Ugrás a fő tartalomra

Laurell K. Hamilton: Isteni vétkek


Hogy akadtam rá: Laurell K. Hamilton rajongó vagyok.

Sorozat: A Merry Gentry 8. része.

Úgy általában az egészről: Meredith Gentry, miután lemondott az Unseelie Udvartartás trónjáról, próbál normális életet élni Los Angelesben a szerelmeivel, de a politikai zűrzavar idáig is elér. És úgy látszik, sosem szabadul meg a vértől és az erőszaktól sem, ugyanis a rendőrség felkéri egy tündéket érintő sorozatgyilkosság megoldásában, ahol a gyilkos az áldozatait mesék illusztrációja szerint rendezi el.

Egy ideig úgy tűnt, ez lesz az utolsó Merry Gentry kötet, de idén bejelentette Hamilton, hogy érkezik majd jövőre a 9. rész, de igazából az Isteni vétkeken látszik, hogy nem lezárásnak készült. Sok szál, amit megemlítenek függőben marad: például a fülszövegben is kiemelt katonák, akiket Merry meggyógyított és most képesek ők is kézrátétellel gyógyítani. Őszintén amennyire ezt kiemelték, én azt hittem lényeges szerepet kap, de nem, egy mondat erejéig jelenik meg. És ez a kötet egyik hibája, hogy sokan csak egy megjegyzés erejéig jelennek meg, úgy mint a Vörös Sipkások és Misztrál.



„A tündérmesék egy szempontból igazak. Mielőtt a mese végére érnél, rossz dolgokat élsz át, nehéz döntéseket kell hoznod. Ha úgy vesszük, én megkaptam a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” mesevégződést, de a tündérmesékkel ellentétben a való életben nincsen vég, sem boldog, sem boldogtalan. A történeted, az életed folytatódik. Az egyik percben azt hiszed, nagyjából kézben tartod az életedet, aztán a következő pillanatban már látod: ez csak egy illúzió volt.”


És valahogy úgy éreztem, Merry tökéletesen leírja ezzel ezt a kötetet, ez nem más, mint egy epilógus Merry véres tündérmeséjéhez. Nem a történet lezárása, egy kis toldalék hozzá, hogy hogyan is élnek a szereplőink a nagy csata után. Ezért hiába indít a könyv egy véres bűnügyi helyszínnel, nem a nyomozás van a középpontban, hanem a karakterek és a kapcsolataik, és ezzel egy kicsit hasonlított az Ezüstgolyó, a legutóbb általam olvasott Hamilton könyv felépítéséhez.

Látjuk minden karakter küzdelmét az úgynevezett „boldog végünk” után: Meredithnek rá kell jönnie, hogy bármennyire is szeretne szeretettel és megértéssel uralkodni, néha kemény eszközökhöz kell fordulnia, és nem mindenki tiszteletét érheti el. Jó volt látni, ahogy Meredith a saját sötétebb részével küzd, ugyanakkor tudja, hogy ez is szükséges része egy jó vezetőnek, ahogy az is, hogy törődik az összes emberével, így az udvarból megkínzott nemeseket és testőröket befogadja.

Ugyanakkor Meredith szembesül a szerelmei régi életével, nemcsak hogy hatalmukból mit veszítettek el, hanem szívükhöz közelálló személyeket is, és felvetődik a kérdés, hogy mi lesz, ha Merry nem lett tényleg halhatatlan. Ugyanakkor ezt a kérdést Hamilton szinte megválaszolja a mellékszereplők kapcsolatával, ahol kijelenti, hogy bátor dolog halhatatlannak halandót szeretni, de ugyanakkor a szerelem megéri.

Meredith arra is ráébred, hogy bár sosem fogadták el az udvartartásban a nem tisztavérű származása, és nem tökéletes sidhe kinézete miatt, most már nem változtatna magán, még ha tudna se, hiszen annyian szeretik és elfogadják, és úgy éreztem, ebben a kötetben már Meredith is sokkal magabiztosabb lett, hiába kellett kompromisszumokat kötnie, hogy milyen veszélyes helyzetekbe keveredhet, hiszen most már terhes, amihez hozzá kell szoknia.

Előtérbe kerülő szereplők még Galen, aki egy kicsit kénytelen felnőttesebb viselkedni, mint eddig, Rhys, aki egy kicsit visszanyer az elveszett hitéből, és Barinthus, aki a legtöbb problémát okozza Merrynek a hatalomvágyával.

Hamilton ugyanakkor hozza a tőle már megszokott témákat: egyrészt a különbségek elfogadását (legyen az faji hovatartozás, szexualitás, vagy egyszerűen csak külső szerinti) és a gonoszság kérdését. Amit mindig is szerettem Hamiltonban, hogy hiába bújtatja a történeteit fantasy köntösbe, a gonoszság mindig is a realitás talaján marad, emberi, és ettől hátborzongatóbb. Senki sem szimplán fekete vagy fehér karakter és ezt azzal is jól mutatja Hamilton, hogy Merryt is a szeretet vezérli ölésre, és a mostani adott gonoszunkat is, noha egy betegesebb fajta szeretet. A főbb gonoszunk és egy kisebb negatív szereplőnk egyik legnagyobb hibája, hogy képtelenek voltak saját magukat elfogadni, és ez a gyűlölet és elégedetlenség vezette őket a rossz útra. Ugyanakkor az igazi gonoszt nem festi fel másnak, mintha a családod és a szeretteid cserbenhagynak:



„– Tudom, hogy néz ki a sátán – feleltem –, és nem rajzfilmszerű álarcot és vigyort visel. Az ördög azok alakjában jön, akiknek szeretniük kellene, gondoskodniuk rólad, de nem teszik.”


Az Isteni vétkek nem a legizgalmasabb Merry kötet, de a karakterek rajongóinak megadja a szükséges adagot a kedvenceikből, és ismét elmerülhetünk a tündérek veszélyes, politikai csapdákkal teli, és erotikus világába.

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak!

Kedvenc karakter: Doyle, Rhys

Ami kifejezetten tetszett: a világ

Ami nem tetszett: -

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2013. október 10. (eredeti: 2009.)

Oldalszám: 330 oldal

Honnan: recenziós példány kiadótól

Megjegyzések

  1. Már megint rá kellett jönnöm, hogy le vagyok maradva a történettel, hiszen az ezt megelőző kötetről sem tudtam. Súlyos hiba, úgy látom, lesz mit pótolnom :) Köszönöm az igényes leírásokat, sok könyv iránt felkeltetted az érdeklődésem (nem mintha a saját magam által összeállított lista nem lenne így is elég testes :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség