Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek

Hogy akadtam rá: Barátnőm adta a kezembe.

Úgy általában az egészről: Kevés a lőszer és az élelem, a halál pedig mindennapos, a fronton a háború már reménytelen, de a német csapatok még mindig kitartanak, pedig tudják, szinte értelmetlen az egész, hiszen bármelyik nap megköthetik a békét. Mikor felhangzik a reményt nyújtó szó és végre elindulhatnak haza, semmi sem olyan, mint képzelték, úgy érzik, elárulták őket, és annyira megváltoztak, hogy azt se tudják, mihez kezdjenek otthon.

Aki egy kicsit is ismeri az ízlésvilágomat, tudja, hogy a történelem és a háborúk nem az én témám, ezért lehet meglepő ez a könyv az olvasmányaim között. Klasszikusokkal és szépirodalommal viszont teszek kivételt, és milyen jól is jártam!

Remarque írásmódjába beleszerettem, ezt pedig a szinte néhol verses leírásainak köszönheti, amivel még jobban megragadja az embert, és a hangulat bekúszik az olvasó bőre alá. Nemcsak azért lesz a könyv érdekes és magával ragadó, mert Remarque a saját katonai tapasztalataiból ír, de mert annyira ember és lélekközpontú, és a szavaival mesterien festi fel a reménytelenséget és az elkeseredett célkutatást az életben. Szóval, aki cselekményközpontú történetre vágyik, az ne itt keresse, ez a könyv ugyanis egy csendes, lassú folyású, lélektani regény, de annál jobban elgondolkoztat.

A fő témája a háború utáni élet, és bár bemutatja a civilek életét és életkörülményét is (mennyire nincs élelem, milyen keveset ér a pénz), mégsem ezen van a hangsúly, hanem hogy a háború milyen hatással van egy emberre, és hogyan állnak a civilek a háborúhoz, mennyire másképp látják, mint a katonák, akik átélték.

A legelső, amivel a főszereplő katonáinknak meg kell küzdenie, hogy mennyire is értelmetlennek is tűnik a háború, hiszen nem nyertek semmit, nem volt benne semmi hősies és dicsőséges. Ezt Remarque azzal is nyomatékosítja, hogy pár nappal a béke előtt, mikor már tényleg nem számít a háború, hiszen úgyis elvesztették, a katonák egyik barátja meghal (nem is gyorsan ráadásként), és minden egyes pillanatban azon gondolkozhatnak, hogy ennek mi értelme. Mikor hazaérnek, belpolitikai káosz fogadja őket, a császár elmenekült, forradalmak törnek ki, ezért úgy érzik, hogy ők hiába voltak hűségesek a hazához, a „haza” viszont elárulta őket, ráadásul a forradalmak sem olyanok, mint amilyennek először gondolják őket, és bármerre néznek, tehetetlennek érzik magukat.

Persze, a háború traumái után a poszttraumás stressz zavarral is meg kell küzdeniük és a bűntudattal, amit éreznek, egyrészt mert ők életben maradtak, másrészt pedig most kezd eszükbe jutni, hogy akiket megöltek szintén csak emberek voltak, akik a saját országuk parancsait követték. Mi sem ábrázolja ezt jobban, mint amikor hazafelé menetelve amerikai csapatokkal találkoznak, akik kedvesek és semmiben sem különböznek tőlük.

Ezzel szembe állítva pedig látjuk, hogy az otthoniak fogadják a csapataikat, először csak azzal szembesülnek hőseink, hogy mivel ők már a sokadik hazavonuló csapat, számukra nem rendeznek semmilyen menetet/ünnepséget, de hamarosan rá kell jönniük, hogy ennél többről van szó. A civilekkel nem tudnak a háború viszontagságairól beszélni, hiszen a katonák annyira megszokták már a durvaságot, a nélkülözést, hogy szinte úgy érzik, a társadalomba nem is tudnak beilleszkedni. Így a saját családjuk nem érti meg őket, viszont ezen kívül még azzal is meg kell küzdeniük, hogy a civilek nagy része nem is akar tudni a háború milyenségéről. Van, akik hősöknek állítják be katonákat, de a mocskos dolgokról nem akarnak tudni – például képesek felháborodni azon, hogy valaki a fronton tetűt szedhetett össze –, viszont az, ahogy már csak lenni szokott, mindenki többet tud a háborúról, mint aki ténylegesen részt vett benne, így kb. csak a tényleges katonáknak nincs beleszólásuk a dolgokba.

Ezért is érzik magukat a katonák távolinak, mintha a háború falat emelt volna köréjük és a többi ember köré, és a kis főszereplőgárdánk mind-mind a maga útján próbálja ezt feldolgozni. Van, aki filozófiai könyvekben keresi a választ, mert mindenféleképpen meg akarja érteni a miértet, van, aki csak élvezi, hogy végre van mit enni, és próbálja elfelejteni a dolgokat, van, aki szanatóriumban végzi, van, aki kétségbeesetten az első nőhöz hozzá akar menni, mert úgy gondolja, a szerelem majd felolvasztja, illetve megjavítja, ami eltört benne.

A főhősünk is mindenáron szeretne visszatérni a régi életéhez, hiszen még iskolából vonult ki a frontra, és előtte állna az egész élet. Körbejárja a gyerekkora helyszíneit, és szomorúan tapasztalja bármennyire szeretne újra otthonra lelni, bármennyire ezek az emlékek tartották életben a fronton, reményt nyújtva, ezek kifakultak, illetve ő maga változott meg annyira. Miután a főhősünk sorra csalódik mindenben, új utat kell keresnie, hogy életben tudjon maradni, és ne is őrüljön bele a semmittevésbe, ugyanis ahogy apjának is mondja, a fronton elég volt, ha életben maradtak, és nem gondolkodtak hosszútávon, erről pedig nagyon nehéz visszaállni.

Ernstnek, a narrátorunknak rá kell döbbennie arra is, hogy örökre megváltoztak, és lehet, hogy sosem lesznek ugyanolyanok, mint régen. Ez pedig azt is jelenti, hogy még a saját édesanyjával sem ugyanolyan a kapcsolata, mint régen, hiszen az anya alig ismer rá katona fiára, és így most Enrst érzi öregebbnek, felnőttebbnek magát.

A reménytelenséget az is fokozza a katonákban, hogy míg a fronton összetartotta őket valami erő és mindenki egyforma volt, a társadalomba visszatérve van, aki gyorsan el is felejti a csatamezőket, és ismét előkerülnek a társadalmi rétegek elválasztó vonalai. Van olyan, akit fel sem ismernek még egy kicsit sem, annyira nem katona már, és ezt a változást saját magukban is fel kell dolgozni, főleg, hogy a fronton kialakult értékrendszerük sokszor bajba keveri őket a társadalomba visszakerülve.

A Győztesek és legyőzöttek egy kemény regény egy kemény időszakról, de mindig is aktuális marad, hiszen mindig vannak frontok és katonák. Azoknak ajánlom, akiket kicsit is érdekel, hogyan élheti meg a frontot az ember és milyen következményei vannak a háborúnak egy egyénre nézve, és akik nem félnek a nagyon komor, emberre rátelepedő hangulattól.

Kedvenc karakter: Ludwig Breyer, Ernst

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a hangulat, a téma

Ami nem tetszett:  -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: -/5 pontból

Kiadó: Fátum-Ars

Kiadás dátuma: 1994. (eredeti: 1931.)

Oldalszám: 314 oldal

Honnan: kölcsön