Ira Levin: Rosemary gyermeke

2014. június 30., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Rosemary gyermeke 1. része.

Úgy általában az egészről: Rosemary és Guy Woodhouse, a fiatal házaspár végre beköltözhet álmaik házába, a Bramfordba. Az sem tántorítja el őket, hogy a háznak kísérteties hírneve van, fura öngyilkosságok történtek ott, lakott ott kannibál és sátánista szekta vezetője is. Aztán rá kell jönniük, hogy a történetekben lehet valami igazság…

Azért olvastam el a könyvet, mert klasszikus horror regényként írják le, és bár valószínűleg mikor megjelent, sokkal nagyobbat ütött, szerintem még mindig megállja a helyét a mai világban is. Nem tudom, hogy az előszóban leírtak mennyire igazak, hogy ez volt az első horror regény (vagy legalábbis az első híres horror regény), ami visszahelyezte a városi helyekre, a biztonságos otthonok közelébe a horrorisztikus elemeket, de még így is, hogy ez a mostanában már elcsépelt történet, pont ezért a közelségérzetért szerettem. Hiába volt a történet kiszámítható, hiába tudja az olvasó, hogy kik a gonoszok, és bár a feszültséget megöli, hogy már nagyon sokszor láthattunk/olvashattunk ilyen történetet, ezért tudjuk, hogy mi lesz Rosemary gyerekével, mégis élveztem. Bár a narrátor nem enged teljesen közel Rosemary gondolataihoz és érzelmeihez, nem az ő lelki tragédiájáról szól a könyv, pont ettől, ahogy a mindennapi életébe beleszövi a rettenetet lett olyan érzésem, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhetne, akár holnap velem is.

A regény másik eleme, ami miatt ez a hatvanas években nagy siker lehetett, a sátánista szekták, ugyanis abban az időben hódítottak maguknak teret, és az ottani és akkori olvasók számára izgalmasabb/rémisztőbb lehetett arról olvasni, hogy mi van, ha sátánisták a szomszédok. Annyira megfogta ez a regény az akkori közönséget, hogy a könyv adaptációja körül olyan pletykák merültek fel, hogy aki a regényhez az ihletet adta, Anton LaVey, a Sátánista Egyház alapítója, játszotta az ördögöt a filmben, sőt még tanácsadó is volt a film készítéséhez. Noha ezt sokan tagadják, sőt nincs rá semmiféle bizonyíték sem, mégis kísértet históriaként lengi körbe a filmet ez, és még mindig nem lehet ettől eltántorítani embereket.

És pont, hogy a hit az egyik főkérdés a könyvben. Noha nem a keresztény vallás helyességének bizonygatása végett született meg a könyv, mégis szerepet játszik benne a kereszténység, illetve az attól való elfordulás. A történetben végig minden szereplő beszélget a vallásról, noha nem erőltetetten és nem feltűnően és nincs semmi olyan konkrét tanulság, amit az író a szánkba akar rágni. A babonák is feltűnnek és az olyan dolgok, amikre ne tudunk magyarázatot adni: például, amikor furamód megérzi valaki, hogy rossz dolog van készülőben. Minden szereplő máshogy áll a hit kérdéséhez: Van, aki abban hisz, hogy Isten halott, van, aki ateista, és van, aki a régi vallásokhoz nyúl vissza. De minden esetben van olyan hataloméhes ember, aki a vallás ígéretével és a saját karizmájával vezet embereket tévútra, és emiatt lett kedvencem ez a könyv.

Mindig szívesen olvasok arról, hogyan manipulálják érzelmileg az embereket és ez a könyv erre nagyon jó példa. Sok helyen láttam, hogy Rosemaryt szerencsétlen és ostoba szereplőnek tartják, és én valahogy nem ezt éreztem. Rosemary egy elég naiv szereplő, de ez a neveltetéséből és a származásából adódik, hiszen egy kisvárosból való, ahol a nők szerepe annyiban ki is merül, hogy szüljenek. És bár Rosemary lelkes háziasszony, mégis van olyan apafigurája, aki könyveket ad neki és bíztatja a saját gondolkodásra, ez is egy kicsit a könyv egyik szála, hogy a végén Rosemarynek a saját lábára kell állnia és magát megmentenie és nem várni a megmentő férfi alakot. Szóval Rosemaryt ezért könnyebb egy fokkal érzelmileg manipulálni, de azért valljuk be, kedvességgel könnyű elleplezni a gonosz szándékot, és az olvasónak hiába egyértelmű, hogy amiket mondanak Rosemarynek az félrevezetés, a való életben mi ezt nem látnánk ennyire nyilvánvalónak, főleg, hogy a legártatlanabbakat és a hozzánk közel állókat nem vizsgáljuk meg annyira, és nem gyanakszunk rájuk.

A nemi erőszak jelenetet még kiemelném, ugyanis láttam külföldön kritikákban, hogy ezt nem tudták lenyelni, hogyan lehet, hogy ezek után Rosemary Guy-jal maradna. Szeretném megjegyezni, hogy még mai napig kulturált, felvilágosult emberek úgy gondolják, hogy ha a feleséggel bármikor és bárhogyan szeretkeznek, még ha a nő nem egyezett bele, az akkor sem nemi erőszak. Szóval nekem még ez az elem is megállja a helyét a mai korban.

A Rosemary gyermeke egy kellemesen borzongató regény és nem azért horror, mert olyan véres vagy ijesztő, inkább csak felébreszti az olvasóban a gyanakvást, hogy akár a kedves gesztusok is rejthetnek rettenetes szörnyűségeket.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az érzelmi manipulálás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2014. június 12. (eredeti: 1967. március 12.)

Oldalszám: 256 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat

2014. június 22., vasárnap

Hogy akadtam rá: Gimnáziumban nyomták a kezembe a sorozat első kötetét.

Sorozat: Az Anita Blake 20. része.

Úgy általában az egészről: Anita és Edward most egy sorozatgyilkosságot próbálnak felgöngyölíteni, ám hamar rá kell jönniük, hogy ez a tetemek sora csak álca, és Anitát akarják St. Louistól távol tartani, hogy elrabolják vagy megöljék. A tettesek pedig? A Harlekin, a titkos vámpírrendőrség, akik a legprofibb bérgyilkosokból és kémekből állnak. A problémát fokozza a helyi nőgyűlölő zsaru és hogy valamiért minden kivégzési parancs zöldfülű rendőrbírók nevén van, amitől máris adja magát egy közelgő katasztrófa.

Igazából nem panaszkodhatok (nagyon), mert végre Hamilton már nem csak színtiszta pornót ír. Amúgy a pornóval se lenne bajom, ha éppenséggel ez a sorozat nem egy akció-horror történetként indult volna egy csipetnyi erotikával. Míg megszokhattuk, hogy az eddigi Anita Blake kötetekre az volt a panasz, hogy túlságosan a szexre összpontosít Hamilton, ez hasonló lett, mint az előző kötet, vagyis semmi nem történik benne csak karakterfejlődés és elmélkedés.

Annyira aránytalan a könyv szerkezete, hogy sajnos szinte az egész könyvet untam, hiába volt Edward, a kedvenc szereplőm a középpontban Anita mellett. Az első pár fejezet még pörgős, azt gondolná az olvasó, hogy "ez az, végre nyomozás," de igazából a fülszöveg és az első fejezet ellövi, hogy ki a tettes, és nem is nagyon kell erőlködniük, hogy elkapják őket, hiszen Anitát követik. Anita pedig nem csinál semmit, csak beszél, gondolkodik, beszél, lelkizik, és küzd a nőgyűlölő zsaruval, és ahogy ő is mondaná "felesleges hivatali köröket" futnak. A legrosszabb, hogy a gonoszokat teljesen véletlen adódó módon intézik el, és olyan gyorsan, hogy még izgulni se jutott időm. Két oldalnyi akció egy 380 oldalas könyvben nekem igazán kevés.

Persze, azért akadt jó is benne, amiért szeretem én ezt a sorozatot, és most az egyik ilyen Edward karaktere, bár most ő is az eddig nem ismert érzelmesebb oldalát mutatja be. Nem zavart ez a fajta karakterpuhítás, és jó volt látni, hogy Anitának tényleg van hímnemű barátja is, akivel ennyire bármit megtennének egymásért. Igazából ez a kötet a kettejük kapcsolatáról szólt, és Anita többi pasiját teljesen hátrahagyja, a végén jelenik meg csak Nicky is pár percre, szóval üdítő volt nem a szerelmi torzsalkodásokat olvasni. (Ami persze reális, de néha már annyira sok.)

A másik főtémája ennek a kötetnek, hogy Anita bár távol van a szeretteitől, végre valahára feldolgozza, hogy nem ember ő már. Eddig is mondogatta, hogy ő vámpír meg szukkubusz, de most annyira természetesen jött neki még a gondolataiban is, hogy elért a teljes elfogadáshoz. Ami felveti a kérdést, hogy vajon hogyan fog ez kihatni az életére, hogy fog-e öregedni, és szomorúan konstatálja, hogy Edward már törékenyebb nála, és hogy annyira a természetfelettiek társaságához van szokva, hogy már nem is emlékszik rá, mikor edzett utoljára emberekkel, ahol gyakorolhatta volna, hogyan fogja vissza az erejét. De végre bevallja magának, hogy a belső szörnyetegei saját magát képviselik, és nem próbálja rájuk fogni, hogy újabb tigrishez vonzódik, és az ardeur táplálása sem lesz olyan kínszenvedés, mint eddig volt. És hiába szerez ismételten újabb pasit a háremébe, a végén úgy érzem, Anita végre rájött, hogy nem kell, hogy mindenkihez mély kapcsolat fűzze, és hogy elérte már a polikapcsolatainak azt a számát, aminél többet érzelmileg nem tud fenntartani.

Anita és Edward mindketten küzdenek azzal, hogy a nem mindennapi munkájukat összeegyeztessék a családi élettel, és valahogy erről is szól a könyv, hogy nem mindenkinek jelenti a család és a normális élet ugyanazt, de ugyanolyan fontos. Anita arra is rájön, hogy talán az anyja elvesztése miatt randizik csak természetfelettiekkel, mert ők nem olyan törékenyek, és ahogy más karakternek megállapítja, hogy sokszor a boldogság nem olyan képben jelenik meg az embernek, amire számít vagy amiről álmodik, és ehhez fel kell adnia a régi életét, ez teljesen igaz ő rá is, és úgy érzem, ez a kötet erről szól. Afféle teljes elengedése a régi Anitának.

Persze, a már jól megszokott előítéletesség és a másság megvetése is előkerül: a(z egy cseppet unalmas és frusztráló, cselekményt lelassító) nőgyűlölő rendőrtől kezdve, a likantrópiát nem emberszámba vevő embereken át, a tisztavérséget előnyben tartó vérállatokig.

Nem egy fenomenálisan izgalmas Anita Blake kötet ez, de mégis Anita, mégis szeretem még, és remélem, hogy ennyi lélekkutatás és karakterfejlődés után végre ismét a véré és az erőszaké lesz a főbb szerep.

Kedvenc karakter: Edward

Ami kifejezetten tetszett: Edward

Ami nem tetszett: szinte semmi nem történik, túl gyors a megoldás

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2014. június 12. (eredeti: 2011. június 7.)

Oldalszám: 384 oldal

Honnan: saját, papírpéldány

Egy újabb kupac kukacos könyv...

Most végre megint összegyűlt valamennyi könyv a félbehagyott kupacomban, hogy érdemes legyen róluk írnom. Hát íme:

Marie Hall: Hook's Pan
Tudom, tudom, ezt megérdemeltem. Minek kezdek bele magánkiadott pornókba? Hát azért, mert Pán Péter újramesélés! Igaz, ez egy sorozat ötödik része, de gondoltam, nosza fussunk neki, és olyan rossz is volt, mint gondoltam rá, de annyira nem vicces, hogy végigolvassam. Az alap annyi, hogy létezik egy párhuzamos világ a miénkkel, ahol az összes mesehős modernül éldegél, és ők találnak magunknak halálos szerelmeket a mi világunkból. Hook nagyon szomorú, mert ugyan jófiú, de meghalt a szerelme, és Pán meg egy kis vakarcs, aki nem hagyja békén, ezért szereznek neki egy nőt, aki majd átsegíti az életről való borús merengésein. A főhősnőnk éppenséggel Pánt játssza egy színdarabban, (minő véletlen, amúgy innen a cím, sajnos nem Pán/Hook darabról van szó, pedig reménykedtem egy kicsit), és aközben rabolják el. Felgyújtják a tündérek a színpadot és hopsz, viszik is a nőt.

Az egésznek amúgy rettenetesen Egyszer volt, hol nem volt fanfiction szaga volt, és nem azért, mert egy világban éldegélnek a mesehősök, hanem a meseszereplők "megcsavart" története egyezett a sorozatéval. Persze, lehet véletlen, de itt aztán nagy érzelmi- és karakterkidolgozások nem voltak. És ki hibáztatná az írónőt, ha Hookra izgul be? (De azért mondjuk vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy maradt volna meg fanfic íróként.)

Sam Enthoven: Mászkák
A következő áldozatom ez a horror könyv volt, a Pongrác kiadásában. Azt hiszem, lehet rólam tudni, hogy eléggé elfogult vagyok a Pongrác könyvekkel, valamiért mindre lecsapok, ami az ízléskörömbe tartozik, még ha addig semmit nem is hallottam róla. Annyira melléfogtam ezzel! Igazán megnézhettem volna, hogy kb. goodreadsen is vagy tízen olvasták csak, ami elég jól bemutatja ennek a könyvnek a nemzetközi sikerét...

Az írásmód gyerekes, leginkább egy 14 éves író első regényére hasonlít, és a történet csattanóját ellövi az első fejezetben, mert az főgonosz szemszöggel indul. A gonosz fiú szereplők dorombolnak??? Nem is tudom, ez hol félelmetes. A színesbőrű lányoknak leírása folyékony csokibarna bőre van, és az egyik gonosz azért akar világuralomra törni, mert az iskolában piszkálták, és ezt az első oldalakon monológban, gonoszan kacagva elő is adja.

A bónusz, hogy a fiú és a lány szereplőnk úgy találkozik, hogy színházban a lány a karzatról leeszi fagyival a fiút, és ettől a fiú majdnem beleszeret...

Lauren Oliver: Panic
Gondoltam, ha már a Delírium sorozat vége nem tetszett, de Lauren Oliver összes többi írását szerettem, ezt is igazán bepróbálhatom, hiába realista regény. Aztán pár oldal után be is csuktam, ugyanis a Panic arról szól, hogy egy álmos kis amerikai városban nyáron a gyerekek unatkoznak, és ezért kitalálják a Panic című játékot. Ami olyasmi, mint az Éhezők viadala, persze nem gyilkolászósan, csak versenyeznek, sokszor életveszélyesen pénznyereményért.

A gond ott kezdődött, hogy ezt úgy oldották meg, hogy titkos zsűri tagok találják ki a feladatokat, és senki nem tudja, kik ők, mégis őket is fizeti valaki. Sőt, a pénznyereményt úgy hozzák össze, hogy mindennap az iskolában minden tanulónak fizetnie kell, különben megverik, a másik bekezdésben már arról ír, hogy valaki olyan szegény, hogy kajára nincs pénze, de ezt a két gondolatot Oliver nem köti össze. Nekem őszintén úgy jött le, hogy valami  merészkedős könyvet akart írni, de nem igazán érdekelte a játék hogyanja-miértje-logikája, és ezért lett túl erőltetett. Nem hiszem el, hogy erre egy felnőtt se jött rá. Bónusz, hogy alig pár éve működik ez a játék, de senki nem emlékszik rá, hogyan kezdődött...

Kelley Armstrong: Sea of Shadows
Ez után a csalódás után egyből belevágtam a másik kedvenc írónőm új könyvébe. Sosem képzeltem, hogy Kelley Armstrongban csalódhatok, pedig mégis így lett. Ez az írónő első high fantasy könyve, és valahogy pont ez a gyengesége, a világfelépítés borzalmas, és hiába vannak apró részletek benne, minden értelmetlen és teljesen szétcsúszik a világ.

Van egy áldozati fa, ahova áldozatot tesznek a templom előtt (értsd pénzérmét), ez egy ilyen fémfa persely, a tetején ki tudja hogy levelek helyett papírosok összetekerve. Ha az veszi le a papírost, aki bedobta az érmet, az nem csak áldást, hanem átkot is kaphat. Elvileg papok írják a papírokat? Hogy? Miért? Minek? Miért átkoznák meg egymást? Hogyan működik ez? Miért kell kb. halálos átok oda? Ja, de amúgy ha más veszi le – mert odaadják neki –, akkor biztos áldás lesz. De nem létezik úgy mágia? Akkor úgy ez mi?

Nem tudjuk meg miért vannak pont ott szellemek a Halottak Erdejében, csak úgy vannak, és ha a többi szellem ki tud onnan jönni, a gonoszok miért nem?

A főhősnek lenne a feladata, 16 évesen, hogy eltemesse a gonosz szellemek hulláit évente egyszer, de persze, annyira figyel és annyira felkészült, hogy konkrétan átesik a lélekkötelékes kutyáján. Okééé. Nagyon komoly és horrorisztikus a hangulat ám ettől.

Ezek mellett pedig a japán mitológiai kitsunékat csak úgy beledobta, aminek semmi köze nincs az eredeti mitológiához, csak úgy érezte, hogy ez ide megfelelő név lenne? Ráadásul semmi szerepe nincs, hogy ezeket kitsunénak hívják.

A romantika is rémesre sikerült: a nagy, kemény csávóról első körben megmondjuk, hogy teljesen bele van zúgva az egyik főhősbe, de a két főhős gondolkozik ezen, hogy vajon mit akar ez a bunkó csávó, és miért tesz néha olyan fura dolgokat, minthogy nem akarja, hogy a lányt megátkozzák. Vajon miért...

Artair McKnight: Becky Apple és az újjászületők
Szóval megint egy magyar ifjúsági fantasy, és megint bajban vagyok, mert ez ritka rémes, nem is a tőmondatok és a leírás és bármi hiánya, ami igazán zavaró, hanem olyan, mintha egy rakás szó csak egymásután lenne hányva. Becky csak monologizál, infóhalmokat kapunk, de mégis totál üres és száraz a szöveg.

A prológusban a kövekre irigy, mert a kövek erősek és „Mert bizony a köveket mindenki szerette. A kövekért odavoltak az emberek.” És szeretnünk kéne a főhőst, mert ő az egyetlen értelmes ember ebben a kisvárosban, olyannyira, hogy ő nagyon szexi, de nem érti meg senki, idézem:

"Beckynek nem voltak barátai. Egy lány, Ashley Scott néha beszélgetett vele, de szívesebben töltötte az idejét a többi barátnőjével.
Persze lehetett volna Beckynek számtalan barátja, de azok mind butyuta fiúk voltak, akiknek a tetszett a különc lány világoskék szeme, vörösesbarna haja és főleg a kedves mosolya, amit ritka vidám pillanataiban megeresztett. Beckyt azonban nem vigasztalta, hogy másoknak tetszik. Ő magát csak egy sápatag, vékonyka kislánynak látta, akibe a helyes és értelmes srácok egyáltalán nem tudnak beleszeretni, és a népszerű lányklubokba sem került be." – Nem tudom, de ha egy fiúnak a mosolyod tetszik, nem a melled, akkor az már egy fokkal közelebb áll az értelmes kategóriához, és milyen értelmes a főhős, ha a népszerű „lányklubokba” akar tartozni?

Jajj, de itt jön az igazi csavar! A főhős 15 éves, de egyedül él, mert a szüleinek a kis szuvenírboltja annyira forgalmas, egy utolsó semmi közepén lévő városban, hogy túlságosan sok ott a zaj és SAJÁT HÁZAT AKAR. Meg is kapja. Ja, csak épp törvény nem igen engedi, hogy egy kiskorú egyedül lakjon, nem értem miért nem hívták rájuk a gyámügyet.

Amúgy az új fiú, a szadista és hülye matektanár hatására (mert ugye, ha megjelenik egy kis népességű település iskolájában egy új gyerek, az tuti nem új tanuló, az túl logikus lenne) egyből a szexi főhősünk mellé ül, és a fiú hiába szexi a maga nemében, és minden lány rányálaz, neki csak a főhős kell. Ja, és meg is mentette ám:

„Valaki oldalról nekiment a lánynak, aki ettől megtántorodott és majdnem hasra esett. Az a valaki azonnal el is kapta, így nem történt baj. Egymás szemébe néztek, aztán a fiú villámgyorsan továbbszaladt.”

Hol olvastam én ezt? Minden második könyvben.

Sally Nicholls: Close Your Pretty Eyes (Hunyd le szép szemedet)

2014. június 14., szombat

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Olivia öt éves kora óta jár egyik örökbefogadó családtól a másikhoz, az édesanyja alkoholista volt és verte, ezért kénytelenek voltak a lányt és másik két testvérét máshol elhelyezni. Olivia azóta se látta a testvéreit, és végtelenül magányos, mert mindenki csak továbbpasszolja őt, ezért már aszerint az alapelv szerint élt, hogy senkit nem akar megszeretni, mert úgy is csak fáj, ha elhagyják, és őt szabályszerűen mindig elhagyják. Olivia a fejébe veszi, hogy ő biztos gonosz, hiszen az anyja is mindig ezt mondta, ezért viselkedik durván mindenkivel. Viszont amikor a tizenhatodik otthonába kerül, ahol a gyerekek nem verik meg, nem akarják megölni, végre egy kicsit kezdi megszeretni a körülötte lévő családot, és ez megijeszti, hát még az, amikor rájön, hogy a farm, ahol most él, babafarm volt, és az ott élő nő közel négyszáz gyereket ölt meg. A legrosszabb viszont az, hogy ez a nő a halál utáni életből kezdi el kísérteni Oliviát és szörnyű dolgokra készül…

Sally Nicholls ismét bizonyított, hogy lehet valami különlegeset, érzelmileg megrendítőt írni tizenéveseknek, ugyanis ez a könyv szintén gyermekirodalom, mégis olyan elgondolkoztató és komoly, hogy sokan azért panaszkodnak, hogy lehet ilyet gyerekek kezébe adni. A könyv legnagyobb varázsereje abban rejlik, hogy a főhős megbízhatatlan narrátor, és ezt már a prológusban közli velünk Olivia, hogy nem kell neki hinnünk, sokszor szokott hazudni, hiszen ez már reflexből jön nála, mindig is talált ki történeteket, és a regény közepén is van karakter, aki megjegyzi, hogy az egész szellemhistóriát, amire épül a könyv, azért szokták az emberek elmesélni, mert így felturbózza az unalmas történeteket és drámaibb hatást ér el. A főhősünk pedig Olivia figyelemre vágyik, annyira, hogy még nekünk, az olvasóknak is képes hazudni.

Az alaptémát, ami az örökbefogadott gyerekek élete és az örökbefogadási rendszer milyensége egybeolvasztja egy kísértethistóriával, és kellemesen borzongató történetet épít a főhős belső küzdelme köré. Az egész történet nem más, minthogy Olivia megpróbál újra bízni az emberekben és a saját félelmeit és múltját kivetíti egy gyerekgyilkos szellemre, és ahhoz hogy legyőzze a kísértetet a saját démonait kell megölnie. Lehet persze fantasy történetnek is olvasni a könyvet, de mégis inkább csak egy nagyon zavart elméjű gyerek képzelgéseiként tudtam értelmezni, és így is ugyanolyan hátborzongató volt, mintha egy igazi szellemmel kéne megküzdenie.

A történet két szálon fut: Olivia mindennapjait látjuk a legújabb családjánál és időrendben visszafelé megismerjük a többi házat is, ahol járt, és ebben ez volt a legszívszorítóbb, ahogy visszafelé láthattuk, hogyan halt ki a remény az olyan fiatal Oliviából, hogy az elején még mennyire bizakodott abban, hogy lesz valaki, aki vigyáz rá. Mire a végére érünk és meglátjuk, hogy az édesanyja konkrétan miket tett vele, egészen biztosan ejtünk egy-két könnycseppet.

Ez a könyv azért durva és talán páran azért nem adnák gyerek kezébe, mert reálisan mutatja be a rossz családokat, a családon belüli erőszakot és örökbefogadási rendszer árnyoldalát és hiába csak egy tizenegy éves narrációján keresztül olvassuk, nem nagy szavakkal és bonyolult mondatokkal, ugyanúgy szíven üt. Oliviát többször bántalmazták a nagyobb gyerekek, megpróbálták megfojtani, ellopták a cuccait, és van, ahol a gyerekeket csak az utánuk kapott pénzért tartják, ahol akár enni sem kapnak, és elzárják őket a pincébe. Ráadásul sokszor elválasztják a testvéreket egymástól, mert nehéz együtt elhelyezni őket, és ennek a hatását is láthatjuk Olivián.

Amiről igazából szól a könyv, hogy bemutasson egy megtört emberi lelket, ugyanis Oliviát annyi rossz dolog érte − amit az olvasó csak szép lassan tud meg, hogy pontosan mi −, hogy egyszerűen már nem tud a normális világhoz és családmodellekhez igazodni. Annyi trauma érte, hogy minden felnőttet már figyel, hogy tudja, mikor kezdik el verni, ellopja és gyűjti az ételt, mert nem tudja elképzelni, hogy valaki mindig fog neki enni adni, nem érzi a fájdalmat rendesen, mert muszáj volt a testének egy ilyen védekező mechanizmust kialakítani, elszakad a testétől és nem emlékszik rá, mit tett, és folyamatosan pánikrohamok, szorongás és paranoia gyötrik.

Oliviának eddig csak a túlélésre kellett összpontosítania és annyira megszokta, hogy nem is tudja, hogyan legyen gyerek és hogyan élhetne, amikor mindenhol csak veszélyforrást lát. Mivel mindig kicsinek és tehetetlennek érezte magát, védekező reflexből viselkedik iszonyatosan és manipulálóan a családokkal, ahova kerül, mert akkor legalább ő irányít valamit az életében. A történet igazából arról szól, hogy Olivia rájön, hogy talán tényleg van más módja annak, hogy az életét élje, de nincs mágikus megoldás, ezért még inkább valami fájdalmas érzést hagyott bennem az olvasás befejezése után, hiába lenne reményteli a befejezés.

Mivel Olivia szellemhistóriának köze van a gyerekekhez − ami Olivia múltját tekintve nem véletlen −, ezért az is felmerül, hogy régen mihez kezdtek a nem kellő gyerekekkel, hogyan és miért ölték meg őket a rossz helyzetben élő fiatal lányok, és milyenek voltak ezek a babafarmok.

Viszont Olivia mellett az új családban ott van Grace, aki egy egyedülálló tinédzser anya, aki teljes ellentétje mind a kísértettörténetben lévő fiatal anyáknak és Olivia édesanyjának, ugyanis nagyon szereti a lányát, és összeszedte az egész életét érte. Ezért is gondolkozik el Olivia azon, hogy miért szereti néhány anya a gyerekét, hogy vajon ez kötelező-e, és hogy vajon őt miért nem szeretik, mi benne a hiba, és hiába neheztel az anyjára, valahol mégis szereti. És Liz, az egyik nevelőszülője is megjegyzi, hogy hiába tesznek rossz dolgokat az emberek, attól még nem lesznek feketén-fehéren jók vagy rosszak.

A Close Your Pretty Eyes egy reális és megható történet arról, hogy milyen szülői szeretet nélkül felnőni, és hogy milyen nehéz túllépni az egy életre sebet ejtő traumákon.

Kedvenc karakter: Olivia, Liz

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a megbízhatatlan narráció, a téma, A VÉGE

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból (valami eszméletlen gyönyörű és kísérteties a páraként csillogó cím és belső borítón található szellemkép)

Kiadó: Marion Lloyd

Kiadás dátuma: 2013. november 7.

Oldalszám: 240 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, szülinapi ajándék

Cressida Cowell: How to Ride a Dragon's Storm (Így üld meg egy sárkány viharát)

2014. június 9., hétfő

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 7. része.

Úgy általában az egészről: Hablatynak és barátainak most a Törzsközti Úszóversenyen kell bizonyítania, ahol az nyer, aki a legtovább marad kint a sárkányokkal és egyéb ragadozókkal teli viharos tengeren. A nyertes a másik két törzs főnökétől kérhet bármit, ezért nem is csoda, hogy a Gyilkos Törzs vezére egyből csalással indít és kizárja a másik két törzsfőnököt a versenyből. Hablaty persze az egészet csak túl akarja élni, de ez nem könnyű, ha Takonypóc megint az útjába áll és ha valami a mélyből elragadja Camicazit. És valahol a messzeségben egy rabszolgákkal teli hajó várja őket…

Ez már a hetedik kötete az Így neveld a sárkányodat sorozatnak és Cressida Cowell még mindig piszok jól ír. Ez a rész is ugyanolyan izgalmas, vicces és kikapcsoló volt, mint az eddigiek, és most is sikerült valami elgondolkodtatót belecsempésznie a gyerek közönségének. Bár bevallom, nekem hiányzott ebből a részből Alvin, mert ő a kedvenc gonoszom, és Fogatlan is méltatlanul keveset szerepelt, és ki ne szeretné azt a kis önző sárkányt. Viszont kaptunk helyette valami kérdést a következő részre és az epilógus megint olyan keserédes volt, amit annyira szeretek, hogy mindig rajongói csodálattal zárom be a könyvet.

Ebben a részben is Hablaty küzd azzal, hogy hiába jó ember alapjáraton az apja, gyakran nem hallgat meg másokat, főleg a családját − és ezért kerül nézeteltérésbe a saját fiával. Viszont most előbukkant az a téma is, hogy miért rossz, ha a negatív érzelmek és indulatok eluralkodnak rajtunk. Több szereplő is azért kerül rossz helyzetbe, mert elvakította a düh, harag, a bosszúvágy vagy az arrogancia, és nem minden ilyen karakter volt ám gonosz!

Ami a történet nagy pozitívuma számomra (még mindig), hogy Hablaty az eszével gondolkozik, és olyan zseniális terveket szövöget, hogy néha még nekem sem volt egyértelmű, hogy egy-egy helyzetből vajon hogyan szöknek meg, pedig komikusan mindig egyre rosszabb lesz a sorsuk.

A mostani gondolkozós téma ebben a kötetben elég nehéz, és furcsálltam is először, hogy Cowell ilyenre mer utalni, ugyanis azt hozza fel, milyen ha valaki (egy nép vagy csoport) felsőbbrendűnek képzeli magát a többieknél. Van egy jelenet, ahol a szőke hajú, fess fiatalemberek úgy gondolják, hogy ők a tökéletes nép és ők fognak uralkodni az új országban, és nekem ez annyira a német náci felsőbbrendűséget jutatta az eszembe, hogy megdöbbentem. És most először hozza elő Cowell, hogy a vikingeknek vannak ősellenségeik, a vándorlók, akik egy békés vadász nép, akiket a vikingek csak úgy legyilkolnak vagy rabszolgaságba taszítanak, így bemutatva, hogy a mi hőseink népe sem éppen tökéletes. Bár eddig is tudtuk, hogy nem gondolkoznak a vikingek tisztán, de ezzel Cowell végleg elmossa a fekete-fehér határvonalat.

Főleg, hogy ebben a részben Hablaty rájön, hogy Hibbant-sziget − legyen bármilyen is − az otthona, és nem új helyet kell keresnie, hanem javítania a régi szokásokon. Megérik benne a gondolat, hogy talán tényleg törzsfőnök akar lenni, és helyre hozni a múlt hibáit, bár elismeri, hogy hosszú út áll előtte, amire nagyon kíváncsi vagyok.

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Halvér, Camicazi

Ami kifejezetten tetszett: a humor, az elgondolkodtatóbb részek

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown and Company

Kiadás dátuma: 2011. július 6. (eredeti: 2008. október 2.)

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Laurie Fox: The Lost Girls (Az elveszett lányok)

2014. június 8., vasárnap

Hogy akadtam rá: Pán Péter feldolgozásokat kerestem.

Úgy általában az egészről: Wendy Darling tudja, hogy ha majd eléri a tinédzserkort, eljön érte Pán Péter, ahogy azt a repülő fiú megtette a dédanyjával, az eredeti Wendy Darlinggal, és a családja összes női tagjával. Azt is tudja, hogy ez a találkozás és a fiatalkori beteljesületlen szerelem össze fogja törni és örökre nyomot hagy az életében, ahogy ez a családjában már hagyomány. Az eredeti Wendy az életét a pszichiátriai osztályon tölti, Jane Darling rejtélyesen eltűnt és azóta sem került elő, az ifjabbik Wendy édesanyja, Margaret pedig a válása után a férfiak karjaiban és a karrierjében keres vigaszt, míg a lányára nem igazán figyel, és a lány bármennyire is isteníti és imádja az apját, azt szintén csak a pénze és az új élete köti le. Ezért nem is meglepő, hogy mikor Pán Péter betoppan − bár nem olyan, mint amire számított és egyáltalán nincs megnyerő modora −, Wendy vele megy. Bár Sohaországban a képzeletnek semmi sem szab határt, mégis történik valami Wendyvel, amire nem teljesen emlékszik, csak hogy valaki molesztálta, és annak a valakinek kampókeze volt. De nem is ez a legszörnyűbb, ezzel megtanult együtt élni, hanem az, mikor végül haza kell térnie. A lány annyira összeomlik, hogy öngyilkossági kísérletekbe menekül.

Amikor először megláttam a könyvet, azonnal kellett nekem, olyan magával ragadónak tűnt a fülszöveg, de aztán megnéztem az értékeléseket, és bizony külföldön csak 1-2 csillagos kritikák vannak, mondván, hogy unalmas és érthetetlen, ezért féltem megvenni, végül csak megkaptam szülinapomra ezt a regényt, és abszolút pozitívan csalódtam.

Nehéz erről a könyvről írni, mert nem egy egyszerű regény, de éppen ebben rejlik a varázsa, mert ha másképpen írták volna meg, nem lenne ennyire érdekes. A történet nem izgalmas, egyszerűen egy 42 éves nő visszanéz az életére, és elmeséli, hogy mi történt vele. És mivel csak elbeszélés az egész, nincs benne sok dialógus, az egész csak visszaemlékezés, és gyors ütemben halad előre. Bevallom, néha megálltam volna és többet olvastam volna egy-egy életszakaszáról, de nem az volt a regény célja, hogy a főhős részletesen elmesélje az életét és minden problémáját ecsetelje, hanem hogy bemutassa a családi viszonyok körforgását.

Ez a könyv nem szól másról, minthogy milyen hatással van egy emberre, ha a családja törött és úgy kell felnőnie, hogyan befolyásolja a tudatalatti döntéseinket az életben és a kapcsolatok terén. A főhős egyik problémája az apjával való viszonya, ami eléggé egészségtelen, hiszen annyira vágyik az apja szeretetére, hogy már-már romantikus irányba torzul (folyton megjegyzi, hogy mennyire jóképű és szexi az apja, és hogy az apja milyen erotikusan ér hozzá), és ez tükröződik Pán karakterében is, mert Pán ugyannyira vonzó, mint az apja, ugyanúgy a repülés foglalkoztatja, és ugyanolyan gyermeki szellemű,  kalandvágyó és feledékeny. Később Wendy meg is jegyzi, hogy akihez hozzámegy férfi, az is egy az egyben olyan, mint az apja.

És mivel az egyik téma a férfiak Pán Péter szindrómája, ez is merít a Pán Péter történetekből a főhős. A narrátor megbízhatatlan, és bár végig arról beszél mind a négy Darling lány, hogy Pán Péter látogatta meg őket és elmentek Sohaországba, nekem cseppet sem tűnt fantasy regénynek ez, és hiába vannak visszaemlékezések Sohaország mágikus helyére (amiket más betűtípussal is szednek, így még jobban elkülönítve a valóságos történésektől), nem éreztem őket igaznak. A főhősünk regényíró, és azzal küszködik, hogy végre felnőtteknek írjon regényeket, ne pedig gyerekmeséket, és az, hogy nekünk elmeséli az élettörténetét a valóság és a családjának olyan fontos mesekönyv összekeverésével pontosan az ő regényének tűnik.  Mivel a dédanyja ismerte J. M. Barrie-t (sőt Barrie itt a dédanyjáról nevezte el a könyvbéli Wendy karaktert), érthető, hogy miért ezzel a történettel szövi össze az életét Wendy, és hogy miért Barrie-ről nevezi el a lányát.

Viszont ettől még nem lesz fantasy ez a regény − lehetne, ha valaki úgy szeretné olvasni −, de az én olvasatomban hiába mentális beteg a főhős, nagyon is jól tudja, hogy nem létezik Sohaország, csak egy párhuzam arra az időszakára, amikor elszökött otthonról. Nem írja le konkrétan, nem betűzi ki, de nagyon sokszor utal rá a narrátorunk, hogy muszáj hinnie, hogy Sohaország varázslatos volt, muszáj hinnie, hogy a világban van helye a képzeletnek és az álomvilágnak, ahova visszavonulhat, ha nehéz az élete, és vannak olyan jelenetek, amikre később rámondja, hogy nem valós, csak ő találta ki. Így végig tippelhet az olvasó, vajon éppen amit olvas megtörtént-e, hallucináció, vagy álom? És egyáltalán számít ez? Hiszen bármi is legyen, ugyanúgy formálta a főhősünket. Nem utolsósorban pedig, bár szent meggyőződése a főhősnek, hogy a lánya eljut Sohaországba és Pán Péterrel lesz kapcsolata, miután ez elvileg nem sikerül, külső szemlélőként azt írja le, hogy a lánya megszökött otthonról és az utcán él, és nem meglepően, ő is összejött egy Hook karakterrel, így számomra még inkább azt a variációt erősíti meg, hogy a narrátorunk csak mesékkel mondta el az életét és dolgozta fel a traumáit.

Ennek a rejtélynek, hogy vajon Pán Péter létezik-e, nincs konkrét megoldása, ahogy a történetnek sincs, hiszen ez "csak" egy valós női élet meséje, ami még nem ért véget, ezért tűnhet kicsit összecsapottnak a vége, de nekem tökéletes volt. Nem tudjuk meg, hogy végül a főhős és az anyja és a lánya kapcsolata milyen lesz, bár vannak rá utalások, de hát minden kapcsolat változó, a családi kapcsolatok főleg, úgyhogy egészen biztosan nem vár rájuk tökéletes boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezés. A másik kérdés, ami megválaszolatlanul marad, hogy ki erőszakolta meg a főhőst kis korában, bár ő Hooknak mondja és róla vannak rémálmai, ha nem fantasynak vesszük a történetet, akkor ez egy meg nem nevezett elkövető marad. Ugyanígy az eltűnt Jane Darling rejtélyét is csak meseköntösben kapjuk meg, így teljesen a fantáziánkra van bízva, hogy vajon, mi történhetett vele.

A zseniális az ebben a könyvben, hogy úgy is lehet érteni, hogy nem mondja el konkrétan mi történt velük, ugyanolyan súlya van a tragédiáknak és a depressziónak, és be lehet azonosítani a Pán Péter mese karaktertípusait. Pán az ideális álomférfi, aki bár hanyag, de rettenetesen vonzó, Hook a veszélyes ragadozó típusú férfi, aki csak kihasználja/szexuálisan bántalmazza a nőket/lányokat, az Elveszett fiúk és lányok pedig azok, akik nem érzik, hogy szeretik őket, illetve tényleg nem szeretik őket, nincs családjuk és az utcán végzik. A tündérek az olyan fajta nők, akiket a főhős az ellenségének tekint, akik manipulálnak és "elveszik" mások férfijait, a sellők pedig a szexuális nőket képviseli, és ezzel együtt az egész Sohaországi kaland nem más, mint a főhős szexuális ébredése és azzal való küszködése, hogy hogyan is kezelje a nőket és a férfiakat az életében.

A könyv másik főtémája a család, főleg az anya-lánya viszony, és hogy ez hogyan változik a felnövéssel. A regény gyönyörűen mutatja be a szülő-gyerek kapcsolat dinamizmusát, ami nem mindig tökéletes (sőt, inkább sosem tökéletes), és ezt négy generáción keresztül láthatjuk, de főleg a főhős és az anyja és a főhős és a lánya kapcsolat van szembe állítva egymással, az egyiket a lány, a másikat az anya szemszögéből olvashatjuk, és keserédesen mutatja be, hogy mindegy néha mennyi szeretet van mindkét oldalról a kommunikációs hibák miatt lehetnek kisebb-nagyobb összezördülések. Ironikus, hogy Wendy végig azzal küzd, hogy kilépjen az anyja árnyékából (az Elveszett Fiúknál és a karrierjében is, mivel mindketten írók), és nem veszi észre, hogy a lánya is ugyanígy érez vele szemben.

A regény nem hiába viseli Az elveszett lányok címet, mert bár a Pán Péter újramesélése, inkább a lányokra/nőkre koncentrál, akik elvesznek az élet sűrűjében, és próbálják megtalálni saját magukat, ami néha annyira nehéz, hogy akár még negyvenévesen is ezzel küzd az ember. Aki valami romantikus, könnyed mesére vágyik, annak nem igazán való ez a könyv, aki viszont egy emberi lélekkel való foglalkozó, néhol kissé nyomasztó regényt szeretne olvasni, annak tökéletes.

Kedvenc karakter: mindkét Wendy, Berry

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a kivitelezés

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster

Kiadás dátuma: 2004. január 19.

Oldalszám: 288 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék (Akit esetleg érdekel a könyv, annak szólok, hogy ez már csak antikváriumban kapható, pl. [ITT] és [ITT].)

Cassandra Clare: City of Heavenly Fire (Mennyei tűz városa)

2014. június 1., vasárnap

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare-t a fanfic írói korszakából ismerem.

Sorozat: A Végzet Ereklyéi 6. része.

Úgy általában az egészről: Emma Carstairs élete tökéletes, Árnyvadásznak tanul a Los Angelesi Intézetben a legjobb barátjával, Julian Blackthornnal. A legnagyobb problémája az, hogy melyik szexi srácba szeressen bele, amikor is megjelenik Sebastian Morgenstern és mindenkit átváltoztat Sötét Árnyvadásszá a Pokoli Kehellyel. A Blackthorn gyerekeknek Emmával együtt sikerül elmenekülnie Idrisbe, de Emma szülei rejtélyes körülmények között meghalnak, és Julian egyik testvérét elrabolják, mert tündérvér is folyik az ereiben.

Eközben Jace még mindig küszködik azzal, hogy a mennyei tüzet az uralma alá hajtsa, hogy ne égesse meg mindig Claryt, ha épp szexelni akarnának, Simon azon szenved, hogy vajon Isabelle-lel járnak-e vagy sem, Alec pedig a Magnusszal való szakításán szomorkodik, amíg a csipetcsapat a karácsonyra készülődik. A tinédzser hormonnal fűtött idillnek azonban véget vet a rémhír, miszerint Sebastian nem csak gonoszan kacagva utazgat a világban, hanem tényleg megtámad Intézeteket, ami a Klávét meglepetésként érte és még mindig nem hiszik el, hogy Valentine fia veszélyt jelentene. Ám most már mindenkit evakuálnak Idrisbe, amíg el nem döntik, hogy mit kezdjenek a helyzettel. (Leginkább csak értelmetlenül vitatkoznak, míg hőseink nekilátnak az igazi munkának.)

Azt hiszem, az összefoglalásból látszik, hogy mennyire felhúzott ez a könyv. Igazság szerint nem érdekelt annyira, hogy egy nap alatt kiolvassam − plusz ez már egy 750 oldalas szörnyeteg −, és nem is nagyon voltak elvárásaim, annyit csalódtam Clare-ben már. De a City of Heavenly Fire nem lett rossz könyv, csak iszonyatosan aránytalan, amitől a végén már a hajamat téptem.

Ami nagyon zavart, hogy ez nem csak a Végzet Ereklyéi hatodik része, ez a Pokoli szerkezetek 3. részének egyik fele, így tökéletesen elspoilerezi a Pokoli szerkezetek trilógiát, és a The Dark Artifices (az új Árnyvadász sorozat) első kötete. Nem, a hivatalos számozás szerint nem az, ez csak a Végzet Ereklyéi befejezése lenne, de megkapjuk Jem és Tessa szenvedését, ami nem ad hozzá a történethez semmit az égvilágon, és olvashatjuk Emma kalandjainak első részét. Ugyanis jó pár száz oldalon Emma lényegtelen - habár önmagában érdekes − gyászát olvashatjuk, de annyira nem tett hozzá a Sötét Háborúhoz semmit, annyira nem ez érdekelt, amikor kinyitottam a könyvet, hogy untatott. A prológus már egy jó hosszú bemutatás Emmáról, és a hat (? nem emlékszem már, hogy tényleg hatan vannak-e) Blackthorn testvér viszonyáról, hogy kiskorukban kékre festették a macskát, és hogy mennyire szereti Ty a méheket, és én nem ezt akartam olvasni, mert engem Sebastian és Jace és társai és a következő háború érdekelt volna.

Az egész úgy hatott, mint egy rossz reklám, hiszen sokan már úgy voltak vele, hogy "Clare, látjuk az új könyved fülszövegét és ugyanaz a formula, mint eddig, köszönjük, nem kérjük," erre mintegy válaszként Clare fogta és csakazértis az olvasóra erőltette Emmáék sztoriját, ami bevallom, lehet érdekelne, ha nem itt kellett volna róla olvasnom. Emellett persze a Bane krónikákat is reklámozza, amit nem vagyok hajlandó elolvasni (főleg nem annyi pénzért), hiszen itt, amit mi megvehetünk kis novellák, azt Magnus írta meg.

Ha kivennénk Emma abszolút lényegtelen szenvedéseit, ahogy etetik a Blackthorn gyerekeket és néznek ki az ablakon, máris rövidebb lehetne a könyv. És még jó pár felesleges nézőpontot kapunk: köztük Jia Penhallowt és a Seelie királynőt, mintha olyan fontosak lennének. Ez már csak személyes megjegyzésem, hogy Sebastian elméje jobban érdekelt volna, de ő tőle egyetlen egy nézőpont sincs, hanem mindig valaki olyat látunk, aki a közelében van. Pedig igazából ezt a kötetet Sebastian és a gonosz terve vitte a hátán, anélkül ez nem lett volna más, mint egy iszonyatos romantika.

És itt jön a másik kifogásom a könyvvel: Senkit nem érdekel a háború, csak a szex. És én értem, tizenhat évesek, szerelmesek, de ettől néha annyira frusztrálóan hülyék lettek a szereplők, és eljátszották a komoly dolgokat. (Ami az oda nem illő humornak is köszönhető.) Az egyik legnevetségesebb jelenet, mikor konkrétan démonok között, életveszélyben szexelnek, mert az annyira fontos, és még óvszerük is van. Leáll a lány azon sírni, hogy nem tudott szexi ruhaneműt vinni magával a démonok közé, de óvszert azt pakoltak! Atyaég! És így vegyem komolyan a történetet…

Félreértés ne essék, az ilyen "meghalunk, és most ezért egymásnak esünk, mert akarlak annyira" dologgal nem lenne bajom, a hirtelen impulzusból elkövetett szexualitás még ide is illett volna, de itt minden lágy és romantikus, és akkor semmi más nem jár a főhősök fejében. Nem kétségbeesetten az életük utolsó perceit eltöltő hősök esek, hanem középiskolába illő romantikus történet szereplői, akiknek nem lebeg ott egy Apokalipszis a válluk felett, és nem kiképzett katonák. És sajnos nem egy ilyen erőltetett romantikus jelenet van a könyvben:

Mikor éppenséggel Jace elmegy saját kis küldetésére, természetes, hogy Isabelle, akkor kezd el szexelni (lehet vitatkozni, hogy így tereli el a figyelmét, de nem úgy van megírva), szintén életveszélyes helyzetben Clary azzal van elfoglalva, hogy Simon és Isabelle most akkor járnak-e, az egyik gyászoló karakter fájdalmát azzal enyhíti Clare - amire nagyon dühös voltam -, hogy kiemeli, hogy ja, bocs, annyira nem is volt szerelmes a karakterbe, és RÖGTÖN UTÁNA behoz neki egy új szerelmet. Ezzel az volt a gondom, hogy így bebizonyította Clare, hogy nem mer merész dolgokat meglépni, nem mer senki fontosat megölni, és ha kicsit is ismertük a szereplőt, gyorsan ledegradálja, hogy még jelentéktelenebb legyen a halála. Emma gyászát is eljátssza azzal, hogy elkezd Julianre nyálazni. Értem én, hogy előre kellett vetíteni, hogy Emma szerelmes lesz Julianbe meg talán Markba is, de annyira erőltetett volt ahogy egy 13 éves lány rádöbben, hogy milyen helyes körülötte minden pasi, és Emma amúgy teljesen gyerekes karakterhanggal van megírva, így még jobban elütött, néha tizenhatnak nézett ki, néha tíznek. Az meg a másik, hogy a tizenhat évesen esküvőtervezgetés nekem már túl sok és túl rózsaszín, de Clare-nek sikerült a legrosszabb romantikus vallomást is megírnia (pedig az Üvegvárosban még mennyire értett ehhez!), amihez nem fűzök további kommentet, olvassátok:

"És a testem minden sejtje szeret téged. Amikor sejtet cserélünk, és új nő helyette, az új sejtjeim még jobban szeretnek, mint a régiek, ezért szeretlek minden nappal egyre jobban. Ez tiszta tudomány. És amikor meghalok, és elégetik a testemet és hamu lesz belőlem, ami a levegőbe száll és a föld és a fák és a csillagok része lesz, mindenki, aki belélegzi a levegőt, vagy megpillantja a virágot, ami a földből kinő, vagy felnéz a csillagokra, az emlékezni fog rád és szeretni fog, mert annyira szeretlek."

Eddig valahogy nem volt bajom elhinni, hogy az Árnyvadászok egy katona népség, hogy a Föld titkos védelmezői, de most igazán elgondolkoztam. A Klávé Valentine után még mindig semmiből nem tanult, és konkrétan nem hiszik el, amit mondanak nekik Jace-ék, és nem kifogás, hogy gyerekek, ha az előző háborút is ők nyerték meg. De a szereplőink is annyira életképtelenek, hogy nem tudtam egyszerűen elhinni, hogy ők kemény harcosok: Jace épp elmagyaráz egy abszolút nem bonyolult tervet, mire a többiek megjegyzik, hogy nem tudják értelmezi a stratégiai térképrajzát, mert Jace olyan rosszul rajzol, majd Simon jön elő a megoldással, mert ő néz filmeket… És konkrétan ehhez a nagy tervhez szerintem logika és kiképzés kéne (amijük megvan elvileg), nem pedig az, hogy akciófilmeket nézzenek.

Néha a szereplők csak a dráma kedvéért és hogy még nagyobb legyen az oldalszám értelmetlenül cselekszenek, amiben egy morzsányi logika sincs, máskor pedig a véletlenek hajtják előre a cselekményt, így könnyítve az amúgy sem valami bonyolult történetet. VÉLETLENÜL arra járnak a szereplőink, mikor épp a nagy tervről beszélnek a gonoszok (amúgy nem is tudják Jace-ék, hogy ott vannak a gonoszok, szóval nem azért mennek oda) és szintúgy a nagy támadásról úgy értesülnek hőseink, hogy véletlen elsétálnak valamerre és ott egy démon, aki totál névtelen, elmondja nekik, csak úgy… Így hiába lenne izgalmas a sok démonölés és akciójelenet, egyszerűen a nagy terv veszti el a hitelességét, mert nem is kell a főhősöknek semmit csinálni, csak sodródni az árral.

Minden karakternek sikerült felhúznia, és ha nem lett volna a kedvenc párosomnak (Sebastian/Clary) pár jelenete, akkor simán 1 pontot adtam volna a karakterekre, mert annyira nem tudtam már őket a régi énjükkel összehasonlítani. Vegyük sorba:

1. Isabelle: - Unalmasnak tartja a Sebastian elleni készülődést, ezért kikapcsolja a telefonját, hogy a Klávé ne tudja elérni, mert a parkban sétálni jobb???
- Jace-szel és Claryvel együtt hülyeségnek tartja, hogy a Sötét Árnyvadászok ellen valami gyógyírt keressenek, mit érdekel, hogy a szeretteiket kell így megölni az Árnyvadászoknak. Nagyon együtt érző, tényleg.

2. Jace: - Azt gondolja, hogy a mennyei tüzet uralni tudja szimplán 2 meditáció óra után. (Amúgy nem is tölt ezzel sok időt Clare, mert minek…)
- Nem hallgat a józan észre, hogy nyilván egy szent ereklye-félét védenek valamivel. De ő okos. (Ja, bocsi, nem néz filmeket, azért nem vette észre, hogy csapda.)

3. Clary: - A háború közepette nem hiszi el, hogy ha számára fontos emberek eltűntek, akkor valószínűleg elrabolták őket és/vagy bajuk esett. Ez eszébe sem jut. Biztos elmentek sétálni vagy szexelni. (Ha Clary magából indul ki, még meg is érteném.)
- Mikor valaki megsérül, és csak az ő erős rúnái tudnák megmenteni, Clary csak áll és néz egy fejezetig. Közben még boldognak is érzi magát, mert sikerült működő Portált létrehoznia, és hogyhogy ennek nem örül senki? Bocsi, talán épp valaki az életéért küzd…

4. Jem:  Hazudik Tessának, mert Tessa annyira gyenge, hogy nem tudja magát megvédeni. Nyilván nem bizonyította a Pokoli szerkezetek trilógiában magát. Ez nem romantikus, ez inkább már irritáló.

5. Luke: Aki eddig mindenkivel együtt érzett és nagyon szerethető karakter volt, most már nem akarja a fele csoportot megmenteni, mert Jocelyn. (Ennyi az indoklása, mert Jocelyn.)

6. Bat: Akiről szerintem alig tudják, hogy kicsoda, ő is bemutatja, hogy mekkora hülye, mikor elfelejti, hogy szeráfpengét csak az Árnyvadászok használhatnak. Ennyire nem lehet senki ostoba.

7. Simon: Mikor elmondják neki, hogy XY meghalt, nem esik le neki, nem is gondol rá, hogy a szavak azt jelentik, egyszerűen nem fogja fel az értelmetlensége miatt, nem azért mert sokkban van, csak nem úgy betűzik ki, hogy "meghalt," hanem hogy "szíven szúrták." Később lepődik meg az adott szereplő halálán.

Hiába említek itt ennyi szereplő halált, és hiába reklámozták be, hogy mennyien meghalnak, az a 6 szereplő, aki eltávozik az élők sorából teljesen névtelen. (Ja, igen, ismertük a nevüket, de azon kívül kb. semmit nem tudunk róluk.) Így a nagy keserédes vég, amit sokan emlegetnek, számomra értelmetlen. Főleg, hogy közel 100 oldalas, ha nem több, az epilógus, ugyanis az epilógus és az utolsó fejezet már csak… kitaláltátok mi? IGEN, BÁL! Mert bál mindig kell − elnézést esküvő − és minden páros kap egy halom rózsaszín, csillámos öntetet a végére. (Akinek tetszett A hercegnő befejezése, ne aggódjon, annak ez is fog.)

A könyvet − ahogy azt már a Pokoli szerkezeteknél is megjegyeztem − néha tönkreteszi a humor, amit amúgy szeretek, ha jól lenne adagolva. Itt azért néha még sikerült szomorú, gyászról szóló gondolatot beletenni a karakterek fejébe Clare-nek, de néha nagyon mellényúlt. A gyászoló szereplőnk, akit lenyűgöz, hogy milyen izmos és mennyit eszik a pótlék romantikus szála és Alec néhány személyes gondolata − amikor életveszélyes helyzetben azon sír, hogy szingli, és mindenki más szexel, csak ő nem − teljesen elrontja az amúgy jó alapötletet. Az Alec/Magnus kapcsolatot teljesen elbagatellizálja Clare, inkább humor, mint drámaforrás, és annyira nem illett össze az amit az olvasónak éreznie kéne (hogy éppen veszélyben vannak) és az a humor, amivel ezt Clare kezelte, hogy csak szörnyülködve tudtam olvasni a soraikat. (Főleg Alec álma vágta ki a biztosítékot.)

Egy-két helyen erőltetettnek éreztem néhány magyarázatot, főleg két fontos szálnál, és így nem is tudtam a legvégén mit kezdeni a nagy történettel. Emmáék úgy bizonyítják be, hogy Mark, akit elraboltak, életben van, hogy írt nekik vérrel és a saját családi gyűrűjének pecsétjével levelet, mert ezt ő találta ki. Komolyan? Mármint nagyon nehéz lehet pecsétgyűrűt vérbe mártani, annyira hihetetlenül egyedinek tűnik, és szilárd bizonyítéknak, hogy az illető életben van. Nem mintha a saját vérébe nem tudnák mártani a saját gyűrűjét, ha már halott lenne… A másik pedig a vége csavar − ami akkora nem csavar, hogy már a 100. oldal óta tudjuk a végkifejletet, ha nem előbb −, ahol minden szereplő annyira sötét, hogy csak azért működhetett az egész tervük.

Amit még meg kell jegyezni − és már végre végére érek a negatívnak, mert igen van a könyvnek pozitív oldala is − az a nemi erőszak. Igen, Sebastian megpróbálta megerőszakolni Claryt az előző részben, igen, Clare ezért is összetűzésbe került olvasókkal, és persze, hogy nincs két egyforma reakció egy ilyen szörnyű tettre. De segítek, ez a mondat, hogy "Majd meghalok a szexuális frusztrációtól" Clary szájából nem segít. Egy-két mondata van Clare-nek, ahol Clary rémálmaira utal, vagy amikor elmeséli az egészet Jace-nek, és akkor látnám, hogy próbált valamit kezdeni a témával, de megint bejön a humor meg a szex és nagyon nem éreztem ezt helyénvalónak. Láttam már rosszabb ábrázolást, de itt konkrétan ezt nem gondolta át Clare, nem is akart ezzel foglalkozni.

Ami a pozitívum, hogy hiába 750 oldal, gyorsan lehet olvasni, annyira agykikapcsoló könyv ez, és mivel most épp valami könnyed, limonádéra vágytam − mert olyan nehéz könyvet olvastam ezzel párhuzamosan −, nagyon hamar lecsúszott. Az akciójelenetek pörgősek, a humor néhol telitalálat és a Sebastian rajongók örülhetnek.

A regény maga az elején majdnem utolérte az Üvegváros szintjét − kár, hogy aztán teljesen félresiklott −, és ezt szépen hangsúlyozta Clare azzal, hogy minden szereplő visszaemlékezett az első három trilógiában történtekre, annyira jó szerkezetet adott neki, és tényleg úgy éreztem, hogy ez egy befejező rész, és jó volt együtt nosztalgiázni a szereplőkkel, mert bármennyire is eltávolodott tőlem Clare írása, mégis majdnem a fél életemet átkísértek a karakterei és az írásai.

Minden karakternek fejlődnie kellett, amit sajnos az általuk elkövetett hülyeségek elnyomtak, de amikor éppen megvolt a jó hangsúly a drámai dolgokhoz, akkor nagyon kellemes volt. Jace végre elismeri, hogy mennyire elzárta az érzelmeit, és hogy Clary segített rajta, és hogy nem csak azért, mert szerelmes lett a lányba, és bár elég elvárásokat alulmúlóan, de megmagyarázta Madame Dorothea jóslatát az első részből. (Semmi mágikus nincs benne, ha valaki erre tippelt, mert emlékszem, hogy nagyon sokan nagyon sokat gondolkoztak ezen a jóslaton.) Jace végig küszködik azzal, hogy saját magát látja Sebastianban, és ezért is szerettem Sebastian karakterét, mert hiába a démonvér, nem amiatt lett olyan amilyen, és Jace-t kísérti ez, hogy majdnem olyan lett, mint a fogadott bátyja, hiszen Valentine nevelte 10 éves koráig. Ezt még jobban csak hangsúlyozza az ötödik részben együtt töltött idejük, és Jace retteg attól, hogy talán benne is van akkora sötétség, illetve, hogy ezt hogyan is győzze le.

Ez a vérben/genetikában/családban rejlő sötétség Clary vonalán is megtalálható, hiszen Morgenstern, és bár Jocelyn ezt tagadni akarja, neki mégis könnyebb, mert nem vérrokonságban áll azzal a családdal. Szerettem nézni, ahogy Clary végre eldönti maga, hogy ő kicsoda, és elfogadja minden egyes részét.

Simonnak és Magnusnak nincs olyan lényeges karakterváltozása, de azért a kettejük karaktere is hozza elő a család témáját, hogy milyen a szülők árnyékban élni, és hogy milyen rájönni, hogy mit is akarunk az élettől - Simoné kicsit tinédzser szinten, Magnusé valamivel felnőttesebben (habár Magnus sem mindig viselkedik jobban, mint egy tinédzser.)

Sebastian karaktere tartotta fent legjobban az érdeklődésem, és az ő részeiért volt érdemes elolvasnom ezt a könyvet, noha a végén kicsit átment egy teátrális primadonnába, de el tudtam viselni az egy-két hisztis tini jelenetét, mert amúgy annyira összetett karakter. Főleg, hogy Jace ellentéte, hiába elborult és gonosz, mégis lakozik benne egyfajta szeretet vagy arra való vágy − és szerintem nála sokkal jobban játszott ezzel a témával Clare, mint Valentine-nál. Valentine csak egy hataloméhes őrültnek tűnik Sebastian mellett, aki inkább egy tragikus figura.

Felmerül még a szeretet kérdése, hogy az Árnyvadászok mennyire másképp látják a világot - egy picit fatalistábban, mert képtelen újra szeretni és elvakultan hisznek régi és elég hibás értékekben. De mégis rájön arra minden szereplő, hogy a szeretet bármilyen fájdalmas is lehet, annál nincs fontosabb az életben, mert ez tesz minket emberré.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a sorozatot, de a nagy szerelmem már teljesen eltűnt a könyvek iránt. Mégis egy elég szórakoztató történet barátságról, szeretetről és arról, hogy mi magunk határozzuk meg, hogy kik is vagyunk. (És remélhetőleg már tényleg vége van.)



Kedvenc karakter: Sebastian

Ami kifejezetten tetszett: Sebastian

Ami nem tetszett: a nyáltenger, a rózsaszín köd, az erőltetett humor, szex, szex, szex mindenütt!

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McElderry

Kiadás dátuma: 2014. május 27.

Oldalszám: 752 oldal

Honnan: saját, e-book
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.