Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

2013. január 9., szerda

Hogy akadtam rá: A GLBT-s projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: Charlie most kezdi a gimnáziumot, és mivel az egyetlen barátja öngyilkos lett, ezért magányos, és eleve távol él a való világtól, jobban szeret a saját fejében élni. Ebben az is közrejátszik, hogy nemrég veszítette el a kedvenc nagynénjét, akivel a világon a legjobban kijött. De Charlie hamarosan megismerkedik egy végzős testvérpárral, akik bevezetik őt a világ rejtelmeibe, miközben megküzd az átlagos tinédzser dolgokkal, iskolai bántalmazással, kiközösítéssel, a nővére abuzív kapcsolatával és felfedezi a szexualitást.
A könyvvel már régóta szemeztem, hiszen nem mai darab, és sok helyen be is tiltották, de igazából a GLBT szál miatt akartam elolvasni. Aztán jött a film, ami elvarázsolt, elszórakoztatott, elgondolkoztatott és kitépte a szívemet, a tavalyi év legjobb filmes élménye volt, így előrébb raktam a könyvet a várólistámon. Mivel mindenki imádja és csak dicsérő kritikákat hallottam róla, ezért úgy gondoltam, hogy hat pontos, isteni kedvenc könyvet avathatok ebben a regényben. De… És most lehet küldözgetni az értelmesebbnél értelmesebb kommenteket, amiket naponta kapok, de sajnos nekem a könyv a filmhez képest csalódás volt, és persze a könyv így is öt csillagos, de én ennél többet vártam.

Az egyetlen és legfőbb bajom a nyelvezet, igen egyszerű, és sokan azzal védekeznek, hogy de hát egy tizenöt éves fiúról van szó, aki leveleket ír, és annak megfelelő stílus ez. Én valahol mégis tiltakoznék, mert tizenöt éves fiú ismerőseim, akik ráadásul ennyit olvasnak és ilyen okosak, azok jobban írtak, mint Charlie. A főhősünk rá is mutat a saját szókincsének hiányosságaira, vállat ránt, hogy minek írjon szépen, és persze, értem is, hogy Chbosky miért ezt a stílust választotta, csak hogy értek valamit vagy tetszik valami, a között van különbség. Még most is, hogy már egy jó ideje letettem a könyvet, nem tudom eldönteni, hogy ez zseniális húzás volt-e tőle, vagy jobb lett volna a regény, ha normális szókincset kap. (Ígérem, nem csak erről fogok írni, akit zavar, átugorhatja a következő bekezdést.)

Így ebben a formában Charlie-val nem lehet azonosulni, hiába mesél nekünk, hiába mi kapjuk meg a leveleit, akit egy ismeretlen személynek küld, hogy megbirkózzon a mindennapi gondjaival. Charlie még saját maga elől is bezárkózik, és annyira távol van a világtól, hogy hozzám nem jutott el a tragédiájából semmi. És pont ez az, ha ezt az érzelemmentességet akarja bemutatni Chbosky, hát le a kalappal előtte, sikerült. Viszont sajnos a saját ízlésvilágom olyan, hogy jobban szeretem a bővebben kifejtett dolgokat, nem viccelek, itt szó szerint ezek voltak: „Láttam Bradet. Láttam Samet. Láttam Patricket. Láttam Alice-t.” „Sírt. Nagyon. Nagyon-nagyon szomorú volt.” És bár lehet, hogy levélben nem kezdek el én is költőien írni, de azért ennél több jelzőt használtam kilencedikes koromban. A baj az, hogy amit szeretek a történetben, történetesen a komoly dolgok, amiket érint, így nem jönnek át, és míg a filmen sírtam, itt csak átlapoztam az egészet pókerarccal. Ezzel még mindig nem azt hangsúlyozom, hogy ne lenne érdemes ezt elolvasni, csak másabb a hangvétele, mint amire számítottam, és ezzel a furcsa keverékkel, hogy egyszerű, idegesítő tőmondatokkal beszél a világ nagy dolgairól és az emberek bonyolult érzéseiről és problémáiról, nos, ez egy kicsit kizökkentett olvasás közben. De lehet, valakinek pont ez a bája, nem tudom.

Alapvetően a könyvről – és a filmről – nem tudtam semmit, se előzetest nem néztem, se fülszöveget nem olvastam, és valami alkohollal megtűzdelt tini regényt vártam (mert mi másért tiltanák be, nem igaz?), és egészen mást kaptam. Mint feljebb is írtam, bár lehet valaki átugrotta azt a bekezdést, ez olyan igazi tini életérzésről szól, amikor az ember kilép a nagyvilágba a szülői gondoskodás mögül, és rájön, hogy magának kell gondolkoznia, és ha valaki a szerencsétlenebbek közé tartozik, mint az emberiség nagy százaléka, amiről sokan nem vesznek tudomást, akkor a komoly, gyomorszájon vágó dolgokkal is szembe kell néznie egyedül.

A könyvben végül is ez tetszett, hogy kb. az összes főhősnek ROSSZ, nem ennyire nagybetűsen, mert Chbosky nem megy bele, de ha jobban fókuszálna rá, akkor sírógörcsöt lehetne kapni egy-egy szereplő történetétől. Mindenki állandóan iszik és drogozik, hogy ne a helyzetére összpontosítson, és előkerülnek olyan témák, mint a tinédzser terhesség, abortusz, és főképp a nemi erőszak, ezen van a legtöbb hangsúly. És talán pont ezért is van kiemelt helyen a szexualitás – no meg, mert tinédzser korban jön ez elő –, így az önkielégítéstől kezdve, erotikus álmokon át minden van, és noha annyira nem tűnhet elsőre fontosnak, a végére összeáll a kép. Ami amúgy az egész könyvre igaz, noha az apró darabokból nekünk kell teljes képet alkotni és plusz egy vödörnyi ragasztót hozni hozzá, mert Chbosky nem igazán foglalkozik a részletekkel, hagyja, hogy mi töltsük ki a hiányzó részeket.

A könyv másik nagy pontja az élet kemény dolgai és traumái mellett, hogy megtaláljuk és elfogadjuk önmagunkat a társadalom nyomása ellenére is. Ilyen például a GLBT szál, ahol az egyik fél például még a barátainak se mondja el, hogy éppen az azonos neműekhez vonzódik, és bármit megtesz, hogy ezt elnyomja, mert a családja nem tartja ezt normálisnak. Ezek mellett még gyakori felvetődő probléma a lányok helyzete, szintén a társadalmi elvárások vonatkozásában: mennyire elnyomják magukat, lebutítják magukat, csakhogy megfeleljenek egy ideálnak, vagy éppen az aktuális pasinak.

Persze így a különféle romantikus kapcsolatok is előkerülnek, az említett nehezen megoldható és titkolózós GLBT pár mellett, ott van Charlie nővére, akinek megszállottan szüksége van szeretetre, így abuzív kapcsolatokba is belekeveredik. De általánosságban a többi szereplő kapcsolataiból is elénk ül egy-egy kérdés, például: mennyire határoz meg minket, ahogy a másik fél lát minket, és mennyire vágyunk erre, hogy valaki meghatározzon minket, és hogy akár kapcsolaton kívül teljesen másként is viselkedhetünk, hiába voltunk barátok valakivel előtte. De a legnagyobb tanulság talán barátság és romantika szinten is a könyvben, hogy őszintének kell lenni mindig, hiszen egy apró kegyes hazugság és egy könnyed ráhagyás és beleegyezés is már hamis alapokra építi az egész kapcsolatot, és ha valamiben nem önmagadat adod, akár egy picit sem, akkor onnan dől össze az egész, mint a kártyavár.

De különféle teljesen átlagos élethelyzetek, kérdések is felvetődnek, ami azért kellemes, mert bár Charlie passzív szereplő, és nagyon nehezen reagál bármire is, attól még az olvasó el-elgondolkozhat dolgokon. Előkerül az, hogy milyen nehéz megmondani bizonyos helyzetekben, hogy mi a helyes döntés (mikor falazzunk a testvérünknek, mikor nem), egy szülőnek vajon mennyi joga van a gyereke életét irányítania, mikor van, amikor valamit tényleg jobban tud, mikor már túlságosan irányító, még ha jó szándékból is. Szól arról, hogy mindenki megváltozik, amikor felnő, és nem mindig pont az előnyére, hogy az élet semmi tragédia miatt nem áll meg, hanem kegyetlenül megy tovább. Felvet olyan kérdést, hogy vajon jobb-e tudni a teljes igazságot, vagy jobb valamiről hamis, ámde szép emlékeket őrizni. Elgondolkozunk rajta, hogy milyen furcsák az emberek, milyen különös helyzetekben tudnak nagylelkűek lenni, és hogy bár talán sokaknak van rossz és tragikus múltja, az nem feltétlen, sőt, sosem kifogás semmire, mert igenis, lehet változni.

A sokszor előhozott motívum még az, hogy mi, akik most élünk, egyszer csak fényképek és mesék leszünk, no meg, hogy eleve mások szemében nem vagyunk mások csak történetek, és ez egy kicsit olyan magányos, szomorúbb hangot kölcsönöz az egésznek. Valahogy nekem azt sugallta a könyv, hogy az élete végére mindenkinek lesz valami, amit nagyon megbánt, és hogy mindig volt egy boldogabb pillanata. Ugyanakkor talán pont ez a lényege, hogy ne a múltban keressük az örömet okozó dolgokat, hanem próbáljunk a jelenben rákoncentrálni.

Még egyfajta jellegzetessége a regénynek az, hogy Charlie mennyire összeköti az embereket, hogy noha nem ismeri őket, mindenki nagy vonalakban ugyanazon esik keresztül – szívbánat, szerelem, etc. –, és hogy a könyvek, zenék, és egyéb alkotások, ugyanazok a gondolatok, hogyan kötnek össze fura módon embereket. Hogy lehet, hogy magányosan olvasunk valamit, de ugyanaz a könyv más embernek ugyanazt nyújtotta, mint nekünk, és így mégsem vagyunk olyan egyedül. És hogy bár nem mi magunk választjuk meg, hogy milyen körülmények formáznak minket, miből indulunk ki, eldönthetjük és tehetünk érte, hogy hova tartsunk, mik és kik legyünk.

Természetesen érdemes elolvasni a könyvet, néhol szórakoztató, néhol elgondolkoztató és érdekes, ad egy „infinite – végtelen” életérzést, de inkább a film előtt javaslom, akkor nem lehet csalódás.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom

Ami nem tetszett: a fogalmazás

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Alexandra

Kiadás dátuma: 2012.

Oldalszám: 240 oldal

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Gigi!
El tudnád mondani, hogy mi ez a dráma a filmben/könyvben a nagynénjével? Nem értettem a filmben... :(

Gigi írta...

@Névtelen: Dobj egy e-mailt a gyiag@freemail.hu-ra vagy tedd fel a kérdést itt: http://formspring.me/voldemortsangel, mert spoileres. :)

Panna Jamrik írta...

Fuu teljesen egyet kell hogy értsek veled ,mert bár jó a könyv többet vártam tőle.. a filmet meg nemsokára megkapom,bár a trailerből ítélva jobb lesz mint a könyv!://

Névtelen írta...

Ha angolul olvastad volna más lenne a véleményed.

Gigi írta...

@Névtelen: Vicces, angolul olvastam.

Névtelen írta...

Szia Gigi!

Gondolkoztál már azon, hogy elolvasod a Zabhegyezőt? :)

Gigi írta...

@Névtelen: Igen, még idén szeretném. :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.