Robert Jackson Bennett: Horzsolások

2015. április 22., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Három férfit megbíznak azzal, hogy megöljenek valakit, aki nem tud meghalni, és sikerül is nekik, ezzel megváltoztatva mindent. Wink kanyonjai között Első úr felkel mély álmából, és rájön, hogy ami felébresztette nem más, mint hogy valaki megváltoztatta az idő folyását és biztosították, hogy egy kimenetel valószínűbb legyen a többinél. Eközben egy rejtélyes idegen, akire nem emlékszik senki, hogy néz ki, utasításokat ad a helyi rosszfiúknak, hogy elérje a céljait.

Mona Bright, akit traumái mindig megakadályoztak abban, hogy rendes életet kezdjen, Winkben, egy texasi kisvárosban örököl egy házat, ami az édesanyjáé volt. Az anyjáé, aki a lány kiskorában öngyilkos lett, egy kínzó űrt hagyva maga után. Így Mona kapva kap az alkalmon, hogy megtudjon bármit is anyjáról, aki sosem volt boldog alkoholista férje és a skizofrénia gyötrő tünetei mellett. Mona nagy nehezen találja meg Winket, mert a város nincs rajta egyik térképen sem. Végül rájön, hogy az édesanyja valamiféle tudós volt és Wink nem más, mint a laboratórium köré épült város, ezért tartják olyan nagy titokban a helyzetét. Mégis, amikor Mona megérkezik a városba, különös érzés keríti markába: A Hold itt rózsaszín, a városlakók újonnan érkezőket nem igen látnak, és este mindenki fél a sötéttől.

Az egyik gyengém a kisvárosokban játszódó, hangulatos, horror vagy misztikus történetek, szóval amikor megláttam ezt a könyvet a megjelenések között, egyből be akartam szerezni. És ahogy olyan sok horror történettel, ezzel is (sajnos) rosszul jártam, mert amikor a könyv végére értem leginkább földhöz vágtam és ugráltam volna rajta.

Becsapós ez a regény, mert általában azért a legtöbb könyvnél az első 10% után meg tudja az olvasó mondani, hogy valami neki való-e vagy sem. Az első 120 oldal itt nagyon kellemes, az első fejezet nagyon ütős (egy titokzatos gyilkosság! megmagyarázhatatlan természetfeletti dolgok! borzongás!), és bár eléggé megzavart, hogy váltott nézőpontos, mert a fülszövegből azt hittem, Mona központú lesz az egész, a nem-Mona részek voltak az érdekesek, a főhősünket pedig megtűrtem, mert kíváncsi voltam, merre halad majd a történet.

Bár a kezdeti felvezetés nagyon hangulatos, és csak úgy sodortak magukkal a sorok, elfogott egy érzés, hogy én ezt már olvastam valahol. És most tennem kell egy kitérőt: A szemfüles blogolvasók, vagy akik túl sok időt töltenek erre és az ask.fm oldalamon, azok tudják, hogy a Welcome to Night Vale rádiójáték nagy rajongója vagyok, ami egy kis texasi városról szól, a sivatag közepén, ahol a lakók félrenéznek és próbálják nem észrevenni a szörnyeket, akik az életüket igazgatják, és... Igen, egy az egyben minden horror klisé megvan benne, mert paródia. A Horzsolások és a Welcome to Night Vale 99%-ban ugyanaz világfelépítését tekintve, és amikor eljutottam a lila (Night Vale színe!) fénnyel villogó sivatagban álló, fura, fehér oszlophoz (ami egy Night Vale rész, ki hitte volna), már nem örültem a hasonlóságoknak. Steve(n), Megan, (akik név szerint ugyanazok!), a park, dr. Coburn sorsa, hogy mindenkit mindig figyelnek, a lények, a vezeték nélküli rejtélyes telefon és az üzenetek, a rózsaszín hold és a megmagyarázhatatlan villámviharok minden áthallás, klisé, és túl sok. És míg ettől a "túl sokságtól" lesz Night Vale bájos - mert paródia! -, addig itt átesik az egész a ló túloldalára, és egyszerűen unalmas lesz. Amúgy a borítóból gondolhattam volna, hogy ez lesz: mivel a borító - ami csodás, nagyon ötletes - Night Vale hangulatot nyújt, és az győzött meg végül, hogy olvassam el a fülszöveget: Ugyanis Night Vale-ben tevékenykedik egy idegen, akiről sosem tudják megmondani, hogy néz ki, csak hogy öltönyben jár és aktatáskával... És itt pont ő a főgonoszunk.

Természetesen nem azt mondom, hogy Bennett "lopott" Night Vale-ről, mert ezek jól ismert eszközök, elemek, és lehet őket jól használni, de itt az egész ettől nevetséges lett, és míg ez egy paródiába nagyon jól illik, ide nem. Noha Bennett használ humort - az mindenhova kell amúgy is -, nem lesz ez egy szétcsúszott paródia vagy szatíra, csak egy túlságosan erőlködő regény. Ezen az érzésen az sem segít, hogy vannak benne olyan nevetséges jelenetek, amik kizökkentettek és teljesen elrontották a hangulatot, pedig véresen komolyan kéne az olvasónak vennie:
1) A szörnyek fenyegetik a bűnöző, keménylegény szereplők életét, méghozzá azzal, hogy kilyukasztják a parkoló autójuk kerekét, felgyújtják a házukat, amíg nincsenek otthon, és ráírják a bőrükre, hogy menjenek haza. Azt megértem, hogy a szereplők megijednek, de nem azt, ahogyan előadták a pánikolás ama szintjét, amit a könyvben, főleg ha olyan nagymenő csávók, ugyanis senkinek nem hiányzott se végtagja, nem sérült meg senkije és semmije. (De lehet túl sok Daredevilt néztem mostanság, hogy ennyi nem hatott meg...) Lehetnek piti bűnözők, félhetnek az ismeretlentől, persze, de valahogy én nem éreztem át a halálfélelmet, amit kellett volna - a szereplők egyből olyan konklúzióra ugrottak ebben a helyzetben, ami erőltetett és logikátlan.
2) Néhány szörny szeretetre vágyik - csak ennyi és kész. Ezzel nagyon jól el lehetett volna játszani, mély témákat érinteni, az emberi mivoltunk kérdéseit boncolgatni. Ehelyett ez így csak be van dobva, és el kéne ájulnunk a mélységétől.
3) Heroint szaró szörny. Ez nem félelmetes, nem gusztustalan, és nem elszörnyedésemben tettem le a könyvet olvasás közben, hanem mert könnyesre nevettem magam.
4) Egy életveszélyes helyzetből csak azért menekül meg a főhős, mert a szörnyek hirtelen dilettánsnak és nem tudják, hogy működik bármi is, pedig volt idejük hozzászokni ehhez a világhoz és az emberekhez. Konkrétan a gyilkos megpróbálja levenni a pulóverét, hogy ne vérezze össze, de a kezében van a kés, és belegabalyodik a ruhájába szerencsétlen pára... - És ez a jelenet abszolút kifejező az egész könyvre, lehet, hogy humorforrás lenne, de abszolút nem vicces és csak erőltetetten segíti a főhőst a túlélésben, akinek aztán semmi keresnivalója az életrevalók között.

És itt jön be a könyv másik legnagyobb gyenge pontja: Mona. Mona a tökéletes karakter (Mary Sue), a láthatóan férfi által írt női karakter és egy Zs-kategóriás horror film, butus főszereplőjének egyvelege. Kiemelik, hogy ő mennyire csodás és okos (még a neve is Bright = okos, gyors felfogású), még az egyik főszörny is megjegyzi, hogy annyira okos a főhős, hogy okosabb, mint az összes ember... Ironikus, hogy ezt pont akkor teszi, amikor Mona állandóan visszakérdez, olyan dolgokra, amit az olvasó már 500 oldala tud, de azért hátha ha még háromszor elmagyarázzák Monának, akkor felfogja.

Monának nem csak az IQ szintje alacsony, de minden, ami "ő" az csak cselekményelem, egészen a személyes tragédiáitól - az öngyilkos anyja persze, hogy a történet lényege, de a másik, rejtélyes múltbéli esemény is semmi más, csak egy erőltetett eszköz, hogy hajtsa előre a történetet. Mivel Mona a fájdalommal rendelkező (amiről az emléket amúgy egy 10 oldalas információ hányásban kapunk meg nyomozás közben és sírnunk kéne meg együtt érezni), menekülő hős, ezért sok mindenféle munkája volt: ÉS MIND CSELEKMÉNYELEM! Azta, komolyan, ha Mona vécét pucolt volna, akkor hirtelen vécépucolással lehetne megmenteni a világot. Mona tud fegyverrel bánni, imádja a kocsikat - kitaláltátok? Igen, egyszer épp életmentő dolog, hogy tud kereket cserélni - mert elnézést, azt sima, egyszerű nő nem tud! Csak az über kocsirajongó! És bár a szörnyeknek nem árt a golyó, Mona nagyon badass és menő, hogy állandóan fegyverrel sétál és jobban tudja használni, mint egy bűnöző. (Persze, mert Mona ezért volt rendőr, meg azért, mert a szörnyeknek épp egy detektív kell - de semmi gond, nyomozás nem nagyon lesz, mert Mona olyan sötét.) Sőt! Mona vadászni is tud, és ez egyetlen egy jelenethez kell, hogy Mona le tudjon lőni valakit - az egyetlen emberi ellenségét, mert ugye a többin nem fog a golyó, de Mona ezt képtelen felfogni... 600 oldalon keresztül. Jajj. *nyugtató teát kortyol*

Jöjjön lenyugtatásként egy pár Mona "olyan okos, de mégsem" ™ pillanat:

  • Amikor fura dolgokkal találkozik Mona, és az anyját skizofréniával kezelték, az első dolog, hogy a vadidegen, fura ember szakvéleményében bízik, aki éppen a hotelt vezeti. Persze, ha elkezd valaki "törött időről" beszélni, az tök normális, és nem hallucináljuk azt sem.
  • Amikor Mona megtudja, hogy mik laknak a városban, és hogy mindenki hazudott neki, lepődjön meg azon, hogy elsőre nem árulták el neki, hogy akit temettek a történet elején, az gyilkosság áldozata lett. (Álljunk le ágálni, hogy de hát nekem nem azt mondták elsőre, és mindenki elsőre igazat mond!)
  • Mona egyből elhiszi, hogy létezik természetfeletti, de amikor szembesül egy változó hosszúságú folyosóval, az első gondolata, hogy ő nem vette észre az EGÉSZ folyosót.
  • Egy fontos tárgyat keres egy házban, biztos, hogy abban a házban van az adott tárgy. Talál egy büdös szobát, és nem megy be megnézni, inkább átkutatja a kúriát háromszor, mert a "büdi szobában biztos nincs, amit keres." (Bárcsak a valóság is így működne.)
  • Amikor egy fura, veszélyes dolgot talál, odamegy megnézni, megböködni, nézi 20 oldalon keresztül, majd kijelenti, hogy nem fog a közelébe menni (miközben mellette áll?) biztos meghal tőle rákban és jobb, ha gyorsan odébb megy. Majd leáll még nézni pár oldalon keresztül.
  • Mikor megtalálja Wink körül a biztonsági rendszert, elgondolkozik azon, hogy miért van ott. MIKOR MÁR TUD A TERMÉSZETFELETTIRŐL/SZÖRNYEKRŐL/ETC.! Vajon miért?
  • Mona tudja, hogy néha nem valós dolgokat lát, mégis 50 oldalon keresztül keresi július közepén az elhagyatott laboratóriumban az újévi bulit tartó tömeget. Meg is jegyzi, hogy poros a föld és generátort talál csak áramforrásnak, de 50 oldalon keresztül még keresi az embereket! És ezen szenved! Majd jó hosszú magyarázat után, többszörös ismétlések közepette jön rá, hogy esetleg az csak látomás volt.
  • Miután gyilkosságokat és szörnyeket lát Mona, csak akkor jut eszébe, hogy esetleg veszélyes lehetett a kísérlet, amit a laborban csináltak, amikor a szájába rágják, hogy mi is volt pontosan a kísérlet. De várjunk! Akkor is csak SEJTI!
  • Nagyon sokan segítenek Monán - csak úgy, indok nélkül vagy erőltetett okok miatt -, és kedvesek vele! Komolyan! Erre ő mindig megfenyegeti őket, hogy megöli őket, mikor nem tudja őket megölni... Ezt ismételjük meg a lehető legrosszabb pillanatokban, legalább 100-szor.
  • Mikor Mona előtt kijelentik, hogy "Vigyük el Monát oda és mutassuk meg neki az igazat," akkor Mona visszakérdez: "Kit visztek hova?" Sejtelme sincs arról, hogy róla beszélnek. (Nem, ez a jelenet viccnek is rossz volt.)
  • Mikor elmondják a szörnyek Monának az élettörténetüket, akkor Mona visszakérdez úgy, ami azt sugallja, hogy nem fogta fel, hogy aki előtte áll az egy szörny. (200 oldala már tudja, hogy az a személy szörny. Most mi?)
  • Amikor még Mona új Winkben nem fogadja meg a "ne menj ki sötétben tanácsot." Mikor épp egy szörnnyel sétál, aki megvédi a többiektől, akkor kijelenti, hogy nem megy a sötétbe, mert Winkben nem szabad...
  • Mikor megtudja, hogy Első úr képessége az, hogy látja az időbeli dolgokat és eltéréseket, az az első reakciója, hogy így könnyen fogja őt bántani. Olyan szörnyekről beszélünk, akik simán megeszik 1 másodperc alatt Monát, de úgy tűnik, ez sosem jut el a tudatáig.
  • Mona mikor talál egy gyanús dolgot embergyilkosoknál, felkapja, azt hiszi bomba, ezért megrázogatja. Mikor rájön, hogy a doboz zörög, azt mondja, ez nem bomba, kinyitja, és meglepődik, hogy nem robbant fel a bomba. Most bomba vagy sem? Amúgy meg miért ne zöröghetne valami kis robbanószerkezet a dobozban, halvány sejtelmem sincs, nem értem a logikáját.
  • Van egy teljes része a könyvnek, ami csak azokból a cikkekből áll, amit Mona elolvas a kísérletről. Az olvasónak egyértelmű - és Monának is annak kéne lennie, hiszen minden információ birtokában van -, hogy mi történt a laborban. Mona nem tudja összerakni, ezért a főszörny meséli el neki, jó sok oldalon keresztül. Mona pedig állandóan visszakérdez, és félreértelmez MINDEN EGYES SZÓT. (És az összes cikket, videó- és hangfelvételt nem tekint bizonyítéknak. De fura, hogy a könyv elején egy vadidegen szavát elhitte tér-idő dolgokról...)
  • Tudja, hogy vannak szabályok Winkben, amiket lehetetlen fizikailag megszegni. Mégis egy tizenhat éves lányra ezért dühös lesz, és felsőbbrendűnek érzi magát a lányhoz képest, mert amaz nem szegi meg a szabályt a kicsi, két szép szeméért.
  • A szörnyek egy régi filmen keresztül kommunikálnak Monával, aki nem ismeri fel, hogy a szörny városnevek nem szerepeltek az eredeti filmben. Egy óráig tart neki, mire rájön, hogy valami nem stimmel. Elnézést, akkor is csak sejti. Majd leáll gondolkozni, hogy hova lett a másik színész a filmből, mikor tudja, hogy ez illúzió, ja és épp halálos veszélyben vannak, de gondolkozzunk, ilyen lényeges dolgokon.
  • Mona dühös, mert emberként és értelmes személyként kezelik őt, és amit már ötször elmondtak neki, nem akarják hatodjára is lebetűzni.
  • Mikor már mindenről tud Mona, az összes fantasztikus cselekményelemről, hatszor visszakérdez dühösen egy gonosznál, hogy "MIT ÉRT ALATTA?" Egy egészen egyszerű összetett szóról van szó, amit minden ember képes felfogni. SPOILER: [Mit jelent azt, hogy alternatív univerzum? Mona, nem tudjuk, egyszerűen csak... nem tudjuk.]
  • Tudja, hogy léteznek szörnyek, sőt, csúnya szörnyek. Mégis a történet végén meglepődik azon, hogy léteznek... szörnyek? Amik undorítóak?
A legtaszítóbb Mona karakterében viszont mégis az, hogy mennyire csoda különleges ő, ugyanis persze, hogy minden gonosz karakter - akiket oszthatunk négy különböző csoportra - megérti, tiszteli, sőt, vágynak is rá! SPOILER: [Van egy lény, aki az összes halhatatlan szörnyet meg tudja ölni, ő maga a pusztítás, az első alkotott legkegyetlenebb teremtmény, akinek a puszta látszatától is megőrül mindenki. Mona? Monát a szörnyike meg akarja simogatni, felveszi egy jóképű pasas alakját és vágyakozva néz rá, mert azt akarja, hogy Mona szeresse.] MÉG ERŐSEBB SPOILER [Persze, hogy testvérek, persze, hogy Mona a legspeciálisabb szörnyike, aki valaha volt.] És Mona a kiválasztottak közül a legkiválasztottabb - és míg általában nincs bajom a különleges emberekkel, Mona egyszerűen undort keltett bennem. Kéne őt sajnálnunk, szeretnünk, az egész sztori arról szól, hogyan ugrálnak Mona segítségére, (khm, pedig ez horror?), és hogy Mona annyira különleges, mindenki megszereti. Sőt! Mona mindenkinél mindent jobban tud - ja, igen, persze, azért 630 oldalas ez a förmedvény, mert Monának annyit kell magyarázni -, és van egy helyzet, ahol Mona elítéli az egyetlen értelmes karaktert, mert az egy szörnybe szerelmes. És egészen BIZTOSAN abuzív a szörny/ember kapcsolat, ha Miss Mona-fucking-Bright azt mondja, mert ő kérem szépen rendőr volt és látott már ilyet! Bizony ám, nők, akik gyengék, azokat meg lehet verni, bizony! *elmegy a nyugtató teájáért megint*

Ez a gusztustalan fölényesség, ez az, ami végtelenül irritált. Mert amúgy igen, a könyv lehetne jobb is, ha Mona nem lenne, de akkor is ott van még a többi karakter. Mindenki csak pár jelző, semmi karakterizálás nincs, és mindenki abszolút két dimenziós karakter. Tudom, horror, ne várjak sokat? De ha 630 oldalt és egy hetet töltök a karakterek társaságában, igenis elvárom, hogy legyenek valamilyenek. Bennett karakterizálása annyiban kimerül, hogy mindenki kap nézőpontot, általában az érdektelen karakterek, hogy minél több információkivágást ültethessen elénk - ami vicces, tekintve, hogy a 400. oldalon már mindent tudunk, ha már nem előtte -, és mindenkiről ír egy-egy anekdotát, mert annyi egy ember egész élete és személyisége nyilván. Ami kifejezetten irritált, hogy hosszú-hosszú oldalakon át ír olyan jelentéktelen dolgokról, minthogy az egyik szörny, aki próbál ember lenni, az állandóan a saját hugyában fekszik, mert ennyire érti az embereket, meg az egyik gonoszka szeret a pisztolyával a tükör előtt maszturbálni. Felesleges ez a sok szereplő, néha csak drámai fokozás lenne, ahogy látjuk őket meghalni, de igazán, ha már van mindentudó E/3-as fejezet, akkor miért nem lehetett az egész történet az? Mert akkor rövidebb lehetett volna ez a valami...

Bővelkedik még a történet logikai bakikban is, és az egyik legnagyobb az, hogy vannak ezek a szörnyek, akik Winkben élnek, de hogy tudnak angolul? Hogy fordítják le az otthoni földrajzi neveket angolra - amikor az nem angol csak pár hülye szó egymás után dobálva? A szörnyek onnan tudják, hogy milyen ez a világ, mert olvasnak könyvet és néznek tévét, de a Winkbeli emberek azért nem tudják, hogy létezik világ Winken kívül, mert csak régi 1980-as sitcomokat játszik a tévé. Nem mintha azokban a sitcomokban nem lenne szörnymentes élet, vagy szimplán világ... Nem értettem ezt az egész magyarázatot. (Az internetről nem beszélünk. Biztosan nem létező dolog.)

A szörnyek dolognak nevezik magukat, az egyik főszörny megsértődik azon, ha emberként vagy nem szerint hivatkoznak rá. Ja, de anyu! Ő aztán mindig nemesítve van... Most degradáló-e a számukra embernek nevezni magukat vagy sem? Hogy lehet a szörnyek anyjának neme, ha a többieknek nincs?

A fehér kisvárosban azért nem nézik ki Monát a bőrszíne miatt, mert megszokták a másokat - felteszem a szörnyeket -, de azért LMBT-nek lenni? Az kérem szépen BŰN! NAGYON BŰN! De hogy mi az Istent érdekli a szörnyeket, ha valaki meleg/biszex/etc, amikor nekik nincs nemük se? Ki tudja! De kaptunk tragikus melegeket, akiknek annyi a szerepe, hogy meghaljanak és mondogassák, hogy melegnek lenni rossz... Csodás. (Nem, a könyv nem kifejezetten homofób, de nem tetszett ez a szál, mert totál felesleges és lekicsinylő.)

Mona tragédiája amúgy is csak cselekményelem, de mielőtt arra fény derül, előtte is zavaróan semmiképpen sincs kezelve. El nem tudom képzelni, hogy az író foglalkozott ezzel a komoly témával és utánanézett, mert annyira érzelemmentes és csak belógatott dísz szál (kötelező kellék a szexista happy endhez), de ezt azzal rontja még jobban el, hogy semmibe veszi az egészet a fantasy szálat használva. Mondván Mona nem emiatt a tragédia miatt volt üres, hanem mert ~fantasy.~ Így kell egy létező dolgot a porba tiporni.

A szörnyek soha, de soha nem veszik észre az embereket, pedig a szörnyek még időben és térben is másként látnak, de számtalanszor csak ezen múlik Mona élete, pedig nem is settenkedik, leüt egy-két szörnyet, a tíz méterrel odébb álló pedig csak hátat fordulva szövögeti tovább a gonosz terveit. Azt lehet mondani, hogy egy Zs kategóriás horror-akciófilm készleteivel rendelkezik ez a könyv, és az tökéletesen leírná a fizikai hitelességét ilyen helyzetekben.

De persze, akad értékelhető is a könyvben, csak nem sok. Több részre van felosztva, ebből az egyik csak cikkekből, hang- és videofelvételek leírásából áll, ami leírja a laborban történt eseményeket, és ha csak ez a 20 oldal lett volna az egész könyv, egy nagyon jó hangulatú novellát kaptunk volna, amit érdemes elolvasni.

Sőt! Valamiről szól is ez a regény, és el is jutott hozzám az üzenete, de ahogy a horror elemek túlerőltetettek, ahogy Mona túl különleges, úgy az üzenet túl mű. Egyrészt szólna arról, hogy az emberekben milyen erős az az ösztön, hogy becsapják magukat és illúziók között éljenek. Ez kapcsolódik az Amerikai Álom dekonstrukciójához - és elnézést, de egy Gatsby után, én ezt a könyvet nem tudom komolyan venni -, ugyanis a szörnyek is meg az emberek is ugyanarra vágynak, arra, hogy boldogok, elégedettek legyenek, és ezen tanakodnak, hogy ez csupán illúzió-e, vagy valaha elérjük-e a boldogságot.

A másik alapmotívum az otthon és hogy ez mit jelent, de igazság szerint azon kívül, hogy senki se érzi magát otthon és az idő szebbé teszi az emlékeket, nem igazán jut semmire. A családi kapcsolatok a másik pontja a könyvnek, hiszen a szörnyeknek és az embereknek is ezzel kell megküzdenie: Milyen ha egyszerűen csak szarok a szüleink, ha túlságosan kontrollálnak minket, ha csak játékszernek és dísznek tekintenek. De mivel érzelmi ábrázolás nem sok van, ezért a végén ez átfolyik egy szappanopera érzelmi színvonalába, egy borzalmasan suta és egyszerű lezárással.

A Horzsolások egy magát okosnak, eredetinek eladni vágyó regény, de túl erősen próbálkozik. Mindez megspékelve egy idegesítő főhősnővel, túl sok felesleges jelenettel és meg is kaptuk a 630 oldalas altatót, ami ez a könyv. Paródiának túl komolyan veszi magát, komoly könyvnek viszont túl esetlen és felületes.

Kedvenc karakter: Gracie, Első úr, egy-két gyilkos szörny

Ami kifejezetten tetszett: az első 120 oldal

Ami nem tetszett: Mona iszonyatosan ostoba, életképtelen főhős, mégis idealizálva van, az erőltetettség

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2015. március 10. (eredeti: 2013. február 28.)

Oldalszám: 628 oldal

Honnan: kölcsön

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.