képes apró darabokra törni az olvasó szívét. Zseniális.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2006. (eredeti: 1937.)

Oldalszám: 102 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.