Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss
megjelenések között.
Sorozat: A Halhatatlan trilógia 2. része.
Úgy általában az egészről: Lanore miután elmenekült St. Andrewsból Luke-kal, megpróbál
megszabadulni a múltja démonaitól és új életet kezdeni. Ezért is adományozza
múzeumoknak a halhatatlan élete alatt felgyülemlett ereklyéket, ám a békés
múzeumlátogatást megzavarja, hogy Adair kiszabadul. Lanore rettegve menekülni
akar, ám Luke bizonygatja, hogy biztosan csak a nő képzelődik és paranoid, így
Lanore nem tud mást tenni, mint elhagyni a férfit. Adair eközben Jude
segítségével megismerkedik a modern élet és az internet csodáival.
Az első részt egyszerűen imádtam, egy tökéletes
történet volt az egészségtelen, megrögzött szerelemről és nem mellesleg egy kis
gonosz/hősnő sötét romantika is volt benne, ami az abszolút kedvenc témám. És
itt meg is kell állnunk egy kicsit: Úgy gondolom, hogy van létjogosultsága az
olyan történeteknek, amiknek nincs boldog befejezése. Tudom, hogy sokan azért
olvasnak − főleg szórakoztató irodalmat −, hogy kikapcsolódjanak és
elmeneküljenek a gondjaik elől, és ez teljesen érthető. Mégis sok könyvnél láttam,
hogy azért pontozzák le, mert szomorú a vége, esetleg reménytelen (mikor adott
könyv műfajából egyből adódik, hogy az nem lesz happy endes történet), és azt
veszem észre, hogy sokan elvárják a szirupos véget.
Persze, hogy az olvasó szeretné, ha olyan vége lenne egy
történetnek, ami neki tetszik, hiszen hozzánőttek a karakterek és időt
fektetett a könyvbe, de mégis azt várni, hogy minden hollywoodi nyál lesz, egy
kicsit sok. Nem kell mindennek feneketlen sötétséggel, halállal és vértócsákkal
végződnie, félre értés ne essék. Valamit el kell érnie a hősöknek, valamiről
szólnia kell a történetnek, de mégis, ne legyen már baj, hogy léteznek
keserédes vagy egyenesen szomorú végű sztorik, hiszen az is kikapcsolhatja az
embert, az is nyújthat egyfajta szórakozást.
Találkoztam olyan romantikus könyvvel bizonyos fórumokon,
ahol panaszolták az emberek, hogy nincs boldog befejezés és ezért lett
borzalmas értékelési átlaga. Nem tudom, milyen lehetett a könyv minősége, mert
nem érdekelt és nem olvastam, de ha ezt látom, hogy "jajj, meghalnak a
szereplők a végén, akkor le kell pontoznom," akkor nem tudok egyből arra
következtetni, hogy rossz lenne az a könyv. Valahol viszont érthető a zsáneri
elvárás (ezért léteznek zsánerek!), hiszen ha például romantikus könyvet olvas
az ember, felteszem valami könnyed, humoros, rózsaszín és bolyhos,
lélekmelegítő dologra vágyik, és rendben, ez legyen.
De a mai divathullámok, ahol belekevernek ebbe a cukros
limonádéba legalább egy traumát (abuzív kapcsolat, nemi erőszak, halálos betegség)
valahogy összemossák a határokat: A könyvek (és egyéb média is) romantizálnak
olyan dolgot, amit nem kéne, ami sose lesz szép vagy szexi, és kialakul egy
elvárás az olvasók egy rétegében (nem általánosítok, persze), hogy minden
legyen kellemes és boldog, semminek se legyen reális következménye, hiszen ez
csak fantázia. És míg ez egy fokig igaz (lehet szépíteni bizonyos jeleneteken,
lehet kivágni érdektelen dolgokat a történetekből), addig az nem kifogás, hogy
ez fantáziavilág, ezért nem gondolkozhatnak logikusan a hősök, illetve nem
érezhetik az emberi érzelmek teljes skáláját, minden le van egyszerűsítve,
semmi negatív érzelem vagy dolog nem lehet tartós.
Ez a torz világkép, ami kialakul, lehet káros a való
világban is az irreális elvárások terjesztésével (nem szeretnék itt is
belemenni a Szürke ötven árnyalata csodás hatásába). És míg pornóban ezek nem
zavarnak (hiszen az pornó, az nem a reális világot tükrözi), az ilyenektől
sikítófrászt kapok a regényeknek titulált valamikben.
És elérkeztük végre a lényeghez: a Megtorlás ennek a lehetetlen és hülyeséget terjesztő olvasói
elvárásnak felel meg. Úgy éreztem egész végig, hogy csak azért született meg ez
a könyv, mert akkora sikere volt az első résznek az erotikus jelenetek miatt
egy bizonyos olvasói körben. (Meg mert mostanában persze, hogy mindenről addig
kell húzni a bőrt, amíg el tudják adni.)
Akkora hangulatváltozás van ebben a könyvben, hogy
pislogtam, kétszer meg kellett néznem, hogy jó könyvet nyitottam-e ki. Az első
részben Adair gonosz volt, szociopata és iszonyatosan jól átvágta még az
olvasót is, amikor a visszaemlékezésről, amit elénk tárt, kiderült, hogy hamis,
így minket is megvezetett, majdnem együtt is érezhettünk vele. Erre jön ez a
második rész, és ezt a jól felépített, ravasz gonoszt lerombolja, és nem
túlzok, amikor azt állítom, hogy olyan volt, mintha egy rajongói írást
olvasnék.
Újabb kitérő következik, de mivel nagyon vonz a jóság és a
gonoszság kérdése, az emberi lélek összetettsége, ezért gyakorta olvasok
gonosz/hős párosokról rajongói írásokat minden médiához, amit fogyasztok. Mivel
a fanfictionök szerkesztetlen írások, 99%-uk olvashatatlan és esetlen, darabos
írások, megszokott hibákkal. Az, hogy a Megtorlás
ugyanezt a szintet hozza, az valami borzalom! Adair jellemfejlődése hirtelen
jön, ha megszállottsága lenne Lanore-ral szemben, az még rendben lenne, de egy
szociopata gonoszból hősszerelmest varázsolni lehetetlen! Márpedig a
Megtorlásnak ez a lényege: El kéne hinnünk, hogy Adair gonosz, de teljes
jósággal és tiszta szívből szerelmes Lanore-ba, és nem, nem arról van szó, hogy
ez egy rossz szerelem lesz. Annyira az alapvető romantikus kellékeket használja
Katsu, mintha egy "rosszfiú rocker srác beleszeret a visszahúzódó
lányba" történetet írna, nem pedig értelmes felnőttekről szóló drámát.
A legfelháborítóbb viszont az, hogy azt a témát rakja elénk,
hogy ha megerőszakol valaki téged, az még teljes szívéből szerethet és az
erőszaktevőnek van igaza. Noha az lenne a központi kérdés, hogy bántjuk egymást
az önző szerelemmel és szeretettel, félresiklik a narráció, amikor belekeveri a
vallást és a megbocsátást, és elénk tesz egy olyan beszédet, miszerint a nőnek,
akit megerőszakolnak, meg kell bocsátania és örökre szeretnie a tettest, mert a
lelki üdve függ ettől. Komolyan? A 21. században itt tartunk?
Ezek mellett persze próbálta hozni a történelmi vonalat,
amit az első részben: Míg ott, mivel Lanore mesélte el a történetét, ez
teljesen szépen egybesimult, itt minden visszaemlékezés beleerőltetett, valami,
aminek épp köze lenne (mert nem lesz természetes az összeállítás) Lanore vagy
Adair adott gondolataihoz, elénk ül. A történelmi tényhibák lehetnek zavaróak,
de már az első részben átugrottunk ezen, ugyanakkor itt minden visszaemlékezős
jelenet tényleg felesleges, mert abszolút aránytalan az írás. Noha elbeszélő
dolog lenne, mégis a kiemelt jelenetek unalmasak, a többit pedig tömbösítve
kapjuk, mintegy összefoglalóként, az érdekes részekre nem fókuszál az írónő.
Látjuk, hogyan szerzi meg Adair a testelfoglaló varázsigét. De érdekes utazás
lenne, nem? Ja, több tucat oldalnyi "Romániában születtem" szöveg
után, besétál egy helyre és odaadják neki.
Ez az, ami hiányzik még a könyvből: A kellő feszültség. A
visszaemlékezéseknek nincs súlya, összevissza bedobott kis novellák, nem létező
történetívvel, a főcselekményben sincs semmi, ami fenntartaná a feszültséget,
hiszen a váltott nézőpont ezt ellövi. Tudjuk, hogy Adair szerelmes és nem
akarja se megkínozni, se megölni Lanore-t, Lanore szála pedig ettől függne,
hogy vele együtt izguljunk. Tudom, hogy inkább lélektani regény lenne, de oda
is kell valami, ami fenntartja az olvasók figyelmét, itt pedig ez nem létező
dolog. Extra vicces, hogy jóval a 300. oldal után találkozik Lanore és Adair,
és még ez után is képes Katsu valami sűrített, sután leírt epilógus szerű
történést elénk tenni, ami igazából olyan érzést keltett, mintha ez a könyv
csak egy vázlat lenne.
A nagyszerűen megalkotott első résszel szemben ez egy sekélyes
romantikus történet, ami teljesen összecsapott, és ismét belénk sulykolja, hogy
a nemi erőszak szexi és a szerelemtől minden férfi meg tud változni. Egyszerűen
ez csak egy divathullámot követő tucatkönyv lett, iszonyatos nagy csalódás.
Kedvenc karakter: -
Ami kifejezetten tetszett: -
Ami nem tetszett: tipikus nemi erőszakot romantizáló ponyva lett
A történet: 1/5 pontból
A karakterek: 1/5 pontból
A borító: 6/5 pontból
Kiadó: Agave
Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2013. január 22.)
Oldalszám: 344 oldal
Honnan: kölcsön
"de mivel nagyon vonz a jóság és a gonoszság kérdése, az emberi lélek összetettsége"
VálaszTörlésErről George RR Martin írói filózófiája jutott eszembe, hogy "the human heart at confilct with itself is the olny thing worth writing about".
@Névtelen: Ez egy nagyon jó idézet. :)
VálaszTörlés