Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss
megjelenések között.
Sorozat: Az InCryptid 4. része.
Úgy általában az egészről: Alex nyugodt kriptidzoológus/állatkerti dolgozó/baziliszkusz
szaporító/wadjet diplomata életét fenekestül felforgatja, mikor a barátnője,
aki az ausztrál szörnyvédő egyesület tagja, megkéri rá, hogy segítsen neki.
Ugyanis Ausztráliában elszabadultak a vérfarkasok, ennek pedig végzetes
következményei lehetnek az elszigetelt kontinens számára: Az egész
szigetkontinenst ellephetik, és felhívhatják magukra a Szent György
Testvériség, a kíméletlen démonvadász társaság figyelmét.
Mivel a Harminchat
Társaság, akik Ausztráliában tevékenykednek a természetfeletti lényekkel, soha
nem látott még vérfarkast, ezért szükségük van egy külsős szakértőre, Alex
pedig ismeri ezt a vírust, mert már fiatalkorában találkozott vele és azóta is
rémálmok gyötrik. Nincs nagyobb félelme, mint vérfarkassá válni, ugyanis ez a
vírus alapvetően az alakváltó fajok veszettsége volt, amíg fajt nem ugrott. Nem
elég, hogy aki vagy ami (mert bármilyen emlős elkaphatja ezt) vérfarkassá
válik, átadja magát a vad és paranoid ösztönöknek, de még ha túl is éli valaki
az első pár átváltozást, valószínűleg hamar meghal, mert a vírus a nem
alakváltó szervezeteket halálosan legyengíti.
Valahogy már beletörődtem, hogy az első fenomenális rész
után ez a sorozat sosem fog olyan jól teljesíteni. Imádom a világot − hiszen
itt vannak nekünk a beszélő egerek, a történet fénypontjai! −, imádom a
mitológiai használatot − most is felvezet pár érdekes ausztrál lényt McGuire, a
könnyed humor pedig hab a tortán. Nem várok valami nagy, csavaros dolgot, de
legalább kössön le, és az első rész kivételével ez a sorozat csak olyan könnyed
limonádé, ami cseppnyi gondolkozást sem igényel.
A legnagyobb bajom ezzel a kötettel az volt, hogy felettébb
untam: Nem igazán történt semmi az első 300 oldalon, konkrétan az egész könyv
két napot foglal magában, és végig csak vitatkoznak a szereplők. Ugyanis Alex
végre találkozik Shelby családjával, akik kifejezetten idegesítők, és a
vérfarkas vadászat helyett mindenki a saját drámájukra koncentrál. Nem zavarna
egy kis személyes vita, ha arányosan lenne elosztva a történetben, de mint
említettem, az első pár száz oldal csak ebből áll.
Elég tipikus, hogy a hőseink meg nem értettek, hogy az
olvasó, ha szimpatizál velük, akkor kialakul egy "mi a világ ellen"
érzés, ami tud kellemes olvasási élményt is nyújtani, és mi is érezzük a
szereplő győzelmét, ahogy bebizonyítja a képességeit a hitetlenkedőknek. Igen,
csak ezzel annyira át lehet esni a ló túloldalára, és bár valóságos, amit
McGuire leír, mégis most ez annyira nem esett jól nekem olvasás közben. Az
rendben van, hogy Shelbyre dühösek a szülei, mert elment Amerikába, otthagyva a
családi vállalkozást, talált magának egy nem ausztrál fiút, ami felér egy
halálos bűnnel, de hogy ezek után még azt kéne elhinnünk, hogy Shelby családja
jó és támogató? Mármint értem én, a családi kapcsolatok bonyolultak, nehéz egy
szülőnek elengedni a gyerekeit, főleg, ha előtte elvesztettek egyet − de ez egy
urban fantasy krimi és annyira nem koncentrál az érzelmekre McGuire, hogy
hihetően ki legyenek dolgozva. Bár a család szála lehetett volna a karakterek
elmélyítésére szolgáló eszköz, igazából csak egy közhelyes akadály lett a
cselekmény nehezítésére.
Lehetetlen nem dühöngeni olvasás közben, hogy "Már
megint kezdi?" Shelby családja az értelmetlen panaszkodást és
akadékoskodást, mikor éppen vérfarkasok eszik őket. (Amiből amúgy semmit nem
látunk, van talán kettő darab izgalmas jelenet, a vége és még egy a közepe felé
és ennyi… A többi csak szenvedés.) Elvileg Alex le van nyűgözve, hogy mekkora
létszámra a Harminchat Társaság és milyen szervezettek, mégis képtelenek a
dühtől bármit is látni. Biztos vagyok benne, hogy működhetett így a társaság,
de azért mégis zavart, hogy egyszerű logikát képtelenek követni és mindenhol
belekötnek Alexbe, ahol lehet. Alex feltesz egy udvarias, ésszerű kérdést (hogy
a kutya képzett-e, bírja-e a hangos zajokat és erős szagokat, hogy tudjanak
nyugodtan antiszérumot gyártani egy laborban) erre egyből háborognak, hogy Alex
hülye. Ha Alex megjegyzi, hogy miért nem szóltak neki a gyilkos lényekről a
hátsó kertben, akkor kioktatják, hogy bizony ez olyan, mint náluk a medvék,
arról se szól senki (de, de szólnak, amit Alex meg is említ, de a többi
szereplőnek ez olyan édes mindegy). Sőt! Amikor haldoklik Alex, akkor is
ahelyett, hogy ellátnák a sebeit, leállnak vele ordítozni, mert biztos tetteti.
Ugyanakkor persze, a csavaros és izgalmas történeten kívül −
ugyanis míg a szereplők nem tudják, hogy nyomozni kéne, az olvasó már kitalálta
ki a gyilkos − minden megvan, amit szeretek. Az egerek szintén hozzák a
megszokott humort, és a könyv egyik − ha nem az egyetlen − legérzelmesebb
jelenete is hozzájuk kapcsolódik.
McGuire is arról híres, hogy az egyenlőségről beszél és ír
sokat, szóval itt sem volt meglepő, hogy a már megszokott módon Alex
családjának felfogása a másság elfogadására párhuzam. Ezt állítja ellentétbe
azzal, hogyan élnek a Harminchatosok, amit McGuire nem is titkol, hogy egy az
egyben a rasszizmusról szól. Bár Alexnek is egy kicsit el kell gondolkoznia az
előítéleteiről a vérfarkasoktól való félelme miatt, de azért mégis csak neki
van igaza és ő változtatja meg Shelby és ezzel a Harcminchatosok jövőbeli
nézeteit.
Ez a rész is csak egy limonádé, ha másért nem a humorért
érdemes olvasni ezt a sorozatot, mert könnyed kikapcsolódásra egész jó.
Kedvenc karakter: az egerek
Ami kifejezetten tetszett: a
humor, az egerek
Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet,
Shelby szülei irritálóak
A történet: 4/5 pontból
A karakterek: 4/5 pontból
A borító: 4/5 pontból
Kiadó: DAW
Kiadás dátuma: 2015. március 3.
Oldalszám: 368 oldal
Honnan: saját példány, e-book
Megjegyzések
Megjegyzés küldése