Miért vagy lila?

2011. október 18., kedd

Komolyan, nem unom még ezt a kampányolást? Hmm? HÁT NEM! Nem kell aggódni, a lilaságunk, eme gyönyörű sablonnal nem marad sokáig, csak a héten fog itt virítani. Gondolom, most ez megy a fejetekben: "MIÉRT? MIÉRT KELLETT PONT LILA SABLONT VÁLASZTANOD, GIGI?"

Mert október 20-a milyen nap? Na, ki tudja? IGEN, SPIRIT DAY! Mi is az a Spirit Day? Röviden: 2010-ben kezdődött, amikor is Brittany McMillan, egy tizenhat éves lány úgy gondolta, hogy tesz az iskolai bántalmazások ellen, amik az LGBT tagjait érintik (LGBT = lesbian, gay, bisexual, transexual), és csinál egy "Spirit dayt," ahol az iskolában erről beszélnek és lila ruhával jelzik, hogy bizony ennek a részei. A lila a remény és a "spirit" színe a szivárványszínű zászlón. Britttany úgy gondolta, hogy csak a saját iskolájában tesz valamit, de a lila szín futótűzként terjedt, és már az első évben is több millióan álltak az ügy mellé.

A lényege röviden persze nem az, hogy egy napig pózolunk lilában,  mint minden "hívd fel erre a figyelmet" dolognak, ennek is csak van egy világnapja, amikor látványosan mozgósítjuk magunkat, és FELHÍVJUK AZ EMBEREK FIGYELMÉT egy problémára, és hátha több embert sikerül meggyőzni, hogy bizony nem jó dolog mást cikizni, piszkálni, csak mert meleg. A Spirit Day elindítója a sok öngyilkosság volt, és sajnos pont a minap olvastam egy 15 éves meleg fiú utolsó blogbejegyzését az öngyilkossága előtt, és igen, megviselt. Nem kérem ide azt, hogy ugyan, miért nem volt elég kemény, mert ez most nem róla szól, hanem mindenkiről, aki fontolgatja az öngyilkosságot, csak azért, mert szekálják, lenézik, szörnyszülöttnek, nem normálisnak tartják.

Több infó itt, a GLAAD oldalán.

Én már lila vagyok, a blog is lila. Elég annyit tenni, hogy facebookon, tumblrön, twitteren lila képet kitenni és twitteren használni a #spiritday hashtagot. A deviantart is részt vesz a spirit dayben és meglilul az oldal, sőt minden művész is alkot szép (lila) dolgokat. Liluljatok ti is!

G. B. Hellebrandt: Apály

2011. október 15., szombat

Hogy akadtam rá: Katamanótól kaptam, mert könyvet cseréltünk.

Úgy általában az egészről: A globális felmelegedés rossz dolog. Az. Nem hisztek nekem? Hát pedig Sherion Woods be fogja bizonyítani nektek. Ugyanis ő sellő, aki megírta ezt az Apály című könyvet, amiben elmeséli a történetét nekünk, buta embereknek. Mert mi hülyék vagyunk, ez tiszta sor, hiszen nem akarjuk belátni, hogy amit csinálunk a Földdel az rossz dolog. Éppen ezért, az isteni, tökéletes, Mary-Sue Sherion Woods megmutatja nekünk a helyes utat. Az ő munkája az, hogy fent él a földön, köztünk, és egy cégnek dolgozik, ami felvásárolja a környezetkímélő technikákat. Így talál rá a „gugli” segítségével Clive Clarkra de szépen alliterál, aki egy neves feltaláló, megalkotta a hidromotort. De ugye az arabok teljesen rá vannak cuppanva az olajra, és ezért nem engedik, hogy ilyen fenomenális dolgok, mint a vízzel működő motor piacra jusson. Na, ezt kéne Sherionnak megakadályoznia, megvenné az összes jogot a Sellő Cégnek aminek olyan jelentéktelen neve van, ha van egyáltalán, hogy nem jut eszembe, de persze akkor, ha Clive nem adja a nevét az egészhez. Clive ezért berúg, és az alkohol mámor ködében, elhívja randira a főhősnőt és gyorsan egymásba szeretnek.

Innen közlöm, hogy a kritika rettentően negatív és gúnyos lesz, mivel úgy felcseszett agyilag ez a könyv és az attitűd, ami ezt megszülte. Az írónőt bántani nem akarom, sosem az a célom, felőlem ezt írhatta volna Becca Fitzpatrick is, L. J. Smith is, Deborah Harkness is, a véleményem ugyanilyen lenne.

Ez egy magánkiadós könyv, ami nem csak azt jelenti, hogy fizettek érte, hogy kiadják (mert normál átlag kiadóknál is van, ahol lehet fizetni, hogy kiadjanak), hanem, hogy nem látott egy szerkesztőt sem a szöveg, SŐT, lehet, hogy semmi előolvasót nem látott, ami nagyon nagy hiba. Végzetesnek bizonyult ennél. Ez nem más, mint bármilyen kézirat a fiókból, és míg azért a kéziratok 30%-a jó, és csak csiszolni kell rajta, ez a másik 70%-ba tartozik, amit jobb lett volna félbehagyni, elégetni, eltemetni. Ezért fontos, hogy több ember elolvasson egy darab kéziratot, és tanácsokat adjanak.

Itt elsősorban már a szöveg olyan, hogy elsírja magát az ember. Nem elég, hogy tele van tőmondattal, nincs leírás, senkiről nem tudjuk meg, hogy néz ki, semmiről nem tudjuk meg milyen, de nincs benne A) néhol központozás B) helyesírás C) mondatot sem kezd nagybetűvel. KÖNYÖRGÖM! Egy-két elgépelés, oké, de ez?! NEM LÉTEZIK A MAGYAR NYELVBEN KETTŐ FELKIÁLTÓJEL, SŐT KETTŐ KÉRDŐJEL SEM! NEM KELL FOLYTON ÜVÖLTÖZTETNI A SZEREPLŐKET FŐLEG, HA SUTTOGNAK, MERT ZAVARÓ! MINT ahogy én is most az előbb. Elhiszem, hogy tök indulatosan suttognak, meg lihegnek, lehelnek, pöfögnek, krákognak, fröcsögnek és vinnyognak, de ne, tartsuk kordában a felkiáltójeleket, azzal nem lehet világuralomra törni, sőt, nem emeli a művünk minőségét, inkább csak az olvasó agyára megy vele az alkotó. Ráadásul végig helytelenül ragozza a neveket, amit nem értek. Minek kellett külföldi neveket használni, ha még használni sem tudja?

Miért is mondtam, hogy a könyv mögött álló attitűd is zavar? Mert valljuk be, aki elkezd már kiötölni egy sztorit, az első, ami eszébe jut, úh, de jó lenne kiadni. És egyből fantáziál erről az ember, aztán, ha be is fejezi a sztorit, nem tudja kiadatni, mert a kiadók azt mondják, rossz. Ilyenkor szerencsétlen kétségbeesett író, akinek önkritikája nincs, és szerinte megírta a következő Harry Pottert/Alkonyatot/Bibliát, ahhoz nyúl, hogy nosza, adassuk ki saját pénzből, mert én meg nem értett művész vagyok. (Ja, ezt is olvastam, egy magyar író honlapján, nem Gabrielláén, másén, csak ide illik: „Én olyan meg nem értett vagyok, mint [tetszőleges klasszikus író].” Szívem, innen közlöm, nem meg nem értett író vagy, mert nem szépirodalmat írtál. Ne keverjük a kettőt.) És persze, van az, hogy ízlés különbség, meg olvasói réteg különbség, ez mindig belejátszik a kritikákba. De! Van egy pont, ahol tényleg be kell látni, hogy valami nem éppen olyan fenomenális, mint hittük. Én is tudom, milyen érzés ez, én is írogatok.

Most akkor még mindig maradjunk az írásnál, kiemelek pár ékes mondatot:

– „Hangos nyikorgással kísérve, én ültem le utoljára.” – Most te nyikorogtál, szívem, vagy a szék? VAGY MI?
– „Rágugliztam.” – Önmagáért beszél.
– „Kellemes bizsergés a hasamban.” – Orvost neki!
– „Enyhíti a lángolásomat.” – Tűzoltót neki!
– „Gyönyörű, szoborszerű teste” – Tehát a pasi nem kisétált, hanem vitték? Mert a szobor nem mozdul.
– „Elegánsan belehánytam.” – Hogyan hánysz elegánsan? Kisestélyiben?
– „Csavargattam az alsóajkam.” – Fájhatott.
– „Minden OK?” – Nem, nem OK, magyarul az vagy „rendben,” vagy „oké.”
– „Őrjöngött háborodott hangja.” – Tehát a hangja volt megháborodva?
– „Erotikusnak szánt mozdulattal végigsimított a tarkómon.”
– „A homlokom közepe vad pörgésbe kezdett.” – Mondom, hogy orvost neki!
– „A hangom rekedten és alig érthetően karcolta a falakat.” – Alig érthetően karcolta? Jó, hogy nem már kész barlangrajzokat készít az a hang.

Az a baj a fogalmazással, hogy élvezhetetlen. Néha túl fogalmaz, néha szlengesít és egyszerűen azt vettem észre, hogy egy óra alatt tíz oldalt olvastam el, annyira nehézkesen haladtam. A párbeszédek nem élethűek, senki nem használ olyan szavakat élőbeszédben, és gyakorlatilag mindenki ugyanúgy beszél. A történet elején már egy egész fejezetes flashbackkel találjuk magunkat szembe, ami tök felesleges, hiszen előtte a főhős elmondta, hogyan és miért kapta ezt a munkát, minek leírni, hogy kapott szép lakást, amit már tudunk, és hogy voltak ott lufik is? Ráadásul E/1-ben vagyunk, de írónőnk kitekint és belénk erőszakolja, hogy mit gondol a másik szereplő, ilyenekkel, hogy „kérdezte élesebben, mint szándékozta.” Honnan a jó illatos virágporból tudná Sherion, hogy hogyan akarta kérdezni a másik szereplő a dolgot? De persze, az alap buktató itt, hogy sellős regény akar lenni, de nagyon nem eleme ez az írónőnek, mert ilyeneket ír bele: „A két ember nem lehetett testvér.” HAHÓ! AZOK SELLŐK! NEM EMBEREK! Persze a slusszpoén, hogy az emberekre van ez a szavuk „aneh,” hát akkor dobja be Hellebrandt, ha épp eszébe jut.

Térjünk át, mondjuk a világkidolgozásra. Nem tudom eldönteni, hogy ez sci-fi vagy fantasy. Ezek ufók vagy sellők? Vagy mi van itt? Mert ez az alapvető hibája Hellebrandtnak, hogy szerintem maga se tudta, mit akar írni. A sellők társadalmát, városát a 218. oldalon kezdi ecsetelni a 300 oldalas könyvben. Ne ijedjetek meg, az is csak egy oldal, nem több. Semmit nem magyaráz meg, néha bedob egy-két sellő szót, oké, hogy kitaláljuk, hogy miket jelentenek azok a bizonyos tárgyak, de nem fejti ki. Légy szíves, ha a te világodba akarsz minket bevezetni, akkor egy-két mondatban oda lehet írni, úgy, hogy senkinek ne legyen unalmas.

Az a legnagyobb baj itt, hogy pl. van ez a kütyü, amivel beszélnek, valami üveg urna, ami random ott lebeg a levegőben és üzenetek kézbesít. Ez most azért van, mert van mágiájuk? Ez most azért van, mert a molekulák szétporladnak és újra összeállnak? MI A JÓ BÜDÖS FENE FOLYIK ITT?! Mert semmilyen magyarázatot nem kapunk, de iszonyatosan szétbarmolt dolog ez. Az istenek (mert vannak istenek) tudnak emlékeket törölni, hullákat felkelteni, de ugyanakkor bárki tud emléket törölni árammal meg szérumokkal meg kapszulákkal. Értitek mi a bajom? Egy nagy zagyvaság az egész.

A fő mitológia vicces, a H2O nevű sorozatból van, azt mondják, azt a sellők gyártatják, hogy az emberek mégse ijedjenek meg, ha véletlen látnak sellőt. Mert a H2O-t minden ember nézi? Ugyan már, az egy középszerű tévésorozat kis költségvetéssel. És ilyet ne csináljunk, hogy Úh, a mitológia másik műből van, azért hívják mitológiaalapnak, mert az alapját a legendákból, nép hiedelmekből és a mitológiából veszed.

Na nézzük mi van itt még, ami nevetséges a világban: A halak, óh, a halak. Mert itt minden hal kész Uri Geller, ugyanis tudnak mentálisan beszélni MINDENNEL, csak az emberekkel nem. És a halak rezegtetik a gondolatukkal a vizet és úgy beszélnek… öhm, a levegőn lévő főhőssel. (Más kérdés, hogy a tengerig elrezegtetik a gondolataikat, hogy a többi növényevő hal neki essen a főhős pasijának, mert bosszút akarnak állni, hogy a főhős halat evett.)

Ugye a sellők farka itt leszárad, „mint a gyíkoké,” ha kijönnek a partra, és „undorító cuppanással” és egy jól irányzott „csípőmozdulattal” le tudják magukról dobni. Na most, amikor ilyen van írva, hogy a pasik farok dobálási versenyt rendeztek, én jót nevettem. Másfelől próbáljátok már meglendíteni a csípőtöket úgy, mintha a gatyátokat akarnátok ledobni, milyen vicces már. Ezzel hogy lehet tíz méterre farkat dobni? Persze ez sem eléggé jól kidolgozott, mert elvileg „egy csepp víz elég” (lásd a H2O szlogenjét), de a főhős meg se szárad, máris porrá válik a farka. Ami pedig írói erőltetés és ehhez a sellő vagyok és majdnem lebukok a pasim előtt jelenethez szükséges volt: a luxusszállodában tengervíz jön a csapból. Plusz a pasi bemegy a szobába, ott kopog minden, hogy úristen miért nem szólsz hozzám… A főhős persze hozzá is szólt, és hallotta is a pasi, de hát logika ugye. No meg? MIT KERES A PASI A SZOBÁBAN?!

Maradjunk még a világkidolgozásnál: a sellők a szárazföldön nyálkásan csillognak, de persze éteri szépséggel, ezt az emberi szem nem látja. MIÉRT? MÁGIA VAGY TUDOMÁNY? Ami még ilyen szép dolog, hogy a dinoszauruszokig vezeti vissza a sellőket Hellebrandt, vagyis a sellők már akkor éltek, mikor a dinók, és az emberek a sellőkből lettek. Nos kérem, itt jön két érdekes csavar is. Meteor becsapódik, porfelhő keletkezik, savaseső van. A sellőknek semmi baja, mert a vizet nyilván a savaseső nem bántja, és a sellők olyan kedvesek, hogy leviszik az állatokat oxigénekkel teli barlangba. Most elképzeltem, ahogy egy szerencsétlen mamutot visznek le, vagy valami ilyesmit, bármit, mert ugye a dinoszauruszokat meg nem vitték le, mert „a sellők akartak lenni a csúcsragadozók.” (Tehát a dinók sellőt ettek.) A második csavar itt jön! Ha megisznak az emberek egy technikával előállított lötyit, sellővé válnak, mert azoktól származnak. AKKOR HOGY AZ ÉLETBEN LESZ SELLŐ ETTŐL A LÖTYITŐL EGY KUTYA?! Igen, sellőkutya…

A romantika részére kevés szót fogok pazarolni. Mivel nincs egy deka karakter kidolgozás se, csak nevük van semmi más, és mindenki egyforma, max. oda van írva, hogy ez fiú vagy lány. Ja, bocs, ez sincs odaírva. Az összes sellőnél, kivétel Annie, olyan kitalált nevek vannak, ami nemsemleges, vagy legalábbis nekem nem mondtak semmit, és mivel leírás nincs, ezért nem tudod milyen nemű. Szóval a romantika áll a szokásos szerelmi háromszögünkből, és őszintén sajnálni tudom Sheriont, mert ilyen pasik elől én sikítva futnék a rendőrséghez. Adott Clive, az ember, akivel már a 30. oldalon örökre szerelmesek, ám persze, ebből 15 oldalt részegen tölt Clive. Adott a sellőfiú, Rob (neki érdekesen kimondható neve van), akit olyan birtoklási vágy hajt, hogy még a WC-re se engedi el a főhőst. Amikor ezek ketten tudnak egymásról, jön a teljesen hihetetlen „Nem érdekel kit választasz, azt akarom, hogy boldog lény, érted megteszek mindent, nem zavar, hogy megcsaltál.” Ilyen ritkán létezik, és akkor tudom elfogadni, ha van érzelmi mélység, itt mélység max. a tenger feneke. Másfelől pedig, tanuljuk már meg, hogy a nő nem egy alárendelt dolog a kapcsolatokban, és az alábbi állítás sem igaz: „A nők mindig beleszeretnek a megmentőikbe.” ÉS HA LÁNY A MEGMENTŐ? ÉS HA ÖREG PASI, AKI VÉGTELENÜL RONDA?

Karakter kidolgozás ugye nincs, de a főhős, óh, a főhős egy Mary-Sue, ahogy fent is említettem már. Eleve, hogy ő piszok jó a munkájában, ami az, hogy miniszoknyában pasik elé libben és azt mondja, „Kössünk szerződést.” Ezt szerintem elég sokan meg tudják csinálni, itt nagy tehetségként van feltüntetve. Ami vicces, hogy még az istenek is leborulnak a főhős előtt, mert a főhős olyan okos. Sherion annyira csodás, hogy amikor minden sellőnek megtiltanak valamit az istenek, neki nem, sőt, kijelölik vezetőnek. Természetesen négyen akarják meghágni a főhőst, noha a szexualitásnak nem sok köze van a könyvhöz: a két pasi, egy isten fia és a főgonosz is két perc alatt beleszeret. Én nem tudom ez a nő, hogy nézhet ki, vagy milyen kisugárzása van, hogy mindig mindenki vele akar párosodni. De agya biztos nincs Sherionnak, mert pl. mikor mondják neki, hogy „nem, a te kényelmedért nem csinálunk ide ajtót, mert azt egyszerűen megtalálják a gonoszok,” akkor elkezd vinnyogni, hogy neki akkor sem tetszik a biztonsági rendszeren át való bejutás. Sőt, ki se akarja deríteni, hogy mi volt az a sötét titok, ami miatt az anyja meghalt. Igazi életre való ez a sellőnő, mivel csata közben is véletlenszerűen leáll egy könyvet olvasni, csodálom, hogy nem filézték még ki és rakták fel a falra szobadísznek, egyedül ott lenne tényleg hasznos.

Az egész könyvnek a nagy üzenete az lenne, hogy mi szarok vagyunk, mert elpusztítjuk a földet és óvni kéne. Ezt Hellebrandt úgy állítja elénk, hogy lábat növesztenek a bálnák, cápák, medúzák (ha lábat növesztenek, attól azok ugyanúgy megfulladnának a szárazföldön, de totál lényegtelen), és jönnek blobfisheket meg tengerisünöket dobálva embereket kiirtani. Én tényleg örülök annak, ha valami zöld könyv, és természetet védünk, de ne akarjunk valamiről szólni, ha nem megy finoman elgondolkodtatón. Amúgy meg, ha ilyen szemetek az emberek, akkor miért van az, hogy akivel egy napja találkozott Sherion, azok segítenek neki… Míg a sellők kevésbé. Ez már csak egy ilyen utolsó logikai fejelés.

AMIRE ISZONYATOSAN DÜHÖS VAGYOK: Viccnek állítja be Hellebrandt a nemi erőszakot, és többször is. Nem mondok erre semmi csúnyát, de beszéljen egy nemi erőszak túlélőjével… Járjon utána, mielőtt egy nyálas-romantikus-habos-babos könyvbe ezt belerakja. Ugyanezt mondanám a drogfüggőségről is. És ami igazán felcseszett agyilag, az a mentális betegek ábrázolása volt. Utálom, ha engem is beleraknak abba a kategóriába, hogy jujj, mentális beteg vagy, nyálazol és őrült vagy és gusztustalan. Ezért megfejelném egy kaktusszal az írónőt, ugyanis itt a mentális betegeket teljesen degradálóan írja le, és emellett belőlük csinált vámpírt. Mondván Lestat (az a Lestat) csak egy őrült sellő volt… Meg hogy Drakula gróf legendáját és az egész vámpírságot a sellők találták ki. Kérlek szépen, ha te ilyen penge vagy mentális betegségekből, akkor tudod, hogy a tudathasadás, meg a skizofrénia nem egy és ugyanaz.

Túl sokat tudnék erről a könyvről írni még, ezért álljon itt inkább egy vidám hibalista:

– A főhősünk sétáljon be egy tévéstúdióba, ahol egyből riportot is készítenek vele, minden kérdés nélkül. Itt átváltoztatja magát sellőbe, akkor persze, hogy egyből elhisznek mindent. Ha leadják eme felvételt, senki nem gyanakszik arra, hogy ez álműsor volt összevágva. MERT HÁT LESZÁRADT A FARKA!
– Víz alatt feltétlen van áram… Ugye? Vajon ki akarja kipróbálni a víz alatti áramot?
– GÖRÖG ISTENEK MEGINT! De várjatok csak! A görögök a sellőktől lettek… Jóval régebben voltak sellők, mint görögök, és nem a görög istenek voltak az elsők, akik felbukkantak a hitvallásokban. Öhm, miért is vannak itt görög istenek?
– Ha szembejön veled valaki, akit nem ismersz, MEG KELL kérdezned, hogy „Megbízhatok magukban?” Ha azt mondják igen, akkor nyilván igazat mondanak.
– Ha adott egy pasi, aki épp utál minket, menjünk vele, biztos nem akar csapdába csalni.
– A tapaszt, amivel beszélnek, de nem tudni hogyan, mert minek, azt ne vegye senki észre, hogy a főhős nyomogatja. Nyilván csak bolhás, azért vakarózik annyit. Vízi bolhás.
– A főgonosz kezdjen Kanye West zenére prédikálni, és Dr. Alban Sing Halellujája legyen az új sellő himnusz.
– 10 évre, ha elzárunk valakit egy helyre, akkor csak kicsit legyen lefogyva… Nyilván ha túlélt 10 évet, akkor koplalt. (Bár 10 évet kaja nélkül…)
– A fókák köztudomásúan szinte professzorok az orvostanban.
– A halak tudnak varrni.
– A sellők kedvence a bakonyi csirkeragu nokedlival.
– Ha a népünk kiirtotta a fél emberiséget, reménykedjünk, hogy talán nem veszik észre, hogy mi voltunk és fogjuk másra.


Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: egy értelmes dolog nincs benne

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Kogenda Bt.

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 304 oldal

John Green & David Levithan: Will & Will

2011. október 11., kedd

Hogy akadtam rá: Meleg irodalmat kerestem.

Úgy általában az egészről: Will Grayson éli az életét, igazából nagyobb gondja nincsen, csak annyi, hogy a barátai eltávolodtak tőle, mert kiállt a meleg legjobb barátja mellett. Persze Will eleve egy fura szerzet, ha az életszemléletéről van szó, annyiszor megégette magát már, hogy bevezette a „Kussolj és ne törődj semmivel” alapszabályt. Tehát ha valami gondja van, próbál nem érezni, és nem mondani semmit. Talán működne is a dolog, ha az említett legjobb barátja, Tiny, nem akarná összehozni Willt egy lánnyal, és nem mellesleg Tiny nem írna az életéről egy musicalt, ami kiteregeti Will életét is.

Will Grayson éli az életét, de ő se tudja minek. Legszívesebben meghalna, depressziós, ráadásul titokban meleg is, mert nem meri elmondani édesanyjának sem, főleg nem az álbarátjának, Maurának, aki mindenáron randizni akar vele. Egyetlen fénypont az életében Isaac, akit interneten keresztül ismert meg, és azóta belé is szeretett, hiába nem látta még élőben.

A két Will Grayson élete kereszti egymást, és pont ezért kénytelenek kilépni az eddig biztonságosnak hitt burokból, ahova elvonultak a világ elől, és rá kell jönniük, hogy igenis merni kell kockáztatni, különben nem élet az élet.

Először is: fogalmam sem volt, mit várjak ettől a könyvtől, mert csak projektre válogattam ki, előtte nem hallottam róla semmit, csak annyit tudtam, hogy John Green híres író és David Levithan könyveit pedig el akarom olvasni. Nem is tudtam, hogy ketten írtak egy könyvet. Nos, sokszor gondolkoznak azon az emberek, hogyan is ír két író együtt, itt azonban nem kell töprengeni: egyik fejezetet John Green írja (a heteroszexuális Willét), a másikat David Levithan (a homoszexuális Willét). Ugye hiába lenne a fejezetek elé név írva, mivel ugyanaz a kettő, nem igazán tudnánk megkülönböztetni, hogy most ki beszél, ezért formában van megváltoztatva az egész. Míg John Green az alapszabályok szerint ír, addig David Levithan szövegében ez fel van bontva, és párbeszédeket „név: szöveg” módon tárja elénk, ami először egy picit furának tűnhet, de belerázódik az ember.

Ami még írásilag kiemelendő, hogy nagyon trágár beszéd van benne, de mit várunk őszintén tizenhét éves fiúktól? Akit zavar a sok káromkodás, bele se kezdjen, ugyanakkor nem esik át a ló túloldalára egyik író sem és nem lesz valami túlszlengesített szöveghalmaz az egész.

Térjünk rá végre a cselekményre! Nos, nagyon nem történik semmi, nincs nagyobb izgalmas nyomozás, ez nem az a fajta könyv. Egyszerűen csak két-három tinédzser életéről szól, mert bármennyire is a két Will a főhős, Tiny is nagy szerepet kap. Szóval annyi történik, hogy Tiny írja ezt a musicalt, ami az ő életéről szól és persze a heteroszexuális Willéről, és miközben küzdenek a melegek átlagos elfogadásáért, rájönnek, hogy mit is jelentenek az emberi kapcsolatok.

Mert ez nem szól másról, mint arról, hogy milyen fontosak a barátok. Hiába romantikus könyv, és a két főhős talál magának párt, Will #1 is megjegyzi élete szerelmének „Bocsi, én szeretlek, de a legjobb barátomat mindennél jobban szeretem.” És ezért is szerettem nagyon ezt a könyvet, mert mindenféle kapcsolat (romantikus, baráti, szülő-gyerek) hullámvasútját bemutatja, teljesen őszintén és reálisan. Milyen az, amikor a legjobb barátunk szerelmes és nem foglalkozik velünk, milyen az, amikor a szülők ezt és azt várnak el tőlünk és szeretnénk annak eleget tenni, milyen is az, amikor még a kapcsolat elején vagyunk, és nem biztos, hogy egyből szerelmesek vagyunk a másikba, milyen az, amikor egy kapcsolatban ki kell teregetni a múltunkat és nem tudjuk, hogy elfogadnak-e minket.

De nem csak ebben rejlik a Will Grayson, Will Grayson varázsa. Egyszerűen vicces, órákat nevettem rajta, és bár humoros könyv, nem az a vérbeli paródia. Mégis valahogy van egy kis sötét árnyalata is, nem tudom rendesen megfogalmazni. Will#2 depressziós, és elég sötéten látja a világot, míg Will#1 túl sokat csalódott és cinikus, ők kettejük narrációja eléggé negatív életszemléletet mutat be, de mindketten szarkasztikusak, és ettől lesz egy elég különös alaphangulata a könyvnek. Nem sírós, nem depressziós, de nem mondhatnám könnyed humornak sem, mert rámutat az élet negatív dolgaira. Röviden: ez is csak olyan, mint egy szelet bárki életéből: van fent és lent, van jó és rossz, van jókedv és problémák.

És erről is szól, ezért érzem egy nagyon jó tinédzser könyvnek: „Mindegy, hogy mi a problémád, mindig érdemes küzdeni.” Bár nem egy nagyon komoly témákkal foglalkozó könyv, nincs itt semmi nemi erőszak, bántalmazás, stb., de mégis az átlagos érzelmi problémákról szól.

Én mindkét Will Graysont imádtam, külföldön sokan kifogásolták, hogy túl sokat szenved a depressziós Will, hát talán mert depressziós, ami ugye betegség, nem ő választotta. Mindenesetre mivel én is elég negatív ember vagyok, ezért mindkét Willel együtt tudtam érezni, és szurkoltam neki. Ami rám jellemző, hogy én igazán el bírtam volna viselni egy Will/Will dolgot, de hát persze, ez a könyv nem erről szólt. Tiny eléggé a sztereotip meleg, hiszen állandóan azt mondja, hogy ő mennyire „csodálatos” és hát musicalt ír és énekel, de nem lehet nem szeretni a karakterét, ő az a tipikus vidám folt, teljes ellentéte mindkét Willnek. De hogy ellensúlyozzák ezt a nagyon rikító személyiségét Tinynek, azért Will#1 kapta az érzelgősebb szövegeket, amiből egy igen vicces jelenet is adódik: „Lehet, hogy Tiny a meleg kettőnk közül, de én vagyok a szentimentális.”

Bár csak azért került a kezembe, mert meleg ifjúsági irodalom, egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, mert hiába nem az én alap kategóriám, vagyis se nem túl komoly, se nem fantasy, mégis az egyik legjobban megírt romantikus könyv, és megy oda a kedvenceim közé.

Kedvenc karakter: Will Grayson, Will Grayson, Tiny Cooper

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a téma

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Dutton Juvenile

Kiadás dátuma: 2010. április 6.

Oldalszám: 310 oldal

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

2011. október 9., vasárnap


Hogy akadtam rá: Klasszikus projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: Az alabamai Maycomb kisvárosában él Jem és négy évvel fiatalabb húga, Scout az 1930-as években. Élik életüket, telik a nyári szünet, új barátra tesznek szert Dill személyében, aki csak nyaralni jött oda a nagynénjéhez, és Scout ehhez az eseményhez köti azt, hogy az élete megváltozott. Pedig nem is inkább ahhoz van az egésznek köze, hogy a három barát úgy döntött, ideje a kisváros remeteként élő emberét kicsit megpiszkálni, hanem, hogy Jem és Scout édesapja egy igen jó morális érzékkel rendelkező ügyvéd, aki szívvel-lélekkel véd egy veszett ügyet.

Nem is tudom, miért kaptam pont ezt a kezembe. Tudni kell, hogy először, mikor kinéztem, semmit nem tudtam róla, fülszöveget sem olvastam. Lényegében annyi helyen utaltak már erre a könyvre, főleg az amerikaiak, mivel nekik kötelező olvasmány, hogy úgy döntöttem, illene elolvasnom. Tudom, hogy a Pretty Little Liars és a Lenyűgöző Teremtményeknek nem kéne ilyen motivációval rendelkeznie, hiszen mindkettő csak egy modern kori, tiniknek szóló, nem igazán minőségi alkotás, amik azzal élnek, hogy nosza, vegyünk elő egy kötelező olvasmányt, utalgassunk rá és ezzel bebizonyítjuk, hogy mennyire okosak vagyunk.

De térjünk át a Ne bántsátok a feketerigót!-ra. Sokan kifogásolták az elmesélés módját, nekem viszont nagyon tetszett. Scout visszaemlékszik arra, hogy mikor a bátyja tizenhárom éves volt, hogyan is törte el a kezét, és igen, ezt kb. csak az utolsó fejezetekben tudjuk meg, előtte három évvel kezdi el mesélni a sztorit, és hogy mi vezetett ehhez az eseményhez. Mivel visszaemlékezés, sok helyen csak az van írva „és ekkor ezt és ezt mondtam,” nincsen gondolatjelezve a párbeszéd, Scout úgy meséli el a történetet, ahogy eszébe jut. Mivel vannak benne idősnittek, hiszen három évet ölel fel, számomra semmi nem volt unalmas, ugyanolyan érdeklődéssel olvastam Scout mindennapjairól, mint arról, amiről igazából is szól ez a regény.

Annyira nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy mit éreztem olvasás közben. Egyrészt számomra kicsit olyan volt, mint egy gyerekeknek szóló tanmese, főleg azért, mert Scout kiskorába kalauzol minket, és minden olvasónak eszébe jut, milyen is volt hat évesnek lenni. Amikor az embernek minden olyan egyszerű volt, amikor mindenre rákérdezett és még végtelen naiv ártatlanság lakott bennünk. Ez mosódik le Scoutról, vagyis a regény egyrészt arról szól, hogy milyen is felnőni. Plusz, hogy igenis van, amit a gyerekek jobban látnak, példának okáért, hogy amikor a jó és a rossz dolog között kell választani, a helyes és a helytelen között, akkor a helyeset kéne megtenni, de ahogy a könyv is mondja (nem szó szerinti idézet) „sok ember nem szeret véleményt formálni,” mert úgy könnyebb.

Másrészt ugye szól arról, hogy mind emberek vagyunk, mindegy, hogy szegények vagy gazdagok vagyunk (ugye a szegény családábrázolással), mindegy, hogy milyen a bőrszínünk (ez lenne a könyv főmotívuma, hogy Atticus egy színes bőrű embert véd, akit hamisan megvádoltak), mindegy, hogy milyen a vallásunk, hogyan öltözünk, stb.. Bár a könyvben túlnyomó részt Atticus ügye van, mégis Lee olyan bravúrosan bánik ezzel a kérdéssel. A gyerekek az iskolában cikkeket olvasnak fel, és egyikük Hitlert válassza, aki a zsidókat üldözi, na már most, azt könnyű látniuk, hogy Hitler előítéletes, és helytelenül cselekszik, de magukban észre se veszik ugyanezt, ha éppen más bőrszínű emberekről van szó.

De hiába vannak ilyen nagy témái, az egész szórakoztató és aranyos volt, legalábbis számomra. Minden karakternek meg van a maga bája, a maga problémája, amit Lee bemutat. Scout az a tipikus fiús lány, aki nem akar szoknyát viselni, inkább a testvérével és a fiú barátjával játszik, és ezért is tudtam vele azonosulni, mert a két nagyobb főtéma mellett még azzal is megküzdött, hogy hogyan is kéne egy lánynak, majd nőnek viselkednie. Atticust imádtam, nincsenek szavak rá mennyire, és én is akarok egy ilyen apát. Mindig, mindenben annyira bölcs volt és normális, hogy biztosan állíthatom, hiánycikk az ilyen ember, és kéne még ilyen a világra.

Bár külsőre a Ne bántsátok a feketerigót! egy egyszerű kisváros életéről szóló regény, annál nagyobb a bel tartalma, és valószínű, hogy az összevissza firkálásomnál jóval többet érdemelne ez a könyv, annyit tudok csak mondani, hogy szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia.

Kedvenc karakter: Scout, Atticus Finch, Arthur Radley

Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -

Kiadó: Geopen

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 412 oldal

Ha becsukod a szemed, a világ nem szűnik meg létezni

2011. október 5., szerda

Avagy ez egy ilyen kis hírmorzsa lesz, amin már egy ideje kotlottam, hogyan is csináljam, és most mivel közeleg a NaNoWriMo (Nemzetközi Regényíró Hónap) és a regényemen gondolkozom, és ahhoz gyűjtöttem anyagot ma, eljutottam odáig, hogy nem töprengek többet ezen a poszton, lesz, ahogy lesz.

A lényeg, hogy mindenféle dolgokhoz/csoportokhoz van ilyen Raise Awareness, tehát hogy az ember ne legyen tudatlan a témával kapcsolatban. (Innen a poszt címe.) Sokan azt hiszik, hogy ha becsukják a szemüket, akkor nem lesz A) szegénység B) éhezés C) bármi, ami nekik nem tetszik. Erről már írtam a cenzúrázós posztomban, hogy miért felesleges ifjúsági irodalomból kiszedni a homoszexualitást, az alkoholt, a szexet, és a rossz dolgokat, mint az anorexia és a nemi erőszak. Itt lehet olvasni, ha érdekel valakit és még nem látta: [LINK]

Tehát ebből jött, hogy én olvasok könyveket, vezetek blogot az én személyes véleményemmel (ami ugye nem egy mérvadó dolog), és azért egy-egy megírt cikknek, ajánlónak is van hatása, tehát lehet picit könyveket reklámozni. Tudom, hogy a személyes életét az embernek nem a könyves blogon kell kiteríteni, de a könyvek, amiket olvasunk, és szeretünk, minket képviselnek, hogy milyenek is vagyunk. Tehát sajnos/nem sajnos (mert át lehet ugrani a posztot) egy kis személyes véleményem következik.

Sok mindenért kampányolnak az emberek, én kettő darab témát fogok kiválasztani, amihez olvasni fogok könyveket, és csakúgy, mint a klasszikus irodalomhoz, plecsniket fogok beszúrni a posztba, és külön is csoportosítom őket oldalt. Nem, nem csinálok erre külön eseményt, se bloggeren, se molyon, mert nem hiszem, hogy lenne rá akkora igény. :D (Ha meg igen, akkor hajrá! :D Vegyetek részt ti is!)

Tehát a két téma:

1. Homoszexualitás, biszexualitás, transzszexualitás, aszexualitás: Nem hiszem, hogy meglepő vagyok. Ez az a téma, amin igenis fel tudok háborodni, és már pattogtam sokat ezért. Vannak meleg, biszexuális ismerőseim. ÉS?! Normális emberek, senkire nem tartozik, hogy mit csinálnak a hálószobában (és vannak ennél durvább heteroszexuális hálószobai dolgok), nem az alapján kell egy embert megítélni. Hogy az utcán úristen smárolnak? Már nem azért, de heteroszexuális hormonzavaros tinédzserek, akik majdnem hágnak a parkban a padon, miközben ott piknikezek társasággal? Na azoktól van hányingerem. Mert egy normális csók az mindegy milyen neműek között zajlik le, nyilvánosan oké, elmegy, de amikor már szinte előjátéknál tartanak? Az engem is zavar, és nem attól függően, hogy most milyen a szexuális beállítottságuk. Tudom, hogy nehéz lehet elvárni, hogy egyből mindenki békéljen meg azokkal, akik nem heteroszexuálisak (társadalom nyomása, no meg a különböző vallások), de akkor is, minden ember véleménye számít, és minél többen támogatjuk ezt, az is előrébb haladás. (Amúgy ezt az utcán smárolást azért hoztam fel, mert a legtöbb embernek ez az első reakciója.)

Nem fogok külön minden magyarul megjelent könyvet elolvasni homoszexualitás témában, hanem ugyanúgy ifjúságit és ifjúsági fantasykat fogok olvasni, maradok annál, amik érdekelnének amúgy is.

Biszexuális, transzszexuális főhőst már nehezebb találni (ez csak ilyen kis megjegyzés), de vannak erre is félretett könyveim. Noha azért szívesebben látnék több ifjúsági fantasyt, vagy disztópiát ilyen karakterekkel. Aszexuális főhősről meg nem is tudok. :D Azt lehet ajánlani.

2. Ez sem lesz egy úh, de meghökkentő dolog: Mentális betegség. Kérdezhetitek, hogy miért? Miért kell erre figyelmet felhívni? Miért kéne erről bármit is tudni? Mert több embert érint a mentális betegség, mint azt gondolnátok. Legalábbis én meglepődtem, hogy mennyire gyakoriak ezek, és mennyi ember életét érintik. De kezdjük az elején, ígérem rövid leszek.

Látjátok hány könyvet olvasok, amiben mentális betegség van, illetve csak azt látjátok, hogy nem vetem meg a témát, mert annyira sok könyv itt még nincs. Sokszor kiakadtam egy-két könyvnél, hogy miért teszik bele a nemi erőszakot meg a komoly témákat viccnek, és említettem, hogy azért, mert vannak ismerőseim, akiket érint a dolog, és igazán pipa tudok lenni, ha hülyeségeket írnak, mert úgy érzem, ezzel téves infókat közölnek. És... és ez olyan, hogy ha úgy ábrázolják a nemi erőszakot, hogy attól leszbikus leszel, mindenféle szexuális probléma nélkül rövid időn belül, és nem kell terápiára járnod... Nos akkor úgy érzem, hogy azokat az embereket sértik meg vele, akik ezen átestek, és szenvedtek tőle. Ugyanez vonatkozik a drog- és alkoholfüggőségre is. (Ilyeneket is ismerek sajnos. Az a sajnos, mert ilyen világban élünk...) Van olyan könyv, ahol úgy ábrázolják, hogy ha egyszer kijöttél az elvonóból, te leszel a minta apa... Hmm, hát nem. Mert egy függőnek mindig küzdés marad, hogy tiszta maradjon, de ez megint mást téma... Miért pont a mentális betegséget választottam? Miért gondolom úgy, hogy azért is kell küzdeni zászlókkal meg stb...

Mert ők is emberek, természetes, normális emberi lények, akiknek mentális betegsége van. Mégis, amikor meghallja a legtöbb ember ezt a kifejezést, mi jut eszébe? Úristen, ŐRÜLT! ÚRISTEN, GYÓGYSZERT SZED! ÚRISTEN MILYEN GÁZ MÁR! MILYEN CIKI! Lehetne folytatni, a lényeg, hogy mikor az ember elmondja, hogy "hé, figyelj, tudnod kell rólam, hogy én más vagyok, mert..." Nyilván nem akkora a hatása egy ilyen vallomásnak, mintha épp azt dobnád be, hogy meleg vagy, de... Gondoljatok bele milyen lenne, ha nektek lenne valami olyan betegségeket, amit nem tudtok kontrollálni, (biztos sokatoknak van is, nem prédikálok, hogy senki nem ismeri ezeket a helyzeteket) esetleg nagyon meg kell küzdeni vele, és megkapjátok azt a bélyeget, hogy "mentális beteg." Persze, a normális emberek úgy állnak hozzá, hogy "oké, és? Semmi gond. Van ilyen, segítek, ha tudok." De azért tudjuk, hogy nem mindenki toleráns a másikkal szemben, és jönnek a hülye előítéletek, amitől az adott ember, aki nem elég, hogy küszködhet a betegségével és önmagával, még azzal is meg kell birkóznia, hogy lenézik. (Ez az 1-es számú témánál is ott van.)

Én tudom, milyen ez. Tudom, milyen, amikor az ember egy ilyen "dologgal" él együtt, és fél attól, hogy mikor végre barátokat szerzett, végre valakivel tud beszélni, akkor bedobja ezt a bombát, és el fognak menekülni előle. Úgyhogy a 2. téma a saját személyes tapasztalatom miatt került be. (Ez most nem szennyes teregetés volt, nem sajnáltatom magam, tényközlés és indoklás, és akik nem szeretnek engem, és ezért kiröhögnek, azok pont azt mutatják be, hogy milyen nemes emberek is ők.)

Úgy érzem, hogy mindkét témánál van erre szükség, hogy olvassunk olyan ember szemszögéből, még akkor is, ha csak fiktív, hogy egy kicsit átérezhessük, milyen is lehet nekik. Hogy toleránsabbak legyünk, hogy tudjuk, ez is létezik a világon.

Keri Arthur: Darkness Unbound (Feloldozott Sötétség)

2011. október 4., kedd


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Risa Jones nem éppen átlagos főhős, bár köszöni szépen, ő nem kérne belőle. Édesanyja genetikailag módosított vérfarkas, édesapja pedig egy angyal, vagyis Rise félvérfarkas, félangyal.

No de Risa életében nem csak az a probléma, hogy mi is ő, főleg, mert két iskolai barátjával él és vezetik a valóra vált álmukat, egy éttermet, mindketten persze félvérűek, ezért is találtak egymásra anno. Viszont Risa képes a szürke teret járni, a határmezsgyét élet és halál között, ezért néha a nagyon híres, sztár médium édesanyját néha kisegíti munkákon, és beszél a haldoklók szellemével, bár nagyon nem szereti ezt csinálni, mert látja a kaszásokat, akik a lelkeket viszik tovább a Mennybe vagy a Pokolba, és mindig megviseli a halál gondolata és közelsége. De Risa vonakodva megint elvállal egy munkát, egy kómába esett kislányt, csak egy bökkenő van, a lelkét nem vitték el a kaszások, hanem valami elrabolta, így a kislány nem nyugodhat békében, nem élhet utóéletet. Természetesen Risa ki akarja deríteni, hogy mi is okozta ezt, és ugyanezen van egy titokzatos kaszás is, akit azzal bíztak meg, hogy Risát figyelje. No de miért?

Mert Risa, eddig távol élő angyal apja, úgy gondolta, ideje visszatérni Melbourne-be, és főhősünk kénytelen rájönni, hogy mindenki az apját akarja, és azt az őrültséget hangoztatják, hogy az apja ki akarja vonni a forgalomból a Pokol Kapuját, ezzel előidézve az emberek és természetfeletti lények végét. Ha ez még nem lenne elég, rejtélyes alakváltók támadják meg Risát, az anyja szerint a barátnője meg fog halni. De senki nem mondta, hogy egy félangyal élete könnyű.

Nagyon féltem ettől a regénytől, mert ausztrál felnőtt irodalom első darabja, amit olvastam, a két bejegyzéssel hátrább olvasható Shadow Kin volt. Valahogy az ausztráloknak van egy fajta hangulata, íze, hogy úgy mondjam, és az bejön és tetszik, de na… Felnőtt fantasy, biztosan erotikus is, rettegtem, hogy megüli a gyomrom, de vonakodva belekezdtem, hiszen a sorozat címe Dark Angels (tehát angyalok!) és szép az angol borítója. Akkora pozitív csalódás volt ez a könyv, és akkora kedvenc lett, hogy kifejezhetetlen!

Arthur pompásan ír, falni lehet a sorokat és mindenhez annyira ért, hogy mintapéldány, és minden mondatot tényleg öröm volt olvasni. A cselekmény, te jó ég, milyen cselekmény van itt! Ha röviden jellemeznem kéne, azt mondanám ez olyan, mintha fogtuk volna a Tündérkrónikákat, az Anita Blake-et és az Odaát tévésorozatot, és összegyúrtuk volna valami fenséges masszává.

Bár ez eredetileg egy spin-off sorozat, mert ugyanabban a világban játszódik, mint Arthur többi kötete, teljesen nem összefüggőek és élvezhető, érthető minden előzmény olvasása nélkül. A régebbi sztorikban szerepelt Riley és Quinn, akik itt csak nagyon mellékszereplők, a főhős nagynénje és nagybátyja. Az első három oldalon úgy érezhetjük, hogy az egész egy nagy információ halom, és el is sápadtam, hogy én ezt nem fogom érteni, biztos annyi visszautalás lesz. DE NEM! Tökéletesen elmagyaráz minden fogalmat, minden lényt, és nem viszi túlzásba, noha az első három oldal kicsit sűrű volt, utána már egyből kezdődtek a történések is.

És ez az, ami rettenetesen jó! Az első jelenet izgalmas, követi valaki a főhőst, és úgy gondoltam, áh, ezek után biztos belassul. Soha nem tévedtem még ekkorát. Arthur az olyan író, amilyen én szeretnék lenni, fog egy szálat, elkezdi, rém izgalmas, vége a jelenetnek, van egy halom kérdésünk, majd jön egy még egy szál, akció jelenet, pörgünk, harcolunk, nyomozunk, majd megjelenik egy jóképű férfi, van egy darab rövid randi, néhány erotikus jelenet, aztán minden kezdődik elölről. Annyira jól adagolja a romantika szálat (ami nincs előtérben, szerelemről szó sincs, csak erotikáról) és az akció szálat, hogy egyszerűen nem lehet letenni a könyvet, és én is egy szuszra elolvastam.

Van nagy keret történet, igazi vérbeli, nyomozós urban fantasy, annyi szálon fut minden, hogy a főhőssel együtt próbáltam befogadni minden adatot, tippelgetni ki a jó fiú és ki a rossz, mert bizony ez itt nem egyértelmű. Nagyobb csavar nincs a könyvben, semmin nem lepődtem úgy nagyon meg, de nem tudtam előre, csak egy dolgot, a vége jelenetet, amit nem is palástól Arthur, tehát nem akart minket félrevezetni se. Ez a jó benne, hogy mindent a főhőssel együtt tudunk meg, vele nyomozunk.

De nem csak emiatt kedvelhető a főhős. Bár Mary-Sue-nak lehetne mondani a leírásból és a fülszövegből, hiszen félvér, biztos sok képessége van, de nem! Amilyen mázlista, mindkét fajból igen keveset örökölt, és nem éppen a leghasznosabb képességeket. Tud a jövőbe látni, de csak nagyon halványan és inkább csak apróbb megérzései vannak, így médiumként nem tud megélni, a vérfarkas géneknek köszönhetően picivel kifinomultabbak az érzékei és valamivel erősebb, de nem számottevően, alakot váltani pedig egyáltalán nem tud. Az angyal félről pedig csak a teleportálás képességét kapta, amit szintén csak nagy erőfeszítések árán tud használni, és nem is tökéletesen. Ez benne a nagyon jó! A főhős inkább az eszére és a bátorságára támaszkodik, mint ezekre az erőkre, és vannak határai, mert igenis erőfeszítésbe kerül például teleportálnia, ezért nem úszik meg minden támadást, és teljesen reális minden, hiszen mivel nem ügyes, nem minden ruhadarabját tudja megőrizni egy-egy teleportáláskor. Emellett a főhősünknek szarkasztikus humora is van, és bár nagyon hormonális (szex klubba jár, az istenit!), attól még nem bízik meg egyből egy jóképű pasiban, az már más kérdés, hogy lefekszik vele.

Ez lehetne a nagyon kényes pont, mert Risa, mivel vérfarkas, no meg angyal, eléggé szexuális lény, és vannak egyrészt szexuális poénok, másrészt, ez egy 18 karikás regény. Mivel Risa bevallja, hogy szereti az egy éjszakás kalandokat, ezért nekem abszolút nem keltette olyan ellenséges és paradox szereplő hatását, mint például Miss Blake (Anita Blake, a vámpírvadász), aki azon agonizál, hogy kivel fekszik össze. Őszintén Risa olyan pasival is összejön, akinek a nevét se tudja… De! De egyrészt jól ír Arthur vonzalmat és csak úgy süt a lapokból a forróság és a fülledtség, ha éppen olyan jelenet van, másrészt összesen két darab erotikus helyzet adódik a 360 oldalas könyvben, és bár mondjuk a szex klubos részt nem éreztem fontos résznek a cselekményhez (noha megtudtuk, hogy az orgia nem zavarja Lucient, és szívesen osztozik a főhősön), nem zavart egyáltalán. Miért? Mert ez nem olyan regény, hogy leülnek enni meg aludni meg agonizálni, komolyan mondom, legalább 800 oldalasnak éreztem a regényt annyi minden történt, csak úgy kapkodtam a fejem, így szinte bolhányi pöttynek mondanám az erotikus részeket. Mindenestre, aki csak a monogám kapcsolatokat támogatja és kirázza a hideg az orgia jelenetektől, annak nem ajánlom.

Tudom, hogy túl sokat írtam a szexuális részéről, de általában egy erotikus fantasynak, romantikus kriminek ez is mérvadó pontja, főleg értékelés szempontjából. No, de lépjünk túl ezen, bár még annyit megjegyeznék, hogy mind a két pasi, akit felvázoltak a főhősnek, mint potenciális jelölt, jól kidolgozott karakter, és abszolút favorit mindkettő. Lehet utánuk csorgatni a nyálunkat. (Az egyik kaszás, azaz sötét angyal – lásd a sorozatcímet, a másik bukott angyal, kell ennél több?)

A világkidolgozás fenomenális. Soklényes dolog ez, vannak itt boszorkányok, vámpírok, vérfarkasok, mindenféle vérállatok, démonok, angyalok, kaszások, szellemek, ley-vonalak, élő kardok, pokolkutyák. Minden abszolút mitológiához hű, tehát látszik, hogy bizonyos néphitekből merít Arthur, tehát a vámpírokat be kell hívni, vért szívnak és gonoszok (nem, pasi vámpír nem is volt a színen!), legalábbis a saját érdeküket nézik. Van itt vámpír tanács, meg Igazgatóság (akik védik az embereket a természetfelettiektől), van itt Pokol meg Menny Kapuja, amik veszélyben vannak, vérmágia, lélekevő démonok, élő tetoválások és ki tudja még mi vár minket. És a legjobb, hogy nem csak fantasy szál van itt, a legtöbb fantasy könyvben megfigyeltem, hogy kihagyják a mai modern technikát, főleg, ha nyomozós dologról van szó, pedig valljuk be, ha valami nagy szervezet van, annak vannak bankszámlái, fedőcégei, és a többi. Itt behozták ezt a kémes kütyüs dolgokat is, poloskák, nyomkövető készülékek, amiktől majdnem sírtam örömömben, ennek következtében, van egy számítógépes geek vérfarkasunk is.

Van pár mellékkarakter, főleg a főhős anyja, nagynénje és barátai. Mivel a főhős anyja és nagynénje szerepelt másik regényben, ezért náluk nem lepődünk meg, hogy van kidolgozott múltjuk és nagy lelki problémájuk, no de minden többi mellékszereplőnek is. És ez még bónusz pont, hogy itt inkább a barátokra és a családra támaszkodik a főhős, mint a véletlenszerűen felbukkanó, eszméletlen szexi szexpartnerekre. És az egyik mellékszeplőnk leszbikus, ami eddig reálisan van ábrázolva, és nem is akar ezzel nekünk nagyon semmit belénk nevelni Arthur, egyszerűen csak reálisabbá teszi vele a világábrázolását, amit ugye az is segít, hogy minden karakternek vannak tulajdonságai és háttértörténetük.

Lezárt a kötet, annyiban, hogy egy nagyobb szál kibogozódott, de hogy ki a rejtélyes főgonosz? Ki a jó és ki a rossz ebben a közelgő háborúban? Senki nem tudja. Van egy halom megválaszolatlan kérdésünk, épp annyi, hogy megőrüljünk a második részért. Viszont nem kell aggódni, Arthur mindig lezárja a sorozatait, és nem szokott 10-nél több részt írni, úgyhogy ez nem lesz rétestészta sorozat. A vége jelenetre számítottam, tudtam, nem lepődtem meg, mégis Arthur az én szívembe is döfte a kést, mert bizony nincs happy end, hanem gyülekeznek a vihar fellegek és valószínű, hogy a többi rész véresebb lesz.

Ez a könyv nekem nagyon bejött, így kéne romantikus/erotikus fantasyt írni, nem csak a karakterekre és a világra kell összpontosítani, hanem A CSELEKMÉNYRE is. Itt pedig az nagyon csillagos ötös. Keri Arthurt felírtam kedvenc írónak és neki fogok esni az összes sorozatának is!
Kedvenc karakter: Risa, Stane, Lucien, Azriel

Ami kifejezetten tetszett: az isteni nyomozós cselekmény (ki, mit, hol akar? úristen, mi fog történni?), az erotika része is jó, karakterek, VILÁGKIDOLGOZÁS! ELSŐ JÓ ANGYALOS KÖNYVEM!

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Del (ez a verzió jelent meg, de a másik borítóját tettem ki, mert ez jobban tetszik. :D)

Kiadás dátuma: 2011. szeptember 27.

Oldalszám: 364 oldal

Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve

2011. október 3., hétfő

Hogy akadtam rá: Féltem tőle, mert felnőtt fantasy, aztán Kelly úgy döntött elküldi nekem, én is élvezzem. :D

Úgy általában az egészről: Diana Bishop az alkímiára szakosodott történész élete fenekestül felfordul, mikor kikéri az egyetem könyvtárából az Ashmole 782 kéziratot. Diana boszorkány, de mióta szülei meghaltak hét éves korában, a mágia mindenféle módjától elzárkózott, ezért is választotta a történelmet a tanulmányai témájának. Igen ám, de az Ashmole 782 bűbáj alatt áll, és ha ez nem lenne elég, megjelenik egy lélegzetelállítóan gyönyörű vámpír is, Matthew, közvetlen azután, hogy a kéziratot Diana kikérte. Mi olyan különleges ebben a könyvben?

Sejtéseim szerint sokan vagytok úgy vele, hogy ki akartok kapcsolódni, mikor egy könyvet a kezetekbe vesztek, legalábbis a szórakoztató irodalom erre való. Felteszem, nem csak én vagyok már 18 fölött, aki szeret az első szerelemről olvasni, ezért inkább YA (ifjúsági) könyveket olvas. De valahogy mégsem az igazi az, hogy 16 évesek bőrébe kell bújnunk, ugye? Szóval, ha ti is 18 felett vagytok, de minden vágyatok, hogy átéljétek az Alkonyatot, ez a könyv bizony nektek való!

Ez a könyv megérdemli, hogy ne átlagos kritikát írjak neki, ezért kérlek, nézzétek el eme agymenésemet, mellyel egy apróbb reklámszöveget írtam A boszorkányok elveszett könyvének, mintha egy élménypark lenne, mert számomra valamilyen szinten az is volt. Szóval innentől átadom a szót a másik énemnek, aki körbevezet titeket a csodálatos könyv belsejében:

Először is kezdjük azzal, hogy mi itt A boszorkányok elveszett könyvében ügyelünk a kiszolgálásra, tehát kedves olvasó, itt nem fogsz találkozni tőmondatokkal, ehelyett olyan izgalmas dolgokat tárunk eléd, mint a mitokondriális DNS, a különféle alkímiában használatos jelölések, evolúció elmélet. Természetesen, mert úgy gondoljuk, hogy a legjobb, hogy ha egy könyv minél több élményt nyújt, ezért mi nem csak a divathosszúságú 400-500 oldalt biztosítjuk számodra, hanem 700-at! Persze, ebből összesen 10 oldal a cselekmény, a többi nagyon-nagyon-nagyon izgalmas flashback a főhős életére, hogy mit tanult pontosan az egyetemen. Sőt! Mi még nézőpontokat is váltunk, a főhősünk, Diana E/1-ben kísér el minket jó hosszú monológokkal, míg véletlenszerűen átváltunk 4 fejezet erejéig E/3-ba, de úgy, hogy meg nem mondjátok kit követünk, mert akár mondatonként más szereplő fejében vagyunk, mert szerintünk, így izgalmas! Emellett pedig a cselekményelemként igen fontos verset háromféleképpen fordítottuk le, és mindig máshogy mondjuk, hogy csak a szemfüles olvasók tudják velünk tartani a lépést.

Másodsorban hadd mutassuk be A boszorkányok elveszett könyve által nyújtott csodálatos, varázslatos világot. Itt a démonok barátságosak, és nem a pokolból származó lények, hanem csak egy apró DNS mutációval született emberek, akik szeretnek kreatívak lenni. Hát nem izgalmas? Közben, ha tovább sétálunk, látjuk a vámpírjainkat, ugye milyen szépek? És igen, kedves Harkness író professzorunk ki is emeli, hogy a legtöbb minden, amit tudtunk a vámpírokról az emberek buta képzeletének köszönhető, igazából lélegzetelállítóan gyönyörű szép lények ők, akiket senki nem ért meg, és néha kell csak vért inniuk. De ne aggódjanak, kedves olvasók, mert bár veszélyesnek érzik őket, igazából csak az angol vámpírok gonoszok, az amerikaiak sokkal barátságosabbak, ez bizonyított tény! Ha mégis úgy döntenek, hogy szeretnének egy vámpírt vendégül látni, feltétlenül hívják fel a zoológiai tanszéket, és a kiválasztott kedvesük kedvenc színében pompázó farkas étkezési szokásairól érdeklődjenek, mert az majd elárulja, hogy mit esznek a vámpírok. (Nem tudom, kedves felszólaló, miből gondolja, hogy vért ennének, esznek ők mást is, normális kajákat.)

Természetesen a boszorkányainknak is csodálatos képességeik vannak, úgy mint a: csillogás (óh, nem, kedves hátsó sorban felszólaló vendégünk, nem hasonlít ez Mrs. Meyer könyvére, nem tudom, miről beszél), ha nem használják az erejüket feltöltődik a hajuk, és roppant kellemetlenül kócos lesz. Ezen kívül tudnak úgy nevezett boszorkányvizet fakasztani, amit leginkább úgy lehet elképzelni, hogy minden TESTNYÍLÁSUKBÓL folyik a víz, ez igen becsülendő képesség és igen hasznos is (mi, mit mond? Hogy mire használják?... Inkább menjünk tovább, ne mindent én magyarázzak.) Tehát a boszorkányok vére képes dallamot zúgni, ami igen csábító tud lenni, főleg egy vámpírnak, és ezek mellett a nagyon über-erős boszorkányok képesek fénylő mikrokozmosz gömböket is kilövellni, ami szintén szépen csillog.

Nos, elérkeztünk a harmadik állomásunkhoz, a romantikus párhoz. Mivel nagyon bonyolult szereplőleírások és karakterizálások nincsenek… (Gigi beüvölt: VAGYIS MINDENKINEK CSAK NEVE VAN, ÉS HARKNESS NEM IS DOLGOZOTT KI SEMMIT! *Gigit kiráncigálják*) Tehát ezért nézzük a romantikát. A nagy gerlepárunk úgy találkozik, hogy mint egy nagyon minőségi romantikus vígjátékban, vagyis a főhős egész egyszerűen az ügyeletes szívtipró vámpír karjaiba esik a könyvtárban. Mivel nagyon eredeti ez a könyv, ezért a vámpírunk ezek után folyamatosan az alvó nőt nézi a hálószobájában. (Nem, a vádak miszerint ez hasonlít Mrs. Meyer könyvére teljesen alaptalanok.) Ezek után, mivel annyira vonzó Diana vére Matthew számára, a vámpírunk kénytelen eltűnni és elmenni vadászni, majd előadja, hogy nem bír távol maradni Dianától, akivel megbeszélik, hogy ők bizony barátok. Hogy Matthew elriassza Dianát, végső elkeseredésében megmutatja, hogy micsoda fenevad is ő… bár Diana természetesen az igaz szerelme miatt nem undorodik attól, hogy vadállatokat öl a szerelme, hanem szexuálisan ráizgul. Hát nem romantikus?

Matthew a tökéletes pasi, mert annyira oltalmazó és védelmező és akaratos, hogy egy nőnek szinte semmit nem kell tenni mellette, mert hadd idézzem: "Nem hagyom, hogy bárki is ártson neked, inkább magam öllek meg.” És ezen felül még ilyen gyönyörű szerelmi vallomással is megdobogtatja minden nő szívét:

„– Mivel babonáztál meg engem? – kérdezte az arcomat fürkészve. – Nem pusztán a szemeddel, bár ha belenézek, valóban nem tudok világosan gondolkozni. És nem is azzal, hogy olyan a szagod, mint a mézé – azzal a nyakamba temette az arcát, egyik kezével a hajamba túrt, a másikat pedig végighúzta a hátamon; maga felé vonva a csípőmet.
Hozzásimultam; testünk úgy illeszkedett, mintha egymáshoz öntötték volna őket.
– A rettenthetetlenségeddel – mormogta, és éreztem a hangját a bőrömön – meg azzal, ahogy mozogsz, gondolkodás nélkül, és a csillámlással, amit akkor adsz ki, amikor összpontosítasz vagy repülsz.”


Beszéljünk Dianáról is, a mi állandó társunkról és főhősünkről. Tévesen sokan azt mondják, hogy Mary-Sue, bár jómagam nem értem, miért keverik szegény nevét össze. Hát röviden bemutatom őt is: 19 évesen már diplomázott, 22 évesen elismert szakirodalom szerző és tudós, annyira, hogy bárki a kénye kedve szerint ugrál, szivárványszínű haja van. Álmában is képes gondolatot olvasni és úgy válaszolni, a földön valaha létezett összes boszorkányerőt birtokolja, meg pár újat is, természetesen annyira bátor főhős, hogy általában semmit sem csinál, csak eszik. Bár hiába eszik meg három tál pörköltet ebédre, kilenc pirítóst reggelire, egy dekát sem szed fel.

És bár A boszorkányok elveszett könyvében 700 oldalon át jógázhatnak, ehetnek és olvadozhatnak velünk, mert bizony a cselekmény csak a következő részben lesz, azért egy apró játékot belecsempésztünk a lelkes olvasóknak. Úgy hívják „Gyűjtsd ki az összes bakit és logikai hibát.” Akik mindet megtalálják olvasás közben, azoknak küldünk egy üveg bort, egy adag teafüvet és egy jógabérletet. Íme pár gyöngyszem:

– Az alkímiának soha nem volt semmilyen köze a mágiához.
– Diana elcsodálkozik azon, hogy lehet ennyi szabadideje egy örökké élő vámpírnak.
– A nagyon okos, tudós boszorkány főhősnőnk megkérdezi, mit iszik egy vámpír.
– Egyetlen egy faj sem tud a másikról semmit, de van közös Tanácsuk.
– A történet középpontjában lévő (legalábbis elviekben) kéziratot nem kéri ki a főhős több száz oldalon át, mert az túl egyszerű lenne.
– Két ember is elmondja, miről szól a kézirat, a 230. oldalon Diana még mindig azon töpreng, vajon mi lehet benne.
– Ha elárulják, ki ölte meg a főhős szüleit, a főhős ne fogja fel azt a mondatot, mert így cselesen csak az olvasó tudja meg…
– Igyon az emberi szervezettel rendelkező főhősünk több liter bort egy nap, de ne rúgjon be.
– A főhős anyja, aki a jövőbe lát, ne mondjon el semmit a főhősnek konkrétan, az egészet egy mindennap elmesélendő esti mesébe szője bele úgy, hogy a mesehős neve Diana. Természetesen Dianának ne essen le egyáltalán ez, csak az 500. oldalon.
– A vámpír csak akkor érzi a vér szagát, ha a sebesült kádba akar ülni, a zuhany nem számít, sőt, az se, hogy szimplán vérzik a csaj.
– A két főhős egymásra tapasztja a szívét… Valakinek jobb oldalon van a szíve. DE KINEK?!

Gigi visszatér: Sajnos összességében ez a könyv egy 700 oldalas prológus. Olyan érzetet kelt, mintha Harkness divatíró akart volna lenni, fogott egy titokzatos kéziratot, elénk lógatta, aztán nem is arról szól az egész, hanem, hogy ki mit eszik éppen, vagy éppen, hol futnak vagy eveznek, esetleg sakkoznak. Tele van felesleges jelenetekkel és kínzóan unalmasan az egész, a lényegi kérdésekre nem kaptunk választ, hiszen trilógia, de én nem hiszek abban, hogy majd a második részben csupa izgalom és nyomozás lesz, szerintem, csak színházba fognak járni, ahogy Diana utalt rá.

A romantika része teljesen Alkonyat másolat, minden jelenettel együtt, és nagyon nem reálisan ábrázolt, főleg mert, *ENYHE SPOILER* 3 hét után összeházasodnak és már örökbe is akarnak fogadni gyereket, de véletlen sem szexelnek. Félreértés ne essék, nincs vele bajom, ha nem pornó a könyv, de ez nevetséges, hogy egy 1500 éves férfi, majd így türtőzteti magát, mert most „épp nincs békeidő.” *SPOILER VÉGE*

Hatalmas csalódás a könyv, semmit nem adott, amit a fülszöveg ígért. És fogalmam sincs egy ilyen könyv bezzeg, hogy jelenhetett meg ilyen hamar a magyar piacon.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: HA-HA-HA AZ EGÉSZ!

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 695 oldal

M. J. Scott: Shadow Kin (Árnyszülött)

2011. október 2., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Várost négy faj lakja, az emberek, a Tündérek, a Vérek (vámpírok) és a Fenevadak (vérfarkasok?). A négy faj folyamatosan háborúzott egymással, de végül sikerült egyességet kötniük és ötévente újratárgyalják a békeszerződés feltételeit, éppen ezért ilyenkor mindenki nagyon figyel arra, hogy ha meg is szegi a szabályokat és a törvényeket, azt ne nyilvánosan tegye, mert akkor a népe hátrányba kerül.

Lucius, a Vér Nagyúr, aki az Éjvilágot, a vámpírok negyedét uralja, viszont tesz erre nagy ívben, ki tudja miért. Sokak szerint őrült, de mindenféleképpen hatalomra vágyik, ezért is akar megöletni egy ártatlan napmágust, Simont, akinek kapcsolata van a Templomosokhoz, ezért még inkább őrültségnek tűnik, hogy a vámpír egy bérgyilkost küld a férfira. Pedig így tesz, a legjobb szolgálójára bízza a feladatot, a betanított, megtört lidércre, a főhősünkre, akinek még neve sincs, hiszen mindenki csak Árnyéknak hívja, hiszen ő lidérc, ami nagyon-nagyon-extra ritka. A lidércek félig Tündérek, félig nem lehet tudni micsodák és a képességük az emberfeletti erő és gyors gyógyulás mellett, hogy láthatatlanná tudnak válni.

Természetesen Árnyéknak (ha-ha így hívják a kutyámat is) nem sikerül Simont megölnie, hiszen a férfi napmágus, a lidércek természetes ellensége. És ráadásul Simon Gyógyító, vagyis minden kóbor macskát, Vért és Fenevadat meg akar menteni, nem meglepően elbűvöli őt Árnyék szép, vörös haja és szürke szeme, ezért úgy gondolja, ideje őt megmenteni az Éjvilágból.

Bár elengedi a bérgyilkos lányt, akinek el kell tűrnie, hogy Lucius megfenyítse sikertelenségéért, Simon utána ered az Éjvilágba, hogy rávegye a lányt, (elnézést, nőt, erre a későbbiekben kitérek), hogy a béketárgyalásokon tanúskodjon Lucius ellen.

Jajj, de jó, hogy ennek a könyvnek vége lett, vagy öt napig olvastam, és borzalmas volt. Most ez kikívánkozott, de nézzük részletesebben. Azt hittem, ez egy dark fantasy könyv, mert az van ráírva, annak van reklámozva, látjuk a badass, bőrruhás csajt a borítón, mondom, ez nekem való, imádom a harcos főhősöket, és gondoltam, legyen egy kis felnőtt irodalomban is részem. Nos, amikor megérkezett a negyedik fejezet környékén az első mágikus orgazmus, sejtettem, hogy melléfogtam, ugyanis ez erotikus fantasy, és az a baj, annak is csapnivaló. Én tudom értékelni az erotikus fantasykat, ott az Anita Blake, a Merry Gentry, még Nalini Singh is! Ez nem mentség, mert igenis lehet kellemes, kikapcsoló ponyvát is írni és azt is tudom szeretni, de ezt a könyvet nem sikerült.

Formailag az zavart, hogy helyesírás kb. nulla benne. Az angolnyelv alapszabályai hiányoznak, ilyen például a „her” és a „his” összekeverése, egy mondatban kétszer szerepel az „always” szó, az elején és a végén is, és gyakorta nincs pont. És sajnos ez nem magánkiadott könyv. Ez még talán nem is zavarna, de ott van mellette a halom tőmondat. Az elején fel sem tűnt, de ahogy haladt előre a sztori, egyre inkább úgy éreztem, hogy minden csak párbeszéd, és az is, mintha robotok beszélnének. „Oké. Menjük. Oda.” És hasonló stílus…

A másik a szóhasználat és a képzavarok. Scott elsőkönyves író és végtelenül látszik rajta, no meg, hogy ezt szerkesztő nem hiszem, hogy látta, vagy éppen nyaralni ment közben, nem tudom. Meglehetősen sokszor él az alábbi szavakkal Scott „nap, napfény, melegség, ragyogás” és értem én, hogy Simon napmágus, de elég unalmas volt 60-szor azt olvasni, hogy „a tekintete milyen melegséget tükrözött.” Valahogy azt a hatást keltette ezzel Scott, hogy nem tudja magát máshogyan kifejezni, és már engem zavartak a szófordulat ismétlései, példának okáért kitalált két káromkodást, ami illik ehhez a világhoz, az „istenem és napjaim” és a „istentelenül, kibaszottul őrültség,” ezt a két kifejezést annyiszor használta, hogy már ivós játékot lehetett volna rendezni. Nem, ettől nem lett kidolgozott a világa, hogy saját nyelvük van, hanem erőltetett volt.

És a könyv többi része is erőltetett. A cselekmény, óh, a cselekmény! Elvileg az a nagy dolog itt, hogy Árnyékot, a kegyetlennek tűnő (majd ezt is elmesélem, hogy miért csak tűnő) bérgyilkost megszelídítsék, rávezessék a jó útra, és megnyerjék maguknak a Tündérkirálynő kegyét, aki dönt a béketárgyalásokról. (Még egyszer ezt magyarázza el valaki, hogy miért csak a Tündérkirálynő dönt A NÉGY FAJ dolgában? Mert ezt sehol nem láttam leírva.) Ugye ezt lehetne jól megírni, a csaj, akinek meg kell ölni a pasit, és úúúh, beleszeretnek egymásba, elképzelhetnénk mondjuk, hogy a pasi fogva tartja a csajt, és micsoda szarkasztikus beszólások és túlfűtött, erotikus helyzetek közepette kénytelenek együtt bujkálni, együtt dolgozni. Izgalmasan hangzik, ugye? Hát, ha Scott így írta volna meg…

Itt arról van szó, hogy Árnyék szenved, hogy ő neki ölni kell, no meg mivel Lucius vérét itta, ezért vágyik a vámpír vérre, de mivel félig tündér, ezért nem lesz olyan vérre szomjazó függő, mint a többiek, vagyis nem hal meg tőle, csak állandóan SZEXELNIE KELL! Azta! Micsoda eredeti cselekményelem, és mennyire nem átlátszó dolog ez egy erotikus regényben. Nem, nincs bajom a szexuális mágiával, de szinte éreztem a lapokról üvöltő erőltetést. Szóval Árnyék állandóan ezen agonizál magában, hogy ő most szexelni akar, de nem szabad, mert ő ám szűz (ja, mint Anita Blake a kezdetek kezdetén), és a teste az egyetlen, ami még az övé. Jól is meg lehetett volna még mindig írni, de annyira végtelenül unalmas volt több száz oldalon ezt az ismétlődő monológot olvasni. Mert ez van benne, Árnyék monologizál vagy Simon, és mindkettő rémunalmas, mert ISMÉTLŐDIK, 10-szer elmondja UGYANAZT Scott.

És itt volt a második bökkenő, ahol tudtam, hogy ez nem lesz jó könyv. Férfi nézőpont. MIÉRT? MINEK? Scott nem ért a férfinézőponthoz, ha Árnyék szemszögéből látjuk Simont, akkor Simon szarkasztikus, vicces, és még kedveltem is az első 30 oldalon, de utána? Nézőpontváltás, és Simon egyszerűen olyan, mint egy nyűgös nő, csak többet káromkodik, mert nyilván, ha telenyomjuk a szöveget „fuck”-kal, akkor attól férfias lesz.

Nagyon-nagyon-nagyon sok hiba van ebben a könyvben, és valahol pedig sok potenciál is, ezért elég sok ideig töprengtem, hány pontot adjak rá. Az elején, az első jelenetben a két főhős között a vonzalom jó volt, csak úgy izzott a levegő, és alig vártam, hogy megtudjam, mi lesz velük. Aztán jó pontnak ott volt még Lucius is az elején, a szadista Vér, aki iszonyatosan jól meg volt írva, és akár még egy kellemes-kellemetlen Lucius/Árnyék szálat is el tudtam volna viselni, mert erotika ám közöttük is volt.

Aztán leromlik a teljesítmény, és az első 4 fejezet után, minden reménye meghalt. A világfelépítés érdekes lenne, ezzel a négy fajos megoldással, de már írtam az előbb is: kikből áll a tanács? Hogyan alakult meg a tanács? Egyáltalán van több ország is? Mert itt csak egy városról van szó, aminek kreatívan Város a neve. Fájt volna, ha kitalál legalább egy kontinenst? Egy országot? A Fenevadakról nem tudjuk meg milyen állatok, csak hogy karmuk van, meg hibrid alakjuk is van, de most ezek farkasok? Macskák? Milyen állatra hasonlítanak? A Templomosok milyen Istenben hisznek, hiszen nyilván nincs kereszténység, mert egy teljesen alternatív világba kalauzol minket. Miért használnak olajlámpát, ha vannak autóik? Miért ennyire középkori minden, és miért vannak benne modern elemek? Mert most kövezzetek meg, de a Warcraft világában teljesen el tudom viselni, hogy vannak különböző kütyük, de az egész nem annyira modern. Ez is olyan akart lenni, de Scott sokat akart, csak elfelejtett bele annyi erőt fektetni. Ha már saját univerzumot hozunk létre, MINDENT ki kell dolgozni, az oktatási rendszertől kezdve a politikán át a vallásig mindent. Ez itt elvérzett…

Cselekmény nincs, világkidolgozás nincs… és a karakterek sem éppen nevezhetők jónak. A mellékszereplők annyit szerepelnek, hogy csak nevük van, vagy az sem. A nagy árulót kilométerekről kiszúrja az olvasó első bemutatáskor, annyira van csak beállítva ellenszenvesnek. A két főhős pedig fenomenális példája annak, hogyan nem szabad írni. Kezdjük Árnyékkal: mivel a Tündérek nem szeretik a félvéreiket, lélektelennek tartják őket, ezért eladták a Véreknek, játékszernek. Lucius egész életében tanítatta bérgyilkosnak, több száz embert megölt már, erős, okos, leleményes… legalábbis ennek kéne lennie, ehelyett elég sötét és elég passzív karakter. Nem csinál semmit az égadta világon, csak szexelni akar, sápítozik azon, hogy éhes, és néha még szexelni is akar. Elméletileg ő a szende szűz is, na már most ez a két karakterdolog nem fér össze. Mármint Anita Blake-ben sem volt Anita konkrétan szűz, és nem volt naiv. Itt végtelenül buta Árnyék, és nem csak akkor, ha arról van szó, hogy hova is dugják a férfiak a kukusukat. Elkezd azon sírni, hogy Lucius meg akarja ölni, hiszen nem tudta kivégezni Simont, és talán Lucius nem is akarja Simont bántani, csak őt magát. MICSODA? HOL LOGIKUS EZ? AMIKOR ELEVE SIMONT KELETT VOLNA MEGÖLNIE? Egyszerűen úgy viselkedik Árnyék, mint egy 16 éves buta csitri, a tömeggyártott tucat fantasykban, aki idealizál egy pasit, aki kb. utálja, csak azért, mert vonzó, ahogy kinéz. Teljesen felháborodtam, hogy 30 éves és ilyen teszetosza. Mondhatjátok, hogy mert rabszolga volt… de nem, nem ábrázolja jól azt az állapotot Scott, ami azzal járna, hogy valakit erre nevelnek.

Másik hősünk Simon, akinek nagy titka van. Több is. Mindkettő veszett nagy hülyeség, de ettől lesz rejtélyes, de annyira rejtélyes ám, hogy E/1-ben előlünk is kivágja az információt a könyv végéig. Írói erőltetés? Esetleg nem így kéne izgalmassá tenni a könyvet. Simon egy elég puhapöcs, erre nem lehet mit mondani, tudna harcolni, de nem teszi, mert csak. Mindenkit meg akar védeni, meg akar menteni, aztán, amikor kiderül valami Árnyékról, undorodva vonul el a sarokba, mikor már kezelt rosszabbakat is. Öhm… Picit nem álszent?

Térjünk rá a csodálatos romantikára. Ez az alap sablon ponyva könyvek romantikájával rendelkezik: A nő meglátja a pasit, a pasi meglátja a nőt, hevesen gyűlölik egymást, de óh, jajj, nézd a nőnek lángoló, vörös, selymes, szivárványszínű haja van, meg kell hágni, de óh, nézd a pasi milyen izmos, meg kell hágatnom vele magam. Az első nap találkoznak és már Simonunk felálló farokkal távozik… Azt hiszem, ehhez nem fűzök semmit hozzá, csak annyit, hogy nincs nagy vonzalom, és teljesen érthetetlen, hogy míg a vége csatajelenet KETTŐ oldalban van leírva, addig a pornó részek HARMINC oldalban. Bónusz pont, a pasi lehordja mindennek a csajt, utálja, megveti, és kijelenti, hogy nem bízik a csajban, erre elmennek egyet szexelni, csakhogy a pasi megbízzon Árnyékban… Aztán Simon persze továbbra sem bízik benne, meg gyűlöli, de jó volt a szex! Ne kezeljük már le ennyire magunkat, jó? Értem én, hogy az erotikus könyvek egyfajta fantáziák, és lehetnek mocskosak meg durvák, de legyen már benne az, hogy nem alázkodunk meg a pasi előtt…

Vannak benne logikai bakik, és az a baj, hogy a főcselekmény (már, ami lenne) lesz ettől hihetetlen, mert odaírja, hogy „EZÉRT VAN EZ A KÖNYV,” ja igen, de két oldallal előtte cáfolta meg, és ezért lesz egy picit paradox. Az akciójelenetek leírása ritka hiányos, és amikor verekedés van, az tart kb. két percig, de a köztes monológok száz oldalig, így nem igazán nevezném egyenletes üteműnek sem a könyvet. A vége jelenet nem kárpótolt semmiért, és már nagyon nem érdekelt, hogy mi lesz a szereplőkkel, mert úgy megutáltam őket, hogy legszívesebben főbe lőttem volna mindkettőt. Persze, sorozat ez is és tovább is olvasom, mert a világ érdekes, meg mert mazochista vagyok, és új szereplők is lesznek. Remélem, Scott fejlődik, vagy a szerkesztő visszajön a nyaralásból.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: UNALMAS, rossz karakterek, rossz romantikaábrázolás

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Roc

Kiadás dátuma: 2011. szeptember 6.

Oldalszám: 324 oldal

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.