Alma Katsu: Megtorlás

2016. június 5., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Halhatatlan trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: Lanore miután elmenekült St. Andrewsból Luke-kal, megpróbál megszabadulni a múltja démonaitól és új életet kezdeni. Ezért is adományozza múzeumoknak a halhatatlan élete alatt felgyülemlett ereklyéket, ám a békés múzeumlátogatást megzavarja, hogy Adair kiszabadul. Lanore rettegve menekülni akar, ám Luke bizonygatja, hogy biztosan csak a nő képzelődik és paranoid, így Lanore nem tud mást tenni, mint elhagyni a férfit. Adair eközben Jude segítségével megismerkedik a modern élet és az internet csodáival.

Az első részt egyszerűen imádtam, egy tökéletes történet volt az egészségtelen, megrögzött szerelemről és nem mellesleg egy kis gonosz/hősnő sötét romantika is volt benne, ami az abszolút kedvenc témám. És itt meg is kell állnunk egy kicsit: Úgy gondolom, hogy van létjogosultsága az olyan történeteknek, amiknek nincs boldog befejezése. Tudom, hogy sokan azért olvasnak − főleg szórakoztató irodalmat −, hogy kikapcsolódjanak és elmeneküljenek a gondjaik elől, és ez teljesen érthető. Mégis sok könyvnél láttam, hogy azért pontozzák le, mert szomorú a vége, esetleg reménytelen (mikor adott könyv műfajából egyből adódik, hogy az nem lesz happy endes történet), és azt veszem észre, hogy sokan elvárják a szirupos véget.

Persze, hogy az olvasó szeretné, ha olyan vége lenne egy történetnek, ami neki tetszik, hiszen hozzánőttek a karakterek és időt fektetett a könyvbe, de mégis azt várni, hogy minden hollywoodi nyál lesz, egy kicsit sok. Nem kell mindennek feneketlen sötétséggel, halállal és vértócsákkal végződnie, félre értés ne essék. Valamit el kell érnie a hősöknek, valamiről szólnia kell a történetnek, de mégis, ne legyen már baj, hogy léteznek keserédes vagy egyenesen szomorú végű sztorik, hiszen az is kikapcsolhatja az embert, az is nyújthat egyfajta szórakozást.

Találkoztam olyan romantikus könyvvel bizonyos fórumokon, ahol panaszolták az emberek, hogy nincs boldog befejezés és ezért lett borzalmas értékelési átlaga. Nem tudom, milyen lehetett a könyv minősége, mert nem érdekelt és nem olvastam, de ha ezt látom, hogy "jajj, meghalnak a szereplők a végén, akkor le kell pontoznom," akkor nem tudok egyből arra következtetni, hogy rossz lenne az a könyv. Valahol viszont érthető a zsáneri elvárás (ezért léteznek zsánerek!), hiszen ha például romantikus könyvet olvas az ember, felteszem valami könnyed, humoros, rózsaszín és bolyhos, lélekmelegítő dologra vágyik, és rendben, ez legyen.

De a mai divathullámok, ahol belekevernek ebbe a cukros limonádéba legalább egy traumát (abuzív kapcsolat, nemi erőszak, halálos betegség) valahogy összemossák a határokat: A könyvek (és egyéb média is) romantizálnak olyan dolgot, amit nem kéne, ami sose lesz szép vagy szexi, és kialakul egy elvárás az olvasók egy rétegében (nem általánosítok, persze), hogy minden legyen kellemes és boldog, semminek se legyen reális következménye, hiszen ez csak fantázia. És míg ez egy fokig igaz (lehet szépíteni bizonyos jeleneteken, lehet kivágni érdektelen dolgokat a történetekből), addig az nem kifogás, hogy ez fantáziavilág, ezért nem gondolkozhatnak logikusan a hősök, illetve nem érezhetik az emberi érzelmek teljes skáláját, minden le van egyszerűsítve, semmi negatív érzelem vagy dolog nem lehet tartós.

Ez a torz világkép, ami kialakul, lehet káros a való világban is az irreális elvárások terjesztésével (nem szeretnék itt is belemenni a Szürke ötven árnyalata csodás hatásába). És míg pornóban ezek nem zavarnak (hiszen az pornó, az nem a reális világot tükrözi), az ilyenektől sikítófrászt kapok a regényeknek titulált valamikben.

És elérkeztük végre a lényeghez: a Megtorlás ennek a lehetetlen és hülyeséget terjesztő olvasói elvárásnak felel meg. Úgy éreztem egész végig, hogy csak azért született meg ez a könyv, mert akkora sikere volt az első résznek az erotikus jelenetek miatt egy bizonyos olvasói körben. (Meg mert mostanában persze, hogy mindenről addig kell húzni a bőrt, amíg el tudják adni.)

Akkora hangulatváltozás van ebben a könyvben, hogy pislogtam, kétszer meg kellett néznem, hogy jó könyvet nyitottam-e ki. Az első részben Adair gonosz volt, szociopata és iszonyatosan jól átvágta még az olvasót is, amikor a visszaemlékezésről, amit elénk tárt, kiderült, hogy hamis, így minket is megvezetett, majdnem együtt is érezhettünk vele. Erre jön ez a második rész, és ezt a jól felépített, ravasz gonoszt lerombolja, és nem túlzok, amikor azt állítom, hogy olyan volt, mintha egy rajongói írást olvasnék.

Újabb kitérő következik, de mivel nagyon vonz a jóság és a gonoszság kérdése, az emberi lélek összetettsége, ezért gyakorta olvasok gonosz/hős párosokról rajongói írásokat minden médiához, amit fogyasztok. Mivel a fanfictionök szerkesztetlen írások, 99%-uk olvashatatlan és esetlen, darabos írások, megszokott hibákkal. Az, hogy a Megtorlás ugyanezt a szintet hozza, az valami borzalom! Adair jellemfejlődése hirtelen jön, ha megszállottsága lenne Lanore-ral szemben, az még rendben lenne, de egy szociopata gonoszból hősszerelmest varázsolni lehetetlen! Márpedig a Megtorlásnak ez a lényege: El kéne hinnünk, hogy Adair gonosz, de teljes jósággal és tiszta szívből szerelmes Lanore-ba, és nem, nem arról van szó, hogy ez egy rossz szerelem lesz. Annyira az alapvető romantikus kellékeket használja Katsu, mintha egy "rosszfiú rocker srác beleszeret a visszahúzódó lányba" történetet írna, nem pedig értelmes felnőttekről szóló drámát.

A legfelháborítóbb viszont az, hogy azt a témát rakja elénk, hogy ha megerőszakol valaki téged, az még teljes szívéből szerethet és az erőszaktevőnek van igaza. Noha az lenne a központi kérdés, hogy bántjuk egymást az önző szerelemmel és szeretettel, félresiklik a narráció, amikor belekeveri a vallást és a megbocsátást, és elénk tesz egy olyan beszédet, miszerint a nőnek, akit megerőszakolnak, meg kell bocsátania és örökre szeretnie a tettest, mert a lelki üdve függ ettől. Komolyan? A 21. században itt tartunk?

Ezek mellett persze próbálta hozni a történelmi vonalat, amit az első részben: Míg ott, mivel Lanore mesélte el a történetét, ez teljesen szépen egybesimult, itt minden visszaemlékezés beleerőltetett, valami, aminek épp köze lenne (mert nem lesz természetes az összeállítás) Lanore vagy Adair adott gondolataihoz, elénk ül. A történelmi tényhibák lehetnek zavaróak, de már az első részben átugrottunk ezen, ugyanakkor itt minden visszaemlékezős jelenet tényleg felesleges, mert abszolút aránytalan az írás. Noha elbeszélő dolog lenne, mégis a kiemelt jelenetek unalmasak, a többit pedig tömbösítve kapjuk, mintegy összefoglalóként, az érdekes részekre nem fókuszál az írónő. Látjuk, hogyan szerzi meg Adair a testelfoglaló varázsigét. De érdekes utazás lenne, nem? Ja, több tucat oldalnyi "Romániában születtem" szöveg után, besétál egy helyre és odaadják neki.

Ez az, ami hiányzik még a könyvből: A kellő feszültség. A visszaemlékezéseknek nincs súlya, összevissza bedobott kis novellák, nem létező történetívvel, a főcselekményben sincs semmi, ami fenntartaná a feszültséget, hiszen a váltott nézőpont ezt ellövi. Tudjuk, hogy Adair szerelmes és nem akarja se megkínozni, se megölni Lanore-t, Lanore szála pedig ettől függne, hogy vele együtt izguljunk. Tudom, hogy inkább lélektani regény lenne, de oda is kell valami, ami fenntartja az olvasók figyelmét, itt pedig ez nem létező dolog. Extra vicces, hogy jóval a 300. oldal után találkozik Lanore és Adair, és még ez után is képes Katsu valami sűrített, sután leírt epilógus szerű történést elénk tenni, ami igazából olyan érzést keltett, mintha ez a könyv csak egy vázlat lenne.

A nagyszerűen megalkotott első résszel szemben ez egy sekélyes romantikus történet, ami teljesen összecsapott, és ismét belénk sulykolja, hogy a nemi erőszak szexi és a szerelemtől minden férfi meg tud változni. Egyszerűen ez csak egy divathullámot követő tucatkönyv lett, iszonyatos nagy csalódás.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: tipikus nemi erőszakot romantizáló ponyva lett

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2013. január 22.)

Oldalszám: 344 oldal

Honnan: kölcsön

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

"de mivel nagyon vonz a jóság és a gonoszság kérdése, az emberi lélek összetettsége"

Erről George RR Martin írói filózófiája jutott eszembe, hogy "the human heart at confilct with itself is the olny thing worth writing about".

Gigi írta...

@Névtelen: Ez egy nagyon jó idézet. :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.