C. L. Stone: Introductions (Bemutatkozások)

2015. szeptember 12., szombat

Hogy akadtam rá: Nancy ajánlotta.

Sorozat: A The Ghost Bird 1. része.

Úgy általában az egészről: Sang Sorenson egész életét szinte bezárva töltötte otthon, mivel az anyja annyira retteg mindentől, ezért elhatározta, hogy a lányait nem engedi sehova. Sang, hogy bebizonyítsa magának, hogy az emberek nem mind nemi erőszaktevők és gyilkosok, úgy gondolja, hogy miután új helyre költöztek, nem árthat neki, ha az utca egyik üres házában tölti az éjszakát. Ekkor találkozik Kotával, a szexi fiúval, aki megszánja a lányt, mert esik az eső és hazaviszi, és természetesen Sang nála tölti az éjszakát, mert ez már csak így megy vadidegenekkel. Persze Kota nincs egyedül, gyorsan bemutatja jó pár helyes barátjának a lányt, akik elhívják Sangot vásárolni. Az izgalom tetőfokára hág, mikor a lányt véletlen egyedül hagyják, és megtalálja őt a helyi rosszfiú, hogy szexuálisan zaklassa, de persze a szuper szexi csapat megmenti.

Ez a posztom tökéletesen jó párt alkot az előzővel, mert ugyanúgy vágybeteljesítő regény, azaz igazából tele van logikátlansággal és minőségileg nem a legjobb, mégis élvezetes olvasni. És míg az Anita Blake sorozat valahogy kifulladt és túl komolyan veszi magát, addig itt még nem akad probléma ezzel.

A sorozatot külföldön egész sokan kedvelik, pedig egy kis magánkiadásos valami (mert regénynek nem nevezném őket jó szívvel), és bár sokan azt mondják, hogy csak a kis agyatlan tini lányok tudják élvezni (ami milyen sértő megjegyzés), igazából nem ebben rejlik a sorozat sikerének titka. Olvastam az írónő írós tanácsait valahol, amikben amúgy akad egy-két fura felfogás (ne olvassunk könyveket abban a zsánerben, amiben írunk), mégis volt egy olyan, ami megfogja a lényeget: "Szeresd, amit csinálsz, és mások is szeretni fogják." Egyszerűen süt a lapokból, hogy nem csak egy adag egóval rendelkezik az írónő, mint a legtöbb írópalánta, hanem szinte szerelmes a saját karaktereibe és a helyzeteket mindenféle szégyen nélkül írja, kitálalva ezzel a legbensőbb fantáziáit. Ez persze regénynek nem , leginkább rajongói írásnak mondanám vagy egy jobb hasonlat pornónak. Mert a pornónál az ember nem várja el a logikát, az csak egy fantáziát elégít ki, és ez persze ifjúsági regény, szexi fiúkkal, de ugyanazt a célt szolgálja.

Nem próbál ez a sorozat történetet elénk tárni − legalábbis még nem, ez csak egy ingyenes bevezető rész, ahol szó szerint csak mindegyik fiúval találkozik a főhősünk, illetve úgy érzem, hogy bármiféle cselekmény is lesz, az csak egy álkeretet szolgáltat ahhoz, hogy kiélje magát az írónő. Nem próbálja ez a sorozat elhitetni velünk, hogy ez egy reális történet, egyszerűen nem veszi magát komolyan, és ezért sincs vele bajom.

Egy kicsit úgy éreztem magam közben, mint amikor a Jupiter felemelkedése filmet néztem, ami szintén ugyanez a kategória: Bár első körben lehetne erre a könyvre sikítani, hogy anti-feminista, mert a főhősnő állandóan csetlik-botlik és annyi életrevalóság szorult belé, mint Bella Swanba, és minden férfi/fiú szereplő meg akarja védeni, mégis… Ott van az, hogy igen, vannak ilyen női szereplők, akik nem fognak seggeket szétrúgni, akiknek a fő ereje az, hogy lelkileg erősek és úgymond a "szív" erejével rendelkeznek, és miért ne vágyhatnának arra, hogy valaki megmentse őket? Igazság szerint ezzel a fantáziával önmagában semmi gond nincs, amíg nem az a normális, hogy egy nő helye a konyhában van és csak másodlagos emberi lény. Valahogy bár ez a könyv néhol ügyetlenül egyensúlyozott az elfogadható női ábrázolás és a szörnyű esetlen főhős között, mégsem tudom azt mondani rá egyszerűen, hogy rossz, és így ez a fele nem is idegesített.

Sang karaktere amúgy hihetően béna, főleg szociális helyzetekben, mivel annyira el volt zárva és az anyja agymosásszerűen belé nevelte, hogy mindenkinek aljas szándékai vannak és mindenkitől rettegnie kell. Természetesen ehhez még hozzájön a tinikorban szokásos önbizalomhiány és máris kész a recept egy állandóan piruló, félszeg főhőshöz. Sang sok belső gondolata frusztrált, de végül is ezek is reálisak voltak, hiszen mindig eddig elvárták tőle, hogy bocsánatot kérjen, akár a létezéséért is, szóval amikor pitiáner dolgok miatt kezd el aggódni vagy esdekelni a fiúknak, az persze, az olvasó számára lehet idegesítő, de valahol inkább szomorú, hogy Sang mennyire nem veszi magát emberszámba. Remélem, hogy a kötetek többi részében fejlődésen fog átesni, és azért lesz ez is központi téma, hiszen a megtört emberek egymásra találása szintén egy jól bevált fantázia.

Persze, azért a "nem olyan, mint a többi lány" dolog eléggé zavart, mert bár a fiúk sem igazán tartoznak a megszokott kategóriába (és nem csak a kinézetük miatt ám), mégis úgy érzem, hogy azt kéne hangsúlyozni inkább, hogy minden ember más és más, nem pedig azt, hogy jajj, de más a főhős, mert a többi lány szereti magát sminkelni, ő pedig természetes szépség. Amihez persze jön a már filmekből is olyan jól megszokott "ha leengeded a hajad," nőiesebb és szebb vagy" elem, amit szintén gyűlölök.

Igazából ez a sorozat nem más, mint egy tinédzser álma, ahol a szürke, tömegbe beleolvadó, magát semmibe vevő főszereplő megtalálja a kiutat az otthoni rémes helyzetből, barátokat szerez, és eközben persze kilenc helyes pasi veszi körül. Csakis azoknak ajánlom, akik valami nagyon agyatlan, nagyon fanfictionszerű írásra vágynak, és persze a poli vagy szerelmi sokszög szerelmesei nagyobb előnnyel indulnak, mivel bár még itt nincs romantika, azért elég egyértelmű, mire épít ez a sorozat.

Kedvenc karakter: Silas, Mr. Blackbourne

Ami kifejezetten tetszett: a fanfic hangulat

Ami nem tetszett: írásilag nem a legjobb :D

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Arcato Publishing

Kiadás dátuma: 2012. december 23.

Oldalszám: 206 oldal

Honnan: saját, e-book

Laurell K. Hamilton: Halálcsók

2015. szeptember 5., szombat

Hogy akadtam rá: Gimnáziumban nyomták a kezembe a sorozat első kötetét.

Sorozat: Az Anita Blake 21. része.

Úgy általában az egészről: Amikor egy vámpírbanda elvisz átváltoztatni egy tizenöt éves lányt, az jog szerint emberrablásnak számít, hiszen fiatalkorú még nem egyezhet bele a harapásba. Így Anitán a sor, hogy előkerítse az áldozatot, lehetőleg még élve. A gond ott kezdődik, amikor a vámpírtársaság úgy néz ki, mint egy csapat kedves ember a közeli szomszédságból: csak fiatal gyerekek és öreg, nagyszülő korúak. Gyanúsnak tűnik a dolog, de nem tudják eldönteni, hogy ki állhat mögötte és milyen céllal. Eközben persze Anitától rettegnek a vámpírok is és az emberek is, hiszen ő teszi a dolgát és bárkit megöl, akinél fegyver van és veszélyt jelent, még ha gyerek is vagy annak néz ki.

Egy vallomással kezdeném ezt a posztot: Nagyon elfogult vagyok ezzel a sorozattal, mert bébi könyvmoly koromban kezdtem el olvasni, és Hamilton vezetett be egy másfajta világba. Egy világba, ahol a lányok/nők is lehetnek segget szétrúgó, komor, borongó, szarkasztikus hősök. Nem azt mondom, hogy ne lennének ilyen művek még, mert van azért elég, főleg mostanában, de akkor még nem igazán kerülhetett, főleg magyar nyelven ilyesféle regény a kezembe. Imádtam azt, amit ez a sorozat adott, egy kellemes álomképet: A magányos detektívet, aki semmibe veszi magát, mégis mindenki ámulva néz fel rá. Egy hős, akit bár felemésztenek a problémái, mégis megoldja mindenki másét. Azt hiszem, ez egy tökéletesen összesűrít egy fajta fantáziát, amibe szívesen merülnek el az emberek. Van aki hercegnő szeretne lenni, van aki darabolós gyilkos/vámpírvadász, és ezzel nincs semmi baj.

Az ilyesféle regényekre azt mondom, hogy vágybeteljesítők, és bár ezt a szót általában negatív értelemben használom, nincs velük semmi gond, amíg szórakoztatóak. Ennek a sorozatnak kismillió hibája van, de eddig valahogy egy hullámhosszon voltam Hamiltonnal, és nem zavartak annyira a bukkanók, főleg Anita önfényezése és a többi nő lenézése. Most eljött az a pillanat, hogy elgondolkozom rajta, hogy folytassam-e Anita kalandjait − ezt a kötetet már ismételten csak kölcsönkértem és nem is tervezem megvenni, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy akarom én ezt tovább folytatni.

Noha van itt jó alaptéma (és persze a világ és a karakterek is már hozzám nőttek 11 év alatt), mégis elveszik minden a regény gyengeségei között. A főbb témák közé tartozik, már szinte persze megszokás szerint, hogy mit jelent igazi gonosznak és szörnyetegnek lenni, amivel nagyon jól tud játszani Hamilton, tekintve, hogy nem csak a természetfeletti tudnak gonoszok lenni a könyveiben. Erre itt még nagyobb hangsúlyt fektet, ahogy Anita egyre több erőt kap, és a régi barátai társai néha félő szemmel néznek rá. Illetve Anita a túlélési ösztöne és a sok tapasztalata miatt olyanokra is képes, amin mások sokkal többet gondolkoznának vagy nehezükre esne.

A másik főtéma, ha már a romantika is bekerült a sorozatba, a kapcsolatok, és hogy Anita, aki mindig is munkamániás volt inkább, hogyan próbálja a munkáját egyeztetni a párkapcsolataival, főleg hogy elég nehéz és veszélyes munkát végez. Ezzel persze a rendőrök közül nem csak Anitának vannak problémái, és ezt a részét még egy kicsit kedveltem is a könyvnek, hogy apró realistást csempész az amúgy idilli vágyálomba.

A kötet középpontjában most két karakter áll, hiszen mindig van valakinek valami problémája: Sin, aki a legfiatalabb Anita háremében azon sír, hogy Anita nem képes beismerni, hogy szereti, mert zavarja a korkülönbség, és emellett még sok tanulni valója van Anita életviteléről és hogy az milyen veszélyekkel jár. Még elviselhető lett volna ez a dráma adag, ha nem párosul hozzá Asher undorító viselkedése. Persze, hogy vannak emberek, akik képtelenek boldogok lenni a lelki sebeik és a negatív tapasztalataik miatt, de annyira teátrális, rosszul megírt és feleslegesen belezsúfolt volt ez a szál, hogy az idegeimen táncolt. Azok után, amit Asher tett, nem tudom, hogy képesek még mindig megbocsátani neki. És akkor itt már kezdődhet a logikai és írói hibák felsorolása. Állandóan emlegetik, hogy Asher új városba költözik, csak így, hogy "új városba," miért nem tudhatja meg az olvasó, hogy hova? Ettől úgy éreztem, hogy ennyire lusta volt Hamilton, hogy még a térképre se tudott rábökni.

De ennél sokkal nagyobb hibák is vannak, ami miatt kiérdemelte az egy csillagot ez a kötet. Először is teljesen aránytalan, 460 oldalas és bár az elején akcióba csöppenünk, ez hamar kifullad és gyorsan átadja a helyét több fejezeten át tartó, unalmas beszélgetésnek, ami annyira nevetséges, hogy leginkább tényleg csak vágyálmokban tudná elképzelni az ember, nem pedig kiadott könyvben. Először is Anita összeveszik Larryvel a vámpírok miatt és teljes a harag, természetesen Anita nem érezheti úgy, hogy valaki ellene megy és vége van itt egy kapcsolatnak, rögtön behoz neki Hamilton egy új srácot, aki tanulni akar Anitától, betöltve a mentorált tanonc helyét. Természetesen ez a srác meleg, szóval hagy jó három fejezetnyi időt arra, hogy politikai korrektségről beszélgessünk, ami amúgy tök jó dolog, de amikor átmegy valami fejen vágós, prédikáló valamibe, ami szótárcikkek és wikipédia oldalak kimásolása, az fárasztó és csak kellemetlen az olvasónak. Ez után persze jön a női szereplőnk, akinél Anita sokkal jobb, mert ez egy gonosz nőszemély, aki meg akarja magának szerezni a meleg srácot, és egy hihetetlen, sarkított jelenetet kapunk arról, hogy a nő semmibe veszi a pasit és Anitával beszélgetnek úgy, mintha adott fickó ott se lenne, előtte elismerve, hogy igen, rá akar arra mászni, meg jól meghágni és Anita egy ribanc és én ezt nem bírom már… Rágondolni is rossz.

A logikai hibák (miért hagyja ott Anitát a testőre csak azért, mert egy lány megijedt és el kell kísérni egy szobába, miért nem várhatják meg hogy jöjjön másik testőr?), a nevetséges istenítésig (csak Anita az egyetlen nő, aki képes polikapcsolatra), a sértő LMBT dolgokig (a biszexualitás azt jelenti, hogy valakinek mindig kell mindkét nemből partner, azt meg sem említem, hogy nem csak két nem létezik, de sebaj, tápláljuk a hülye sztereotípiákat) minden van itt, ami elveszi az olvasó életkedvét is. De leginkább az zavart, hogy semmi nem történik, és a könyv második fele már teljesen szétesett, nem is tudom regénynek nevezni, inkább csak szex novellák voltak, mindenféle koherencia nélkül.

Noha semmi baj nincs a tökös, tűsarkúval vámpírt ölő vágyálommal, egy ilyen regénynek az lenne elsősorban a dolga, hogy szórakoztasson, Hamilton pedig csak prédikál és nevetséges szex jeleneteket ír. Se ponyvának, se pornónak nem volt ez jó, és úgy érzem, tényleg jót tenne már egy szerkesztő az írónőnek.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: unalmas, tele kellemetlen, nevetséges helyzetekkel és jelenettel

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2015. június 4. (eredeti: 2012. június 5.)

Oldalszám: 464 oldal

Honnan: kölcsön

Michael Downing: Breakfast with Scot (Reggeli Scottal)

2015. augusztus 2., vasárnap

Hogy akadtam rá: Tom Cavanagh maratont tartottam, és a filmben ő játssza a főszerepet.

Úgy általában az egészről: Sam és Ed élik boldog és csendes életüket Cambridge-ben, egészen addig, amíg Sam testvérének exe, Julie meg nem hal túladagolásban. Egy ősrégi ígéret - és egy-két hamis papír - miatt, Julie gyereke a párnál köt ki, amíg a nevelőapja érte tud jönni. Természetesen a szomszédok mind szívesen segítenek a gyereknevelésben, mégis Edék nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy Scot imád mindent, ami rózsaszín és fodros.

Először a filmet láttam, bevallom, éppen Tom Cavanagh hétvégét tartottam a túl sok The Flash maraton után. Mikor megláttam imdb listán ezt a címet, és utánaolvastam, úgy gondoltam, pont erre van szükségem: egy kedves, humoros kis történet arról, hogy milyen megtalálni az igazi családunkat, ami nem feltétlenül a vérszerinti köteléket jelenti. És míg a film tele volt a megszokott családi film klisékkel, mégis elszórakoztatott, és meglepődtem rajta, hogy mennyire fontos téma benne, nem csak az LMBT közösség elfogadása, hanem a társadalomba beidegződött női/férfi nemi szerepek káros hatása. Ezek után nagyon vártam, hogy végre olvashassam a könyvet, bár arra elég negatív kritikákat láttam csak, mondván, hogy a nyelvezete idegesítően egyszerű.

Aztán végre eljutottam odáig, hogy megérkezett a könyvem, és igen, a nyelvezete valóban nem szépirodalmi, de ez nálam sosem volt akadály. Míg a film egy könnyed vígjáték, némi komoly témával, a könyv hangulata sokkal keserédesebb, bár azért nagyon nyomasztó dolgokat nem kell tőle várni. A narrátorunk Ed - ennek kifejezetten örültem, hogy a főszereplő párosból a cinikus és szarkasztikus, nem éppen emberszerető fél fogja elmesélni a történetet, egészen egyszerűen, mert érdekesebb nézőpont karakter, és a történetet is feldobja, hogy az ő kőszíve olvad fel Scot bájától.

Az alaptörténet egyszerű: Ed és Sam boldogan élnek együtt, bár nyilvánosan nem igazán vállalják fel magukat, és az életükbe belecsöppen Scot, akit nem érdekel mások véleménye, imádja a sminket, a finom ruhákat és mindent, ami rózsaszín. Míg Sam és Ed megpróbálják a társadalmi elvárásoknak nevelni Scotot, ezzel elnyomva benne mindent, amitől az eredeti önmaga lesz, rá kell jönniük, hogy velük is ugyanezt tették, és megkérdőjelezik, hogy vajon tényleg meg kell-e felelni valami íratlan normának.

Egy kicsit az olvasó is elgondolkozhat azon, hogy amit ő maga gondol, vajon mennyire toleráns, hiszen bár megmosolyogtató, hogy Scot mennyire nem férfiasan öltözik és érdeklik a pomponok, mégis inkább az aranyos kategória és nem az, amit kegyetlenül csúfolni kéne, illetve büntetni. A könyv főtémája - akarva-akaratlanul is - a nemi szerepek káros berögződése, hogy miért is bolondság mindent felcímkézni fiús meg lányos kategóriába, legyen az ruha, hobbi vagy játék. Erről kisesszéket lehetne írni, hogy mekkora problémákat tud okozni az élet ennyire szexista megközelítése, miért hátrányos ez a férfiakra és a nőkre nézve, és miért táplálja ez csak még tovább az ártalmas sztereotipiákat. De Scottal, aki teljesen ártatlan, jószívű és épp gyászolja az anyját, az olvasó egyből együttérez, és kénytelen újraértékelni a saját gondolkozási módját. Miért ne használhatna virágillatú fürdőolajat? Miért ne olvashatna női főszereplős könyveket? Miért ne hordhatna egy fiú/férfi sminket? Miért kéne minden fiúnak fociznia?

Ez attól lesz még szomorúbb, hogy tökéletesen összeköthető az LMBT témával, hiszen ezeket a “kötelező” nemi szerepeket hozzákötik a kapcsolatban lévő felekhez, és sokan ezért nem értik meg, hogyan tud például két férfi együtt élni egy kapcsolatban. Ki a nő és ki a férfi, kérdezik általában, ami őszintén sértő és teljesen sztereotip, hogy muszáj az egyik férfinak feminimnek lennie. Scot, akiről igazából nem derül ki, hogy meleg-e vagy sem, esetleg biszexuális vagy transznemű, viszont annál feminimebb, gondolkozásra készteti Edéket is, akiknek bár voltak a társadalom által nem elfogadott hobbijaik, mégis arra kényszerítették magukat, hogy beleilljenek abba a kis skatulyába, ahova rakták őket.

“Egy kicsit mindannyian szégyelltük magunkat. Nem voltunk egy család, de osztoztunk egy közös érzésen. A furcsa életünk folyamán mindannyian szégyelltük azt, akik vagyunk, ez az érzés pedig hozzánk ragadt, és csak ez tartott össze minket.”

Az egyik legszívszorítóbb párbeszéd arról szól, hogy Ed - bár nem vallásos - az egész társadalmat egy isteni panteonnak tekinti, mert fejet kell előttük hajtania és meg kell hunyászkodnia, csak azért, hogy élhessen. Ami még inkább elszomorító, hogy Ed úgy látja Scotot, ahogy a többi ember őt a melegsége miatt. Edben azért is annyira integrált az enyhe önutálat, és Scotban természetesen önmagát is látja, mert úgy nevelték, hogy soha semmin nem kell változtatni, csak megszokni. És valahol ennek a könyvnek az is az üzenete, hogy még ha csak személyes körben az ember kiáll magáért és a saját ideáiért, akkor is hozhat pozitív változást.

Persze, a regényben más témák is felbukkannak: Arról is szól, hogyan hatunk egymásra, minden tettünknek következménye van mások életében, és hogy érdemes ezen elgondolkoznunk. Az író eredeti gondolata az volt, hogy arról írjon könyvet, hogy milyen kellemetlenek az olyan szomszédok, akik mindenbe beleütik az orrukat, és bár ez jelen van, a pletykálásokkal és a kéretlen tanácsokkal, inkább kedves humorforrások. Ugyanis a másik téma a család - és inkább nem a vérszerinti - és az egész utca lakossága inkább egy kedves, és néha zűrös rokonságra hasonlít. És az is felmerül, hogy miért szeretjük egymást, és hogy képesek vagyunk csak tökéletes képeket festeni valakikről, ahelyett hogy a valóságot látnánk, és hogy ennek milyen hatása lehet egy kapcsolatra.

A film és a könyv között akadnak különbségek, főleg a sport témát emelték bele a filmbe, hogy egy kicsit sarkítottabb legyen a mondanivalója, de igazából mindkettő egy szívhezszóló történet a család igazi jelentőségéről, az elfogadásról és a szeretetről.

Kedvenc karakter: Ed, Scot

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Counterpoint

Kiadás dátuma: 2008. május 2. (eredeti: 1999. október 1.)

Oldalszám: 208 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

R. J. Palacio: Csodácska

2015. július 27., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: August Pullman arcdeformációval született, így egészen tíz éves koráig a sok műtét és lábadozás miatt nem járhatott iskolába. Most viszont, bár a szülei túlságosan is védik a világtól, úgy döntenek, hogy beíratják igazi suliba, hogy végre barátokat szerezzen.

Bár a főszereplő, August, ritka arcdeformációval született és ezzel küszködik, a könyv főtémája mégis ráhúzható bármilyen olyan betegségre, ami kihat annyira az emberre, hogy másoknak is feltűnik. Talán azért is érintett meg most ez a könyv annyira, mert August orvosi kalamajkáját, azt hogy mások nem tudják hogyan kezelni - vagy túlságosan védik, vagy csak nevetnek rajta -, teljesen át tudtam érezni és azonosulni tudtam vele, noha teljesen más betegséggel járok most kórházakba.

És hiába a betegség és az ezzel való élet a központi téma, mégis annyi minden másról szól ez a könyv, és ennek nagy részét annak köszönheti, hogy nem csak August nézőpontjából látjuk a történetet, nem csak az ő problémája teszi ki az egész regényt. Így az egész sokkal valószerűbb, hihetőbb és szívbemarkolóbb lesz, és így egy igazi felnövésről, énkeresésről szóló könyvet kapunk, aminek a legnagyobb üzenete az, hogy legyünk toleránsabbak. Hiába nem ismerünk valamit, hiába elsőre ijesztő főleg a saját tudatlanságunk miatt, mindenki csak érző emberi lény, és úgy fejlődünk, ha utánanézünk a dolgoknak és nyitott szívvel és elmével állunk a világhoz.

Minden karakternek különböző problémái vannak, és Augustot is több karakter szempontjából látjuk, így azt is bemutatja Palacio, hogy az emberek milyen hatással vannak egymásra életére, és hogy egyetlen apró cselekedet vagy szó is mennyit számíthat egy embernek.

August a betegségekkel való küzdelmet mutatja be, milyen megszokni, hogy állandóan kórházba kell járni, különféle vizsgálatokra menni, és hogy mit jelent ez számára kapcsolati szinten. A legtöbben nem tudják rendesen kezelni, mert az első dolog, amivel azonosítják mindig a betegsége, és noha szüksége van egy-két változásra az életmódjában, mégis a családja túlságosan törékenynek látja. Ahogy August bekerül az iskolába, úgy természetesen látjuk az általános reakciókat, de a legszívszorítóbb mégis az, amikor August ámítja magát, hogy nem is olyan fontos, hogy mindenki elfogadja, mégis szívesen járkálna állandóan maszkokban, hogy úgy tekintsenek rá, mint a többiekre. Ezzel egy kicsit Palacio a kinézethez társuló szociális elvárásokat is érinti, mint témát.

August, testvére, Via már korán megtanulta, hogy nem neki a legrosszabb, látva az öccsét, ezért ő az a fajta karakter, akinek rá kell jönnie, hogy csak azért, mert másnak másfajta baja van, az ő problémái is jogosak. Emellett pedig még a halál és gyász témáját is érinti a szála, mert ő az, aki a legjobban hiányolja a nagymamájukat. (És akkor még ne is beszéljünk egy másik gyászt érintő szálról, amin még én is bőgtem.) És lévén, hogy Via tinédzser, és most kezdi a gimnáziumot, a barátságok változásáról is szó esik, hogy milyen kétfelé felnőni.

Summer karaktere is felhozza az elmúlás témáját, és a gondolatot, hogy mi lehet a halál után, ami sokakat foglalkoztat ebben a korban, amikor legelőször gondolnak bele, hogy az élet véges. Jack szála egy kicsit érinti a társadalmi különbségeket, és ahogy vele is gonoszkodnak a többiek jóformán a semmiért, tökéletes párhuzam arra, hogy az August elleni támadásoknak sincsen semmi értelme, ahogy semmiféle utálatnak és megkülönböztetésnek se. Justin a választott/talált család témáját hozza, és azon gondolkozik, vajon sorsszerű vagy véletlenek sorozata-e az élet. Míg Miranda szintén a szüleivel küszködik, nevezetesen azzal, hogy elváltak és a másoknak való megfelelési vágya a főproblémája.

A Csodácskában rengeteg fiatalkort érintő téma és probléma van, mégis arról is szól, hogy milyen az életünkben a nehéz időszakokat átvészelni, így ez a történet mindenkinek adhat valamit. Csupa szív ez a könyv, ami az elfogadásról és a kedvességről szól, és hogy mennyivel jobb lenne ez a világ, ha mind megpróbálnánk megértők és toleránsak lenni.

Kedvenc karakter: August, Olivia, Jack

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: az enyhén rózsaszín szirupos befejezés

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2012. február  14.)

Oldalszám: 364 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

David Levithan: Hold Me Closer - Engedj közelebb!

2015. június 3., szerda

Hogy akadtam rá: LMBT irodalmat kerestem.

Sorozat: A Will & Will kiegészítő kötete.

Úgy általában az egészről: A Will & Willből már jól ismert Tiny Cooper musicaljéhez való rendezői utasításokat tartod a kezedben, dalszövegekkel és jó tanácsokkal. Ez a darab Tiny életét dolgozza fel a születése pillanatától kezdve és azt, hogyan boldogult ebben a világban így "nagy csontozatú," harsány, meleg tiniként.

Közel négy éve, hogy olvastam a magyarul éppen most megjelenő Will & Willt, és bár most visszaolvastam és Tiny Coopert kedvenc szereplőmként jelöltem ott meg, mégis úgy vagyok vele, hogy így visszanézve, annyira nem kedveltem őt, mint a többiek. Bárhol néztem értékeléseket, mindenhol azt láttam, hogy Tiny a szupersztár, ő az olvasók kedvence, míg hozzám depressziós Will állt közelebb. És bár sosem érdekelt annyira Tiny egész musicalje, azért mégis úgy döntöttem, hogy elolvasom ezt a kis könyvet.

Igazából ez nem több, mint az egész musical leírása, a dalszövegekkel és néhol egy-két tanáccsal vagy magyarázattal Tinytól, amivel mi olvasók − főleg, ha olvastuk a Will & Willt − már tisztában vagyunk, így semmi belsős vagy új információt nem kapunk. És bár alapvetően úgy vagyok vele, hogy egy szövegkönyv is lehet érdekes, mégis nekem ez nem az a kaliberű történet, ami megkövetelne egy önálló könyvet magának, így zenék és koreográfia és minden nélkül, ez nem ad sok mindent.

Noha akad itt humor, mégis inkább azok fogják értékelni, akiknek abszolút Tiny volt a főregény központja. Valamennyire látunk belőle többet, de azért így sem sikerült annyira megkedvelnem, noha megértem a kapcsolatokkal való küzdelmeit és teljesen reális, mégis úgy érzem, hogy Tiny egyszerűen csak túl melodrámai, hát ezért is nyúlt a musicalhez. És bár tudom, hogy Tiny kezdő szerző, mégis úgy érzem, hogy ez a nagy musical így mégsem olyan "nagy," habár a dalszövegek egész frappánsak. Inkább csak az elismerésre méltó, hogy valaki írt dalszöveget az életéről, mintsem maga a dalszövegek tartalma.

Persze, amit szerettem a regényben, az itt is megvan: Van itt szó a családról, és Tiny mázlijáról, hogy elfogadó környezetbe született. Rácsodálkozhatunk, hogy bár az apjának nehéz elfogadnia, hogy a fia homoszexuális, mégis viszonylag könnyedén veszi és hamar feldolgozza, mert feltétel nélkül szereti. És igen, erről is szól ez a kis szösszenet, hogy a családi szeretetnek ilyennek kéne lennie, és persze, felmerül az is, hogy elsősorban mindenki be akar illeszkedni, és legfőképpen a családjába szeretne.

Látjuk, hogy Tinyt mi inspirálta az életben − a családja lelkesedése, a bébiszittere életfelfogása −, és ebből látjuk, hogyan is inspirálják egymást az emberek jóra és fejlődésre. Noha Tinynak még van mit tanulnia az életben, azért valamennyit fejlődik.

Az első felvonás Tiny énkereséséről szól, és azt mutatja be, hogy mennyire fontos önmagukkal rendben lenni,  elfogadni saját magunkat úgy, ahogy vagyunk és hogy bármennyire is van egy olyan társadalmi nyomás, hogy csak párban érnek az emberek valamit, ez nem igaz, és minden kapcsolat előfeltétele, hogy magunkkal legyünk jóban.

Tiny feszegeti a szexualitás kérdését is − milyen a homoszexuális szex, honnan tudja, mikor jön el az első szexuális kapcsolat ideje −, de igazából csak egy érzéseivel küszködő fiatalt látunk, aki teljesen el van veszve a romantika és a párkapcsolatok világában. Olyannyira is, hogy exnek nevez olyat is, aki csak szimplán nemet mondott neki, és igazából mind a 17 exe csak valamiféle önfelfedezés volt, és nem igazán tartott egyik kapcsolat sem pár napnál tovább.

A Hold Me Closer igazából nem nyújt semmi különlegeset, csak egy kellemes kis kiegészítő azoknak, akik szeretnék látni Tiny összes dalszövegét.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, néhol humoros

Ami nem tetszett: nem működik ez igazán könyvformában

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2015. március 17.

Oldalszám: 208 oldal

Honnan: saját, e-book

K. M. Walton: Cracked (Megtört)

2015. június 2., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Victor utálja az életét: Az iskolában senki nem veszi észre, csak Bull, aki megveri és megalázza. A szülei elvárják, hogy a fiú tökéletes legyen, és soha semmi nem elég jó nekik, még az sem, hogy Victor matekzseni. Így amikor csak matekon ér el tökéletes SAT pontszámot, az édesanyja úgy dönt, hogy nem viszi magukkal a fiút vakációra, és akkor minden olyan lesz, mint régen, végre élhetnek a fiúk nélkül egy kicsit.

Bull utálja az életét: A nagyapjával és anyjával él együtt, akik mindketten alkoholisták és mindent a fiún vezetnek le, a nagyapja általában az öklével, míg jó esetben az anyja csak éles szavakkal. Bull nem gyenge, ezt bizonyítja be mindig, amikor az iskolában másokat bánt.

Már eltelt pár nap, hogy befejeztem ezt a könyvet és még mindig tanácstalan vagyok, hogy mit is írjak róla. Valamiért olyan furcsa ez a könyv, abstractelffel is beszéltem róla, hogy ő is képtelen volt erről posztot összehozni. A regény maga tetszett, ajánlanám is bárkinek, mégis most, hogy valamit írnom kéne róla, egyszerűen nehéz megtalálni a megfelelő szavakat.

A fülszöveg enyhén félrevezetett, mert egy kicsit más történetet kaptam, mint képzeltem. Egyrészt a reklámok azt ígérték, hogy a középpontban az iskolai zaklatás lesz, és igen, ez kap is szerepet, mégis a főtéma a családon belüli erőszak és bántalmazás.

Ezt a kérdést, persze, Walton remekül kezeli és a könyv első fele, ami ezt mutatja be kellemetlen és nyomasztó. Végigkísérjük a két fiatal útját a kilátástalanságban és kétségbeesésben és együtt éreztem velük, hogy milyen borzalmas dolgokon kell keresztülmenniük. Bull és Victor története itt egyáltalán nem függ össze, viszont annál inkább tükörképei egymásnak. Bull szegénységben él, alkoholista, fizikálisan bántalmazó felnőttekkel, míg Victor ellentétként egy gazdag, ámde rideg, nagy nyomással és elvárásokkal járó környezetben, és noha nem verik, mégis érzelmileg bántalmazzák és semmibe veszik.

Mindkét fiú története arról szól, hogy milyen lehetetlen és kibírhatatlan olyan helyzetben élni, amikor senki nem törődik az emberrel és senki nem szereti. Kettejük anyagi hátterének különbsége pedig csak még jobban kiemeli, hogy bár a pénzre szükség van egy biztos élet megteremtéséhez, az nem pótol mindent, és ugyanakkora károkat tud okozni szimplán a szeretet hiánya is.

Victorban és Bullban az is közös, hogy nem ismertek sose igazi szeretetet, és ezért a saját bántalmazó rokonaikat is képesek szeretni, és maguknak is hazudni, hogy igazából normális az, ahogyan élnek. Ezeket a maguknak magyarázkodásokat felettébb szívszorító volt olvasni. Ebből a hiányukból pedig érthetően következik, hogy ahogy találkoznak az első őket észrevevő, kedves lánnyal, akkor képesek azt mondani, hogy egyből beleszerettek. Noha nem nyálas a romantika, mégis erős kifejezésnek tűnhet, hogy öt nap − illetve Victor esetében kicsit kevesebb idő − alatt már igaz szerelmet fogadnak a hőseink, de úgy éreztem, hogy ez a szeretetéhségükkel egyértelműen jól magyarázható, és nem is ez volt a történet középpontjában, hanem hogy a két fiú megtalálja önmagát.

Noha csak öt napig vannak távol a szörnyű helyzetüktől, mindkét fiú rájön, hogy létezik saját életük, saját sorsuk, és igenis néha a szülők nem tudják jobban és nem feltétlen jó emberek. A főhőseinknek gyorsabban kell felnőni és leválni a szüleikről, mint a kortársaiknak, de erről szól ez a regény, hogy nem lehetetlen ilyen helyzetekből kilábalni.

Mégis… Bár a történet több helyen játszik a véletlennel és hogy minden okkal történik, úgy érzem, hogy Victor és Bull története nem lett eléggé kihasználva. A két fiú csak egyszer, ha szót vált, és a fülszövegből abszolút nem erre gondoltam. Mennyire jó lett volna, ha zaklató és zaklatott rájönnek, milyen a másik élete, rájönnek, hogy a másik is csak ember, noha nem hibátlan, és esetleg még meg is kedvelik egymást, hiszen annyi közös van bennük, és nem csak az, hogy mindkettőjüket bántalmazzák. De ezt az egész szálat Walton átugorja, és csak annyi a szerepe a dolognak, hogy Victort beleerőltette egy olyan helyzetbe, ahol ki kell állnia magáért, és nem tud elfutni.

A történet vége teljesen reményteli, inkább már tündérmesébe illő, mert az epilógus mindent elmond, minden akadályt eloszlat a két karakter előtt, és valahogy túl gyorsan oldódnak meg a problémák, az érzelmi katarzis így egy kicsit elmaradt.

Viszont a Cracked a maga nemében egy tökéletes regény arról, hogy nem szabad sosem feladni, hogy a nehéz helyzetekből is van kiút, és hogy még ha nem is látszik, lehet, hogy vár ránk valaki az életben, akiknek fontosak vagyunk.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a komor hangulat

Ami nem tetszett: a vége tündérmesébe illik, kihagyott potenciál a szereplőkkel

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2013. január 1. (eredeti: 2012. január 3.)

Oldalszám: 312 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

J. R. Johansson: Paranoia

2015. május 23., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Éjjeljárók 2. része.

Úgy általában az egészről: Míg Oakville-ben rejtélyes dolgok történnek és az emberek alvajárás közben ürítik ki a bankszámláikat, addig Parkernek lényegesebb dolgokra kell figyelnie. Történetesen, hogy a barátai Disney Worldbe utaznak el vakációra, ő pedig egyedül marad, és valószínűleg megint nem tud aludni, ha nem lesz ott Mia, akinek a szemébe nézhessen. Parker pedig attól retteg, hogy így a másik, erőszakos fele, Sötétség majd eluralkodik rajta. Az aggodalma nem alaptalan, mert ez meg is történik és börtönben ébred emlékek nélkül. Ekkor toppan be a rejtélyes fiú, Jack, aki most már tényleg válaszokat ígér és nem fog lelépni, mint a múltkor.

Nem is tudom, miért olvastam el ezt a könyvet, mert még  a rajongók is állítják, hogy rosszabb, mint az első rész. De meglepetésként ért, hogy nem akartam a könyvet a sarokba hajítani, úgyhogy én mégis azt mondanám, hogy valamennyit javult ez a sorozat, noha még mindig nem éri el az élvezhető szintet.

A történettel az a gond leginkább, hogy megint beharangoznak valami izgalmat − a cím is paranoiára enged következtetni, a fülszövegben pedig valami nyomozást említenek az újfajta Éjjeljárók, az Orzók után −, de ez elmarad. A könyv fele után kezdődik el csak a "nyomozás," ami annyiból áll, hogy elsétálnak egy házig és meglátják a tettest. Ezek után egy Zs-kategóriás akciófilmet idéz meg a vége jelenet, de mégis… ez is annyira semmilyen volt, hogy nem igazán tudott lekötni.

Van két nagyobb fordulat, ami az első rész tradícióját követve nagyon egyszerű, mivel annyira közhelyes elemeket és erőltetett utalásokat használ az írónő. Annyira egyszerűek ezek a csavarok, hogy már az előző kötet (!) felénél kitaláltam, és mivel az egyik lett volna itt a végén az érzelmi katarzist okozó jelenet alapja, engem nem sikerült ennek megérintenie.

Sőt, van itt egy érzelmes halál is, ami annyira, de annyira eltúlzott műdrámai körítést kapott − mint itt minden −, hogy igazából teljesen hidegen hagyott. És ez volt a könyv egyik legnagyobb baja, hogy ha már nincsenek még mindig kidolgozva a karakterek, legalább valamennyire életszagú dialógusok legyenek, de nem. Minden apróbb beszélgetés vagy monológ, ahol 16 éves hőseink költői szavakban beszélnek az érzelmükről leginkább egy szappanopera ékes szintjét üti meg, és annyira is lehet komolyan venni.

Ez a műviség és hihetetlenség még tovább rombolta az amúgy is ellenszenves romantikát, amihez párosult, hogy a második részekben kötelező szerelmi háromszög és félreértések miatti szakítás itt is jelen van. Mindenféle karakterdráma azért történik, mert a szereplők egyszerűen úgy döntenek, hogy ha mogorván vagy szenvelegve néznek, akkor majd az megoldja a problémájukat. Értettem, hogy Parker nagy karakterfejlődése arról szól, hogy végre rájön, hogy hazudni nem szép dolog, de hogy komolyan elhitte, hogy ha titokban tartja a legjobb barátja előtt, hogy a húgával jár, az majd rendben lesz? Én ezt nem tudom, max. egy óvódás szintjén megérteni. Elhiszem, hogy nehéz lenne leülni beszélni vele, fél, hogy tönkretenné a barátságukat, de ebből a tépelődésből semmi nem jön át, teljesen tényként van kezelve, hogy Finn, aki istenkirály, a legjobb, legbarátságosabb ember egész kerek e világon, az majd ezért fogja Parkert megölni. Ehhez adjuk hozzá a "veszélyes vagyok, eltaszítalak magamtól" jeleneteket, az oldalakon át tartó szerelmes ódákat arról, hogy Parker és Addie már ovis koruk óta szeretik egymást, és készen álltam arra, hogy kitépjem minden egyes hajszálamat.

Természetesen ha kidolgozott lenne a regény, nem zavarna, hogy ennyire sok klisé van a történetben, mégis az, ami kiderül az egyik szereplőről nagyon zavart, fájdalmasan kitalálható és erőltetett, ami végül is az egész könyvet tökéletesen jellemzi. Semmi sem történik természetesen és hihetően, mindent csak Johansson erőltet össze, valahogy hiányzik az, hogy tényleg egybedolgozott, bukkanómentes legyen a történet. Ha már bukkanók, akadnak logikai bakik is, többek között, hogy az említett utazás előtt egy nappal jut eszükbe, hogy esetleg kipróbálják a videó chaten szemezést, hátha akkor is tud Parker Mia álmaiban kavarogni. Ezek mellett még azóta se értem, miért kell Mia álmaiba mennie, ha csak az önhipnózis miatt tud aludni benne, ennyi erővel ott lenne Addie is, amit ugye a lányt fel is ajánlott. (Ja, akkor nem lenne romantikus dráma, elnézést.) A nagyon titkos laborba hőseink úgy jutnak be, hogy egy elfeledett ajtón másznak be, az megint vicces, hogy a cellában leállnak érzelmi beszélgetést tartani fejezeteken át, majd mikor éppen kiszöknek onnan, akkor a kocsi kulcsokat nem magukkal viszik, hogy ne tudják őket követni, hanem bedobják egy ajtón, hátha nem találják meg őket…

A Paranoia nem olyan rossz, mint az első rész, de csak egy agyrohasztóan habkönnyed tini regény, élettelen szereplőkkel és nyálban tocsogó romantikával.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az a bolhányi világmagyarázat, ami van

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, műdráma, nyálas romantika

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2015. március (eredeti: 2014. június 8.)

Oldalszám: 278 oldal

Honnan: kölcsön

Benina: Rekviem a szivárványodért

2015. május 20., szerda

Megvennéd? Itt megteheted.
Hogy akadtam rá: Szeretem Benina írásait.

Sorozat: A Tükör 1. része.

Úgy általában az egészről: Damien Corner, az ex-FBI nyomozó, mostanra csak tanácsadó lelkesen tervezi, hogyan is kérje meg szerelme kezét. Azzal sem foglalkozik, hogy egy ideje már be akarják vonni egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba. Ám minden rosszra fordul, amikor Neszta meghal, a szelleme pedig élet-halál között reked és nem emlékszik semmire előző életéből. Ezt kihasználva Ethon, a rejtélyes halhatatlan lény magának akarja megszerezni a lány lelkét, miközben Holló, Ethon testvére pedig mindent megtesz, hogy segítsen Nesztán.

Már régóta vártam a Tükör történet megjelenését, ezért izgatottan vettem a kezembe. Igazság szerint nem tudtam, mire számítsak, de sikerült meglepnie Beninának, ugyanis a Rekviem a szivárványodért másabb, mint a Bíborhajú: pörgősebb, véresebb és durvább. Bár már Milán könyvénél megjegyeztem, hogy Benina sötétebb vizekre evezett − és ott egy kicsit hiányosnak éreztem a dolgot − itt már nagyszerűen teljesített ebben a témában, viszont így is volt egy-két dolog, amitől csak négy pontot kapott tőlem ez a kötet.

A könyv egyetlen gyenge pontja, hogy túl rövid, és néhol ezért úgy éreztem, hogy csak átsiklunk a cselekményen és a felépített világon, bár az őrangyalok és egyéb halhatatlan lények világa érdekes, mégis alig tudunk meg valamit, bár mivel sorozatról van szó, ez nem feltétlenül hátrány. Mégis néhol az információadagolás frusztráló volt, a "tudod, hogy ez így van"-féle beszédekkel, ahol a karakterek csak utalgatnak apróbb információkra a világfelépítéssel kapcsolatban, de az olvasó elől ezt elrejtik. Ez az enyhe kapkodás a végkifejletre is kihat, mivel a nagy konfliktust elég gyorsan lerendezi, és a sorozatgyilkosunk múltja és hogy miért lett olyan amilyen érdekelt volna engem még bővebben is.

Viszont Benina roppant jól használja a visszaemlékezéseket és a váltott nézőpontokat, ez nagy erőssége a könyvnek, és ez párosítva azzal, hogy a regény egyből izgalmasan kezd (Neszta halálával), abszolút pörgőssé teszi. Noha az elején csak kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda, a negyedik fejezettől belerázódtam a gyors nézőpont váltásokba, és nagyon hasznára vált a regénynek, hogy ilyen sok szálon futott a cselekmény, hiszen amúgy elég rövid időt ölel fel a történet, így pedig éppen elég információt kapott az olvasó, hogy mindig érdekes és izgalmas legyen. A visszaemlékezések külön plusz pontot jelentettek számomra, mert általában a már "kész romantikus párok" vonzalmát sosem szoktam megérteni, itt pedig az "Azelőtt" című részek Damien és Neszta első találkozását látjuk. Noha a romantika nem került be a kedvenceim közé, attól még történetileg is sokat adott ez a rész.

A könyv másik nagy erőssége a karakterek, és ők viszik el a történetet a hátukon. Noha jól felépített szereplő Damien, sajnos én igazán nem tudtam megkedvelni, köszönhetően annak, hogy a könyv nagy részét azzal töltötte, hogy mindenkit meg akart verni. Igen, ezt még megértettem valamennyire, hiszen Neszta eltűnt, majd a lelkét kell megkeresni, valószínűleg én is mindenkit a falhoz akarnék vágni, de nála előtte is látszottak olyan karakterjegyek, amiket egyszerűen képtelen vagyok megszeretni: például, ahogyan legelső találkozásukkor viselkedett Nesztával (amire a lány csak azt gondolja, hogy azért igazi férfias férfi Damien, mert kitartóan zaklatja őt), plusz, hogy nyomkövetőket tett élete szerelmére. Bár volt rá oka, hiszen úgy gondolta, hogy veszélybe sodorhatja bármikor Nesztát, mégis... ez így nekem egy kapcsolatban a "nem" kategória. Ez párosítva azzal, hogy Neszta végig hazudott Damiennek, megadta az alapot, hogy a romantikus szál csak frusztráljon, mert nem szívesen látnám őket boldog véggel. De ami viszont nagyon nagy plusz pont, hogy volt rá utalás a történet végén, hogy dolgozniuk kell a kapcsolatukon és igen, mindketten követtek el hibát.

De a két főszereplőn kívül nagyjából mindenki mást megszerettem: Holló lett az abszolút kedvencem, a szarkasztikus humorával és az önmarcangolásával, mellette pedig Ethon landolt a második helyen, aki a főgonoszunk. És igen, végre úgy érzem, hogy amit hiányoltam Beninánál eddig gonosz karaktereknél, az végre megvan Ethonban: Érdekes háttér és motiváció, no meg a főhős iránti vágyakozás. Még ha csak meg is akarja szerezni magának, abszolút ez a sötét hangulatú, macska-egér harc volt az egyik kedvencem a regényben.

Zorka, Neszta húga, bár kap nézőpontot a könyv végefelé, nem igazán lopódzott be a szívembe, még úgy gondolom, többet kell látnom belőle és a múltjából, hogy meg tudjam kedvelni. Viszont afelől nincs semmi kétség, hogy a Remete és Zorka páros tartogat még izgalmakat és meglepetéseket.

A felépített világból, mint említettem, nem látunk túl sokat, csak az alapokat ismerjük meg, és azt is eléggé a kötet végén, mégsem zavart. Az angyalok és démonok világa érdekesnek tűnik elsőre, sőt, plusz pont, hogy másfajta mitológiai lények is előfordulnak, és hogy a nevekhez rendelt misztikus hatalom is előkerül. Kíváncsian várom, hogy hogyan is rendeződnek a különböző lények csoportokba, hogyan is élnek köztünk, és hogy Magyarország miért számít mágiamentes övezetnek. (Amit azért sajnálok. :D Milyen már, hogy pont mi maradnánk ki a jóból.)

Amit kifejezetten imádtam, hogy bár nyomozós az alaptörténet, mégis a karaktereken volt a hangsúly, és ezt Benina még jobban megerősítette azzal, hogy a szereplőknek nem csak az idővel kellett versenyt futniuk, hanem mindegyiküknek valami személyes dologgal is meg kellett küzdenie, leginkább ellenállni a csábításoknak, és rá kellett jönniük, hogy a nehéz utat kell választani és harcolni az életükért. Nesztát a szellemvilágban teszik próbára, Damiennek leginkább csak azzal kell megküzdenie, hogy ne akarja a veszélyes erejét visszakapni, és Zorka elé is odalógatnak egy olyan lehetőséget, amihez tényleg nagy erő kellett, hogy ilyen kétségbeesett helyzetben ne azt válassza, és ne más élete árán mentsen meg egy számára szeretett személyt.

Ezek mellett pedig a testvéri kapcsolatok kapnak nagyobb szerepet, és nem csak azt szerettem, ahogyan Benina bemutatja a családi kötelékeket, de hogy több párhuzamos testvéri kapcsolatot és különféle szeretet is látunk egymás mellett, amik jól kiegészítették egymást: a gyilkosunk beteges ragaszkodásától, Ethon/Holló rivalizálásán át, Neszta és Zorka abszolút szeretetéig.

Egy apróság, ami feltűnt néha, hogy bár Magyarországon játszódik a helyszín, Benina Lakhegyen kívül minden mást gondosan nem nevez meg és a szereplői is inkább egzotikus nevekkel rendelkeznek (Csenger, Erneszta, Honória, Enna, Anriett). Természetesen elhiszem, hogy léteznek ilyen névvel emberek, és nem kívánok minden könyvbe Bélákat és Istvánokat (Isten mentsen), mégis valahogy  úgy éreztem, hogy a helyszín itt nem domináns − amivel semmi gond nincs, mert külföldi regényeknél a hazai olvasó egyáltalán fel sem figyel az ilyen részletekre, csak az itthon játszódóknál jön elő ez a kérdés.

Ezt a kötetet leginkább egy Gyilkos elmék részbe oltott urban fantasyként tudnám jellemezni, és noha imádtam a borzongató hangulatot, igazán a karakterek és a felmerülő kérdések vettek meg maguknak. Kíváncsian várom a további részeket.

A kötetet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Kedvenc karakter: Holló, Ethon, Remete

Ami kifejezetten tetszett: a karakterek, a sorozatgyilkosság

Ami nem tetszett: néhol túl kapkodós, a fő romantikus szál

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból - élőben a domború pillangó valami eszméletlenül szép

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2015. április 24.

Oldalszám: 280 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

J. R. Johansson: Álmatlanság

2015. május 9., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az Éjjeljárók 1. része.

Úgy általában az egészről: Parker Chipp már négy éve nem aludt és gyanítja, hogy ebbe bele fog halni. Míg mások álomra hajtják fejüket, Parker hiába hunyja le a szemeit esténként, nem a saját álmait látja, hanem másokét, és mivel ezek sok rétegből állnak, Parker elméjének ez csak megerőltetés és nem pihenés. Mivel Parker egyre rosszabbul fest, édesanyja aggodalmában elviszi orvoshoz, aki csak megerősíti a fiú gyanúját: alvás nélkül az ember meghal. De Parkert még így is azért leköti a "tiltott romantika," ugyanis gyengéd érzelmeket táplál legjobb barátja húga iránt.

Amilyen semmilyen ez a kis rövid tartalmi összefoglaló, olyan semmilyen maga a könyv is. Noha a fülszövegben kukkolót meg emlékezetkieséseket és izgalmat ígérnek, ez olyan felületesen és összevissza bedobva van csak érintve, hogy csak unalmat hagy a regény maga után. (Amúgy is ez a kukkoló fordítás a stalkerre = zaklatóra… Persze, benéz egy lány ablakán, de a kukkolóról valahogy ettől az jutott eszembe, hogy szexuális dolog közben nézi az embereket, nem pedig, hogy terrorizálja őket. Na mindegy.)

Az első, ami szembetűnő az olvasónak, hogy Parker négy éve nem aludt és azon kívül, hogy sötét karikák vannak a szeme alatt, néha remeg a keze, nem sok minden történt vele. Persze, Parker meg van győződve róla, hogy nem pihen eleget, nem alszik rendesen, de azért az olvasó érzi, hogy van itt még magyarázat mögötte, amit nem kapunk meg az első részben, ezért még figyelmen kívül hagytam ezt. El tudtam képzelni, hogy Parker alszik, csak nem annyit, ezért bírta ennyi ideig. Persze, Parkert elönti a kétségbeesettség, és utána olvas interneten, hogy ha nem alszol, akkor mi történhet veled. Bele lehet-e halni? Meglepő, a válasz igen. És valamiért ez a téma annyira nem volt jól kezelve, hogy teljesen átérezzem Parker szenvedését és rettegését, mert az első fejezetekben látogat el orvoshoz, akit elég sután kikérdez arról, hogy mi történik a szervezettel, ha nem jut elég alváshoz… Meglepően a válasz szintén az, hogy hallucinációk után halál, de ez nem négy év után következne be…

Parker nem gondolkozik el azon, hogy élt le négy évet, már azt hiszi, hogy év végére halott lesz. Persze, persze, jogosan mondhatjátok, hogy milyen kőszívű vagyok, ha az embernek a saját bőrén kell tapasztalnia furcsa tüneteket, akkor mindjárt az első gondolat, hogy "úristen, meghalok." Csak egyrészt Johansson nem következetesen használja ezt a szálat, inkább idegesítő, hogy a karakter ennyire hülyén áll alap biológiai dolgokhoz, másrészt a kétségeket és a félelmet lerendezi egy-két mondatban, aztán máris jön a romantika és a cukinak szánt humor, és a teljesen átlagos gimnáziumi tini történet. Igazából úgy éreztem, hogy ez a könyv nem több, mint egy ifjúsági szerelmi történet, ahová Johansson úgy érezte, muszáj valamit beleerőltetnie, így a fantasy elem és a félelem szála csak úgy utólag lett beledobva, és teljesen kilóg, mivel nincs is beledolgozva rendesen.

Ezen felül az egész nyomozás is valami gyermeteg tini thriller próbálkozás. Semmi bajom nincs azzal, ahol a tinédzserek csak úgy maguk is nyomozgatnak, bár az, hogy hatásosabbak, mint a rendőrség, az mindig az agyamra megy. Itt egy fokkal ezen tovább lépünk, ugyanis életveszélyben van az egyik szereplő, de nem szól egyikük sem felnőtteknek, sem a rendőrségnek. Mert nyilvánvaló, ha valakit meg akarnak ölni, azt majd ők egy e-mail cím kinyomozásával megoldják. Ezt megvárom, míg feldolgozzátok.

Az egész nyomozás központjában az van, hogy Mia, a lány, akit zaklatnak, valamiért azt hiszi, hogy Parker a tettes, és ez az ok nem más, mint az e-mailek, amiket kap. Enyhe spoileres rész következik anélkül, hogy elmondanám, ki a tettes, csak egy elég nyilvánvaló embert zárok ki. [Az e-mail cím van mindennek a középpontjában. Kiderül, hogy Parkeréhez hasonló mail címről küldték az üzeneteket Miának. Paker címe Chipp18, míg az elkövető a Chipp8-t használja, ugyanazzal a jelszóval, mint Parker, ezért hősünk azt hiszi, ő maga volt az emlékezetkiesései miatt. Na már most az elkövetőnk nem tudja, hogy Parkernek emlékezetkiesései vannak, csak szórakozásképp használja ezt a jelszót, aminek semmi értelme, csak erőltetés. Az igazi tettes azt mondja, azért nem használta Parker címét, mert akkor Parker észrevette volna, hogy onnan küldözget leveleket: 1. Ki lehet törölni a leveleket. 2. Oké, Mia esetleg válaszolt volna rá, de ezt is tudta volna ellenőrizni, bár megvan rá az esély, hogy lebukjon. 3. Mielőtt gyilkos szándékkal vádolnak valakit, nem gondolkozna el azon rajta, hogy talán valaki csak más nevében szórakozik? Mert mennyi az esélye, hogy valaki a google profiljával küldözget halálos fenyegetéseket, amivel fel lehet jelenteni?] Szóval ezzel az e-mail dologgal Johansson nem igazán talált bele a megfelelő nyomozás és nyomhagyás írásába, mert erőltetetten próbál félrevezetést írni, ami elég esetlenre sikerül. Plusz a hőseink teljesen komolyan elhiszik, hogy akié az email cím, az lesz a tettes, mert mindenki a saját google profiljával fenyegeti az áldozatait. Nyilván.

De az erőltetettség és a suta utalások az egész könyvben jelen vannak, és eléggé elrontják a feszültséget, amit éreznünk kéne. Direkt van egy olyan karakterünk, aki csak morog, nem beszél és erős és nagy és gonosz, akit, ha-ha, Thornak hívnak. Nyilvánvalóan őt kéne gyanúsítanunk, mert gonosz és nagy, és talán akkor lenne jó ennek a karakternek a használata, ha rájönnénk, hogy A) Thor igazából okos, B) Thor igazából kedves, C) Thor emberi karakter, nemcsak papírmasé. Ezekből persze, egyik sem történik meg, de "tökéletes" félrevezető eszköz, más szerepe nincs. A vége jelenet, ahol történik egy kis akció, a nagy leleplezés is csak a véletlen műve: A főhősünk rosszkor van, rossz helyen, és ha nem lenne logikátlan és sötét, ha nem hozna teljesen értelmetlen döntést, nem is történne meg semmi.

Plusz ez igaz még a cselekmény nagyobb részére is: El kéne hinnünk, hogy Finn és Addie a legjobb barátai Parkernek, és persze, hogy az ember néha nem mond el mindent a barátainak, mert nehéz érzelmekről és komoly dolgokról beszélni és megnyílni. Ezzel nincs is gond. Mégis két másodperc alatt elhiszik, hogy Parker átka igaz, utána Parker nem mondja el, hogy emlékezetkiesései vannak és azt hiszi magáról, hogy ő a tettes és a leendő gyilkos. Na már most, így aztán tényleg jól megvédi a barátait, mert ha esetleg gyilkos kedvében toppan be hozzájuk, akkor majd Finnék jól beengedik és meghalnak! Briliáns elgondolás az Parker részéről, hogy ha nem mondja el a barátainak, hogy veszélyben vannak, akkor nem lesznek veszélyben. Azt meg már említettem, hogy egyszer se szól senki sem felnőtteknek, ez persze arra is igaz, hogy Parker csak az anyjának nem mondja el az igazságot az alváshiányáról, mert ő annyira szereti az anyját. (Ha rossz kapcsolatuk lenne, megérteném, de mivel nincs, így indokolatlan.) Ráadásul Parker dühös állandóan a saját anyjára, mert az kedves és segítőkész − Persze, hogy a tinédzser szemlélet és a hormonok bekavarnak, de nem ennyire és nem így.

Két csattanóra épít a könyv: Az egyik a zaklató kiléte − ami azért vicces, mert tankönyvszerűen mutatja be a "gonoszt" Johansson, és aki már olvasott/látott bármit is, amiben abuzív pasi van, az kitalálja elsőre, kiről van szó. Az is segít, hogy folyton valami "megmagyarázhatatlan sötétség" lappang a szereplő szemében. A másik a vége csattanó, amin szintén meg kéne lepődnünk, de annyira egyértelműen és kínosan szemkiverő utalásokkal van körülépítve, hogy csak nevetni tudtam rajta.

A történet mellett az összes karaktert is utáltam, ezért nem igazán volt számomra olyan dolog a könyvben, ami megmentené. Úgy éreztem, senki sincsen kidolgozva, és csak úgy el kéne hinnünk is a kapcsolatokat, hiszen minden elénk van már rakva: Finn és Parker legjobb barátok, Parker és Addie vonzódnak egymáshoz, stb. Viszont egy emléken kívül, nem igazán emlékszem, hogy bármi alapozás is lenne. Mindenki élettelen, csak egy cselekményeszköz és idegesítő. Parker a maga sötétségével, ahogy logikátlanabbnál logikátlanabb dolgokat tesz − komolyan elhiszi, hogy majd az jó fényben tűnteti fel, ha kikérdezi Mia orvosát? Meg hogy majd Mia orvosa elmondja neki, hogy ki a zaklató, amikor Mia azt hiszi, hogy Parker maga az? Tudom, hogy valami nyomot keres az orvostól, de az orvosok a rendőrségnek sem beszélnek privát dolgokról, okoska. Meg ha ő a gyanúsított, valóban tényleg okos döntés az orvost zaklatni. Parker az abuzív pasikat lenézi, de magát nem, ő simán tarthatja félelemben Miát, mert az nem fizikai fájdalom, az érzelmi bántalmazás rendben van. Ezzel nem lenne gond, ha őrlődne rajta, de igazából ezt a mondatot kijelenti, még ha csak ezzel is áltatja magát, akkor sincs benne semmi következetesség. Mindenki más problémája nem elég fontos neki, csak azért, mert ő csúnya képeket lát álmában? Konkrétan mártírkodik, hogy igen, végignéz egy csúnya rémálmot, ezt egyenlővé hozza azzal, hogy valaki az életéért küzd és fél. Pedig Parker igazán megérthetné, hiszen ő is fél a haláltól… Parker elhiteti magával, hogy ha segít Miának, az eleve nem lehet hátborzongató vagy rossz, mert őt nemes cél vezérli − ez lehetne arra párhuzam, hogyan győzik meg magukat a sorozatgyilkosok/zaklatók és fura mód ez nekik értelmet nyer, de Parker esetében? Ahol ő a hős? Ő az Isten? Na, ez nem jön át.

Parkerrel az a gond, hogy Johansson és a karakterek körbeugrálják és istenítik, ő maga a csoda, miközben csak szimplán bunkó és enyhén buta. Ha az esendőségét és az emberiségét mutatná be az írónő, nem lenne vele gondom, hogy nem lehet megszeretni, de itt leerőltetik az olvasó torkán, hogy Parkert sajnálni és szeretni kell, és ő aztán extra különleges is.

Finn, a hűséges barát, aki igazából csak humor forrás. Nevetgél azon, hogy valakit meg fognak ölni − remek húzás és remek karakter. Addie, a romantika biztosítója, akinek nagyobb szerepe nincs, mint szépen nézni a főhősünkre és önfeláldozónak lenni, mert a szerelem az élet központja és a legfontosabb, ami meghatározhat egy embert. Addie igazából szintén eléggé buta és logikátlan karakter: Míg dühös Parkerre, mert megfenyegette Miát − ezt hiszi ugyebár −, azért nem gondolja komolyan, hogy megöli. Miután Parker bevallja neki az álmos átkáról az igazat, Mia még mindig azt hiszi, hogy Parker fenyegette halálosan Miát, de akkor már cuki a srác és szánalomra méltó a fiú. Sőt! Mia szerint, ha megölsz valakit, azt tök normális és rendben van, amíg nem tudtad, hogy az illető tényleg meg fog halni. (Nem önvédelemről van szó.)

Azt hiszem, eléggé látszik, hogy ez a könyv minden ponton felidegesített, és semmi értékelhetőt nem találtam benne. Az Álmatlanság igazából egy átlagos tini gimis történet egy kis természetfelettivel, irritáló főhőssel és a kibírhatatlanul sablonos és hihetetlen romantikával, nem pedig az az egyedi, sötét hangulatú regény, amit vártam tőle.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: túl átlátszó és erőltetett, a szereplők irritálóak, logikátlanság

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. június 8.)

Oldalszám: 282 oldal

Honnan: kölcsön

E. Lockhart: A hazudósok

2015. április 26., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Cadence Sinclair Eastman a gyönyörű és gazdag Sinclair család elsőszülött unokája, a vagyon és a trón várományosa. A családjában elvárják, hogy mindenki tökéletes legyen, ezért nem igazán mutathatja ki az érzelmeit, amikor a szülei elválnak vagy amikor a nagyanyja meghal. A fényűzés és a hazugságok között azért akad jó dolog is: Nyaranta a család a magánszigetükön él, ahol minden csodálatos és Cadence a baráti társaságával, a Hazudósokkal elfeledheti a problémáit legalább egy kis rövid időre. Sőt, még az igaz szerelmet is megtalálja Gat képében, aki az egyik nagynénjének ismerőse, és bár a nagyapja nem nézi jó szemmel Gat látogatásait származása miatt, mégis minden nyarat velük tölt a fiú. A dolgok csak akkor fordulnak igazán rosszra, mikor tizenöt évesen Cadence-t egyedül találják a vízben fejsérüléssel: A lány onnantól kezdve migrénes poszttraumás fejfájásoktól szenved, és nem emlékszik mi történt azon a nyáron, és valamiért a barátai se állnak szóba vele két évig.

Már amikor megjelent angol nyelven ez a könyv, akkor is el akartam olvasni, nem igazán tudtam róla semmit, azon kívül, hogy van benne valami nagy csavar, ami mindenkit letaglóz: Erre már a cím is utal és az első pár oldalból már gondolja az olvasó, hogy ez a nagy meglepetés a baleset kilétét és következményeit fedi. És igazából ez az egyetlen bajom a könyvvel, amiért csak négy csillagot tudtam rá adni: Az írónő is erre a csattanóra épít inkább, a végén sokkhatásként kell érnie minket, különben nincs olyan nagy érzelmi vonzata az egésznek. Noha a karakterek érdekesek és a kapcsolataikat valamennyire felvázolja, mégsem mélyed el annyira benne, hogy önmagában, ha már tudjuk a csattanót is, hatással legyen ránk annyira a könyv. Bevallom, én kb. a 30. oldalon már tudtam, mi a vége és bár szerettem a könyvet, sokat levont az élvezhetőségéből, főleg mert azt éreztem, hogy a végén nekem meg kéne lepődni, pedig annyi, de annyi nyom és előreutalás van, ami túl sok volt vagy túl átlátszó. Azt is hozzátenném, hogy nem az első ilyen csavarral rendelkező könyvem ez, és akinek az lesz, az esetleg meglepődhet, ez a része a regénynek nagyon olvasófüggő. De sajnos én már találkoztam hasonló csavarral, ahol ezt jobban kivitelezték − és nem csak azért, mert nem volt ennyire átlátszó, hanem mert önmagában nem ez volt a történet főpontja.

A regény stílusa egy kicsit túlírt, de szerintem pont illett egy ilyen főhőshöz, aki az elején is mondja, hogy szereti a szavak nyakatekertségét, és mivel ő mesél az olvasónak nem volt ez karakteridegen, és szerettem az eltúlzásokat a narrációban − mikor vérzésként írja le a lelki sebeit −, mert ez nagyon jellemző a tinédzserek túlságos érzelmességére és túlreagálására.

Ha már ifjúsági regény egy kicsit szól arról is, hogyan kezdik el keresni önmagukat a szereplők, és noha ők annyira gazdagok, amivel a legtöbb olvasó nem tud azonosulni, itt ez abszolút jól volt ábrázolva − hiába elkényeztetett kölykök a főszereplők, mégis lehetett őket kedvelni, és a gazdagság és elvárások negatív hatását is bemutatta. A szülői elvárás nem kifejezetten csak a felső tízezer problémája, de itt ettől még inkább hangsúlyosabb és nehezebb probléma lett ez a gyerekek számára. Gat, az egyetlen olyan szereplő, aki csak bekerült a családba és nem vérszerinti rokon, képvisel egy másik perspektívát a többi szereplőnek, és egy kicsit úgy is éreztem, ő nem hús-vér karakter, csak a külső világot, a vele járó gondolatokat, szabadságot testesíti meg, és inkább ebbe az ideába, "világba" szerelmes Cadence, mint magába a fiúba. Gat az, aki elgondolkozik azon, hogy változtatni kell-e a világon, ha tudunk, mennyit tudunk megtenni, és mi tesz minket jóvá vagy rosszá − ha tétlen ülünk a gonoszságok mellett? − és a hit kérdését is érinti. Eltöpreng azon, hogy lehet, hogy valakinek olyan kevés van, míg mások gazdagok, és hogy miért igazságtalan az élet.

Ehhez kapcsolódik közvetlen a regény másik témája: a negatív érzelmek, gondolatok, tulajdonságok, mint motiváló erő, milyen következménye van annak, ha valakin például eluralkodik a kapzsiság. A szereplők közül egyik sem jó vagy rossz, ahogy az életben, bár Gat küszködik azzal, hogy árnyaltan lássa a világot, mégis a rossz döntéseik indítanak el egy dominósort, ami a könyv végén bontakozik ki és látjuk teljes mértékben a "pusztítást." Ezt ügyesen Lockhart párhuzamba állítja azzal, hogy míg a Hazudósok a szüleik miatt szenvedtek, a Hazudósok is hasonlóan okoznak másnak szenvedést, pedig bele se gondoltak, így azért egy kicsit kérdőre vonja, hogy vajon a szülők mennyire vannak tudatában annak, hogy mennyi fájdalmat okoztak a gyerekeiknek, és az olvasóra bízza, hogy ez megbocsátható-e vagy sem.

A könyv érinti a gyász és a nehéz traumák feldolgozását is, és bár én szívesebben láttam volna a többi szereplőből többet − általában csak elsétáltak a főhős előtt gyanúsan soványan vagy részegen −, azért érthető ez a látásmód, mert Cadence inkább csak magára figyel. Még így is azért az olvasó el tudja képzelni, hogy a család többi tagja, hogyan szenved, míg Cadence lassan feldolgozza a traumát, ahogy visszajönnek az emlékei. Elég szívfacsaró még úgy is olvasni, hogy min megy keresztül Cadence és miket gondol vagy tesz, ha az ember tudja, mi a könyv vége.

Mivel a Sinclair család van a központban, ezért nem meglepő, hogy a regény másik nagy témája a családi kapcsolatok, amit tökéletesen ábrázol Lockhart. Egyik szereplő sem kifejezetten jó vagy rossz ember, és ebből következik, hogy a kapcsolataik is emberiek, hihetőek és nem mindig szépek. A szülők és a gyerekeik kapcsolatát remekül mutatja be mind a három generációval: milyen ha a szülők nyomást gyakorolnak a gyerekeikre, milyen amikor túlságosan meg akarják szabni a gyerekeik életét, de mégis szeretik őket. És milyen amikor az élet csúnya dolgai és a negatív érzelmek elrondítanak egy kapcsolatot egy időre, de aztán talán van onnan mégis visszaút. Cadence fejezi ki ezt a legjobban, amikor a nagyapjáról beszél:

"Szeretem őt, de abban nem vagyok biztos, hogy kedvelem is."

Ami még nagyon tetszett a regényben, hogy Cadence mesékként írja át a családja történetét, és nagyon sokféleképpen meséli el, különböző mesékből merítve, különböző tanulságokkal és nézőpontokkal a történetet, ezzel is azt hangsúlyozva, hogy minden eseménynek legalább két oldala van, és nem lehet mindent beskatulyázni valahova egyszerűen és semmi sem csak jó és rossz és tisztán felosztható, kielemezhető. Ehhez egy picit az is kapcsolódik, hogy mennyire látják a Sinclair család életét a külsősök csak egy mesének, egy történetnek, egy izgalmas pletykának, amit el lehet mesélni és csak az emberek szórakoztatására van, pedig igazi, élő emberekkel történt meg az a baleset.

A hazudósok nem egy egyedi, különleges történet, ahogy sok helyen reklámozzák, de való igaz, hogy nem egy rózsaszín, romantikus ifjúsági regény, hanem egy keserédes családtörténet, a nehéz helyzetek feldolgozásáról, amit kifejezetten jólesett olvasni.

A kötetet köszönöm a kiadónak! :)

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a stílus, a vége

Ami nem tetszett: túl átlátszó, pedig inkább a sokkhatásra épít, mint az érzelmekre

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2015. április (eredeti: 2014. január 8.)

Oldalszám: 248 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

2015. április 22., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Három férfit megbíznak azzal, hogy megöljenek valakit, aki nem tud meghalni, és sikerül is nekik, ezzel megváltoztatva mindent. Wink kanyonjai között Első úr felkel mély álmából, és rájön, hogy ami felébresztette nem más, mint hogy valaki megváltoztatta az idő folyását és biztosították, hogy egy kimenetel valószínűbb legyen a többinél. Eközben egy rejtélyes idegen, akire nem emlékszik senki, hogy néz ki, utasításokat ad a helyi rosszfiúknak, hogy elérje a céljait.

Mona Bright, akit traumái mindig megakadályoztak abban, hogy rendes életet kezdjen, Winkben, egy texasi kisvárosban örököl egy házat, ami az édesanyjáé volt. Az anyjáé, aki a lány kiskorában öngyilkos lett, egy kínzó űrt hagyva maga után. Így Mona kapva kap az alkalmon, hogy megtudjon bármit is anyjáról, aki sosem volt boldog alkoholista férje és a skizofrénia gyötrő tünetei mellett. Mona nagy nehezen találja meg Winket, mert a város nincs rajta egyik térképen sem. Végül rájön, hogy az édesanyja valamiféle tudós volt és Wink nem más, mint a laboratórium köré épült város, ezért tartják olyan nagy titokban a helyzetét. Mégis, amikor Mona megérkezik a városba, különös érzés keríti markába: A Hold itt rózsaszín, a városlakók újonnan érkezőket nem igen látnak, és este mindenki fél a sötéttől.

Az egyik gyengém a kisvárosokban játszódó, hangulatos, horror vagy misztikus történetek, szóval amikor megláttam ezt a könyvet a megjelenések között, egyből be akartam szerezni. És ahogy olyan sok horror történettel, ezzel is (sajnos) rosszul jártam, mert amikor a könyv végére értem leginkább földhöz vágtam és ugráltam volna rajta.

Becsapós ez a regény, mert általában azért a legtöbb könyvnél az első 10% után meg tudja az olvasó mondani, hogy valami neki való-e vagy sem. Az első 120 oldal itt nagyon kellemes, az első fejezet nagyon ütős (egy titokzatos gyilkosság! megmagyarázhatatlan természetfeletti dolgok! borzongás!), és bár eléggé megzavart, hogy váltott nézőpontos, mert a fülszövegből azt hittem, Mona központú lesz az egész, a nem-Mona részek voltak az érdekesek, a főhősünket pedig megtűrtem, mert kíváncsi voltam, merre halad majd a történet.

Bár a kezdeti felvezetés nagyon hangulatos, és csak úgy sodortak magukkal a sorok, elfogott egy érzés, hogy én ezt már olvastam valahol. És most tennem kell egy kitérőt: A szemfüles blogolvasók, vagy akik túl sok időt töltenek erre és az ask.fm oldalamon, azok tudják, hogy a Welcome to Night Vale rádiójáték nagy rajongója vagyok, ami egy kis texasi városról szól, a sivatag közepén, ahol a lakók félrenéznek és próbálják nem észrevenni a szörnyeket, akik az életüket igazgatják, és... Igen, egy az egyben minden horror klisé megvan benne, mert paródia. A Horzsolások és a Welcome to Night Vale 99%-ban ugyanaz világfelépítését tekintve, és amikor eljutottam a lila (Night Vale színe!) fénnyel villogó sivatagban álló, fura, fehér oszlophoz (ami egy Night Vale rész, ki hitte volna), már nem örültem a hasonlóságoknak. Steve(n), Megan, (akik név szerint ugyanazok!), a park, dr. Coburn sorsa, hogy mindenkit mindig figyelnek, a lények, a vezeték nélküli rejtélyes telefon és az üzenetek, a rózsaszín hold és a megmagyarázhatatlan villámviharok minden áthallás, klisé, és túl sok. És míg ettől a "túl sokságtól" lesz Night Vale bájos - mert paródia! -, addig itt átesik az egész a ló túloldalára, és egyszerűen unalmas lesz. Amúgy a borítóból gondolhattam volna, hogy ez lesz: mivel a borító - ami csodás, nagyon ötletes - Night Vale hangulatot nyújt, és az győzött meg végül, hogy olvassam el a fülszöveget: Ugyanis Night Vale-ben tevékenykedik egy idegen, akiről sosem tudják megmondani, hogy néz ki, csak hogy öltönyben jár és aktatáskával... És itt pont ő a főgonoszunk.

Természetesen nem azt mondom, hogy Bennett "lopott" Night Vale-ről, mert ezek jól ismert eszközök, elemek, és lehet őket jól használni, de itt az egész ettől nevetséges lett, és míg ez egy paródiába nagyon jól illik, ide nem. Noha Bennett használ humort - az mindenhova kell amúgy is -, nem lesz ez egy szétcsúszott paródia vagy szatíra, csak egy túlságosan erőlködő regény. Ezen az érzésen az sem segít, hogy vannak benne olyan nevetséges jelenetek, amik kizökkentettek és teljesen elrontották a hangulatot, pedig véresen komolyan kéne az olvasónak vennie:
1) A szörnyek fenyegetik a bűnöző, keménylegény szereplők életét, méghozzá azzal, hogy kilyukasztják a parkoló autójuk kerekét, felgyújtják a házukat, amíg nincsenek otthon, és ráírják a bőrükre, hogy menjenek haza. Azt megértem, hogy a szereplők megijednek, de nem azt, ahogyan előadták a pánikolás ama szintjét, amit a könyvben, főleg ha olyan nagymenő csávók, ugyanis senkinek nem hiányzott se végtagja, nem sérült meg senkije és semmije. (De lehet túl sok Daredevilt néztem mostanság, hogy ennyi nem hatott meg...) Lehetnek piti bűnözők, félhetnek az ismeretlentől, persze, de valahogy én nem éreztem át a halálfélelmet, amit kellett volna - a szereplők egyből olyan konklúzióra ugrottak ebben a helyzetben, ami erőltetett és logikátlan.
2) Néhány szörny szeretetre vágyik - csak ennyi és kész. Ezzel nagyon jól el lehetett volna játszani, mély témákat érinteni, az emberi mivoltunk kérdéseit boncolgatni. Ehelyett ez így csak be van dobva, és el kéne ájulnunk a mélységétől.
3) Heroint szaró szörny. Ez nem félelmetes, nem gusztustalan, és nem elszörnyedésemben tettem le a könyvet olvasás közben, hanem mert könnyesre nevettem magam.
4) Egy életveszélyes helyzetből csak azért menekül meg a főhős, mert a szörnyek hirtelen dilettánsnak és nem tudják, hogy működik bármi is, pedig volt idejük hozzászokni ehhez a világhoz és az emberekhez. Konkrétan a gyilkos megpróbálja levenni a pulóverét, hogy ne vérezze össze, de a kezében van a kés, és belegabalyodik a ruhájába szerencsétlen pára... - És ez a jelenet abszolút kifejező az egész könyvre, lehet, hogy humorforrás lenne, de abszolút nem vicces és csak erőltetetten segíti a főhőst a túlélésben, akinek aztán semmi keresnivalója az életrevalók között.

És itt jön be a könyv másik legnagyobb gyenge pontja: Mona. Mona a tökéletes karakter (Mary Sue), a láthatóan férfi által írt női karakter és egy Zs-kategóriás horror film, butus főszereplőjének egyvelege. Kiemelik, hogy ő mennyire csodás és okos (még a neve is Bright = okos, gyors felfogású), még az egyik főszörny is megjegyzi, hogy annyira okos a főhős, hogy okosabb, mint az összes ember... Ironikus, hogy ezt pont akkor teszi, amikor Mona állandóan visszakérdez, olyan dolgokra, amit az olvasó már 500 oldala tud, de azért hátha ha még háromszor elmagyarázzák Monának, akkor felfogja.

Monának nem csak az IQ szintje alacsony, de minden, ami "ő" az csak cselekményelem, egészen a személyes tragédiáitól - az öngyilkos anyja persze, hogy a történet lényege, de a másik, rejtélyes múltbéli esemény is semmi más, csak egy erőltetett eszköz, hogy hajtsa előre a történetet. Mivel Mona a fájdalommal rendelkező (amiről az emléket amúgy egy 10 oldalas információ hányásban kapunk meg nyomozás közben és sírnunk kéne meg együtt érezni), menekülő hős, ezért sok mindenféle munkája volt: ÉS MIND CSELEKMÉNYELEM! Azta, komolyan, ha Mona vécét pucolt volna, akkor hirtelen vécépucolással lehetne megmenteni a világot. Mona tud fegyverrel bánni, imádja a kocsikat - kitaláltátok? Igen, egyszer épp életmentő dolog, hogy tud kereket cserélni - mert elnézést, azt sima, egyszerű nő nem tud! Csak az über kocsirajongó! És bár a szörnyeknek nem árt a golyó, Mona nagyon badass és menő, hogy állandóan fegyverrel sétál és jobban tudja használni, mint egy bűnöző. (Persze, mert Mona ezért volt rendőr, meg azért, mert a szörnyeknek épp egy detektív kell - de semmi gond, nyomozás nem nagyon lesz, mert Mona olyan sötét.) Sőt! Mona vadászni is tud, és ez egyetlen egy jelenethez kell, hogy Mona le tudjon lőni valakit - az egyetlen emberi ellenségét, mert ugye a többin nem fog a golyó, de Mona ezt képtelen felfogni... 600 oldalon keresztül. Jajj. *nyugtató teát kortyol*

Jöjjön lenyugtatásként egy pár Mona "olyan okos, de mégsem" ™ pillanat:

  • Amikor fura dolgokkal találkozik Mona, és az anyját skizofréniával kezelték, az első dolog, hogy a vadidegen, fura ember szakvéleményében bízik, aki éppen a hotelt vezeti. Persze, ha elkezd valaki "törött időről" beszélni, az tök normális, és nem hallucináljuk azt sem.
  • Amikor Mona megtudja, hogy mik laknak a városban, és hogy mindenki hazudott neki, lepődjön meg azon, hogy elsőre nem árulták el neki, hogy akit temettek a történet elején, az gyilkosság áldozata lett. (Álljunk le ágálni, hogy de hát nekem nem azt mondták elsőre, és mindenki elsőre igazat mond!)
  • Mona egyből elhiszi, hogy létezik természetfeletti, de amikor szembesül egy változó hosszúságú folyosóval, az első gondolata, hogy ő nem vette észre az EGÉSZ folyosót.
  • Egy fontos tárgyat keres egy házban, biztos, hogy abban a házban van az adott tárgy. Talál egy büdös szobát, és nem megy be megnézni, inkább átkutatja a kúriát háromszor, mert a "büdi szobában biztos nincs, amit keres." (Bárcsak a valóság is így működne.)
  • Amikor egy fura, veszélyes dolgot talál, odamegy megnézni, megböködni, nézi 20 oldalon keresztül, majd kijelenti, hogy nem fog a közelébe menni (miközben mellette áll?) biztos meghal tőle rákban és jobb, ha gyorsan odébb megy. Majd leáll még nézni pár oldalon keresztül.
  • Mikor megtalálja Wink körül a biztonsági rendszert, elgondolkozik azon, hogy miért van ott. MIKOR MÁR TUD A TERMÉSZETFELETTIRŐL/SZÖRNYEKRŐL/ETC.! Vajon miért?
  • Mona tudja, hogy néha nem valós dolgokat lát, mégis 50 oldalon keresztül keresi július közepén az elhagyatott laboratóriumban az újévi bulit tartó tömeget. Meg is jegyzi, hogy poros a föld és generátort talál csak áramforrásnak, de 50 oldalon keresztül még keresi az embereket! És ezen szenved! Majd jó hosszú magyarázat után, többszörös ismétlések közepette jön rá, hogy esetleg az csak látomás volt.
  • Miután gyilkosságokat és szörnyeket lát Mona, csak akkor jut eszébe, hogy esetleg veszélyes lehetett a kísérlet, amit a laborban csináltak, amikor a szájába rágják, hogy mi is volt pontosan a kísérlet. De várjunk! Akkor is csak SEJTI!
  • Nagyon sokan segítenek Monán - csak úgy, indok nélkül vagy erőltetett okok miatt -, és kedvesek vele! Komolyan! Erre ő mindig megfenyegeti őket, hogy megöli őket, mikor nem tudja őket megölni... Ezt ismételjük meg a lehető legrosszabb pillanatokban, legalább 100-szor.
  • Mikor Mona előtt kijelentik, hogy "Vigyük el Monát oda és mutassuk meg neki az igazat," akkor Mona visszakérdez: "Kit visztek hova?" Sejtelme sincs arról, hogy róla beszélnek. (Nem, ez a jelenet viccnek is rossz volt.)
  • Mikor elmondják a szörnyek Monának az élettörténetüket, akkor Mona visszakérdez úgy, ami azt sugallja, hogy nem fogta fel, hogy aki előtte áll az egy szörny. (200 oldala már tudja, hogy az a személy szörny. Most mi?)
  • Amikor még Mona új Winkben nem fogadja meg a "ne menj ki sötétben tanácsot." Mikor épp egy szörnnyel sétál, aki megvédi a többiektől, akkor kijelenti, hogy nem megy a sötétbe, mert Winkben nem szabad...
  • Mikor megtudja, hogy Első úr képessége az, hogy látja az időbeli dolgokat és eltéréseket, az az első reakciója, hogy így könnyen fogja őt bántani. Olyan szörnyekről beszélünk, akik simán megeszik 1 másodperc alatt Monát, de úgy tűnik, ez sosem jut el a tudatáig.
  • Mona mikor talál egy gyanús dolgot embergyilkosoknál, felkapja, azt hiszi bomba, ezért megrázogatja. Mikor rájön, hogy a doboz zörög, azt mondja, ez nem bomba, kinyitja, és meglepődik, hogy nem robbant fel a bomba. Most bomba vagy sem? Amúgy meg miért ne zöröghetne valami kis robbanószerkezet a dobozban, halvány sejtelmem sincs, nem értem a logikáját.
  • Van egy teljes része a könyvnek, ami csak azokból a cikkekből áll, amit Mona elolvas a kísérletről. Az olvasónak egyértelmű - és Monának is annak kéne lennie, hiszen minden információ birtokában van -, hogy mi történt a laborban. Mona nem tudja összerakni, ezért a főszörny meséli el neki, jó sok oldalon keresztül. Mona pedig állandóan visszakérdez, és félreértelmez MINDEN EGYES SZÓT. (És az összes cikket, videó- és hangfelvételt nem tekint bizonyítéknak. De fura, hogy a könyv elején egy vadidegen szavát elhitte tér-idő dolgokról...)
  • Tudja, hogy vannak szabályok Winkben, amiket lehetetlen fizikailag megszegni. Mégis egy tizenhat éves lányra ezért dühös lesz, és felsőbbrendűnek érzi magát a lányhoz képest, mert amaz nem szegi meg a szabályt a kicsi, két szép szeméért.
  • A szörnyek egy régi filmen keresztül kommunikálnak Monával, aki nem ismeri fel, hogy a szörny városnevek nem szerepeltek az eredeti filmben. Egy óráig tart neki, mire rájön, hogy valami nem stimmel. Elnézést, akkor is csak sejti. Majd leáll gondolkozni, hogy hova lett a másik színész a filmből, mikor tudja, hogy ez illúzió, ja és épp halálos veszélyben vannak, de gondolkozzunk, ilyen lényeges dolgokon.
  • Mona dühös, mert emberként és értelmes személyként kezelik őt, és amit már ötször elmondtak neki, nem akarják hatodjára is lebetűzni.
  • Mikor már mindenről tud Mona, az összes fantasztikus cselekményelemről, hatszor visszakérdez dühösen egy gonosznál, hogy "MIT ÉRT ALATTA?" Egy egészen egyszerű összetett szóról van szó, amit minden ember képes felfogni. SPOILER: [Mit jelent azt, hogy alternatív univerzum? Mona, nem tudjuk, egyszerűen csak... nem tudjuk.]
  • Tudja, hogy léteznek szörnyek, sőt, csúnya szörnyek. Mégis a történet végén meglepődik azon, hogy léteznek... szörnyek? Amik undorítóak?
A legtaszítóbb Mona karakterében viszont mégis az, hogy mennyire csoda különleges ő, ugyanis persze, hogy minden gonosz karakter - akiket oszthatunk négy különböző csoportra - megérti, tiszteli, sőt, vágynak is rá! SPOILER: [Van egy lény, aki az összes halhatatlan szörnyet meg tudja ölni, ő maga a pusztítás, az első alkotott legkegyetlenebb teremtmény, akinek a puszta látszatától is megőrül mindenki. Mona? Monát a szörnyike meg akarja simogatni, felveszi egy jóképű pasas alakját és vágyakozva néz rá, mert azt akarja, hogy Mona szeresse.] MÉG ERŐSEBB SPOILER [Persze, hogy testvérek, persze, hogy Mona a legspeciálisabb szörnyike, aki valaha volt.] És Mona a kiválasztottak közül a legkiválasztottabb - és míg általában nincs bajom a különleges emberekkel, Mona egyszerűen undort keltett bennem. Kéne őt sajnálnunk, szeretnünk, az egész sztori arról szól, hogyan ugrálnak Mona segítségére, (khm, pedig ez horror?), és hogy Mona annyira különleges, mindenki megszereti. Sőt! Mona mindenkinél mindent jobban tud - ja, igen, persze, azért 630 oldalas ez a förmedvény, mert Monának annyit kell magyarázni -, és van egy helyzet, ahol Mona elítéli az egyetlen értelmes karaktert, mert az egy szörnybe szerelmes. És egészen BIZTOSAN abuzív a szörny/ember kapcsolat, ha Miss Mona-fucking-Bright azt mondja, mert ő kérem szépen rendőr volt és látott már ilyet! Bizony ám, nők, akik gyengék, azokat meg lehet verni, bizony! *elmegy a nyugtató teájáért megint*

Ez a gusztustalan fölényesség, ez az, ami végtelenül irritált. Mert amúgy igen, a könyv lehetne jobb is, ha Mona nem lenne, de akkor is ott van még a többi karakter. Mindenki csak pár jelző, semmi karakterizálás nincs, és mindenki abszolút két dimenziós karakter. Tudom, horror, ne várjak sokat? De ha 630 oldalt és egy hetet töltök a karakterek társaságában, igenis elvárom, hogy legyenek valamilyenek. Bennett karakterizálása annyiban kimerül, hogy mindenki kap nézőpontot, általában az érdektelen karakterek, hogy minél több információkivágást ültethessen elénk - ami vicces, tekintve, hogy a 400. oldalon már mindent tudunk, ha már nem előtte -, és mindenkiről ír egy-egy anekdotát, mert annyi egy ember egész élete és személyisége nyilván. Ami kifejezetten irritált, hogy hosszú-hosszú oldalakon át ír olyan jelentéktelen dolgokról, minthogy az egyik szörny, aki próbál ember lenni, az állandóan a saját hugyában fekszik, mert ennyire érti az embereket, meg az egyik gonoszka szeret a pisztolyával a tükör előtt maszturbálni. Felesleges ez a sok szereplő, néha csak drámai fokozás lenne, ahogy látjuk őket meghalni, de igazán, ha már van mindentudó E/3-as fejezet, akkor miért nem lehetett az egész történet az? Mert akkor rövidebb lehetett volna ez a valami...

Bővelkedik még a történet logikai bakikban is, és az egyik legnagyobb az, hogy vannak ezek a szörnyek, akik Winkben élnek, de hogy tudnak angolul? Hogy fordítják le az otthoni földrajzi neveket angolra - amikor az nem angol csak pár hülye szó egymás után dobálva? A szörnyek onnan tudják, hogy milyen ez a világ, mert olvasnak könyvet és néznek tévét, de a Winkbeli emberek azért nem tudják, hogy létezik világ Winken kívül, mert csak régi 1980-as sitcomokat játszik a tévé. Nem mintha azokban a sitcomokban nem lenne szörnymentes élet, vagy szimplán világ... Nem értettem ezt az egész magyarázatot. (Az internetről nem beszélünk. Biztosan nem létező dolog.)

A szörnyek dolognak nevezik magukat, az egyik főszörny megsértődik azon, ha emberként vagy nem szerint hivatkoznak rá. Ja, de anyu! Ő aztán mindig nemesítve van... Most degradáló-e a számukra embernek nevezni magukat vagy sem? Hogy lehet a szörnyek anyjának neme, ha a többieknek nincs?

A fehér kisvárosban azért nem nézik ki Monát a bőrszíne miatt, mert megszokták a másokat - felteszem a szörnyeket -, de azért LMBT-nek lenni? Az kérem szépen BŰN! NAGYON BŰN! De hogy mi az Istent érdekli a szörnyeket, ha valaki meleg/biszex/etc, amikor nekik nincs nemük se? Ki tudja! De kaptunk tragikus melegeket, akiknek annyi a szerepe, hogy meghaljanak és mondogassák, hogy melegnek lenni rossz... Csodás. (Nem, a könyv nem kifejezetten homofób, de nem tetszett ez a szál, mert totál felesleges és lekicsinylő.)

Mona tragédiája amúgy is csak cselekményelem, de mielőtt arra fény derül, előtte is zavaróan semmiképpen sincs kezelve. El nem tudom képzelni, hogy az író foglalkozott ezzel a komoly témával és utánanézett, mert annyira érzelemmentes és csak belógatott dísz szál (kötelező kellék a szexista happy endhez), de ezt azzal rontja még jobban el, hogy semmibe veszi az egészet a fantasy szálat használva. Mondván Mona nem emiatt a tragédia miatt volt üres, hanem mert ~fantasy.~ Így kell egy létező dolgot a porba tiporni.

A szörnyek soha, de soha nem veszik észre az embereket, pedig a szörnyek még időben és térben is másként látnak, de számtalanszor csak ezen múlik Mona élete, pedig nem is settenkedik, leüt egy-két szörnyet, a tíz méterrel odébb álló pedig csak hátat fordulva szövögeti tovább a gonosz terveit. Azt lehet mondani, hogy egy Zs kategóriás horror-akciófilm készleteivel rendelkezik ez a könyv, és az tökéletesen leírná a fizikai hitelességét ilyen helyzetekben.

De persze, akad értékelhető is a könyvben, csak nem sok. Több részre van felosztva, ebből az egyik csak cikkekből, hang- és videofelvételek leírásából áll, ami leírja a laborban történt eseményeket, és ha csak ez a 20 oldal lett volna az egész könyv, egy nagyon jó hangulatú novellát kaptunk volna, amit érdemes elolvasni.

Sőt! Valamiről szól is ez a regény, és el is jutott hozzám az üzenete, de ahogy a horror elemek túlerőltetettek, ahogy Mona túl különleges, úgy az üzenet túl mű. Egyrészt szólna arról, hogy az emberekben milyen erős az az ösztön, hogy becsapják magukat és illúziók között éljenek. Ez kapcsolódik az Amerikai Álom dekonstrukciójához - és elnézést, de egy Gatsby után, én ezt a könyvet nem tudom komolyan venni -, ugyanis a szörnyek is meg az emberek is ugyanarra vágynak, arra, hogy boldogok, elégedettek legyenek, és ezen tanakodnak, hogy ez csupán illúzió-e, vagy valaha elérjük-e a boldogságot.

A másik alapmotívum az otthon és hogy ez mit jelent, de igazság szerint azon kívül, hogy senki se érzi magát otthon és az idő szebbé teszi az emlékeket, nem igazán jut semmire. A családi kapcsolatok a másik pontja a könyvnek, hiszen a szörnyeknek és az embereknek is ezzel kell megküzdenie: Milyen ha egyszerűen csak szarok a szüleink, ha túlságosan kontrollálnak minket, ha csak játékszernek és dísznek tekintenek. De mivel érzelmi ábrázolás nem sok van, ezért a végén ez átfolyik egy szappanopera érzelmi színvonalába, egy borzalmasan suta és egyszerű lezárással.

A Horzsolások egy magát okosnak, eredetinek eladni vágyó regény, de túl erősen próbálkozik. Mindez megspékelve egy idegesítő főhősnővel, túl sok felesleges jelenettel és meg is kaptuk a 630 oldalas altatót, ami ez a könyv. Paródiának túl komolyan veszi magát, komoly könyvnek viszont túl esetlen és felületes.

Kedvenc karakter: Gracie, Első úr, egy-két gyilkos szörny

Ami kifejezetten tetszett: az első 120 oldal

Ami nem tetszett: Mona iszonyatosan ostoba, életképtelen főhős, mégis idealizálva van, az erőltetettség

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2015. március 10. (eredeti: 2013. február 28.)

Oldalszám: 628 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.