Hogy akadtam rá: Laurell K. Hamilton rajongó vagyok.
Sorozat: A Merry Gentry 8. része.
Úgy általában az egészről: Meredith Gentry, miután lemondott az Unseelie Udvartartás trónjáról, próbál normális életet élni Los Angelesben a szerelmeivel, de a politikai zűrzavar idáig is elér. És úgy látszik, sosem szabadul meg a vértől és az erőszaktól sem, ugyanis a rendőrség felkéri egy tündéket érintő sorozatgyilkosság megoldásában, ahol a gyilkos az áldozatait mesék illusztrációja szerint rendezi el.
Úgy általában az egészről: Meredith Gentry, miután lemondott az Unseelie Udvartartás trónjáról, próbál normális életet élni Los Angelesben a szerelmeivel, de a politikai zűrzavar idáig is elér. És úgy látszik, sosem szabadul meg a vértől és az erőszaktól sem, ugyanis a rendőrség felkéri egy tündéket érintő sorozatgyilkosság megoldásában, ahol a gyilkos az áldozatait mesék illusztrációja szerint rendezi el.
Egy ideig úgy tűnt, ez lesz az utolsó Merry Gentry kötet, de
idén bejelentette Hamilton, hogy érkezik majd jövőre a 9. rész, de igazából az Isteni vétkeken látszik, hogy nem
lezárásnak készült. Sok szál, amit megemlítenek függőben marad: például a
fülszövegben is kiemelt katonák, akiket Merry meggyógyított és most képesek ők
is kézrátétellel gyógyítani. Őszintén amennyire ezt kiemelték, én azt hittem
lényeges szerepet kap, de nem, egy mondat erejéig jelenik meg. És ez a kötet
egyik hibája, hogy sokan csak egy megjegyzés erejéig jelennek meg, úgy mint a
Vörös Sipkások és Misztrál.
„A tündérmesék egy szempontból igazak. Mielőtt a mese végére érnél, rossz dolgokat élsz át, nehéz döntéseket kell hoznod. Ha úgy vesszük, én megkaptam a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” mesevégződést, de a tündérmesékkel ellentétben a való életben nincsen vég, sem boldog, sem boldogtalan. A történeted, az életed folytatódik. Az egyik percben azt hiszed, nagyjából kézben tartod az életedet, aztán a következő pillanatban már látod: ez csak egy illúzió volt.”
És valahogy úgy éreztem, Merry tökéletesen leírja ezzel ezt
a kötetet, ez nem más, mint egy epilógus Merry véres tündérmeséjéhez. Nem a
történet lezárása, egy kis toldalék hozzá, hogy hogyan is élnek a szereplőink a
nagy csata után. Ezért hiába indít a könyv egy véres bűnügyi helyszínnel, nem a
nyomozás van a középpontban, hanem a karakterek és a kapcsolataik, és ezzel egy
kicsit hasonlított az Ezüstgolyó, a
legutóbb általam olvasott Hamilton könyv felépítéséhez.
Látjuk minden karakter küzdelmét az úgynevezett „boldog
végünk” után: Meredithnek rá kell jönnie, hogy bármennyire is szeretne
szeretettel és megértéssel uralkodni, néha kemény eszközökhöz kell fordulnia,
és nem mindenki tiszteletét érheti el. Jó volt látni, ahogy Meredith a saját
sötétebb részével küzd, ugyanakkor tudja, hogy ez is szükséges része egy jó
vezetőnek, ahogy az is, hogy törődik az összes emberével, így az udvarból
megkínzott nemeseket és testőröket befogadja.
Ugyanakkor Meredith szembesül a szerelmei régi életével,
nemcsak hogy hatalmukból mit veszítettek el, hanem szívükhöz közelálló
személyeket is, és felvetődik a kérdés, hogy mi lesz, ha Merry nem lett tényleg
halhatatlan. Ugyanakkor ezt a kérdést Hamilton szinte megválaszolja a
mellékszereplők kapcsolatával, ahol kijelenti, hogy bátor dolog halhatatlannak
halandót szeretni, de ugyanakkor a szerelem megéri.
Meredith arra is ráébred, hogy bár sosem fogadták el az
udvartartásban a nem tisztavérű származása, és nem tökéletes sidhe kinézete
miatt, most már nem változtatna magán, még ha tudna se, hiszen annyian szeretik
és elfogadják, és úgy éreztem, ebben a kötetben már Meredith is sokkal
magabiztosabb lett, hiába kellett kompromisszumokat kötnie, hogy milyen
veszélyes helyzetekbe keveredhet, hiszen most már terhes, amihez hozzá kell
szoknia.
Előtérbe kerülő szereplők még Galen, aki egy kicsit
kénytelen felnőttesebb viselkedni, mint eddig, Rhys, aki egy kicsit visszanyer
az elveszett hitéből, és Barinthus, aki a legtöbb problémát okozza Merrynek a
hatalomvágyával.
Hamilton ugyanakkor hozza a tőle már megszokott témákat:
egyrészt a különbségek elfogadását (legyen az faji hovatartozás, szexualitás,
vagy egyszerűen csak külső szerinti) és a gonoszság kérdését. Amit mindig is
szerettem Hamiltonban, hogy hiába bújtatja a történeteit fantasy köntösbe, a
gonoszság mindig is a realitás talaján marad, emberi, és ettől hátborzongatóbb.
Senki sem szimplán fekete vagy fehér karakter és ezt azzal is jól mutatja
Hamilton, hogy Merryt is a szeretet vezérli ölésre, és a mostani adott
gonoszunkat is, noha egy betegesebb fajta szeretet. A főbb gonoszunk és egy
kisebb negatív szereplőnk egyik legnagyobb hibája, hogy képtelenek voltak saját
magukat elfogadni, és ez a gyűlölet és elégedetlenség vezette őket a rossz
útra. Ugyanakkor az igazi gonoszt nem festi fel másnak, mintha a családod és a
szeretteid cserbenhagynak:
„– Tudom, hogy néz ki a sátán – feleltem –, és nem rajzfilmszerű álarcot és vigyort visel. Az ördög azok alakjában jön, akiknek szeretniük kellene, gondoskodniuk rólad, de nem teszik.”
A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!
Kedvenc karakter: Doyle, Rhys
Ami kifejezetten tetszett: a világ
Ami nem tetszett: -
A történet: 4/5 pontból
A karakterek: 5/5 pontból
A borító: 6/5 pontból
Kiadó: Agave
Kiadás dátuma: 2013. október 10. (eredeti: 2009.)
Oldalszám: 330 oldal
Honnan: recenziós példány kiadótól
Már megint rá kellett jönnöm, hogy le vagyok maradva a történettel, hiszen az ezt megelőző kötetről sem tudtam. Súlyos hiba, úgy látom, lesz mit pótolnom :) Köszönöm az igényes leírásokat, sok könyv iránt felkeltetted az érdeklődésem (nem mintha a saját magam által összeállított lista nem lenne így is elég testes :)
VálaszTörlés