Steven Rowley: Lily és a polip

2016. december 27., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli.

Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon éreztem, hogy bizony tényleg egy kutyabarát szív lapul a sorok mögött.

Egy kis háttértörténet ahhoz, hogy hogyan is álltam neki a könyvnek: Nemrégiben én is átéltem, hogy szembenéztem a hirtelenül felbukkanó polippal az egyik kisállatom fején. A szörnyű gondolatok, amik Tedet felemésztik, a folyamatos orvoshoz rohangálás és fohászkodás még túlságosan is élesen élt bennem, hogy ne azonosuljak fájdalmasan teljesen az egész történettel. Úgy érzem, hogy bárki akinek kellett tehetetlenül szenvedő beteget néznie, valahol együtt tud érezni a főhőssel és találhatnak valami megnyugtató gondolatot a könyvben.

Noha tényleg félig kutyás regény ez, mégis inkább azt mondanám, hogy a kutyákat hozza fel példának arra a feltétel nélküli szeretetre, amit nem csak az állatoktól kaphatunk meg. És a kutyák önfeledt, gondtalan, csak a jelenre koncentráló természetével próbálja hangsúlyozni az író a főhős szürkeségben, magányosságban rekedt életét. Szóval bár ez a regény részben a halálról és a veszteségről szól, mégis körbelengi az újrakezdés és a remény, és az, hogy a nehéz időkön, ha keresztül megyünk várhat ránk valami a végén. És nem utolsó sorban előhozza azt a témát is, hogy a megbocsátás − főleg önmagunknak − mennyire nehéz dolog, de mégis mennyire a velejárója egy boldogabb életnek.

A főkapcsolat ebben a könyvben természetesen Lily és Ted között van, mégis látjuk Ted családját, barátait és a bonyolult szerelmi kapcsolatát is. Noha Ted küzdelme azzal, hogy újra nyisson a romantikus kapcsolatok iránt is szerepet kap, igazából arról a fajta szeretetről szól ez a könyv, ami mindig mellettünk van − legyen az egy legjobb barát vagy egy kutya képében. Ugyanakkor a legszebb dolog, amit elismer a történet, hogy minden kapcsolatban vannak egyenlőtlenségek és kisebb-nagyobb bukkanók, veszekedések, hiszen mind csak emberek vagyunk és hibázhatunk, de mindezek ellenére bizonyos kapcsolatok nagyon fontos szerepet játszhatnak az életünkben. Nem jelentenek ettől semmivel kevesebbet, hiszen semmi sem tökéletes és problémamentes, mindenhol vannak jó és rossz dolgok is.

Mivel Lily beteg, ezért előkerül a betegségek témája, hogy az igazi szeretet az, ha a nehéz dolgokat is megtesszük a másikért, és nem csak a könnyű időkben vagyunk valaki mellett. De mivel az olvasó és Ted is érzi, hogy közeleg a vég Lily számára az egész könyvet beborítja a gyász és annak feldolgozása. Hogyan állunk azokhoz, akikről tudjuk, hogy nemsokára távoznak közülünk. Milyen nehéz úgy élni az utolsó napokat, hogy ne folyton a betegséget lássuk a beteg helyett. És mennyire előhozza belőlünk egy ilyen tragédia azt, hogy szembenézzünk a saját halandóságunkkal és az élet törékenységével.

Az egész könyv mágikus realista eleme (bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg lehetne annak nevezni, de ezt meghagyom a szakértőknek vitatémának), hogy a rákot egy beszélő polipként testesíti meg azt jelképezi, hogy milyen messzire megy el az ember, ha szeretné tagadni a nehéz dolgokat és menekülni a problémák elől. Igazán ötletesnek találtam ezt, viszont a végére valahogy ez egy kicsit erőltetetté vált, amikor az egész normális környezetben játszódó egy hatalmas álomképpé alakul. Noha ez jelenthetné azt, hogy mennyire elhatárolódik Ted a fájdalmától, egy cseppet unalmassá és monotonná tette a történetet, mert itt valóban kevés érzelem ütött át a sorok között. A könyv másik gyengepontja az enyhe hollywoodi cukormázzal nyakon öntött epilógus, ami nagyon nem hiányzott onnan. Ted túl gyorsan változik meg, nem látjuk a fejlődését magunk előtt, és mintegy kötelező pontként, erőltetetten teszi elénk Rowley a könyv tanulságát: tovább kell lépnünk minden egyes tragédia után és élni az életünket.

Mindenesetre a Lily és a polip egy különleges regény a szeretetről és a szeretteink elvesztéséről és a saját múlandóságunkról. Ugyanakkor egy csodálatos búcsú/szerelmeslevél is Rowley egyik hű barátjának, amivel én csak együtt tudtam érezni, mivel én is veszítettem már el egy "Lilymet."

Kedvenc karakter: Lily

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, az állatok és emberek kapcsolata

Ami nem tetszett: a vége, a hajós rész

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. november (eredeti: 2016. június 7.)

Oldalszám: 304 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

2016. november 25., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Themis Akták 1. része.

Úgy általában az egészről: Deadwoodban egy kislány sötétedés után véletlen egy gödörben köt ki, ahol egy titokzatos tárgyat találnak. A kislányból, Rose-ból, később tudós lesz, és a véletlenek összjátéka folytán egy titkos szervezet őt nevezi ki arra, hogy a robot kezet, amit kiskorában felfedezett, tanulmányozza egy elit csapattal egyetemben. Vajon sikerül-e megtalálni a robot mindegyik darabkáját és megfejteni a titkát?

Alapjáraton nem olvasok sok sci-fit, főleg nem olyat, ahol bármiféle utalás van az űrre, mégis csakhogy ellentmondásos legyek imádom az olyan történeteket, ahol rejtélyes régi civilizációk hagytak hátra tárgyakat, legyenek azok földönkívüliek vagy egy régen a helyünkön élő más társadalmak. A regény témája és a felépítése egyaránt vonzott és már a külföldi megjelenés bejelentése óta a várólistámon ült ez a könyv, amire hála az égnek nem kellett sokat várni a magyar közönségnek sem.

A történet jól ismert, a már megszokott sablonokból építkezik, így a zsánerében nem nagyon tud újat mutatni, mégis a könyv varázsereje abban rejlik, ahogy Neuvel prezentálta az egészet és amilyen mondanivaló csempészett a sorok mögé. Az egyik kedvenc formai elemem, ha csak naplóbejegyzésekből és egyéb dokumentumokból ismerjük meg a történetet, itt pedig egy névtelen narrátor készít interjúkat és gyűjti össze a releváns felvételeket. Egy kicsit tartottam is ettől, hogy ha egy rejtélyes kormányember lesz a főnézőpontunk mennyire személytelen lesz a sztori és nem fogok kellőképpen együttérezni a karakterekkel, de szerencsére ezzel nem akadtak problémák. Az egyetlen apró zavaró tényező csak, hogy néha túlságosan erőltetetten használta Neuvel a leírásokat, és nem éreztem eléggé természetesnek, hogy miért kell az interjúkban megemlíteni, hány négyzetméteres is egy terem avagy milyen színű a haja az adott karakternek.

A karakterek közül egyedül a narrátort tudnám kiemelni, sokat dobott a történeten a titokzatosságával − nem igazán tudtunk meg sem a szervezetéről sem őróla semmit −, a hihetetlen leleményességével és eszével, valamint a fanyar humorával. A többi karakter teljesen rendben volt, és mivel inkább az emberi dolgokra összpontosít a történet, ezért előtérbe került a pár főszereplő közötti kapcsolat és a különböző egyéniségek összesúrlódása. Viszont úgy érzem, hogy Neuvelnek nem sikerült kilépnie a tipikusan férfi írók által generált női karakterek sablonjának keretei közül, viszont ez nem volt túl zavaró. Azt különösen kedveltem, hogy az egyik női karakter inkább menekül a kapcsolatok elől, míg a férfi az, aki jobban bírja az elkötelezettséget, ezzel egy kis színt véve a romantikába. (Ami amúgy nem hangsúlyos, de jelen van.)

Noha érdekel kifejezetten, hogy kik állnak a robotok mögött, illetve, hogy miket tud ez a robot még és hogy alakul majd a hőseink sorsa, a regény főbűvereje számomra a mögöttes tartalom volt. Egy kicsit elénk lebegteti a sors és végzet kérdését: Mennyire véletlen az, hogy dr. Franklin, aki kisgyerekként megtalálja az első darabot ebből a hatalmas szerkezetből később a kutató projekt vezetője lehet? Illetve a romantika szálon is felmerül, hogy az egyik pár a legtökéletesebb páros vagy a legszörnyűbbek, mivel olyan következményei vannak a kapcsolatuknak.

De a legnagyobb téma igazából az, hogy az emberek, a nemzetek hogyan viselkednek egymással, és mennyire feleslegesek a háborúk. Tekintve, hogy a történetben földönkívüli robotot találnak a Földön, a szereplők és mi is elgondolkozunk azon, hogy ha nem tudnak a nemzetek a béke érdekében együttdolgozni vajon mennyi esélyünk lenne, ha valaki megtámadna minket kívülről, hiszen nem vagyunk hozzászokva az igazi együttműködéshez és mindig lesznek olyanok, akik politikai hatalomra vágynak.

Noha látjuk a dolgok politikai oldalát is a könyvben, és azt hogyan befolyásol minket a kormány a médiával, leginkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy egy új technológiai kutatás milyen etikai kérdésekkel jár: Felmerül a tudósokban, hogy bármennyire is kíváncsiak arra, hogyan működik a világ, mégis van egy határ, ahol már nem őriznénk meg az emberiségünket, és ezt vajon meg kell-e tartani, ha szeretnénk az emberiség jólétét szolgálni. Mennyi és mekkora az áldozat az, amit meg lehet hozni egy technológiai áttörés érdekében? És természetesen minden új technológiában ott rejlik az a lehetőség, hogy fegyvernek fogják használni, ezt is bemutatja a könyv, hogy a tudósok, akik ezen dolgoznak, hogyan birkóznak meg ezzel.

A regény egyetlen gyengepontja a vége: Faltam a sorokat, majd lapoztam egyet és vége is lett a könyvnek. Nem éreztem teljesnek így a sztorit, kicsit olyan érzésem, mintha csak egy teljes regény felét kaptam volna meg. De az epilógus abszolút kárpótolt érte, mert egy olyan kérdést vetett fel, amit reméltem, hogy be fog hozni Neuvel. Így teljes izgalommal várom a következő részt!

Az Alvó óriások nem egy mozgalmas kalandregény, nem ad adrenalin löketet, hiába lennének akció elemek benne, mégis képtelen voltam elkapni a tekintetemet az előttem kibontakozó eseményekről, és sikerült elgondolkodtatnia. A történet és a mondanivalója pedig bekúszott a bőröm alá és nem tudtam kiverni a fejemből, napokig azon töprengtem, vajon mit tennénk tényleg, ha az emberiség ebbe a helyzetbe kerülne.

Kedvenc karakter: névtelen narrátor

Ami kifejezetten tetszett: a kérdések, amiket felvet

Ami nem tetszett: túl hirtelen ért véget

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. október (eredeti: 2016. április 21.)

Oldalszám: 286 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Neal Shusterman: Everlost - Elveszve élet és halál között

2016. augusztus 22., hétfő

Hogy akadtam rá: Szeretem Neal Shusterman írásait.

Sorozat: A Skinjacker-trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Allie és Nick nem élik túl az autóbalesetet, viszont kilenc hónappal később felébrednek az élet és halál közötti világban, Everlostban. A kezdeti hitetlenkedés után, eldöntik, hogy szeretnének hazajutni, és képtelenek elengedni azt a vágyukat, hogy újra az élők sorába jussanak. A fiatal fiú lelke, akivel elsőnek találkoznak, hiába inti őket óva a McGill nevű szörnyetegtől és egyéb veszélyektől, Allie és Nick nekivág Everlost veszedelmes világának.

Mivel már olvastam Shustermantól, ezért magas elvárásokkal vágtam bele a könyvbe, és nem kellett csalódnom. Noha az Everlost más témáról szól és talán egy kicsit fiatalabb korosztályt is céloz meg a főközönségeként, így is megvolt benne minden, amivel Shusterman már elvarázsolt egyszer a Bontásra ítélve című könyvében.

Az író itt is remekül alkalmazza a közbeírásokat a világkidolgozáshoz, csakúgy mint a másik könyvében. Itt főként Mary, a lelkek egyik vezetőjének, könyveit és útmutatóit olvashatjuk fejezetek között, amivel még jobban hangsúlyozza a világ bemutatását Shusterman, és igazából ez az egész regény alappillére, ami miatt iszonyatosan imádtam: A világ. Már az előző regényében is az író magával a világfelépítéssel játszott, hozott sarkított példákat, vetett fel kérdéseket és itt sincs ez másképpen. Nem elég, hogy nagyon ötletesen szövi bele a különböző mitológiai elemeket (a halottakhoz és temetéshez köthető pénzérméket és említésre kerülnek az inkubuszok is), maga a világ és a veszélyei képviselik a könyv egyik üzenetét.

A szellemek itt ha nem figyelnek oda, képesek elveszíteni önmagukat, belefeledkeznek a rutinjukba, képesek ugyanazt csinálni nap mint nap a végtelenségig, és gyakran a saját nevüket és kinézetüket is elfelejtik. Mary, az egyik vezető is azt javasolja, hogy mindenki találja meg magának azt a foglalatosságot, amitől elégedettnek érzik maguknak, mert a rutin kényelemérzetet biztosít. És ebben rejlik a regény egyik főtémája: A regénybeli halál utáni élet teljesen megegyezik a szürke hétköznapokkal, és a szellemek, akik a rutin foglyai lesznek az olyan emberekkel, akik beletörődnek abba, hogy éljék az életüket a megszokott ritmus szerint, és már nem is keresnek semmi újdonságot. Valahol ez a könyv egy remek emlékeztető arra, hogy mindenki keresse az életében azt, amitől jól érzi magát, és hogy ne merüljünk el a hétköznapok szürkeségébe, szakítsunk időt arra, hogy éljük az életünket, és ne csak a monotonitásnak, a munkának éljünk, hanem élvezzük is az életet, mert véges.

Mivel a kísérteteink nem tudják, miért kerültek ebbe a köztes világba, mindenki megpróbál magyarázatot keresni, ami szintén nagyon hasonlít arra, ahogy az emberek keresik az élet értelmét. Valaki úgy gondolja, hogy csak véletlen vagyunk itt, valaki szerint isteni szándék miatt, vagy ha nem is valami felsőbb hatalom miatt kerültünk ide, csak van célja az életnek – ugyanezekkel a kérdésekkel küzdenek a szellemeink, csak ők a halál utáni életben, amitől egy kicsit sarkítottabb lesz az egész, hiszen egy örökkévalóságuk nyúlik el előttük.

De Everlost világa arra is utal, hogy milyen keserédesek tudnak lenni az emlékek, mi az ami olyan nagy nyomokat hagy bennünk, hogy megmaradnak emlékekként, köthetőek ezek nagyon szomorú vagy boldog pillanatainkhoz is. Illetve felhozza azt is, hogy milyen az emlékek elvesztése és hogy mennyire határoznak meg minket a saját emlékeink, átélt tapasztalataink vagy van bennünk valami egyedi, ami mindig megmarad? Az egyik leghangulatosabb elem az, hogy ha valaki nagyon szeret egy tárgyat vagy sok érzelem kötődik egy helyhez, akkor azok is átkelnek Everlostba, talán azért, hogy megörökítse őket egy felsőbb hatalom vagy az emberi kollektív tudat. Például a 9/11-es terrortámadásokban lerombolt ikertornyok is megtalálhatóak Everlostban és ez szolgál lakóhelyéül az egyik nagyobb szellemtársaságnak.

A történet leginkább csak világbemutatás, a szereplőink körbejárják Everlost zegzugait, közben pedig karakterfejlődésen esnek át – ezért is inkább ez egy karakterközpontú regény, ahol a cselekmény elhanyagolható. Ugyanakkor a világ kalandokra is ad lehetőséget – az egésznek Pán Péter utóérzete van, ezt Shusterman sem titkolja, a karakterek is megjegyzik. Eleve a Sohaország, mint utóélet értelmezését használja fel az egész világfelépítéséhez, de találunk itt kalózokat, a szellemételek is visszaidézik az eredeti mesét, ahogy az Elveszett fiúk küszködtek az éhséggel, illetve mind Mary, mind Allie egyfajta Wendy/anya szerepet tölt be a fiú karakterek és elveszett gyerekek életében.

A karakterek és a viszonyaik is kicsit tükrözik a Bontásra ítélve könyvet, egyszerűen annyira hasonlóak, hogy nem tudok emellett elmenni, noha persze, azért önálló személyiségek, de mégis vannak jellegzetes áthallások, ami lehet Shusterman sajátossága. Itt is három központi karakterünk van, akik közül az egyik, Allie, a strapabíró, leleményes lány (itt azért jobbnak éreztem a női karakterek ábrázolását, mint az előző könyvében, ahol enyhén férfi ábrándképek voltak csak). A másik, Nick, a fiú karakter, aki összeszedi a bátorságát, megtalálja önmagát és vezető szerepet tölt be később és legvégül a harmadik szereplő, Lief, aki fiatalkorú és erősen vallásos. Így itt Lief hozza be ide a hit kérdését, ő az, aki vakon bízik valami felsőbb erőben, nyilván olyan időből származik, és a karakterváltozása is amin átmegy, úgy gondolom, hogy egyfajta vallásos „megvilágosodást” képvisel. Ehhez a témához azért ad hozzá Mary is, aki szintén vallásosabb időkből származik, és egyfajta vallási vezető szerepét tölti be az elveszett lelkeknek, kísértetiesen hasonlított a szekták agymosásához, ahogy vezette a többieket.

Noha van egy enyhe romantikus szál a könyvben, mivel egy kicsit fiatalabb korosztály a célközönség, ezért nincs annyi hangsúly fektetetve rá. Viszont még így is a karakterek közötti kapcsolatok és kémia az egyik legerősebb pontja a könyvnek és sikerült magamnak még olyan romantikus párost is találni, akiknek szurkolok a következő részekben.

Az Everlost egy kellemesen kikapcsoló ifjúsági regény, rettentően hangulatos világfelépítéssel, enyhe mesés légkörrel, mégis érdekes kérdéseket vet fel az életről és hogyan is érdemes azt élni.

Kedvenc karakter: McGill, Allie

Ami kifejezetten tetszett: az ötletes világfelépítés, McGill és Allie szála

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Tilos az Á könyvek

Kiadás dátuma: 2016. március (eredeti: 2006. november 1.)

Oldalszám: 344 oldal

Honnan: kölcsön

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

2016. július 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak.

Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam.

A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intelligens könyvet kapunk a valódi emberi gonoszságról, ami nem feltétlen véres tetteket jelent, illetve arról, hogy a popkultúrának milyen hatása van ránk és hogy mennyire tud szórakoztatni és lekötni minket a borzongató, való életi tragédiák.

Az ördögűzéses horrorokra nem csak az alaptörténet mutat görbe tükröt, hanem a család életéről szóló valósághshow-t is elemzi egy blogger, ezeket a posztokat is látjuk a történetbe beleszőve. Azt hiszem, ez az elem elég nagy vízválasztó lehet a legtöbb embernek, de mivel alapvetően szeretek blogokat olvasni, ez nekem plusz pontnak számított − sőt, nagyon jól eltalálta Tremblay a posztok hangnemét is. Viszont hiába tálalja úgymond elénk az üzenetet így az író, abszolút nem lesz erőltetett vagy szájbarágós, inkább érdekes olvasni az elemző esszéket.

A horror műfaj mindig is szerette alkalmazni a bizonytalanságot, hiszen az ad egyfajta feszültséget, és ez itt sincs másként. Az egész történetet vagy a reality show-n keresztül látjuk, amiről persze tudjuk, hogy valamennyire forgatókönyv szerint íródik és/vagy úgy vágják meg, hogy az eladható legyen. De ezt a bizonytalanságot fokozza, hogy a narrátorunk nyolc éves korában élte át az egészet: egy egyfelől azt biztosítja, hogy egy hozzá nem értő, ártatlan nézetből látjuk a történéseket, amitől még inkább a mi fantáziánkra bízza Tremblay, hogy kitöltsük a hézagokat, másfelől pedig még jobban hangsúlyozza, hogy nem tudjuk biztosan, mi is történhetett. Merry persze nem emlékezhet mindenre ennyi idő multával, és ezzel hozza elő Tremblay azt a témát, hogy mennyire tünékeny dolgok az emlékeink: Merryt befolyásolja az is, hogy más is elmesélte neki a történteket, sőt, még tévésorozat is készült az életéből, és hiába volt mindennek tanúja, ő se tudja konkrétan mi történt. Ez a kétség hozza elő a könyv végén lévő érzést, ami miatt annyira megszerettem: Nincsenek egyenes válaszok, mindenki saját maga döntheti el, mi is történhetett valójában, én kétfajta értelmezését látom az egésznek, de ez minden olvasónak más és más lesz.

A hangulatot nem csak a bizonytalanság adja meg, hanem Merry félelme is. Amit nem csak az fokoz, hogy túlságosan fiatal még és a szülei nem állnak le megmagyarázni neki a dolgokat, ezért még ijesztőbb számára a nővére ismeretlen betegsége, de nagyon érzékletesen ábrázolja Tremblay azt a fajta rettegést, amit átél a lány, ahogyan azt várja, mikor tesz újabb félelmetes/gonosz dolgot a nővére.

Ami hangsúlyos téma még, az a vallás, leginkább az elfogult és szélsőséges hit, hogy mennyire lehet ezzel manipulálni az embereket. Míg a Barrett család apja az, aki elsőként fordul az egyházhoz segítségért, ő is akkor teszi, amikor összeomlik az élete, később pedig még az ateista anya is képes elhinni, hogy az ördögűzés akár segíthet is a lányán, annyira elkeseredett. Ezzel is még jobban bemutatva azt, hogy sokan mennyire a sebezhető embereket szemelik ki maguknak áldozatul, jelen esetben a pap és a tévés stáb is csak kihasználják a Barrett családot.

És ezzel elérkeztünk a könyv egy másik központi érdekes kérdéséhez: Az emberi gonoszsághoz és hogy az otthonunk biztonságából mennyire morbid szórakoztatásként tudjuk ezt megélni. Az hogy reality tévé készülhet egy skizofrén lány félrekezeléséből, eleve borzasztó, és sokaknak talán hihetetlen, de csak nézzünk körbe hány olyan reality van, ami mások szenvedésére alapul, illetve ott vannak az igazi sorozatgyilkosságokat feldolgozó doku-sorozatok, ahol ugyanilyen dramatizált, néhol hatásvadász körítésben kapjuk meg a valós eseményeken alapuló történetet, sokszor túlzásokkal vagy csak találgatásokkal, mert így is tudjuk, hogy van benne valami igazság mag, ami miatt még borzongatóbb az egész. (Ebben én is bűnös vagyok, képes vagyok olyan dokumentumfilmeket nézni, ahol épp a gyilkos ad interjút vagy tesz vallomást, mert ennyire tud érdekelni az emberi lélek gonosz oldala, de nem mondom, hogy nincs benne valami morbid kíváncsiság is.)

Igazából a történetben − még ha fantasyként is értelmezzük − nem a lény (szellem, démon, bármi) lesz a központi gonosz, hanem az emberi kapzsiság, az emberi gyengeségen nyerészkedők, a szélsőséges vallás és a szexizmus. Külön kiemelhető, hogy a horrorra (is) jellemző szexizmust külön kritizálja Tremblay, hiszen a megszállás egyik tünete mindig a túlzott szexualitás, amit persze, hogy a nők nem mutathatnak, illetve, hogy a nők nem beszélhetnek választékosan és nem lehetnek okos gondolataik. Ezt abszolút jól bemutatja azzal a jelenettel, amikor a papok állnak Marjorie felett és azt kifogásolják, hogy egy fiatal nő nem olvashat és jegyezhet meg ennyiféle dolgot, amit visszamond nekik. Ezek mellett persze a női test és a filmekbeli kamera viszonyát is elemzi a bloggerünk, bár ezt ugyan csak a kritikus esszékben látjuk, de mégis rávilágít arra, hogy hol is a helye leginkább a nőknek ebben a műfajban. Ehhez még a gótikus regényeket is behozza, ahol általában az elnyomott nőknek az apjukkal és az uralkodó férfi társadalommal kellett szembenézniük, és valahol itt is egy ilyen tragikus történet kerekedik John Barrett végzetesnek bizonyuló döntésével, amivel a családjára erőlteti a vallásos férc megoldást.

A Szellemek a fejben nem egy véres, rémisztő horror könyv, mint amire számítottam, hanem egy családi tragédia története, két testvérrel a központban, akiknek fenekestül felfordul az életük. Összetett, intelligens kommentár a horror, a félelem vonzásáról és az emberi kiszolgáltatottságról.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a meta elemzés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9. (eredeti: 2015. június 2.)

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Katey Wolfe (Kelley Armstrong): Undone (Bomlás)

2016. június 26., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Az egyetemista Jess minden vágya, hogy összeszedjen legalább egy egyéjszakás kalandot, főleg azért, hogy rendbe tegye az önbecsülését a legutóbbi szakítása után. Viszont az exe, Chandler még mindig zaklatja a nőt, annyira, hogy végül is nem is tűnik rossz ötletnek, ha Jess beiratkozik lövésoktatásra. Noha igazából az oktató, Declan kinézete vette rá Jesst az órákra, mégis hasznosnak bizonyulnak, amikor egyik este hazafelé megtámadják, és kénytelen lelőni egy embert. Mivel Declan adta kölcsön a fegyverét neki, gyorsan megpróbál eltávolodni a férfitól, nehogy bajba sodorja.

Ez az első new adult könyv, amit elolvastam, és talán az egyetlen is marad. Általában nem olvasok realista regényeket, főleg, ha "csak" romantikusok és nem taglalnak valami komoly témát, mert nem szoktak lekötni. De most kivételt tettem − bár már próbálkoztam olyan nagy hírességekkel, mint a Szürke ötven árnyalata vagy a Faldöngető −, mert Kelley Armstrong bújik meg az álnév mögött, így bíztam benne, hogy ha más, hát ő képes lesz arra, hogy olyan romantikus ponyvát írjon, amit szeretni fogok. És ez nem is lett másképp, nem kellett benne csalódnom.

Igazi, vérbeli Kelley Armstrong könyv ez is, bár nem tudom biztosra, hogy felismertem volna-e, ha még akkor olvasom, amíg az írónő titokban tartotta a kilétét, de van egy sejtésem, hogy hasonlítottam volna hozzá. Armstrong az egyetlen olyan író, aki képes olyan romantikát írni és vonzódást a karakterek közé, amit egyszerűen imádok, ahol mindkét szereplő csendesen epekedik a másik után, remek szexuális/szerelmi feszültséget keltve, miközben tényleg támogatják egymást a karakterek és kialakul közöttük egy olyan kapocs, amiről elhiszem, hogy tényleg szerelem.

Igazából a romantika számomra csak akkor tud működni, ha nem csak a karakterek között lévő kémiát szeretem, de a két szereplőt önmagában. És míg más new adult könyvben nem igazán találkoztam karakterizálással (nem általánosítás, csak azok közül, amiket elkezdtem), itt teljesen kerek karakter mind Declan, mind Jess, mindkettőnek megvan a maga problémája és karakterfejlődése, amiben segítenek egymásnak, de végül is mindketten saját magukat mentik meg. Kifejezetten tetszett, hogy bár Jess kap segítséget a problémája megoldásában, nem kiszolgáltatott a férfinak és nem kell megmenteni, nincs semmiféle bajba jutott hölgy szerep itt.

Mivel new adult, és ebben a korkategóriában inkább a pornó könyvek mennek − kell találnom egy new adult regényt, ami nem erotikus −, így nem meglepően itt is forró a hangulat, és bár eddig is olvashattunk erotikus jeleneteket Armstrongtól, itt tényleg szabadjára engedte a fantáziáját és még explicitebben ír, mint eddig. Nem csodálom, hogy meghagyta az álnevét, hogy elkülönítse ezt az írását a többitől (nehogy valamelyik fiatalabb olvasója véletlen, fülszöveg olvasás nélkül megvegye), mivel a szexuális fantáziáknak és a szexuális dolgok felfedezésének elég sok szerepe van a kötetben.

Noha itt nincs nagyobb, szövevényes cselekmény a romantikán kívül, azért akad valami, így kilátszik az, ami Armstrong erőssége: a thriller. Azért a két karakter evődése közben még kapunk egy kis fegyveres, lövöldözős jelenetet is, és még halványan nyomoznak is valamennyit a szereplőink, noha 160 oldalon nem lehet túl sokat elvárni ettől a száltól, nekem teljesen jó extra körítés volt a főszál mellé.

Másfelől viszont a komoly témák, amiket érint Armstrong, azokat normálisan kezeli. Nincs itt szappanoperai műelem, mint amit sokszor látok a hasonló könyvekben, és kifejezetten üdítő volt, hogy felnőtt módjára beszélték meg a karakterek a problémáikat, nem holmi félreértésekből adódtak a konfliktusok.

Bár nem a megszokott Armstrong zsáner ez, mégis azt mondom, hogy ebben a kategóriában is nagyon jól alkot a kedvenc írónőm. Kifejezetten jólesett ezt most nyári limonádénak olvasni a nagy hőségben. Az Armstrong rajongóknak, akik szeretik az erotikát, pedig nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: igényes ponyva

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Traverse Press

Kiadás dátuma: 2016. június 16. (eredeti: 2014. április 29.)

Oldalszám: 160 oldal

Honnan: saját, e-book

Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

2016. június 19., vasárnap

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman fanatikus vagyok.

Sorozat: A Köztesvilág trilógia 1. része.

Úgy általában az egészről: Joey Harker átlagos srác, próbálja túlélni az iskolát, reménytelenül és viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy napon viszont úgy téved el, mint addig sosem: átsétál egy teljesen másik világba. Kiderül, hogy világjáró, azaz képes az összes létező világ között járni, ám ez keresett képesség, és egyből vadászni is kezdenek rá.

Ez a regény tévésorozatnak indult − csakúgy, mint Gaiman másik könyve a Sosehol is −, és mivel a szerzőpáros nem tudta eladni az ötletet, megmaradtak regénynél. Amondó vagyok, hogy ebben rejtőzik ennek a könyvnek az egyetlen hibája: Olyan, mintha csak egy forgatókönyvet olvasnék, egy vázlatot egy olyan ötlethez, amit el akarnak nekem adni. Van potenciál a történetben, de mivel épp csak 190 oldalas a regény alig tudott vele mit kezdeni. Úgy éreztem olvasás közben, hogy ez az egész egy kihagyott ziccer, ezért kap csak három pontot, mert lehetett ez sokkal több is, főleg, hogy Gaiman is az alkotók között szerepel.

A világfelépítés abszolút érdekes lenne, a személyes kedvenc témámat is használja fel: Mi lenne, ha minden egyes fontosabb döntéskor egy-egy újabb világ jönne létre. Sőt az univerzum úgy is megoszlik, hogy a mágia vagy éppen a tudomány az uralkodó az adott világokon, és két ezek köré az erők köré épült hatalom vív egymással háborút. Az egyensúlyt pedig egy titkos szervezet, akik csak világjárókból állnak, próbálják fenntartani. A többféle világok közötti helyek tényleg színesek és vibrálóak, noha nagyon sok leírást nem kapunk, viszont az egész rendszer leírása hiányos. Még több információt akartam megtudni arról, hogy milyenek azok a világok, ahol például mindenki farkasszerű lény vagy éppen szárnyuk nőtt az embereknek, egy csomó érdekes kulturális különbség lehet közöttük, de erről nem kapunk beszámolót. Jó esetben is két mondatban tudjuk meg (és akkor sokat mondtam), hogy egy-egy világ milyen.

Joey-nak kiképzésen is részt kell vennie és ez a mágikus/tudományos iskola is annyira jó ötlet, ahol világok közötti ügynököket képeznek, megtanulva minden világ szokását, a fizika fura törvényeit, no meg a varázslást. Már magában ebben a történetszálban mennyi potenciál van! És ezt megkapjuk 5 oldalban, nem többen, ugyan elég lógatnak pár tantárgy címet, de ezen kívül szintén semmit nem tudunk meg erről.

Sajnos a vázlatosság miatt nekem az egész történet steril volt, noha egy egyszerű kalandregény, ahol a pörgős események magukkal sodornak, mégis az érzelmi csúcspontnak számomra nem volt semmilyen ereje, mivel a gyors tempó és a kis terjedelem miatt a főhőst sem ismertem meg, és nem éreztem magamhoz közel. A végefelé pedig ez a nagyon kiválasztott, nagyon különleges főhős az arroganciájával csak még jobban szabotálta azt, hogy megkedveljem vagy érdekeljen a sorsa.

Mindezek mellett pedig − noha nem válogatok korcsoport szerint az olvasmányaim között − úgy éreztem, hogy ez inkább meseregény akarna lenni az elég kétdimenziós, tipikus csábító női és a csúnyaarcú férfi gonoszával együtt. Maga a fogalmazás, a vázlatosság azt sugallta, hogy ez fiatalabb korosztály célozza be, pedig a főhős 15 éves, és mennyire jó lett volna, ha Joey többféle énjét a tinédzserkori énkeresés témájára használja fel.

Őszintén nem tudom, hogy mennyi Neil Gaimant tartalmazhat ez a regény − nyomokban felismerhető az örök kedvenc képregényem tőle, a Books of Magic, ahol szintén a mágia és a tudomány küzd egymással egy világjáró fiúért, viszont valahogy hiányzott nekem innen az a báj és varázs, amit Gaiman ad a történetekhez. Annyi viszont sajnos biztos, hogy a további kötetekhez Gaiman már csak a nevét adta, így még nem tudom eldönteni, hogy folytatom-e.

A Köztesvilág egy falatnyi, kalandozós sci-fi történet, aki csak egy délutáni kis könnyed szórakozásra vágyik, annak lehet tökéletes, de sajnos, akit a világfelépítés érdekel, azoknak nem biztos, hogy megfelelő.

Kedvenc karakter: Színes

Ami kifejezetten tetszett: a világ ötlete

Ami nem tetszett: túl vázlatos, kidolgozatlan karakterek és világ

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. június 9 (eredeti: 2007. július 1.)

Oldalszám: 206 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Sally Nicholls: Shadow Girl (Árnylány)

2016. június 13., hétfő

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Clare élete nem a legvidámabb: Sehova sem tud beilleszkedni és állandóan zaklatják az iskolában. Nem foglalkozik a tanulmányaival vagy azzal hogy barátokat szerezzen, hiszen mindig gyorsan átpasszolják másik gyámszülőkhöz, és költözhet tovább. Aztán egy napon eltéved hazafelé menet és találkozik Maddyvel, aki szintén árva és talán ő lehet az első igaz barátja.

Sally Nicholls diszlexiásoknak szánt mesekönyve ez, vagyis eleve könnyen olvasható a nyelvezete, kellemesen nagy térközökkel és alapvetően rövid, de még így is egy összetett és elbűvölő mesét tudott összehozni.

Az alapötlete ugyanaz, mint a Close Your Pretty Eyesnak, mivel egy másik kiadónak is feldobta ugyanazt az ötletet az írónő, így egy ihletből született a két könyv: milyen az élete egy árvaházban nevelkedett gyereknek. Míg a Close Your Pretty Eyes egy szívet tépő történet, ami enyhén reménytelen, addig ez a történet csupa remény, de mindkettőben jelen van az elhagyatottság és a magány, amin egyetlen emberi lénynek, nem hogy gyereknek nem szabadna átmennie.

A könyvek vége is zseniálisan kiegészítik egymást, ugyanaz a végük, de míg a Close Your Pretty Eyes vége teljesen az olvasóra van bízva, de mégis bizonytalanságban maradunk és keserédes hangulatot hagy maga után, addig a Shadow Girl ugyanazt a véget teljes pozitívsággal alkalmazza, ezzel is bemutatva, hogy bármennyire is nehéz időket élünk át, mindig van remény.

Az egész fantasy szál nincs megmagyarázva, ennyi oldalon nem is igazán lehet kifejteni, inkább csak azért használta Nicholls, hogy megmutassa, hogy mennyire összefügg az emberek élete, mennyit számít, ha segítünk máson, akárcsak egy kedves szóval talán az egész életüket is megváltoztathatjuk. Kicsit szól arról, hogy bármennyire is reménytelennek látjuk a helyzetet, néha az élet talál rá megoldást, persze, emberek is kellenek hozzá, de van remény.

A Shadow Girl egy zseniálisan összetett mesekönyv arról, hogyan vészeljük át a nehéz helyzeteket, mert mindig van ok reményre.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - képen ugyan nem látszik, de a piros szín igazából csillogó festék, ami iszonyatosan gyönyörű.

Kiadó: Barrington Stoke

Kiadás dátuma: 2014. május 15.

Oldalszám: 80 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, Nancytől karácsonyi ajándék

Alma Katsu: Megtorlás

2016. június 5., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Halhatatlan trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: Lanore miután elmenekült St. Andrewsból Luke-kal, megpróbál megszabadulni a múltja démonaitól és új életet kezdeni. Ezért is adományozza múzeumoknak a halhatatlan élete alatt felgyülemlett ereklyéket, ám a békés múzeumlátogatást megzavarja, hogy Adair kiszabadul. Lanore rettegve menekülni akar, ám Luke bizonygatja, hogy biztosan csak a nő képzelődik és paranoid, így Lanore nem tud mást tenni, mint elhagyni a férfit. Adair eközben Jude segítségével megismerkedik a modern élet és az internet csodáival.

Az első részt egyszerűen imádtam, egy tökéletes történet volt az egészségtelen, megrögzött szerelemről és nem mellesleg egy kis gonosz/hősnő sötét romantika is volt benne, ami az abszolút kedvenc témám. És itt meg is kell állnunk egy kicsit: Úgy gondolom, hogy van létjogosultsága az olyan történeteknek, amiknek nincs boldog befejezése. Tudom, hogy sokan azért olvasnak − főleg szórakoztató irodalmat −, hogy kikapcsolódjanak és elmeneküljenek a gondjaik elől, és ez teljesen érthető. Mégis sok könyvnél láttam, hogy azért pontozzák le, mert szomorú a vége, esetleg reménytelen (mikor adott könyv műfajából egyből adódik, hogy az nem lesz happy endes történet), és azt veszem észre, hogy sokan elvárják a szirupos véget.

Persze, hogy az olvasó szeretné, ha olyan vége lenne egy történetnek, ami neki tetszik, hiszen hozzánőttek a karakterek és időt fektetett a könyvbe, de mégis azt várni, hogy minden hollywoodi nyál lesz, egy kicsit sok. Nem kell mindennek feneketlen sötétséggel, halállal és vértócsákkal végződnie, félre értés ne essék. Valamit el kell érnie a hősöknek, valamiről szólnia kell a történetnek, de mégis, ne legyen már baj, hogy léteznek keserédes vagy egyenesen szomorú végű sztorik, hiszen az is kikapcsolhatja az embert, az is nyújthat egyfajta szórakozást.

Találkoztam olyan romantikus könyvvel bizonyos fórumokon, ahol panaszolták az emberek, hogy nincs boldog befejezés és ezért lett borzalmas értékelési átlaga. Nem tudom, milyen lehetett a könyv minősége, mert nem érdekelt és nem olvastam, de ha ezt látom, hogy "jajj, meghalnak a szereplők a végén, akkor le kell pontoznom," akkor nem tudok egyből arra következtetni, hogy rossz lenne az a könyv. Valahol viszont érthető a zsáneri elvárás (ezért léteznek zsánerek!), hiszen ha például romantikus könyvet olvas az ember, felteszem valami könnyed, humoros, rózsaszín és bolyhos, lélekmelegítő dologra vágyik, és rendben, ez legyen.

De a mai divathullámok, ahol belekevernek ebbe a cukros limonádéba legalább egy traumát (abuzív kapcsolat, nemi erőszak, halálos betegség) valahogy összemossák a határokat: A könyvek (és egyéb média is) romantizálnak olyan dolgot, amit nem kéne, ami sose lesz szép vagy szexi, és kialakul egy elvárás az olvasók egy rétegében (nem általánosítok, persze), hogy minden legyen kellemes és boldog, semminek se legyen reális következménye, hiszen ez csak fantázia. És míg ez egy fokig igaz (lehet szépíteni bizonyos jeleneteken, lehet kivágni érdektelen dolgokat a történetekből), addig az nem kifogás, hogy ez fantáziavilág, ezért nem gondolkozhatnak logikusan a hősök, illetve nem érezhetik az emberi érzelmek teljes skáláját, minden le van egyszerűsítve, semmi negatív érzelem vagy dolog nem lehet tartós.

Ez a torz világkép, ami kialakul, lehet káros a való világban is az irreális elvárások terjesztésével (nem szeretnék itt is belemenni a Szürke ötven árnyalata csodás hatásába). És míg pornóban ezek nem zavarnak (hiszen az pornó, az nem a reális világot tükrözi), az ilyenektől sikítófrászt kapok a regényeknek titulált valamikben.

És elérkeztük végre a lényeghez: a Megtorlás ennek a lehetetlen és hülyeséget terjesztő olvasói elvárásnak felel meg. Úgy éreztem egész végig, hogy csak azért született meg ez a könyv, mert akkora sikere volt az első résznek az erotikus jelenetek miatt egy bizonyos olvasói körben. (Meg mert mostanában persze, hogy mindenről addig kell húzni a bőrt, amíg el tudják adni.)

Akkora hangulatváltozás van ebben a könyvben, hogy pislogtam, kétszer meg kellett néznem, hogy jó könyvet nyitottam-e ki. Az első részben Adair gonosz volt, szociopata és iszonyatosan jól átvágta még az olvasót is, amikor a visszaemlékezésről, amit elénk tárt, kiderült, hogy hamis, így minket is megvezetett, majdnem együtt is érezhettünk vele. Erre jön ez a második rész, és ezt a jól felépített, ravasz gonoszt lerombolja, és nem túlzok, amikor azt állítom, hogy olyan volt, mintha egy rajongói írást olvasnék.

Újabb kitérő következik, de mivel nagyon vonz a jóság és a gonoszság kérdése, az emberi lélek összetettsége, ezért gyakorta olvasok gonosz/hős párosokról rajongói írásokat minden médiához, amit fogyasztok. Mivel a fanfictionök szerkesztetlen írások, 99%-uk olvashatatlan és esetlen, darabos írások, megszokott hibákkal. Az, hogy a Megtorlás ugyanezt a szintet hozza, az valami borzalom! Adair jellemfejlődése hirtelen jön, ha megszállottsága lenne Lanore-ral szemben, az még rendben lenne, de egy szociopata gonoszból hősszerelmest varázsolni lehetetlen! Márpedig a Megtorlásnak ez a lényege: El kéne hinnünk, hogy Adair gonosz, de teljes jósággal és tiszta szívből szerelmes Lanore-ba, és nem, nem arról van szó, hogy ez egy rossz szerelem lesz. Annyira az alapvető romantikus kellékeket használja Katsu, mintha egy "rosszfiú rocker srác beleszeret a visszahúzódó lányba" történetet írna, nem pedig értelmes felnőttekről szóló drámát.

A legfelháborítóbb viszont az, hogy azt a témát rakja elénk, hogy ha megerőszakol valaki téged, az még teljes szívéből szerethet és az erőszaktevőnek van igaza. Noha az lenne a központi kérdés, hogy bántjuk egymást az önző szerelemmel és szeretettel, félresiklik a narráció, amikor belekeveri a vallást és a megbocsátást, és elénk tesz egy olyan beszédet, miszerint a nőnek, akit megerőszakolnak, meg kell bocsátania és örökre szeretnie a tettest, mert a lelki üdve függ ettől. Komolyan? A 21. században itt tartunk?

Ezek mellett persze próbálta hozni a történelmi vonalat, amit az első részben: Míg ott, mivel Lanore mesélte el a történetét, ez teljesen szépen egybesimult, itt minden visszaemlékezés beleerőltetett, valami, aminek épp köze lenne (mert nem lesz természetes az összeállítás) Lanore vagy Adair adott gondolataihoz, elénk ül. A történelmi tényhibák lehetnek zavaróak, de már az első részben átugrottunk ezen, ugyanakkor itt minden visszaemlékezős jelenet tényleg felesleges, mert abszolút aránytalan az írás. Noha elbeszélő dolog lenne, mégis a kiemelt jelenetek unalmasak, a többit pedig tömbösítve kapjuk, mintegy összefoglalóként, az érdekes részekre nem fókuszál az írónő. Látjuk, hogyan szerzi meg Adair a testelfoglaló varázsigét. De érdekes utazás lenne, nem? Ja, több tucat oldalnyi "Romániában születtem" szöveg után, besétál egy helyre és odaadják neki.

Ez az, ami hiányzik még a könyvből: A kellő feszültség. A visszaemlékezéseknek nincs súlya, összevissza bedobott kis novellák, nem létező történetívvel, a főcselekményben sincs semmi, ami fenntartaná a feszültséget, hiszen a váltott nézőpont ezt ellövi. Tudjuk, hogy Adair szerelmes és nem akarja se megkínozni, se megölni Lanore-t, Lanore szála pedig ettől függne, hogy vele együtt izguljunk. Tudom, hogy inkább lélektani regény lenne, de oda is kell valami, ami fenntartja az olvasók figyelmét, itt pedig ez nem létező dolog. Extra vicces, hogy jóval a 300. oldal után találkozik Lanore és Adair, és még ez után is képes Katsu valami sűrített, sután leírt epilógus szerű történést elénk tenni, ami igazából olyan érzést keltett, mintha ez a könyv csak egy vázlat lenne.

A nagyszerűen megalkotott első résszel szemben ez egy sekélyes romantikus történet, ami teljesen összecsapott, és ismét belénk sulykolja, hogy a nemi erőszak szexi és a szerelemtől minden férfi meg tud változni. Egyszerűen ez csak egy divathullámot követő tucatkönyv lett, iszonyatos nagy csalódás.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: tipikus nemi erőszakot romantizáló ponyva lett

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2013. január 22.)

Oldalszám: 344 oldal

Honnan: kölcsön

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

2016. június 1., szerda

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll.

Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni.

Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képessége, mint a Chloenak. Aztán a végén, amikor kiderül, hogy mi húzódik meg a háttérben, egy kicsit csalódott voltam, mert egy enyhén összecsapottnak érződött, részben a könyv rövidsége miatt is, de igazából semmi konkrét magyarázatot nem kapunk, ami nem zavart volna, ha nem erre épít javarészt a történet.

A Cainsville sorozatában felbukkanó történetmorzsa és helyszín itt kerül kifejtésre, mert Armstrong annyira szereti a régi kísérleteket és azt, hogyan bántak a mentális betegekkel, hogy elég kutatási anyaga volt, mikor felkérték ennek a történetnek a megírására, hogy kiélhette magát. Ezért is olyan érzésem támadt – főleg mert egymás után olvastam sok Armstrong könyvet –, hogy igen, ez megint a már jól bevált téma nála, de ettől még cseppet sem lesz unalmas, mert nem erre a rejtélyre építi az egész könyv a csattanóját, hanem inkább a szellemek utáni nyomozásra elhagyatott helyen, ami kellemes borzongást nyújt.

Igazán "armstrongosan" nem csak egy pörgős nyomozási szál van, hanem akad bizony humor és romantika is, és még mindig úgy vagyok vele, hogy Armstrong az egyetlen írónő, aki biztosan olyan romantikus szálat, kémiát és evődést ír a karakterek közé, hogy még engem is rá tud venni, hogy egy párosnak szurkoljak. Ez itt sem volt másként, imádtam olvasni Tess és Jackson ismerkedéséről és lassan kibontakozó vonzódásukról.

Mivel Tess árva és ifjúsági regényről is van szó, a központi téma az énkeresés és hogy mit is szeretne a főhősünk az élettől, és hogy mennyire bénító is lehet, ha kikerül valaki a nagyvilágba, hiába is vannak tervei, attól még fel kell fedeznie önmagát. Tess még azzal is küszködik, hogy mennyire határozzák meg őt a szülei, hiszen nem is ismeri őket, viszont valószínű, hogy tőlük örökölte a képességét. Ezzel Armstrong játszik egy kicsit azzal, hogy mennyire határoz meg minket a genetika, de ugyanakkor a végső döntés mégis a mi kezünkben van, hogy mi lesz belőlünk.

Ezek mellett mivel még az 1960-as években játszódik a történet, a lányoknak még nehezebb helyzete van, mint most, így egy kicsit a szexizmus kérdése is felmerül, főleg, hogy Tessnek egyedül kell boldogulnia a nagyvilágban és nem veszélytelen egyedül utaznia. Illetve azzal is szembesülnie kell, hogy nőként nehezebb elérnie az életcéljait.

Összességében ez egy elég rövid regény, így ugyan a világfelépítés látja ennek kárát, de cserébe egy izgalmas, kellemesen borzongató tini történetet kapunk, a megfelelő mennyiségű romantikával és humorral, ahogy már Armstrongtól megszokhattuk.

Kedvenc karakter: Tess, Jackson

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a kísérteties hangulat

Ami nem tetszett: a fantasy szál összecsapott magyarázata

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Orca

Kiadás dátuma: 2015. szeptember 29.

Oldalszám: 264 oldal

Honnan: saját, e-book

Kelley Armstrong: The Masked Truth (Az elfedett igazság)

2016. május 25., szerda

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Riley Vasquez szemtanúja lesz egy gyilkosságnak: a családhoz, ahol bébiszitterkedik, betörnek, és megölik őket, amíg Riley a másik szobában elbújik a kislánnyal, akire vigyáz. Azóta a lány a túlélők bűntudatával küszködik, az iskolában romlanak a jegyei és nem eszik rendesen. Ezért is jár terápiára, és az új pszichiátere szerint egy terápiás hétvége jót tenne neki. Egy elzárt helyre visznek pár tinédzsert, ahol telefon és a külvilággal való kapcsolat nélkül csak a kezelésükre fókuszálhatnak. Az egész viszont rémálommá változik, amikor álarcos túszejtők jelennek meg fegyverekkel, és nem minden gyerek fog élve távozni.

Amikor először elolvastam a fülszöveget, az jutott eszembe, hogy olyan, mintha az írónő a másik ifjúsági sorozatát írta volna meg úgy, hogy tényleg mentális betegségekkel küzdő tinik vannak a központban. És nem lőttem ezzel a gondolattal nagyon mellé, mert Armstrong is azt nyilatkozta, hogy mindig is érdekelte ez a téma/alapfelállás, de a Sötét erő sorozatban nem volt helye ennek, itt viszont rendesen bemutathatta ezt.

Noha egy akciódús tini thrillerrel van dolgunk, ahol szinte egyből már meg is jelennek az emberrablók és onnantól kezdve nincs megállás, a mentális betegségek központi szerepet játszanak. Nem csak azért, mert terápiás csoport a helyszín és mindegyik karakter küzd valami betegséggel, de a későbbi nyomozás, ami a könyv második felét teszi ki, is arra épül, hogyan kezelik a mentális betegségeket, milyen a stigma övezi ezt a dolgot, sokszor bélyegzik meg őket „őrültnek,” erőszakosnak és közveszélyesnek, és hogy milyen egyszerű kihasználni az emberek tudatlanságát és előítéletességét.

Míg a könyv első felében egy rettentően pörgős, túlélésért való küzdelmet látunk, a másodikban azt kell a hőseinknek bizonyítania, hogy attól még, hogy valaki mentális betegséggel küzd, még nem lesz automatikusan bűnöző/rossz ember. Természetesen a nyomozás része sem volt unalmas, és Armstrong nem esett abba a hibába, hogy a tini karakterek mindenható/mindent tudó, rendőröket leköröző zsenikké nőtték ki magukat. Noha van valamennyi tapasztalata a főhősnek, mert rendőr volt az apja, mégsem képes zárakat sem feltörni és bevallja, hogy nem ért a kihallgatáshoz és a nyomozáshoz hivatásosan.

A központi téma a különböző mentális betegségek, hiszen a főhősünk túlélt egy rettenetes támadást, és nem csak a poszttraumás stresszel kell megküzdenie, hanem a túlélők bűntudatával is. Nem eszik rendesen, nem élvezi az életet, mert az apró, emberi hibái miatt azt hiszi, hogy ő kevésbé érdemli meg az életet, mint azok, akiket megöltek mellette. Max, a fiú főhősünk szemszögéből is látunk egy-két részletet, amit kifejezetten érdekes volt olvasni, mert bár így lelőtte a nyomozás részét Armstrong, mégis láthattuk milyen az ő mentális betegsége és az azzal való küzdelem, illetve a család hogyan fogad el egy ilyen dolgot, milyen az, amikor nem állnak hozzá pozitívan.

A felnőttek szerepe a gyerekek életében is előkerül, mint téma. Többfajta családot látunk, és nem egy közülük olyan, ahol a szülő megveti a saját gyerekét ok nélkül vagy kihasználja őket és tárgyként kezelik őket. Nem csak ebben kell ráébrednie a gyerekeknek, hogy valamikor nem számíthatnak a felnőttek segítségére, hanem a túlélésért való küzdelmükben sem feltétlenül fognak nyugodtak és összeszedettek maradni, hiszen ugyanúgy csak emberek, mint ők maguk.

Mivel a könyv első fele egy túléléses, pörgős, adrenalin lökettel teli történet, előkerül a túlélés témája, hogy mi az, amit egy embernek meg kell tennie és el kell viselnie azért, csak hogy életben maradhasson. Nehéz döntések elé kerülnek – mi indokolja meg, hogy elvegyék egy másik emberi lény életét – és szembe kell nézniük a halállal, mégsem omolhatnak össze, muszáj elzárniuk az érzelmeiket, és ettől elgondolkoznak, hogy vajon mennyire emberek-e ők, ha képesek halottakat hátrahagyni.

Mivel Riley, a főhősünk, elvesztette az apját, ezért a gyász feldolgozása is szerepet kap és ezzel együtt a traumák túlélése, és hogyan változtatja meg ez az embereket, hogyan tudnak kapcsolatot teremteni olyan emberekkel, akiknek sejtelmük sincs, min mentek keresztül.

Akad pár negatívum, de semmivel nem rontott az olvasási élményen, mégis úgy éreztem, hogy bár jól illik a humor mindenhova, minden szereplő egy kicsit túl vicces volt, a gonoszok beleestek abba a hibába, hogy túl sokat monologizáltak, és enyhén zavart, hogy a főhős apja véletlen pont kommandós volt, ezért tudja Riley, hogy mi a túszok kimentésének menete, ami enyhén erőltetettnek hatott.

Viszont a cím nagyon találó lett, „elfedett igazság” motívum végigkíséri a történetet: Mindegyik szereplőnek szembe kell nézni egyfajta igazsággal, Maxnek például a betegségével, Riley-nak a halál közelségével és durvaságával, és azzal, hogy mi történt azon a végzetes napon. De arról is szól, hogy milyen álarcokat veszünk fel magunk, hogy elrejtjük a valódi énünket: Max és Riley ahogy jobban megismerik egymást, a másik álarca mögé látnak, hogy igazából milyenek. De ugyanakkor az a elem is megjelenik a történetben, hogy néha az álarcok segítenek kihozni a valódi énünket – ahogy a gyilkos esetében is.

A The Masked Truth egy kellemesen pörgős akcióregény, Armstrongtól már jól megszokott humorral és romantikával, ami kellemes kikapcsolódást nyújt.

Kedvenc karakter: Riley

Ami kifejezetten tetszett: a témák kezelése, a pörgős akció

Ami nem tetszett: néha túl sok a poén, a főszereplő apja teljesen véletlenül kommandós

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Atom

Kiadás dátuma: 2015. október 13.

Oldalszám: 352 oldal

Honnan: saját, e-book

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

2016. május 22., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A jövőben a lányok már nem természetes úton születnek, hanem genetikailag tökéletesre tervezik őket, csak az a céljuk, hogy a férfiakat szolgálják vagy feleségként vagy szeretőként, ha pedig valaki mégsem kell senkinek, akkor tanárokként maradnak az iskolájukban. isabel és freida az utolsó évüket kezdik, mindketten arra vágynak, hogy feleségek legyenek, és isabelnek erre minden esélye megvan, ő volt eddig mindig a legelső a lányok között. Ám valami történt vele nyáron, ugyanis önsanyargatásba kezd, és elkezd plusz kilókat felszedni, ami a legveszélyesebb dolog rájuk nézve. freidának meg kell küzdenie az egyre jobban szétfoszló barátságukkal és a küzdelemmel a jövőjéért.

Véletlenül találtam erre a könyvre friss megjelenések böngészése közben, és bár számítottam rá, hogy valami jó kis disztópiát kapok, mégis felülmúlta minden várakozásomat. Egyszerűen kifejezhetetlenül zseniális ez a regény, ugyanis ez nem egy olyan disztópia, ahol valami vázlatos társadalomkritikát kapunk akcióregénybe bugyolálva (amikkel semmi bajom, kellenek olyanok is), itt nem a világ kialakulása a lényeg, nem elrettenteni akar minket, hogy ide tart a társadalom. Nem, arcon csap minket azzal, hogy már régóta itt tartunk. Bármennyire is furcsának tűnhet, az írónő valós eseményeket használt fel, ültetett át egy nevetségesen eltúlzott környezetbe, hogy az olvasók észrevehessék a mi világunk hibáit, hiszen annyira meg tudjuk szokni a környezetünket, hogy néha csak úgy vesszük észre a gondokat, ha más perspektívából látjuk őket.

Az egész könyv arra épül, hogy mit kell a nőknek eltűrni a mai világban, és bár úgy gondolhatnánk, hogy elnagyolt dolgokkal dolgozik, egy középiskolás lány tényleg megélheti ennyire szélsőségesen és fullasztóan a társadalom elvárásait. Az írónő a saját divatmagazinnál töltött idejét, az egyházi bentlakásos iskoláját és az anorexiával való küzdelmét vette alapul, és ezekből állított össze egy feminista, klausztrofób regényt. Bár nincs nagy cselekmény, ide nem is kell, nem ezen van a hangsúly, a történet egyszerűen csak folyamatosan gyomorszorító érzést kelt az olvasóban, hiszen annyira ismerős minden. A fojtogató hangulat mellett nem igazán számítunk boldog befejezésre, így nem meglepő a történet vége, mégis mindvégig fenntartja a feszültséget O'Neill, ahogy figyelemmel követjük egy tragédia kibontakozását.

Főszerepet játszik a könyvben, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelni egy nőnek: Legyen fiatalos (itt már 30 éves korban megölik a nőket, mert semmire se jók), legyen sovány (ha esetleg plusz kiló van a lányokon, akkor egyből büntetést kapnak és gyógyszereket rá), legyen szexistennő, minden szexuális fétisre mondjon igent, nem létezhet párkapcsolatban nemi erőszak, fogja be a száját, tudjon főzni, és természetesen sose izzadjon, ne menstruáljon (az a férfiaknak nagyon kellemetlen tud lenni), és ne mutasson ki érzelmeket (mert természetesen a nők csak hisztisek.)

És ez a rémesen sok nyomás a mai világban is teljesen jelen van a médiában, akár a sztárokat is keresztre feszítik az újságok, mintha nem lennének emberek egy-egy rossz színű ruháért vagy plusz kilóért. Ez csapódik le ebben a könyvben, ezt látjuk, hogyan hat a lányokra: A történetben az iskolában minden felületet, falat tükrök borítanak, az egész életük akörül forog, hogy a pasik hány pontot adnak a képeikre, erre alapozzák az értékrendjüket. Így nem csoda, hogy minden lány evési zavarral küzd a történetben, és nem is csoda, hogy annyira gyakori probléma ez a való világban is, hiszen, ha mindenhonnan az folyik a csapból, hogy tökéletesnek és szépnek kell lenni, különben semmit sem érsz, akkor mit várunk, hogyan viselkedjenek a lányok?

A könyvben egyedül isabelt lehetett megszeretni, ő vele tudunk azonosulni, mert ő az, aki teljesen kilóg a történetbeli társadalomból: hiába szép és az első rangsorszámmal rendelkező lány, kedves és értelmes és együtt érez másokkal. A többiek − vele együtt a főszereplőnk, freida is − leginkább áskálódnak, mindig vetélytársként tekintenek a többiekre, és kegyetlenek egymással, ami tinédzser- és gyerekkorban annyira jellemző amúgy is az emberekre. De ha erre ránézünk, ezt látjuk a mai világban és a médiában is, az előbb ezért kellett letennem az olyan jó kritikákat kapott Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia könyvet is, mert a lányok/nők nem lehetnek barátok, a nőknek marnia kell a többi nőt, különben egy másik nő előrébb végez nálad. Utálom ezt a világszemléletet, és igen, sok nőben ez benne van, mert belénk nevelt dolog ez, és ezt ki is mondja az egyik legutálatosabb könyvszereplő: Őket erre nevelték, azért nem kedvesek. És sajnos bár tudom, hogy valakik szerint elég, hogy van szavazati joga a nőknek, egyenlő fizetés például már nem kell, még mindig nem töröltük el a szexizmust és még mindig okoz súlyos problémákat.

Nem csak a lányok önbecsülésén esik csorba emiatt a torz kép miatt, amit a média és a társadalom ránk vetít, hanem azt is sulykolják ezzel együtt a lányokba, hogy addig egy senki vagy, amíg nincs kapcsolatod. Ezzel is foglalkozik a könyv, hiszen az alappillére itt a világfelépítésnek, hogy amikor egy pasi születik, terveznek háromszor-négyszer annyi nőt, hogy tudjon válogatni és a lányoknak kell azért megküzdeni, hogy őt válasszák, és ez határozza meg az egész életét. Nagyon jól ábrázolja a szex szerepét is a kapcsolatokban O'Neill, hiszen manapság is, az ifjúsági regényekben is csak azt látjuk, hogy ha szűz vagy, csak akkor érsz valamit, különben nem lesz férjed, viszont azért legyél mindenre nyitott és extra jó legyél mindenben. Szerencsétlen főhősünk sem érti ezeket a kitalált szabályokat, hiszen a könyvben nem mondhatnak nemet a férfiaknak, ugyanakkor, ha meg igent mondanak már az első tesztkörön, amire a pasik jogosultak, akkor biztosan csak szeretők lehetnek.

Természetesen O'Neill foglalkozik azzal, hogy a szexizmus a férfiakra is kihat: ők sem mutathatnak ki érzelmeket, mert az "lányos," és aktív szexuális életet kell élniük, nehogy melegnek bélyegezzék őket, ezek pedig sokszor vezetnek nemi erőszakhoz, mert ennyire nem tanítjuk meg helyesen, hogyan kell a szexualitást kezelni.

Előkerül még sok apróbb téma, minden,  amire kihat a kettős mérce és a szexizmus, ami még kifejezetten tetszett, hogy még az LMBT emberek megítélése és a rasszizmus is előkerül, mindkettőt hogyan fetisizálja a média, pornóba természetesen minden jó, de attól még nem lesznek igazi, teljes emberek.

Az Örökké a tiéd egy borzongató és gyomorszájon vágó regény, ami elgondolkoztat, ha esetleg még nem foglalkoztunk volna azzal a kérdéssel, hogy miért van szükség a feminizmusra, és az miért nem szitokszó, bármennyire is szeretnék ezt elhitetni velünk. Fájdalmasan gyönyörűen összerakott regény ez, ahol minden sort nehéz volt olvasni, annyira aktuális és elevenünkbe vág.

Kedvenc karakter: isabel

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a mondanivaló, az írói zsenialitás, ahogy össze lett fűzve az egész

Ami nem tetszett: a vége kicsit összecsapott

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Tilos az Á Könyvek

Kiadás dátuma: 2016. március (eredeti: 2014. július 3.)

Oldalszám: 436 oldal

Honnan: kölcsön

Cressida Cowell: How to Fight a Dragon's Fury (Így győzd le egy sárkány haragját)

2016. május 16., hétfő

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 12. része.

Úgy általában az egészről: Eljött a Végítélet napja, amikor is Holnap szigetén megkoronázásra kerülhet a minden törzsen uralkodó király, aki megtudhatja a Sárkány Ékkő titkát és felhasználhatja azt a sárkányok kiirtására. Alvin ellopta az összes Elveszett Tárgyat (köztük Fogatlant is) Hablatytól, a jogos királytól, és alig várja, hogy mindenek felett ő uralkodjon és véget vessen a világnak, ahol a sárkányok köztünk élnek. Mindenki azt hiszi Hablatyról, hogy halott, de Camicazi és Halvér nem adják fel a kutatást a fiú után. Hablaty a Hősök Vége nevű szigeten landolt, ráadásul azonnal is megtalálja őt a Sárkány Lázadás, de még a saját leleményességére sem számíthat hősünk, mivel nem emlékszik rá, hogy kicsoda is ő és mi történt vele eddig.

Rettenetesen vártam már ezt a könyvet, nem csak az előző rész függővége miatt, hanem mert ez az egész sorozat zárókötete, és az évek alatt nagyon hozzám nőtt ez a sorozat. Mivel Cowellnek eddig is jól ment az igen felnőttes üzenetek írása gyerekkönyvbe, sőt, szívszorító jelenetek is vannak, ezért reméltem, hogy valami ütős vége lesz, hiszen ott a kérdés is, hogy miért tűntek el a sárkányok. Ugyan előre sugallja nekünk a Sárkány Ékkő, hogy talán azzal irtották ki a sárkányokat, de hát tudjuk, hogy Fogatlan sosem hagyta el Hablatyot, és azért mégis gyerekmese ez, szóval csak nem nyerhet a gonosz a végén, ugye? Egész végig ez hajtott, ahogy faltam a lapokat, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, olyan jó feszültséget keltett ez a kérdés.

Közel ötszáz oldalas ez a meseregény (ami annyira nem meglepő, hiszen az utóbbi kötetek már a négyszáz oldalt elérték), viszont ezért cserébe két kisebb kalandot is kapunk. A kötet első fele arról szól, hogy Hablaty hogyan jut el a Holnap szigetére és oldja meg az ottani problémát, utána pedig − pár aranyos, kis szünetet jelző rajz után − szembe nézhetünk a Sárkány Lázadással. Külön plusz pont, hogy az elején Hablaty nem emlékszik semmire, ezért nem csak a többieknek, de saját magának is Hablaty nélkül kell boldogulnia. Bár mindkét kaland izgalmas, és iszonyatosan nagy a feszültség, valahogy úgy éreztem, hogy emiatt kevesebb Fogatlant, Halvért és Camicazit kapunk, amitől kevesebb is volt a humor. Noha éppen a világvége közeleg, háború dúl és az összes viking otthonát felégették, mégis annyira vártam volna egy kis Fogatlan-féle arrogáns beszólásokat, aranyos Fogatlan és Hablaty baráti jeleneteket, de mivel máson volt a hangsúly, ezért ezekből nagyon-nagyon kevésnek jutott hely.

Még mindig domináns elem a Hablaty-féle hősiesség, amit a mesékben nagyon szeretek, hogy a hősök leleményesen jutnak ki a szorult helyzetekből, és noha Hablaty elfelejtette, hogy kicsoda, még így is megmaradt ez a személyiségjegye. Ugyanakkor a kedvessége is sokat nyom a latban, mert minden jó tettét − amit eddig akár úgy is érezhettünk, hogy minden részben elfelejtették, hogy ő mentette meg az életüket − felemlegetik és megbecsülik érte.

A szülőkkel való kapcsolat mindig is nagy hangsúlyt kapott a könyvekben, és itt sincs ez másként. Mivel Hablatyot a szülei halottnak hiszik, ezért szívszorító jelenetek közepette látjuk a szülei megbánását, és még így is látjuk, hogy az anyja hiába szereti a fiát, nem képes rendesen kifejezni az érzelmeit. Imádtam, hogy Valhallarama nem az a tipikus anya karakter, amit amúgy láthatunk, nem úgy gondoskodó és kedves, ahogy azt beállítja minden médiatípus, de mégis érezzük, hogy valahol szereti Hablatyot, de emberileg képtelen normális anya-gyerek kapcsolatra. Az, hogy nem csak jó szülőket látunk, hanem szülőket, akik hibáznak, és ugyanolyan esendő emberek, iszonyatosan jó volt látni egy gyerekkönyvben. Ezt a témát csak még jobban árnyalta a kép, hogy megtudjuk ki Halvér apja − amire nem is számítottam, hogy lezárt szál lesz −, és ő sem tartozik a jó szülők közé, sőt! De mégis ott rejtőzik minden gyerekkarakterben az elkerülhetetlen vágy, hogy megfeleljenek a szüleiknek, és ez még így az utolsó kötetre is hozott magával szívszorító jeleneteket.

Ezen kívül Cowell mindig is szeretett azzal a témával játszani, hogy miként hatnak ránk a történetek, illetve hogyan születnek meg a mítoszok és legendák. Most a frappáns lezárást pedig ebbe bugyolálja bele, ezzel összekötve a mi világunkat Hablatyéval, miközben a történetek pozitív erejéről mesél nekünk.

De igazából ebben a kötetben a legerősebb téma az, hogyan küzdjünk lehetetlen helyzetekben. Hablaty egész végig fizikailag úgy szenved, hogy már én, mint olvasó is vele együtt fáradtam el. Itt a háború, minden kilátástalan, Hablaty minden porcikája fáj, fel is kéne dolgoznia a gyászát, de nem áll meg, pedig nagyon szeretne. És ez a küzdeni akarás annyira gyönyörű ellentéte volt a körülötte lévő pusztításnak és reménytelenségnek. Néhány jelentetnél akár még úgy is éreztem, hogy Cowell és Hablaty kiszól a sorok közül és az olvasókat biztatja, hogy bármit hoz az élet, nem szabad feladni. Nagyon szép kép még található arról is, amit majdnem öngyilkosságba való menekülésként is lehet értelmezni, de Hablaty még így is összeszedi magát és folytatja a küzdelmét, mert ott van előtte Holnap szigete. Nem éppen túl elrejtett így a jelentés, hogy mindig érdemes túlélni a Holnap kedvéért, de nagyon pozitív és szívmelegítő üzenet.

"És talán még ha minden katasztrófába is torkollik, nem tudsz rosszul cselekedni, ha szeretetből teszed."

Természetesen a másik főtéma a szeretet és a pozitív emberi hozzáállás, és minden szereplő aszerint kapja meg a végső jutalmát, hogy önző volt-e, vagy hiába tett rossz dolgokat, de végső soron azt szeretetből tette-e. Míg Pléhpofa vétett ugyan Hablaty ellen, mégis csak szerette a fiát − ezzel tökéletes ellentétben áll a Boszorkány, aki a saját önzése miatt tette azt a fiával, amit, és a sorsuk ezt tükrözi is.

Viszont elég komoly témákat is érint Cowell és őszintén nem hittem volna, hogy az egész mese ide fog kilyukadni. Egy kicsit talán esetlennek is lehet látni a végét, eléggé súlyosan teszi elénk A Fő Üzenetet, mégis azt mondom, hogy ez így is tökéletesre sikerült a szememben. A rabszolgaság miatt kialakult háború van a középpontban és ezzel az emberiség pusztító természete. Látjuk azt, hogyan uralja a tömegeket a félelem, hiába tudják, mi lenne a helyes dolog, hogy min kéne változtatniuk, egyszerűen nem merik megtenni, mert nem könnyű út, és valahol mindenki egyedül érzi magát, mit számítana pont az ő véleményük. Látjuk, hogy mi kell a lázadásokhoz, milyen áldozatokat követelnek - vérontást mindkét oldalról, látjuk, hogy háborúban a tudományt és a leleményességet tömegpusztító fegyverekre fordítják az emberek. Eléggé arcon csapja ez főleg a felnőtteket meseregény közben − a gyerekeknek lehet még egy kicsit kaland, de mégis érezhetik mögötte a komolyságot. A fő üzenet itt nem más, hogy mindig lesz rossz az emberekben, de sosem szabad feladni, hogy jobbá tegyük a világot, még ha a mi generációnk ebből semmit nem is fog látni.

Cowell pedig ezt használja fel egy briliáns, szívszaggató, keserédes befejezéshez. A "hogyan tűnnek el a sárkányok" kérdésre olyan választ ad, amin azóta se léptem túl, és nem is hiszem, hogy egy hamar túlteszem magam rajta. Ezt csak tetézi, hogy van benne olyan jelenet, amit még én is megkönnyeztem, és a végén még az is kiderül az epilógusból, hogy Hablaty a halálos ágyán mesélt el nekünk az egész történetet.

Az Így neveld a sárkányodat meseregény sorozat valami csodálatos: Benne van a gyermeki kalandvágy, a humor, a kedvesség és egy csepp naivitás. Hablaty az emberi természetről mesél nekünk, a bennünk rejlő sötétségről is, a kapcsolatokról, amik meghatároznak minket egy egész életre, megmondja nekünk, hogy bárki lehet Hős, és hogy annak lenni mindig nehéz, de megéri küzdeni, még ha nem is kapunk érte jutalmat. Köszönöm, Hablaty és Fogatlan, az élményeket!

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Camicazi, Alvin

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, tökéletes befejezés

Ami nem tetszett: kevés Fogatlan, kevés humor

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2015. november 3. (eredeti: 2015. szeptember 8.)

Oldalszám: 496 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.