Kelley Armstrong: Visions (Látomások)

2016. április 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Cainsville 2. része.

Úgy általában az egészről: Olivia Taylor-Jones élete fenekestül felfordul, amikor rájön, hogy örökbe fogadták és a biológiai szülei nem mások, mint a hírhedt sorozatgyilkos pár, akiktől egész Amerika rettegett. Noha Gabriellel, az anyja régi ügyvédével, megoldottak egy gyilkosságot, amivel Olivia szüleit vádolták, így sem bizonyították még az ártatlanságukat az összes bűnténnyel szemben. Ám valami természetfeletti ólálkodik Cainsville-ben, a kis, idilli városban, ahová Oliviát sodorja a sors: a halálómeneken kívül, amiket lát, még egy fekete kutya is üldözi látomásszerűen, ami Patrick, a kisváros egyik rejtélyes, talán halhatatlan lakója szerint gondot jelent mindenkire nézve. Oliviának persze nincs nyugta, hiszen egyből az első ügy után egy hullát talál a kocsijában, a saját ruháiba öltöztetve, ám mire Gabriel odaér, a holttestnek nyoma vész. Vajon Oliviát csak látomást kísértette vagy valaki megfenyegette? Mindenesetre az élete veszélyben van, és meg kell találnia, ki akar neki ártani.

A kellemes bevezető rész után, alig vártam, hogy folytassam a sorozatot, és ismételten nem kellett csalódnom Armstrong tehetségében, minden megvan benne, amitől az írónőt imádom. Noha az első résznél azt kifogásoltam, hogy nem nagyon van benne fantasy elem, és egy rejtélyes, természetfeletti lényekkel teli kisvárostól én ezt vártam, ebben a részben végre ebből is kapunk ízelítőt. Bár igazán csak a 100 oldal környékén indul be ez a szál, Armstrong olyan elemeket használ fel, amik pont a személyes kedvenceim, amiket spoiler veszély miatt, inkább nem is sorolok fel. Mindent modern, városias köretbe csavar, és bár mindig is a thriller és a realisztikus aspektusok voltak Armstrongnál a dominánsak, úgy érzem, most sikerült egy nagyon jó hangulatot eltalálnia a történet középpontjában álló lényekkel. És mivel felnőtteknek írt sorozat, ezért a szexualitást is keveri a mágiával, és noha a szerkesztésről írt előadásában Armstrong szerint túl sok szex jelenet sikerült ebbe a könyvébe, azért a kész verzióban bár nagy hangsúlyt fektet rá, mégsem zavaró vagy feleslegesen részletes vagy elnyújtott.

A mostani eltűnt lány utáni nyomozás mellett inkább a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok vannak előtérben. A kötet leginkább Olivia és a szüleivel való bonyolult kapcsolatokra épít: Szeretné, ha megbízhatna a biológiai szüleiben és nem tudja teljesen leküzdeni azt az irracionális vágyat, hogy a szülőknek általában segíteni és védelmezni kell a gyereküket, noha logikusan azért tudja, hogy lehetnek a szüleinek gyilkos titkai. Szépen játszott ezzel a témával a mostani eset is, hiszen az is az örökbefogadás körül forgott, és felvetette azt a kérdést, hogy a vér és a genetika határoz-e meg minket vagy pedig a környezet, amiben nevelkedtünk, illetve esetleg mindkettő és milyen mennyiségben.

Noha most már több romantika volt ebben a részben, sajnos nem a párossal, akiknek szurkolok, de így sem volt rossz róluk olvasni, hiszen valahogy érzem, hogy a megszokott énkeresést látjuk itt is Armstrong mintára, így egészen biztosnak érzem, hogy a Gabriel/Olivia páros lesz a végén a befutó. De mégis leginkább az életbeli választásokat és hatásaikat erősítette csak fel a romantika témával Armstrong, amit kifejezetten szeretek a szerelmi sokszögekben. Egyfelől látjuk az ex-vőlegényt, Jamest, aki a biztonságot és egyfajta kötelességtudatot jelképez Oliviának, azt az életet, amit a szülei várnak el tőle, és amivel teljesen boldog is lett volna, ha nem fedezi fel önmagát. Noha Olivia küszködik a bűntudattal, hogy ilyen gyorsan kiszeretett Jamesből, azért ez egy egészséges személyiségfejlődésnek van bemutatva: hogyan is találjuk meg önmagunkat a szüleink és a társadalom elvárása mellett. Az új karakterünk Ricky kellemes és szórakoztató karakter és kifejezetten jó társ most Oliviának, ugyanis teljes tisztelettel a nőt és normálisan áll a kapcsolatukhoz, amit kifejezetten üdítő olvasni romantikus regényekben a sok lekezelést istenítő vacak mellett. (Hova süllyedtek már az elvárásaim, tényleg? :D) A romantikába is belecsempész egy kis fantasy vonalat és rejtélyt Armstrong, szintén az egyik kedvenc elememmel, szóval erre is kíváncsi vagyok a következő részekben, merre fog vele haladni.

Ez a sorozat még mindig kellemes kikapcsolódást nyújt, megvan benne minden, amit Armstrongtól várok: Rettenetesen jó kémia, lassan kibontakozó romantikus érzések, izgalmas nyomozás és egy cseppnyi rejtélyes fantasy szál.

Kedvenc karakter: Gabriel, Olivia, Patrick

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a mitológia, az Olivia és Gabriel közötti kémia

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Penguin

Kiadás dátuma: 2014. augusztus 14.

Oldalszám: 464 oldal

Honnan: saját, e-book

Seanan McGuire: Chaos Choreography (Káosz koreográfia)

2016. április 3., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 5. része.

Úgy általában az egészről: Verity Price miután titokban hozzáment feleségül Dominichez, ex-Szent György Testvériség taghoz, hazatér és folytatja a munkáját: vagyis segít a kriptideknek, olyan mitikus lényeknek, akikről a világ nem tud, de köztünk élnek. Például azzal is töltheti a szabad estéit, hogy egy víztárolóban tartott dinoszaurusznak próbál új és biztonságos lakóhelyet találni. Verity ezért a munkáért hagyta ott élete álmát, a versenytáncot, de most újra esélye van, hogy karriert csinálhasson a táncból, amikor visszahívják egy valóságshow all star különleges kiadásába, ahol második helyet ért el abban az évadban, amikor részt vett rajta.

Alapvetően imádom Seanan McGuire humorát és azért esett a választásom most erre a könyvre, mert valami könnyed limonádéra vágytam, urban fantasy köntösben, és noha ennek a sorozatnak a kötetei sosem értek fel az első részhez minőségben, mégis nyújtottak pár óra kikapcsolódást. Most viszont előkerültek az írónő régebbi írásaiból ismert hibák − időközben próbáltam McGuire korábbi regényeiből is olvasgatni −, és egyszerűen csak kínszenvedés lett ez a könyv.

A legnagyobb hibája ennek a kötetnek, hogy borzasztóan unalmas, ugyanis a fülszöveg nekünk gyilkosságot és nyomozást ígér, de ez az első 100 oldalon meg sem történik. Addig csak felesleges beszélgetéseket és ömlesztett szöveget kapunk úgy általában mindenről, fura időugrásokkal megtűzdelve, amitől úgy éreztem, McGuire se nagyon tudja, miről is szeretne írni. Például az elején látunk egy dinós esetet, ami sehogyan sem kapcsolódik a történethez, egyszerűen csak azért van ott, hogy emlékeztesse az olvasót, hogy Verity ilyet is tudna, de nem fog ebben a részben, ugyanis jön a telefonhívás, hogy valóságshow-ba kell menni. Rövid agonizálás után, miközben azon aggódik Verity, hogy nem lesz elég jó, máris a verseny kezdetén vagyunk − hogyan készült fel Verity? Egy szót sem tudunk meg róla. Ám legyen, ez nem fontos, de hogy ezek után részletes leírást kapunk a sminkelésről és a hajproblémákról a bevezetőadás felvételén, az teljesen értelmetlen, ha utána még a selejtezőket és a választott táncokat sem látjuk.

Nem igazán érdekelne engem a valóságshow aspektus, de ez a könyv a feléig, közel 200 oldalon másról sem szól. Van egy darab rejtett sárkány emberalakban, meg egy cápaember, szintén emberi alakban plusz egy chupacabra és ennyiben kimerül a fantasy szál a könyv első felében. McGuire ezt a részt valóságshow résztvevőknek ajánlja, és az ottani intrikákat meg megrendezett dolgokat se nagyon mutatja be, de valahol látszik, hogy az lenne a célja. Plusz Verity táncos, ami eddig megfért Verity könyveiben és indoka is volt a dolognak, hiszen ez képviselte a normális életet a főhősnőnk számára és ettől is volt olyan jó formában, hogy tudjon rosszfiúkat üldözni. Ebben a részben igazán megcsillogtathatná Verity táncszeretetét, hiszen mesélhetne arról, hogyan éli meg, milyen fárasztóak az edzések és felkészülések, de nem. Verity szerint táncolni UNALMAS, ezért unalmas kis szóhalmokat kapunk itt-ott-amott, javarészt a könyv fele az, hogy Verity mennyire unja a dolgot. Kérdem én, ha a főhős unja az élete álmát, engem mint olvasót ez miért érdekeljen, és miért akarjak én erről olvasni?

Nyomozás nem sok van, lényegében véletlenül sétálnak el valakihez, aki hasznos infót tud mondani, és szintén még egy nyomot is véletlen beszélgetés alapján találnak. A célirányos nyomozásuk sosem vezet semmire, ezért elég hozzá nem értőnek tűnnek a szereplők, ami egy profitól eléggé lehangoló.

Sajnos még iszonyatosan sok baki is akadt ebben a regényben, amin nem tudtam túltenni magam, hiszen ellensúlyként semmi humor vagy pozitívum nem akadt a történetben. Verity nagy álma a táncos karrier volt, és ezért is engedik el a szülei, hogy a nézők szavazatai döntsenek arról Veritynek mi legyen a munkája, ha nyer, maradhat táncos. Nem Veritynek kéne ezt eldönteni? Vagy furcsán azt hiszik, hogy majd a Sors eldönti? Nem értem a logikát, ebben a magyarázatban. De Verity szülei nem csak itt következetlenek: Az a vágyuk, hogy a gyerekük szörnysegítő legyen, aminek az alapja, hogy gyilkosokat is megkeres és sokszor dolgozik egyedül. Hirtelen már nem bíznak Verity és a férje képességében, és gyorsan le akarják küldeni az egész családot. Lehetne ez arra példa, hogy a szülők túlvédelmezők, de szívesen rakták a kisgyereküket karókkal teli csapdákba kis korukban, így ez itt elég irreleváns érvelés lenne. Amikor egy véres helyszínen a cápaember kellemetlenül érzi magát, Verity első gondolata, hogy zavarja a holttest és nem az, hogy a vértől éhes − De Verity szörnyszakértő! Az egész történet arra alapoz, hogy senkinek nem feltűnő, ha a valóságshow-ból kiesettek eltűnnek és haza se mennek, mert annyira szégyellik magukat… Biztosan, de mégis, azért utána rengeteg interjút szoktak adni, szóval erre alapozni, hogy senki nem jelenti őket eltűntnek, nevetséges. A hab a tortán, hogy Verity a szinte semmi anyagból lévő ruhája alá, amiből a fehérneműje is kilátszik, természetesen hatszáz kést elrejt és közben még ide-oda pörgő-forgó, levegőbedobálós tánclépéseket is előad.

A vége az, ami viszont abszolút lehúzza a könyvet: A Szent György Testvériség azt hiszi, Verity családja már rég kihalt, ezért nem is keresik őket, ezért is engedik Verityt tévében szerepelni, igaz parókával és álnévvel. Na már most, élőadásban lemegy a végecsata, mert nyilván, hogy soha nem fogják elvágni a véres-belezéses gyilkosságot, ha élő adásban történik meg − amúgy hol voltak a biztonsági őrök? Ráadásul annyira hatásvadász jelenetet ír McGuire, amiben Verity magát buktatja le a gonoszok előtt, hogy ezzel az olcsó húzással készítsen függővéget az írónő. Hihetetlen logikai bakiktól nyüzsög már csak ez az egy jelenet is, egyszerűen annyi véletlen nincs, amitől ez így megtörténhetett volna.

Nagyon sokszor Verity rémesen lenézi az élet-halál kérdéseket és lealacsonyítja a valóságos problémákat, mert "ajj, tánc, atyaég, a táncosok az igazi emberek, a többiek hülyék" tartalmú monológokat kell hallgatnunk. Verity szerint a táncosok sosem lehetnek gyilkosok, mert a gyilkosság elvenné az idejüket a táncolásról − arról még nem hallott, hogy a karrier is lehet motiváció a gyilkosságra? Kijelenti, hogy nem baj, ha egy sorozatgyilkos tovább öli és kínozza a barátait, ha továbbtarthatják a versenyt. Ez aztán a jó főszereplő! Természetesen ha Verity negatív hős lenne vagy tévedne, nem lenne ezzel baj, de ő példamutatónak van beállítva.

Amiből adja magát a következő problémánk, az enyhe szexizmus, ami átjárja ezt a könyvet. McGuire régi könyveiben előtűnik, hogy minden nő iszonyatos a főhősön kívül, aki természetesen a meg nem értett, különleges teremtmény, aki "nem olyan, mint a többi nő." Ez sajnos itt is jelen van: Az egyik női karakter Verity régi barátnője, aki ellen veszített az ő évadjában a versenyben, Lyra. Természetesen Lyra rá akar mászni a cápaember táncos pasira, és teljesen ki van akadva, hogy a pasi Verityvel szóba áll, Verity pedig lenézi Lyrát, mert atyaég, miért akar magának pasit, hihetetlen. Természetesen Lyra arra is féltékeny, amikor Verity szóba áll egy másik nővel, mert nők között csak rivalizálás és féltékenység lehet, semmi tiszta, barátságos érzelem. Jessica, a kijelölt "ribi" karakter (természetesen sokszor le kell ribancozni, különben nem jönnénk rá, hogy utálni kell), a tipikus gonosz ellentéte a főhősnek, mert szépen néz ki és népszerű. Brenna és Lindy, a műsorvezető és az egyetlen női zsűri között is rivalizálás van, mert az egyik szebb, mint a másik, és minden nő a másikat meg akarja ölni, ha túl meri ragyogni a szépségét valaki. Nem egyértelmű, hogy a nőket csak a magas cipők és a külső foglalkoztatja? És természetes, hogy Brenna és Lindy harcot vívnak Verity figyelméért és barátságáért. Egyszerűen lekezelő, undorító és sztereotip, amit McGuire itt művelt.

Ez a rész szimplán borzalmas: unalmas, tele sértő sztereotípiákkal, nulla nyomozással, nyálas és émelyítő romantikával, és sajnos nem mentik meg a helyzetet sem a beszélő egerek, sem a végre megismert Alice nagyi, aki szereti a késeket, a vért és a sütit.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a beszélő egerek

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, logikai bakik, erőltetés a végén, a női szereplők ábrázolása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2016. március 1.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.