Ugrás a fő tartalomra

Tabitha Suzuma: Hurt (Fájdalom)

Hogy akadtam rá: Tabitha Suzuma rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Mathéo Walsh sztár műugró, jövőre esélye van az olimpiai aranyéremre is. Kitűnő tanuló, népszerű az iskolában, remek barátai vannak és megtalálta élete szerelmét is a csodálatos barátnője személyében. Annyi problémája van csak, hogy az edzője és a szülei is elvárják tőle a maximumot, úgy néz ki, az Olimpiára való készülés miatt idén nem mehet nyaralni a barátaival Franciaországba bármennyire is szeretne. Aztán egy verseny hétvégéjén minden megváltozik, hiába lett első helyezett Mathéo nem emlékszik semmire, de hirtelen irányíthatatlan düh kezdi uralni, és nincs kedve élni sem. Vajon milyen szörnyűség történhetett vele, ami teljesen átformálta az életvidám fiút?

Azért akartam elolvasni ezt a könyvet, mert Tabitha Suzuma írta, akitől eddig a Forbiddent olvastam, talán a címéből is kitűnik, hogy az a könyv egy elég kényes témáról szól, a vérfertőzésről, és mindezt zseniálisan teszi, az olvasók szívét összetörve. Valami hasonló katarzist vártam ettől a könyvtől, és lehet, hogy önmagában aki a Forbidden ismerete nélkül olvassa, annak tetszene a regény, de a külföldi kritikák se tudják mire vélni ezt a könyvet, és őszintén én sem.

Ez egy komoly témát boncoló regény akarna lenni romantikus történettel, és talán ebben van a hiba. Úgy éreztem, Suzuma nem tudja éppen, melyik szálra helyezze a hangsúlyt, és ezért felborult az az egyensúly, ami kéne ilyen téma adagolásánál, és bekövetkezett, ami egy ilyen könyvnél rémes: untam és a drámai részeket pedig pókerarccal olvastam tovább, imádkozva, hogy legyen már vége.

Van persze jó is a könyvben: ez pedig a karakterek ábrázolása és az ő viszonyaik. Mathéo és két barátja a felső tízezerbe tartoznak, és a szerelme, aki szegény, de ösztöndíjjal tanul Mathéóék sulijában, mind abszolút emberiek, és kellemes volt a barátságukról olvasni, a bolondozásaiktól egészen az egymás iránt való törődésükig.

A történet elején Suzuma felvázol két fajta családot: Mathéóét, a tipikus rideg, távolságtartó, sikerorientált szülőket, és Loláét (Mathéo szerelmének) egy szülőből álló családját, ahol a gyerek és az apja igazi elválaszthatatlan jó barátok. Ezzel a témával játszik (sajnos kizárólag érintőlegesen) Suzuma, hogy végül is nem a pénz számít, vagy hogy hány szülője van az embernek, hanem a szeretet. Természetesen ez nem ennyire sablonos, ebben a részben tart meglepetéseket számunkra, és bemutatja, hogy nem minden az, ami elsőre látszik. Ékes példa Mathéo és a kisöccsének kapcsolata, hogy hiába az elnyomott kisfiú Loïc, mégis nem irigyli a bátyját, hanem őszintén szereti, és igazi meglepetésként éri főhősünket, hogy ő az egyetlen, aki kitalálja, a maga nyolcéves eszével, hogy Mathéóval történt valami, ami megváltoztatta.

Viszont ennél többet nem nyújt a könyv, és elkövet Suzuma olyan írói hibákat, amitől én személy szerint falnak megyek. (Ezért lehet, hogy más imádni fogja ezt a könyvet.) Az első az aránytalan felosztás, ami nem csak a hangnemben és a témák hangsúlyosságában mutatkozik meg: A prológus azzal indít, hogy Mathéo véresen és zavarodottan ébred a saját szobájában, majd nem elégszik meg azzal Suzuma, hogy innen indítsa a történetet, 120 oldal másról sem szól ezek után, minthogy visszaemlékszik arra, mi vezetett a végzetes hétvégéhez. Gondolnátok, de hát ez jó! Összerakhatjuk a kirakóst! Nem, ott el is vágja a szálat, az előtte lévő hetet írja le, sőt, visszaemlékezik a visszaemlékezésben két évvel ezelőttre, hogy hogyan is ismerte meg a barátnőjét. Ezek mind teljesen felesleges jelenetek, hiszen rövidebb és kevesebb jelenettel is fel tudta volna vázolni, hogy ők barátok, hogy Mathéo mennyit edz és Franciaországba akarnak menni nyaralni – összesen ez a három dolog, ami kiteszi a könyv első 20%-át, és bevallom, nekem a műugrás ilyen részletességgel nagyon unalmas volt. (Nem vagyok egy sportoló alkat.)

És ez a második baj: Suzuma elveszik a részletekben. A dráma, a depresszió és az öngyilkosság kérdését és érzelmi kavalkádját elfojtja a vacsorák részletes leírása (3 oldal felsorolás (!), hogy milyen fogások állnak az asztalon, mikor a főhősünk éppen nem tud figyelni semmire, homályosan lát és esze ágában sincs enni), sőt mindent Suzuma csak fizikailag ír le, és míg persze, vannak ezeknek fizikai tünetei is, mégis teljesen érzelemmentes maradt számomra a könyv, pedig egy megható és megindító történet akar lenni.

Mégis Suzuma a háttérbe tolja a fő komoly témát, és mindenáron izgalmas, feszültséget keltő (vagyis annak titulált) nyomozást tol a képünkbe. Ezt nem lehet másképp leírni: Rejtélyes akar lenni, azon kéne töprengenünk, hogy MI történt Mathéóval és KI tette vele. A szemfüles olvasók látják az utalásokat, a könyv FELÉNÉL ki lehet találni, egy jelenetben kb. ellőve az egész. Viszont ami igazán feldühített, hogy Matt a 240. oldalon EMLÉKSZIK MINDENRE. Míg eddig az olvasó Matt fejébe látott, olvastuk minden apró visszaemlékezését és vele együtt próbáltuk összerakni a kirakóst, innentől a narrátor kizár minket a tudatából, félvállról odavetett félrevezető nyomokat dob oda Suzuma (nem Matt! Mathéo egyértelműen köntörfalaz, de Suzuma erőlteti ránk neonfeliratokkal szinte, hogy IGEN, GONDOLD, HOGY Ő A TETTES! és megemlíteném, hogy már 40 oldala tudjuk, hogy nem, nem ő az), és ez egészen a könyv végéig, azaz újabb 200 oldalon át tart. Ez volt a leghosszabb infókivágás, amit olvastam (és a legutálatosabb is), hiába mondja el Mathéo, hogy mi történt vele, és a MI kérdésre választ ad a 240. oldalon, utána a KI kérdést kéne találgatnunk…

Az aránytalanság a könyv végére is jellemző. Ahelyett, hogy Mathéo küzdelmét látnánk a nagyon komoly témával, elutaznak (200 oldalon át) Franciaországba, ahol persze néha sír, de a sok frizbizés és pancsolás eltereli az ember figyelmét, és nem tudtam egyszerűen komolyan venni. Majd jön a lezárás, ami extra kiemelést igényel: Van egy eltúlzott drámai jelenet, ami szintén rengeteg érzelmi küzdelmet hozna magával, ezt nem látjuk, 10 oldal az egész, utána egy hattyúkat bámuló Mathéót látunk az epilógusban X évvel később, ÉS AZ ÉGVILÁGON SEMMIT NEM ZÁR LE!

Ez a könyv jobban járt volna, ha az epilógus utáni történetet írta volna, vagy ha a komoly témát traumaként kezeli, ugyanis Suzuma elérte, hogy egyszerű szerelmi történet adalékként van ott egy olyan dolog, aminek nem kéne és nem játék. Tudom, hogy nem így akarta megírni, mert Suzuma nem erről híres, de ez nagyon félresiklott valahol. Se a romantika kedvelőinek nem tudom ajánlani, mert a vége még olyan szemmel is borzalmas, se a komoly regények kedvelőinek, mert nekik meg túlságosan eljátszott és romantikus. De persze, saját felelősségre bárki nekivághat, de senki ne várja a Forbidden szintjét.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: aránytalan, nem fókuszál a komoly témára, jaaaaajjj az infókivágás 200 oldalon át

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Bodley Head

Kiadás dátuma: 2013. szeptember 5.

Oldalszám: 416 oldal

Honnan: saját, e-book

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónő könyveit. Úgy általában az egészről:   Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak. Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre. Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is ö