William Joyce: The Sandman and the War of Dreams (Az Álommanó és az Álmok háborúja)

2013. december 31., kedd

Hogy akadtam rá: Az Öt legenda (Rise of the Guardians) film ezen alapul.

Sorozat: A The Guardians 4. része.

Úgy általában az egészről: Katherine-t és Pitch elrabolta Anyatermészet, azaz Pitch lánya. Ami viszont még aggasztóbb, hogy még a lelki kötelékükön keresztül sem érzékelik az Őrzők a lány hollétét és kezdenek aggódni, hogy talán meghalt. Hogy megmentsék Katherine-t, a Holdbéli Ember régi ismerőse, Sanderson Mansnoozie, azaz az Álommanó segítségét kéri. De vajon időben érkeznek az Őrzők, és sikerül megállítaniuk Pitch gonosz tervét?

A harmadik rész függővége után izgatottan vártam ezt a részt, hiszen, te atyaég, előlépett Anyatermészet, aki Pitch lánya, és felmerültek bennem olyan kérdések, vajon Pitch mennyire emlékszik a lányára és vajon a lánya honnan szerezte az erejét és milyen lehet az élettörténete. No meg Katherine és Pitch lánya közötti hasonlóság azért nem semmi, alig vártam a kettejük interakcióit.

Be kell vallanom, hogy én a filmben nem voltam Sandy fanatikus, talán azért, mert jóformán semmit nem tudunk meg róla, és egy kicsit lelombozódtam, hogy ha az eddigi köteteket vesszük alapul, most az ő történetét fogjuk megtudni, és ami engem érdekel, az háttérbeszorult. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Ez a kötet csak névlegesen foglalkozik Sandyvel, elmeséli ugyan azt, hogy lett Álommanó, de ez olyan szorosan kapcsolódik Pitch-hez és az Anyatermészethez, hogy ez inkább erről a szívszorító apa-lánya kapcsolatról szól, sem mint a bátor Csillagkapitányról.

Azt is hittem, hogy az Őrzők majd tűzön-vízen át kalandoznak, hogy elérjék Katherine-t, és nem ez történt, mégis Joyce valami olyat alkotott, amit nagyon nehéz szavakba önteni. A könyv több mint fele Pitch és lánya története, és eközben le is kellett tennem egy órára a könyvet, mert annyira szívet tépő volt, hogy kellett egy kis lélegzetnyi szünet. (Amúgy a nagy komoly olvasnivalók között pont valami könnyedre vágytam, és úgy látszik, manapság a mesekönyv címke sem garancia erre.)

Álommanó
Maga a mentőakció pár oldalon belül megoldódik, de a történet lényege nem is ez, hanem a mondanivaló, amit Joyce olyan szépen becsomagolt. Az első szíven ütő dolog, az otthon fogalma, ami az Őrzőknek most oltalmat nyújt és a lelki sérüléseiket rendbe tudja hozni. Mindannyian árvák voltak és az élet kegyetlen volt velük és mind egyesével rájönnek, hogy bizony ide tartoznak egymáshoz, és ez az összesség adja az otthon melegét. Bármilyen rózsaszínen is hangzik ez, Joyce olyan szépen játszik a szavakkal és a karakterek keserű múltjával, hogy nem lesz tőle erőltetett.

A másik ilyen motívum az elveszettség és a szeretethiány, amit a többi Őrzőn kívül egy új szereplővel mutat be, akinek a története elég erősen hajaz egy iskolai bántalmazásra, aki annyira megtört, hogy mindenkitől fél. Ő is baráti szeretettel találja meg újra az útját az életben és Katherine-ről is hasonlóan ír gyönyörűen Joyce, amivel azt mutatja be, hogy a történetek – mert Katherine-ből lesz a mesemondó Lúdanyó – milyen szerepet játszanak az emberek életében, hogy elfogadják és megértsék az életüket:

„Lehet, hogy ez az elveszett lány volt a legfiatalabb a csapatukban, de mégis sokféleképpen ő volt a legidősebb lélek. Árván maradt, ahogy minden Őrző, és csakúgy mint ők megtalálta a bánatból való kivezető utat. Habár velük ellentétben a lány útja nem vakmerő cselekedetek, a mágia tanulmányozása vagy csodálatos erők használatát át vezetett. Valami ezekkel hasonlóan ritka dologgal ajándékozták meg: egy nyitott és buzgó elmével. A figyelem és hallgatás adományát birtokolta, hogy megfogja a többiek életének fájdalmát és történéseit, és megértse.”

Álommanó szigete felülről
A kötetnek ezen kívül két nagyon erős főmotívuma van, és ezek bemutatásához is a karaktereket állítja a középpontba Joyce. Az első a kívánságok és az álmok fontossága. Sandy, akit a filmből Álommanóként ismerünk, képviseli a reményt, hiszen a kötetben az összes Őrző a depresszió határát súrolja, mind összetörtek és tehetetlenek, de Sandy konkrétan egy álommal reményt ad nekik. Joyce rendkívül remekül játszik a témával, hogy a legsötétebb égen is látják Sandy fényét, ami utal arra, hogy a legsötétebb időszakokban is egy álom mennyi reményt tud jelenteni az embernek. Ezzel ellentétbe állítva, ott vannak az Álomkalózok, akik az álmokat végleg kiszívják az emberekből, és van egy olyan szereplő, aki inkább öngyilkos lesz, mintsem álomtalanul – rémes állapotban kelljen tovább élnie. (Igen, egy picit ennél a jelenetnél tettem le a könyvet pityeregni.)

A kívánságok pedig úgy kerülnek a képbe, hogy Sandy Csillagkapitányként hullócsillagokat vezetett és így teljesítette az emberek (és egyéb lények) kívánságait. De nem akárhogyan, nem dzsinnként bármit megtett, hanem egy álmot küldött a teljesítésre érdemes kívánságok gazdáinak, és az az álom hajtotta előre az illetőt, hogy elérje a kívánságát. Milyen jó már ez? Gyerekkönyv, mégis reálisan azt mondja, tenni kell a saját vágyaink eléréséért, ugyanakkor mégis képes fenntartani a mágikus hangulatot. Sőt! Még a kívánságok és a vágyak mibenlétét is remekül boncolgatja:

„– Az emberek gyakran… vannak összezavarodva – mondta nekem egy csöndes éjjelen, ahogy átrepültünk az égen. – Azt akarják, amire nincs szükségük vagy nem tudják használni vagy sosem tenné őket teljessé.
Igaz. Büszke voltam rá, hogy fejlődik.
– Azt hiszem, igazából minden kívánság egyforma – folytatta. – Mindegy miért kívánnak, igazából boldogságot akarnak.”

Álommanó szigete
A másik főmotívum pedig nagyon érdekes, főleg egy gyermekkönyvben: ez a gyűlölet, a harag és annak következményei egy emberi lélekre nézve. Azt mutatja be Joyce, hogy a gyűlölet mire képes, hogy tönkreteszi a legjószívűbb embert is, és ők nem mások a történetben, mint Pitch és a lánya.

„Hamarosan a gyűlölet állt a háború középpontjában, és a gyűlölet hatalmas erő. A rossz embereket még rosszabbra fordítja, a jókat pedig megőrjíti.”

Egyrészt a nagy háborút is a harag vezérelte, tehát a jó oldalon álló embereket sem kerülték el a negatív érzelmek és talán ezért is veszítettek. Legalábbis Pitch, aki az Aranykor hőse volt, és így annak jelképe, azért bukott el és tudták megszállni a gonosz lények, mert mikor megtudta, hogy meghalt a családja, valami megtört benne, és már nem próbált az ellenfeleivel tisztességes és emberséges lenni.

Holdbéli Ember
Mellette ott van Anyatermészet, aki szintén megkeseredett édesanyja halálától és hogy az apja nem talált rá. Joyce a rá jellemző módszerrel, hogy a mágikus elemeket párhuzamosan mutatja be valós életbeli dolgok mellett, oldja meg ezt a helyzetet is: A lánynak választania kell, hogy örökre egyhelyben marad és a dühében fortyog, afféle átokként, vagy elfogadja egy barát segítségét és megpróbál tovább lépni.

A Pitchiner család karakterei mutatják be azt, hogy bárkivel történhetnek szörnyű dolgok, és követhetnek el ezért hibákat, és felveti a kérdést, hogy vajon van-e innen visszaút?

„Ha ő és az apja tudták volna az igazat.
Akkor két szív, ami az Aranykor közepén együtt volt, nem keményedett és keseredett volna meg és nem vált volna ilyen kegyetlenné. Ez a két sebzett szív nem hozta el volna a Csodák Korának végét.”   


Álommanó
Tehát a negyedik rész is hozta ugyanazt a színvonalat, ha nem többet, mint már megszoktam William Joyce-tól. Nagyon megérintő és elgondolkodtató mese, ami úgy érzem, megadja azt a kis mágiát, ami kell a mindennapokhoz, akár felnőtteknek is.


Az illusztrációk a könyvből származnak, ízelítő gyanánt tettem fel, tehát jóval több található meg benne. A rajzoló maga William Joyce.

Anyatermészet

A legújabb Őrző: Álommanó

Az Őrzők segítői: A Medve, Petrov, Mr Qwerty, Hold Lámák

Az Őrzők segítői: Dzsinn, Katherine és Kailash, Punjam Hy Loo repülő elefántja, Fogtündér, Harcos Tojás

A gonoszok: Félelemlények, Pitch, a Rémálmok Királya, az Álomkalóz, Pitch galleonja, egy Rémálom Ember

Az Őrzők: Toothiana Királynő, Katherine és Éjfény, Ombric, Északi, Nyúl


Kedvenc karakter: Katherine, Éjfény, Északi, Nyúl, Pitch, Anyatermészet

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a világ, PITCH, ANYATERMÉSZET, A FÜGGŐVÉG

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Atheneum Books

Kiadás dátuma: 2013. november 5.

Oldalszám: 240 oldal

Honnan: saját, e-book

Karen Wallace: Wendy

2013. december 28., szombat


Hogy akadtam rá: Pán Péter feldolgozásokat kerestem.

Úgy általában az egészről: Wendy Darling nem olyan lány, akire az apja vágyott: kíváncsi, őszinte, nyughatatlan és nem érdeklik a szép ruhák meg a bálok. Viszont Wendy élete nem mesébe illő, ugyanis a szülei nem figyelnek rá, és a dajka, akire rábízták a Darling testvéreket, egy megkeseredett nő, aki másban sem leli örömét, minthogy rettegésben tartsa a gyerekeket súlyos büntetésekkel a legkisebb véletlenekért is. A verések és lelki terror uralta gyerekszobában ezért Wendy a saját képzeletébe menekül, és váltig állítja bárkinek, hogy a kutyája beszél hozzá. De a lánynak nem csak ezzel kell megküzdenie, egy másik jómódú család gyermekeivel kéne összebarátkozniuk, akiket legjobban a szociopata jelzővel lehetne illetni, és Wendy egyik éjszakai kirándulásai során felfedez egy titkot, ami lassan romba dönti az egész életét: Édesapjának viszonya van egy másik nővel. De mit tehetne Wendy, aki még messze nem felnőtt és nem is ért mindent, egy ilyen lehetetlen helyzetben?

Pán Péter sosem veszít... és csalódást sem okoz.
Pán Péter átdolgozás ez a könyv, és ha szétnéztek, mindenhol le van pontozva. Ezért is féltem, amikor karácsonyra megkaptam, hogy vajon ugyanúgy járok-e vele, mint a Csontszürettel, hogy kötelességből végig kell majd olvasnom. Félve kezdtem neki, de aztán egy nagyon jó regényt kaptam, bár abszolút nem azt, amire számítottam.

Úgy reklámozzák, hogy a történet Wendy életét mutatja be mielőtt Pán Péter elment volna érte, ezért sokan arra gondoltak, hogy ez majd megindokolja, hogy Wendy miért ment el olyan könnyen Pánnal Sohaországba. Csak abba nem gondoltak bele, hogy ez vajon mit jelenthet.

Hiába írja a Pán Péter mesekönyv, hogy Wendyék családja boldog volt, már az eredetiben is lehet érezni, hogy Wendy szülei nem szerelemből házasodtak, és ebben a könyvben ezt mutatja be Wallace. Wendy családja nem kifejezetten rémes, de mégis mindkét szülő annyira el van foglalva a saját kis világával, hogy nem látják az egyre növekvő problémát a gyerekek körül.

A könyv bár nem fog könnyeket fakasztani, nyomasztó, és lassú olvasnivaló, nem csak azért, mert nem cselekményközpontú és igazából könnyen kitalálható a családi titok, hanem mert abban rejlik a szörnyű varázsa, ahogy az olvasó összeköti ezt a Pán Péterben megismert világgal. Sok helyen láttam kritikákban, hogy kérdezgették ugyan mi köze van ennek az eredeti meséhez, és noha tényleg különálló történet, egyfajta újraértelmezése annak. Wendy itt annyira lelki sérült – amit még önmaga sem vesz észre, és legtöbbször ő a narrátorunk –, hogy a traumái már skizofréniát váltottak ki belőle, és a felnőttekben való csalódása miatt fogja felépíteni Sohaországot a történet utolsó mondataiban. A könyvben mindenfelé látunk apróbb utalásokat az eredeti mesére, ezek hol láthatóbbak (a kutya, aki Wendy kedvence és akit emberi értelemmel ruház fel és inkább őt szeretné dadusának), hol elrejtett utalások: A dadust jellemzik krokodilként, Wendy anyaszerepet vállal magára a többi testvérével szemben, albatrosz madárról beszél, ami eléggé hasonlít a Sohamadárra, a rokonoknál a gyerekekkel kis faházat építenek, mint az eredeti mesében, és az egyik szereplő mániája az indiánok kalandjai.

Ezek mellett két szereplő is fellelhető árnyaltan, akiket nem nevez nevén Wendy, de fel lehet ismerni. Az édesanyját tündérnek nézi egy rajzon (ő lenne Csingiling), és Thomast, a mentálisan sérült kisfiú, aki agyilag sosem tud felnőni, pedig teljesen elbűvöli a repülés. Thomas így megformálja Pán Péter karakterét teljesen, hiszen ahol lakik, Wendy rokonainál vidéken, a lány számára maga a paradicsom, mert úgy érzi, ott megáll az idő, nem kell a felnőttek dolgával foglalkoznia, és Wendy Thomasnál nem szeret senkit jobban. Ám jön Wendy anyja a képbe, akivel Wendynek „versenyeznie” kell Thomas szeretetéért. Ismerősen cseng a Wendy/Pán/Csingiling háromszöggel. Viszont pont ez a háromszög adhat sokaknak okot, hogy ezt a könyvet ne olvassa el, mert bár nem részletes, elég kellemetlen vérfertőzéses alhangjai vannak, és aki Pán/Wendy páros rajongója, az valószínűleg nem fogja szeretni ezt a fajta értelmezést.

Amúgy a könyv karakterközpontú regény, és bár a mindent tudó E/3-as narráció inkább olyan érzést keltett, mintha karakterről karakterre ugráltunk volna, nem volt zavaró, és jót tett a regénynek, hogy nagyjából az összes szereplő szemszögéből láthattuk a történetet.

Mindenki teljes és kidolgozott karakter, viszont a legtöbbet az ember meg akarja fojtani egy kanál vízben is. Nagyjából mindenki önző, csak a saját érdekei és a pénz érdekli, egy kicsit ezt is mutatja be ez a regény, hogy mennyire el tudunk távolodni mi, emberek egymástól, hiába lakunk akár egy fedél alatt, ha képtelenek vagyunk a saját orrunknál tovább látni a világból bármit is. Wendy és a szomszéd lány Esther az egyetlenek, akikre teljességgel azt lehet mondani, hogy szerethetőek és mindkét lány előbb helyezi mások érdekeit, és gondoskodni akarnak másokról.

Ezenfelül persze minden személynek meg van a maga kis problémája, és inkább erről szól a könyv, hogy hogyan oldják meg, vagy hogyan nem, hiszen van, aki annyira önző, hogy nem képes változtatni semmin. Wendynek meg kell küzdenie azzal, hogy az apja szeretné, ha lányos lány lenne, amit a társadalom elvár, és miután rájön, hogy az apja félrelépett próbálja gyűlölni, később az anyját ugyanezért, és rá kell jönnie, hogy bármilyen rémesen is viselkednek a szülők egy gyerekkel, nehéz leküzdeni azt a vágyat, hogy a szülők oltalmazzanak minket. Még az abuzív dadust is megsiratja, mikor elküldik a háztól, mert annyira megszokta. Esther, a másik család előző házasságból való gyereke, küzd az anyja halálával és az új mostohaanyjával (aki nem egy szimpatikus személyiség), és a nők jogaiért is harcol, amiért sokan megvetik.

Mrs. Darling már egy nehezebben besorolható karakter, valahol önző, és Pán Péter motívumként valahol azért, mert sosem nőtt fel igazán, gyerekként gazdag családban mindene megvolt, és most nem tudja, hogyan kezelni a szűkös anyagi helyzetet. Elsőre a külsőségek fontosak számára, és mindenben a férje kedvére tesz, míg amikor Mr. Darling a földbe is tiporja. Ő fejlődik valamennyit a regény folyamán, bár nem mondanám rá, hogy tökéletes anya lesz. (Főleg, ha vérfertőzésesen értelmezzük a regényt.) Mrs. Darling ezek mellett a mintaképe annak, amikor hercegnőnek képzelik magukat a nők, és elvarázsolja őket a fényes jövő képe annyira, hogy nem veszik észre, hogy nincsenek hercegek.

Mr. Darling teljesen ellenszenves – nekem az eredeti mesében is az volt –, aki a tipikus „mindig mindenért más a hibás” alapelvet vallja, ezek mellett pluszban még alkoholista is, és szintén a külsőségek és a pénz rabja. Letitia, Wendy kínzója pedig egy olyan lány, aki nem éppen okos, de az anyját utánozza mindenben, és annak lesz áldozata, hogy meg akar felelni az édesanyjának. Nem áll tőle távol a manipuláció, érzelmi zsarolás és az öngyilkossági kísérlet sem. Ezek a karakterek viszont nem sokat változnak, vagyis…

Hiába mondják sokan, hogy a regénynek pozitívan csengő vége van, mert nem igazán. Minden problémamegoldás gyorsan jön, átmeneti érzést kelt, és ne feledkezzünk meg a közelgő háborúról, ahova Michaelt és Johnt is küldeni fogják. (Plusz akikről mintázták a Darling fiúkat, azok közül tényleg halt meg egy a háborúban.) És persze, míg sok olvasó azzal nyugtatta magát, hogy majd jön Pán Péter és elröpíti Wendyt, de igazából az utolsó sorok arra utalnak, hogy bár minden normálisnak tűnik már a házban, Wendy teljesen összeomlott, hiszen annyira megutálta a felnőtteket, hogy a fejében Sohaországban fog élni.

A Wendy nem egy kedves könyv, de nem is végtelenül szomorú. Nem akar megríkatni, nem akar semmilyen tanulsággal fejbe vágni. Ez a regény minden, ami Sohaország nem: kegyetlen, nyers, rideg és rettentően valós. Bemutatja, hogy a világ szürkeségében is lakhat egy kis Sohaország, és nem kell hozzá tündérpor, egy halhatatlan fiú és repülés, csak egy kis képzelet. Ha ártatlan meseként szereted a Pán Pétert, jobb ezt a könyvet kihagynod. Viszont ha Pán Péter világa megbabonázott a sötét rejtett dolgaival, akkor lehet ez a te könyved.

Kedvenc karakter: Wendy, Esther, Thomas

Ami kifejezetten tetszett: hogyan lehet összekötni a Pán Péter mesével

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2005. augusztus 1. (eredeti: 2003. október 6.)

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék édesanyámtól

2013-as tévésorozatos toplisták

2013. december 27., péntek

Mivel már elmentek a sorozataim téli szünetre, úgy gondoltam, előrehozom az éves sorozatos posztomat, amire tavaly is volt igény. Amit meg kell állapítanom, hogy az idei év számomra borzalmas volt – ez majd látszódik a könyves záróposztomon is – és a sorozatokkal se volt szerencsém. Egyszerűen az újoncok nem ragadtak úgy magukkal, főleg nem elsőre, és noha akad jó pár sorozatban potenciál, semmi sem A Nagybetűs Sorozat, ami tartja a lelket az emberben hétről hétre.

Megtörtént idén, hogy kaszálnom kellett sorozatokat, ezekre általában évadok után esik sor, de idén annyira, de annyira romlott a színvonal, hogy két régi kedvencemtől is meg kellett válnom. Már tavaly kijelentettem, hogy a Vámpírnaplók rozoga lábakon állt, és igazam lett, mikor azt mondtam, hogy az Originalok kiválásával nézhetetlen lesz a sorozat. Míg a legtöbben Damon-Elena-Stefan miatt nézték a sorozatot, én a kellemes történetért szerettem, ami a 3. évadban volt a legjobb, és már látszott, hogy a 4-ben sem tudtak semmit csinálni. Számomra a Silas szál behozásával szétrombolták az eddig mitológiát és az 5x01 résszel búcsút vettem a sorozattól.

Még rosszabb, hogy megtettem azt, amit sosem hittem volna, kaszáltam az Odaátot. Tudom, hogy rengeteg olyan rajongó van, aki visszasírta az első három évadot, én viszont a démonszál kedvelői közé tartoztam, de… amit előhoztak most a 9. évadban, az számomra minősíthetetlen. A történet jóformán semmiről nem szólt, ha igen, az is annyira unalmas ismétlés, hogy még én sem tudom elnézni, mert közben még csak nem is érdekes és izgalmas (Sam, aki nem Sam, a nyolcvanadik új angyal tábornok, mikor eddig nem volt ennyi tökös, vezető angyal, Dean hazudozása). Ami a legrosszabb, hogy számomra elcseszték a karaktereket, el kéne hinnünk, hogy Kevin, az írók kiskedvence olyan családtag, mint Cas, mikor alig kapott eddig szerepet, csak cselekményelemként, Dean pedig abszolút nem Deanes, ahogy Cas karakterét is képtelenek normálisan és egyensúlyozottan megírni (a pisilés totál újdonság, de az üzletvezetés nem?) És akkor ne is beszéljünk az egekbe szökő nőgyűlölő elemekről (Cast is gonosz vaginával csábítják el) és a nemi erőszak pozitív beállításáról. A 9x06 résszel örökre búcsút mondtam az Odaátnak, bár valószínűleg vidáman lehúz még egy évadot, én már nem leszek ott.

Ami még meglepett, hogy az Egyszer volt, hol nem volt, a sorozat, ami átvette a szívemben az Odaát első helyét, kasza közelben van, ez a jövő évtől és az új történetszáltól függ, hogy egyáltalán végigmaradok-e a 3. évadnál. Igen, én azok közé tartozom, akiknek a nagy, rohadtul átlátszó csavar nem tetszett, mert logikátlan és értelme nincsen így a nagy főgonoszunknak. Azon pedig csak sírva nevetek, hogy ennyi rész elhúzás után, milyen egyszerűen végeztek két nagy gonosszal. (Az Árnyék is annak számít.)

De nézzük a toplistákat:

KEDVENC SOROZATOK:

5. Emberi tényező (Almost Human): A sorozatról dióhéjban: A jövőben a rendőrök robotpartnereket kapnak maguk mellé. (akció, krimi, dráma)

Nem vagyok egy robotrajongó, igazából ezt is Abrams neve miatt kezdtem nézni, de már a trailerből láttam, hogy lesz itt kedvemre való párosítás. És igazam is lett! Noha a sorozat eddig epizódikus, rendőrségi nyomozós, kikapcsolódásnak tökéletes, és reménykedem, hogy egyszer valami nagy történet is kikerekedik, addig a humor miatt elnézegetem. Igazság szerint a karakterizálás sem az igazi, de a főszereplő páros dinamikája egy ideig még elviszi a sorozatot a hátán.


4. Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow): A sorozatról dióhéjban: Ichabod Crane 250 évvel később ébred, a mi világunkban, és valami nagy rejtélyt kell felfednie, ami egészen az ő koráig visszanyúl. (kaland, dráma, fantasy)

Tudom, hogy sokaknak ez a legjobb újonc idén, de számomra még nem volt az igazi az eleje. Szó szerint nevettem a sorozaton és közben sírtam, hogy lehet ezt szeretni, hiszen annyira szedett-vedett és logikátlan, és a nevetséges kameramozgatásokról ne is beszéljünk. Miután végigutáltam az első három részt (miután letettek arról, hogy a hazugságvizsgáló egy egész történetet tud elemezni, nem csak igen-nem kérdéseket, és a rendőrségi munkák is elhagyták a túlzásokat), végre egy természetfeletti nyomozós sorozatot kezdtem látni. Noha vajmi köze lehet az Álmosvölgy legendájához, egészen megszerettem, többek között persze az egyik kedvenc témámért, ami a Bibliai Apokalipszis.

3. Agents of S.H.I.E.L.D.: A sorozatról dióhéjban: A S.H.I.E.L.D. küldetéseiről szól. (akció, dráma, sci-fi)

Őszintén várható volt, hogy ez a sorozat a kedvenceim között fog szerepelni, hiszen a szuperhősös korszakomat élem, és visszakaptuk a filmekből Coulsont is. Szintén, mint a többi újonc, nem nyitott erősen, a karakterizálással nagyon sok gondja van, és egyszerűen hiányzik belőle valami, amitől igazi sorozatnak venném. Biztosan emlékeztek még a régi délutáni sorozatokra, na, nekem pont azt az érzést nyújtja. Nem tudok rá őszinte szívvel fangirlködni, nem gyújt bennem nagy érzéseket, de kellemes kikapcsolódás, amolyan popcorn mozi, mint ahogy a Marvel filmek is. Jelenleg itt is várom, hogy legyen valami nagy történet és jussunk túl a sok epizódikus nyomozáson, vagy legalább legyen fókuszban többet Fitz-Simmons és May.

2. Once Upon a Time in Wonderland: A sorozatról dióhéjban: A Viktória-kori Angliában élő Alice története egy különös világról, ami a nyúlüreg túloldalán van. Aka az Egyszer volt, hol nem volt sorozat melléksorozata Csodaországról. (kaland, dráma, fantasy)

Mikor a posztot elkezdtem írni, ez a sorozat állt az első helyen, de aztán jött a félévadzáró rész, és kezdek félni, hova tartunk. Az OUATiW másabb, mint az elődje, látszik, hogy nem több évados sorozatnak tervezték, hiszen már az első részek után a főgonoszaink háttértörténete kap szerepet, és mintha tanultak volna valamennyit az OUAT készítői, itt egyből fantasy történet van és nem minden flashback szól a nyálas főpárosunkról. Az egyetlen hiba a történetben sajnos eme románc, ami egészen biztosan a végcélja az íróknak, de roppantul unalmas és közhelyes, viszont Alice eddigi segítőtársa, a Kőr Bubi az, aki feldobta a sorozatot. Igazából lehetett volna a sorozat címe Alice és Bubi története. Nem éppen fordulatos sorozat (ugyan, hol vannak ma már az igazi izgalmas sorozatok), de a karakterek és a gonoszok kidolgozása remek, még ha a szemünket kiolvasztják is a gyenge, kisköltségvetésű számítógépes effektek.

1. Zöld Íjász (Arrow): A sorozatról dióhéjban: Az elkényeztetett, milliárdos Oliver Queen hajótörést szenved, feltehetően halott, ám öt évvel később teljesen más emberként tér vissza, elhatározza, hogy íjjal felszerelkezve, csuklyás igazságosztóként megtisztítja a várost. (akció, kaland, krimi)

Tavaly ez a sorozat volt az év újonca, bár akadtak lassúbb és felesleges részek benne, azt mondanám, hogy majdnem ez a tökéletes sorozat számomra. A töltelék részek is élvezhetőek és azért ügyelnek rá, hogy kapjunk egy-két nyomot a nagy sztori ívre is, ezek mellett pedig tényleg van dráma, nem csak álbesorolás. Az idei évben a Zöld Íjász másabb lett, egyrészt több karakterünk akadt és néha úgy éreztem, nem tudnak velük mit kezdeni (egyszerre mutatni a Team Arrow-t és Team Roy-t, plusz még az egyéb gyilkosokat nem mindig volt előnyös), és már úgy látom, hogy az írók hallgattak a közönségre és Laurelt leépítették. Tavaly nagyon idegesítően tolták Laurel karakterét az arcunkba, és nem is érdekel, ha végül mégis ő is lesz a Kanári, (bár a mostani Kanárit jobban bírom), mert idén végre az írók lemondtak róla, hogy ránk erőltessék az Oliver/Laurel szálat és ez mindkét karakternek jót tett. :D És persze a sorozatnak is. Nem utolsósorban a félévadzáró nagyon felhúzta a sorozatot, így kerülhetett fel az első helyre a listámon.

INNENTŐL SPOILERES A BEJEGYZÉS A KÜLFÖLDÖN LEADOTT RÉSZEKRE.

KEDVENC SZEREPLŐK

5. Pán Péter|Malcolm (OUAT): A blogomon elég erőteljesen látszik, hogy az OUAT miatt lettem Pán Péter rajongó, és bár a sorozatra nagyon haragszom a 3x08 utáni részekért, Pán mégis helyet kap a listán. Egyrészt, mert mint a legtöbb rajongó, én is kivágtam az elmémből az értelmetlen részeket és nem fogadom el az írók véleményét (tagadás a köbön :D), másrészt mert Robbie Kay játéka és Pán Péter karaktere vitte a hátán a sorozatot. (Igen, Rumplestiltskin örök szenvedése is unalmassá kezdett válni már, és talán már nem is hiányozna a sorozatból, főleg hogy nehéz mellé olyan gonoszt kitalálni, aki méltó ellenfele lenne.) Pán a karakterek kínzásával és a szórakoztató stílusával belopta magát a szívembe, és mint könyv fanatikus a 8. részig teljesen jó és karakterű Pán ábrázolásnak tartottam. Azért reménykedem, hogy amit rebesgetnek, az tényleg megtörténik és jövőre indul a Once Upon a Time in Neverland. (Csak tudjanak vele mit kezdeni.)

4. Jenny Mills (SH): Imádom a Jenny-s részeket, és rá kellett jönnöm, hogy részben azért, mert Jenny jól működik Abbie-vel, és ő hozza ki a testvéréből a szerethető figurát, ő ösztökéli részben változásra. Másfelől pedig Jenny egy igazi kemény női karakter, amiből mindig jó minél többet látni a képernyőn.

3. Ichabod Crane (SH): Kit ne bűvölne el Ichabod Crane a múltbéli modorával? Igazából eleinte még nem szerettem, de egyedül Crane és a modernkor összeszokása jelentette azt a pár percet, amit elviseltem az elején a sorozatból. Aztán végre elkezdték felfedezni a múltját, és kiderült, hogy Crane is kellően összetett karakter, akit úgy látom, jó sok kínzás elé fognak állítani a készítők.

2. Vörös Királynő| Anastasia (OUATiW): Nem, nem lehet Reginához hasonlítani és kár is. A Vörös Királynő elsőre szimpatikus volt, mert bár Jafarral szemben nem tűnt erősnek, mégsem hagyta magát, és az alapelve, miszerint amije van, azt mind kemény munkával kellett megszereznie, igazán tetszik. Sőt szeretem látni azért egy Reginától különböző tragédiát, hiszen hiába ugyanaz a két nő kiindulópontja, Anastasia jobban a maga hibájából veszítette el a boldogságát, és a szívem csücskei az ilyen tragikus karakterek.

1. Kőr Bubi| Will Scarlett (OUATiW): Bár a jó oldalon álló karakter, mégis egy rész alatt beleszerettem, és ez nagy szó nálam. Will szarkasztikus humora tartja javarészt életben a sorozatot számomra, és kifejezhetetlenül imádom, hogy mennyire hűséges Alice-hoz, hiába első látásra egy link alak.


KEDVENC RÉSZEK:

5. Good Form (3x05) OUAT: Nem akartam OUAT részt idetenni, mert nem érdemli meg a sorozat, hogy bármivel bekerüljön a listámra, de őszintén nem találtam mást az ötödik helyre, és nem akartam Arrow részekkel teletömni ezt a részleget. Ez volt az a rész az OUATban, ami miatt sikítoztam, ami a rajongói szívemet éltette, és amire azt mondtam, „ez igen, ezért szeretem ezt a sorozatot.” Szeretnék úgy emlékezni az OUATra, hogy itt lett vége. A rész fénypontjai: Henryt tovább manipulálja Pán (én ezeket a részeket különösen élveztem), Davidet megmenti Hook, de az ellenszernek ára van, amit őszintén jobban kihasználhattak volna az írók, Emma Regina pártját fogja, és piszkos eszközökhöz folyamodik, hogy megmentsék Henryt. És végre a párosom átsétált kánon területre, azaz Hook és Emma csókolóztak. És a rész vége! Pán, a kis manipulátor választás elé állította Hookot, és hogy örültem, hogy Hook jól döntött. Bónusz: A Pán Péter könyvimádó énemnek az összes apró könyvutalás.
                        
4. Who’s Alice (1x06) OUATiW: Ahogy a cím is mutatja, ez a rész azzal foglalkozott, hogy ki is Alice, és bár történetileg nem sokat haladtunk előre, igazából nem is zavart, mert minden megvolt benne, hogy teljesen lekössön. Szeretem Alice karakterét, ezt ki kell emelni, hiába nem került fel a TOP 5-ös listámra, úgy vagyok vele, mint Emma Swannal, hogy tökéletes főhősnek, mert bár jószívű, mégsem nyámnyila, és szenvedett annyit, hogy lehessen vele azonosulni. Valamiért szeretem a sokat szenvedett karaktereket. :D Végre láthattuk Alice-t sebezhető állapotában és egy kicsit be is ismerte, hogy szeretne a problémái elől elfutni, tehát bármennyire is optimista és mosolygós, belül azért fáj neki, főleg, ahogy az apja viselkedett vele… ami elhoz minket a következő ponthoz:

3. Bad Blood (1x07) OUATiW: Alice is okos volt és Jafar is ebben a részben, és hiába az ő játékuk lenne a főcselekmény, engem mégis az kötött le, hogy Alice nem csak a Vörös királynővel tudna azonosulni, hanem Jafarral is láthatóak a párhuzamok. Most a rossz apa-gyerek kapcsolat volt a középpontban (ha-ha, ami egy személyes téma nekem), és olyan jól bántak ezzel a készítők, hogy végre sikerült Jafart is megszeretnem.

2. The Scientist (2x08) Arrow: Végre elérkeztünk a flashbackben is a tetőpontra, ami egy pozitívum számomra, mert nem mindig szeretem a visszaemlékezéseket, néha csak elnyújtják az adott részt. Barry karakterétől már a híresztelések óta nagyon féltem, mert hát, a fanfictionök rémesek voltak, de kellemes meglepetést nyújtott, és már várom az ő melléksorozatát is. (Végre egy amolyan backdoor pilot, ami nem rombolta szét a sorozat felépítését. Khm, mint az Originals például.) És végre Oliver olyan gonoszokkal találta magát szembe, akiket nem lőtt le egyszerűen. Plusz pedig Moira tökössége végre, pedig alapjáraton nem kedvenc szereplőm.

1. Three Ghosts (2x09) Arrow: Ez a rész aztán ütött! Nem lehetne mindig ilyen ez a sorozat? Kellemes karácsonyi hangulatot adott a három szellem, és elég karakterdrámát Olivernek, amit én mindig szeretek. (Nincs jobb, mint egy önmarcangoló főhős, persze bizonyos határokon belül.) Barry rajongása Oliver körül megadta a vicces szüneteket a nagy dráma és fordulatok között. Bár persze lehetett számítani A Nagy Csavarra, mégis azt mondom, hogy nagyon jól megoldották, és jajj, alig várom ebből mi fog kisülni. Roy és a kis nyomozócsapata pedig remélem, hamarosan csatlakoznak Oliverhez, mert egymagukban már kezdenek picit unalmasak lenni, és azt hiszem Roy az erejével előbb-utóbb szintén bekerül Team Arrow-hoz. És persze, hogy is felejthetném ki a személyes kedvenc jelenetem, ami szerint igen, Felicity talán érez valamit Oliver iránt. (Csak el ne rontsák ezt a párost az írók.)



KEDVENC KÁNON PÁROS:

Azaz, amik ténylegesen megtörténtek a sorozatokban.

5. Rumple/Belle (OUAT): Igazából ez a páros úgy rajta maradt a listán, és sosem volt eddig öt kánon párosom, és azért szívesen elnézegetem a képernyőn a Szépség és a Szörnyeteg modernizálását, noha elég erőltetettnek találtam az ál!Belle-t Sohaországon.

4. Will/Anastasia (OUATiW): Bár nem teljesen drukkolok nekik, hogy összejöjjenek, mégis a múltbeli kapcsolatukat szeretem nézni, amolyan tragikus szerelmi történetként.

3. Mulan/Aurora (OUAT): Az első LGBT szál a készítőktől. Bár tudom, hogy csak csontként dobták oda a rajongóknak, hogy nesze kaptok valamit, mégis teljes szívvel elfogadom, hiszen szerettem őket. Nem is zavar, (csak egy kicsit), hogy nem láttuk tovább a kalandjaikat, legalább nem lett unalmas és elhúzott Mulan szenvedésre, de a szerelmi vallomásos majdnem jelenet az egyik kedvencem az egész sorozatból, és úgy reménykedem, valami pozitív végkifejletben.

2. Hook/Emma (OUAT): Az idei év meglepetése, hogy az OUATban két nem kánon párosom is az lett! Végre Hook elengedte a régi szerelmét, és visszatalált régi önmagához Emma mellett. Noha a szerelmi háromszög lehet elnyújtott lesz, azért várom még a Hook/Emma jeleneteket.

1. Oliver/Felicity (Arrow): Nekem ez bőven kánon a legutolsó rész után. Oliverhez egyértelműen Felicity illik a leginkább, hiszen hiába voltak már Olivernek olyan női, akik mindent tudtak róla, azok is megtört harcos típusok voltak, és Felicity tudja rendesen ellensúlyozni az önmarcangolását és ő tudja Olivert a normál világhoz kötni.


KEDVENC NEM KÁNON PÁROS:

Párosok, amik csak rajongói írásokban élnek. Mivel NAGYON furcsa ízlésem van, kérem, a „fújj, beteg vagy” kommenteket mellőzni, úgysem engedem fel őket, és mindenki csak a saját felelősségére olvasson tovább.

5. Sebastian Monroe/Charlie Matheson (Revolution): Nézem ám még a sorozatot, noha semmivel nem került fel eddig a listára, és tényleg már szerencsétlen történetnek semmi pozitívuma nincs, mint ők ketten. Mind Miles, mind Bass és Charlie egyszerűen ki lettek írva, és számomra ők vitték magukon a sorozatot. Mivel túl sok vérfertőzés rajongó volt, Milest elkerítették Charlie-tól, így hát nem maradt mást shippelni, mint a Bass/Charlie-t, és van is alapanyag, hiszen szinte fanficbe illő utazáson vettek együtt részt.

4. Pán Péter/Wendy Darling (OUAT): Természetesen ez csakis a könyv miatt van nekem, hiszen Péter és Wendy kapcsolata egy alap motívum és minden feldolgozásban kap valamilyen szerepet. CSAK ITT NEM! De ez engem (és a többi rajongót) igazán nem érdekel, és shippelem tovább.

3. Pán Péter/Hook (OUAT): A másik ship, ami sok feldolgozásban előkerül, de igazából nem is gondoltam addig rá, amíg Pán nem mászott bele Hook személyes terébe, arról beszélve, hogy szereti az akciót. Hát igen, Pánt minden élő emberrel lehet shippelni. (Létezik Pán/Emma ship is, csakhogy sokkoljalak titeket.)

2. Pán Péter/Henry Mills (OUAT): Ha hiszitek, ha nem, ez volt a harmadik évad egyik legnagyobb shipje, noha sokan elgondolkoztak rajta, hogy de hát Henry annyira pici. De egyszerűen mikor Péter kijelentette, hogy Henry az övé, a szívét akarta állandóan, és évszázadok óta őt kereste, jajj, beütött nálam is a shippelés. ÉS IGEN, jött a nyolcadik rész. AMI NEM ÉRDEKEL!

1. Kőr Bubi/Alice (OUATiW): Ha a történet róluk szólna, sokkal szebb lenne az élet. Alice visszaszerezte Bubi szívét, ami nálam mindig shipper pont, és habár bármikor nemet mondhatna Alice-nek, mégis mindig mellette marad. Sokkal jobban érződik közöttük valamiféle kapcsolat (a kémiáról nem is beszélve), mint a saját romantikus szálukkal. Tökéletes párt alkotnak az „ellentéteikkel:” Will, aki szeretne olyan szerelmet, mint ahogy Alice érez Cyrus iránt, Alice pedig átlát Will álarcán, és próbálja visszaönteni belé a hitet a szerelemben.

RÉSZEK, AMIHEZ AGYTISZTÍTÓ HIPÓ KÉNE, MERT SOHA NEM AKAROK RÁJUK GONDOLNI

5. Heaven Can’t Wait (9x06) SPN: Az utolsó Odaát rész, amit láttam. Ami igazán megmaradt belőle, hogy Dean bunkó Castiellel, minek akar ő ilyen alantas munkát végezni, mikor HELLÓ, DEAN, te dobtad ki egy fitying nélkül, mégis mit vársz? Aztán ott van Cas, aki te jó ég, nem tud pisilni, de boltvezető az tud lenni. Mikor döntik el az írók végre, hogy Cas egy poénokat nyújtó karakter vagy kemény harcos, aki azért annyira hülye nem lehet, ha már X évet töltött a földön. Aztán ne is beszéljünk a főcselekményről, ami egy romantikus vígjátéknak felelt meg, azaz Cast, akit előtte meggyanúsítanak azzal, hogy hajléktalan, megkérik, hogy bébiszitter legyen. Hány nő fogja a gyerekét odaadni egy idegennek, akiről semmit sem tud?

4. Dog Dean Afternoon (9x05) SPN: Isten hozott az amerikai tévévilágban, ahol biszexuálisnak lenni bűn, de ha egy kutyát akarsz teherbe ejteni, az rendkívül vicces.

3. Pilot (1x01) Sleepy Hollow: A lehető legrémesebb Pilot volt ez nekem, de mennyire örülök, hogy folytattam a sorozatot. Itt aztán minden volt, ami elvehette a kedvemet: a rémes kameramozgatástól (amire allergiás vagyok), a logikai bakikig. Persze, hogy a hazugságvizsgáló nem eldöntendő kérdésekre jelez, hanem mesékről tudja eldönteni igaz-e vagy sem. Persze, hogy ok nélkül bárkit letartóztathatnak. Persze, hogy véletlen megtalálja a kiutat abból a szép kis barlangból Ichabod. Persze, hogy a neje sírkövén ott lesz, hogy máglyán égették el boszorkányságért, amikor elvileg akkor és ott nem is égettek, hanem felakasztottak és egészen biztosan nem temették őket szentelt földre. Nem, az sem kifogás, hogy Katrina teste nincs is ott, mert akkor is, KI ENGEDTE ODA AZT A SÍRKÖVET. Halál pedig túl vicces sikerült szerintem, a világító lámpás szemű lóval nagyon nem lehetett komolyan venni.

2. Think Lovely Thoughts (3x08) OUAT: A rész, ami után megutáltam az OUATot, legalábbis most összeveszett szeretők állapotban vagyunk egymással. Mondhatjátok, hogy de ugyan, ez csak egy tévésorozat, de szerintem mind tudjuk, hogy a rajongóknak a rajongásuk tárgya, legyen az könyv, képregény, sorozat, film, egyfajta értéket ad, és lelkitámaszt nyújt. Nekem ez volt az OUAT, egészen eddig a részig. Egy hónappal a rész előtt kikerültek promó képek, hogy NÉZD RUMPLE APJA ÉS RUMPLE és épp Rumple megöli az apját. (Ami a 11. részben van.) Elszomorodtunk, hogy Pán Rumple apja, mert mekkora hülyeség, mert ezzel mindent szétromboltak, de az írók tagadták, hogy Pán Rumple apja lenne… Ja… aztán jött ez a rész.

A bajom az ezzel a csavarral, hogy erőltetett, csak a sokkérték miatt írták bele, és azt is rosszul. Pán és Rumple egyedül, mindenki nélkül beszélgetnek és akkor is Rumple apját E/3-ban említik, tehát a szereplők tudják, hogy mi, a nézők ott állunk. Ezt hívják szimplán rossz írásnak, és a könyvekben is rémesen utálom a „nézd milyen okos vagyok” információkivágásokat a közönség elől. Ha ehhez kell folyamodnia egy írónak, az már régen rossz.

Miért zavart még? Mert eddig minden gonosz kidolgozott volt, és ezzel Pán karakterét egydimenziós, unszimpatikus gonosszá tették, akit meg lehet ölni, úgyse bánná senki. Továbbá aztán nem igen következetes, hogy egyik percben azt mondják, utálta a fiát mindig, majd azt, hogy nem, persze, értem, a karakter hazudna, de egyszerűen a készítők is tettek rá, hogy bemutassák, mert nem ez volt a lényeg, hanem…

Rumplestiltskin. Soha nem akartak a készítők a Pán Péter rajongóknak kedvezni, míg a többi mesére több gondot fordítottak, ezt bármivel pótolhatták volna. A Pán Péter karaktereket (Csingiling, Wendy, a Darling testvérek) feleslegesen hozták be, ha nem akartak semmit mutatni belőlük, és így csak még zsúfoltabb és egyenetlenebb lett az eddig is bajokkal küszködő mellékszereplők szálainak vezetése.

1. I'm No Angel (9x03) SPN: Erre a részre nagyon dühös voltam, és itt sejtettem már, hogy az Odaátnak, amit én szerettem, vége. Tudom, hogy eddig sem bánt jól a női karaktereivel a sorozat, de ez a rész, mindent tetézett. Nem elég, hogy Cast már az előző részekben is nők rontották meg, most ismét nő csapja be, mi mással, mint a gonoszság vaginájával. Természetesen utána szex poénokat kell elsütni, mert oké, hogy átverték Cast, de végre nem szűz. Ja, hogy a nőt megerőszakolták? Ki a francot érdekel? Viccesek vagyunk, nem? Nem, kedves írók, rohadtul nem.

Az meg őszintén nevetséges, hogy Sammel mit csináltak, hogy ennyire nem veszi észre, hogy valami nincs rendben. (Nem, az se kifogás, amit később behoztak az írók, olvastam róla, de attól még ez a nézők számára idegesítő és logikátlan.)

És ti hogy álltok a sorozatokkal? :) Mit kaszáltatok? Mit imádtok? És legfőképpen, mit shippeltek? :D

Sally Nicholls: Ways to Live Forever (Így élj mindörökké)

2013. december 23., hétfő

Hogy akadtam rá: Robbie Kay fanatikus lettem, és a filmadaptációban ő játssza a főszerepet.

Úgy általában az egészről: Öt tény a főszereplőnkről. 1) Samnek hívják. 2) 11 éves. 3) Történeteket és fantasztikus tényeket gyűjt. 4) Leukémiája van. 5) Mire ezt a könyvet olvasod, ő már valószínű meghalt.

Hát így kezdődik Sam McQueen, a leukémia végső stádiumában szenvedő fiú története, aki a magántanára hatására elkezdi írni a saját könyvét magáról, és a kérdésekről, amik foglalkoztatják, többek között, hogy honnan tudja az ember, hogy meghalt, és milyen érzés is az. Barátjával, a mindig cinikus, szintén rákos, Felixszel Sam nekiáll összeállítani egy listát, hogy miket szeretne még halála előtt megtenni, és mi mindenre szeretne rájönni az élet és halál kérdésével kapcsolatban.

Ezzel a könyvvel úgy találkoztam, hogy van egy sekélyes oldalam, és ezért szoktam színészekért filmet nézni (bármit), amit őszintén sokszor megbánok, de amikor megnéztem a Ways to Live Forevert, fél órát zokogtam, és beleszerettem a történetbe, hiába álltam hozzá kétkedve a Most jó negatív tapasztalatai után. Ezek után viszont muszáj voltam megszerezni a könyvet és rettegve nyitottam ki, hiszen már jártam így, hogy a film érzelmesebb volt, mint a könyv, amiből készült, ráadásul ez a történet gyerekeknek szól, kételkedtem, hogy ugyanolyan hatása lesz rám. De sikerült elérnie Nichollsnak, hogy szintén a történet végét könnyekkel küszködve olvassam, ez pedig annak is köszönhető, hogy a könyv és a film 99%-ban ugyanaz, és hiába az imdb-s rossz kritikák, nekem az életem egyik legjobb könyvadaptációja lett. Na, de ennyit a filmről!

A könyv naplószerűen van megírva, és a bejegyzések között képek, listák, kérdések és történeteket is helyet kapnak, mindezt Sam lábjegyzeteivel, amivel ténylegesen olyan érzést kelt, mintha egy valós személy naplóját tartanánk a kezünkben. Ezek az egyéb anyagok is sokat hozzáadnak a történethez, hiszen ezen mi is elgondolkozunk és igazából Sammel együtt járjuk körbe a halál, az elmúlás és a gyász kérdéseit. Sam és Felix két külön nézőpontot képviselnek a legtöbb kérdésben – Felix mindig pesszimista, nem hisz Istenben, vagy azt, hogy Isten gonosz – és ahogy ők vitatkoznak, az olvasó is állást foglalhat.

Olyan kérdések kerülnek elő, mint hogy Isten miért hagy megtörténni rossz dolgokat, miért kell meghalnunk, miért kell idő előtt meghalnia egyeseknek, hova kerülünk a halálunk után, és milyen hatása lesz a halálunknak a körülöttünk élőkre és a világra. Mind súlyos téma, de Sam gyermeki világszemléletétől nem lesz olyan depressziós a könyv, mint amilyennek hangzik, bár gyönyörűen szívbe markoló.

Samet természetesen minden foglalkoztatja, ami a halálhoz kapcsolódik, ezért a van-e lelke az embereknek kísérlettől kezdve a különböző kultúrák gyászolási és temetkezési szokásáig mindennek utánanéz, és ettől valahogy kicsit közelebb kerül az olvasóhoz is a téma, még ha eddig próbált nem is foglalkozni vele. Sam megvizsgálja a szellemek létezéséről szóló történeteket és a természetben felfedezhető folyamatos körforgást, hogy megnyugtassa magát, és valahol ez az olvasón is segít.

Bár mondhatnánk, hogy ez a könyv is az egyike a mostanság divatnak titulált rákos könyveknek, de nekem mégis többet adott, mint amit eddig olvastam. Egyrészt, mert nem is próbálja a romantikára fordítani a történetet Nicholls (hiába a borító és a fülszöveg), másrészt mert nem csak arról szól, hogy milyen rákosnak lenni, mivel jár ez a betegség és milyen a gyászolás. Persze, itt is benne van az alapüzenet, hogy „ragadjuk meg az életet, éljünk minden pillanatot úgy, hogy legyen értelme,” de mégis Sam apró listája, amin nem nagy kívánságok vannak és nem is olyan izgalmas teljesíteni, több érzelmet kiváltott belőlem, mint az eddigi olvasmányaim.

Talán pont azért, mert Sam olyan átlagos, bárki megkedvelheti, bárki a helyébe tudja magát képzelni, és a könyv varázsa tényleg ebben rejlik, hogy ahogy halad előre Sam története, úgy érezzük, hogy egy baráttól kell elköszönnünk.

Persze az általános mondanivaló mögött rejtőzik egy kis történet: hogyan is viseli meg Sam családját a betegsége. A kishúga még valamennyire értetlen a dolgokkal szemben, ám a könyv közepe felé kezdi feldolgozni ezt a helyzetet. Sam anyja magában keresi a hibát, hogy talán büntetés ez valamiért, és szívszorító jelenetek közepette fogadja el, hogy ez „csak úgy megtörtént.” De mégis a két legdominánsabb karakter Sam életében az apja és Felix, a velük kialakított kapcsolatokra épít a könyv érzelmileg.

Sam apja úgy akar tenni, mintha Sam jobban lenne (mivel már nem jár kemoterápiára és visszanőtt a haja, ezáltal külsőre jobban néz ki), és a munkájába temetkezik, hogy ne lássa a beteg gyerekét folyton maga előtt. Nagyon lassan dolgozza fel, hogy a fia tényleg meg fog halni, és fájdalmas volt olvasni a sorokat, ahol végleg lehullott a kényelmes illúzió fátyla a férfi szeme elől. És onnantól kezdve Sam apja próbálja megszépíteni a fia életét és igazi, gyönyörű apa-fia kapcsolatnak lehetünk szemtanúi, ami igazán szívet melengető.

De mégis a főkarakter Sam mellett, Felix, akivel egy kórházban találkozott, és együtt tanulnak. Felix idősebb két évvel a főhősünknél, nagy Green Day rajongó, és olyan vakmerő és merész, amilyen Sam önmagától sosem lenne. Ő az igazi barát, aki eldönti, hogy segít Sam kívánságait teljesíteni minden áron, még a lehetetlenekre is kitalál valamit. És ez itt a nagy lényeg a könyvben, hiába írja le az ember, hogy pontosan mit szeretne, az nem mindig feltétlenül ugyanúgy teljesül, de mégis ugyanakkora örömöt okoz. Felix a hajtóerő, aki segít élni Samnek, ugyanakkor nem engedi elfelejteni sem, hogy hamarosan meg fognak halni, és ezzel szembe kell néznie (például ragaszkodik hozzá, hogy fejezze be a könyvét és írja meg a halála jelenetét előre.)

Abszolút gyönyörű könyv, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, hiszen Sam története nem csak a rákról szól, és éppúgy nem csak a halálról. Olyan kérdéseket vet fel, amivel mindannyiunknak szembe kell nézni, hiszen egyszer mindannyian meghalunk. De ugyanakkor ad egy löketet arra, hogy az olvasó elkezdje összeírni a saját kis listáját, megtalálja az apró örömöket az életben, és ösztökél minket arra, hogy gyűjtsünk emlékeket, ne éljünk hiába. És bár összetöri az ember szívét Sam elvesztése, hagy nekünk egy utolsó utasítást, miszerint:
„Lehetsz szomorú, de ne legyél túl szomorú. Hiszen, ha mindig szomorú vagy, ha rám gondolsz, akkor hogy fogsz emlékezni rám?”
Kedvenc karakter: Sam, Felix, Ella

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a kivitelezés

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Scholastic

Kiadás dátuma: 2011. január 1. (eredeti: 2008. január 7.)

Oldalszám: 212 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék édesanyámtól 

Veronica Rossi: Végtelen ég alatt

2013. december 21., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Végtelen ég alatt 1. része.

Úgy általában az egészről: Aria egy védett bioszférában él, mindennapjait virtuális világokban tölti, mint mindenki. Édesanyja, Lumina egy magas beosztású tudós, és csak ő jelenti Aria családját, ezért amikor Luminának egy másik bioszférába kell mennie dolgozni és egy hétig nem jelentkezik, Aria mindent megtesz, hogy megtudja, mi történhetett. Ám az információszerző körútja tragédiába torkollik, ami többek életét is követeli, őt viszont megmenti egy rejtélyes idegen a Kinti világból.

Perry a kinti világban él, ahol az emberek törzsekbe szerveződve, középkori körülmények között élnek. A kinti világot az éterviharok fenyegetik (bármik is legyenek azok), és Perry törzsének már alig van élelme ezek miatt, a fiú tudja, hogy ideje lenne új területet keresni, még meg is küzdene a törzsfőnöki címért, de… pont a bátyja a törzsfőnök, aki gyászolja nemrég meghalt nejét és egyedül neveli a gyerekét, Talont. De mivel Talon és Perry között a genetikai mutációjuknak hála lélekkötelék van, ezért Perry semmit sem tenne, amivel bántaná a kisfiút.

A két fiatal teljesen más világból származik, de csodás véletlenek folytán csak egymásra számíthatnak, hogy elérjék a céljukat.

Jajj, ez a könyv, azt hiszem, csak ezzel tudom nyitni a véleményemet. Igazából sokat nem vártam tőle, csak olyan kis tingli-tangli, akciódús regényt, nem azt a hátborzongató és véres disztópiát, de sajnos még az alacsony elvárásaimnak sem felelt meg. Szögezzük le, hogy annyira nem rossz könyv ez, de a vége felé a hajamat téptem tőle, ezért az 1 pontos értékelés, pedig az elején még élveztem is.

A fogalmazás egyszerű, mint egy bot, nagyon könnyed nyelvezete van még ifjúsági regény viszonylatban is, és ez meg a leírások hiánya (mind érzelem, mind világ) vázlatosság érzetét kelti. Folyamatosan olvasás közben az járt a fejemben, hogy ez egy szinopszis, egy ötlet, nem pedig egy letisztázott regény. Ami pozitívum akadt a könyvben – ami önmagában is kevés volt –, azt elrontotta ez az egyenetlenség, és ezért semmit nem tudtam a végén már értékelni benne.

Az első jobb pont a főhős, Aria és az anyja kapcsolata. Ariát ez határozza meg (legalábbis a könyv elején), hiszen az anyja szereti, de a munkája fontos és titkos és ezért alig tud a lányával törődni, és nem éppen értik meg egymást. Lumina ezért a könyv elején egy elég összetett, picit talán abuzív karakter is volt, aki meghatározta, hogy a lánya mi legyen (olyanra tervezte a DNS-ét, ahogy neki tetszik), de mindezt azért, mert ő a legjobbat akarja a gyerekének. Ez olyan tipikus személyiségféle, amiről szeretek olvasni, amikor egy ember annyira elveszik a saját ideáljai között, hogy nem látja, mit tesz. Igen… ez a könyv végéig így is volt, ahol berakták „A Csavart,” ami lerombolta a könyv logikáját és Lumina karakterét egy dimenzióssá és cselekménykellékké csökkentette.

A másik pont, ami az elején tetszett a virtuális világok mondanivalója… Legalábbis az elején látjuk, hogy mennyire nem is akarnak Ariáék törődni a valósággal, vagyis azzal, ami fontos az életben, mert mindent megkapnak szimulációban. Felvethetne érdekes kérdéseket, hogy mennyire könnyű illúziókba burkolózni, és hogy az internet és annak függősége milyen hatással lehet az emberi életre, de a könyv 100 oldal után átcsap a már jól megszokott romantikus regénybe, ezzel minden társadalomkritikát kihajítva az ablakon, és miután a két főhősünk találkozik, már semmi nem számít, csak az esetlen tini szerelem.

A könyv főszála a romantika lenne, és mivel a két főhős karakterizálása sem sikerült fényesen és már említettem, nagyon érzelemleírás sincs, nekem nem nyerte el a tetszésemet ez a románc. Az alap az lenne – ami bármilyen sablonos, az én örök kedvencem –, hogy mindkét fél gyűlöli egymást, hiszen Aria vadembernek látja Perryt, de mivel két nézőpont van, egyből látjuk, hogy Perry egy szeretettel teli karakter, akinek mindene az unokaöccse. Természetesen Perry is megveti a lányt, mert neki mindene megvan, és mégis… a könyv arról szólna, hogy félreteszik az előítéleteiket – ami jó üzenet lenne –, de elbukik ezzel. Összesen tíz napot ölel fel a történet és ebből kettőt Aria eszméletét vesztve tölti, tehát nyolc nap alatt eljutunk odáig, hogy igaz szerelem lesz.

A gond az, hogy bár az elején kellemes volt még olvasni, ahogy vonakodva menetelnek egymás mellett és milyen különbözőek, Aria elkezd menstruálni (mely fontos cselekményelem), és onnantól Perry, a mi sztoikus, odavágós harcosunk elkezd esetlenül habogni, ha meglátja Aria nyelvét és megérzi bőrének ibolya illatát, mert bizony leesik neki: Aria nő. És eddig nem bíztak meg egymásban, nem beszélgettek és nyíltak meg egymásnak, szimpla biológiához köti ezt Rossi, és ezért tudom, maximum testi vágynak elfogadni, másnak nem. Miután Perry kiszagolja, hogy nem ejtheti teherbe Ariát és megtörténik az első alkalom, (ami után egyből állandóan mindig), akkor kezdenek el normálisan beszélgetni egymással.

De még így is csöpögött a nyál nekem ebből a történetből, hiszen Perry „elveszik a lány bőrének selymében és ibolyaillatában,” mire Aria azt feleli, hogy Perry hangja „éjféli tűzhöz” hasonlít, mert „meleg és aranyszínű.” Viszont mégis akadtak furcsaságok, amik tetézték számomra a romantika hihetetlenségét: pl. Aria örül, hogy Perry bátyjának baja esett, mert Perryből lehet törzsfőnök (hogy mi?), ráadásul azzal viccel, hogy máshoz szeretne férjhez menni, amit Perry persze komolyan vesz, Perry pedig kijelenti, hogy nem tud betelni a lány ibolya illatával, de minden lánynak ibolya illata van, még Perry lány testvérének is.

Perry pedig a tipikus, rejtélyes pasi lenne, nehéz múlttal, és amikor először megemlíti, hogy ölt már nőt, ez a nagy titka, a szemfülesebb olvasók már fájdalmasan nyöghetnek fel, hogy mire gondolt. A nagy vallomást pedig szintén semmi érzelem nem övezi, és így a könyv befejeztével rájöttem, hogy ez zavar igazán: Hiába látjuk a történeteket az adott szereplő szemszögéből, mindenki teljesen érzelemmentes és üres, illetve a negatív dolgokat meg sem említik, csak szóban és futtában, így nem tudtam komolyan elhinni, hogy mekkora lelki fájdalmai vannak. Ezt tetézi a nagyon drámai vége jelenet, ahol szintén semmi érzelmi leírást nem kaptunk, de egy boldog „fél évvel később” feliratot igen.

A történet, mint említettem semmiről nem szól, az első 100 oldal bevezetés, amit még élveztem, aztán átcsapott az egész pusztában sétálunk regénybe, ami nem az én stílusom, főleg, hogy nem is találkoztak semmi akadállyal, illetve alig. Valamit felvázol Rossi, hogy mit szeretne, miről szóljon a többi rész, de az is túlságosan logikai bakis, ahogy egyből ennek a könyvnek az eleje: Ariát kirakják a bioszférából, mert egy Konzul meg akarja ölni. Kérdem én, ha tudjuk, hogy odakint élnek telepesek, miért rakunk ki valakit? Hátha túléli? Ilyen nehéz lett volna kivégezni és a hulláját kirakni? Ezen felül Perry és annak legjobb barátja, Roar, teljesen természetesen segítenek és megbíznak Ariában, annyira, hogy Roar mindent elmond a lánynak nagyon kedvesen az első találkozásuk után. Ezt sem vagyok képes feldolgozni, ha akkora gyűlölet lenne a két faj között.

Mert itt bizony odakint és a bioszférában bent más-más fajról kell beszélnünk. A kinti világban élő emberek valamiért genetikai mutáción estek át és különböző különleges képességeik vannak: A főhős férfink éjjel lát és érzelmeket is kiszagol, míg Roar a gondolatokban is tud olvasni. Annyit tudunk a világról, hogy vannak éterviharok, mert mindig éter van az égen, és ezek pusztítanak mindent, de a technika vonzza őket. Ergo a bioszféráknak már rég meg kellett volna semmisülniük, nem mostani problémának kéne lennie. A mutációk igazából nem is zavartak, hogy nincsenek megmagyarázva, de itt is, ahogy a Hamvakban is, a különféle érzelmeknek színes és abszurd szagai engem kizökkentettek olvasás közben. Pl. nehezen tudom elképzelni, hogy a bánatnak vizes kő illata van.

Ami nagyobb probléma, hogy a főcsavar szétrombol mindent – azaz a vajmi mondanivalót, ami lett volna, például hogy Aria azért marad életben odakint, mert hazudik a benti állam, azt semmisé teszi, és Ariából hihetetlen különlegességet csinál. Ráadásul a főtémánk abszolút logikátlan: a lényeg az, hogy mivel az agyuk nem teljes százalékát használják, ezért megőrülnek az emberek sorra. Nem, a félelemközpont sem olyan egyszerűen van felépítve, hogy négy generáció után eltűnjön az az emberből, és nem vagyok képes azt sem elfogadni, hogy addig nincs senkivel semmi baj, amíg véletlen le nem csap egy étervihar.

Az az apró cselekmény, ami ezen kívül van, persze, hogy szintén logikai bukfences, ha Aria DNS-e ki van tiltva a rendszerből, akkor más be tud jutni, aki nincs nyilvántartva, mert nyilván Aria DNS-ét megvizsgálják, de ha más rakja oda magát, akkor NEM fut le a vizsgálat, csak lassabban. Nem értem én ezt.

Apróbb logikátlanságok is fűszerezik a könyvet: pl. dörgésnél fogjuk be a fülünket, akkor nem szakad szét a dobhártyánk, avagy Aria tíz nap után olyan izmos lesz, hogy új nadrág kell neki, és persze két nap alatt professzionálisan bánik a késsel, hiszen „mintha mindig is erre várt volna életében, hogy ezt megtegye.” És Perry képes elfelejteni, hogy a legjobb barátja, akivel együtt nőtt fel, annak mutáltan jó a hallása, és hogy meddig képes elhallani, pedig állandóan együtt vadásztak. Arról már nem is beszélek, hogy miután Ariát száműzték és rájön, hogy a bioszférában gonosz dolgokat tettek, az első dolog az, hogy vissza akar menni oda, sőt úgy gondolja, ott kéne hagyni az embereket, hiszen csak jókat tesznek velük. Nyilván azért akartak téged is megölni, Aria!

Frissítés: Valamiért lehagytam, hogy a lélekkötelék úgy alakul ki, ha két mutálódott párszor egymás mellett alszik. Ezt sem tudom megérteni, hogy ugyan miért.

Ez a regény nem éppen kiemelkedő, de a romantika rajongóinak tetszhet, aki egy nagyon rózsaszín világra vágyik. Aki viszont egy izgalmas, logikus és sötét hangulatú disztópiára vágyik, az keressen inkább mást.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: romantika, logikátlanság

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Alexandra

Kiadás dátuma: 2013. december 3. (eredeti: 2012. december 4.)

Oldalszám: 328 oldal

Honnan: saját, e-book (angol nyelven) - a magyar borító ennyire taszított csak.

Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek

2013. december 17., kedd


Hogy akadtam rá: Barátnőm adta a kezembe.

Úgy általában az egészről: Kevés a lőszer és az élelem, a halál pedig mindennapos, a fronton a háború már reménytelen, de a német csapatok még mindig kitartanak, pedig tudják, szinte értelmetlen az egész, hiszen bármelyik nap megköthetik a békét. Mikor felhangzik a reményt nyújtó szó és végre elindulhatnak haza, semmi sem olyan, mint képzelték, úgy érzik, elárulták őket, és annyira megváltoztak, hogy azt se tudják, mihez kezdjenek otthon.

Aki egy kicsit is ismeri az ízlésvilágomat, tudja, hogy a történelem és a háborúk nem az én témám, ezért lehet meglepő ez a könyv az olvasmányaim között. Klasszikusokkal és szépirodalommal viszont teszek kivételt, és milyen jól is jártam!

Remarque írásmódjába beleszerettem, ezt pedig a szinte néhol verses leírásainak köszönheti, amivel még jobban megragadja az embert, és a hangulat bekúszik az olvasó bőre alá. Nemcsak azért lesz a könyv érdekes és magával ragadó, mert Remarque a saját katonai tapasztalataiból ír, de mert annyira ember és lélekközpontú, és a szavaival mesterien festi fel a reménytelenséget és az elkeseredett célkutatást az életben. Szóval, aki cselekményközpontú történetre vágyik, az ne itt keresse, ez a könyv ugyanis egy csendes, lassú folyású, lélektani regény, de annál jobban elgondolkoztat.

A fő témája a háború utáni élet, és bár bemutatja a civilek életét és életkörülményét is (mennyire nincs élelem, milyen keveset ér a pénz), mégsem ezen van a hangsúly, hanem hogy a háború milyen hatással van egy emberre, és hogyan állnak a civilek a háborúhoz, mennyire másképp látják, mint a katonák, akik átélték.

A legelső, amivel a főszereplő katonáinknak meg kell küzdenie, hogy mennyire is értelmetlennek is tűnik a háború, hiszen nem nyertek semmit, nem volt benne semmi hősies és dicsőséges. Ezt Remarque azzal is nyomatékosítja, hogy pár nappal a béke előtt, mikor már tényleg nem számít a háború, hiszen úgyis elvesztették, a katonák egyik barátja meghal (nem is gyorsan ráadásként), és minden egyes pillanatban azon gondolkozhatnak, hogy ennek mi értelme. Mikor hazaérnek, belpolitikai káosz fogadja őket, a császár elmenekült, forradalmak törnek ki, ezért úgy érzik, hogy ők hiába voltak hűségesek a hazához, a „haza” viszont elárulta őket, ráadásul a forradalmak sem olyanok, mint amilyennek először gondolják őket, és bármerre néznek, tehetetlennek érzik magukat.

Persze, a háború traumái után a poszttraumás stressz zavarral is meg kell küzdeniük és a bűntudattal, amit éreznek, egyrészt mert ők életben maradtak, másrészt pedig most kezd eszükbe jutni, hogy akiket megöltek szintén csak emberek voltak, akik a saját országuk parancsait követték. Mi sem ábrázolja ezt jobban, mint amikor hazafelé menetelve amerikai csapatokkal találkoznak, akik kedvesek és semmiben sem különböznek tőlük.

Ezzel szembe állítva pedig látjuk, hogy az otthoniak fogadják a csapataikat, először csak azzal szembesülnek hőseink, hogy mivel ők már a sokadik hazavonuló csapat, számukra nem rendeznek semmilyen menetet/ünnepséget, de hamarosan rá kell jönniük, hogy ennél többről van szó. A civilekkel nem tudnak a háború viszontagságairól beszélni, hiszen a katonák annyira megszokták már a durvaságot, a nélkülözést, hogy szinte úgy érzik, a társadalomba nem is tudnak beilleszkedni. Így a saját családjuk nem érti meg őket, viszont ezen kívül még azzal is meg kell küzdeniük, hogy a civilek nagy része nem is akar tudni a háború milyenségéről. Van, akik hősöknek állítják be katonákat, de a mocskos dolgokról nem akarnak tudni – például képesek felháborodni azon, hogy valaki a fronton tetűt szedhetett össze –, viszont az, ahogy már csak lenni szokott, mindenki többet tud a háborúról, mint aki ténylegesen részt vett benne, így kb. csak a tényleges katonáknak nincs beleszólásuk a dolgokba.

Ezért is érzik magukat a katonák távolinak, mintha a háború falat emelt volna köréjük és a többi ember köré, és a kis főszereplőgárdánk mind-mind a maga útján próbálja ezt feldolgozni. Van, aki filozófiai könyvekben keresi a választ, mert mindenféleképpen meg akarja érteni a miértet, van, aki csak élvezi, hogy végre van mit enni, és próbálja elfelejteni a dolgokat, van, aki szanatóriumban végzi, van, aki kétségbeesetten az első nőhöz hozzá akar menni, mert úgy gondolja, a szerelem majd felolvasztja, illetve megjavítja, ami eltört benne.

A főhősünk is mindenáron szeretne visszatérni a régi életéhez, hiszen még iskolából vonult ki a frontra, és előtte állna az egész élet. Körbejárja a gyerekkora helyszíneit, és szomorúan tapasztalja bármennyire szeretne újra otthonra lelni, bármennyire ezek az emlékek tartották életben a fronton, reményt nyújtva, ezek kifakultak, illetve ő maga változott meg annyira. Miután a főhősünk sorra csalódik mindenben, új utat kell keresnie, hogy életben tudjon maradni, és ne is őrüljön bele a semmittevésbe, ugyanis ahogy apjának is mondja, a fronton elég volt, ha életben maradtak, és nem gondolkodtak hosszútávon, erről pedig nagyon nehéz visszaállni.

Ernstnek, a narrátorunknak rá kell döbbennie arra is, hogy örökre megváltoztak, és lehet, hogy sosem lesznek ugyanolyanok, mint régen. Ez pedig azt is jelenti, hogy még a saját édesanyjával sem ugyanolyan a kapcsolata, mint régen, hiszen az anya alig ismer rá katona fiára, és így most Enrst érzi öregebbnek, felnőttebbnek magát.

A reménytelenséget az is fokozza a katonákban, hogy míg a fronton összetartotta őket valami erő és mindenki egyforma volt, a társadalomba visszatérve van, aki gyorsan el is felejti a csatamezőket, és ismét előkerülnek a társadalmi rétegek elválasztó vonalai. Van olyan, akit fel sem ismernek még egy kicsit sem, annyira nem katona már, és ezt a változást saját magukban is fel kell dolgozni, főleg, hogy a fronton kialakult értékrendszerük sokszor bajba keveri őket a társadalomba visszakerülve.

A Győztesek és legyőzöttek egy kemény regény egy kemény időszakról, de mindig is aktuális marad, hiszen mindig vannak frontok és katonák. Azoknak ajánlom, akiket kicsit is érdekel, hogyan élheti meg a frontot az ember és milyen következményei vannak a háborúnak egy egyénre nézve, és akik nem félnek a nagyon komor, emberre rátelepedő hangulattól.

Kedvenc karakter: Ludwig Breyer, Ernst

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a hangulat, a téma

Ami nem tetszett:  -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: Fátum-Ars

Kiadás dátuma: 1994. (eredeti: 1931.)

Oldalszám: 314 oldal

Honnan: kölcsön
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.