Kathryn Stockett: A Segítség

2015. április 10., péntek

Hogy akadtam rá: Sokan ajánlották, és végül barátnőm kölcsönadta.

Úgy általában az egészről: A hatvanas évek elején, a déli kisvárosban, Jacksonban járunk, ahol a fehérek még mindig úgy viselkednek, mintha soha nem változna semmi és a szegregáció helyénvaló lenne. Itt dolgozik Aibileen bejárónőként, Miss Leefoltnál, aki leginkább csak szeretne beilleszkedni a gazdag nők közé, és a megfelelési vágyától csak azt felejti el, hogyan kell a saját gyerekét szeretni. Minny, Aibileen barátnője, túl nagyszájú, és bár eddig megmentette őt a főzőtudománya, a város legbefolyásosabb fehér nője, Hilly keresztbe tesz neki, így nem számíthat munkára egyáltalán, pedig a gyerekeit el kéne tartania. Ezért is tekinthető csodának, amikor véletlenek folytán megkapja álmai állását: Celiában egy deka előítéletesség sincs, elviseli Minny beszólásait és annyira nincs képben a város női hierarchiájával, hogy nem hallotta Minnyről a pletykákat. A baj csak az, hogy Celia nem akarja, hogy a férje tudjon a bejárónőről, és bár ez gyanús Minnynek, valamiből csak meg kell élnie. Ehhez a feszült helyzethez adódik Skeeter, aki író akar lenni, és meg akarja változtatni a világot vagy legalábbis Jacksont.

Már amikor elkezdtem ezt a könyvet, éreztem, hogy ez egy könnyed, szórakoztató történet lesz, és egy ideig élveztem is, hiszen nem kell mindennek az élet nagy igazságairól vagy a kőkemény világról szólnia, mégis a regény végére nem maradt más csak frusztráció és a hiányérzet. Hiába ír olvasmányosan Stockett, hiába mosolyogtatott meg néhol, mégis a könyv legnagyobb hibája elrontotta a végére az olvasásélményemet, ez pedig nem más, minthogy a regény felépítése aránytalan.

A Segítség 600 oldalas - és igazából sosincs bajom azzal, ha valami hosszú -, de néhol Stockett elveszik a részletekben, felesleges jelenetekkel tömi ki a könyvet, ami nem ad hozzá semmit a történethez, és csak rétestésztaként nyúlik el az egész regény az olvasó előtt. Kicsit úgy éreztem, hogy az egész könyv céltalan, nem tudtam a végére se eldönteni, hogy ez Skeeter története-e arról, hogyan írja meg élete első könyvét, vagy a nők akkori helyzetét és a szegregációt akarja bemutatni. Lehet azzal érvelni, hogy nem kell minden történetnek valami nagy mondanivalóval rendelkeznie, és ez igaz is, mégis kell, hogy legyen fókusza, ami összetartja a szálakat, és ez hiányzott leginkább Stockett könyvében. Úgy éreztem, hogy ha egy szerkesztő megvágja, akkor sokkal erősebb és ütősebb lehetett volna a történet.

Ez a céltalanság megtűzdelve azzal, hogy a komoly témákat csak felületesen érinti, miközben tündérmese köntösbe bújtatja az egészet, azt a hatást kelti, mintha csak egy hollywoodi filmet néznénk. Stockett hiába ír egy visszamaradott déli kisvárosról és az ottani színes bőrűek helyzetéről a szegregáció idején, mégsem mer belemerülni igazán a témába, és nem is olvasott utána, nem végzett elegendő kutatást, vagy ha igen, kivágja azokat a részeket, amik túlságosan sokkolóak lennének, mindent kipárnáz az olvasó részére, hogy kellemesen érezhessük magunkat. Tipikusan az a történet,  amikor kedvességgel, együttérzéssel és barátsággal mindent meg lehet oldani, és bár az optimista világfelfogás nem lenne gond, mégis olyan dolgokat hagy ki, amitől elveszti a történet a hihetőségét. Mégis arra épít Stockett, hogy eléggé megráz minket az, amit látunk a színes bőrűek életéből, és ettől valahogy úgy éreztem, hogy bár lehet nem teljesen hatásvadász regény ez, mégis nagyon felszínes.

Ezt az is csak erősítette, hogy minden nem csak hollywoodi meseszerű a könyvben, de leegyszerűsített is. Nincsenek morálisan szürke karakterek, nem foglalkozik azzal, hogy milyen a társadalom elvárásainak ellentmondani, elgondolkozni azon, hogy a társadalom normái vajon rosszak-e, hogy ez milyen, ahogy lezajlik egy szereplőben. (Skeeter eleve normális apával rendelkezik, aki emberként kezeli a színes bőrű munkásait, és Skeeternek csak azt kell elérnie, hogy ki merje mondani, amit gondol, de nem látjuk a belső küzdelmét, egy-két mondaton kívül.) Nincsenek itt megbocsátást nyerő karakterek, akik rasszistán kezdik és megpróbálják helyrehozni a rossz tetteiket, itt csak gonosz-gonosz-gonosz nőies libák vannak (az érzelmes, esetlen, nem nőies Skeeter mellett), akik eltartatják magukat a férjükkel. (Most sem értem, hogy Hilly mitől a nagy gonosz képe, mert a többiek ugyanolyan rasszisták voltak, de mégsem kéne őket annyira gonosznak látnunk?) Az egyetlen színes bőrű szereplő, aki nem isteníti Skeetert, az rossz-gonosz, és ezt úgy bemutatják, hogy ő az egyetlen, aki az interjúért adott pénzt nem ajánlja fel a sanyarú sorsú háttérszereplőnek, hanem megtartja magának. (Ennél egyértelműbb nem lehetne, hogy ő rossz?) És igazából ez a könyv legnagyobb gyengesége, mindenki sablon papírmasé karakter, egy-két jellemző, elnagyolt, karikatúra figurák, akik egy félresikerült tanmesét játszanak el.

Az egyszerűség arra is kihat, hogy itt ugyan nincsen semminek semmiféle következménye - persze, hogy valaki börtönbe kerül, valaki elveszti a munkáját, de ennél sokkal rosszabb dolgok történhetnének és történnek is mai napig -, és ezt csak tetézi, hogy a legrosszabb dolgok arctalan karakterekkel történnek, akik iránt nem érzünk semmit. Sőt, az igazán rossz dolgokat Stockett nem is meri leírni, megnevezni, a nemi erőszak szót ki se mondja, pedig kétszer is előkerül: Az egyik bejárónő csak utal rá, amikor meginterjúvolják, ezt egy félmondatban le is rendezi Stockett. Skeeter pedig kétszer sem gondol rá, pedig ő szerkeszti és írja a könyvet, és nem azt kéne látnunk, hogy Skeeter a színes bőrűek történeteinek hatására még jobban átgondolja a társadalom rendjét, a szegregációt, mindent? A másik esetben Skeeter elgondolkozik azon, hogy lehet egy színes bőrűnek és egy fehérnek gyereke, és csak annyit gondol, hogy "annyira csúnya dolog jutott eszébe, ki se merte mondani." Ez még nem világos, hogy csak a félrelépésre gondol vagy nemi erőszakra... ez egészen tisztán bemutatja, hogy mi a bajom ezzel a könyvvel: Minden "gonosz/csúnya" dolgot fodros, rózsaszín függöny mögé bújtat.

A történet amúgy nem épül másra, mint információkivágásra (ami a személyes "kedvencem"), de igazából nem is lenne olyan zavaró, ha nem lenne ennyire erőltetett. Minny, a nagyszájú, humorforrás karakter, Szörnyű Tettét és Skeeterék régi bejárónőjének sorsát fedi homály, és míg az utóbbira rá lehet fogni, hogy a szereplőknek nem muszáj azon gondolkoznia (pedig sokszor felhozzák), Minny szemszögéből elég furcsa, hogy nem gondol arra, hogy ő maga mit tett, pedig nagy köze van ahhoz, hogy mi fog vele történni és ez állandóan emészti. És itt mutatkozik meg a másik legnagyobb problémám a könyvvel: a több nézőpont.

Bár Stockett a saját élményét írja le és Skeeter karaktere egy az egyben saját maga - ami enyhén ironikus, mikor Skeetert is fenyegetik bírósági perrel, mert felismerhetőek a karakterek a könyvében, és való életben az írót is beperelték, mert az eredeti Aibileen nem adott engedélyt, hogy a nevét és a történetét felhasználják -, mégis néhol sikerült elég kényelmetlenül éreznem magam. Noha nem mondanám a világ legrasszistább könyvének, a legelső dolog, ami szembeötlően kellemetlen, az a színes bőrű karakterek akcentusa, ami teljesen felesleges. (Miért nem írt le minden déli akcentust? Ha a narrátorok beszélnek, miért nincs minden akcentusban, hogy tud akcentus nélkül beszélni, ha akar?) És ez a nézőpont gondomhoz köthető, ugyanis van egy fejezet, amit mindent tudó E/3-as nézőpontban írt meg Stockett, míg a többi E/1-es. Kikerülhette volna ezt az enyhén sértő, felesleges akcentus dolgot, ha mindent E/3-ban ír meg.

Ugyanakkor, ami még enyhén zavaró az, hogy a két színes bőrű szereplő nézőpontja teljesen felesleges. Ami érdekes lenne, amiket csak Aibileen és Minny tud, azokat Stockett egyszerűen kivágja, mert kell a történet végére csattanónak. Ezen felül pedig semmit nem mutat be az ő kultúrájukból és helyzetükből - a színes bőrű szereplők nem csinálnak semmit, csak templomba járnak és főznek, ami az elnyomott nők szerepével egyenlő, és sok gondolatuk sincsen a fehér szereplőkön kívül. Minny nézőpontja teljesen Celia körül forog, Aibileené pedig Skeetert isteníti.

Itt van a másik elég kellemetlen dolog: Skeeter afféle fehér megmentőként van ábrázolva. És nagyon jól tudom, hogy egy szívmelengető barátságról szólna ez a könyv, ahol félreteszik a szereplők az előítéleteiket, de mégis Skeetert annyira, de annyira fényezik a színes bőrű karakterek, hogy - tekintve, hogy az írónő magáról mintázta Skeetert -, eléggé öndicsérőnek tűnik. Skeeterrel kivételeznek (ő szépítheti a családja történetét a könyvben), minden szereplő Skeetert félti, mikor a többieknek is ugyanannyi, ha nem több van téten - elismerem, hogy Skeetert is megverhették, megölhették volna, de ott volt neki a kiút, amit a pénze és a családja jelentett. Úgy állítják be, hogy ez Skeeter nélkül nem jöhetett volna létre, és inkább ő a központi figura, aki a többiek szerepét elnyomja. Skeeternek jut romantikus szál - a többieknek miért nem? -, ami egy az egyben felesleges, hacsak nem azt akarja megmutatni, hogy a polgárjogi harcosoknak muszáj hippikkel összeállnia (?), és ő az egyetlen szereplő, akinek van teljes története és annak egy lezárt íve. Mind Minny, mind Aibileen története gyorsan összecsapott a lezáráskor, igazából semmiféle fejlődéssel, és semmiféle érzelmi hatással.

Ha már érzelmi hatás: már a film előzetesében (amit olvasás közben megnéztem), azt állítják, hogy ez a történet egy barátságról szól, és valahogy mivel a karakterek olyan egysíkúak, ez sem igazán jött át számomra. (Esetleg Minny és Celia történetét lehetne annak nevezni, de az is elég felszínesen van ábrázolva.) Skeetert a többiek ellökik magától, és csak ezért Aibileen az, aki egyedül beszél vele. Sőt az interjúkon sem láttam, hogy Skeeter annyira elgondolkodott volna, hogy együtt érezzen a szereplőkkel. Skeeter egyszerűen csak ott van, a középpontban, és minden kapcsolat szála csak úgy lóg a levegőben: a romantikus vígjátékba illő romantikus története, az anyjával való kapcsolata (ami elég homályos) és a barátsága a többi lánnyal. Utóbbi nagyon gyenge pont, hiszen ezt a változást kéne átéreznünk, sajnálunk, hogy milyen ahogy Skeeter és a barátnői elválnak, megváltoznak, mégis 600 oldal alatt SEMMIT nem tudunk meg a kapcsolatukról azon kívül, hogy együtt jártak gimnáziumba.

Sőt, Skeeter és az anyja közötti kapcsolat lényeges lenne: és az elején még jót mulattam azon, hogy Skeeter anyja mennyire el akarja adni a lányát bárkinek, csak ne maradjon szingli. Plusz el kéne hinnünk, hogy Skeetert a bejárónője nevelte fel, mint ahogy Elizabeth gyerekeit, de mégsem éreztem azt, amit kéne. Igazából hiába akarja az anya-lánya bonyolult kapcsolatot bemutatni, ez is elmarad, néha csak humorforrásként vagy drámai elemként van ott Skeeter anyja - és ez jellemző az egész könyvre is: Minden csak valami erőltetett célt szolgál, nem bíz semmit Stockett az olvasóra és olyan erőltetett ettől minden.

Még egy-két dolog, ami kifejezetten zavart:
- Minny és az abuzív férje. (Igazából csak egy színes bőrű férfi "jó" karakter van, ő is az arctalan áldozat, az összes többi teljesen sztereotip) Bár minden nő másképp reagál a családon belüli erőszakra, Minnynél egyáltalán nem éreztem semmiféle lelki hatást az otthoni terrorból. A vége meseszerű, ilyen nem létezik.
- Az erőltetett ha rosszra fordulnak a dolgok, esik az eső motívum. Meg a mágikus sikoly, ami egy lélektani, rejtélyes, horror novellában elférne, itt nekem kilógott.
- Skeeter kijelenti, hogy 60 ember halála csak azért zavarja, mert Stuartba szerelmes. Elhiszem, hogy a halál talán jobban kontrasztban áll a boldog érzéseivel, de akkor is túl furcsa ez a mondat így, azt az érzést keltette, hogy csak Stuart miatt, vagyis a SZERELEM miatt érez bármit is a többi ember iránt.
- Skeeter "nem olyan, mint a többi lány" narrációja.
- Logikai bakik, kínosan erőltetett pillanatok, csavarok: Aibileen felcsavarja a hangerőt, mikor a könyvükről beszélnek a tévében, de nem akarja, hogy a tévét néző Elizabeth hallja. (?), Skeeterék nem akarják, hogy felismerjék őket, mégsem általánosítanak a történeteken, nagyon specifikus részeket hagynak benne (lehet, hogy ennyire ügyetlenek...), majd Skeeter az első rákérdezésnél VÉLETLEN elszólja magát.
- A színes bőr leírása, mint fekete, még feketébb, és csótány fekete...
- Aibileen tragédiája is csak cselekményelem, érzelmi szinten abszolút nincs kifejtve.
- Az LMBT utalás: Az egyiket rá lehet fogni, hogy Aibileen így írja le a transz* dolgokat, de első ránézésre a rémes lányos fiúk = melegek. Plusz a "látszott rajta, hogy meleg" elem, ami rémes és sztereotip.

Ugyanakkor nem véletlen adtam erre a könyvre négy csillagot (mert egészen biztosan jönnek majd, akik megkérdőjelezik a pontozást :D), mert Stockett valahol csak tudni írni, mert szórakoztató és kikapcsoló a regény. Persze, A Segítség szólna arról, hogy mind csak emberek vagyunk és fogadjuk el a másikat (az más kérdés, hogy ezen a ponton elbukik a könyv), de inkább a nők helyzetére helyezi a hangsúlyt, és ezt a részét kellemes volt olvasni, hiszen alig akadtak benne férfi karakterek, és elég mellbevágó látni, hogy a nők ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint régen. (Szingliség és szexualitás, mint bűn, a munkavállalás körülményei, a társadalomnak való megfelelés.)

Másrészt pedig a szülők-gyerekek kapcsolatát is érintené, már amennyire sikerül neki a felszínes kapcsolatokkal és karakterekkel. Azért érdekes volt látni, hogy nem feltétlenül mindenki szülőnek való ember, és noha a könyvben a bejárónőkre bízzák a gyereknevelést, azért ez a hozzáállás mai környezetben is megállja a helyét, akár bébiszitterek/más helyettesítő felnőttek nélkül, és hogy ennek milyen hatása van az adott gyerekre.

Egy kicsit szól arról is ez a történet, hogy a gyűlöletet az emberekbe belenevelik és a társadalom elvárásai miatt mennyit képesek az emberek a saját gondolataikból elhallgatni, és hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki toleráns lenne és meghallgatná a másik történetét.

A Segítség nem egy rossz könyv, de nem is olyan világmegváltó, mint annak sokan hangoztatják. Arra tényleg jó, hogy szembeállítsa az olyan olvasókat a szegregáció problémájával, akik esetleg még nem gondoltak bele/nem igazán hallottak/olvastak róla, viszont tényszerűen hibás. Könnyed limonádénak viszont pont tökéletes.

Kedvenc karakter: Celia

Ami kifejezetten tetszett: a humor, olvasmányos

Ami nem tetszett: néhol kellemetlen felhang, többnek akar tűnni, mint ami (vagy csak túlhype-olják)

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Európa

Kiadás dátuma: 2012. (eredeti: 2009. február 1.)

Oldalszám: 592 oldal

Honnan: kölcsön

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.