Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Hogy akadtam rá: Magyar fantasy.

Sorozat: Az Ólomerdő 1. része.

Úgy általában az egészről: Emese anyja kisétált a lány életéből és visszament a hazájába, Tündérországba. A lányt azóta is kínozza a kérdés, hogy miért hagyta el az anyja, és miért nem jött érte vissza, pedig megígérte. Emese ezek mellett szeretne normális tinédzser is lenni, nem olyan, akinek különféle, számára ismeretlen szabályokat kell betartania, ugyanis ha megígér valamit muszáj megtennie, különben fájdalom vagy szerencsétlenség éri. Arra is rájön, hogy az apja hazudik neki, többet tud anyja eltűnéséről, mint mondta és talán még mindig őt keresi. Eközben az Ólomerdőben az Özvegy a bosszúját forralja, és belevág a tervébe, hogy Emesét áthozza a tündérek világába és a lány végre megfizessen az anyja bűnéért.

Magyar író, magyar szereplők, mitológia és tündérmesék modern köntösben − azt hiszem, ebből elég egyértelmű volt, hogy ez a könyv nekem kell. Az új kiadás gyönyörű borítóját és illusztrációt már ne is említsük, önmagában már azok elcsábítottak még a tavalyi Könyvfesztiválon, hogy megvegyem ezt a kötetet. Sok dicsérő kritikát olvastam, talán ezért is vártam túl sokat a történettől − és még mindig nem tudom eldönteni, hogy emiatt csalódtam ekkorát, vagy csak egyszerűen nem nekem szól.

Csilla remekül ír, ez tagadhatatlan, imádtam ahogy bánik a szavakkal, ahogy hasonló szavakkal, érzésekkel, helyzetekkel a nézőpontváltásoknál a jelenetek egymásba olvadtak. Azt hiszem, utoljára ilyet Ellen Hopkinsnál olvastam, és ott is kifejezetten tetszett ez a megoldás, ezt Csilla még azzal is fokozza, hogy a történet első és utolsó jelenete is hasonlóan fonódik egybe.

Gyönyörű leírások tarkítják a szöveget, és mégis valahol az írás sem volt nekem való, mert bár az elején nagyon hangulatos volt a fémerdő leírása, ahogy csilingelnek a levelek, amikor egymáshoz érnek, ahogy a fonákjukra esik a puha holdfény, a végén már az agyamra ment, erre nincs jobb kifejezés. A történet 99%-a egy erdőben játszódik, és bár sejtettem, hogy ha tündérekről van szó, hiába modern történet egy bizonyos része a természetben fog játszódni, rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen ez nem az én stílusom − és ez nem a könyv hibája, a high fantasykat sem szeretem és okkal. Ezt az unalomig fokozta nálam a sok fa leírás, amikor mindig csak kérgek, ágak, lombok, levelek csilingelnek, ezüstlenek, fonódnak össze és hajolnak el meg ropognak, és nem gondoltam volna, hogy van egy bizonyos határom a leírásokban, de azt hiszem, ez a könyv sajnos megtalálta. Annyiszor ismétlődött az erdő és a fák leírása, hogy már a hajamat téptem tőle, pedig maga az erdő, mivel közel lakom egy erdőhöz, engem is elvarázsol és tényleg sok ihletet tud adni íráshoz, ha azon gondolkozom, hogy vajon mik lapulnak meg a lombok árnyékai között, milyen mágikus zegzugai vannak.

Ugyanakkor, ha túlléptem az erdő undoromon, a világ, amit Csilla bemutatott nagyon tetszett. Nagy természetességgel és könnyedén fűzte össze a különféle mondákat és így olyan valóságosnak hatott, hogy igen, akár én is bármikor besétálhatok a Rengetegbe. Imádtam, ahogy leírta a sárkányokat, ahogy csavart a sárkányok által elrabolt hercegnők meséjén, ahogy a hattyú lány mitológiáját átültette magyar színekbe. Ahogy felfestette Tartód és Firtos meséjét és persze az egyik gyengén, a végzetnők is szerepet kaptak.

Viszont volt két dolog, ami miatt nem tudtam teljesen elmerülni a könyv világában, az egyik a felépítése, a másik pedig a karakterek. Egyszerűen úgy éreztem, hogy alig történik valami, hiszen Emese semmit nem csinál, csak sodródik az árral, és nagyrészt az ő szemszögét látjuk. Márpedig Emese nem egy érdekes karakter, és nem azért, mert fiatal és fél és elveszett és sokszor sír, hanem mert azon kívül, hogy szeret rajzolni és hiányolja az anyját nem igazán tudunk meg róla semmit. (Ahogy igazából egyik szereplőről sem, de erre még visszatérek.)

A történet nem csak nézőpontok között ugrál − ami abszolút pozitívum! −, hanem időben is, és lassan, talán túl frusztrálóan lassan is, bontakozik ki előttünk, hogy mi történt a múltban. És bár ez egy bosszú történet, egyfajta a "szüleink bűneiért mi vezeklünk" sztori, mégsem éreztem kulcsfontosságúnak ide Emesét. Minden, amit az ő szemszögén át látunk unalmas és vontatott − komolyan nem értem a menstruálós jelenetnek mi köze van bármihez is? Később elő se kerül, hogy ő most menstruál az erdőben, vagy sikerült átugranom valami kritikus jelenetet és eltelt már annyi idő, hogy már befejezte a ciklusát arra a hónapra? Lehet. De ennyire nem tudtam fókuszálni Emesére, mert annyira untam őt. Emese teljesen kilóg az egész történetből, és nem azért, mert a mi világunkból származó, "lázadó" tini, hanem mert nem éreztem őt másnak, csak cselekményelemnek.

A történet nem is igazán Emeséről szól, hanem az apjáról és az anyjáról és annak családjáról és ők milyen érdekesek! Imádtam olvasni az ő jeleneteiket és alig vártam, hogy legyen egy múltba tekintés vagy nézőpontváltás, bármi, ami nem erről a kiválasztott lányról szól, akibe nem sok logika szorult.

És talán ez volt még a bajom, hogy Emese egyszerűen nem logikus, és néha úgy éreztem, hogy ha ésszerűen végiggondolna valamit − és nem igazán lehet erre kifogás, hogy fiatal, fél vagy össze van zavarodva* −, akkor rövidebb lenne a könyv. Olyan ellentmondásos a karakter, hogy nem tudtam vele mit kezdeni: Tudja, hogy az anyja tündér, érdeklik is a tündérszabályok, de soha életében nem olvasott semmit róluk, nem tud semmit, még a mi meséinket sem… Majd hirtelen a történet végén mégis? Amikor az épp kulcsfontosságú. Úgy gondolja, hogy az anyja Tündérországban van, de azt hiszi a következő mondatban, hogy az apjának majd a rendőrség fog segíteni az anyja keresésében? Miközben elrabolják, az jár az eszében, hogy ez milyen izgalmas film lenne? Nem inkább kétségbe kéne esnie?

*És ez itt az, ami miatt képtelen vagyok elhinni, hogy a logikátlansága a félelméből ered, mert Emese egyszerűen nem fél. Semmitől. Igen, sír, igen, néha elfut, de a gondolatai nem tükröznek semmilyen szinte semmilyen érzelmet és olyan dolgokra összpontosít, amit nem tudok a félelemmel összeegyeztetni.

A bonyodalom abból adódik, hogy Emesének képtelen bárki elmondani bármit, de elvárják, hogy megértse őket. Ez az apjára is igaz, aki tudja, hogy hazudik a lányának és a lánya ezért mérges, de azért megkérdezi "sokáig lesz-e még kamasz a gyereke," mert nem bírja a lázadását! Nem ám, hogy hazudik neki és ezt Emese tudja! Dehogy! Mondjuk István karaktere elég megszállottan csak a szerelmét keresi, be lehetne ennek tudni, mégis azért amikor már tudja, hogy a tündéreknek tett ígéret mit jelent, képes arra gondolni, hogy reméli, egy tündér elfelejtette az ő régi ígéretét. Nyilván, ha Emese is füzetbe írogatja az ígéreteket, egy tisztavérű tündér majd elfelejti.

Ugyan így Rabonbán − a helyes férfi karakterünk − is úgy viszi előre a történetet, hogy összevissza beszél, és Emesének nem mond el semmit, de elvárja, hogy megértse − ez eléggé ismétlődő motívum a könyvben. Emese azért hisz egy véletlenszerű jött-mentnek, mert senki nem beszélt vele, de mégis… Miért hiszi el egy vadidegennek, hogy bizony Rabonbán neki rosszat akar? Persze, értelemszerű, elrabolták, Rabonbán biztos rossz-gonosz, de előtte nem akart elmenekülni, mert belátta, hogy az erdőben, egy vadidegen világban semmi esélye se lenne a túlélésre. Elég egy-két csúnyaságot Emeséhez vágni, máris elindul az életveszélybe… Szintén amikor életveszélyes helyzetben van, kétszer is visszautasítja Rabonbánt, egyszer persze még utána szól, hogy gyere, mégis kellesz, két másodperc múlva már nem. És megérteném én, tényleg, ezt a bizonytalanságot, meg hogy kiben bízzon az ember, ha mindenki elárulta, meg tizenéves, honnan lenne annyi túlélési ösztöne egyedül, elhagyatva, de mégsem tudtam elfogadni, mert nem láttam rendesen a gondolatait és az érzéseit. (Az meg mellékes megjegyzés, hogy Rabonbánra az összes karakter ugyanazt a szót használta és egy "frankózós" Emesétől furán jött ki az "ifjú" szó. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után egybefolytak a karakterek és ezért sem tudtam átérezni a helyzetüket, érzéseiket.)

És ez nem csak Emesére igaz, senkivel nem tudtam teljesen együtt érezni, mert számomra kevés volt az érzelmi leírás (ami szintén lehet személyes preferenciám, hogy szeretek elmerülni a karakterekben, de itt nem volt annyi akció, hogy arra figyeljek… Leginkább fák voltak.) A múltbeli történések érdekesek, mint már említettem, a többi felnőtt karakter összetett és jó is lenne, ha többet látnánk belőlük. Hiába övék ez a történet, vagy legalábbis az ő történetük erős, átfut rajtuk a narráció, és ahol én meg akarnék állni és átérezni a karakterek fájdalmát, ott a narrátor húzott magával tovább − az erdőbe szenvedni.

A gonoszunk, az Özvegy karaktere első ránézésre tipikus kétdimenziós gonoszan kacagó, feketébe öltözött, szívtelen karakter, és bár a végére a flashbackekből kap egy kis összetettséget, ezen is csak átfutunk. És amire koncentrálunk az az, hogy az Özvegy egy nagyon egyszerű szójátékot nem tudott megoldani, és ez eléggé frusztrált.

A főkonfliktus a könyvben Lóna, Emese anyjának bűne, amit lassú információ morzsák útján találunk ki, és a megoldás… iszonyatosan egyszerű lenne, de a szereplők képtelen leülni gondolkozni, ezért nem jönnek rá. Ami elég egyértelmű az olvasónak, az Emesének vagy 50 oldalba telik, mire kihámozza, és azt is rettenetesen nagy segítséggel. Persze, Emese tizenéves, de az Özvegynek erre mi az indoka? Elhinném, hogy az elején elvakította a düh, de 13 év után?

A vége még, ahol azt éreztem, hogy túl hirtelen történt minden, miután a hőseink és a gonoszaink rájöttek a Megoldásra. A szereplőktől való idegenérzet és ez a gyorsaság mindenféle érzelmet kiölt belőlem, és semmilyen hatása nem volt rám, ami elég szomorú. A legutolsó jelenetek egyike − a kötelező romantika − meg annyira hirtelen jött, és olyan rosszul érintett, hogy dühömben csaptam be a könyvet. (Ki hitte volna, hogy ilyen reakciót is kiválthat belőlem valami?)

Mindazonáltal persze, hogy volt, ami tetszett a regényben, nem hiába kapta meg a négy pontot. Ha Emesét kivesszük, az atmoszférája elvarázsolt, és eljutott hozzám egy-két üzenet is a fák lombjai közül. Bár István nem egy szerethető karakter, mégis tetszett, hogy azt képviseli mennyire el tudják vakítani az embert a múltbeli hibái és megbánásai, és már-már megrögzötten kereste a megoldást. Szerettem Tartódat és Firtost, akiknek a története szintén a múltbeli hibáink megbánásáról és helyrehozásáról szólt, ahogy Rabonbáné is.

Emese története − már ha nem idegesített − a tipikus felnövés előtt álló tinédzseré, aki elveszett az életben, amit extrán jól bemutatott Csilla az erdőben való elveszettséggel, és tetszett, ahogy Emese rájön, hogy ő hol áll a szüleihez képest, ki is ő valójában, és megtalálta − valamennyire − önmagát.

A történet főmotívuma − ha már tündérekről van szó, akiket mindig köt a szavuk és az ígéretük − az, hogy mindennek van következménye, és ezzel nagyon jól játszott Csilla, ahogy a fantasztikumban megszokott varázs köt minket az adott szavunkhoz elemet ellentétbe állította az emberek látszólagos szabad akaratával, mintha az ő tetteiknek nem lenne következménye, és aztán rá kell jönniük a szereplőknek, hogy mégis.

Az Ólomerdő fantasy része elbűvölő és a mesék szerelmeseinek kellemes olvasmány lehet, mégis úgy vagyok vele, hogy nekem ez sajnos még nem volt tökéletes. Természetesen az Üveghegy már itt lapul mellettem, és kíváncsian várom, hogy a csapat további kalandjai mennyire fognak tetszeni.

Kedvenc karakter: Tartód és Firtos

Ami kifejezetten tetszett: a fantasy szál

Ami nem tetszett: lassú történet, sok a fa :D, Emese, nem tudtam érzelmileg kötődni a karakterekhez

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Gabo

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2007.)

Oldalszám: 360 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, 2014-es könyvfesztiválos zsákmány