Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

2011. október 9., vasárnap


Hogy akadtam rá: Klasszikus projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: Az alabamai Maycomb kisvárosában él Jem és négy évvel fiatalabb húga, Scout az 1930-as években. Élik életüket, telik a nyári szünet, új barátra tesznek szert Dill személyében, aki csak nyaralni jött oda a nagynénjéhez, és Scout ehhez az eseményhez köti azt, hogy az élete megváltozott. Pedig nem is inkább ahhoz van az egésznek köze, hogy a három barát úgy döntött, ideje a kisváros remeteként élő emberét kicsit megpiszkálni, hanem, hogy Jem és Scout édesapja egy igen jó morális érzékkel rendelkező ügyvéd, aki szívvel-lélekkel véd egy veszett ügyet.

Nem is tudom, miért kaptam pont ezt a kezembe. Tudni kell, hogy először, mikor kinéztem, semmit nem tudtam róla, fülszöveget sem olvastam. Lényegében annyi helyen utaltak már erre a könyvre, főleg az amerikaiak, mivel nekik kötelező olvasmány, hogy úgy döntöttem, illene elolvasnom. Tudom, hogy a Pretty Little Liars és a Lenyűgöző Teremtményeknek nem kéne ilyen motivációval rendelkeznie, hiszen mindkettő csak egy modern kori, tiniknek szóló, nem igazán minőségi alkotás, amik azzal élnek, hogy nosza, vegyünk elő egy kötelező olvasmányt, utalgassunk rá és ezzel bebizonyítjuk, hogy mennyire okosak vagyunk.

De térjünk át a Ne bántsátok a feketerigót!-ra. Sokan kifogásolták az elmesélés módját, nekem viszont nagyon tetszett. Scout visszaemlékszik arra, hogy mikor a bátyja tizenhárom éves volt, hogyan is törte el a kezét, és igen, ezt kb. csak az utolsó fejezetekben tudjuk meg, előtte három évvel kezdi el mesélni a sztorit, és hogy mi vezetett ehhez az eseményhez. Mivel visszaemlékezés, sok helyen csak az van írva „és ekkor ezt és ezt mondtam,” nincsen gondolatjelezve a párbeszéd, Scout úgy meséli el a történetet, ahogy eszébe jut. Mivel vannak benne idősnittek, hiszen három évet ölel fel, számomra semmi nem volt unalmas, ugyanolyan érdeklődéssel olvastam Scout mindennapjairól, mint arról, amiről igazából is szól ez a regény.

Annyira nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy mit éreztem olvasás közben. Egyrészt számomra kicsit olyan volt, mint egy gyerekeknek szóló tanmese, főleg azért, mert Scout kiskorába kalauzol minket, és minden olvasónak eszébe jut, milyen is volt hat évesnek lenni. Amikor az embernek minden olyan egyszerű volt, amikor mindenre rákérdezett és még végtelen naiv ártatlanság lakott bennünk. Ez mosódik le Scoutról, vagyis a regény egyrészt arról szól, hogy milyen is felnőni. Plusz, hogy igenis van, amit a gyerekek jobban látnak, példának okáért, hogy amikor a jó és a rossz dolog között kell választani, a helyes és a helytelen között, akkor a helyeset kéne megtenni, de ahogy a könyv is mondja (nem szó szerinti idézet) „sok ember nem szeret véleményt formálni,” mert úgy könnyebb.

Másrészt ugye szól arról, hogy mind emberek vagyunk, mindegy, hogy szegények vagy gazdagok vagyunk (ugye a szegény családábrázolással), mindegy, hogy milyen a bőrszínünk (ez lenne a könyv főmotívuma, hogy Atticus egy színes bőrű embert véd, akit hamisan megvádoltak), mindegy, hogy milyen a vallásunk, hogyan öltözünk, stb.. Bár a könyvben túlnyomó részt Atticus ügye van, mégis Lee olyan bravúrosan bánik ezzel a kérdéssel. A gyerekek az iskolában cikkeket olvasnak fel, és egyikük Hitlert válassza, aki a zsidókat üldözi, na már most, azt könnyű látniuk, hogy Hitler előítéletes, és helytelenül cselekszik, de magukban észre se veszik ugyanezt, ha éppen más bőrszínű emberekről van szó.

De hiába vannak ilyen nagy témái, az egész szórakoztató és aranyos volt, legalábbis számomra. Minden karakternek meg van a maga bája, a maga problémája, amit Lee bemutat. Scout az a tipikus fiús lány, aki nem akar szoknyát viselni, inkább a testvérével és a fiú barátjával játszik, és ezért is tudtam vele azonosulni, mert a két nagyobb főtéma mellett még azzal is megküzdött, hogy hogyan is kéne egy lánynak, majd nőnek viselkednie. Atticust imádtam, nincsenek szavak rá mennyire, és én is akarok egy ilyen apát. Mindig, mindenben annyira bölcs volt és normális, hogy biztosan állíthatom, hiánycikk az ilyen ember, és kéne még ilyen a világra.

Bár külsőre a Ne bántsátok a feketerigót! egy egyszerű kisváros életéről szóló regény, annál nagyobb a bel tartalma, és valószínű, hogy az összevissza firkálásomnál jóval többet érdemelne ez a könyv, annyit tudok csak mondani, hogy szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia.

Kedvenc karakter: Scout, Atticus Finch, Arthur Radley

Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -

Kiadó: Geopen

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 412 oldal

2 megjegyzés:

WildWorld írta...

Meghoztad a kedvem. :D Úgysem volt még jelöltem az ABC-kihívás L betűjéhez.

Gigi írta...

Örömmel hallom, tényleg az a baj, hogy nem tudtam visszaadni mennyire magával ragadó is az egész. :)
ABC-nél nekem sajnos L-ből meg H-ból tumultus van. xD Szinte csak azt olvasok.

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.