Ugrás a fő tartalomra

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!


Hogy akadtam rá: Klasszikus projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: Az alabamai Maycomb kisvárosában él Jem és négy évvel fiatalabb húga, Scout az 1930-as években. Élik életüket, telik a nyári szünet, új barátra tesznek szert Dill személyében, aki csak nyaralni jött oda a nagynénjéhez, és Scout ehhez az eseményhez köti azt, hogy az élete megváltozott. Pedig nem is inkább ahhoz van az egésznek köze, hogy a három barát úgy döntött, ideje a kisváros remeteként élő emberét kicsit megpiszkálni, hanem, hogy Jem és Scout édesapja egy igen jó morális érzékkel rendelkező ügyvéd, aki szívvel-lélekkel véd egy veszett ügyet.

Nem is tudom, miért kaptam pont ezt a kezembe. Tudni kell, hogy először, mikor kinéztem, semmit nem tudtam róla, fülszöveget sem olvastam. Lényegében annyi helyen utaltak már erre a könyvre, főleg az amerikaiak, mivel nekik kötelező olvasmány, hogy úgy döntöttem, illene elolvasnom. Tudom, hogy a Pretty Little Liars és a Lenyűgöző Teremtményeknek nem kéne ilyen motivációval rendelkeznie, hiszen mindkettő csak egy modern kori, tiniknek szóló, nem igazán minőségi alkotás, amik azzal élnek, hogy nosza, vegyünk elő egy kötelező olvasmányt, utalgassunk rá és ezzel bebizonyítjuk, hogy mennyire okosak vagyunk.

De térjünk át a Ne bántsátok a feketerigót!-ra. Sokan kifogásolták az elmesélés módját, nekem viszont nagyon tetszett. Scout visszaemlékszik arra, hogy mikor a bátyja tizenhárom éves volt, hogyan is törte el a kezét, és igen, ezt kb. csak az utolsó fejezetekben tudjuk meg, előtte három évvel kezdi el mesélni a sztorit, és hogy mi vezetett ehhez az eseményhez. Mivel visszaemlékezés, sok helyen csak az van írva „és ekkor ezt és ezt mondtam,” nincsen gondolatjelezve a párbeszéd, Scout úgy meséli el a történetet, ahogy eszébe jut. Mivel vannak benne idősnittek, hiszen három évet ölel fel, számomra semmi nem volt unalmas, ugyanolyan érdeklődéssel olvastam Scout mindennapjairól, mint arról, amiről igazából is szól ez a regény.

Annyira nem tudom rendesen megfogalmazni, hogy mit éreztem olvasás közben. Egyrészt számomra kicsit olyan volt, mint egy gyerekeknek szóló tanmese, főleg azért, mert Scout kiskorába kalauzol minket, és minden olvasónak eszébe jut, milyen is volt hat évesnek lenni. Amikor az embernek minden olyan egyszerű volt, amikor mindenre rákérdezett és még végtelen naiv ártatlanság lakott bennünk. Ez mosódik le Scoutról, vagyis a regény egyrészt arról szól, hogy milyen is felnőni. Plusz, hogy igenis van, amit a gyerekek jobban látnak, példának okáért, hogy amikor a jó és a rossz dolog között kell választani, a helyes és a helytelen között, akkor a helyeset kéne megtenni, de ahogy a könyv is mondja (nem szó szerinti idézet) „sok ember nem szeret véleményt formálni,” mert úgy könnyebb.

Másrészt ugye szól arról, hogy mind emberek vagyunk, mindegy, hogy szegények vagy gazdagok vagyunk (ugye a szegény családábrázolással), mindegy, hogy milyen a bőrszínünk (ez lenne a könyv főmotívuma, hogy Atticus egy színes bőrű embert véd, akit hamisan megvádoltak), mindegy, hogy milyen a vallásunk, hogyan öltözünk, stb.. Bár a könyvben túlnyomó részt Atticus ügye van, mégis Lee olyan bravúrosan bánik ezzel a kérdéssel. A gyerekek az iskolában cikkeket olvasnak fel, és egyikük Hitlert válassza, aki a zsidókat üldözi, na már most, azt könnyű látniuk, hogy Hitler előítéletes, és helytelenül cselekszik, de magukban észre se veszik ugyanezt, ha éppen más bőrszínű emberekről van szó.

De hiába vannak ilyen nagy témái, az egész szórakoztató és aranyos volt, legalábbis számomra. Minden karakternek meg van a maga bája, a maga problémája, amit Lee bemutat. Scout az a tipikus fiús lány, aki nem akar szoknyát viselni, inkább a testvérével és a fiú barátjával játszik, és ezért is tudtam vele azonosulni, mert a két nagyobb főtéma mellett még azzal is megküzdött, hogy hogyan is kéne egy lánynak, majd nőnek viselkednie. Atticust imádtam, nincsenek szavak rá mennyire, és én is akarok egy ilyen apát. Mindig, mindenben annyira bölcs volt és normális, hogy biztosan állíthatom, hiánycikk az ilyen ember, és kéne még ilyen a világra.

Bár külsőre a Ne bántsátok a feketerigót! egy egyszerű kisváros életéről szóló regény, annál nagyobb a bel tartalma, és valószínű, hogy az összevissza firkálásomnál jóval többet érdemelne ez a könyv, annyit tudok csak mondani, hogy szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia.

Kedvenc karakter: Scout, Atticus Finch, Arthur Radley

Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -

Kiadó: Geopen

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 412 oldal

Megjegyzések

  1. Meghoztad a kedvem. :D Úgysem volt még jelöltem az ABC-kihívás L betűjéhez.

    VálaszTörlés
  2. Örömmel hallom, tényleg az a baj, hogy nem tudtam visszaadni mennyire magával ragadó is az egész. :)
    ABC-nél nekem sajnos L-ből meg H-ból tumultus van. xD Szinte csak azt olvasok.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Természetfeletti lény szerinti ajánlók

Mivel annyira unatkoztam a The Haunted olvasása közben, csináltam szép polcokat molyon. Amiből jött az, hogy miért ne írnám össze ennek az eredményét a blogomon. Észrevettem, hogy sokan kérnek tőlem úgy ajánlást, hogy „legyen vámpíros,” vagy „legyen szellemes,” és valljuk be, mindenkinek megvan a kedvenc lénye fantasyban, ezért gondoltam, hogy írok egy ilyen posztot. Kaptam olyan ajánlást, hogy írjak TOP 10-es listát vámpíros könyvekből, de mivel a többi lény sajnos háttérbe szorult még eddigi olvasmányaimban, és nem akarom őket sem kihagyni, ezért egybevonok mindenfajta lényt. Nem spoilerezek, így aminek a fülszövegéből nem egyértelmű, hogy milyen lény a főhős pasija (lásd példának okáért Dark Divine) azt nem fogom oda ajánlani. Plusz, amit én nem tartok annak (lásd Káprázat), azt nem fogom oda ajánlani. Szóval teljesen szubjektív vélemény lesz, mint eddig is megszokhattuk, és természetesen tetszési sorrendbe fogom szedni az ajánlásokat. AZ ÉJSZAKA LÉNYEI, AZAZ A VÁMPÍROK Szer

Lauren Kate: Torment - Kín (Loki edition)

Hogy akadtam rá: A borítója csábított el. Sorozat: A Fallen - Kitaszítva 2. része. Úgy általában az egészről:  Lucinda Price élete kínszenvedés, de nem azért, mert az egyetlen majdnem-barátnőjét megölték a szeme láttára, vagy mert nem láthatja a szüleit, esetleg mert fogalma sincs arról, mi történt vele az előző életében, nem, Lucinda problémája sokkal nagyobb: Daniel, a bukott angyal pasija otthagyja egy magániskolában, ahol három hetet kell kibírnia. Mert csak így tudják megvédeni a különböző teremtményektől, akik Luce-ra pályáznak. Mit csinál a kedves kis főhősünk a félangyaloknak fenntartott oktatási intézményben? HÁT BEFESTI A HAJÁT! Meg sír… sokat… Az első részre négy csillagot adtam, mert noha a kivitelezése nem volt az igazi, az alapötlet kiváló lett volna, megvan benne minden, ami egy igazán jó ifjúsági, romantikus, fantasyhoz kéne: reinkarnáció, angyalok, démonok, Világvége harc. Na igen ám, de sikerült a nagyszerű koncepciót elrontani… Hogy mivel is? Ez egy olyan j

Sally Nicholls: Shadow Girl (Árnylány)

Hogy akadtam rá:   Sally Nicholls rajongó vagyok. Úgy általában az egészről:   Clare élete nem a legvidámabb: Sehova sem tud beilleszkedni és állandóan zaklatják az iskolában. Nem foglalkozik a tanulmányaival vagy azzal hogy barátokat szerezzen, hiszen mindig gyorsan átpasszolják másik gyámszülőkhöz, és költözhet tovább. Aztán egy napon eltéved hazafelé menet és találkozik Maddyvel, aki szintén árva és talán ő lehet az első igaz barátja. Sally Nicholls diszlexiásoknak szánt mesekönyve ez, vagyis eleve könnyen olvasható a nyelvezete, kellemesen nagy térközökkel és alapvetően rövid, de még így is egy összetett és elbűvölő mesét tudott összehozni. Az alapötlete ugyanaz, mint a Close Your Pretty Eyes nak, mivel egy másik kiadónak is feldobta ugyanazt az ötletet az írónő, így egy ihletből született a két könyv: milyen az élete egy árvaházban nevelkedett gyereknek. Míg a Close Your Pretty Eyes egy szívet tépő történet, ami enyhén reménytelen, addig ez a történet csupa remény, d