E. Lockhart: A hazudósok

2015. április 26., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Cadence Sinclair Eastman a gyönyörű és gazdag Sinclair család elsőszülött unokája, a vagyon és a trón várományosa. A családjában elvárják, hogy mindenki tökéletes legyen, ezért nem igazán mutathatja ki az érzelmeit, amikor a szülei elválnak vagy amikor a nagyanyja meghal. A fényűzés és a hazugságok között azért akad jó dolog is: Nyaranta a család a magánszigetükön él, ahol minden csodálatos és Cadence a baráti társaságával, a Hazudósokkal elfeledheti a problémáit legalább egy kis rövid időre. Sőt, még az igaz szerelmet is megtalálja Gat képében, aki az egyik nagynénjének ismerőse, és bár a nagyapja nem nézi jó szemmel Gat látogatásait származása miatt, mégis minden nyarat velük tölt a fiú. A dolgok csak akkor fordulnak igazán rosszra, mikor tizenöt évesen Cadence-t egyedül találják a vízben fejsérüléssel: A lány onnantól kezdve migrénes poszttraumás fejfájásoktól szenved, és nem emlékszik mi történt azon a nyáron, és valamiért a barátai se állnak szóba vele két évig.

Már amikor megjelent angol nyelven ez a könyv, akkor is el akartam olvasni, nem igazán tudtam róla semmit, azon kívül, hogy van benne valami nagy csavar, ami mindenkit letaglóz: Erre már a cím is utal és az első pár oldalból már gondolja az olvasó, hogy ez a nagy meglepetés a baleset kilétét és következményeit fedi. És igazából ez az egyetlen bajom a könyvvel, amiért csak négy csillagot tudtam rá adni: Az írónő is erre a csattanóra épít inkább, a végén sokkhatásként kell érnie minket, különben nincs olyan nagy érzelmi vonzata az egésznek. Noha a karakterek érdekesek és a kapcsolataikat valamennyire felvázolja, mégsem mélyed el annyira benne, hogy önmagában, ha már tudjuk a csattanót is, hatással legyen ránk annyira a könyv. Bevallom, én kb. a 30. oldalon már tudtam, mi a vége és bár szerettem a könyvet, sokat levont az élvezhetőségéből, főleg mert azt éreztem, hogy a végén nekem meg kéne lepődni, pedig annyi, de annyi nyom és előreutalás van, ami túl sok volt vagy túl átlátszó. Azt is hozzátenném, hogy nem az első ilyen csavarral rendelkező könyvem ez, és akinek az lesz, az esetleg meglepődhet, ez a része a regénynek nagyon olvasófüggő. De sajnos én már találkoztam hasonló csavarral, ahol ezt jobban kivitelezték − és nem csak azért, mert nem volt ennyire átlátszó, hanem mert önmagában nem ez volt a történet főpontja.

A regény stílusa egy kicsit túlírt, de szerintem pont illett egy ilyen főhőshöz, aki az elején is mondja, hogy szereti a szavak nyakatekertségét, és mivel ő mesél az olvasónak nem volt ez karakteridegen, és szerettem az eltúlzásokat a narrációban − mikor vérzésként írja le a lelki sebeit −, mert ez nagyon jellemző a tinédzserek túlságos érzelmességére és túlreagálására.

Ha már ifjúsági regény egy kicsit szól arról is, hogyan kezdik el keresni önmagukat a szereplők, és noha ők annyira gazdagok, amivel a legtöbb olvasó nem tud azonosulni, itt ez abszolút jól volt ábrázolva − hiába elkényeztetett kölykök a főszereplők, mégis lehetett őket kedvelni, és a gazdagság és elvárások negatív hatását is bemutatta. A szülői elvárás nem kifejezetten csak a felső tízezer problémája, de itt ettől még inkább hangsúlyosabb és nehezebb probléma lett ez a gyerekek számára. Gat, az egyetlen olyan szereplő, aki csak bekerült a családba és nem vérszerinti rokon, képvisel egy másik perspektívát a többi szereplőnek, és egy kicsit úgy is éreztem, ő nem hús-vér karakter, csak a külső világot, a vele járó gondolatokat, szabadságot testesíti meg, és inkább ebbe az ideába, "világba" szerelmes Cadence, mint magába a fiúba. Gat az, aki elgondolkozik azon, hogy változtatni kell-e a világon, ha tudunk, mennyit tudunk megtenni, és mi tesz minket jóvá vagy rosszá − ha tétlen ülünk a gonoszságok mellett? − és a hit kérdését is érinti. Eltöpreng azon, hogy lehet, hogy valakinek olyan kevés van, míg mások gazdagok, és hogy miért igazságtalan az élet.

Ehhez kapcsolódik közvetlen a regény másik témája: a negatív érzelmek, gondolatok, tulajdonságok, mint motiváló erő, milyen következménye van annak, ha valakin például eluralkodik a kapzsiság. A szereplők közül egyik sem jó vagy rossz, ahogy az életben, bár Gat küszködik azzal, hogy árnyaltan lássa a világot, mégis a rossz döntéseik indítanak el egy dominósort, ami a könyv végén bontakozik ki és látjuk teljes mértékben a "pusztítást." Ezt ügyesen Lockhart párhuzamba állítja azzal, hogy míg a Hazudósok a szüleik miatt szenvedtek, a Hazudósok is hasonlóan okoznak másnak szenvedést, pedig bele se gondoltak, így azért egy kicsit kérdőre vonja, hogy vajon a szülők mennyire vannak tudatában annak, hogy mennyi fájdalmat okoztak a gyerekeiknek, és az olvasóra bízza, hogy ez megbocsátható-e vagy sem.

A könyv érinti a gyász és a nehéz traumák feldolgozását is, és bár én szívesebben láttam volna a többi szereplőből többet − általában csak elsétáltak a főhős előtt gyanúsan soványan vagy részegen −, azért érthető ez a látásmód, mert Cadence inkább csak magára figyel. Még így is azért az olvasó el tudja képzelni, hogy a család többi tagja, hogyan szenved, míg Cadence lassan feldolgozza a traumát, ahogy visszajönnek az emlékei. Elég szívfacsaró még úgy is olvasni, hogy min megy keresztül Cadence és miket gondol vagy tesz, ha az ember tudja, mi a könyv vége.

Mivel a Sinclair család van a központban, ezért nem meglepő, hogy a regény másik nagy témája a családi kapcsolatok, amit tökéletesen ábrázol Lockhart. Egyik szereplő sem kifejezetten jó vagy rossz ember, és ebből következik, hogy a kapcsolataik is emberiek, hihetőek és nem mindig szépek. A szülők és a gyerekeik kapcsolatát remekül mutatja be mind a három generációval: milyen ha a szülők nyomást gyakorolnak a gyerekeikre, milyen amikor túlságosan meg akarják szabni a gyerekeik életét, de mégis szeretik őket. És milyen amikor az élet csúnya dolgai és a negatív érzelmek elrondítanak egy kapcsolatot egy időre, de aztán talán van onnan mégis visszaút. Cadence fejezi ki ezt a legjobban, amikor a nagyapjáról beszél:

"Szeretem őt, de abban nem vagyok biztos, hogy kedvelem is."

Ami még nagyon tetszett a regényben, hogy Cadence mesékként írja át a családja történetét, és nagyon sokféleképpen meséli el, különböző mesékből merítve, különböző tanulságokkal és nézőpontokkal a történetet, ezzel is azt hangsúlyozva, hogy minden eseménynek legalább két oldala van, és nem lehet mindent beskatulyázni valahova egyszerűen és semmi sem csak jó és rossz és tisztán felosztható, kielemezhető. Ehhez egy picit az is kapcsolódik, hogy mennyire látják a Sinclair család életét a külsősök csak egy mesének, egy történetnek, egy izgalmas pletykának, amit el lehet mesélni és csak az emberek szórakoztatására van, pedig igazi, élő emberekkel történt meg az a baleset.

A hazudósok nem egy egyedi, különleges történet, ahogy sok helyen reklámozzák, de való igaz, hogy nem egy rózsaszín, romantikus ifjúsági regény, hanem egy keserédes családtörténet, a nehéz helyzetek feldolgozásáról, amit kifejezetten jólesett olvasni.

A kötetet köszönöm a kiadónak! :)

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a stílus, a vége

Ami nem tetszett: túl átlátszó, pedig inkább a sokkhatásra épít, mint az érzelmekre

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2015. április (eredeti: 2014. január 8.)

Oldalszám: 248 oldal

Honnan: kiadótól recenziós példány

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.