Ugrás a fő tartalomra

Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman fanatikus vagyok.

Sorozat: A Köztesvilág trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Joey Harker átlagos srác, próbálja túlélni az iskolát, reménytelenül és viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy napon viszont úgy téved el, mint addig sosem: átsétál egy teljesen másik világba. Kiderül, hogy világjáró, azaz képes az összes létező világ között járni, ám ez keresett képesség, és egyből vadászni is kezdenek rá.

Ez a regény tévésorozatnak indult − csakúgy, mint Gaiman másik könyve a Sosehol is −, és mivel a szerzőpáros nem tudta eladni az ötletet, megmaradtak regénynél. Amondó vagyok, hogy ebben rejtőzik ennek a könyvnek az egyetlen hibája: Olyan, mintha csak egy forgatókönyvet olvasnék, egy vázlatot egy olyan ötlethez, amit el akarnak nekem adni. Van potenciál a történetben, de mivel épp csak 190 oldalas a regény alig tudott vele mit kezdeni. Úgy éreztem olvasás közben, hogy ez az egész egy kihagyott ziccer, ezért kap csak három pontot, mert lehetett ez sokkal több is, főleg, hogy Gaiman is az alkotók között szerepel.

A világfelépítés abszolút érdekes lenne, a személyes kedvenc témámat is használja fel: Mi lenne, ha minden egyes fontosabb döntéskor egy-egy újabb világ jönne létre. Sőt az univerzum úgy is megoszlik, hogy a mágia vagy éppen a tudomány az uralkodó az adott világokon, és két ezek köré az erők köré épült hatalom vív egymással háborút. Az egyensúlyt pedig egy titkos szervezet, akik csak világjárókból állnak, próbálják fenntartani. A többféle világok közötti helyek tényleg színesek és vibrálóak, noha nagyon sok leírást nem kapunk, viszont az egész rendszer leírása hiányos. Még több információt akartam megtudni arról, hogy milyenek azok a világok, ahol például mindenki farkasszerű lény vagy éppen szárnyuk nőtt az embereknek, egy csomó érdekes kulturális különbség lehet közöttük, de erről nem kapunk beszámolót. Jó esetben is két mondatban tudjuk meg (és akkor sokat mondtam), hogy egy-egy világ milyen.

Joey-nak kiképzésen is részt kell vennie és ez a mágikus/tudományos iskola is annyira jó ötlet, ahol világok közötti ügynököket képeznek, megtanulva minden világ szokását, a fizika fura törvényeit, no meg a varázslást. Már magában ebben a történetszálban mennyi potenciál van! És ezt megkapjuk 5 oldalban, nem többen, ugyan elég lógatnak pár tantárgy címet, de ezen kívül szintén semmit nem tudunk meg erről.

Sajnos a vázlatosság miatt nekem az egész történet steril volt, noha egy egyszerű kalandregény, ahol a pörgős események magukkal sodornak, mégis az érzelmi csúcspontnak számomra nem volt semmilyen ereje, mivel a gyors tempó és a kis terjedelem miatt a főhőst sem ismertem meg, és nem éreztem magamhoz közel. A végefelé pedig ez a nagyon kiválasztott, nagyon különleges főhős az arroganciájával csak még jobban szabotálta azt, hogy megkedveljem vagy érdekeljen a sorsa.

Mindezek mellett pedig − noha nem válogatok korcsoport szerint az olvasmányaim között − úgy éreztem, hogy ez inkább meseregény akarna lenni az elég kétdimenziós, tipikus csábító női és a csúnyaarcú férfi gonoszával együtt. Maga a fogalmazás, a vázlatosság azt sugallta, hogy ez fiatalabb korosztály célozza be, pedig a főhős 15 éves, és mennyire jó lett volna, ha Joey többféle énjét a tinédzserkori énkeresés témájára használja fel.

Őszintén nem tudom, hogy mennyi Neil Gaimant tartalmazhat ez a regény − nyomokban felismerhető az örök kedvenc képregényem tőle, a Books of Magic, ahol szintén a mágia és a tudomány küzd egymással egy világjáró fiúért, viszont valahogy hiányzott nekem innen az a báj és varázs, amit Gaiman ad a történetekhez. Annyi viszont sajnos biztos, hogy a további kötetekhez Gaiman már csak a nevét adta, így még nem tudom eldönteni, hogy folytatom-e.

A Köztesvilág egy falatnyi, kalandozós sci-fi történet, aki csak egy délutáni kis könnyed szórakozásra vágyik, annak lehet tökéletes, de sajnos, akit a világfelépítés érdekel, azoknak nem biztos, hogy megfelelő.

Kedvenc karakter: Színes

Ami kifejezetten tetszett: a világ ötlete

Ami nem tetszett: túl vázlatos, kidolgozatlan karakterek és világ

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9 (eredeti: 2007. július 1.)

Oldalszám: 206 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak. Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam. A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intellige