Ugrás a fő tartalomra

M. J. Scott: Shadow Kin (Árnyszülött)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Várost négy faj lakja, az emberek, a Tündérek, a Vérek (vámpírok) és a Fenevadak (vérfarkasok?). A négy faj folyamatosan háborúzott egymással, de végül sikerült egyességet kötniük és ötévente újratárgyalják a békeszerződés feltételeit, éppen ezért ilyenkor mindenki nagyon figyel arra, hogy ha meg is szegi a szabályokat és a törvényeket, azt ne nyilvánosan tegye, mert akkor a népe hátrányba kerül.

Lucius, a Vér Nagyúr, aki az Éjvilágot, a vámpírok negyedét uralja, viszont tesz erre nagy ívben, ki tudja miért. Sokak szerint őrült, de mindenféleképpen hatalomra vágyik, ezért is akar megöletni egy ártatlan napmágust, Simont, akinek kapcsolata van a Templomosokhoz, ezért még inkább őrültségnek tűnik, hogy a vámpír egy bérgyilkost küld a férfira. Pedig így tesz, a legjobb szolgálójára bízza a feladatot, a betanított, megtört lidércre, a főhősünkre, akinek még neve sincs, hiszen mindenki csak Árnyéknak hívja, hiszen ő lidérc, ami nagyon-nagyon-extra ritka. A lidércek félig Tündérek, félig nem lehet tudni micsodák és a képességük az emberfeletti erő és gyors gyógyulás mellett, hogy láthatatlanná tudnak válni.

Természetesen Árnyéknak (ha-ha így hívják a kutyámat is) nem sikerül Simont megölnie, hiszen a férfi napmágus, a lidércek természetes ellensége. És ráadásul Simon Gyógyító, vagyis minden kóbor macskát, Vért és Fenevadat meg akar menteni, nem meglepően elbűvöli őt Árnyék szép, vörös haja és szürke szeme, ezért úgy gondolja, ideje őt megmenteni az Éjvilágból.

Bár elengedi a bérgyilkos lányt, akinek el kell tűrnie, hogy Lucius megfenyítse sikertelenségéért, Simon utána ered az Éjvilágba, hogy rávegye a lányt, (elnézést, nőt, erre a későbbiekben kitérek), hogy a béketárgyalásokon tanúskodjon Lucius ellen.

Jajj, de jó, hogy ennek a könyvnek vége lett, vagy öt napig olvastam, és borzalmas volt. Most ez kikívánkozott, de nézzük részletesebben. Azt hittem, ez egy dark fantasy könyv, mert az van ráírva, annak van reklámozva, látjuk a badass, bőrruhás csajt a borítón, mondom, ez nekem való, imádom a harcos főhősöket, és gondoltam, legyen egy kis felnőtt irodalomban is részem. Nos, amikor megérkezett a negyedik fejezet környékén az első mágikus orgazmus, sejtettem, hogy melléfogtam, ugyanis ez erotikus fantasy, és az a baj, annak is csapnivaló. Én tudom értékelni az erotikus fantasykat, ott az Anita Blake, a Merry Gentry, még Nalini Singh is! Ez nem mentség, mert igenis lehet kellemes, kikapcsoló ponyvát is írni és azt is tudom szeretni, de ezt a könyvet nem sikerült.

Formailag az zavart, hogy helyesírás kb. nulla benne. Az angolnyelv alapszabályai hiányoznak, ilyen például a „her” és a „his” összekeverése, egy mondatban kétszer szerepel az „always” szó, az elején és a végén is, és gyakorta nincs pont. És sajnos ez nem magánkiadott könyv. Ez még talán nem is zavarna, de ott van mellette a halom tőmondat. Az elején fel sem tűnt, de ahogy haladt előre a sztori, egyre inkább úgy éreztem, hogy minden csak párbeszéd, és az is, mintha robotok beszélnének. „Oké. Menjük. Oda.” És hasonló stílus…

A másik a szóhasználat és a képzavarok. Scott elsőkönyves író és végtelenül látszik rajta, no meg, hogy ezt szerkesztő nem hiszem, hogy látta, vagy éppen nyaralni ment közben, nem tudom. Meglehetősen sokszor él az alábbi szavakkal Scott „nap, napfény, melegség, ragyogás” és értem én, hogy Simon napmágus, de elég unalmas volt 60-szor azt olvasni, hogy „a tekintete milyen melegséget tükrözött.” Valahogy azt a hatást keltette ezzel Scott, hogy nem tudja magát máshogyan kifejezni, és már engem zavartak a szófordulat ismétlései, példának okáért kitalált két káromkodást, ami illik ehhez a világhoz, az „istenem és napjaim” és a „istentelenül, kibaszottul őrültség,” ezt a két kifejezést annyiszor használta, hogy már ivós játékot lehetett volna rendezni. Nem, ettől nem lett kidolgozott a világa, hogy saját nyelvük van, hanem erőltetett volt.

És a könyv többi része is erőltetett. A cselekmény, óh, a cselekmény! Elvileg az a nagy dolog itt, hogy Árnyékot, a kegyetlennek tűnő (majd ezt is elmesélem, hogy miért csak tűnő) bérgyilkost megszelídítsék, rávezessék a jó útra, és megnyerjék maguknak a Tündérkirálynő kegyét, aki dönt a béketárgyalásokról. (Még egyszer ezt magyarázza el valaki, hogy miért csak a Tündérkirálynő dönt A NÉGY FAJ dolgában? Mert ezt sehol nem láttam leírva.) Ugye ezt lehetne jól megírni, a csaj, akinek meg kell ölni a pasit, és úúúh, beleszeretnek egymásba, elképzelhetnénk mondjuk, hogy a pasi fogva tartja a csajt, és micsoda szarkasztikus beszólások és túlfűtött, erotikus helyzetek közepette kénytelenek együtt bujkálni, együtt dolgozni. Izgalmasan hangzik, ugye? Hát, ha Scott így írta volna meg…

Itt arról van szó, hogy Árnyék szenved, hogy ő neki ölni kell, no meg mivel Lucius vérét itta, ezért vágyik a vámpír vérre, de mivel félig tündér, ezért nem lesz olyan vérre szomjazó függő, mint a többiek, vagyis nem hal meg tőle, csak állandóan SZEXELNIE KELL! Azta! Micsoda eredeti cselekményelem, és mennyire nem átlátszó dolog ez egy erotikus regényben. Nem, nincs bajom a szexuális mágiával, de szinte éreztem a lapokról üvöltő erőltetést. Szóval Árnyék állandóan ezen agonizál magában, hogy ő most szexelni akar, de nem szabad, mert ő ám szűz (ja, mint Anita Blake a kezdetek kezdetén), és a teste az egyetlen, ami még az övé. Jól is meg lehetett volna még mindig írni, de annyira végtelenül unalmas volt több száz oldalon ezt az ismétlődő monológot olvasni. Mert ez van benne, Árnyék monologizál vagy Simon, és mindkettő rémunalmas, mert ISMÉTLŐDIK, 10-szer elmondja UGYANAZT Scott.

És itt volt a második bökkenő, ahol tudtam, hogy ez nem lesz jó könyv. Férfi nézőpont. MIÉRT? MINEK? Scott nem ért a férfinézőponthoz, ha Árnyék szemszögéből látjuk Simont, akkor Simon szarkasztikus, vicces, és még kedveltem is az első 30 oldalon, de utána? Nézőpontváltás, és Simon egyszerűen olyan, mint egy nyűgös nő, csak többet káromkodik, mert nyilván, ha telenyomjuk a szöveget „fuck”-kal, akkor attól férfias lesz.

Nagyon-nagyon-nagyon sok hiba van ebben a könyvben, és valahol pedig sok potenciál is, ezért elég sok ideig töprengtem, hány pontot adjak rá. Az elején, az első jelenetben a két főhős között a vonzalom jó volt, csak úgy izzott a levegő, és alig vártam, hogy megtudjam, mi lesz velük. Aztán jó pontnak ott volt még Lucius is az elején, a szadista Vér, aki iszonyatosan jól meg volt írva, és akár még egy kellemes-kellemetlen Lucius/Árnyék szálat is el tudtam volna viselni, mert erotika ám közöttük is volt.

Aztán leromlik a teljesítmény, és az első 4 fejezet után, minden reménye meghalt. A világfelépítés érdekes lenne, ezzel a négy fajos megoldással, de már írtam az előbb is: kikből áll a tanács? Hogyan alakult meg a tanács? Egyáltalán van több ország is? Mert itt csak egy városról van szó, aminek kreatívan Város a neve. Fájt volna, ha kitalál legalább egy kontinenst? Egy országot? A Fenevadakról nem tudjuk meg milyen állatok, csak hogy karmuk van, meg hibrid alakjuk is van, de most ezek farkasok? Macskák? Milyen állatra hasonlítanak? A Templomosok milyen Istenben hisznek, hiszen nyilván nincs kereszténység, mert egy teljesen alternatív világba kalauzol minket. Miért használnak olajlámpát, ha vannak autóik? Miért ennyire középkori minden, és miért vannak benne modern elemek? Mert most kövezzetek meg, de a Warcraft világában teljesen el tudom viselni, hogy vannak különböző kütyük, de az egész nem annyira modern. Ez is olyan akart lenni, de Scott sokat akart, csak elfelejtett bele annyi erőt fektetni. Ha már saját univerzumot hozunk létre, MINDENT ki kell dolgozni, az oktatási rendszertől kezdve a politikán át a vallásig mindent. Ez itt elvérzett…

Cselekmény nincs, világkidolgozás nincs… és a karakterek sem éppen nevezhetők jónak. A mellékszereplők annyit szerepelnek, hogy csak nevük van, vagy az sem. A nagy árulót kilométerekről kiszúrja az olvasó első bemutatáskor, annyira van csak beállítva ellenszenvesnek. A két főhős pedig fenomenális példája annak, hogyan nem szabad írni. Kezdjük Árnyékkal: mivel a Tündérek nem szeretik a félvéreiket, lélektelennek tartják őket, ezért eladták a Véreknek, játékszernek. Lucius egész életében tanítatta bérgyilkosnak, több száz embert megölt már, erős, okos, leleményes… legalábbis ennek kéne lennie, ehelyett elég sötét és elég passzív karakter. Nem csinál semmit az égadta világon, csak szexelni akar, sápítozik azon, hogy éhes, és néha még szexelni is akar. Elméletileg ő a szende szűz is, na már most ez a két karakterdolog nem fér össze. Mármint Anita Blake-ben sem volt Anita konkrétan szűz, és nem volt naiv. Itt végtelenül buta Árnyék, és nem csak akkor, ha arról van szó, hogy hova is dugják a férfiak a kukusukat. Elkezd azon sírni, hogy Lucius meg akarja ölni, hiszen nem tudta kivégezni Simont, és talán Lucius nem is akarja Simont bántani, csak őt magát. MICSODA? HOL LOGIKUS EZ? AMIKOR ELEVE SIMONT KELETT VOLNA MEGÖLNIE? Egyszerűen úgy viselkedik Árnyék, mint egy 16 éves buta csitri, a tömeggyártott tucat fantasykban, aki idealizál egy pasit, aki kb. utálja, csak azért, mert vonzó, ahogy kinéz. Teljesen felháborodtam, hogy 30 éves és ilyen teszetosza. Mondhatjátok, hogy mert rabszolga volt… de nem, nem ábrázolja jól azt az állapotot Scott, ami azzal járna, hogy valakit erre nevelnek.

Másik hősünk Simon, akinek nagy titka van. Több is. Mindkettő veszett nagy hülyeség, de ettől lesz rejtélyes, de annyira rejtélyes ám, hogy E/1-ben előlünk is kivágja az információt a könyv végéig. Írói erőltetés? Esetleg nem így kéne izgalmassá tenni a könyvet. Simon egy elég puhapöcs, erre nem lehet mit mondani, tudna harcolni, de nem teszi, mert csak. Mindenkit meg akar védeni, meg akar menteni, aztán, amikor kiderül valami Árnyékról, undorodva vonul el a sarokba, mikor már kezelt rosszabbakat is. Öhm… Picit nem álszent?

Térjünk rá a csodálatos romantikára. Ez az alap sablon ponyva könyvek romantikájával rendelkezik: A nő meglátja a pasit, a pasi meglátja a nőt, hevesen gyűlölik egymást, de óh, jajj, nézd a nőnek lángoló, vörös, selymes, szivárványszínű haja van, meg kell hágni, de óh, nézd a pasi milyen izmos, meg kell hágatnom vele magam. Az első nap találkoznak és már Simonunk felálló farokkal távozik… Azt hiszem, ehhez nem fűzök semmit hozzá, csak annyit, hogy nincs nagy vonzalom, és teljesen érthetetlen, hogy míg a vége csatajelenet KETTŐ oldalban van leírva, addig a pornó részek HARMINC oldalban. Bónusz pont, a pasi lehordja mindennek a csajt, utálja, megveti, és kijelenti, hogy nem bízik a csajban, erre elmennek egyet szexelni, csakhogy a pasi megbízzon Árnyékban… Aztán Simon persze továbbra sem bízik benne, meg gyűlöli, de jó volt a szex! Ne kezeljük már le ennyire magunkat, jó? Értem én, hogy az erotikus könyvek egyfajta fantáziák, és lehetnek mocskosak meg durvák, de legyen már benne az, hogy nem alázkodunk meg a pasi előtt…

Vannak benne logikai bakik, és az a baj, hogy a főcselekmény (már, ami lenne) lesz ettől hihetetlen, mert odaírja, hogy „EZÉRT VAN EZ A KÖNYV,” ja igen, de két oldallal előtte cáfolta meg, és ezért lesz egy picit paradox. Az akciójelenetek leírása ritka hiányos, és amikor verekedés van, az tart kb. két percig, de a köztes monológok száz oldalig, így nem igazán nevezném egyenletes üteműnek sem a könyvet. A vége jelenet nem kárpótolt semmiért, és már nagyon nem érdekelt, hogy mi lesz a szereplőkkel, mert úgy megutáltam őket, hogy legszívesebben főbe lőttem volna mindkettőt. Persze, sorozat ez is és tovább is olvasom, mert a világ érdekes, meg mert mazochista vagyok, és új szereplők is lesznek. Remélem, Scott fejlődik, vagy a szerkesztő visszajön a nyaralásból.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: UNALMAS, rossz karakterek, rossz romantikaábrázolás

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Roc

Kiadás dátuma: 2011. szeptember 6.

Oldalszám: 324 oldal

Megjegyzések

  1. Hát, ez elég szánalmasan hangzik. :D Azt hiszem, meghagyom neked az olvasás örömét. :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség