Neal Shusterman: Everlost - Elveszve élet és halál között

2016. augusztus 22., hétfő

Hogy akadtam rá: Szeretem Neal Shusterman írásait.

Sorozat: A Skinjacker-trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Allie és Nick nem élik túl az autóbalesetet, viszont kilenc hónappal később felébrednek az élet és halál közötti világban, Everlostban. A kezdeti hitetlenkedés után, eldöntik, hogy szeretnének hazajutni, és képtelenek elengedni azt a vágyukat, hogy újra az élők sorába jussanak. A fiatal fiú lelke, akivel elsőnek találkoznak, hiába inti őket óva a McGill nevű szörnyetegtől és egyéb veszélyektől, Allie és Nick nekivág Everlost veszedelmes világának.

Mivel már olvastam Shustermantól, ezért magas elvárásokkal vágtam bele a könyvbe, és nem kellett csalódnom. Noha az Everlost más témáról szól és talán egy kicsit fiatalabb korosztályt is céloz meg a főközönségeként, így is megvolt benne minden, amivel Shusterman már elvarázsolt egyszer a Bontásra ítélve című könyvében.

Az író itt is remekül alkalmazza a közbeírásokat a világkidolgozáshoz, csakúgy mint a másik könyvében. Itt főként Mary, a lelkek egyik vezetőjének, könyveit és útmutatóit olvashatjuk fejezetek között, amivel még jobban hangsúlyozza a világ bemutatását Shusterman, és igazából ez az egész regény alappillére, ami miatt iszonyatosan imádtam: A világ. Már az előző regényében is az író magával a világfelépítéssel játszott, hozott sarkított példákat, vetett fel kérdéseket és itt sincs ez másképpen. Nem elég, hogy nagyon ötletesen szövi bele a különböző mitológiai elemeket (a halottakhoz és temetéshez köthető pénzérméket és említésre kerülnek az inkubuszok is), maga a világ és a veszélyei képviselik a könyv egyik üzenetét.

A szellemek itt ha nem figyelnek oda, képesek elveszíteni önmagukat, belefeledkeznek a rutinjukba, képesek ugyanazt csinálni nap mint nap a végtelenségig, és gyakran a saját nevüket és kinézetüket is elfelejtik. Mary, az egyik vezető is azt javasolja, hogy mindenki találja meg magának azt a foglalatosságot, amitől elégedettnek érzik maguknak, mert a rutin kényelemérzetet biztosít. És ebben rejlik a regény egyik főtémája: A regénybeli halál utáni élet teljesen megegyezik a szürke hétköznapokkal, és a szellemek, akik a rutin foglyai lesznek az olyan emberekkel, akik beletörődnek abba, hogy éljék az életüket a megszokott ritmus szerint, és már nem is keresnek semmi újdonságot. Valahol ez a könyv egy remek emlékeztető arra, hogy mindenki keresse az életében azt, amitől jól érzi magát, és hogy ne merüljünk el a hétköznapok szürkeségébe, szakítsunk időt arra, hogy éljük az életünket, és ne csak a monotonitásnak, a munkának éljünk, hanem élvezzük is az életet, mert véges.

Mivel a kísérteteink nem tudják, miért kerültek ebbe a köztes világba, mindenki megpróbál magyarázatot keresni, ami szintén nagyon hasonlít arra, ahogy az emberek keresik az élet értelmét. Valaki úgy gondolja, hogy csak véletlen vagyunk itt, valaki szerint isteni szándék miatt, vagy ha nem is valami felsőbb hatalom miatt kerültünk ide, csak van célja az életnek – ugyanezekkel a kérdésekkel küzdenek a szellemeink, csak ők a halál utáni életben, amitől egy kicsit sarkítottabb lesz az egész, hiszen egy örökkévalóságuk nyúlik el előttük.

De Everlost világa arra is utal, hogy milyen keserédesek tudnak lenni az emlékek, mi az ami olyan nagy nyomokat hagy bennünk, hogy megmaradnak emlékekként, köthetőek ezek nagyon szomorú vagy boldog pillanatainkhoz is. Illetve felhozza azt is, hogy milyen az emlékek elvesztése és hogy mennyire határoznak meg minket a saját emlékeink, átélt tapasztalataink vagy van bennünk valami egyedi, ami mindig megmarad? Az egyik leghangulatosabb elem az, hogy ha valaki nagyon szeret egy tárgyat vagy sok érzelem kötődik egy helyhez, akkor azok is átkelnek Everlostba, talán azért, hogy megörökítse őket egy felsőbb hatalom vagy az emberi kollektív tudat. Például a 9/11-es terrortámadásokban lerombolt ikertornyok is megtalálhatóak Everlostban és ez szolgál lakóhelyéül az egyik nagyobb szellemtársaságnak.

A történet leginkább csak világbemutatás, a szereplőink körbejárják Everlost zegzugait, közben pedig karakterfejlődésen esnek át – ezért is inkább ez egy karakterközpontú regény, ahol a cselekmény elhanyagolható. Ugyanakkor a világ kalandokra is ad lehetőséget – az egésznek Pán Péter utóérzete van, ezt Shusterman sem titkolja, a karakterek is megjegyzik. Eleve a Sohaország, mint utóélet értelmezését használja fel az egész világfelépítéséhez, de találunk itt kalózokat, a szellemételek is visszaidézik az eredeti mesét, ahogy az Elveszett fiúk küszködtek az éhséggel, illetve mind Mary, mind Allie egyfajta Wendy/anya szerepet tölt be a fiú karakterek és elveszett gyerekek életében.

A karakterek és a viszonyaik is kicsit tükrözik a Bontásra ítélve könyvet, egyszerűen annyira hasonlóak, hogy nem tudok emellett elmenni, noha persze, azért önálló személyiségek, de mégis vannak jellegzetes áthallások, ami lehet Shusterman sajátossága. Itt is három központi karakterünk van, akik közül az egyik, Allie, a strapabíró, leleményes lány (itt azért jobbnak éreztem a női karakterek ábrázolását, mint az előző könyvében, ahol enyhén férfi ábrándképek voltak csak). A másik, Nick, a fiú karakter, aki összeszedi a bátorságát, megtalálja önmagát és vezető szerepet tölt be később és legvégül a harmadik szereplő, Lief, aki fiatalkorú és erősen vallásos. Így itt Lief hozza be ide a hit kérdését, ő az, aki vakon bízik valami felsőbb erőben, nyilván olyan időből származik, és a karakterváltozása is amin átmegy, úgy gondolom, hogy egyfajta vallásos „megvilágosodást” képvisel. Ehhez a témához azért ad hozzá Mary is, aki szintén vallásosabb időkből származik, és egyfajta vallási vezető szerepét tölti be az elveszett lelkeknek, kísértetiesen hasonlított a szekták agymosásához, ahogy vezette a többieket.

Noha van egy enyhe romantikus szál a könyvben, mivel egy kicsit fiatalabb korosztály a célközönség, ezért nincs annyi hangsúly fektetetve rá. Viszont még így is a karakterek közötti kapcsolatok és kémia az egyik legerősebb pontja a könyvnek és sikerült magamnak még olyan romantikus párost is találni, akiknek szurkolok a következő részekben.

Az Everlost egy kellemesen kikapcsoló ifjúsági regény, rettentően hangulatos világfelépítéssel, enyhe mesés légkörrel, mégis érdekes kérdéseket vet fel az életről és hogyan is érdemes azt élni.

Kedvenc karakter: McGill, Allie

Ami kifejezetten tetszett: az ötletes világfelépítés, McGill és Allie szála

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Tilos az Á könyvek

Kiadás dátuma: 2016. március (eredeti: 2006. november 1.)

Oldalszám: 344 oldal

Honnan: kölcsön

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

2016. július 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak.

Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam.

A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intelligens könyvet kapunk a valódi emberi gonoszságról, ami nem feltétlen véres tetteket jelent, illetve arról, hogy a popkultúrának milyen hatása van ránk és hogy mennyire tud szórakoztatni és lekötni minket a borzongató, való életi tragédiák.

Az ördögűzéses horrorokra nem csak az alaptörténet mutat görbe tükröt, hanem a család életéről szóló valósághshow-t is elemzi egy blogger, ezeket a posztokat is látjuk a történetbe beleszőve. Azt hiszem, ez az elem elég nagy vízválasztó lehet a legtöbb embernek, de mivel alapvetően szeretek blogokat olvasni, ez nekem plusz pontnak számított − sőt, nagyon jól eltalálta Tremblay a posztok hangnemét is. Viszont hiába tálalja úgymond elénk az üzenetet így az író, abszolút nem lesz erőltetett vagy szájbarágós, inkább érdekes olvasni az elemző esszéket.

A horror műfaj mindig is szerette alkalmazni a bizonytalanságot, hiszen az ad egyfajta feszültséget, és ez itt sincs másként. Az egész történetet vagy a reality show-n keresztül látjuk, amiről persze tudjuk, hogy valamennyire forgatókönyv szerint íródik és/vagy úgy vágják meg, hogy az eladható legyen. De ezt a bizonytalanságot fokozza, hogy a narrátorunk nyolc éves korában élte át az egészet: egy egyfelől azt biztosítja, hogy egy hozzá nem értő, ártatlan nézetből látjuk a történéseket, amitől még inkább a mi fantáziánkra bízza Tremblay, hogy kitöltsük a hézagokat, másfelől pedig még jobban hangsúlyozza, hogy nem tudjuk biztosan, mi is történhetett. Merry persze nem emlékezhet mindenre ennyi idő multával, és ezzel hozza elő Tremblay azt a témát, hogy mennyire tünékeny dolgok az emlékeink: Merryt befolyásolja az is, hogy más is elmesélte neki a történteket, sőt, még tévésorozat is készült az életéből, és hiába volt mindennek tanúja, ő se tudja konkrétan mi történt. Ez a kétség hozza elő a könyv végén lévő érzést, ami miatt annyira megszerettem: Nincsenek egyenes válaszok, mindenki saját maga döntheti el, mi is történhetett valójában, én kétfajta értelmezését látom az egésznek, de ez minden olvasónak más és más lesz.

A hangulatot nem csak a bizonytalanság adja meg, hanem Merry félelme is. Amit nem csak az fokoz, hogy túlságosan fiatal még és a szülei nem állnak le megmagyarázni neki a dolgokat, ezért még ijesztőbb számára a nővére ismeretlen betegsége, de nagyon érzékletesen ábrázolja Tremblay azt a fajta rettegést, amit átél a lány, ahogyan azt várja, mikor tesz újabb félelmetes/gonosz dolgot a nővére.

Ami hangsúlyos téma még, az a vallás, leginkább az elfogult és szélsőséges hit, hogy mennyire lehet ezzel manipulálni az embereket. Míg a Barrett család apja az, aki elsőként fordul az egyházhoz segítségért, ő is akkor teszi, amikor összeomlik az élete, később pedig még az ateista anya is képes elhinni, hogy az ördögűzés akár segíthet is a lányán, annyira elkeseredett. Ezzel is még jobban bemutatva azt, hogy sokan mennyire a sebezhető embereket szemelik ki maguknak áldozatul, jelen esetben a pap és a tévés stáb is csak kihasználják a Barrett családot.

És ezzel elérkeztünk a könyv egy másik központi érdekes kérdéséhez: Az emberi gonoszsághoz és hogy az otthonunk biztonságából mennyire morbid szórakoztatásként tudjuk ezt megélni. Az hogy reality tévé készülhet egy skizofrén lány félrekezeléséből, eleve borzasztó, és sokaknak talán hihetetlen, de csak nézzünk körbe hány olyan reality van, ami mások szenvedésére alapul, illetve ott vannak az igazi sorozatgyilkosságokat feldolgozó doku-sorozatok, ahol ugyanilyen dramatizált, néhol hatásvadász körítésben kapjuk meg a valós eseményeken alapuló történetet, sokszor túlzásokkal vagy csak találgatásokkal, mert így is tudjuk, hogy van benne valami igazság mag, ami miatt még borzongatóbb az egész. (Ebben én is bűnös vagyok, képes vagyok olyan dokumentumfilmeket nézni, ahol épp a gyilkos ad interjút vagy tesz vallomást, mert ennyire tud érdekelni az emberi lélek gonosz oldala, de nem mondom, hogy nincs benne valami morbid kíváncsiság is.)

Igazából a történetben − még ha fantasyként is értelmezzük − nem a lény (szellem, démon, bármi) lesz a központi gonosz, hanem az emberi kapzsiság, az emberi gyengeségen nyerészkedők, a szélsőséges vallás és a szexizmus. Külön kiemelhető, hogy a horrorra (is) jellemző szexizmust külön kritizálja Tremblay, hiszen a megszállás egyik tünete mindig a túlzott szexualitás, amit persze, hogy a nők nem mutathatnak, illetve, hogy a nők nem beszélhetnek választékosan és nem lehetnek okos gondolataik. Ezt abszolút jól bemutatja azzal a jelenettel, amikor a papok állnak Marjorie felett és azt kifogásolják, hogy egy fiatal nő nem olvashat és jegyezhet meg ennyiféle dolgot, amit visszamond nekik. Ezek mellett persze a női test és a filmekbeli kamera viszonyát is elemzi a bloggerünk, bár ezt ugyan csak a kritikus esszékben látjuk, de mégis rávilágít arra, hogy hol is a helye leginkább a nőknek ebben a műfajban. Ehhez még a gótikus regényeket is behozza, ahol általában az elnyomott nőknek az apjukkal és az uralkodó férfi társadalommal kellett szembenézniük, és valahol itt is egy ilyen tragikus történet kerekedik John Barrett végzetesnek bizonyuló döntésével, amivel a családjára erőlteti a vallásos férc megoldást.

A Szellemek a fejben nem egy véres, rémisztő horror könyv, mint amire számítottam, hanem egy családi tragédia története, két testvérrel a központban, akiknek fenekestül felfordul az életük. Összetett, intelligens kommentár a horror, a félelem vonzásáról és az emberi kiszolgáltatottságról.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a meta elemzés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9. (eredeti: 2015. június 2.)

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Katey Wolfe (Kelley Armstrong): Undone (Bomlás)

2016. június 26., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Az egyetemista Jess minden vágya, hogy összeszedjen legalább egy egyéjszakás kalandot, főleg azért, hogy rendbe tegye az önbecsülését a legutóbbi szakítása után. Viszont az exe, Chandler még mindig zaklatja a nőt, annyira, hogy végül is nem is tűnik rossz ötletnek, ha Jess beiratkozik lövésoktatásra. Noha igazából az oktató, Declan kinézete vette rá Jesst az órákra, mégis hasznosnak bizonyulnak, amikor egyik este hazafelé megtámadják, és kénytelen lelőni egy embert. Mivel Declan adta kölcsön a fegyverét neki, gyorsan megpróbál eltávolodni a férfitól, nehogy bajba sodorja.

Ez az első new adult könyv, amit elolvastam, és talán az egyetlen is marad. Általában nem olvasok realista regényeket, főleg, ha "csak" romantikusok és nem taglalnak valami komoly témát, mert nem szoktak lekötni. De most kivételt tettem − bár már próbálkoztam olyan nagy hírességekkel, mint a Szürke ötven árnyalata vagy a Faldöngető −, mert Kelley Armstrong bújik meg az álnév mögött, így bíztam benne, hogy ha más, hát ő képes lesz arra, hogy olyan romantikus ponyvát írjon, amit szeretni fogok. És ez nem is lett másképp, nem kellett benne csalódnom.

Igazi, vérbeli Kelley Armstrong könyv ez is, bár nem tudom biztosra, hogy felismertem volna-e, ha még akkor olvasom, amíg az írónő titokban tartotta a kilétét, de van egy sejtésem, hogy hasonlítottam volna hozzá. Armstrong az egyetlen olyan író, aki képes olyan romantikát írni és vonzódást a karakterek közé, amit egyszerűen imádok, ahol mindkét szereplő csendesen epekedik a másik után, remek szexuális/szerelmi feszültséget keltve, miközben tényleg támogatják egymást a karakterek és kialakul közöttük egy olyan kapocs, amiről elhiszem, hogy tényleg szerelem.

Igazából a romantika számomra csak akkor tud működni, ha nem csak a karakterek között lévő kémiát szeretem, de a két szereplőt önmagában. És míg más new adult könyvben nem igazán találkoztam karakterizálással (nem általánosítás, csak azok közül, amiket elkezdtem), itt teljesen kerek karakter mind Declan, mind Jess, mindkettőnek megvan a maga problémája és karakterfejlődése, amiben segítenek egymásnak, de végül is mindketten saját magukat mentik meg. Kifejezetten tetszett, hogy bár Jess kap segítséget a problémája megoldásában, nem kiszolgáltatott a férfinak és nem kell megmenteni, nincs semmiféle bajba jutott hölgy szerep itt.

Mivel new adult, és ebben a korkategóriában inkább a pornó könyvek mennek − kell találnom egy new adult regényt, ami nem erotikus −, így nem meglepően itt is forró a hangulat, és bár eddig is olvashattunk erotikus jeleneteket Armstrongtól, itt tényleg szabadjára engedte a fantáziáját és még explicitebben ír, mint eddig. Nem csodálom, hogy meghagyta az álnevét, hogy elkülönítse ezt az írását a többitől (nehogy valamelyik fiatalabb olvasója véletlen, fülszöveg olvasás nélkül megvegye), mivel a szexuális fantáziáknak és a szexuális dolgok felfedezésének elég sok szerepe van a kötetben.

Noha itt nincs nagyobb, szövevényes cselekmény a romantikán kívül, azért akad valami, így kilátszik az, ami Armstrong erőssége: a thriller. Azért a két karakter evődése közben még kapunk egy kis fegyveres, lövöldözős jelenetet is, és még halványan nyomoznak is valamennyit a szereplőink, noha 160 oldalon nem lehet túl sokat elvárni ettől a száltól, nekem teljesen jó extra körítés volt a főszál mellé.

Másfelől viszont a komoly témák, amiket érint Armstrong, azokat normálisan kezeli. Nincs itt szappanoperai műelem, mint amit sokszor látok a hasonló könyvekben, és kifejezetten üdítő volt, hogy felnőtt módjára beszélték meg a karakterek a problémáikat, nem holmi félreértésekből adódtak a konfliktusok.

Bár nem a megszokott Armstrong zsáner ez, mégis azt mondom, hogy ebben a kategóriában is nagyon jól alkot a kedvenc írónőm. Kifejezetten jólesett ezt most nyári limonádénak olvasni a nagy hőségben. Az Armstrong rajongóknak, akik szeretik az erotikát, pedig nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: igényes ponyva

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Traverse Press

Kiadás dátuma: 2016. június 16. (eredeti: 2014. április 29.)

Oldalszám: 160 oldal

Honnan: saját, e-book

Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

2016. június 19., vasárnap

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman fanatikus vagyok.

Sorozat: A Köztesvilág trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Joey Harker átlagos srác, próbálja túlélni az iskolát, reménytelenül és viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy napon viszont úgy téved el, mint addig sosem: átsétál egy teljesen másik világba. Kiderül, hogy világjáró, azaz képes az összes létező világ között járni, ám ez keresett képesség, és egyből vadászni is kezdenek rá.

Ez a regény tévésorozatnak indult − csakúgy, mint Gaiman másik könyve a Sosehol is −, és mivel a szerzőpáros nem tudta eladni az ötletet, megmaradtak regénynél. Amondó vagyok, hogy ebben rejtőzik ennek a könyvnek az egyetlen hibája: Olyan, mintha csak egy forgatókönyvet olvasnék, egy vázlatot egy olyan ötlethez, amit el akarnak nekem adni. Van potenciál a történetben, de mivel épp csak 190 oldalas a regény alig tudott vele mit kezdeni. Úgy éreztem olvasás közben, hogy ez az egész egy kihagyott ziccer, ezért kap csak három pontot, mert lehetett ez sokkal több is, főleg, hogy Gaiman is az alkotók között szerepel.

A világfelépítés abszolút érdekes lenne, a személyes kedvenc témámat is használja fel: Mi lenne, ha minden egyes fontosabb döntéskor egy-egy újabb világ jönne létre. Sőt az univerzum úgy is megoszlik, hogy a mágia vagy éppen a tudomány az uralkodó az adott világokon, és két ezek köré az erők köré épült hatalom vív egymással háborút. Az egyensúlyt pedig egy titkos szervezet, akik csak világjárókból állnak, próbálják fenntartani. A többféle világok közötti helyek tényleg színesek és vibrálóak, noha nagyon sok leírást nem kapunk, viszont az egész rendszer leírása hiányos. Még több információt akartam megtudni arról, hogy milyenek azok a világok, ahol például mindenki farkasszerű lény vagy éppen szárnyuk nőtt az embereknek, egy csomó érdekes kulturális különbség lehet közöttük, de erről nem kapunk beszámolót. Jó esetben is két mondatban tudjuk meg (és akkor sokat mondtam), hogy egy-egy világ milyen.

Joey-nak kiképzésen is részt kell vennie és ez a mágikus/tudományos iskola is annyira jó ötlet, ahol világok közötti ügynököket képeznek, megtanulva minden világ szokását, a fizika fura törvényeit, no meg a varázslást. Már magában ebben a történetszálban mennyi potenciál van! És ezt megkapjuk 5 oldalban, nem többen, ugyan elég lógatnak pár tantárgy címet, de ezen kívül szintén semmit nem tudunk meg erről.

Sajnos a vázlatosság miatt nekem az egész történet steril volt, noha egy egyszerű kalandregény, ahol a pörgős események magukkal sodornak, mégis az érzelmi csúcspontnak számomra nem volt semmilyen ereje, mivel a gyors tempó és a kis terjedelem miatt a főhőst sem ismertem meg, és nem éreztem magamhoz közel. A végefelé pedig ez a nagyon kiválasztott, nagyon különleges főhős az arroganciájával csak még jobban szabotálta azt, hogy megkedveljem vagy érdekeljen a sorsa.

Mindezek mellett pedig − noha nem válogatok korcsoport szerint az olvasmányaim között − úgy éreztem, hogy ez inkább meseregény akarna lenni az elég kétdimenziós, tipikus csábító női és a csúnyaarcú férfi gonoszával együtt. Maga a fogalmazás, a vázlatosság azt sugallta, hogy ez fiatalabb korosztály célozza be, pedig a főhős 15 éves, és mennyire jó lett volna, ha Joey többféle énjét a tinédzserkori énkeresés témájára használja fel.

Őszintén nem tudom, hogy mennyi Neil Gaimant tartalmazhat ez a regény − nyomokban felismerhető az örök kedvenc képregényem tőle, a Books of Magic, ahol szintén a mágia és a tudomány küzd egymással egy világjáró fiúért, viszont valahogy hiányzott nekem innen az a báj és varázs, amit Gaiman ad a történetekhez. Annyi viszont sajnos biztos, hogy a további kötetekhez Gaiman már csak a nevét adta, így még nem tudom eldönteni, hogy folytatom-e.

A Köztesvilág egy falatnyi, kalandozós sci-fi történet, aki csak egy délutáni kis könnyed szórakozásra vágyik, annak lehet tökéletes, de sajnos, akit a világfelépítés érdekel, azoknak nem biztos, hogy megfelelő.

Kedvenc karakter: Színes

Ami kifejezetten tetszett: a világ ötlete

Ami nem tetszett: túl vázlatos, kidolgozatlan karakterek és világ

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9 (eredeti: 2007. július 1.)

Oldalszám: 206 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Sally Nicholls: Shadow Girl (Árnylány)

2016. június 13., hétfő

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Clare élete nem a legvidámabb: Sehova sem tud beilleszkedni és állandóan zaklatják az iskolában. Nem foglalkozik a tanulmányaival vagy azzal hogy barátokat szerezzen, hiszen mindig gyorsan átpasszolják másik gyámszülőkhöz, és költözhet tovább. Aztán egy napon eltéved hazafelé menet és találkozik Maddyvel, aki szintén árva és talán ő lehet az első igaz barátja.

Sally Nicholls diszlexiásoknak szánt mesekönyve ez, vagyis eleve könnyen olvasható a nyelvezete, kellemesen nagy térközökkel és alapvetően rövid, de még így is egy összetett és elbűvölő mesét tudott összehozni.

Az alapötlete ugyanaz, mint a Close Your Pretty Eyesnak, mivel egy másik kiadónak is feldobta ugyanazt az ötletet az írónő, így egy ihletből született a két könyv: milyen az élete egy árvaházban nevelkedett gyereknek. Míg a Close Your Pretty Eyes egy szívet tépő történet, ami enyhén reménytelen, addig ez a történet csupa remény, de mindkettőben jelen van az elhagyatottság és a magány, amin egyetlen emberi lénynek, nem hogy gyereknek nem szabadna átmennie.

A könyvek vége is zseniálisan kiegészítik egymást, ugyanaz a végük, de míg a Close Your Pretty Eyes vége teljesen az olvasóra van bízva, de mégis bizonytalanságban maradunk és keserédes hangulatot hagy maga után, addig a Shadow Girl ugyanazt a véget teljes pozitívsággal alkalmazza, ezzel is bemutatva, hogy bármennyire is nehéz időket élünk át, mindig van remény.

Az egész fantasy szál nincs megmagyarázva, ennyi oldalon nem is igazán lehet kifejteni, inkább csak azért használta Nicholls, hogy megmutassa, hogy mennyire összefügg az emberek élete, mennyit számít, ha segítünk máson, akárcsak egy kedves szóval talán az egész életüket is megváltoztathatjuk. Kicsit szól arról, hogy bármennyire is reménytelennek látjuk a helyzetet, néha az élet talál rá megoldást, persze, emberek is kellenek hozzá, de van remény.

A Shadow Girl egy zseniálisan összetett mesekönyv arról, hogyan vészeljük át a nehéz helyzeteket, mert mindig van ok reményre.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - képen ugyan nem látszik, de a piros szín igazából csillogó festék, ami iszonyatosan gyönyörű.

Kiadó: Barrington Stoke

Kiadás dátuma: 2014. május 15.

Oldalszám: 80 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, Nancytől karácsonyi ajándék
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.