Ugrás a fő tartalomra

Seanan McGuire: Chaos Choreography (Káosz koreográfia)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 5. része.

Úgy általában az egészről: Verity Price miután titokban hozzáment feleségül Dominichez, ex-Szent György Testvériség taghoz, hazatér és folytatja a munkáját: vagyis segít a kriptideknek, olyan mitikus lényeknek, akikről a világ nem tud, de köztünk élnek. Például azzal is töltheti a szabad estéit, hogy egy víztárolóban tartott dinoszaurusznak próbál új és biztonságos lakóhelyet találni. Verity ezért a munkáért hagyta ott élete álmát, a versenytáncot, de most újra esélye van, hogy karriert csinálhasson a táncból, amikor visszahívják egy valóságshow all star különleges kiadásába, ahol második helyet ért el abban az évadban, amikor részt vett rajta.

Alapvetően imádom Seanan McGuire humorát és azért esett a választásom most erre a könyvre, mert valami könnyed limonádéra vágytam, urban fantasy köntösben, és noha ennek a sorozatnak a kötetei sosem értek fel az első részhez minőségben, mégis nyújtottak pár óra kikapcsolódást. Most viszont előkerültek az írónő régebbi írásaiból ismert hibák − időközben próbáltam McGuire korábbi regényeiből is olvasgatni −, és egyszerűen csak kínszenvedés lett ez a könyv.

A legnagyobb hibája ennek a kötetnek, hogy borzasztóan unalmas, ugyanis a fülszöveg nekünk gyilkosságot és nyomozást ígér, de ez az első 100 oldalon meg sem történik. Addig csak felesleges beszélgetéseket és ömlesztett szöveget kapunk úgy általában mindenről, fura időugrásokkal megtűzdelve, amitől úgy éreztem, McGuire se nagyon tudja, miről is szeretne írni. Például az elején látunk egy dinós esetet, ami sehogyan sem kapcsolódik a történethez, egyszerűen csak azért van ott, hogy emlékeztesse az olvasót, hogy Verity ilyet is tudna, de nem fog ebben a részben, ugyanis jön a telefonhívás, hogy valóságshow-ba kell menni. Rövid agonizálás után, miközben azon aggódik Verity, hogy nem lesz elég jó, máris a verseny kezdetén vagyunk − hogyan készült fel Verity? Egy szót sem tudunk meg róla. Ám legyen, ez nem fontos, de hogy ezek után részletes leírást kapunk a sminkelésről és a hajproblémákról a bevezetőadás felvételén, az teljesen értelmetlen, ha utána még a selejtezőket és a választott táncokat sem látjuk.

Nem igazán érdekelne engem a valóságshow aspektus, de ez a könyv a feléig, közel 200 oldalon másról sem szól. Van egy darab rejtett sárkány emberalakban, meg egy cápaember, szintén emberi alakban plusz egy chupacabra és ennyiben kimerül a fantasy szál a könyv első felében. McGuire ezt a részt valóságshow résztvevőknek ajánlja, és az ottani intrikákat meg megrendezett dolgokat se nagyon mutatja be, de valahol látszik, hogy az lenne a célja. Plusz Verity táncos, ami eddig megfért Verity könyveiben és indoka is volt a dolognak, hiszen ez képviselte a normális életet a főhősnőnk számára és ettől is volt olyan jó formában, hogy tudjon rosszfiúkat üldözni. Ebben a részben igazán megcsillogtathatná Verity táncszeretetét, hiszen mesélhetne arról, hogyan éli meg, milyen fárasztóak az edzések és felkészülések, de nem. Verity szerint táncolni UNALMAS, ezért unalmas kis szóhalmokat kapunk itt-ott-amott, javarészt a könyv fele az, hogy Verity mennyire unja a dolgot. Kérdem én, ha a főhős unja az élete álmát, engem mint olvasót ez miért érdekeljen, és miért akarjak én erről olvasni?

Nyomozás nem sok van, lényegében véletlenül sétálnak el valakihez, aki hasznos infót tud mondani, és szintén még egy nyomot is véletlen beszélgetés alapján találnak. A célirányos nyomozásuk sosem vezet semmire, ezért elég hozzá nem értőnek tűnnek a szereplők, ami egy profitól eléggé lehangoló.

Sajnos még iszonyatosan sok baki is akadt ebben a regényben, amin nem tudtam túltenni magam, hiszen ellensúlyként semmi humor vagy pozitívum nem akadt a történetben. Verity nagy álma a táncos karrier volt, és ezért is engedik el a szülei, hogy a nézők szavazatai döntsenek arról Veritynek mi legyen a munkája, ha nyer, maradhat táncos. Nem Veritynek kéne ezt eldönteni? Vagy furcsán azt hiszik, hogy majd a Sors eldönti? Nem értem a logikát, ebben a magyarázatban. De Verity szülei nem csak itt következetlenek: Az a vágyuk, hogy a gyerekük szörnysegítő legyen, aminek az alapja, hogy gyilkosokat is megkeres és sokszor dolgozik egyedül. Hirtelen már nem bíznak Verity és a férje képességében, és gyorsan le akarják küldeni az egész családot. Lehetne ez arra példa, hogy a szülők túlvédelmezők, de szívesen rakták a kisgyereküket karókkal teli csapdákba kis korukban, így ez itt elég irreleváns érvelés lenne. Amikor egy véres helyszínen a cápaember kellemetlenül érzi magát, Verity első gondolata, hogy zavarja a holttest és nem az, hogy a vértől éhes − De Verity szörnyszakértő! Az egész történet arra alapoz, hogy senkinek nem feltűnő, ha a valóságshow-ból kiesettek eltűnnek és haza se mennek, mert annyira szégyellik magukat… Biztosan, de mégis, azért utána rengeteg interjút szoktak adni, szóval erre alapozni, hogy senki nem jelenti őket eltűntnek, nevetséges. A hab a tortán, hogy Verity a szinte semmi anyagból lévő ruhája alá, amiből a fehérneműje is kilátszik, természetesen hatszáz kést elrejt és közben még ide-oda pörgő-forgó, levegőbedobálós tánclépéseket is előad.

A vége az, ami viszont abszolút lehúzza a könyvet: A Szent György Testvériség azt hiszi, Verity családja már rég kihalt, ezért nem is keresik őket, ezért is engedik Verityt tévében szerepelni, igaz parókával és álnévvel. Na már most, élőadásban lemegy a végecsata, mert nyilván, hogy soha nem fogják elvágni a véres-belezéses gyilkosságot, ha élő adásban történik meg − amúgy hol voltak a biztonsági őrök? Ráadásul annyira hatásvadász jelenetet ír McGuire, amiben Verity magát buktatja le a gonoszok előtt, hogy ezzel az olcsó húzással készítsen függővéget az írónő. Hihetetlen logikai bakiktól nyüzsög már csak ez az egy jelenet is, egyszerűen annyi véletlen nincs, amitől ez így megtörténhetett volna.

Nagyon sokszor Verity rémesen lenézi az élet-halál kérdéseket és lealacsonyítja a valóságos problémákat, mert "ajj, tánc, atyaég, a táncosok az igazi emberek, a többiek hülyék" tartalmú monológokat kell hallgatnunk. Verity szerint a táncosok sosem lehetnek gyilkosok, mert a gyilkosság elvenné az idejüket a táncolásról − arról még nem hallott, hogy a karrier is lehet motiváció a gyilkosságra? Kijelenti, hogy nem baj, ha egy sorozatgyilkos tovább öli és kínozza a barátait, ha továbbtarthatják a versenyt. Ez aztán a jó főszereplő! Természetesen ha Verity negatív hős lenne vagy tévedne, nem lenne ezzel baj, de ő példamutatónak van beállítva.

Amiből adja magát a következő problémánk, az enyhe szexizmus, ami átjárja ezt a könyvet. McGuire régi könyveiben előtűnik, hogy minden nő iszonyatos a főhősön kívül, aki természetesen a meg nem értett, különleges teremtmény, aki "nem olyan, mint a többi nő." Ez sajnos itt is jelen van: Az egyik női karakter Verity régi barátnője, aki ellen veszített az ő évadjában a versenyben, Lyra. Természetesen Lyra rá akar mászni a cápaember táncos pasira, és teljesen ki van akadva, hogy a pasi Verityvel szóba áll, Verity pedig lenézi Lyrát, mert atyaég, miért akar magának pasit, hihetetlen. Természetesen Lyra arra is féltékeny, amikor Verity szóba áll egy másik nővel, mert nők között csak rivalizálás és féltékenység lehet, semmi tiszta, barátságos érzelem. Jessica, a kijelölt "ribi" karakter (természetesen sokszor le kell ribancozni, különben nem jönnénk rá, hogy utálni kell), a tipikus gonosz ellentéte a főhősnek, mert szépen néz ki és népszerű. Brenna és Lindy, a műsorvezető és az egyetlen női zsűri között is rivalizálás van, mert az egyik szebb, mint a másik, és minden nő a másikat meg akarja ölni, ha túl meri ragyogni a szépségét valaki. Nem egyértelmű, hogy a nőket csak a magas cipők és a külső foglalkoztatja? És természetes, hogy Brenna és Lindy harcot vívnak Verity figyelméért és barátságáért. Egyszerűen lekezelő, undorító és sztereotip, amit McGuire itt művelt.

Ez a rész szimplán borzalmas: unalmas, tele sértő sztereotípiákkal, nulla nyomozással, nyálas és émelyítő romantikával, és sajnos nem mentik meg a helyzetet sem a beszélő egerek, sem a végre megismert Alice nagyi, aki szereti a késeket, a vért és a sütit.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a beszélő egerek

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, logikai bakik, erőltetés a végén, a női szereplők ábrázolása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2016. március 1.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: kölcsön

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak. Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam. A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intellige