Gigi olvasmányai

Hogy akadtam rá: Laurie Halse Anderson rajongó vagyok. Úgy általában az egészről: Hayley Kincaid eddig az úton élt apjával, aki mióta visszatért Irakból nem ugyanaz az ember, mint aki volt. Nem találja a helyét a világban a háború szörnyűségei után, de úgy dönt, hogy a lányának ideje normális életet élnie, ezért visszaköltöznek Hayley szülővárosába. Ám Hayley semmire nem emlékszik a gyerekkorából és utálja az embereket, az új iskolájában pedig borzalmasan teljesít. Az életét pedig nehezíti, hogy az apja képtelen egy állást is megtartani, Hayley régi, részeges mostoha anyja ismét vissza akar térni az életükbe, és még az iskolában egy helyes fiú is megkörnyékezi a lányt. Laurie Halse Anderson az egyik kedvenc íróm, és noha még nem olvastam az összes könyvét, azt reméltem, hogy ez is olyan szívfacsaró és/vagy elgondolkodtató lesz, mint a Hadd mondjam el… vagy a Jégviráglányok , főleg mert itt a főtémának a poszttraumás stressz zavar volt bereklámozva, noha nem a főhős küszködi...

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:  Lia Overbrook barátnőjét holtan találják egy motelben, bár a halál oka ismeretlen, legalábbis a főhősünkkel nem akarják közölni, elég egyértelmű, hogy Cassandra a saját hibájából halt meg. De mindez nem akadályozza meg Liát abban, hogy ismét visszaessen az anorexia sötét útvesztőibe, hiába volt már kétszer ezzel kórházban. Az az igazság, hogy erről a könyvről nagyon nehéz írni, és nem is tudom, hol kezdjem. Maga a felépítése is annyira furcsa, mert az első szó, ami eszembe jut a Jégviráglányokról, hogy „gyönyörű,” márpedig egy ilyen komoly témát taglaló történetre nem igazán illene ezt a jelzőt használni. Mégis ahogyan leírja Anderson az érzelmeket vagy egyszerűen bármi hétköznapi dolgot, olyan szavakkal és hasonlatokkal teszi, hogy szinte fájdalmasan gyönyörű képeket látunk magunk előtt. És pont ez adja meg az alaphangulatát az egésznek, együtt érezzük a szenvedést és a ridegséget Liával...