Ugrás a fő tartalomra

Seanan McGuire: Chaos Choreography (Káosz koreográfia)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 5. része.

Úgy általában az egészről: Verity Price miután titokban hozzáment feleségül Dominichez, ex-Szent György Testvériség taghoz, hazatér és folytatja a munkáját: vagyis segít a kriptideknek, olyan mitikus lényeknek, akikről a világ nem tud, de köztünk élnek. Például azzal is töltheti a szabad estéit, hogy egy víztárolóban tartott dinoszaurusznak próbál új és biztonságos lakóhelyet találni. Verity ezért a munkáért hagyta ott élete álmát, a versenytáncot, de most újra esélye van, hogy karriert csinálhasson a táncból, amikor visszahívják egy valóságshow all star különleges kiadásába, ahol második helyet ért el abban az évadban, amikor részt vett rajta.

Alapvetően imádom Seanan McGuire humorát és azért esett a választásom most erre a könyvre, mert valami könnyed limonádéra vágytam, urban fantasy köntösben, és noha ennek a sorozatnak a kötetei sosem értek fel az első részhez minőségben, mégis nyújtottak pár óra kikapcsolódást. Most viszont előkerültek az írónő régebbi írásaiból ismert hibák − időközben próbáltam McGuire korábbi regényeiből is olvasgatni −, és egyszerűen csak kínszenvedés lett ez a könyv.

A legnagyobb hibája ennek a kötetnek, hogy borzasztóan unalmas, ugyanis a fülszöveg nekünk gyilkosságot és nyomozást ígér, de ez az első 100 oldalon meg sem történik. Addig csak felesleges beszélgetéseket és ömlesztett szöveget kapunk úgy általában mindenről, fura időugrásokkal megtűzdelve, amitől úgy éreztem, McGuire se nagyon tudja, miről is szeretne írni. Például az elején látunk egy dinós esetet, ami sehogyan sem kapcsolódik a történethez, egyszerűen csak azért van ott, hogy emlékeztesse az olvasót, hogy Verity ilyet is tudna, de nem fog ebben a részben, ugyanis jön a telefonhívás, hogy valóságshow-ba kell menni. Rövid agonizálás után, miközben azon aggódik Verity, hogy nem lesz elég jó, máris a verseny kezdetén vagyunk − hogyan készült fel Verity? Egy szót sem tudunk meg róla. Ám legyen, ez nem fontos, de hogy ezek után részletes leírást kapunk a sminkelésről és a hajproblémákról a bevezetőadás felvételén, az teljesen értelmetlen, ha utána még a selejtezőket és a választott táncokat sem látjuk.

Nem igazán érdekelne engem a valóságshow aspektus, de ez a könyv a feléig, közel 200 oldalon másról sem szól. Van egy darab rejtett sárkány emberalakban, meg egy cápaember, szintén emberi alakban plusz egy chupacabra és ennyiben kimerül a fantasy szál a könyv első felében. McGuire ezt a részt valóságshow résztvevőknek ajánlja, és az ottani intrikákat meg megrendezett dolgokat se nagyon mutatja be, de valahol látszik, hogy az lenne a célja. Plusz Verity táncos, ami eddig megfért Verity könyveiben és indoka is volt a dolognak, hiszen ez képviselte a normális életet a főhősnőnk számára és ettől is volt olyan jó formában, hogy tudjon rosszfiúkat üldözni. Ebben a részben igazán megcsillogtathatná Verity táncszeretetét, hiszen mesélhetne arról, hogyan éli meg, milyen fárasztóak az edzések és felkészülések, de nem. Verity szerint táncolni UNALMAS, ezért unalmas kis szóhalmokat kapunk itt-ott-amott, javarészt a könyv fele az, hogy Verity mennyire unja a dolgot. Kérdem én, ha a főhős unja az élete álmát, engem mint olvasót ez miért érdekeljen, és miért akarjak én erről olvasni?

Nyomozás nem sok van, lényegében véletlenül sétálnak el valakihez, aki hasznos infót tud mondani, és szintén még egy nyomot is véletlen beszélgetés alapján találnak. A célirányos nyomozásuk sosem vezet semmire, ezért elég hozzá nem értőnek tűnnek a szereplők, ami egy profitól eléggé lehangoló.

Sajnos még iszonyatosan sok baki is akadt ebben a regényben, amin nem tudtam túltenni magam, hiszen ellensúlyként semmi humor vagy pozitívum nem akadt a történetben. Verity nagy álma a táncos karrier volt, és ezért is engedik el a szülei, hogy a nézők szavazatai döntsenek arról Veritynek mi legyen a munkája, ha nyer, maradhat táncos. Nem Veritynek kéne ezt eldönteni? Vagy furcsán azt hiszik, hogy majd a Sors eldönti? Nem értem a logikát, ebben a magyarázatban. De Verity szülei nem csak itt következetlenek: Az a vágyuk, hogy a gyerekük szörnysegítő legyen, aminek az alapja, hogy gyilkosokat is megkeres és sokszor dolgozik egyedül. Hirtelen már nem bíznak Verity és a férje képességében, és gyorsan le akarják küldeni az egész családot. Lehetne ez arra példa, hogy a szülők túlvédelmezők, de szívesen rakták a kisgyereküket karókkal teli csapdákba kis korukban, így ez itt elég irreleváns érvelés lenne. Amikor egy véres helyszínen a cápaember kellemetlenül érzi magát, Verity első gondolata, hogy zavarja a holttest és nem az, hogy a vértől éhes − De Verity szörnyszakértő! Az egész történet arra alapoz, hogy senkinek nem feltűnő, ha a valóságshow-ból kiesettek eltűnnek és haza se mennek, mert annyira szégyellik magukat… Biztosan, de mégis, azért utána rengeteg interjút szoktak adni, szóval erre alapozni, hogy senki nem jelenti őket eltűntnek, nevetséges. A hab a tortán, hogy Verity a szinte semmi anyagból lévő ruhája alá, amiből a fehérneműje is kilátszik, természetesen hatszáz kést elrejt és közben még ide-oda pörgő-forgó, levegőbedobálós tánclépéseket is előad.

A vége az, ami viszont abszolút lehúzza a könyvet: A Szent György Testvériség azt hiszi, Verity családja már rég kihalt, ezért nem is keresik őket, ezért is engedik Verityt tévében szerepelni, igaz parókával és álnévvel. Na már most, élőadásban lemegy a végecsata, mert nyilván, hogy soha nem fogják elvágni a véres-belezéses gyilkosságot, ha élő adásban történik meg − amúgy hol voltak a biztonsági őrök? Ráadásul annyira hatásvadász jelenetet ír McGuire, amiben Verity magát buktatja le a gonoszok előtt, hogy ezzel az olcsó húzással készítsen függővéget az írónő. Hihetetlen logikai bakiktól nyüzsög már csak ez az egy jelenet is, egyszerűen annyi véletlen nincs, amitől ez így megtörténhetett volna.

Nagyon sokszor Verity rémesen lenézi az élet-halál kérdéseket és lealacsonyítja a valóságos problémákat, mert "ajj, tánc, atyaég, a táncosok az igazi emberek, a többiek hülyék" tartalmú monológokat kell hallgatnunk. Verity szerint a táncosok sosem lehetnek gyilkosok, mert a gyilkosság elvenné az idejüket a táncolásról − arról még nem hallott, hogy a karrier is lehet motiváció a gyilkosságra? Kijelenti, hogy nem baj, ha egy sorozatgyilkos tovább öli és kínozza a barátait, ha továbbtarthatják a versenyt. Ez aztán a jó főszereplő! Természetesen ha Verity negatív hős lenne vagy tévedne, nem lenne ezzel baj, de ő példamutatónak van beállítva.

Amiből adja magát a következő problémánk, az enyhe szexizmus, ami átjárja ezt a könyvet. McGuire régi könyveiben előtűnik, hogy minden nő iszonyatos a főhősön kívül, aki természetesen a meg nem értett, különleges teremtmény, aki "nem olyan, mint a többi nő." Ez sajnos itt is jelen van: Az egyik női karakter Verity régi barátnője, aki ellen veszített az ő évadjában a versenyben, Lyra. Természetesen Lyra rá akar mászni a cápaember táncos pasira, és teljesen ki van akadva, hogy a pasi Verityvel szóba áll, Verity pedig lenézi Lyrát, mert atyaég, miért akar magának pasit, hihetetlen. Természetesen Lyra arra is féltékeny, amikor Verity szóba áll egy másik nővel, mert nők között csak rivalizálás és féltékenység lehet, semmi tiszta, barátságos érzelem. Jessica, a kijelölt "ribi" karakter (természetesen sokszor le kell ribancozni, különben nem jönnénk rá, hogy utálni kell), a tipikus gonosz ellentéte a főhősnek, mert szépen néz ki és népszerű. Brenna és Lindy, a műsorvezető és az egyetlen női zsűri között is rivalizálás van, mert az egyik szebb, mint a másik, és minden nő a másikat meg akarja ölni, ha túl meri ragyogni a szépségét valaki. Nem egyértelmű, hogy a nőket csak a magas cipők és a külső foglalkoztatja? És természetes, hogy Brenna és Lindy harcot vívnak Verity figyelméért és barátságáért. Egyszerűen lekezelő, undorító és sztereotip, amit McGuire itt művelt.

Ez a rész szimplán borzalmas: unalmas, tele sértő sztereotípiákkal, nulla nyomozással, nyálas és émelyítő romantikával, és sajnos nem mentik meg a helyzetet sem a beszélő egerek, sem a végre megismert Alice nagyi, aki szereti a késeket, a vért és a sütit.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a beszélő egerek

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, logikai bakik, erőltetés a végén, a női szereplők ábrázolása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2016. március 1.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: kölcsön

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Természetfeletti lény szerinti ajánlók

Mivel annyira unatkoztam a The Haunted olvasása közben, csináltam szép polcokat molyon. Amiből jött az, hogy miért ne írnám össze ennek az eredményét a blogomon. Észrevettem, hogy sokan kérnek tőlem úgy ajánlást, hogy „legyen vámpíros,” vagy „legyen szellemes,” és valljuk be, mindenkinek megvan a kedvenc lénye fantasyban, ezért gondoltam, hogy írok egy ilyen posztot. Kaptam olyan ajánlást, hogy írjak TOP 10-es listát vámpíros könyvekből, de mivel a többi lény sajnos háttérbe szorult még eddigi olvasmányaimban, és nem akarom őket sem kihagyni, ezért egybevonok mindenfajta lényt.

Nem spoilerezek, így aminek a fülszövegéből nem egyértelmű, hogy milyen lény a főhős pasija (lásd példának okáért Dark Divine) azt nem fogom oda ajánlani. Plusz, amit én nem tartok annak (lásd Káprázat), azt nem fogom oda ajánlani. Szóval teljesen szubjektív vélemény lesz, mint eddig is megszokhattuk, és természetesen tetszési sorrendbe fogom szedni az ajánlásokat.


AZ ÉJSZAKA LÉNYEI, AZAZ A VÁMPÍROK

Szerintem ez…

Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve

Hogy akadtam rá: Féltem tőle, mert felnőtt fantasy, aztán Kelly úgy döntött elküldi nekem, én is élvezzem. :D

Úgy általában az egészről: Diana Bishop az alkímiára szakosodott történész élete fenekestül felfordul, mikor kikéri az egyetem könyvtárából az Ashmole 782 kéziratot. Diana boszorkány, de mióta szülei meghaltak hét éves korában, a mágia mindenféle módjától elzárkózott, ezért is választotta a történelmet a tanulmányai témájának. Igen ám, de az Ashmole 782 bűbáj alatt áll, és ha ez nem lenne elég, megjelenik egy lélegzetelállítóan gyönyörű vámpír is, Matthew, közvetlen azután, hogy a kéziratot Diana kikérte. Mi olyan különleges ebben a könyvben?

Sejtéseim szerint sokan vagytok úgy vele, hogy ki akartok kapcsolódni, mikor egy könyvet a kezetekbe vesztek, legalábbis a szórakoztató irodalom erre való. Felteszem, nem csak én vagyok már 18 fölött, aki szeret az első szerelemről olvasni, ezért inkább YA (ifjúsági) könyveket olvas. De valahogy mégsem az igazi az, hogy 16 évesek bőrébe kel…

Top 10: Kedvenc romantikus regény

Mostanában megrögzötten néztem, hogy mely posztokra van kereslet, és valamilyen úton-módon a régi Top 10 romantikus könyves listám időről-időre előkerül a legolvasottabb bejegyzések közé. Ezért felötlött bennem az a gondolat, hogy írok egy újabb posztot, de most mindenféle kategória szerint (a többi kategória később várható), és ezt ám frissíteni is fogom, ahogy változik. (Mert most ahogy ránéztem a régi listámra, elszörnyedtem, hiszen a sorozatok folytatásai eléggé lerontották a színvonalat.) Előre leszögezem, hogy klasszikus és szépirodalmat nem teszek fel listákra, mert nem egy kategória a szórakoztató irodalommal, így tehát a legjobb romantikusok között persze, hogy ott van számomra az Üvöltő szelek, de a végén a klasszikusok kilöknének minden modern regényt. :)

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2014. február 17.)

10. Victoria Schwab: Az Archívum (ifjúsági, 3 részes sorozat)
Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A …