Ugrás a fő tartalomra

Natalie Babbitt: Örök kaland


Hogy akadtam rá: A kiadó ajánlotta a figyelmembe.

Úgy általában az egészről: Winnie Fostert, a tízéves kislányt szülei mindentől óvják, ezért úgy érzi, neki meg kell szöknie, és valami kalandosat átélnie. Ez sikerül is neki, amikor találkozik az erdőben a titokzatos Tuck családdal, akik azt állítják, hogy örökké élnek, mert ittak egy közeli forrás mágikus vizéből. Hogy ezt Winnie elhiszi vagy sem, azt maga sem tudja, de megszereti őket. Eközben pedig egy rejtélyes idegen érkezik a kis városba, akinek a jelenléte felkavar mindent.

Először is leszögezem, hogy egyik filmadaptációt se láttam, sőt egyikről sem hallottam, pedig kettő is van belőle, csak akkor szereztem tudomást arról, hogy film is van belőle, mikor elkezdtem olvasni, és mindenki felhozta azt példának. Szóval a filmhez hasonlítani nem tudom, de ha igaz annak a rövid összefoglalója, akkor van eltérés. Ami nem is csoda, hiszen olyan rövid könyv ez, nem is igazán értem, milyen feldolgozást lehet belőle készíteni.

Maga a könyv rövid, és persze, ifjúsági vagyis inkább gyerekkönyv, szóval nagy történetre nem lehet számítani, nekem mégis egy kicsit csalódás volt ilyen téren. A kötet első 100 oldalán nem igazán történik semmi, és a kis egyszerű kaland is pár oldal alatt lerendeződik, és míg sokan mesélték, hogy mennyire megható és könnyfakasztó a vége, rám nem tudott ilyen hatást kifejteni. Talán nem is a hossza miatt (hiszen A kis hercegen mai napig bőgök minden alkalommal, ha olvasom), hanem mert egyszerűen unva lapozgattam a sok tájleírást, ami önmagában gyönyörű, de engem kizökkentett, és nem tudtam a lényegre koncentrálni.

Mert a történet lényege igenis fontos téma, és el tudom képzelni, hogy miért is olvastatják ezt a könyvet általános iskolában a gyerekekkel külföldön. A központi téma nem más, mint az élet és halál kérdése, ami nemcsak hogy örökké foglalkoztatja az emberiséget, de egy gyerek számára még nehezebben megfogható koncepció, hiszen az akkori ártatlansággal nem igazán egyeznek ki a világ rossz dolgai. A főhősünk Winnie is próbál nem gondolni a halálra, még ha az állatokról van szó, akkor sem, de a Tuck család és az örök élet ajánlata rákényszeríti, hogy megértse, mi is az a halál, mit jelent az emberekre nézve, hogy miért szükséges a halál a természet körforgásában. A könyv tökéletes alkalmat tud teremteni arra, hogy gyerek és szülő elbeszélgessen ezekről a témákról, és ez tetszett igazán benne.



„A halál az örök körforgás része, akárcsak a párja, a születés. Nem lehet kiválogatni a nekünk tetsző darabokat, és a többit félredobni. A nagy egész részének lenni áldás. De minket, a Tuck családot kihagytak ebből. Az élet kemény munka, de félredobva élni, úgy, ahogy mi, felesleges.”


Ugyanakkor felvetődik az örök élet kérdése, és nem is igazán titkolja Babbitt, hogy szerinte ez átok és nem áldás, bár mindenkinek csábítónak tűnhet. Minden karakter elmeséli Winnie-nek és ezzel az olvasónak, hogy mit gondol az örök életről és a végén döntenünk kell. (Bár bevallom, én teljesen ellentétesen döntöttem volna Winnie-vel.) Tuck, a családfő legszívesebben meghalna, szerinte átok az egész, Miles szerint ha már örök életük van, valami fontosat kell tenniük (habár mert időben nincs hiánya azért látszik, hogy halogatja ezt), és Jesse az, aki csak élvezni akarja az életet, és számára az örök élet csak szórakozás. És feltűnik egy szereplő, aki az emberi kapzsiság mintájaként csak pénzt akar szerezni a forrás vizével.

De mindannyiukban ott van a magányosság, hiszen állandóan költözniük kell, és nem mondhatják el a titkukat senkinek. Sőt, még Winnie is úgy érzi, hogy amit átél, az teljesen az övé, és mindegy mennyit meséli másnak, akkor sem fogja teljesen megérteni senki, és ezzel valahogy még inkább hangsúlyozza a magányosság érzését Babbitt.

A könyvben felmerülnek még apróbb kérdések, úgy mint, hogy egy földet, a természetet mennyire lehet birtokolni, illetve hogy bármit is, legyen az akár élőlény, személy vagy tárgy. És nehezebb témaként még előkerül az önvédelemből elkövetett erőszak is, és hogy néha rossz dolgokat is kell tenni a jó ügyért.



„Ami a miénk, az nem tűnik izgalmasnak – csak akkor leszünk rá kíváncsiak, ha elérhetetlenné válik.”


Az Örök kaland egy rövidke történet életről és halálról, és habár nem egy tökéletes könyv, de kérdések felvetésére nagyon is alkalmas, ami után el lehet gondolkodni, hogy mi mit gondolunk erről, avagy mi mit tennénk Winnie helyében.

A kötetet pedig köszönöm az Európa kiadónak!

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: cseppet lassú az eleje

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Európa

Kiadás dátuma: 2013. október (eredeti: 1975.)

Oldalszám: 144 oldal

Honnan: recenziós példány kiadótól

Megjegyzések

  1. Szia Gigi!

    Már régóta olvasom a bejegyzéseidet, és nagyon tetszenek. Csupán annyit szeretnék kérdezni, hogy a A tűz és jég dala regényciklusról nem szeretnél kritikát írni?
    Előre is köszi a választ. :-)

    VálaszTörlés
  2. @Névtelen: Szia! :) Köszönöm a pozitív visszajelzést. Nem, nem tervezek róla kritikát írni, mert nem az én műfajom. (És legközelebb, ha nem a könyvhöz tartozó kérdésed van, a kérdezgetőben tedd fel, felül megtalálod a linket, előre is köszi! :))

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség