Bram Stoker: Drakula

2014. december 31., szerda

Hogy akadtam rá: Klasszikus könyveket kerestem.

Úgy általában az egészről: Jonathan Harker, angol ügyvéd Erdélybe látogat, hogy Drakula gróf ügyeit segítse elintézni. Amire nem számít, hogy hamarosan a gróf foglyaként találja magát, és hogy vendéglátója igen különös: nem mutatkozik napon, nem eszik és természetfeletti ereje van.

Igazság szerint senkinek sem kell bemutatni ezt a regényt, mert mindenki halott már róla. Drakula alakja ikonikus, ott lebeg minden vámpír mögött, és több száz feldolgozás közül válogathatunk, ha éppen a vámpírok ősatyjára vagyunk kíváncsiak. Ezért is gondoltam, hogy ideje behozni a lemaradásomat és nekilátnom az eredeti regénynek, mielőtt bármiféle filmbe belevágok (bár a nagyon rövid életű Dracula sorozatot megnéztem).

Első meglepetésként az ért, hogy valahogy nem hallottam sosem arról, hogy ez levélregény/naplóregény, és nagyon imádtam ezt a formátumot. Ez adta meg az elején azt a kellemes hangulatot, amire a végére az egyetlen pont maradt, amit értékelni tudtam. Minden szereplő okkal vezet naplót, és a végén ebből rakják össze, hogy mit is tudnak az ellenségükről, és akár vehetjük úgy, hogy a levelek, újságkivágások és naplóbejegyzéseket a hőseink állították össze nekünk. Elhiszem, hogy amikor ezt kiadták, mennyire hatásos lehetett, hiszen mindegyik főhős annyira hétköznapi életet élt, az újságcikkek teljesen átlagos eseményekről számoltak be, amik mögött megbújhat egy kis rejtély, de a modern ember csak szereti borzongatni magát valami misztikussal, nem hiszi el konkrétan, hogy természetfeletti lehet ezeknek az okozója. De mivel kiderül, hogy Drakula, a nagybetűs vámpír áll minden mögött, az olvasókat ezek után kellemes hátborzongató érzés foghatja el bármikor olyan esetről hallanak, ami egy kicsit is rejtélyes, ugyanis Stoker így egy kicsit elhomályosítja a határvonalat a racionalitás és a fantázia között, közelebb hozza az olvasóhoz a sötét dolgoktól való félelmet.

Ezt még fokozza az is, hogy − bár sajnos csak a regény elején − sokat merít a babonákból, misztikus dolgokból, és ezt mutatja be egy "modern" ember szemszögéből. Jonathan az elején csak furán néz azokra, akik keresztet vetnek rá, vagy keresztet adnak neki, mikor elmondja, hogy Drakulához tart, Lucyéknak kiselőadást tartanak arról, hogy a tengerészek is csak szeretnek kitalálni ilyen történeteket, mert ezzel csak egymást riogatják/szórakoztatják az emberek. És míg az elején a szkepticizmus a jellemző, Van Helsing, a nagyon filozófus orvosprofesszor színre lépése után inkább már arról van szó, hogy a régi babonáknak volt alapja, és hogy rejtőzködnek még régi erők ebben a világban, így a hangulatteremtése tökéletes.

Az könyv első felében Jonathan Harker útját követjük végig, ahogy szép lassan megkérdőjelezi a saját épelméjűségét, hiszen teljesen idegen környezetben van, nem ismeri a szokásokat, és mégiscsak egy gróffal van dolga, mit tudhat ő erről. Aztán valahogy mindig álmokra, látomásokra fogja az egészet, végül betegségre. Ez volt a legkiemelkedőbb rész a regényben, és ha csak ennyiből állna, megkapná az öt csillagot, de aztán egyszerűen számomra ez a történet kisiklott, és minden átcsapott olyan unalomba, hogy folyamatosan le kellett tennem a könyvet.

A második részben megismerkedünk Minával, Harker menyasszonyával és Lucyval, a csodaszép barátnővel, akik mi másról leveleznének, mint a pasikról. És aztán jön nyolcezer lánykérés, romantikusabbnál romantikusabb szerelmi vallomások, és a "Lucy egy angyal, Isten ajándéka" ódák. Nem zavarna, hogy hárman is szerelmesek Lucyba − én aztán nem vagyok szerelmi sokszögek ellen −, viszont egy nagy hiányossága van a könyvnek: a karakterek. Mindenki rémesen egysíkú, pedig közel 500 oldalas ez a regény, és mindenkinek a saját személyes naplóját olvassuk, mégis semmit nem tudunk meg róluk. Nem tudtam elképzelni, hogyan és miért szerelmesek Lucyba, azon kívül, hogy milyen gyönyörű, nem sokat tudunk meg róla.

Aztán végre Lucyról leakadnak a férfiak, csak azért, hogy Minára vessék szemüket − teljesen platóian − és a fele könyv, ha nem több arról szól, hogy Minának ódát mondanak, Mina kezét csókolgatják, Mina az Isten ajándéka, Mina gyönyörű, okos, bátor, de Mina törékeny és meg kell védeni. És bár kritikusok szerint az új, erős női szerepekről szólna ez a rész, nekem az ellentéte jött le. Bár Mina gondolkozik és nyomoz − ügyesebben, mint a férfiak − azok állandóan azt hajtogatják (Minával egyetemben), hogy a nő törékeny, és csak arra való, hogy a férfiakat megvigasztalja. Mert hát a férfiak azok nem sírnak, csak brutális izommasszák! (Aztán persze Mina előtt mindegyik sír jó pár órát.)

Mindegyik férfi karakter iszonyat ellenszenves és idegesítő, de a legrosszabb Van Helsing, a  holland professzor, aki megmagyarázhatatlan okok miatt MINDENT tud a vámpírokról, mégis 250 oldalig csak titkolódzik, megvárja, míg valaki meghal, aztán kezdi el beavatni a többieket, de akkor is több száz oldalon tépelődnek ezen, hogy elsétálgatnak alvó vámpírokat nézni. (Az más kérdés, hogy nem hiszik el, hogy az vámpír…) Van Helsing másik rettenetes tulajdonsága, hogy nem tűnik másnak, mint egy férfi vágybeteljesítő karakternek, aki okos, akinek hányatott sorsa van, és most jajj, talált barátokat, ő megment mindenkit, ő a legjobb a világon, ezt persze nyolc oldalas monológokkal bizonyítja, amiknek se füle, se farka. És persze, lehet az én értelmiségi szintemre róni, de amikor elkezdi megszemélyesíteni a nevetést, vagy Drakula bűnöző gyermeki eszét ecseteli, legszívesebben sikítva kirohantam volna, és nem tudtam értékelni ebben semmi mélységet.

Másfelől pedig bármennyire is jól indul a történet eleje, és imádtam minden sorát, a végére úgy belassul, hogy konkrétan csak azt írogatják le, hogy ki mikor reggelizik és hogy hány órát beszéltek arról, hogy mit tegyenek. Elsétálnak ide, körbenéznek amott, és ahhoz képest, hogy több száz oldalon keresztül sírnak és csókolgatják egymást, egy − AZAZ 1 − oldalban elrendezik Draculát, és kapunk a végére egy elfuserált rózsaszín epilógust − a kötelező halottról nevezzük el a gyerekünket résszel − és egy drámai halált, ami szintén fél oldal.

Amit az én gyomrom nem tudott bevenni, az a rózsaszín életérzés volt, amit ettől a könyvtől végképp nem vártam. A szereplők meglátják egymást − bár már páran barátok − és egyből örök barátságot/testvérséget fogadnak egymásnak, pedig egy szót se váltottak, miközben ölelgetik egymást és csóközönt ontanak egymásra, és képtelen voltam felfogni, hogy találják ki, hogy a legbelsőbb gondolataikat is megosztják egymással egy-két találkozás után.

Két karakterről még érdemes szót ejteni: Az egyik Renfield, akinek a neve már összefonódott azzal, hogy valaki egy nagy gonosz segítője. Én abban a tévhitben éltem, hogy Renfield ténylegesen egy hűséges segítő lesz, de igazából csak egy pszichopata, aki a végén persze, hogy Mina iránt érzett szeretete miatt megváltozik. Habár azt megemlíteném, hogy Seward doktor feljegyzései Renfield kísérleteiről és elmebetegségéről szintén hangulatosak voltak. (Az orvosi dolgokról inkább ne beszéljünk, csoda, hogy túléltek bizonyos dolgokat a könyvben a szereplők.)

A másik karakter Drakula, akiben viszont sajnos nagyot csalódtam, mivel csak egy kétdimenziós gonosz, a karakterének pedig semmi értelmes motivációja nincs. Az elején még tőrbe csalja Jonathant, és abban a tévképzetben éltem, hogy egy jó modorral megáldott, kegyetlen gyilkos, de végig csak egy nevetséges figura volt a háttérben, aki esetleg rávicsorog a hőseinkre. Később pedig Van Helsing azt bizonygatja, hogy nincs kifejlődve a gróf agya, egy önző gyerek szintjén mozog és még csak most tanulgatja használni az erejét − akkor hogyhogy több száz éves Drakula? Hogyhogy erős? Valahogy kevésnek éreztem, hogy a címszereplő igazából csak egy árnyék a hőseink életében, és összesen talán két-három jelenete van.

A regényt sok mindennek tekintik: szólhat a bevándorlóktól való félelemtől, a szexualitásról, a homoszexualitásról, a nők szerepéről a Viktóriánus-korban, de az én olvasatomban csak egy horror-kalandregény, ami már megszokott klisékből építkezik és elrontott arányokkal. Ezzel a történettel most nem sikerült megtalálnunk a közös hangot, és meg is értem, miért nem lett először sikeres ez a könyv.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: unalomba fullad, Mina az Isten ajándéka

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2011. január 1. (eredeti: 1897. május 26.)

Oldalszám: 496 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.