Sylvain Neuvel: Alvó óriások

2016. november 25., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Themis Akták 1. része.

Úgy általában az egészről: Deadwoodban egy kislány sötétedés után véletlen egy gödörben köt ki, ahol egy titokzatos tárgyat találnak. A kislányból, Rose-ból, később tudós lesz, és a véletlenek összjátéka folytán egy titkos szervezet őt nevezi ki arra, hogy a robot kezet, amit kiskorában felfedezett, tanulmányozza egy elit csapattal egyetemben. Vajon sikerül-e megtalálni a robot mindegyik darabkáját és megfejteni a titkát?

Alapjáraton nem olvasok sok sci-fit, főleg nem olyat, ahol bármiféle utalás van az űrre, mégis csakhogy ellentmondásos legyek imádom az olyan történeteket, ahol rejtélyes régi civilizációk hagytak hátra tárgyakat, legyenek azok földönkívüliek vagy egy régen a helyünkön élő más társadalmak. A regény témája és a felépítése egyaránt vonzott és már a külföldi megjelenés bejelentése óta a várólistámon ült ez a könyv, amire hála az égnek nem kellett sokat várni a magyar közönségnek sem.

A történet jól ismert, a már megszokott sablonokból építkezik, így a zsánerében nem nagyon tud újat mutatni, mégis a könyv varázsereje abban rejlik, ahogy Neuvel prezentálta az egészet és amilyen mondanivaló csempészett a sorok mögé. Az egyik kedvenc formai elemem, ha csak naplóbejegyzésekből és egyéb dokumentumokból ismerjük meg a történetet, itt pedig egy névtelen narrátor készít interjúkat és gyűjti össze a releváns felvételeket. Egy kicsit tartottam is ettől, hogy ha egy rejtélyes kormányember lesz a főnézőpontunk mennyire személytelen lesz a sztori és nem fogok kellőképpen együttérezni a karakterekkel, de szerencsére ezzel nem akadtak problémák. Az egyetlen apró zavaró tényező csak, hogy néha túlságosan erőltetetten használta Neuvel a leírásokat, és nem éreztem eléggé természetesnek, hogy miért kell az interjúkban megemlíteni, hány négyzetméteres is egy terem avagy milyen színű a haja az adott karakternek.

A karakterek közül egyedül a narrátort tudnám kiemelni, sokat dobott a történeten a titokzatosságával − nem igazán tudtunk meg sem a szervezetéről sem őróla semmit −, a hihetetlen leleményességével és eszével, valamint a fanyar humorával. A többi karakter teljesen rendben volt, és mivel inkább az emberi dolgokra összpontosít a történet, ezért előtérbe került a pár főszereplő közötti kapcsolat és a különböző egyéniségek összesúrlódása. Viszont úgy érzem, hogy Neuvelnek nem sikerült kilépnie a tipikusan férfi írók által generált női karakterek sablonjának keretei közül, viszont ez nem volt túl zavaró. Azt különösen kedveltem, hogy az egyik női karakter inkább menekül a kapcsolatok elől, míg a férfi az, aki jobban bírja az elkötelezettséget, ezzel egy kis színt véve a romantikába. (Ami amúgy nem hangsúlyos, de jelen van.)

Noha érdekel kifejezetten, hogy kik állnak a robotok mögött, illetve, hogy miket tud ez a robot még és hogy alakul majd a hőseink sorsa, a regény főbűvereje számomra a mögöttes tartalom volt. Egy kicsit elénk lebegteti a sors és végzet kérdését: Mennyire véletlen az, hogy dr. Franklin, aki kisgyerekként megtalálja az első darabot ebből a hatalmas szerkezetből később a kutató projekt vezetője lehet? Illetve a romantika szálon is felmerül, hogy az egyik pár a legtökéletesebb páros vagy a legszörnyűbbek, mivel olyan következményei vannak a kapcsolatuknak.

De a legnagyobb téma igazából az, hogy az emberek, a nemzetek hogyan viselkednek egymással, és mennyire feleslegesek a háborúk. Tekintve, hogy a történetben földönkívüli robotot találnak a Földön, a szereplők és mi is elgondolkozunk azon, hogy ha nem tudnak a nemzetek a béke érdekében együttdolgozni vajon mennyi esélyünk lenne, ha valaki megtámadna minket kívülről, hiszen nem vagyunk hozzászokva az igazi együttműködéshez és mindig lesznek olyanok, akik politikai hatalomra vágynak.

Noha látjuk a dolgok politikai oldalát is a könyvben, és azt hogyan befolyásol minket a kormány a médiával, leginkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy egy új technológiai kutatás milyen etikai kérdésekkel jár: Felmerül a tudósokban, hogy bármennyire is kíváncsiak arra, hogyan működik a világ, mégis van egy határ, ahol már nem őriznénk meg az emberiségünket, és ezt vajon meg kell-e tartani, ha szeretnénk az emberiség jólétét szolgálni. Mennyi és mekkora az áldozat az, amit meg lehet hozni egy technológiai áttörés érdekében? És természetesen minden új technológiában ott rejlik az a lehetőség, hogy fegyvernek fogják használni, ezt is bemutatja a könyv, hogy a tudósok, akik ezen dolgoznak, hogyan birkóznak meg ezzel.

A regény egyetlen gyengepontja a vége: Faltam a sorokat, majd lapoztam egyet és vége is lett a könyvnek. Nem éreztem teljesnek így a sztorit, kicsit olyan érzésem, mintha csak egy teljes regény felét kaptam volna meg. De az epilógus abszolút kárpótolt érte, mert egy olyan kérdést vetett fel, amit reméltem, hogy be fog hozni Neuvel. Így teljes izgalommal várom a következő részt!

Az Alvó óriások nem egy mozgalmas kalandregény, nem ad adrenalin löketet, hiába lennének akció elemek benne, mégis képtelen voltam elkapni a tekintetemet az előttem kibontakozó eseményekről, és sikerült elgondolkodtatnia. A történet és a mondanivalója pedig bekúszott a bőröm alá és nem tudtam kiverni a fejemből, napokig azon töprengtem, vajon mit tennénk tényleg, ha az emberiség ebbe a helyzetbe kerülne.

Kedvenc karakter: névtelen narrátor

Ami kifejezetten tetszett: a kérdések, amiket felvet

Ami nem tetszett: túl hirtelen ért véget

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2016. október (eredeti: 2016. április 21.)

Oldalszám: 286 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.