Ugrás a fő tartalomra

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!


Hogy akadtam rá: Klasszikus projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: Az alabamai Maycomb kisvárosában él Jem és négy évvel fiatalabb húga, Scout az 1930-as években. Élik életüket, telik a nyári szünet, új barátra tesznek szert Dill személyében, aki csak nyaralni jött oda a nagynénjéhez, és Scout ehhez az eseményhez köti azt, hogy az élete megváltozott. Pedig nem is inkább ahhoz van az egésznek köze, hogy a három barát úgy döntött, ideje a kisváros remeteként élő emberét kicsit megpiszkálni, hanem, hogy Jem és Scout édesapja egy igen jó morális érzékkel rendelkező ügyvéd, aki szívvel-lélekkel véd egy veszett ügyet.

Nem is tudom, miért kaptam pont ezt a kezembe. Tudni kell, hogy először, mikor kinéztem, semmit nem tudtam róla, fülszöveget sem olvastam. Lényegében annyi helyen utaltak már erre a könyvre, főleg az amerikaiak, mivel nekik kötelező olvasmány, hogy úgy döntöttem, illene elolvasnom. Tudom, hogy a Pretty Little Liars és a Lenyűgöző Teremtményeknek nem kéne ilyen motivációval rendelkeznie, hiszen mindkettő csak egy modern kori, tiniknek szóló, nem igazán minőségi alkotás, amik azzal élnek, hogy nosza, vegyünk elő egy kötelező olvasmányt, utalgassunk rá és ezzel bebizonyítjuk, hogy mennyire okosak vagyunk.

De térjünk át a Ne bántsátok a feketerigót!-ra. Sokan kifogásolták az elmesélés módját, nekem viszont nagyon tetszett. Scout visszaemlékszik arra, hogy mikor a bátyja tizenhárom éves volt, hogyan is törte el a kezét, és igen, ezt kb. csak az utolsó fejezetekben tudjuk meg, előtte három évvel kezdi el mesélni a sztorit, és hogy mi vezetett ehhez az eseményhez. Mivel visszaemlékezés, sok helyen csak az van írva „és ekkor ezt és ezt mondtam,” nincsen gondolatjelezve a párbeszéd, Scout úgy meséli el a történetet, ahogy eszébe jut. Mivel vannak benne idősnittek, hiszen három évet ölel fel, számomra semmi nem volt unalmas, ugyanolyan érdeklődéssel olvastam Scout mindennapjairól, mint arról, amiről igazából is szól ez a regény.

Annyira nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy mit éreztem olvasás közben. Egyrészt számomra kicsit olyan volt, mint egy gyerekeknek szóló tanmese, főleg azért, mert Scout kiskorába kalauzol minket, és minden olvasónak eszébe jut, milyen is volt hat évesnek lenni. Amikor az embernek minden olyan egyszerű volt, amikor mindenre rákérdezett és még végtelen naiv ártatlanság lakott bennünk. Ez mosódik le Scoutról, vagyis a regény egyrészt arról szól, hogy milyen is felnőni. Plusz, hogy igenis van, amit a gyerekek jobban látnak, példának okáért, hogy amikor a jó és a rossz dolog között kell választani, a helyes és a helytelen között, akkor a helyeset kéne megtenni, de ahogy a könyv is mondja (nem szó szerinti idézet) „sok ember nem szeret véleményt formálni,” mert úgy könnyebb.

Másrészt ugye szól arról, hogy mind emberek vagyunk, mindegy, hogy szegények vagy gazdagok vagyunk (ugye a szegény családábrázolással), mindegy, hogy milyen a bőrszínünk (ez lenne a könyv főmotívuma, hogy Atticus egy színes bőrű embert véd, akit hamisan megvádoltak), mindegy, hogy milyen a vallásunk, hogyan öltözünk, stb.. Bár a könyvben túlnyomó részt Atticus ügye van, mégis Lee olyan bravúrosan bánik ezzel a kérdéssel. A gyerekek az iskolában cikkeket olvasnak fel, és egyikük Hitlert válassza, aki a zsidókat üldözi, na már most, azt könnyű látniuk, hogy Hitler előítéletes, és helytelenül cselekszik, de magukban észre se veszik ugyanezt, ha éppen más bőrszínű emberekről van szó.

De hiába vannak ilyen nagy témái, az egész szórakoztató és aranyos volt, legalábbis számomra. Minden karakternek meg van a maga bája, a maga problémája, amit Lee bemutat. Scout az a tipikus fiús lány, aki nem akar szoknyát viselni, inkább a testvérével és a fiú barátjával játszik, és ezért is tudtam vele azonosulni, mert a két nagyobb főtéma mellett még azzal is megküzdött, hogy hogyan is kéne egy lánynak, majd nőnek viselkednie. Atticust imádtam, nincsenek szavak rá mennyire, és én is akarok egy ilyen apát. Mindig, mindenben annyira bölcs volt és normális, hogy biztosan állíthatom, hiánycikk az ilyen ember, és kéne még ilyen a világra.

Bár külsőre a Ne bántsátok a feketerigót! egy egyszerű kisváros életéről szóló regény, annál nagyobb a bel tartalma, és valószínű, hogy az összevissza firkálásomnál jóval többet érdemelne ez a könyv, annyit tudok csak mondani, hogy szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia.

Kedvenc karakter: Scout, Atticus Finch, Arthur Radley

Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -

Kiadó: Geopen

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 412 oldal

Megjegyzések

  1. Meghoztad a kedvem. :D Úgysem volt még jelöltem az ABC-kihívás L betűjéhez.

    VálaszTörlés
  2. Örömmel hallom, tényleg az a baj, hogy nem tudtam visszaadni mennyire magával ragadó is az egész. :)
    ABC-nél nekem sajnos L-ből meg H-ból tumultus van. xD Szinte csak azt olvasok.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22 .) 10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat) Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK… …megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner tril

V. C. Andrews: Virágok a Padláson

Hogy akadtam rá: Mivel fura érdeklődési köröm van, sokszor belebotlottam ebbe a könyvbe, végül egy német lány javasolta, hogy olvassam el (egyezik az ízlésünk), mivel úgy gondolta, hogy imádnám. Úgy általában az egészről: Adott nekünk a Dollangager család, akik abszolút tökéletesek. Ott van Corrine, a gyönyörű anya, Christopher, a szerető család apa, ifjabbik Christopher, az okos báty, Catherine, a főhősünk, aki balerina akar lenni, és két kisebb iker Cory és Carrie. Igen, a család, mint látjuk imádja a C betűs kezdőneveket. Mind gyönyörűek, mind szőkék és kék szeműek, a szomszédok Dresden babáknak hívják őket, irigylésre méltó életük van. Ha anyuci egy kicsit túl sokat is törődik a külsejével, ugyan mi az, hiszen szeret itt mindenki mindenkit. Ám egy napon a családfő autóbalesetben meghal, és innentől kezdve a tökéletes családi idill megtörik. Édesanyjuk picit összeomlik, de hát ez várható is, végül a szüleihez fordul, és sok-sok levél után a vonakodó nagyszülők készek arra, hogy b

Cassandra Clare: Clockwork Angel - Az Angyal

Hogy akadtam rá: Clare mániás vagyok a fanficjei óta. Úgy általában az egészről: Íme az Infernal Devices 1. része, az új Árnyvadász trilógia, amire annyira vártunk az Üvegváros után. Ismerjük Clare stílusát és szeretjük, ezért nagy volt az elvárás, főleg ugye pasi karakter szinten. De úgy írom le a kritikát, hogy mindenki értse, hiszen ez a kötet is ilyen, nem kell feltétlen előtte olvasni a Végzet Ereklyéit. 1878-at írunk, és a prológusban már találkozunk Willel és Jemmel a két férfi szereplőnkkel, akik nem mások, mint Árnyvadászok, azaz félangyal félember démonvadászok. Most is épp démonvadásznak, miközben egy rejtélyes gyilkosságba botlanak, ami után el is kezdenek nyomozni. Eközben Tessa Gray, ami igazi főszereplőnk megérkezik Londonba, mivel a nagynénje meghalt, és amellett is árva, már nem maradt más neki a világon, csak a bátyja. Igen ám, de hamar rá kell jönnie, hogy a bátyját, Nathanielt elrabolták a Sötét Nővérek névre hallgató warlockok. (Warlockok = féldémonok, akik