aMegint rám jött ez a véletlenszerű írhatnék, hogy muszáj vagyok valami olyat kifejtenem, amin régóta gondolkozom és mostanában sokat rágódom. A mai téma nem más, mint hogyan osztályozom a könyveket, miért kap valami 1-2-3 pontot pedig mások szerint "MARHA JÓ, ISTENI, JOBB, MINT A HARRY POTTER," és miért istenítek más, itthon meg sem jelent könyveket?
Először is a vélemény szubjektív, mindenkinek joga van hozzá, ezért nekem is. A következő írásom néhol szarkasztikus lesz (nem, nem tudom finomítani és őszintén nem is akarom), néhol valaki sértőnek fogja találni, de nem szánom annak. Én tökéletesen megértem, hogy valakinek az tetszik, ami nekem nem, maximum rákérdezek a miértjére, hátha megértem az ő véleményét is. Van, amikor ez sem sikerül, túl makacs vagyok. De hát eleve a könyvesblognak az a lényege, hogy a személyes tapasztalataim alapján segítsem a könyv után érdeklődőket, és sajnos nem mindenkivel egyezhet a véleményem. Nos akkor térjünk a lényegre, skizofrén állatfajta lévén, jöjjön egy magam által készített interjú magammal:
1. Milyen történetet részesítesz előnyben? Mi alapján válogatod, hogy mit olvasol el?
Azt olvasom el, ami érdekel téma szerint. Nem, nem fogok a True Bloodot elolvasni, mert nem fogott meg a fülszöveg és kismilliónyi érdekesebbnek tűnő könyvet találok. Mi alapján választok? Borító, fülszöveg, és persze az ajánlások. A borítónak és a fülszövegnek eleve marketing fogási alapja van, szóval ez nem meglepő. Viszont néhol nem értem, hogy valaki a fülszöveget sem olvassa el, mert idézem: "túl sokat elárul a könyvből." Akkor mégis mi alapján olvassák el? Minimum én szeretem tudni, melyik korban játszódik a történet? Fantasy-e? Romantikára számítsak? Vagy humoros, esetleg sírós könyv?
Miket szeretek? Röviden: az urban fantasykat. Nem tudom pontosan miért, de engem csak ez vonz. A régi korral, mint valamelyik kritikámban (Gemma Doyle trilógia, Dorian Gray arcképe) említettem, nekem bajom van. Nem élem úgy bele magam, de később rájöttem a Dorian Gray olvasása közben, hogy az 1800-as évek tetszenek, és micsoda mázli, Cassandra Clare, személyes kedvenc íróm is éppen készül egy ilyen trilógiát írni. Mi másról álmodhatnék még? De visszatérve a lényegre, hogy tartalmilag mit szeretek:
A könyv ragadjon magával, élvezzem minden sorát, higgyem el, hogy az a világ létezik. Ennek alapfeltétele, hogy legyen logikusan felépítve a kitalált világ. Nagyon sok bestseller kötetből ez például hiányzik. 1992-ben laptop és kamerás mobil? Nem baj, ha szexi pasi játssza a filmben a főszereplőt, úgy el lehet adni. Szóval írásilag szeretem, ha követhető a dolog, nem kell elgondolkoznom, hogy melyik szereplő éppen hol áll, mert az író maga sem tudja. (Véletlen sem utalás a Vámpírnaplók ötödik kötetére.)
Történetileg a saját ízlésem az, hogy legyen benne valami sötét dolog. (Igen, például húgom szerint túlságosan depressziós könyvek kifejezetten tetszenek.) Nem kell feltétlen sírós-öngyilkosos sztorinak lennie, de megdobogtatja a szívem, ha egy szereplőnek rossz, ha a történet úgymond keserédes ízt hagy maga után. Valahogy sokkal valósághűbb lesz tőle minden. Az ilyen például, ha fontosabb, hőn szeretett karakter hal meg, netalántán ez a főhős, de végül is a Books of Magic és a Lucifer (két képregény) a tipikusan jó példa erre, mikor a főhős(ök) a végén bár próbálnak boldognak látszani, mi tudjuk, hogy valamit fel kellett adniuk. (Tim mentora megölte Tim apját, csak azért, hogy megnyerhessék a csatát, Elaine Belloc, akinek annyi volt a bűne, hogy kinyomozta ki ölte meg a legjobb barátnőjét, és ezért meg is kellett halnia, és nem utolsó sorban, miután visszahozták, feladhatta az egész életét, Tim, akinek nem lehet normális kapcsolata, hiszen egy tipikus Harry Potter féle hős, stb.)
Szeretem, ha van agyjáték, ha icipici dolgokból kell az embernek összeraknia, és amikor végre megtudja, a homlokára csap, hogy "basszus, tényleg!" Tipikus ilyen az Amerikai Istenek, annyira egyszerű, annyira nyilvánvaló és SENKI nem jött rá. (Annyit mondok: Loki.) Szeretem, ha egy író elvonja a figyelmünket romantikával, humorral és elénk lógatja közben a rejtély megoldását, de minket annyira leköt a történet mesélése, hogy teszünk az egészre. (Lásd én és a Csontváros vége.)
2. Miért szidtad le XY karaktert? Én tök bírtam és aaannnyira, de annyira cuki!!!
Nos a kegyetlen kritizálás másik alappillére a karakterek hitelessége. Ezzel lehet a legnagyobb gond, ez ronthatja le leginkább szerintem a történet összhatását. Még ha sablon is a sztori, de élvezhetően van megírva és jó a humora, akkor is elolvassa az ember, de ha a karakterek borzalmasak, akkor az egész mehet a kukába.
Az a baj, hogy itt is vannak klisék, és a legtöbb író beleesik abba a hibába, hogy teljesen klisés karaktereket használ, amiből lehet következtetni, kivel mi történik, esetleg, ha meghal, akkor hogyan. Félreértés ne essék, nem gond, ha valaki valamilyen kasztba beleesik, pl. nálam ez a "sötét folt" kategória, avagy a "szarkasztikus, kemény külső, de van szíve." De néha annyira unalmas és semmi eredeti nincs bennük, hogy az ember csak a haját tépi. Erre tipikus példa az úgynevezett "öttagú banda" felosztás, ami az Éjszaka Házában pl. jelen van. Ez a kötet/könyvsorozat teljesen jól példázza mit értek abszolút sablonos karakterfelosztáson.
Van a rosszabbik eset, mikor az író sem veszi komolyan a karaktereit. Azaz rakosgatja őket ide-oda, érzelmeik sincsenek, és a gondolataik sem összefüggőek és logikusan, ez a szimplán rossz karakter. (Pl. Evernight)
Aztán ott a híres-neves Mary-Sue probléma. Amikor az író önmagáról mintázza a karakterét, felismerhető kívülről, iskolai végzettségről, hobbiról, kedvencekről (khm... Laurell K. Hamilton, Kristin Cast). Könnyebb így írni, az való igaz. De mennyire idegesítő, mikor tudjuk, hogy a karakternek semmi baja nem eshet, ha meg is hal valaki, akit szeret, az is csak azért, hogy fényezze a főhőst, hogy megmutathassa a főhős a gyenge oldalát, avagy, hogy vigasztalhassák. Esetünkben a különbség az, hogy Hamilton tud ezzel bánni, és teszek rá, hány férfi van oda Anitáért a történet leköt és izgalmas (már ha nem épp szexelnek), míg az Éjszaka Háza elmegy egy Harry Potteres fanfictionnek is. (Komolyan senki nem akadt ki ezen a hülye macskás dolgon? Kb. mint Harryéknél a baglyok. Nem, nem védem a HP-t, szerintem az is koppincs egy kicsit, de ebbe nem itt fogok belemenni *angyali mosoly*)
3. Kell a romantika! Abból mit szeretsz?
Nos igazán meglepődtem, hogy a mai fiatalság, mármint a 14-20 közötti lányok között nagyon ritka az olyan, aki tegyük fel Gaimant olvas. (Nem tehetek róla, Gaiman fan vagyok.) A történetek isteniek, ott a mitológia szép feldolgozása, és például én vagyok akkora gyerek, hogy A Temető Könyve végén sírtam. Minden megvan benne, ami kell, sőt, némely Gaiman könyvben romantika is van, de nem azon van a hangsúly. És meglepődve tapasztalom, hogy egy halom ember csak olyan könyvre vágyik, (nem, nem alkalomadtán és hangulatfüggőként) hogy a főhős legyen tini lány, a pasi legyen valami természetfeletti és jajj, jöjjenek össze az első kötetben és lehetőleg szexeljenek is. *merevsokk*
Értem én. *védekezően felemeli a kezét* Van, aki csak a romantikus, tini könyveket szereti, és tiszteletben is tartom, csak megjegyeztem, hogy furcsának találom. (Más meg az én ízlésem tarthatja furcsának.) Szóval ugye van ez a tinikönyv piac, aminek fent leírtam a receptjét. Ebben is szintén az írás a kulcs.
Amit sokan elrontanak szerintem az, hogy túl gyorsan össze akarják hozni a karaktereket. Ha lehet, akkor még az első részben egyből halálosan szerelmesek lesznek, ami oké, hiszen általában 15-17 évesekről van szó, akik képesek így szerelmesek lenni. *kényelmetlenül fészkelődik és gyanúsan más irányba néz* Viszont amit túlzásnak tartok, hogy nem is beszéltek egymással, nem is ismerik egymást, és SZERELMESEK. Oké, tetszhet neki, vagy ha fiú az illető akkor meg akarhatja ****ni, de örökké tartó, mindent feláldozó szerelem egyszeri találkozás után? Az ilyenektől tudom tépni marokszám a hajam. Persze, lehet az ember szerelmes úgy valakibe, hogy nem ismeri teljesen (mikor ismerünk bárkit is teljesen?), de ez a meghalok-érted attitűd nem egy szemkontaktus után alakul ki. Az írók néha összekeverik a vonzalmat és a szerelmet, és nem, nem a karakterek fejében keverednek az érzelmek, hogy ő nem tudja megkülönböztetni, az író belénk sulykolja, hogy ez A NAGYBETŰS SZERELEM.
Ezen kívül persze szeretem még, ha esetleg a szerelmesek nem jönnek össze. (Gonosz vagyok, tudom.) Hiszen hány helyen van az írva, hogy TILTOTT SZERELEM? Aztán túl hamar kiderül róluk, hogy mégse olyan tiltott az, és nem is küzdenek érte annyit, hogy elhihessem nyugodt szívvel, hogy nekik aztán tényleg nehéz dolguk volt.
Azt hiszem, mára ennyi voltam. Nem, nem fogok az írásmódra is kitérni, értem én ezalatt a tőmondatokat, amik idegesítenek és az ilyesmik. Azt meghagyom talán más alkalomra. Kommenteljetek nyugodt szívvel! :D Szidhattok és vélemény kifejthettek ti is!
Először is a vélemény szubjektív, mindenkinek joga van hozzá, ezért nekem is. A következő írásom néhol szarkasztikus lesz (nem, nem tudom finomítani és őszintén nem is akarom), néhol valaki sértőnek fogja találni, de nem szánom annak. Én tökéletesen megértem, hogy valakinek az tetszik, ami nekem nem, maximum rákérdezek a miértjére, hátha megértem az ő véleményét is. Van, amikor ez sem sikerül, túl makacs vagyok. De hát eleve a könyvesblognak az a lényege, hogy a személyes tapasztalataim alapján segítsem a könyv után érdeklődőket, és sajnos nem mindenkivel egyezhet a véleményem. Nos akkor térjünk a lényegre, skizofrén állatfajta lévén, jöjjön egy magam által készített interjú magammal:
1. Milyen történetet részesítesz előnyben? Mi alapján válogatod, hogy mit olvasol el?
Azt olvasom el, ami érdekel téma szerint. Nem, nem fogok a True Bloodot elolvasni, mert nem fogott meg a fülszöveg és kismilliónyi érdekesebbnek tűnő könyvet találok. Mi alapján választok? Borító, fülszöveg, és persze az ajánlások. A borítónak és a fülszövegnek eleve marketing fogási alapja van, szóval ez nem meglepő. Viszont néhol nem értem, hogy valaki a fülszöveget sem olvassa el, mert idézem: "túl sokat elárul a könyvből." Akkor mégis mi alapján olvassák el? Minimum én szeretem tudni, melyik korban játszódik a történet? Fantasy-e? Romantikára számítsak? Vagy humoros, esetleg sírós könyv?
Miket szeretek? Röviden: az urban fantasykat. Nem tudom pontosan miért, de engem csak ez vonz. A régi korral, mint valamelyik kritikámban (Gemma Doyle trilógia, Dorian Gray arcképe) említettem, nekem bajom van. Nem élem úgy bele magam, de később rájöttem a Dorian Gray olvasása közben, hogy az 1800-as évek tetszenek, és micsoda mázli, Cassandra Clare, személyes kedvenc íróm is éppen készül egy ilyen trilógiát írni. Mi másról álmodhatnék még? De visszatérve a lényegre, hogy tartalmilag mit szeretek:
A könyv ragadjon magával, élvezzem minden sorát, higgyem el, hogy az a világ létezik. Ennek alapfeltétele, hogy legyen logikusan felépítve a kitalált világ. Nagyon sok bestseller kötetből ez például hiányzik. 1992-ben laptop és kamerás mobil? Nem baj, ha szexi pasi játssza a filmben a főszereplőt, úgy el lehet adni. Szóval írásilag szeretem, ha követhető a dolog, nem kell elgondolkoznom, hogy melyik szereplő éppen hol áll, mert az író maga sem tudja. (Véletlen sem utalás a Vámpírnaplók ötödik kötetére.)
Történetileg a saját ízlésem az, hogy legyen benne valami sötét dolog. (Igen, például húgom szerint túlságosan depressziós könyvek kifejezetten tetszenek.) Nem kell feltétlen sírós-öngyilkosos sztorinak lennie, de megdobogtatja a szívem, ha egy szereplőnek rossz, ha a történet úgymond keserédes ízt hagy maga után. Valahogy sokkal valósághűbb lesz tőle minden. Az ilyen például, ha fontosabb, hőn szeretett karakter hal meg, netalántán ez a főhős, de végül is a Books of Magic és a Lucifer (két képregény) a tipikusan jó példa erre, mikor a főhős(ök) a végén bár próbálnak boldognak látszani, mi tudjuk, hogy valamit fel kellett adniuk. (Tim mentora megölte Tim apját, csak azért, hogy megnyerhessék a csatát, Elaine Belloc, akinek annyi volt a bűne, hogy kinyomozta ki ölte meg a legjobb barátnőjét, és ezért meg is kellett halnia, és nem utolsó sorban, miután visszahozták, feladhatta az egész életét, Tim, akinek nem lehet normális kapcsolata, hiszen egy tipikus Harry Potter féle hős, stb.)
Szeretem, ha van agyjáték, ha icipici dolgokból kell az embernek összeraknia, és amikor végre megtudja, a homlokára csap, hogy "basszus, tényleg!" Tipikus ilyen az Amerikai Istenek, annyira egyszerű, annyira nyilvánvaló és SENKI nem jött rá. (Annyit mondok: Loki.) Szeretem, ha egy író elvonja a figyelmünket romantikával, humorral és elénk lógatja közben a rejtély megoldását, de minket annyira leköt a történet mesélése, hogy teszünk az egészre. (Lásd én és a Csontváros vége.)
2. Miért szidtad le XY karaktert? Én tök bírtam és aaannnyira, de annyira cuki!!!
Nos a kegyetlen kritizálás másik alappillére a karakterek hitelessége. Ezzel lehet a legnagyobb gond, ez ronthatja le leginkább szerintem a történet összhatását. Még ha sablon is a sztori, de élvezhetően van megírva és jó a humora, akkor is elolvassa az ember, de ha a karakterek borzalmasak, akkor az egész mehet a kukába.
Az a baj, hogy itt is vannak klisék, és a legtöbb író beleesik abba a hibába, hogy teljesen klisés karaktereket használ, amiből lehet következtetni, kivel mi történik, esetleg, ha meghal, akkor hogyan. Félreértés ne essék, nem gond, ha valaki valamilyen kasztba beleesik, pl. nálam ez a "sötét folt" kategória, avagy a "szarkasztikus, kemény külső, de van szíve." De néha annyira unalmas és semmi eredeti nincs bennük, hogy az ember csak a haját tépi. Erre tipikus példa az úgynevezett "öttagú banda" felosztás, ami az Éjszaka Házában pl. jelen van. Ez a kötet/könyvsorozat teljesen jól példázza mit értek abszolút sablonos karakterfelosztáson.
Van a rosszabbik eset, mikor az író sem veszi komolyan a karaktereit. Azaz rakosgatja őket ide-oda, érzelmeik sincsenek, és a gondolataik sem összefüggőek és logikusan, ez a szimplán rossz karakter. (Pl. Evernight)
Aztán ott a híres-neves Mary-Sue probléma. Amikor az író önmagáról mintázza a karakterét, felismerhető kívülről, iskolai végzettségről, hobbiról, kedvencekről (khm... Laurell K. Hamilton, Kristin Cast). Könnyebb így írni, az való igaz. De mennyire idegesítő, mikor tudjuk, hogy a karakternek semmi baja nem eshet, ha meg is hal valaki, akit szeret, az is csak azért, hogy fényezze a főhőst, hogy megmutathassa a főhős a gyenge oldalát, avagy, hogy vigasztalhassák. Esetünkben a különbség az, hogy Hamilton tud ezzel bánni, és teszek rá, hány férfi van oda Anitáért a történet leköt és izgalmas (már ha nem épp szexelnek), míg az Éjszaka Háza elmegy egy Harry Potteres fanfictionnek is. (Komolyan senki nem akadt ki ezen a hülye macskás dolgon? Kb. mint Harryéknél a baglyok. Nem, nem védem a HP-t, szerintem az is koppincs egy kicsit, de ebbe nem itt fogok belemenni *angyali mosoly*)
3. Kell a romantika! Abból mit szeretsz?
Nos igazán meglepődtem, hogy a mai fiatalság, mármint a 14-20 közötti lányok között nagyon ritka az olyan, aki tegyük fel Gaimant olvas. (Nem tehetek róla, Gaiman fan vagyok.) A történetek isteniek, ott a mitológia szép feldolgozása, és például én vagyok akkora gyerek, hogy A Temető Könyve végén sírtam. Minden megvan benne, ami kell, sőt, némely Gaiman könyvben romantika is van, de nem azon van a hangsúly. És meglepődve tapasztalom, hogy egy halom ember csak olyan könyvre vágyik, (nem, nem alkalomadtán és hangulatfüggőként) hogy a főhős legyen tini lány, a pasi legyen valami természetfeletti és jajj, jöjjenek össze az első kötetben és lehetőleg szexeljenek is. *merevsokk*
Értem én. *védekezően felemeli a kezét* Van, aki csak a romantikus, tini könyveket szereti, és tiszteletben is tartom, csak megjegyeztem, hogy furcsának találom. (Más meg az én ízlésem tarthatja furcsának.) Szóval ugye van ez a tinikönyv piac, aminek fent leírtam a receptjét. Ebben is szintén az írás a kulcs.
Amit sokan elrontanak szerintem az, hogy túl gyorsan össze akarják hozni a karaktereket. Ha lehet, akkor még az első részben egyből halálosan szerelmesek lesznek, ami oké, hiszen általában 15-17 évesekről van szó, akik képesek így szerelmesek lenni. *kényelmetlenül fészkelődik és gyanúsan más irányba néz* Viszont amit túlzásnak tartok, hogy nem is beszéltek egymással, nem is ismerik egymást, és SZERELMESEK. Oké, tetszhet neki, vagy ha fiú az illető akkor meg akarhatja ****ni, de örökké tartó, mindent feláldozó szerelem egyszeri találkozás után? Az ilyenektől tudom tépni marokszám a hajam. Persze, lehet az ember szerelmes úgy valakibe, hogy nem ismeri teljesen (mikor ismerünk bárkit is teljesen?), de ez a meghalok-érted attitűd nem egy szemkontaktus után alakul ki. Az írók néha összekeverik a vonzalmat és a szerelmet, és nem, nem a karakterek fejében keverednek az érzelmek, hogy ő nem tudja megkülönböztetni, az író belénk sulykolja, hogy ez A NAGYBETŰS SZERELEM.
Ezen kívül persze szeretem még, ha esetleg a szerelmesek nem jönnek össze. (Gonosz vagyok, tudom.) Hiszen hány helyen van az írva, hogy TILTOTT SZERELEM? Aztán túl hamar kiderül róluk, hogy mégse olyan tiltott az, és nem is küzdenek érte annyit, hogy elhihessem nyugodt szívvel, hogy nekik aztán tényleg nehéz dolguk volt.
Azt hiszem, mára ennyi voltam. Nem, nem fogok az írásmódra is kitérni, értem én ezalatt a tőmondatokat, amik idegesítenek és az ilyesmik. Azt meghagyom talán más alkalomra. Kommenteljetek nyugodt szívvel! :D Szidhattok és vélemény kifejthettek ti is!
Szia!
VálaszTörlésMég sose kommenteltem hozzád, de most valahogy mégis megteszem.
Nagyából egyet tudok veled érteni! Ami nagy szó mert, sose értek egyet senkivel könyvterileg, mert a legtöbben nem azt tartják fontosnak a könyvben, mint én.
Régóta olvasom a blogod és csak pár könyv van ami neked nem tetszett nekem meg ige (Evernight) Viszont sajnos egyett kellett értenem a mostani karakter leírásoddal. De ha valakinek tetszik egy könyv sabonos vagy nem sablonos történet, nem biztos, hogy a karakter kidolgozást nézi *véletlenül sem magát érti ez alatt* (megjegyzem Balthazár miatt olvastam el az egész Evernight sorozatot, ami azt jelenti, hogy nem szerettem a férfi főszereplőt, de most nem akarok kiskritikát írni a könyvről azt meghagyom neked)
Manapság a tömegkönyv az a romantikus fantasy ezt sajnos el kell fogani, hogy benne van a ROMANTIKUS. Én pl nagyon szeretem a régi könyveket (Jane Austen) és hiába kérem, hogy olvassák el nem fogják, mert az nem divatos. (Ezt úgy mindtam, mintha én nem lennék tini). Azon gondolkodom, hogy szerintem az a bajod a 17-18 éves első látásra beleszerettel, hogy túl fiatalon történik ez meg. Csak sajnos kevés olyan könyv van, ahol nem így történik.
Na jó nem is tudom, hogy minek írtam ezt meg és hogy miért nem törlöm ki, de mindegy. A helyesírási hibákért bocsi utólag.
tanyacullen
u.i.: Claudis Gray hivatalos oldalán olvastam, hogy lesz az Evernightnak 4. része (csak tudnám minek, ha a hamrmadik végét úgy is elrontotta). Legalábbis én ezt szűrtem le. Az angol tudásom még elég gyér...
Üdv néked, hugica! Úgy gondoltam, akkor már dobok egy kommentet, ha erre járok (mindig járok, ha látom az újoncokat, vagy engem érdeklő régit, de ez a hozzászólásod szíven talált).
VálaszTörlésElőször is: érzem a negatív kisugárzásod, ami szerény véleményem szerint abból adódik, hogy felrántottad magad, mert már megint Becca Fitzpatrickot lapozgattál... (nálam is 3,5 pontos lett volna, de annál azért többet röhögtem rajta, úgyhogy 4,5; részlet kérdés)
Kár is megjegyeznem, hogy teljesen egyetértek a hozzászólásoddal (ugyanis így van, és ismered az álláspontomat). Engem is ingerelnek már ezek a sablonos karakterek, meg a tőmondatok. Nem is beszélve azokkal az óvodás beszólásokkal, amivel tele van például a Csitt csitt... Gondolok itt az olyan mondatokra, hogy "És akkor azt mondta:" És egy oldalon ezt megismétli 2X 3X 4X... :S
Sablon karakterek: nos igen, nincs új a nap alatt, és az a baj, hogy már a magyar írók is kezdik átvenni ezeket a dolgokat... Amerika rányomja bélyegét a hazai alkotásokra, ami szintén nem nyeri el a tetszésemet, mivel szinte vadászni kell a jó magyar könyvekre is emiatt...
Szerelmi szál: Clare -nél tetszik, ahogy megoldja a Jace/Clary vonalat, Chance-nál tetszik, ahogy lezárja a Megérint a sötétséget (értem ez alatt a szerelmi szálas részt) De valljuk be, az a jó író, aki az általa ábrázolt érzelmekkel képes az olvasóra hatni (magyarul: az olvasó maximálisan képes átélni, hogy a szereplők mit éreznek). Vagy nem? Meyer jól ábrázolta az érzelmeket, Clare szintén, és Gaiman... Őt inkább hagyjuk, mert némiképp más tészta. Nekem még az is tetszett, ahogy Thurman a testvérek kapcsolatát bemutatta, és még az Evermoreban is némileg hitelesnek találtam a D.+E. szálat, ahogy lassan kibontogatta. Szóval vannak, akik a már megszokott jelenetekbe is visznek újat. A sablonokat is lehet érdekessé tenni. Erre ismét csak Clare példáját tudnám felhozni, vagy még inkább Gaimant, és az ő Sosehol -ját. Elvégre valahogy ha egy csapat megy kalandozni, általában mindig van egy áruló. Az ő csapatuk sablon számú taggal rendelkezett stb... De mégis olyan frappáns volt a sztori, az írásmód, a stílus, hogy a sablonok a kutyát nem érdekelték benne, hanem magához láncolta az olvasót. Clare-nél is szintén ez a helyzet. Ott is a csapatot alkotó karakterek száma, a karakterek jelleme stb... De ez sem érdekelt senkit, mert remekül használta őket a történet folyamán. Aztán ott vannak a Castok. Ők szerintem a létező összes sablon elemet belerakták, és lőn csoda: kaptunk egy silány mondathalmazt, ahol a párbeszédek nem gördülékenyek, a sztori lapos, és ha csak a fülszöveget olvasod el, már az is mindent lelő...
És a fülszöveges beszólásodra: igen, én sokszor megjegyzem, hogy a francnak kell elolvasni a fülszöveget, úgyis sok mindent lelő... Igazam van. Úgyhogy elárulom, hogy én honnan szedem, hogy mit kell olvasni: TŐLED! mert nem bírod megállni, hogy a neked tetsző könyvekkel ne traktálj, és piszkálj fel annyira, hogy utána azonnal rohanni akarjak könyvesboltba megszerezni a kötetet (Gigi-művek működésben... persze ez nem baj, mármint... ja, dehogy nem baj: egyre több lesz miatta az olvasnivalóm... ez viszont olyan téren jó, hogy tudom, garantáltan jó könyvet fogok olvasni, mert szerintem az ízlésvilágunk többé-kevésbé megegyezik *HP6 HP6 HP6*... <=utalgat) Másrészt általában tetszik a borító, és akkor a marketingfogás győz. Harmadrészt tök potya elolvasnom a fülszöveget, mert ha valaminek a címe, az írója, vagy a borítója megfogott, akkor keresek olyan embert, aki olvasta, és akinek valamennyire adok a véleményére... vagy felmegyek könyves bloggerekhez és megnézem, hogy hány pontból hányat érdemelt ki náluk (nem, a hozzászólásukat nem olvasom el, mert SPOILER-fóbiám van) Ha minden kötél szakad, akkor persze elolvasom a fülszöveget, de csak akkor, ha az rövid, mert én szeretem magam kitalálni, hogy ki mi egy történetben, meg hogy mi lesz a vége, és nem szeretem, ha ellövik a fülszövegben a poént... (hisz ismersz)
Nah, én ennyi voltam...
u.i.: Ne rántsd fel magad Csitt csitt -en, inkább készítsd fel rá az idegeidet XD
Így végigolvasván a posztodat, elgondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy ugyanazokat a könyveket néha nagyon is máshogy látom, mint Te, annak ellenére, hogy az általad leírt dolgokkal egyet értek. (gondolok itt az emlegetett VD ötödik részére,vagy a Csitt, csittre)
VálaszTörlésAztán rájöttem, hogy azért van ez, mert bár tudom, hogy vannak sablon karakterek, meg sablon történetek, meg némely könyvben óriási bakik, egyszerűen nem vagyok hajlandó észrevenni őket. Inkább a pozitívumokra koncentrálok, arra ami tetszik a könyvben, és ezeket hangsúlyozom a kritikáimban. Persze néha beszalad egy- egy olyan könyv, amiről csak rosszat tudok írni (lásd Blue Moon, Tantalize), mert annyira bökik a szememet a hibák.
Első látásra szerelem... Hmm. Hát igen. Hihetetlen, de erre van igény. Főleg Amerikában. És mi is egyre inkább átvesszük az ottani trendeket. Ők diktálják az iramot. De nem rossz ez alapvetően, csak kell bele valami, amítől igazán jó lesz.
Egyébként meg tényleg nem alakul ki egy szempillantásból a veled-együtt-a-sírig érzés. De van egy olyan érzésem, hogy legtöbb író ez ott rontja el, hogy ezt az első pillantásra kialakult dolgot szerelemnek titulálja, holott ez csak egy fellángolás. Lehet, hogy amilyen hamar jött olyan hamar el is múlik. De ez pont ennek a korosztálynak a szépsége. Ezt mindenki átélte legalább egyszer, ebben biztos vagyok. :)
Azzal meg szintén csak egyet tudok érteni, hogy néha jó, ha a szerelmesek nem azonnal vagy egyáltalán nem jönnek össze, gondolok itt a kedvenc sorozatodra. :D Kifejezetten jót tett a történetnek, hogy ennyire jól el lett húzva. Mert ha már az elején összejönnek és dúl a love :), akkor mi marad a folytatásra? Egy újabb klisé, hogy jön valaki a múltból, aki közéjük áll. Akkor inkább már egyáltalán ne jöjjenek össze. Meg vannak olyan párosítások, ahol egyszerűen jobb, ha szenvednek, mondjuk egy viszonzatlan szerelem miatt. Ezért mondtam Edvárd és Emese esetében hogy nehezen tudom őket elképzelni együtt. Nekik szerintem tipikusan az állna jól, hogy egyoldalú a szerelem, és nem jönnek össze. :D
A fülszöveg kérdéséről meg csak annyit, hogy én is azért olvasom, hogy legalább kb. be tudjam lőni, hogy miről szól, milyen műfaj, ami nem árt. De még így is mellé lehet lőni. Viszont van olyan könyv, amit a fülszöveg elolvasása nélkül vettem meg, csak a borító miatt. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel miről szól a könyv, nekem ez kell a borítója miatt, és végül jó volt a története is (Fallen)