Ugrás a fő tartalomra

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Lia Overbrook barátnőjét holtan találják egy motelben, bár a halál oka ismeretlen, legalábbis a főhősünkkel nem akarják közölni, elég egyértelmű, hogy Cassandra a saját hibájából halt meg. De mindez nem akadályozza meg Liát abban, hogy ismét visszaessen az anorexia sötét útvesztőibe, hiába volt már kétszer ezzel kórházban.
Az az igazság, hogy erről a könyvről nagyon nehéz írni, és nem is tudom, hol kezdjem. Maga a felépítése is annyira furcsa, mert az első szó, ami eszembe jut a Jégviráglányokról, hogy „gyönyörű,” márpedig egy ilyen komoly témát taglaló történetre nem igazán illene ezt a jelzőt használni. Mégis ahogyan leírja Anderson az érzelmeket vagy egyszerűen bármi hétköznapi dolgot, olyan szavakkal és hasonlatokkal teszi, hogy szinte fájdalmasan gyönyörű képeket látunk magunk előtt. És pont ez adja meg az alaphangulatát az egésznek, együtt érezzük a szenvedést és a ridegséget Liával.

Noha nehéz lehet az olvasónak önmagát egy anorexiás helyébe képzelni (már ha éppen nem küzd az olvasó ezzel az étkezési zavarral), mégis meg lehet Liát érteni, és szívszorítóan tárja elénk Anderson, hogyan is lehet egyre lejjebb és lejjebb süllyedni.

Noha a központi téma az étkezési zavarok, Lia anorexiás, barátnője, Cassie pedig bulémiás volt, mégsem csak erről szól. Persze benne van, hogy milyen nehéz is felismerni egy étkezési zavarokkal küzdő embernek, hogy ő tényleg beteg, és olyan ez egy kicsit, mint a függőség, néha hiába tudja az ember, hogy rossz, attól még nem tudja abbahagyni. De ezek mellett szól arról, hogy milyen elveszteni és megtalálni önmagukat, ahogy Lia is keresi a kiutat ebből a sötét helyről, ahova tévedt. És mivel Cassie meghalt, ezért a könyv nagyon nagy részét a gyász feldolgozása is kiteszi, hiába nem voltak éppen akkor barátnők Liával, mégis sokat jelentettek egymásnak.

De ugyanakkor a családi viszonyok és a családi problémák is előkerülnek, hiszen Lia szülei tudják, hogy a lányuknak problémája van, mégis annyira lefoglalja őket más, hogy nem veszik észre mennyire is mélyre süllyedt már a lányuk. Igazából meg lehet ezen döbbeni, hogy a szülők miért nem veszik észre, de azért mégis hány ember jár tényleg úgy, hogy akik a legközelebb állnak hozzá, azok sem látják, hogy valami baj van. Lehet vitatkozni, hogy milyen szülők az ilyenek, de ha jobban belegondolunk, mi is hány embert láthatunk, akik ilyen problémával küzdenek, és észre se vesszük. ÉS PONT EZÉRT van létjogosultsága az ilyen könyveknek. Mert ellentétben azzal, amit jó sok amerikai szülő mond, hogy ettől lesz rossz a gyereknek, meg ki ad a gyereke kezébe ilyen könyveket, ezektől ismerhetjük meg az ilyen tényleg komoly dolgokat, és hátha egyszer akár mi is segíthetünk valakin.

A könyv tele van visszaemlékezésekkel, amik még inkább keserédessé teszik a történet, hiszen látjuk a múlt boldog időit, plusz azokat a döntéseket, amik idevezettek, bármilyen kis jelentéktelen dolgok is legyenek azok. Ami még jobban szívszorítóbbá teszi az egészet, hogy végül is a két lány élete nem rossz, persze, veszekednek a szüleik, de semmi olyan drasztikus nem történt velük, és mégis milyen mélyre süllyednek, és milyen nehezen viselik az életet.

Noha nagyon rövid könyv, 270 oldal, mégis olyan volt, mintha érzelmi hullámvasútra ültem volna, akadt néha egy-két poén, amin még el is mosolyodtam, (köszönhető ez főleg Elijah karakterének), de végig magam is átéreztem Lia küzdelmét a jégviráglányok földjén.

Bár 16-os körkarikával látták el a könyvet, én azért mégis fiatalabbaknak is ajánlanám, ez inkább csak felfogás kérdése. Akit érdekelnek az étkezési zavarok és a mostani problémákról szóló könyvek, annak kitűnő, én pedig alig várom a következő Laurie Halse Anderson könyvet, és nagyon örülök, hogy a Ciceró folytatta a kiadást.

Kedvenc karakter: Elijah

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a fogalmazás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 278 oldal

Megjegyzések

  1. Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet erre a könyvre! Én is megvettem, és azóta háromszor is elolvastam. Nagyon szeretem.

    VálaszTörlés
  2. @Névtelen: Nagyon örülök, hogy tetszett neked is! :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónő könyveit. Úgy általában az egészről:   Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak. Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre. Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is ö