Tabitha Suzuma: Hurt (Fájdalom)

2013. szeptember 29., vasárnap

Hogy akadtam rá: Tabitha Suzuma rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Mathéo Walsh sztár műugró, jövőre esélye van az olimpiai aranyéremre is. Kitűnő tanuló, népszerű az iskolában, remek barátai vannak és megtalálta élete szerelmét is a csodálatos barátnője személyében. Annyi problémája van csak, hogy az edzője és a szülei is elvárják tőle a maximumot, úgy néz ki, az Olimpiára való készülés miatt idén nem mehet nyaralni a barátaival Franciaországba bármennyire is szeretne. Aztán egy verseny hétvégéjén minden megváltozik, hiába lett első helyezett Mathéo nem emlékszik semmire, de hirtelen irányíthatatlan düh kezdi uralni, és nincs kedve élni sem. Vajon milyen szörnyűség történhetett vele, ami teljesen átformálta az életvidám fiút?

Azért akartam elolvasni ezt a könyvet, mert Tabitha Suzuma írta, akitől eddig a Forbiddent olvastam, talán a címéből is kitűnik, hogy az a könyv egy elég kényes témáról szól, a vérfertőzésről, és mindezt zseniálisan teszi, az olvasók szívét összetörve. Valami hasonló katarzist vártam ettől a könyvtől, és lehet, hogy önmagában aki a Forbidden ismerete nélkül olvassa, annak tetszene a regény, de a külföldi kritikák se tudják mire vélni ezt a könyvet, és őszintén én sem.

Ez egy komoly témát boncoló regény akarna lenni romantikus történettel, és talán ebben van a hiba. Úgy éreztem, Suzuma nem tudja éppen, melyik szálra helyezze a hangsúlyt, és ezért felborult az az egyensúly, ami kéne ilyen téma adagolásánál, és bekövetkezett, ami egy ilyen könyvnél rémes: untam és a drámai részeket pedig pókerarccal olvastam tovább, imádkozva, hogy legyen már vége.

Van persze jó is a könyvben: ez pedig a karakterek ábrázolása és az ő viszonyaik. Mathéo és két barátja a felső tízezerbe tartoznak, és a szerelme, aki szegény, de ösztöndíjjal tanul Mathéóék sulijában, mind abszolút emberiek, és kellemes volt a barátságukról olvasni, a bolondozásaiktól egészen az egymás iránt való törődésükig.

A történet elején Suzuma felvázol két fajta családot: Mathéóét, a tipikus rideg, távolságtartó, sikerorientált szülőket, és Loláét (Mathéo szerelmének) egy szülőből álló családját, ahol a gyerek és az apja igazi elválaszthatatlan jó barátok. Ezzel a témával játszik (sajnos kizárólag érintőlegesen) Suzuma, hogy végül is nem a pénz számít, vagy hogy hány szülője van az embernek, hanem a szeretet. Természetesen ez nem ennyire sablonos, ebben a részben tart meglepetéseket számunkra, és bemutatja, hogy nem minden az, ami elsőre látszik. Ékes példa Mathéo és a kisöccsének kapcsolata, hogy hiába az elnyomott kisfiú Loïc, mégis nem irigyli a bátyját, hanem őszintén szereti, és igazi meglepetésként éri főhősünket, hogy ő az egyetlen, aki kitalálja, a maga nyolcéves eszével, hogy Mathéóval történt valami, ami megváltoztatta.

Viszont ennél többet nem nyújt a könyv, és elkövet Suzuma olyan írói hibákat, amitől én személy szerint falnak megyek. (Ezért lehet, hogy más imádni fogja ezt a könyvet.) Az első az aránytalan felosztás, ami nem csak a hangnemben és a témák hangsúlyosságában mutatkozik meg: A prológus azzal indít, hogy Mathéo véresen és zavarodottan ébred a saját szobájában, majd nem elégszik meg azzal Suzuma, hogy innen indítsa a történetet, 120 oldal másról sem szól ezek után, minthogy visszaemlékszik arra, mi vezetett a végzetes hétvégéhez. Gondolnátok, de hát ez jó! Összerakhatjuk a kirakóst! Nem, ott el is vágja a szálat, az előtte lévő hetet írja le, sőt, visszaemlékezik a visszaemlékezésben két évvel ezelőttre, hogy hogyan is ismerte meg a barátnőjét. Ezek mind teljesen felesleges jelenetek, hiszen rövidebb és kevesebb jelenettel is fel tudta volna vázolni, hogy ők barátok, hogy Mathéo mennyit edz és Franciaországba akarnak menni nyaralni – összesen ez a három dolog, ami kiteszi a könyv első 20%-át, és bevallom, nekem a műugrás ilyen részletességgel nagyon unalmas volt. (Nem vagyok egy sportoló alkat.)

És ez a második baj: Suzuma elveszik a részletekben. A dráma, a depresszió és az öngyilkosság kérdését és érzelmi kavalkádját elfojtja a vacsorák részletes leírása (3 oldal felsorolás (!), hogy milyen fogások állnak az asztalon, mikor a főhősünk éppen nem tud figyelni semmire, homályosan lát és esze ágában sincs enni), sőt mindent Suzuma csak fizikailag ír le, és míg persze, vannak ezeknek fizikai tünetei is, mégis teljesen érzelemmentes maradt számomra a könyv, pedig egy megható és megindító történet akar lenni.

Mégis Suzuma a háttérbe tolja a fő komoly témát, és mindenáron izgalmas, feszültséget keltő (vagyis annak titulált) nyomozást tol a képünkbe. Ezt nem lehet másképp leírni: Rejtélyes akar lenni, azon kéne töprengenünk, hogy MI történt Mathéóval és KI tette vele. A szemfüles olvasók látják az utalásokat, a könyv FELÉNÉL ki lehet találni, egy jelenetben kb. ellőve az egész. Viszont ami igazán feldühített, hogy Matt a 240. oldalon EMLÉKSZIK MINDENRE. Míg eddig az olvasó Matt fejébe látott, olvastuk minden apró visszaemlékezését és vele együtt próbáltuk összerakni a kirakóst, innentől a narrátor kizár minket a tudatából, félvállról odavetett félrevezető nyomokat dob oda Suzuma (nem Matt! Mathéo egyértelműen köntörfalaz, de Suzuma erőlteti ránk neonfeliratokkal szinte, hogy IGEN, GONDOLD, HOGY Ő A TETTES! és megemlíteném, hogy már 40 oldala tudjuk, hogy nem, nem ő az), és ez egészen a könyv végéig, azaz újabb 200 oldalon át tart. Ez volt a leghosszabb infókivágás, amit olvastam (és a legutálatosabb is), hiába mondja el Mathéo, hogy mi történt vele, és a MI kérdésre választ ad a 240. oldalon, utána a KI kérdést kéne találgatnunk…

Az aránytalanság a könyv végére is jellemző. Ahelyett, hogy Mathéo küzdelmét látnánk a nagyon komoly témával, elutaznak (200 oldalon át) Franciaországba, ahol persze néha sír, de a sok frizbizés és pancsolás eltereli az ember figyelmét, és nem tudtam egyszerűen komolyan venni. Majd jön a lezárás, ami extra kiemelést igényel: Van egy eltúlzott drámai jelenet, ami szintén rengeteg érzelmi küzdelmet hozna magával, ezt nem látjuk, 10 oldal az egész, utána egy hattyúkat bámuló Mathéót látunk az epilógusban X évvel később, ÉS AZ ÉGVILÁGON SEMMIT NEM ZÁR LE!

Ez a könyv jobban járt volna, ha az epilógus utáni történetet írta volna, vagy ha a komoly témát traumaként kezeli, ugyanis Suzuma elérte, hogy egyszerű szerelmi történet adalékként van ott egy olyan dolog, aminek nem kéne és nem játék. Tudom, hogy nem így akarta megírni, mert Suzuma nem erről híres, de ez nagyon félresiklott valahol. Se a romantika kedvelőinek nem tudom ajánlani, mert a vége még olyan szemmel is borzalmas, se a komoly regények kedvelőinek, mert nekik meg túlságosan eljátszott és romantikus. De persze, saját felelősségre bárki nekivághat, de senki ne várja a Forbidden szintjét.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: aránytalan, nem fókuszál a komoly témára, jaaaaajjj az infókivágás 200 oldalon át

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Bodley Head

Kiadás dátuma: 2013. szeptember 5.

Oldalszám: 416 oldal

Honnan: saját, e-book

Neil Gaiman: Fortunately, the Milk (Szerencsére a tej...)

2013. szeptember 24., kedd

Hogy akadtam rá: Neil Gaiman rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Amikor anya elmegy otthonról üzleti útra, akkor jön rá az ember, hogy igazából ő tartja össze a háztartást. Apa elfelejt bevásárolni, és ráadásul még órákig is tart neki, még leugrik a boltba tejért, ám kiderül, hogy nyomós oka volt rá, hiszen tűzön-vízen át – vagy inkább időn és téren át – kellett küzdenie magát, hogy gyermekeinek elhozza a reggelihez szükséges tejet.

Igazából nem lehet olyan sokat írni erről a kis képes mesekönyvről, de feltétlen akartam valami bejegyzés-félét írni hozzá. Nagyon rövid, illusztrált kis mesekönyv Neil Gaiman tollából, és valahogy most pont erre is vágytam, mikor a kezem közé kaptam.

Talán sokan várják, hogy ha Gaiman, akkor rémmese, de ez nem az: egy egyszerű kalandos történet, amiben a főszerep – a csodálatos és világmegmentő tej mellett – az időutazásé. Egy feltaláló dinoszaurusz társaságában főhősünk, a feledékeny apa nekivág annak a feladatnak, hogy hazakerüljön a gyerekeihez időn és téren át, miután elrabolták az UFÓk. Igen, ez olyan össze-vissza, szedett-vedett történet, amilyennek hangzik, és valahol ebben van a bája.

Ez nem más, mint egy olyan történet, amit az apák szőnek a gyerekeik szórakoztatására, tényhibákkal, folytatólagossági bökkenőkkel, amikre a gyerekek vidáman rámutatnak, mégis élvezik apjuk mesemondó tehetségét (vagy annak hiányát,) mert minden olyasmit bele akarnak zsúfolni egy történetbe, amit a gyerekük szeret. (Bónusz pont, hogy a lány testvér mindenáron szép és szomorú vámpírokat akar és a Twilight paródiája a Bitelight is előkerül.)

A rajzok szépen kidolgozottak, megadják a hangulatát a humoros, könnyed kalandnak, sokszor a hallgató gyerekek ábrándjait vagy reakcióját is tartalmazzák, ezzel még jobban feldobva a történetet.

Nem egy világmegváltó mese, és a Coraline-hoz és a Farkasok a falban-hoz nem ér fel, de kikapcsolódásnak tökéletes egy órára.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a kalózok és vámpírok :D

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2013. szeptember 17.

Oldalszám: 128 oldal

Honnan: saját, e-book

Nova Ren Suma: 17 & Gone (17 és köddé vált)

2013. szeptember 20., péntek

Hogy akadtam rá: Nova Ren Suma rajongó lettem.

Úgy általában az egészről: Lauren Woodman tizenhét éves, és semmiben sem különbözik azoktól a lányoktól, akik nyom nélkül eltűntek. Mivel a rendőrségnek nincs kapacitása minden tinédzser után nyomozni, Lauren úgy gondolja, az ő küldetése, hogy megtalálja a környéken eltűnt lányokat, kezdve Abby Sinclairrel, akinek a nyáron veszett nyoma egy ottani táborban. De hogy miért is hiszi Lauren, hogy neki kell megmenteni a lányokat? Mert a lányok maguk mondják ezt neki, követik őt szellemképként mindenhova, megmutatják az emlékeiket, és Lauren álmában is egy furcsa házban jár, ahol az összes eltűnt lány ott van.

Nehéz erről a könyvről írni, mert nem rossz, mégis csalódtam benne, és ez talán annyira fog látszani az értékelésemben, hogy önkéntelenül is lebeszélek róla pár embert, pedig nem szeretnék. Suma különlegesen ír, ezt le kell szögezni, nem az az ifjúsági, szerelmetes fantasy, mint a többi könyv, és maga a fogalmazása és a hangulatteremtése is kitűnik a többi ifjúsági regény közül.

A hangulat az, amiért azt mondanám érdemes elolvasni, mert nem csak gyönyörű, költői mondatok vannak a könyvben, hanem a történet is bekúszik az ember bőre alá. Lauren látomásai, a szellemek, amik kísértik, az ő emlékeik mind borzongatóak és a paranoia és őrület, ami Laurent hatalmába keríti, az szinte kézzel fogható. Annyira jól felfesti a hátborzongató képeket Suma, hogy nekem is el kellett gondolkoznom, hol a valóság és az őrület határa. Ezt a részt remekül megfogja az írónő.

Viszont… nem tudom nem az Imaginary Girlshöz hasonlítani, ami az írónő első könyve (legalábbis ifjúsági témában), ahol a karakterek nagyon erősek és élethűek, valóságosak voltak. Lauren itt nem más, csak egy üres lap, egy egyszerű nézőpont, akivel bemutat valamit Suma, nem karakter, nem ízig-vérig valós tinédzser, és mivel a könyv második fele azon múlott volna, hogy Lauren emberi legyen, ezért itt bukott el számomra a könyv.

A regény második felében, mikor Lauren kezd szétesni a sok lánytól, információtól és látomástól, egyre több emléket kapunk a többi lánytól, és míg az első három eltűnt lányra még tudtam koncentrálni, érdekelt a történetük, ezek már annyira felületesek voltak, hogy nem érintett meg a történetük. Ez a baj ezzel a könyvvel: Azt akarja bemutatni, hány fajta motiváció van arra, hogy egy tinédzser elszökjön otthonról, hány fajta kimenetele van annak (nemi erőszaktól kezdve, a sorozatgyilkosságig), ha egy lány eltűnik/elszökik, de nem mer bele menni Suma, nem festi fel az érzelmeket és így jobb híján tényközlésként láttam az egészet, nem emberi drámaként. Főleg, mikor kicenzúrázza a nemi erőszak szót, és annyit ír le szó szerint: „Nem mondták el nekem, mi történt vele, mert túl rossz volt.” Ettől valahogy úgy éreztem, hiába szeretne erről a témáról beszélni Suma, ő se mer róla beszélni.

Ezek mellett alap tinédzser gondolatokat szeretne felmutatni a felnövésről és a családról, és hogy hogyan kapcsolódunk a szüleinkhez. De szintén annyi szereplő van, olyan kevés információval – egyik lányról ugrál a másikra, van, akiről csak egy oldal szól –, hogy nem tudtam senkivel együtt érezni, feldob egy kérdést (vajon örökölhetők-e a rossz dolgok a szülőktől, ezt egy gyilkos anya és lány viszonylatában), és még el se tudok rajta gondolkozni, Lauren rohan tovább, elfelejtve annak a lánynak a tragikus sorsát. Hiába látjuk, hogy Lauren anyja, mivel csak ketten élnek együtt, nagyon szereti a lányát és olyan kapcsolat van közöttük, ami mindennél erősebb, ezt sem lehet átérezni, mert egy közös emléket kapunk a régi életükből, Lauren anyja csak kellék, és semmi érzelmi vonzata nincs. (Ami furcsa, mert az Imaginary Girls pedig pont erre a családi szeretetre épít és ott remekül volt megírva.)

Ami pozitívum még, ahogyan Suma leírja, hogyan válik el egyre jobban a valóságtól Lauren, remekül használja a szavakat hozzá. Gyakran kezdi el leírni a helyzetet Lauren külső szemlélőként, és a végén biggyeszti oda, hogy magáról beszélt, így látjuk, mennyire nem találja önmagát. Ezt csak megerősíti azzal, hogy bár a kötet nem romantikus, a főhősnek van szerelme, akit egyre jobban ellök magától, bár ő maga se tudja miért. Maradjunk annyiban, hogy nem a romantika kedvelőinek szól a könyv, sőt, nem is a happy endet keresőknek.

A könyv két dologról szólna, az egyik spoiler (a poszt címkéiben megtalálható) és a könyv nagy csattanója, és ennek a témának utánajárt Suma, és ezt szerettem benne, de az említett érzelemhiány picit bezavart, hogy teljesen átérezzem, hiszen nem kötődtem Laurenhez, nem éreztem azt, hogy ez az ő tragikus története lenne, pedig Suma azt akarta volna elhitetni az olvasókkal.

A másik történetszál az a nyomozás, és amiért néhol ez a könyv kriminek vagy thrillernek van feltűntetve. Ez őszintén egy nagyon nagy gyengesége a könyvnek. Az elején még kiderül valami meglepő, de utána a történet belassul és semmi másról nem szól, mint Lauren látomásairól, a nyomozás egy helyben toporog. Ami nem lenne baj, ha a végén nem az epilógusban rendezné el egy mondatban az ügyet egy akkora véletlennel, amin nem tudtam átsiklani és nem tudtam elhinni. A nyomozás teljesen elütött a könyv hangulatától és ezért éreztem úgy, mintha két regény lenne összefoltozva.

A 17 & Gone ismétlem nem rossz regény, de több témát akar felölelni, és Suma valahogy nem birkózott meg a feladattal. Reálisan ábrázolja a komoly problémákat, és ha az olvasó valami érintőlegesre vágyik a témában, lehet megfelelő. Horrornak túlságosan lapos, kriminek túlságosan egyszerű, emberi tragédiának nem egészen szívbe markoló, de attól még ha valaki nem vágyik egy mély olvasmányra, csak egy kis borzongásra, délutáni szórakoztató könyvnek tökéletes.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a látomások

Ami nem tetszett: a nyomozás, több érzelem el kellett volna ehhez a témához

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Dutton Juvenile

Kiadás dátuma: 2013. március 21.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: saját, e-book

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

2013. szeptember 16., hétfő

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22.)


10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat)

Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.

EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…

…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.

James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.

„Üdv a Tisztáson!”

9. Chris Howard: Gyökértelen (ifjúsági, 3 részes sorozat)

A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák… akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat.

8. Dan Wells: Partials - Részben ember (ifjúsági, 3 részes sorozat)

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.

7. M. R. Carey: Kiéhezettek (felnőtt)

Melanie nagyon különleges lány. Dr. Caldwell "a mi kis zseninknek" hívja.

Minden reggel Melanie a cellájában várja, hogy elvigyék órára. Amikor érte jönnek, Őrmester ráfogja a fegyverét, amíg két embere leszíjazza a lányt a tolószékbe. Melanie azt hiszi, nem kedvelik. Azzal viccel, hogy nem fog megharapni senkit sem, de egyikük sem nevet ezen.

Melanie szereti az iskolát. Szeret helyesírást és összeadást tanulni és megismerni a osztálytermen és a cellákban lévő gyereken túli világot. Elmeséli a kedvenc tanárának, hogy mi mindent akar csinálni, ha felnő. Melanie nem tudja, hogy ettől miért lesz Miss Justineau szomorú.

A Kiéhezettek egy szörnyű, csodálatos, szívszaggató történet a reményről, az emberségességről és egy kislányról, aki megpróbálja megmenteni a világot.


6. Anna Sheehan: Hosszú álom (ifjúsági, 3 részes sorozat)

Rosalinda Fitzroy 62 évig aludt, majd egy csókra ébredt.
Elzárva az altató-keltette álomban, egy hibernáló kamrában, egy elfeledett pincében, a 16 éves Rose átalussza a Sötét Korszakot, amely milliók halálát követelte és alapjaiban változtatta meg az általa ismert világot. Most, hogy a szülei és az első szerelme régen elhunytak, Rose – akit egy rég letűnt csillagközi birodalom örököseként ünnepelnek – egy olyan jövőben ébred, ahol egyesek csodabogárként, mások fenyegetésként tekintenek rá.

Rose mindent megtesz, hogy maga mögött hagyja a múltat és megtalálja a helyét az új világban. Mindeközben egyre jobban vonzódik az őt csókkal felébresztő fiúhoz és abban reménykedik, hogy ő segíthet neki az újrakezdésben. Amikor azonban halálos veszély fenyegeti törékeny új életét, Rose-nak szembe kell néznie múltja árnyaival, mert a jövője múlik rajta.

5. Amy Kathleen Ryan: Ragyogás (ifjúsági, 3 részes sorozat)

Mit éreznél, ha egy olyan űrhajón születtél volna, ahol csak a szüleid és az idősebbek ismerik a Földet? Te sosem láttad, csak az általuk mesélt történetek alapján ismered, és minden vágyad, hogy megérkezzetek az új otthonotokba, arra a bolygóra, amelyet benépesíthettek.

A történet középpontjában Waverly áll, akinek az élete váratlan fordulatot vesz. A barátja, Kieran éppen megkéri a kezét, amikor a szövetséges hajójuk váratlanul megtámadja őket és elrabolja az összes nőt az űrhajóról, ahol eluralkodik a káosz. A szerelmeseket elszakítják egymástól az események, s mindkettejüknek helyt kell állnia az új és szokatlan helyzetben.

Ahhoz, hogy visszataláljanak egymáshoz és szeretteiket is megmentsék, sokat kell küzdeniük. Hamarosan arra is ráébrednek, hogy az ellenségek nem mindig kívülről érkeznek.

A Ragyogás egy trilógia első része. A kitartásról, szerelemről és árulásról szóló lebilincselő történet fenntartja az érdeklődést és kíváncsiságot az olvasóban.


4. Louise O'Neill: Örökké a tiéd (ifjúsági)

Egy szép új világ, ahol a lányok már nem természetes úton születnek. Ahol a nőket az iskolákban csak arra tanítják meg, hogyan tudnak örömet okozni a férfiaknak, miután kikerültek a való világba A végzős év után a legmagasabb értékelést kapott lányok házastársakká válhatnak, hogy tehetős és befolyásos férjük mellett fiúkat szüljenek. A többi lány jövője mint szeretők és tanárok leírhatatlanul kegyetlen. freida és isabel legjobb barátnők, és biztosak abban, hogy évfolyamuk kiválóságaiként mindketten feleségek lesznek. De ahogy egyre feszültebbé válik az utolsó év, ahogy egyre nő a nyomás, hogy tökéletesek legyenek, isabel önsanyargatásba kezd, veszélyeztetve az egyetlen lényeges dolgot: a szépségét. A leendő férjek pedig megérkeznek, csak arra várva, hogy menyasszonyt válasszanak maguknak. freidának meg kell küzdenie a jövőjéért még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia az egyetlen embert, akit szeret és aki viszontszereti.

3. Karen Thompson Walker: Csodák kora (felnőtt)

Amikor a Föld forgása lassulni kezdett, még sokáig nem lehetett érzékelni a napok peremén domborodó plusz időt. Egyre csak gyűlt, mint a rejtett daganat. Eleinte még nem látszottak a következményei: a felerősödő gravitáció, a sötét és világos napszakok meghosszabbodása, mely a növények kipusztulásához vezetett, vagy hogy a bolygót védő mágneses mező gyengülése felerősítette a napkitörések káros hatásait.

De lassacskán már a kevésbé egyértelmű következményekkel is szembe kellett nézniük az embereknek. Családok estek szét, és új, lázas szerelmek szövődtek. Barátságok lettek semmivé, és sokan teljesen magukra maradtak. Lehet, hogy annak, ami Juliával és a családjával történt, semmi köze nem volt a lassuláshoz. Ám a tizenegy éves lánynak hirtelen muszáj volt felnőnie és megtalálnia a túlélés lehetőségét egy pusztuló világban.

2. Marianne de Pierres: Burn Bright (angol, ifjúsági, 3 részes sorozat)

 Retra elég bátor, hogy kibírja a fájdalmat, amit az engedelmességi perece okoz és elszökik, hogy megkeresse bátyját, Joelt, aki két éve ment el Ixionba - az örökéj, örökfiatalság és sosem-alvás szigetére. Retra Elzárt - elzárt emberek elzárt közösségben -, aki nem vágyik bulikra és testi örömökre.

De mik azok az Éjlények, amiket Retra lát az árnyékokban? Mi történik azokkal, akik túl öregek lesznek Ixionnak? Joel nélkül elég az örökké tartó kapcsolata egy Érett őrrel, hogy megvédje őt?

Figyeljetek jól, kis denevérek. Lobogjon bennetek a láng, de ne térjetek le az ösvényről. Emlékezzetek, ha sötétségben éltek, a közeletekben élnek a sötétség lényei is.

1. Julianna Baggott: Tiszták (felnőtt, 3 részes sorozat)

Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri.

Partridge a Kupolában él, azon szerencsés kevesek között, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását. Bár a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia, úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.

Amikor Pressia találkozik Partridge-dzsal, a világuk újra összeomlik.

Nova Ren Suma: Imaginary Girls (Képzeletbeli lányok)

2013. szeptember 14., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Ruby azt mondta, a húga sosem fulladhat meg semmilyen körülmények között, hogy Chloe-nak nincs szüksége levegőre és minden baj nélkül át tudja úszni a víztározót, akár este is. Lehetett volna ez a történet az, amikor Chloe leúszik az elsüllyesztett városrészbe, Olive-ba, hogy felhozzon egy emléktárgyat. De e helyett az egyik osztálytársuk, London holttestét találják meg aznap éjszaka a vízben, és ez mindent megváltoztat.

Az addig elválaszthatatlan testvérek elszakadnak egymástól, mivel édesapjuk nem ugyanaz, Chloe elköltözik a sajátjához, el Olive rejtélyes városkájától és el Rubytól, a város legnépszerűbb, legintenzívebb, legmágikusabb lányától, a szeretett testvérétől. Két év után azonban Ruby betoppan, és Chloe a szürke, unalmas hétköznapjaiból visszacsöppen a hőn áhított régi életébe. Egy a probléma csak: semmi sem ugyanolyan, mint volt. És Chloe nem tudja eldönteni, hogy ő őrült meg vagy London mégsem halt meg.

Azért kezdtem ebbe a könyvbe, mert még mindig valami ínyencségre vágytam, és a borítója is annyira gyönyörű. Abstractelf megnyugtatott, hogy igen, ez a regény különleges, és mivel ő imádta, féltem tőle, hogy túl magasra teszem a lécet, és nem fog annyira magával ragadni. De az Imaginary Girls minden, amire vágytam, sőt még több is, teljesen elvarázsolt, és nem tudom, hogy fogom visszaadni a hangulatát ebben a kritikában.

Az írásmódja gyönyörű, és ez is segít abban a különleges atmoszféra megteremtésében, ami körüllengi. A főhősünk Chloe narrációja végig keserédes, hiszen a történet maga nem vidám, egy bizonyos változást mutat be a testvérek közötti kapcsolatban, és ezek mellett pedig ott van az a kérdés, hogy mi történt Londonnal. Ezzel szemben áll Ruby és Chloe múltja, ahol mindkettőjüknek a másik volt a legfontosabb, és erre az időszakra Chloe boldogan tekint vissza, és a regény jelentős részét a visszaemlékezések teszik ki, ezen felül Suma remekül szövi bele még a történetbe a „mi lett volna” életképeket, amitől még jobban domináns lesz a valami iránt vágyakozó, szomorkás hangulat.

A könyvnek két fő motívuma van, ami nagyon ügyesen már a borítón is látszik: Az egyik a rejtélyes víz. A történet harmadik főszereplője a két lányon kívül a víztározó, amit 1914-et építettek, ezzel elöntve a város egyik részét, melyben a legenda szerint még mai napig is ott élnek a víz alatt az emberek, akik nem akarták elhagyni az otthonaikat. A víztározó tömege végig ott leselkedik az olvasóra, veszedelmes és hátborzongató erőként. És ahogy az olvasó és a karakterek nem tudják, hogy mi rejtőzik a víz felszíne alatt, úgy Ruby is rejteget valamit a védelmező nagytestvér és népszerű lány álcája alatt. Ruby és a víztározó sok szempontból egyformák: mindketten elemi erővel hatnak környezetükre és egyszerre halálosak és csábítóak.

A másik motívum a képzelet (lásd a cím), és itt jön be a könyv igazi egyedisége: Suma sokszor állít elénk olyan képeket, amikről már írtam, hogy nem történnek meg, csak Chloe játssza végig a fejében, ugyanakkor ezekkel a darabkákkal ad nekünk ötletet Suma arról, hogy mi is történik, és ezzel mossa el a valóság és a képzelet határát. Furán hangzik? Az is!

Ez egy szürreális, mágikus realista regény, amiben a fantasy szál végig ott van, de teljesen természetesként. Vagy mégsem? Chloe gyakran kérdőjelezi meg a saját gondolatait, mi van, ha csak ő látja a megtörténő dolgokat – és ezt hangsúlyozva azzal, mikor Chloe elképzeli, hogy ő megőrült és az egész regény története csak kitaláció, miután idegösszeroppanást kapott.

Hogy mi a regény helyes értelmezése? Suma azt állítja, hogy nincs, de szívesen veszi, ha az olvasók írnak neki, de semmit nem fog megcáfolni, mert mindegyik értelmezés igaz. Lehet ez a történet a már említett idegösszeroppanást kapott Chloe kitalációja, lehet ez a történet, ahol Chloe és Ruby az elválaszthatatlan testvérek kénytelenek felnőni, és Ruby bármennyire szeretné, hogy Chloe örökre a védelmező szárnyai alatt maradjon, ki fog törni onnan, miközben London a drogfüggőségével küszködik. De lehet az a történet, ahol Ruby egy mágikus képességgel megáldott lány, aki bárkit irányítani tud pusztán a gondolatával, és ő hozta vissza Londont az élők sorába, hogy Chloe is hazatérhessen, London pedig azzal küzd, hogy a mágia csak a városban tartja őt ébren.

Ez a könyv nem pörgős, nem akciódús, ez egy éjszakai vízpart, ahol azt várod, hogy egy hínár borította kéz nyúljon ki. Az érzékekre hat a borzongató leírásaival, miközben elvarázsol a szavaival, és próbára teszi az elmédet, hogy vajon te hogyan látod a történetet. Maga a sztori nem csavaros, az elején rájöttem a legnagyobb fordulatra, de végig fenntartotta a feszültséget, mert tudni akartam, hogy mégis hogyan végződhet, kapok-e valami utolsó nyomot, ami megváltoztatja a véleményemet arról, hogy most melyik történetet is olvasom. (Nem, még azóta sem tudtam eldönteni.)

A főtéma azonban a családi szeretet, lehet, hogy meglepő, de ebben az ifjúsági regényben egy deka romantika nincs, hiába állapítja meg a főhősünk, Chloe, hogy de helyes egy fiú. A két testvér feltétel nélkül szereti egymást, ennek állhat hátterében az, hogy két különböző apjuk van, és mindkettőjüket otthagyták az alkoholista anyjukra, így Chloe-t gyakorlatilag a nővére nevelte fel. Szól arról a könyv, hogy bár Chloe neheztel az anyjukra, rájön, hogy talán megbocsáthat neki, ha az anyja rászolgál, és a nagyon nehéz szülő-gyerek kapcsolatokat mutatja be. Ugyanakkor kiemeli Chloe, hogy a család nem a vértől függ, hiszen az apja elhagyta, és van még két féltestvére azon az ágon, akik semmit sem jelentenek számára és semmit sem tettek érte.

A könyv végül is nem több, nem kevesebb, mint egy kép a testvéri összetartásról. Ruby, aki a mozgató karakter, a legnépszerűbb lány (vagy éppen a lány, aki irányítani tud másokat mágiával), de mégis a legfontosabb számára Chloe. Mindent, tényleg mindent megtenne érte. És a sorok olvasása közben, csak arra tudtam gondolni, hogy én is azt akarom, hogy engem így szeressenek. A történetben a legkézzelfoghatóbb dolog a két testvér hűsége, áldozathozatala a másik iránt, még ha túl is szaladnak bizonyos határokon. Ezt Suma csak még jobban hangsúlyozza egy újabb meséjével, amit az Olive-ban lakó két nővérről szőtt, és ahogy ők sem hagyták el egymást a halállal és a vízzel szemben teljesen jól tükrözi Ruby és Chloe kapcsolatát.



„Nem voltam már benne biztos, hogy kiről beszél – a két Winchell nővérről, az idősebbről, aki tudta, hogy mit tegyen vagy a fiatalabbról, aki követte, vagy rólunk, való és valótlan, élő és halott, történelemkönyvekben feljegyzett vagy teljesen kitalált, a négyünk zavarodottan mosódott el egy hullámon együtt.”


A testvéri kapcsolatot mindennel együtt ábrázolja: hogy Chloe milyen vakon követi Rubyt, hiszen ő az egyetlen, aki szerette, (és egy idő után Chloe nem is engedi másnak, hogy szeresse őt), benne van a féltékenység, hiszen Chloe csak Ruby visszhangjának érzi magát, de mégsem annyira irigy, hogy ez bármi negatívat szüljön. De mivel a regény a változásról szól és valamilyen szinten a felnövésről, így Chloénak meg kell küzdenie azzal, hogy hiába bálványozza a testvérét, ő mégis titkolózik, sőt, nem is tökéletes (mikor éppen mindenáron távol akarja tartani az édesanyjuktól, vagy túlzásba esik Chloe védelmezését illetően.) És ezt is lehet akár valóságosként értelmezni vagy mágikusként: Ruby ereje csökken vagy Chloe jön rá, hogy Ruby ugyanúgy ember és léteznek hibái?

Az Imaginary Girls egy olyan regény, ami sokáig kísérteni fog, és bármikor rágondolok, tovább elemezhetem, hiszen annyi apró dolog van benne elrejtve. Rémesen összetett, zseniálisan megírt, mégis a legegyszerűbb dologról szól: a szeretetről. Aki egy egyedi, nem romantikus ifjúsági könyvre vágyik, azoknak ajánlom.



Kedvenc karakter: Ruby, Chloe

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a kivitelezés (mágikus realizmus, éljen!)

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Dutton Juvenile

Kiadás dátuma: 2011. június 14.

Oldalszám: 352 oldal

Honnan: saját, e-book

Stephanie Kuehn: Charm & Strange (Bájos & Furcsa)

2013. szeptember 9., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A tizenhat éves Winston Winters tudja magáról, hogy nem jó ember, és ezért tart mindenkit távol magától. Egyszerűen így könnyebb. Egy családi tragédia után, amiben meghalt a húga és a bátyja, új nevet vesz fel és az édesanyja egy bentlakásos iskolába íratja, ahol kívülállóként éli az életét. Régi barátja – legalábbis amilyen szinten lehetnek barátai – Lex, egy öngyilkossági kísérlet után Win elsőszámú ellenségévé vált, ám Winstonnak kisebb gondja is nagyobb ennél, ugyanis az iskola mögötti erdőben egy széttépett hullát találtak, és az eset egészen közel történt a teliholdhoz. Winston pedig nem emlékszik rá, hogy hol volt aznap éjjel. És persze pont ilyenkor kell az újonnan érkezett, különc lánynak is felfigyelnie Winre…

Andrew Winters kilenc éves és fényes jövő áll előtte, hiszen profi teniszjátékos. Egészen addig így is van, amíg meg nem történik Az Incidens, amikor is kórházba juttat egy másik gyereket. Andrew valamiért agresszív, lakozik benne valami mérhetetlen düh, amit nem tud kezelni. Bármennyire is szeretne a sportra összpontosítani egész nyáron, hogy behozza a lemaradását, a bátyjával kell mennie nyaralni. És ez egy olyan nyár, ami mindent megváltoztat…

Mivel éppen beteg vagyok, ezért valami rövid könyvre vágytam, és valami különlegesre, ami ilyenkor is le tudná kötni a figyelmemet. Mikor átlapoztam a friss megjelenéseket, nem igazán akadt meg rajta a szemem, de úgy szoktam könyveket válogatni, hogy ami fantasy, disztópia vagy nagyon komoly regény, azokat felteszem várólistára, még ha a fülszöveg esetlen is.  Hogy miért ecsetelem a találkozásomat ezzel a könyvvel? Mert bizony goodreadsen és molyon is, ez vérfarkasos, romantikus fantasynak van felcímkézve, és emiatt majdnem ki is húztam a listámról, mert nem szeretem az alakváltós történeteket. Aztán elolvastam az egyik kedvenc bloggerem véleményét, aki megnyugtatott, hogy ez bizony sötét, egyedi, és legfőképpen realisztikus regény.

Nem érzem úgy, hogy ez felettébb spoiler lenne, ugyanis a 20. oldalon már az olvasó látja, merre tart a regény, és hogy ennek vajmi köze van a fantasyhoz. Nyomokban olyan a könyv, mint Neil Gaiman Óceán az útvégénje, de míg ott a történet mind fantasyval, mind realista megközelítéssel értelmezhető volt, itt egyértelműen nem ez a helyzet, és nem is ez a regény központi témája. Kuehn nem akarja az olvasót megkavarni, minden szereplő a narrátoron kívül tudja, hogy a vérfarkasok csak a főhős képzeletének szüleményei, ezzel az elemmel csak a főhős zavarodott elméjét festi fel és egy kis feszültséget is kelt, hogy vajon a főhősünk ölte meg azt az embert, akit holtan találtak, (mert lenne rá oka) vagy tényleg egy vadállat volt.

De ez nem is krimi, ez egy lélektani regény leginkább, ugyanis a főhős két legnehezebb időszakát látjuk párhuzamosan. És ezért is kicsit emlékeztetett ez a regény az Óceánhoz, mert itt is egy családi traumát dolgoz fel/mesél el a narrátor több év távlatából. (És ugyanúgy pont egy nyáron történt.) Persze ebben semmi Gaimanes nincs, hanem inkább hasonlít Ellen Hopkinshoz, (és az ő ajánlása is található a borítón, ami most kivételesen igaz reklámnak bizonyul.)

A két történet önmagában is szívszorító, de annyira remekbe szabottan fonja őket össze Kuehn, hogy az valami leírhatatlan. Én egy nap alatt olvastam el a könyvet, mert bár kitaláltam az említett 20. oldalon a főhős sötét titkát, (túl sok ilyenfajta regényt olvasok), attól még érdekelt, hogy mi történt Winnel és pontosan hogyan, és az egész inkább a körül forog, hogyan is haltak meg a testvérei, ami szintén nem meglepő, de az a jelenet méltó tetőpontja a könyvnek. És extra bónusz érzelmi kínzás az olvasónak látni a három testvér boldogabb napjait, nem tudtam, mit tenni, mint szurkolni nekik, pedig az első laptól egyértelmű, hogy a két másik testvér halott.

Ez a regény egy érzelmi utazás, nincs nyomozás, nincs semmi iskolai cselekményközpontú történet sem. Lényegében egy nap zajlik le a jelen síkon (ami a „matter,” vagyis anyag címet viseli) és eközben engedi meg magának Win, hogy visszaemlékezzen arra a sorsdöntő három hónapra (ami az „antimatter,” vagyis antianyag címet kapta.)

Nagyon nyomasztó és sötét ez a könyv, és bár egyszerű a prózája, (de vannak benne gyönyörű mondatok), nem egy könnyed olvasmány. Néha meg kellett állnom, és letennem (ugyanakkor nem tudtam letenni, ez ilyen paradox), és volt, amit nem bírtam, és át kellett magam erőltetnem rajta, mert olyan gyomorforgató. Nem, nem véres és horror, hanem a lelki terror. A könyv tetőpontjai az érzelmileg megrázó és kifacsaró jelenetek, amiket még zseniálisabbá tesz a vérfarkasos-szürrális ábrázolás, ami még jobban hangsúlyozza a főhős zavarodott állapotát.

A regény lényegében azt meséli el, hogy Winston két világ között ragadt, nem akar meghalni, viszont élni sem tud, és a nap/a történet végére el kell döntenie, hogy mit tesz, mert az élet több mint lélegzés és létezés. Megöli-e magát vagy megpróbál végre élni? Ez az a főkérdés, ami hajtja előre a történetet, és az olvasót.

A könyv a traumák feldolgozásáról szól és a minden körülményt átvészelő szeretetről, hiszen hiába is éltek a karaktereink egy embertelen helyzetben, az egymás iránti szeretet tartotta őket életben. Hangsúlyos téma az öngyilkosság és a depresszió, hiszen több szereplőnek is ezzel kell megküzdenie, és míg van, akinek nem sikerül, jó páran kapnak második esélyt. (Akár megérdemlik, akár nem.) Felmerül még az alkoholizmus, a drogfüggőség, és akad csúnya beszéd, figyelmeztetésként azoknak, akiket ez zavar.

Enyhe spoiler, amit azért tartok fontosnak leírni, mert bár ajánlanám ezt a könyvet, tudom, hogy sokaknak pont ez a téma a vízválasztó. Tehát jelöljétek ki a szöveget az olvasáshoz:

A könyv főtémája a nemi erőszak, a pedofília és a vérfertőzés. Nem egy vérfertőző kapcsolat van benne, és nem is kettő. Kuehn zseniálisan bánik a témával és pont ettől lesz nagyon elborzasztó egy regény.

A Charm & Strange az idei év egyik legnagyobb meglepetése, hiszen hiába kezdő író, a történet briliáns. Sötét, lelki vívódásokat ábrázoló regény, ami felteszi a kérdés, van-e olyan, hogy valakit túlságosan megtört az élet? Vajon begyógyulnak-e a sebek annyira, hogy újra megtaláljuk a boldogságot vagy vannak alapvetően kárhozott és rossz emberek? Összetett, megrázó, szívbe markoló történet. Aki elég erősnek érzi magát, azoknak ajánlom.

Kedvenc karakter: a három testvér, Lex, Jordan

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, hogy összetörte a szívemet

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: St. Martin's Griffin


Kiadás dátuma: 2013. július 11.

Oldalszám: 224 oldal

Honnan: saját, e-book

Moly Revolution

2013. szeptember 7., szombat


Ugyan már, őszintén, ki hitte volna, hogy nem írok erről én is posztot. Igazság szerint ma hátra akartam dőlni és élvezni a kis sütimet a betegségemmel és a kis napi pornó fanficemmel, aztán felébredtem erre…

Aki nincs fent a moly közösségi oldalon, annak ez a poszt nem fog semmit mondani, szóval nyugodtan átugorhatjátok. Amit tudni kell, hogy bár az utóbbi két hónapban az egészségügyi dolgaim miatt nem vettem részt a moly életében, mégis úgy érzem, hogy az oldal nagyon sokáig szerves része volt az életemnek. A molynak köszönhetem, hogy könnyedén találtam hasonló ízlésű embereket és barátokat és remek könyveket és vitapartnereket.

Ami most történt, szerintem arról már mindenki tud, de ha mégsem: Nima egy karcnál egy élesebb, humorosnak szánt kommentje miatt moderátori felszólítást kapott, írt erről egy blogposztot, mely azt eredményezte, hogy mind őt, mind aki ott kommentált, azokat törölték a molyról. És most egy remekbe szabott bejegyzést tett közzé a moly, miszerint minden blogger, aki erről ír és a molyt szidja, az csak a látogatottságért teszi. (Milyen jó, hogy én már bezártam a blogot, és mindig is tettem a látogatottsági adatokra.)

Sokan kritizálják a molyt, hogy nem lehet véleményt nyilvánítani, hogy miért kell névtelenül jelentgetni, hogy ez egyenesen gerinctelen (!). Tudjátok mit? Hülyén fog kijönni, de olvassátok végig, amit írok. Nem értek egyet mindennel…

Nehéz a negatív kritika…

Az, hogy Nimát és a többieket törölték, mert a blogján véleményt írt és ez a moly felületére van linkelve, abszurd. A molyosok és adminok soha nem ellenőriznek minden linket, és milyen jó, hiszen a fanfic zugban fétis pornókat is cserélünk, és bár odaírjuk, mit tartalmaz a link, mégis lehet valaki szerint káros. Oké, értem én, mellébeszélek, a gond az volt, hogy Nima és a többiek a molyt kritizálták, amire a moly válasza, hogy ez – most figyeljetek – rágalmazás és hazugság terjesztése.

Honnan ismerős ez nekem? Attól a magyar írótól és barátaitól kaptam meg ezt, akik nem örültek a negatív kritikának és perrel fenyegettek, meg hogy megölnek. Szóval, bár értem, hogy fáj a szerkesztőknek a negatív kritika és úgy érzik, hogy mikor jött az új sablonváltás meg a karcszabályozás és egyéb vízválasztó dolgok, akkor volt egy „keménymag,” akik mindig felszólaltak, nem tudom ezt az indoklást komolyan venni. És attól még, hogy pont Nimáék voltak, akik erről a molyon beszéltek, nem ők az egyetlenek, akik így éreznek. Mindig lesznek, akik nem szólnak semmit, elbújnak a háttérben, esetleg, akik mindkét félnek jót akarnak tenni.

A moderálás nem könnyű dolog…

Vegyük az alap kommentet, amiből kiindult mindent, én talán, ha az én vallásomra mondják, sértőnek tartom. Mit tettem volna? Odaírok Nimának, hogy „figyelj, ez engem pl. sért, át tudnád fogalmazni, elmondanád, hogy érted?” Ez nem azért van, mert ismerem Nimát, bár szeretem olvasni a blogját, nagyon ritkán beszélek vele, és bár tudom, hogy vele lehet értelmesen vitatkozni, nekem alap reakcióm az, hogy visszaszólok bárkinek…

Amiből rengeteg bajom keletkezett. Említett magyar írónő baráti köre megtalált molyon és ott zaklattak, sőt, egyik „cuki klikkből” (ahogy őket hívják) egy lány elkezdett engem szidni, mikor tudta, hogy nem vagyok gépnél és nem tudok válaszolni. Az első esetben én kaptam figyelmeztetést a moderátoroktól, töröltem a hozzászólást, amit kellett, ERRE az engem földbe tipró kommentet simán újraposztolhatta az írója a saját értékelése alá… Mai napig ott van. Második esetben is szintén mai napig ott van molyon fent az engem becsmérlő komment, és ezek jóval túlmennek a moly irányelvein.

Ebből azt akarom kihozni, hogy én a moderálás rossz oldalára jutok mindig szerencsétlenül, tiltottak le azért, mert rászóltam valakire, hogy ne ugorjon mindenkire rá az értékelésem alatt, de nem ez a lényeg.

A moly közösségi oldal, és mint olyan rengeteg ember van rajta, rengeteg véleménnyel, értékrendszerrel és a többi. Szóval én a mások szerint gerinctelen jelentgetést nem tartom annak. Szerintem igenis jó dolog, ha névtelenül az ember adminhoz tud fordulni, mert pl. az én esetem bizonyítja, hogy van, amit nem lehet elintézni szépen, se tiltással.

Most ugyanúgy vannak fent homofób értékelések, amiktől elém ül a vörös köd (nem, nem a Kick-Ass-beli), hogy ugyan az miért maradhat fent? Volt olyan, aki az én vallásomat tiporta a földbe, mert azt hitte az aranyos és vicces dolog, és bár morogtam magamban, hozzá én sem szóltam oda, mert minek?

Hogy ebből mit akarok kihozni? A moderálás nehéz dolog ennyi embernél, és azért is elégedetlen egy halom felhasználó, mert a „kurvaanyádozós” hozzászólások még fent vannak, utólag, visszamenőleg nem kapnak érte büntetést, és a molyadminok most kezdenek el szigorúbban fellépni. Piszok meló, tényleg, mert egyrészt én nem bírnék ennyi emberrel kommunikálni, másrészt ennyi tartalmat lehetetlen átnézni, és ha csak a jelentésekre támaszkodnak, az nem biztos, hogy jó, mert sokan vannak olyan harcedzettek, hogy átlapoznak a problémás tartalom felett. Egy biztos, és töröljenek felőlem engem ezért, a moderáláson valahogy változtatni kéne.

A molyok komédiája

Úgy látom, hogy két csapat meccsel most, én pedig halkan nevetek, mert van egy harmadik csoport, akik mindkét oldalra játszanak. Emberi kétszínűség, a legélvezetesebb formájában!

Ott a fiatal nő (felteszem, fiatal és nő), aki fenyegetett, zaklatott engem, most Nimáék oldalán játszik ÉS eközben követeli, hogy engem töröljenek az oldalról. :D Mindenki helyesel hozzá, amit innen köszönök.

Eközben ott vannak a plagizáló nyuszkók, ugyanis az elmúlt hetekben megint loptak rólam, persze ők is élvonalban elől ott állnak, hangoztatják mások véleményét, hogy befogadja őket a moly. Illetve egyszerre próbálnak mindkét oldalnak igazat adni, miközben önmaguknak mondanak ellent. Az egész olyan, mint egy vígjátékbeli gimis osztály, ahogy Üstökös a posztjában nagyon szépen rámutatott.

Értem én, a moderátorok nem fogják az értékelés- és blogmásolókat törölni, (pedig de jó is lenne) hogy nem fognak rendet tenni köztünk és utópisztikus békét teremteni. Tudjátok miért? Mert ahhoz mi is kellünk, a molyok, mint egy közösség. Hogy igenis meg tudjuk beszélni a dolgokat, hogy igenis lehessen negatív kritikát írni, hogy igenis, ha a kedvenc könyvedet valaki leszidja, bármilyen buta is a másik ne fenyegessük perrel és akarjuk megölni. De ez alap emberi viselkedési dolog, ennek köze nincs a szerkesztőkhöz.

És hogy miért írok erről? Mi köze az egészhez ennek? Mert nekem a moly a közösség és nem az adatbázis, szeretem azokat, akik megleptek a betegségem alatt, és amikor nehéz időket élek, pedig nem is ismernek. Szeretem azokat, akikkel elbeszélgettem könyvekről és filmekről és legszívesebben rájuk akaszkodnék, hogy „jajj, te jó ég, te vagy a lelki társam.” Nem szeretem azokat, akiknek, ha a kommentjére ránézek, görcsbe rándul a gyomrom, mert annyira nem vesznek ember számba és lealacsonyítóan beszélnek rólam. Nem szeretem azokat, akik népszerűek akarnak lenni, ezért a nagy bloggerek alját nyalogatják.

Szóval az egész molynak van jó és rossz oldala, és én úgy vélem, hogy mindig lesz. Nem tudom, hogy meddig megy el majd ez a molytisztogatás, nem tudom, hogy marad-e hely nekem ott. Alapvetően úgy látom, hogy hiába akarnának minden negatív elemtől megszabadulni, vagy rendet tartani, tökéletesen ez sosem fog eltűnni, mert ez sosem lesz utópia: Mindig lesznek lázadók és klikkek és emberek, akiket én/te/az adminok nem szeretnek, ez elkerülhetetlen, és igen, bár szeretnék jó pár embert sosem látni többé a molyon, azért a végleges törléseket én túlságosan erősnek érzem.

Várjuk a fejleményeket! Egyetek sok csokit és olvassatok helyettem is!
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.