Ugrás a fő tartalomra

Beth Fantaskey: Jessica Rules The Dark Side (Jessica uralma a sötét oldalon)

Hogy akadtam rá: Megtetszett a borítója.

Reklámszöveg: Az egy dolog, hogy rájössz, hogy vámpír hercegnő vagy. Megint más tényleg uralkodni.

Úgy általában az egészről: Jessica Packwood megkapta azt, amit akart a Jessica’s Guide to Dating on The Dark Side végén: vagyis teljes vámpír lett és hozzámehetett Lucius Vladescuhoz, így megállítva a vámpírok klánjai közötti háborút. Igen ám, de lehet, hogy Disney hercegnőnek mókás lenni, de egy vámpír hercegnőnek nem annyira. Mivel Jessica emberek között nőtt fel, azok közül is pont egy vega, békeszerető családnál, Amerikában, ezért nem nagy tekintélye van az ősi vámpírok között, és az sem segít, hogy egyszerűen semmi sem sikerül neki. Hogyan is várhatná el bárki egy 18 éves lánytól, hogy uralkodjon? Méghozzá nem egy átlagos emberekből álló társadalomról van szó, hanem több száz éves vámpírokról, akik erőszakkal és vérrel uralkodnak. Emellett Mindy, Jessica barátnője, próbál az egyetemen teljesíteni kisebb-nagyobb sikerrel, inkább kisebbel, mert Jess esküvőjén megismerkedett egy szexi, gazdag, olasz vámpírral, és nem tud másra koncentrálni, pedig szakított is a fiúval, mivel túlságosan tutyimutyi volt. Mindy és Jessica kapcsolata is megszenvedi, hogy Jess már egy teljesen másik kontinensen lakik, és úgy tűnik, hogy a rokonai között talált új barátnőre, Ylenia, az unokatestvére személyében. Vajon minden kapcsolat kibírja ezt a nagy tesztet?

Ez az a könyv, amire több mint egy évet vártam, mert imádtam az első részt. Akkoriban úgy volt, hogy önálló kötetről lesz szó, és örültem is neki a sok sorozat között, aztán bejelentette Fantaskey, hogy lesz folytatás, és még netre is felrakta a Jessica és Lucius esküvőjéről szóló részletet (amit mai napig nem olvastam, és nem is tervezem, mindjárt mondom, hogy miért). A borító csodás, a cím érdekes, és a fülszöveg hajjajj, de jó könyvet ígér. A fülszövegben már ellövik, hogy bizony itt lesz egy gyilkosság, megölnek egy nemes vámpírt, ami a legnagyobb bűntények egyike, és Luciusra kenik, Jessicának pedig egyedül kell helyt állnia a vámpírok kegyetlen világában. Na, már most ettől bezsongtam, hogy de izgalmas lesz, mert az első részben nem volt nagy történet, de elszórakoztatott, és nem akart túl komoly regénynek látszani, így a napon járó vámpírokat is elfogadtam, minden más nem vámpíros tulajdonsággal, mert egy üde kis kellemes délutáni könyv volt. Viszont mert olvastam Fantaskey-től mást is, ezért tudtam, hogy tud komolyabbat is írni, ha akar, csak hogy… ez itt nem jött össze.

A fülszöveg ellövi a lényeget, és hát, valljuk be, elég sokáig meg se történik az a gyilkosság, de az ember már a gyanúsítottakat keresi, hiszen ÁRULÁST reklámoznak nekünk. Tehát ilyenkor az olvasó sorra veszi a szereplőket, ki az, aki jónak látszik, és ki lehet a gyilkos, kinek van indítéka? Az első 30 oldalból már tudtam, ki a gyilkos, és mivel csak a 100. környékén történik meg a gyilkosság, és csak a 270. (!) oldalon kezdenek el nyomozni… ez eléggé siralmas volt. Ha nem próbált meg volna rejtélyes lenni Fantaskey, jobb lett volna, itt viszont annyira erőltetett ez az egész, főleg, hogy mindenki csak szenved és ülnek és néznek előre, és eldöntik, hogy oké, Lucius börtönben van, nem él csak egy hétig, komolyan üljünk már neki nyomozni, aztán ezt eljátsszák a hét minden napján, és még a tárgyalás előtti napon se csináltak semmit. (!) Kétlem, hogy csak nekem esett le, hogy ki a gyilkos, mert az az igazi erőltetett jelenet van, amikor látod, nagyon látod, hogy az nem akar jót. És ha ez nem lenne elég, most már kettő helyett négy főhősünk van, és Mindy, akinek a szövegei kislányos-picsásak (idegesítően szlenges a fogalmazás az ő szemszögében), bár nem konkrétan jön rá a gyilkos kilétére, EGYBŐL a 30. oldalon megérzi, hogy ki az, és elkezd utána nyomozni. (Illetve csak google-ozni.)

Szóval a történet nem nagy szám, és sajnos a humor, az a könnyedség sem volt meg, ami az első részben, így muszáj vagyok csak négy csillagot adni erre, mert hiába 300 oldalas a könyv (AZ EXTRÁKKAL EGYÜTT, AMIKET NEM IS OLVASTAM!) egyszerűen untam, mivel a nyomozáson kívül, ami szinte nem is létező, nem történt semmi, csak a szerelmi szenvedés:

Ami egy jó pont végül is, mert a karakterek kerekek, jól megírtak. Tetszett, hogy Lucius és Jessica mennyire szeretik egymást, nem estek át azért nyálasba, viszont erős túlzásnak éreztem a „meghalok nélküled” dolgot, főleg 18 évesen. Értem én, hogy vámpírok, örökké élnek, de nem volt még olyan keserű a helyzet (legalábbis nem éreztem annak, talán mert tudtam, hogy ez egy ifjúsági fantasy, és tudtam, ki a gyilkos), hogy én most egyből a fakaróért rohanjak, hogy Rómeó és Júliaként végezzük. Ami furcsa volt még: az, hogy egy 18 éves fiú, legyen az vámpír, legyen az herceg, szerintem soha a büdös életbe nem fog gyerekekről beszélni, hogy mennyit akar, ettől engem a hideg rázott, annyira felnőttes volt ez a viselkedés Luciustól, és hiába egy bántalmazott, hányattatott sorsú karakter, nem, egyszerűen nem illett oda. A házasságot megértettem, hiszen királyi vérvonalról van szó, és régen is voltak előre elrendezett házasságok az ország érdekében, és itt sem volt ez másként, de a babamaraton gondolatok kilógtak az ifjúsági könyv lapjairól.

A másik páros Mindy és Ronnie (hadd írjam ezt a becenevét, mert az eredeti nevét sosem fogom tudni leírni), akiket erős túlzásnak éreztem, mivel NEM LÁTJUK, amikor egymásba szeretnek, és hogy mit is jelentenek egymásnak. Mert az esküvős novellában elvileg csak találkoztak és smároltak, de a visszautalásokból látjuk, hogy sokkal, de sokkal több volt köztük, szóval eleve egy instant párost ír bele Fantaskey úgy, hogy nem tudtam nekik szurkolni. Ronnie olyan, mint Lucius, csak cifrában, ugyanis a nagy vámpír énjét szörfös nadrággal és naptejjel próbálja elrejteni, miközben Buddhát idéz. Nem kellett volna ennyire nevetségesen, tacós pólóval és csövesen lefesteni, akkor is értettem volna, sőt, szerintem mindenki, hogy ő most békésen akar élni, nem vámpírként. Egyszerűen Ronnie addig egy idegesítően sablon laza csávó figura volt, hála az égnek ez megváltozik, ahogy küszködik a régi énjével és a múltjával, de még így sem nyert meg ez a szál magának.

Mindyről is kisregényt lehetne írni. Az elején fejbeütöttem volna a sok száz pár cipőjével, és nem azért, mert sekélyes vagy lányos lány, hanem ahogy egyszerűen semmibe vette a SAJÁT barátnőjét. Aztán Fantaskey végül is direkt írta ezt bele az elején, hogy utána a lányok barátsága is fejlődjön, és átalakuljon valami olyanná, ami akkor lesz, mikor mindkét lánynak családja (ami de bizarrul hangzik ifjúságiban), pasija van. Persze ott volt egy nagyon nagyon erőltetett tanulság: bízz a barátaidban, akik megtesznek érted bármit, ne az újdonsült jövevényekben. Ez összepárosítva a cselekménnyel egy kicsit száraz tankönyvi példának tűnt, nem pedig szórakoztató irodalomnak.

Jessica karaktere úgy éreztem, visszafejlődött, de végül is jogosan, mert megházasodott, és most minden az övé volt, amit akart, elvakította a szerelem, és elfelejtette egy kicsit önmagát. Ez persze jól példázza, hogy egy kapcsolatban néha elveszítjük önmagunkat és meg kell találnunk azt, akik voltunk. Na, Jessica jellemfejlődését jó volt olvasni, ahogyan nem Luciusra, a pasijára/férjére/óh-élete-szerelemére támaszkodik, hanem igenis összeszedi magát, és neki áll egy maga harcolni. Noha az elején rémesen lusta és vinnyogós Jess, ez direkt lett így megírva, mert néha előfordul, hogy bárki ilyen, és át kell esni ezen a szakaszon, hogy elővehessük a bátorságunkat.

Maga a karakterek és a jellemfejlődés jó volt, példás az ifjúsági fantasyk tömkelegében, ahol általában (nagyon is helytelenül) a pasik vannak előtérbe helyezve. Ez szólt egy kicsit a felnövésről, meg arról, hogy a szerelem nem minden, meg hogy milyen elfogadni valakit a hibáival együtt, nem kell mindenkit megváltoztatni. Ebben kitűnő Fantaskey, a mögöttes tartalomban, ami a mezei tini élet gondjairól szól, de… Kár volt megírni ezt a részt, és ezért nem fogom elolvasni az esküvős kisregényt, mert szerintem bármiféle folytatás felesleges Jess és Lucius történetéhez. Persze, akik imádták az első részt, nosza olvassák el, van itt egy-két nem annyira vicces levél Luciustól és Ronnie-tól (bár itt már ezek a szópoénok meg amerikai szóláselemzések nem működnek), de összességében nagyon semmilyen élményt nyújtott ez a regény. Akinek az első rész sem tetszett, az a világ összes kincséért se kezdjen bele. Fantaskey, írj új könyvet, ne sorozatozz!
Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a jellemfejlődés

Ami nem tetszett: semmi sem történik, átlátszó

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Harcourt's Children Books

Kiadás dátuma: 2012. január 10.

Oldalszám: 320 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség