Ugrás a fő tartalomra

Seanan McGuire: Pocket Apocalypse (Zsebapokalipszis)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: Az InCryptid 4. része.

Úgy általában az egészről: Alex nyugodt kriptidzoológus/állatkerti dolgozó/baziliszkusz szaporító/wadjet diplomata életét fenekestül felforgatja, mikor a barátnője, aki az ausztrál szörnyvédő egyesület tagja, megkéri rá, hogy segítsen neki. Ugyanis Ausztráliában elszabadultak a vérfarkasok, ennek pedig végzetes következményei lehetnek az elszigetelt kontinens számára: Az egész szigetkontinenst ellephetik, és felhívhatják magukra a Szent György Testvériség, a kíméletlen démonvadász társaság figyelmét.

Mivel a Harminchat Társaság, akik Ausztráliában tevékenykednek a természetfeletti lényekkel, soha nem látott még vérfarkast, ezért szükségük van egy külsős szakértőre, Alex pedig ismeri ezt a vírust, mert már fiatalkorában találkozott vele és azóta is rémálmok gyötrik. Nincs nagyobb félelme, mint vérfarkassá válni, ugyanis ez a vírus alapvetően az alakváltó fajok veszettsége volt, amíg fajt nem ugrott. Nem elég, hogy aki vagy ami (mert bármilyen emlős elkaphatja ezt) vérfarkassá válik, átadja magát a vad és paranoid ösztönöknek, de még ha túl is éli valaki az első pár átváltozást, valószínűleg hamar meghal, mert a vírus a nem alakváltó szervezeteket halálosan legyengíti.

Valahogy már beletörődtem, hogy az első fenomenális rész után ez a sorozat sosem fog olyan jól teljesíteni. Imádom a világot − hiszen itt vannak nekünk a beszélő egerek, a történet fénypontjai! −, imádom a mitológiai használatot − most is felvezet pár érdekes ausztrál lényt McGuire, a könnyed humor pedig hab a tortán. Nem várok valami nagy, csavaros dolgot, de legalább kössön le, és az első rész kivételével ez a sorozat csak olyan könnyed limonádé, ami cseppnyi gondolkozást sem igényel.

A legnagyobb bajom ezzel a kötettel az volt, hogy felettébb untam: Nem igazán történt semmi az első 300 oldalon, konkrétan az egész könyv két napot foglal magában, és végig csak vitatkoznak a szereplők. Ugyanis Alex végre találkozik Shelby családjával, akik kifejezetten idegesítők, és a vérfarkas vadászat helyett mindenki a saját drámájukra koncentrál. Nem zavarna egy kis személyes vita, ha arányosan lenne elosztva a történetben, de mint említettem, az első pár száz oldal csak ebből áll.

Elég tipikus, hogy a hőseink meg nem értettek, hogy az olvasó, ha szimpatizál velük, akkor kialakul egy "mi a világ ellen" érzés, ami tud kellemes olvasási élményt is nyújtani, és mi is érezzük a szereplő győzelmét, ahogy bebizonyítja a képességeit a hitetlenkedőknek. Igen, csak ezzel annyira át lehet esni a ló túloldalára, és bár valóságos, amit McGuire leír, mégis most ez annyira nem esett jól nekem olvasás közben. Az rendben van, hogy Shelbyre dühösek a szülei, mert elment Amerikába, otthagyva a családi vállalkozást, talált magának egy nem ausztrál fiút, ami felér egy halálos bűnnel, de hogy ezek után még azt kéne elhinnünk, hogy Shelby családja jó és támogató? Mármint értem én, a családi kapcsolatok bonyolultak, nehéz egy szülőnek elengedni a gyerekeit, főleg, ha előtte elvesztettek egyet − de ez egy urban fantasy krimi és annyira nem koncentrál az érzelmekre McGuire, hogy hihetően ki legyenek dolgozva. Bár a család szála lehetett volna a karakterek elmélyítésére szolgáló eszköz, igazából csak egy közhelyes akadály lett a cselekmény nehezítésére.

Lehetetlen nem dühöngeni olvasás közben, hogy "Már megint kezdi?" Shelby családja az értelmetlen panaszkodást és akadékoskodást, mikor éppen vérfarkasok eszik őket. (Amiből amúgy semmit nem látunk, van talán kettő darab izgalmas jelenet, a vége és még egy a közepe felé és ennyi… A többi csak szenvedés.) Elvileg Alex le van nyűgözve, hogy mekkora létszámra a Harminchat Társaság és milyen szervezettek, mégis képtelenek a dühtől bármit is látni. Biztos vagyok benne, hogy működhetett így a társaság, de azért mégis zavart, hogy egyszerű logikát képtelenek követni és mindenhol belekötnek Alexbe, ahol lehet. Alex feltesz egy udvarias, ésszerű kérdést (hogy a kutya képzett-e, bírja-e a hangos zajokat és erős szagokat, hogy tudjanak nyugodtan antiszérumot gyártani egy laborban) erre egyből háborognak, hogy Alex hülye. Ha Alex megjegyzi, hogy miért nem szóltak neki a gyilkos lényekről a hátsó kertben, akkor kioktatják, hogy bizony ez olyan, mint náluk a medvék, arról se szól senki (de, de szólnak, amit Alex meg is említ, de a többi szereplőnek ez olyan édes mindegy). Sőt! Amikor haldoklik Alex, akkor is ahelyett, hogy ellátnák a sebeit, leállnak vele ordítozni, mert biztos tetteti.

Ugyanakkor persze, a csavaros és izgalmas történeten kívül − ugyanis míg a szereplők nem tudják, hogy nyomozni kéne, az olvasó már kitalálta ki a gyilkos − minden megvan, amit szeretek. Az egerek szintén hozzák a megszokott humort, és a könyv egyik − ha nem az egyetlen − legérzelmesebb jelenete is hozzájuk kapcsolódik.

McGuire is arról híres, hogy az egyenlőségről beszél és ír sokat, szóval itt sem volt meglepő, hogy a már megszokott módon Alex családjának felfogása a másság elfogadására párhuzam. Ezt állítja ellentétbe azzal, hogyan élnek a Harminchatosok, amit McGuire nem is titkol, hogy egy az egyben a rasszizmusról szól. Bár Alexnek is egy kicsit el kell gondolkoznia az előítéleteiről a vérfarkasoktól való félelme miatt, de azért mégis csak neki van igaza és ő változtatja meg Shelby és ezzel a Harcminchatosok jövőbeli nézeteit.

Ez a rész is csak egy limonádé, ha másért nem a humorért érdemes olvasni ezt a sorozatot, mert könnyed kikapcsolódásra egész jó.

Kedvenc karakter: az egerek

Ami kifejezetten tetszett: a humor, az egerek

Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Shelby szülei irritálóak

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2015. március 3.

Oldalszám: 368 oldal

Honnan: saját példány, e-book

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség