Kelley Armstrong: The Masked Truth (Az elfedett igazság)

2016. május 25., szerda

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Riley Vasquez szemtanúja lesz egy gyilkosságnak: a családhoz, ahol bébiszitterkedik, betörnek, és megölik őket, amíg Riley a másik szobában elbújik a kislánnyal, akire vigyáz. Azóta a lány a túlélők bűntudatával küszködik, az iskolában romlanak a jegyei és nem eszik rendesen. Ezért is jár terápiára, és az új pszichiátere szerint egy terápiás hétvége jót tenne neki. Egy elzárt helyre visznek pár tinédzsert, ahol telefon és a külvilággal való kapcsolat nélkül csak a kezelésükre fókuszálhatnak. Az egész viszont rémálommá változik, amikor álarcos túszejtők jelennek meg fegyverekkel, és nem minden gyerek fog élve távozni.

Amikor először elolvastam a fülszöveget, az jutott eszembe, hogy olyan, mintha az írónő a másik ifjúsági sorozatát írta volna meg úgy, hogy tényleg mentális betegségekkel küzdő tinik vannak a központban. És nem lőttem ezzel a gondolattal nagyon mellé, mert Armstrong is azt nyilatkozta, hogy mindig is érdekelte ez a téma/alapfelállás, de a Sötét erő sorozatban nem volt helye ennek, itt viszont rendesen bemutathatta ezt.

Noha egy akciódús tini thrillerrel van dolgunk, ahol szinte egyből már meg is jelennek az emberrablók és onnantól kezdve nincs megállás, a mentális betegségek központi szerepet játszanak. Nem csak azért, mert terápiás csoport a helyszín és mindegyik karakter küzd valami betegséggel, de a későbbi nyomozás, ami a könyv második felét teszi ki, is arra épül, hogyan kezelik a mentális betegségeket, milyen a stigma övezi ezt a dolgot, sokszor bélyegzik meg őket „őrültnek,” erőszakosnak és közveszélyesnek, és hogy milyen egyszerű kihasználni az emberek tudatlanságát és előítéletességét.

Míg a könyv első felében egy rettentően pörgős, túlélésért való küzdelmet látunk, a másodikban azt kell a hőseinknek bizonyítania, hogy attól még, hogy valaki mentális betegséggel küzd, még nem lesz automatikusan bűnöző/rossz ember. Természetesen a nyomozás része sem volt unalmas, és Armstrong nem esett abba a hibába, hogy a tini karakterek mindenható/mindent tudó, rendőröket leköröző zsenikké nőtték ki magukat. Noha van valamennyi tapasztalata a főhősnek, mert rendőr volt az apja, mégsem képes zárakat sem feltörni és bevallja, hogy nem ért a kihallgatáshoz és a nyomozáshoz hivatásosan.

A központi téma a különböző mentális betegségek, hiszen a főhősünk túlélt egy rettenetes támadást, és nem csak a poszttraumás stresszel kell megküzdenie, hanem a túlélők bűntudatával is. Nem eszik rendesen, nem élvezi az életet, mert az apró, emberi hibái miatt azt hiszi, hogy ő kevésbé érdemli meg az életet, mint azok, akiket megöltek mellette. Max, a fiú főhősünk szemszögéből is látunk egy-két részletet, amit kifejezetten érdekes volt olvasni, mert bár így lelőtte a nyomozás részét Armstrong, mégis láthattuk milyen az ő mentális betegsége és az azzal való küzdelem, illetve a család hogyan fogad el egy ilyen dolgot, milyen az, amikor nem állnak hozzá pozitívan.

A felnőttek szerepe a gyerekek életében is előkerül, mint téma. Többfajta családot látunk, és nem egy közülük olyan, ahol a szülő megveti a saját gyerekét ok nélkül vagy kihasználja őket és tárgyként kezelik őket. Nem csak ebben kell ráébrednie a gyerekeknek, hogy valamikor nem számíthatnak a felnőttek segítségére, hanem a túlélésért való küzdelmükben sem feltétlenül fognak nyugodtak és összeszedettek maradni, hiszen ugyanúgy csak emberek, mint ők maguk.

Mivel a könyv első fele egy túléléses, pörgős, adrenalin lökettel teli történet, előkerül a túlélés témája, hogy mi az, amit egy embernek meg kell tennie és el kell viselnie azért, csak hogy életben maradhasson. Nehéz döntések elé kerülnek – mi indokolja meg, hogy elvegyék egy másik emberi lény életét – és szembe kell nézniük a halállal, mégsem omolhatnak össze, muszáj elzárniuk az érzelmeiket, és ettől elgondolkoznak, hogy vajon mennyire emberek-e ők, ha képesek halottakat hátrahagyni.

Mivel Riley, a főhősünk, elvesztette az apját, ezért a gyász feldolgozása is szerepet kap és ezzel együtt a traumák túlélése, és hogyan változtatja meg ez az embereket, hogyan tudnak kapcsolatot teremteni olyan emberekkel, akiknek sejtelmük sincs, min mentek keresztül.

Akad pár negatívum, de semmivel nem rontott az olvasási élményen, mégis úgy éreztem, hogy bár jól illik a humor mindenhova, minden szereplő egy kicsit túl vicces volt, a gonoszok beleestek abba a hibába, hogy túl sokat monologizáltak, és enyhén zavart, hogy a főhős apja véletlen pont kommandós volt, ezért tudja Riley, hogy mi a túszok kimentésének menete, ami enyhén erőltetettnek hatott.

Viszont a cím nagyon találó lett, „elfedett igazság” motívum végigkíséri a történetet: Mindegyik szereplőnek szembe kell nézni egyfajta igazsággal, Maxnek például a betegségével, Riley-nak a halál közelségével és durvaságával, és azzal, hogy mi történt azon a végzetes napon. De arról is szól, hogy milyen álarcokat veszünk fel magunk, hogy elrejtjük a valódi énünket: Max és Riley ahogy jobban megismerik egymást, a másik álarca mögé látnak, hogy igazából milyenek. De ugyanakkor az a elem is megjelenik a történetben, hogy néha az álarcok segítenek kihozni a valódi énünket – ahogy a gyilkos esetében is.

A The Masked Truth egy kellemesen pörgős akcióregény, Armstrongtól már jól megszokott humorral és romantikával, ami kellemes kikapcsolódást nyújt.

Kedvenc karakter: Riley

Ami kifejezetten tetszett: a témák kezelése, a pörgős akció

Ami nem tetszett: néha túl sok a poén, a főszereplő apja teljesen véletlenül kommandós

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Atom

Kiadás dátuma: 2015. október 13.

Oldalszám: 352 oldal

Honnan: saját, e-book

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

2016. május 22., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A jövőben a lányok már nem természetes úton születnek, hanem genetikailag tökéletesre tervezik őket, csak az a céljuk, hogy a férfiakat szolgálják vagy feleségként vagy szeretőként, ha pedig valaki mégsem kell senkinek, akkor tanárokként maradnak az iskolájukban. isabel és freida az utolsó évüket kezdik, mindketten arra vágynak, hogy feleségek legyenek, és isabelnek erre minden esélye megvan, ő volt eddig mindig a legelső a lányok között. Ám valami történt vele nyáron, ugyanis önsanyargatásba kezd, és elkezd plusz kilókat felszedni, ami a legveszélyesebb dolog rájuk nézve. freidának meg kell küzdenie az egyre jobban szétfoszló barátságukkal és a küzdelemmel a jövőjéért.

Véletlenül találtam erre a könyvre friss megjelenések böngészése közben, és bár számítottam rá, hogy valami jó kis disztópiát kapok, mégis felülmúlta minden várakozásomat. Egyszerűen kifejezhetetlenül zseniális ez a regény, ugyanis ez nem egy olyan disztópia, ahol valami vázlatos társadalomkritikát kapunk akcióregénybe bugyolálva (amikkel semmi bajom, kellenek olyanok is), itt nem a világ kialakulása a lényeg, nem elrettenteni akar minket, hogy ide tart a társadalom. Nem, arcon csap minket azzal, hogy már régóta itt tartunk. Bármennyire is furcsának tűnhet, az írónő valós eseményeket használt fel, ültetett át egy nevetségesen eltúlzott környezetbe, hogy az olvasók észrevehessék a mi világunk hibáit, hiszen annyira meg tudjuk szokni a környezetünket, hogy néha csak úgy vesszük észre a gondokat, ha más perspektívából látjuk őket.

Az egész könyv arra épül, hogy mit kell a nőknek eltűrni a mai világban, és bár úgy gondolhatnánk, hogy elnagyolt dolgokkal dolgozik, egy középiskolás lány tényleg megélheti ennyire szélsőségesen és fullasztóan a társadalom elvárásait. Az írónő a saját divatmagazinnál töltött idejét, az egyházi bentlakásos iskoláját és az anorexiával való küzdelmét vette alapul, és ezekből állított össze egy feminista, klausztrofób regényt. Bár nincs nagy cselekmény, ide nem is kell, nem ezen van a hangsúly, a történet egyszerűen csak folyamatosan gyomorszorító érzést kelt az olvasóban, hiszen annyira ismerős minden. A fojtogató hangulat mellett nem igazán számítunk boldog befejezésre, így nem meglepő a történet vége, mégis mindvégig fenntartja a feszültséget O'Neill, ahogy figyelemmel követjük egy tragédia kibontakozását.

Főszerepet játszik a könyvben, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelni egy nőnek: Legyen fiatalos (itt már 30 éves korban megölik a nőket, mert semmire se jók), legyen sovány (ha esetleg plusz kiló van a lányokon, akkor egyből büntetést kapnak és gyógyszereket rá), legyen szexistennő, minden szexuális fétisre mondjon igent, nem létezhet párkapcsolatban nemi erőszak, fogja be a száját, tudjon főzni, és természetesen sose izzadjon, ne menstruáljon (az a férfiaknak nagyon kellemetlen tud lenni), és ne mutasson ki érzelmeket (mert természetesen a nők csak hisztisek.)

És ez a rémesen sok nyomás a mai világban is teljesen jelen van a médiában, akár a sztárokat is keresztre feszítik az újságok, mintha nem lennének emberek egy-egy rossz színű ruháért vagy plusz kilóért. Ez csapódik le ebben a könyvben, ezt látjuk, hogyan hat a lányokra: A történetben az iskolában minden felületet, falat tükrök borítanak, az egész életük akörül forog, hogy a pasik hány pontot adnak a képeikre, erre alapozzák az értékrendjüket. Így nem csoda, hogy minden lány evési zavarral küzd a történetben, és nem is csoda, hogy annyira gyakori probléma ez a való világban is, hiszen, ha mindenhonnan az folyik a csapból, hogy tökéletesnek és szépnek kell lenni, különben semmit sem érsz, akkor mit várunk, hogyan viselkedjenek a lányok?

A könyvben egyedül isabelt lehetett megszeretni, ő vele tudunk azonosulni, mert ő az, aki teljesen kilóg a történetbeli társadalomból: hiába szép és az első rangsorszámmal rendelkező lány, kedves és értelmes és együtt érez másokkal. A többiek − vele együtt a főszereplőnk, freida is − leginkább áskálódnak, mindig vetélytársként tekintenek a többiekre, és kegyetlenek egymással, ami tinédzser- és gyerekkorban annyira jellemző amúgy is az emberekre. De ha erre ránézünk, ezt látjuk a mai világban és a médiában is, az előbb ezért kellett letennem az olyan jó kritikákat kapott Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia könyvet is, mert a lányok/nők nem lehetnek barátok, a nőknek marnia kell a többi nőt, különben egy másik nő előrébb végez nálad. Utálom ezt a világszemléletet, és igen, sok nőben ez benne van, mert belénk nevelt dolog ez, és ezt ki is mondja az egyik legutálatosabb könyvszereplő: Őket erre nevelték, azért nem kedvesek. És sajnos bár tudom, hogy valakik szerint elég, hogy van szavazati joga a nőknek, egyenlő fizetés például már nem kell, még mindig nem töröltük el a szexizmust és még mindig okoz súlyos problémákat.

Nem csak a lányok önbecsülésén esik csorba emiatt a torz kép miatt, amit a média és a társadalom ránk vetít, hanem azt is sulykolják ezzel együtt a lányokba, hogy addig egy senki vagy, amíg nincs kapcsolatod. Ezzel is foglalkozik a könyv, hiszen az alappillére itt a világfelépítésnek, hogy amikor egy pasi születik, terveznek háromszor-négyszer annyi nőt, hogy tudjon válogatni és a lányoknak kell azért megküzdeni, hogy őt válasszák, és ez határozza meg az egész életét. Nagyon jól ábrázolja a szex szerepét is a kapcsolatokban O'Neill, hiszen manapság is, az ifjúsági regényekben is csak azt látjuk, hogy ha szűz vagy, csak akkor érsz valamit, különben nem lesz férjed, viszont azért legyél mindenre nyitott és extra jó legyél mindenben. Szerencsétlen főhősünk sem érti ezeket a kitalált szabályokat, hiszen a könyvben nem mondhatnak nemet a férfiaknak, ugyanakkor, ha meg igent mondanak már az első tesztkörön, amire a pasik jogosultak, akkor biztosan csak szeretők lehetnek.

Természetesen O'Neill foglalkozik azzal, hogy a szexizmus a férfiakra is kihat: ők sem mutathatnak ki érzelmeket, mert az "lányos," és aktív szexuális életet kell élniük, nehogy melegnek bélyegezzék őket, ezek pedig sokszor vezetnek nemi erőszakhoz, mert ennyire nem tanítjuk meg helyesen, hogyan kell a szexualitást kezelni.

Előkerül még sok apróbb téma, minden,  amire kihat a kettős mérce és a szexizmus, ami még kifejezetten tetszett, hogy még az LMBT emberek megítélése és a rasszizmus is előkerül, mindkettőt hogyan fetisizálja a média, pornóba természetesen minden jó, de attól még nem lesznek igazi, teljes emberek.

Az Örökké a tiéd egy borzongató és gyomorszájon vágó regény, ami elgondolkoztat, ha esetleg még nem foglalkoztunk volna azzal a kérdéssel, hogy miért van szükség a feminizmusra, és az miért nem szitokszó, bármennyire is szeretnék ezt elhitetni velünk. Fájdalmasan gyönyörűen összerakott regény ez, ahol minden sort nehéz volt olvasni, annyira aktuális és elevenünkbe vág.

Kedvenc karakter: isabel

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a mondanivaló, az írói zsenialitás, ahogy össze lett fűzve az egész

Ami nem tetszett: a vége kicsit összecsapott

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Tilos az Á Könyvek

Kiadás dátuma: 2016. március (eredeti: 2014. július 3.)

Oldalszám: 436 oldal

Honnan: kölcsön

Cressida Cowell: How to Fight a Dragon's Fury (Így győzd le egy sárkány haragját)

2016. május 16., hétfő

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 12. része.

Úgy általában az egészről: Eljött a Végítélet napja, amikor is Holnap szigetén megkoronázásra kerülhet a minden törzsen uralkodó király, aki megtudhatja a Sárkány Ékkő titkát és felhasználhatja azt a sárkányok kiirtására. Alvin ellopta az összes Elveszett Tárgyat (köztük Fogatlant is) Hablatytól, a jogos királytól, és alig várja, hogy mindenek felett ő uralkodjon és véget vessen a világnak, ahol a sárkányok köztünk élnek. Mindenki azt hiszi Hablatyról, hogy halott, de Camicazi és Halvér nem adják fel a kutatást a fiú után. Hablaty a Hősök Vége nevű szigeten landolt, ráadásul azonnal is megtalálja őt a Sárkány Lázadás, de még a saját leleményességére sem számíthat hősünk, mivel nem emlékszik rá, hogy kicsoda is ő és mi történt vele eddig.

Rettenetesen vártam már ezt a könyvet, nem csak az előző rész függővége miatt, hanem mert ez az egész sorozat zárókötete, és az évek alatt nagyon hozzám nőtt ez a sorozat. Mivel Cowellnek eddig is jól ment az igen felnőttes üzenetek írása gyerekkönyvbe, sőt, szívszorító jelenetek is vannak, ezért reméltem, hogy valami ütős vége lesz, hiszen ott a kérdés is, hogy miért tűntek el a sárkányok. Ugyan előre sugallja nekünk a Sárkány Ékkő, hogy talán azzal irtották ki a sárkányokat, de hát tudjuk, hogy Fogatlan sosem hagyta el Hablatyot, és azért mégis gyerekmese ez, szóval csak nem nyerhet a gonosz a végén, ugye? Egész végig ez hajtott, ahogy faltam a lapokat, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, olyan jó feszültséget keltett ez a kérdés.

Közel ötszáz oldalas ez a meseregény (ami annyira nem meglepő, hiszen az utóbbi kötetek már a négyszáz oldalt elérték), viszont ezért cserébe két kisebb kalandot is kapunk. A kötet első fele arról szól, hogy Hablaty hogyan jut el a Holnap szigetére és oldja meg az ottani problémát, utána pedig − pár aranyos, kis szünetet jelző rajz után − szembe nézhetünk a Sárkány Lázadással. Külön plusz pont, hogy az elején Hablaty nem emlékszik semmire, ezért nem csak a többieknek, de saját magának is Hablaty nélkül kell boldogulnia. Bár mindkét kaland izgalmas, és iszonyatosan nagy a feszültség, valahogy úgy éreztem, hogy emiatt kevesebb Fogatlant, Halvért és Camicazit kapunk, amitől kevesebb is volt a humor. Noha éppen a világvége közeleg, háború dúl és az összes viking otthonát felégették, mégis annyira vártam volna egy kis Fogatlan-féle arrogáns beszólásokat, aranyos Fogatlan és Hablaty baráti jeleneteket, de mivel máson volt a hangsúly, ezért ezekből nagyon-nagyon kevésnek jutott hely.

Még mindig domináns elem a Hablaty-féle hősiesség, amit a mesékben nagyon szeretek, hogy a hősök leleményesen jutnak ki a szorult helyzetekből, és noha Hablaty elfelejtette, hogy kicsoda, még így is megmaradt ez a személyiségjegye. Ugyanakkor a kedvessége is sokat nyom a latban, mert minden jó tettét − amit eddig akár úgy is érezhettünk, hogy minden részben elfelejtették, hogy ő mentette meg az életüket − felemlegetik és megbecsülik érte.

A szülőkkel való kapcsolat mindig is nagy hangsúlyt kapott a könyvekben, és itt sincs ez másként. Mivel Hablatyot a szülei halottnak hiszik, ezért szívszorító jelenetek közepette látjuk a szülei megbánását, és még így is látjuk, hogy az anyja hiába szereti a fiát, nem képes rendesen kifejezni az érzelmeit. Imádtam, hogy Valhallarama nem az a tipikus anya karakter, amit amúgy láthatunk, nem úgy gondoskodó és kedves, ahogy azt beállítja minden médiatípus, de mégis érezzük, hogy valahol szereti Hablatyot, de emberileg képtelen normális anya-gyerek kapcsolatra. Az, hogy nem csak jó szülőket látunk, hanem szülőket, akik hibáznak, és ugyanolyan esendő emberek, iszonyatosan jó volt látni egy gyerekkönyvben. Ezt a témát csak még jobban árnyalta a kép, hogy megtudjuk ki Halvér apja − amire nem is számítottam, hogy lezárt szál lesz −, és ő sem tartozik a jó szülők közé, sőt! De mégis ott rejtőzik minden gyerekkarakterben az elkerülhetetlen vágy, hogy megfeleljenek a szüleiknek, és ez még így az utolsó kötetre is hozott magával szívszorító jeleneteket.

Ezen kívül Cowell mindig is szeretett azzal a témával játszani, hogy miként hatnak ránk a történetek, illetve hogyan születnek meg a mítoszok és legendák. Most a frappáns lezárást pedig ebbe bugyolálja bele, ezzel összekötve a mi világunkat Hablatyéval, miközben a történetek pozitív erejéről mesél nekünk.

De igazából ebben a kötetben a legerősebb téma az, hogyan küzdjünk lehetetlen helyzetekben. Hablaty egész végig fizikailag úgy szenved, hogy már én, mint olvasó is vele együtt fáradtam el. Itt a háború, minden kilátástalan, Hablaty minden porcikája fáj, fel is kéne dolgoznia a gyászát, de nem áll meg, pedig nagyon szeretne. És ez a küzdeni akarás annyira gyönyörű ellentéte volt a körülötte lévő pusztításnak és reménytelenségnek. Néhány jelentetnél akár még úgy is éreztem, hogy Cowell és Hablaty kiszól a sorok közül és az olvasókat biztatja, hogy bármit hoz az élet, nem szabad feladni. Nagyon szép kép még található arról is, amit majdnem öngyilkosságba való menekülésként is lehet értelmezni, de Hablaty még így is összeszedi magát és folytatja a küzdelmét, mert ott van előtte Holnap szigete. Nem éppen túl elrejtett így a jelentés, hogy mindig érdemes túlélni a Holnap kedvéért, de nagyon pozitív és szívmelegítő üzenet.

"És talán még ha minden katasztrófába is torkollik, nem tudsz rosszul cselekedni, ha szeretetből teszed."

Természetesen a másik főtéma a szeretet és a pozitív emberi hozzáállás, és minden szereplő aszerint kapja meg a végső jutalmát, hogy önző volt-e, vagy hiába tett rossz dolgokat, de végső soron azt szeretetből tette-e. Míg Pléhpofa vétett ugyan Hablaty ellen, mégis csak szerette a fiát − ezzel tökéletes ellentétben áll a Boszorkány, aki a saját önzése miatt tette azt a fiával, amit, és a sorsuk ezt tükrözi is.

Viszont elég komoly témákat is érint Cowell és őszintén nem hittem volna, hogy az egész mese ide fog kilyukadni. Egy kicsit talán esetlennek is lehet látni a végét, eléggé súlyosan teszi elénk A Fő Üzenetet, mégis azt mondom, hogy ez így is tökéletesre sikerült a szememben. A rabszolgaság miatt kialakult háború van a középpontban és ezzel az emberiség pusztító természete. Látjuk azt, hogyan uralja a tömegeket a félelem, hiába tudják, mi lenne a helyes dolog, hogy min kéne változtatniuk, egyszerűen nem merik megtenni, mert nem könnyű út, és valahol mindenki egyedül érzi magát, mit számítana pont az ő véleményük. Látjuk, hogy mi kell a lázadásokhoz, milyen áldozatokat követelnek - vérontást mindkét oldalról, látjuk, hogy háborúban a tudományt és a leleményességet tömegpusztító fegyverekre fordítják az emberek. Eléggé arcon csapja ez főleg a felnőtteket meseregény közben − a gyerekeknek lehet még egy kicsit kaland, de mégis érezhetik mögötte a komolyságot. A fő üzenet itt nem más, hogy mindig lesz rossz az emberekben, de sosem szabad feladni, hogy jobbá tegyük a világot, még ha a mi generációnk ebből semmit nem is fog látni.

Cowell pedig ezt használja fel egy briliáns, szívszaggató, keserédes befejezéshez. A "hogyan tűnnek el a sárkányok" kérdésre olyan választ ad, amin azóta se léptem túl, és nem is hiszem, hogy egy hamar túlteszem magam rajta. Ezt csak tetézi, hogy van benne olyan jelenet, amit még én is megkönnyeztem, és a végén még az is kiderül az epilógusból, hogy Hablaty a halálos ágyán mesélt el nekünk az egész történetet.

Az Így neveld a sárkányodat meseregény sorozat valami csodálatos: Benne van a gyermeki kalandvágy, a humor, a kedvesség és egy csepp naivitás. Hablaty az emberi természetről mesél nekünk, a bennünk rejlő sötétségről is, a kapcsolatokról, amik meghatároznak minket egy egész életre, megmondja nekünk, hogy bárki lehet Hős, és hogy annak lenni mindig nehéz, de megéri küzdeni, még ha nem is kapunk érte jutalmat. Köszönöm, Hablaty és Fogatlan, az élményeket!

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Camicazi, Alvin

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, tökéletes befejezés

Ami nem tetszett: kevés Fogatlan, kevés humor

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2015. november 3. (eredeti: 2015. szeptember 8.)

Oldalszám: 496 oldal

Honnan: kölcsön

Kelley Armstrong: Double Play (Kettős játszma)

2016. május 8., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Nadia Stafford 3,5. része.

Úgy általában az egészről: Nadia és Jack boldogan élik az életüket, már amennyire ez bérgyilkosokként lehetséges. Mivel Jack tartozik egy régi mentorának egy szívességgel, ezért Írországba utazik, hogy elintézze és végre maga mögött tudhassa a múltját. De a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várja, és Quinnt is elrabolja valaki, a Cotrapasso társaság pedig bevonja Nadiát a nyomozásba.

Alapvetően nem szeretek kiegészítő novellákat olvasni a sorozataimhoz, mert eddig mindig úgy éreztem, hogy teljesen feleslegesek. Úgy vagyok vele, hogy ha már egy regényt vagy regénysorozatot olvasok, akkor legyen benne minden, lehetnek ingyenes plusz anyagok, de anélkül is lehessen érteni a történetet, hiszen azért könyv a könyv, hogy egy teljes történetet kapjak. Ezek mellett pedig akárhányszor belekezdtem valamibe, sosem találtam olyan novellát, ami igazán bármit hozzáadott volna a sztorihoz és leginkább csak kifáradt, unalmas részletek voltak, amik azt az érzést keltették bennem, hogy ezek kerültek ki a vágószobában a kéziratból.

Az egyetlen dolog, ami miatt mégis bevállaltam ezt a kötetet, hogy rendes kisregény a maga 130 oldalával, és mert imádom a Nadia/Jack párost és nem nagyon láttuk, hogy merre tart az életük a 3. rész végén, illetve a Contrapasso társasággal túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul. De ha azt gondoltam, hogy ezzel haladunk valamerre, hát nagyon csalódhattam, ugyanis ez csak egy kis epizodikus nyomozós eset, és ennyi.

A történetben ráadásul, bár hiába van váltott nézőpont, így (még jobban) megismerhetjük Jack gondolatait, érzelmeit és kétségeit is, mégis a kedvenc párosom javarészt nem is szerepeltek együtt. Bár a végén a Nadia/Jackre vágyó szívem is kapott pár kedves percet, mégis jobban szerettem volna, ha egész végig együtt dolgoznak. A romantika pedig sajnálatos módon a könyv végére egyszerűen átcsapott nyálasba, amit nem igazán hittem volna, főleg Jacktől, és elkapott a nevetőroham is olyan rózsaszín és bénus jelenettel találtam magam szemben.

Az akció része viszont izgalmas és pörgős, ahogy azt már Armstrong krimi/thrillerjeitől megszokhattuk. Noha nem egy nagyon csavaros történetet kapunk ekkora terjedelemben, mégsem volt túlságosan átlátszó a történet. De sajnos valahogy úgy éreztem a végére kifulladt Armstrong, ugyanis iszonyatosan összecsapott lett a sztori vége, minden szálat rettenetesen gyorsan lezavart, és gyorsan még egy epilógusszerű mesélést is kaptunk, ami talán egy regény befejezéséhez jobban illett volna.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a kiegészítő kisregényt, de még mindig úgy érzem, hogy ezek a toldaléktörténetek nagyon nem nekem valók, ugyanakkor aki egy kis falat Nadia sztorira vágyik, annak tökéletes kikapcsolódást nyújthat.

Kedvenc karakter: Nadia, Jack

Ami kifejezetten tetszett: az akciójelenetek, a Jack/Nadia páros

Ami nem tetszett: a vége összecsapott és nyálas

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Traverse Press

Kiadás dátuma: 2016. április 5.

Oldalszám: 130 oldal

Honnan: saját, e-book

Kelley Armstrong: Visions (Látomások)

2016. április 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Cainsville 2. része.

Úgy általában az egészről: Olivia Taylor-Jones élete fenekestül felfordul, amikor rájön, hogy örökbe fogadták és a biológiai szülei nem mások, mint a hírhedt sorozatgyilkos pár, akiktől egész Amerika rettegett. Noha Gabriellel, az anyja régi ügyvédével, megoldottak egy gyilkosságot, amivel Olivia szüleit vádolták, így sem bizonyították még az ártatlanságukat az összes bűnténnyel szemben. Ám valami természetfeletti ólálkodik Cainsville-ben, a kis, idilli városban, ahová Oliviát sodorja a sors: a halálómeneken kívül, amiket lát, még egy fekete kutya is üldözi látomásszerűen, ami Patrick, a kisváros egyik rejtélyes, talán halhatatlan lakója szerint gondot jelent mindenkire nézve. Oliviának persze nincs nyugta, hiszen egyből az első ügy után egy hullát talál a kocsijában, a saját ruháiba öltöztetve, ám mire Gabriel odaér, a holttestnek nyoma vész. Vajon Oliviát csak látomást kísértette vagy valaki megfenyegette? Mindenesetre az élete veszélyben van, és meg kell találnia, ki akar neki ártani.

A kellemes bevezető rész után, alig vártam, hogy folytassam a sorozatot, és ismételten nem kellett csalódnom Armstrong tehetségében, minden megvan benne, amitől az írónőt imádom. Noha az első résznél azt kifogásoltam, hogy nem nagyon van benne fantasy elem, és egy rejtélyes, természetfeletti lényekkel teli kisvárostól én ezt vártam, ebben a részben végre ebből is kapunk ízelítőt. Bár igazán csak a 100 oldal környékén indul be ez a szál, Armstrong olyan elemeket használ fel, amik pont a személyes kedvenceim, amiket spoiler veszély miatt, inkább nem is sorolok fel. Mindent modern, városias köretbe csavar, és bár mindig is a thriller és a realisztikus aspektusok voltak Armstrongnál a dominánsak, úgy érzem, most sikerült egy nagyon jó hangulatot eltalálnia a történet középpontjában álló lényekkel. És mivel felnőtteknek írt sorozat, ezért a szexualitást is keveri a mágiával, és noha a szerkesztésről írt előadásában Armstrong szerint túl sok szex jelenet sikerült ebbe a könyvébe, azért a kész verzióban bár nagy hangsúlyt fektet rá, mégsem zavaró vagy feleslegesen részletes vagy elnyújtott.

A mostani eltűnt lány utáni nyomozás mellett inkább a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok vannak előtérben. A kötet leginkább Olivia és a szüleivel való bonyolult kapcsolatokra épít: Szeretné, ha megbízhatna a biológiai szüleiben és nem tudja teljesen leküzdeni azt az irracionális vágyat, hogy a szülőknek általában segíteni és védelmezni kell a gyereküket, noha logikusan azért tudja, hogy lehetnek a szüleinek gyilkos titkai. Szépen játszott ezzel a témával a mostani eset is, hiszen az is az örökbefogadás körül forgott, és felvetette azt a kérdést, hogy a vér és a genetika határoz-e meg minket vagy pedig a környezet, amiben nevelkedtünk, illetve esetleg mindkettő és milyen mennyiségben.

Noha most már több romantika volt ebben a részben, sajnos nem a párossal, akiknek szurkolok, de így sem volt rossz róluk olvasni, hiszen valahogy érzem, hogy a megszokott énkeresést látjuk itt is Armstrong mintára, így egészen biztosnak érzem, hogy a Gabriel/Olivia páros lesz a végén a befutó. De mégis leginkább az életbeli választásokat és hatásaikat erősítette csak fel a romantika témával Armstrong, amit kifejezetten szeretek a szerelmi sokszögekben. Egyfelől látjuk az ex-vőlegényt, Jamest, aki a biztonságot és egyfajta kötelességtudatot jelképez Oliviának, azt az életet, amit a szülei várnak el tőle, és amivel teljesen boldog is lett volna, ha nem fedezi fel önmagát. Noha Olivia küszködik a bűntudattal, hogy ilyen gyorsan kiszeretett Jamesből, azért ez egy egészséges személyiségfejlődésnek van bemutatva: hogyan is találjuk meg önmagunkat a szüleink és a társadalom elvárása mellett. Az új karakterünk Ricky kellemes és szórakoztató karakter és kifejezetten jó társ most Oliviának, ugyanis teljes tisztelettel a nőt és normálisan áll a kapcsolatukhoz, amit kifejezetten üdítő olvasni romantikus regényekben a sok lekezelést istenítő vacak mellett. (Hova süllyedtek már az elvárásaim, tényleg? :D) A romantikába is belecsempész egy kis fantasy vonalat és rejtélyt Armstrong, szintén az egyik kedvenc elememmel, szóval erre is kíváncsi vagyok a következő részekben, merre fog vele haladni.

Ez a sorozat még mindig kellemes kikapcsolódást nyújt, megvan benne minden, amit Armstrongtól várok: Rettenetesen jó kémia, lassan kibontakozó romantikus érzések, izgalmas nyomozás és egy cseppnyi rejtélyes fantasy szál.

Kedvenc karakter: Gabriel, Olivia, Patrick

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a mitológia, az Olivia és Gabriel közötti kémia

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Penguin

Kiadás dátuma: 2014. augusztus 14.

Oldalszám: 464 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.